|
|
Szerepjáték
(Vampire Knight)
| Meera | 2011. 08. 26. 19:32:05 | #16289 |
Karakter: Atetsu Aiko (kitalált karakter)
- Aiko – hangja arra késztet, hogy figyeljek rá, s meg is ajándékozom egy leplezetlen pillantással, ahogy férfias arcának vonásaiban elmerülök. Megmoccan, szinte elnyel az ágy, ahogy súlypontját áthelyezi, s a pohárba nyúl. Várakozva figyelem minden mozdulatát, vérbe mártott ujjaival megérinti a szám szélét, nyelvemmel gyorsan eltüntetem a foltot, s még mindig előttem levő ujjbegyeiről a maradékot is lekapom, mindvégig a szemébe nézve.
Megfordul a világ, mély hangja felszakad a melléből, fölém mászva valóságos óriásnak tűnik. Szinte végigrohan rajtam az érzés, melyre az emberek azt mondják, hogy tipikus asszonyi reakció. Nos, én úgy mondanám, hogy tökéletes és leírhatatlan érzés, hogy alatta lehetek. Élvezem a figyelmét, forrón elönt a vágy, megérzem az övét is felhorgadni.
- Nem tudod, mit csinálsz – erősen körülleng az illata, mélyen belélegzem, szinte elkábulok tőle. Lágy mosollyal cáfolom meg feltételezését, nyakába akasztom kezeimet, csábítón végigsimítok a tarkóján, élvezettel merülök el arckifejezésében.
- Tévedsz… pontosan tudom – suttogom puhán, válaszul szinte sóhajtja nevemet, elteszi a poharat, ami kacéran csillan meg a fénytelen szobában. Száját végighordozza az arcomon, a forró testrész szinte égetően siklik végig a bőrömön, megérzem a hűvös vér érintését s illatát, majd a felkínált mennyiséget lassú nyelvmozdulatokkal eltüntetem ujjairól.
Mohón és hevesen tapad a számra, kezeim végigszaladnak vállain, bensőm megremeg, ahogy pattanásig feszült levegőben összeér az érzékiség és a vágy, a közös szenvedély kibontakozása szinte szétrepeszti a bőröm, mely visszatart a teljes egybeolvadástól.
- Tudod te milyen a vámpírok szerelme? – mély hangját hallva borzongás fut végig a testemen, milliónyi cikázó, apró feszültség készül kirobbanni belőlem egy halk sóhajjal, mikor megérzem, hogy a ruhámmal babrál.
- Sötét… véres…
Szavai olyanok, mint egy korbácsütés a kéjesen fülledt éjszakában, kezeim buján járják be izmos mellkasát az ing alatt, ujjaim szinte falják az ismeretlen bőrfelületet és a nyugtalan, meg-megrezzenő izomkötegeket. Egy pattanásig feszült vadállat…
Izgató…
- Fülledt… marcangoló… mocskos… vad… - dörmögi, szenvedélyesen rabol tőlem csókot, a levegő felforrósodik, a hő szinte árad belőle, mintha leolvadni készülne rólam a bőr… Végigsimít rajtam, tenyere éhes és tüzes, finoman vonaglok alatta, ahogy simogatása végigsuhan rajtam oda, vissza.
Melltartóm kapcsán ügyködik, kihívóan felemelkedek, lábam kihúzom az Ő lábai közül, lábfejemmel merészen végigsimítok alhasán, mire halk, elégedett hangot ad ki, azonban ujjai beszaladnak a szoknyám alá, ujjaimat erősen nyomom vállába. Szinte táncoltat, zenél rajtam, mint egy hangszeren, nem tudom visszafogni élvezetem hangjait, illatát és kezét magamon érezve újra és újra összerándulok, hullámzik a testem, viharba kerültem…
Abbahagyja, csalódott hang siklik ki ajkaim közül, s látom, hogy leveszi ingjét, és feltárul előttem hibátlan teste. Hosszú, mély csókot váltunk, szinte szívom magamba mindazt, amit ad… Lentebb haladva leszedi rólam a melltartót, kezeim automatikusan tekerednek mezítelen melleim fölé, de elkapja őket, és fuvallatnyi csókot nyom minden egyes ujjpercemre.
- Gyönyörű vagy. Ne takard el magad – hallom bókjait és kérését, ennek eleget téve simítok végig magamon, mosolyom sóvár és kéjes, teljes egészemben felkínálom magam neki. Megnyalja száját, a vadító mozdulat szinte leforráz. Melleimmel kezd játszani, kényezteti, szívja és csókolgatja, ívbe feszülök az érzéstől…
- Kain – mártom ujjaim tincsei közé, meghúzom őket. Elnyúl megint a pohárért, izgatottan várom, hogy mit fog csinálni, szinte zihálok, ahogy várom és várom… Rám önti az összes vért, vörös ujjait a számra simítja, én pedig habozás nélkül elkezdem letisztogatni a finom édességet…
Hallom nyögéssé változott sóhaját, tekintetünk összekapcsolódik, nyelvemmel körbetáncolom ujjaim, néha erősebben megszívom, látom rajta, hogy izgatja a fantáziáját, melyik férfi tudna ennek ellenállni? Köldökömből kezdi kiinni a vért, s ahogy nyelve a köldököm körülötti érzékeny bőrön ficánkol, kacagás kaparja a torkom, nevetve vergődök alatta, de váratlanul ismét kényeztetni kezd…
Ívbe feszülök, a finom sóhajokból erőteljes nyögés lesz, érzem, hogy mindenem forró, hiába próbálja természetes ösztönöm hűteni magát, esélytelen…
Ujjai megállnak a végtelen kényeztetés útján, így alkalmam van nagyot kortyolni a fülledt, égető levegőből, kezeim az övét kutatják, s összefonva azokat felvezetem a fejem mellé, a párnára, hogy támaszkodjon meg. Akadozva teljesíti azt amit kérek, én pedig kéjsóvár csókot váltok vele, körbenyalom ajkait, lágy mosollyal harapdálom meg őket, orrát fuvallatnyin megnyalintom. Arca megfeszül, forró sóhaja a fülembe szalad, s egy játékos pillantással lentebb csúszok karjai között, megnövekedett körmeimmel kéjesen végigszántok a mellkasán, egészen le a hasfaláig, ahol minden kockát egy csókkal hintek meg.
Megremeg, szinte hullámzik a teste, mikor a drága nadrág övét kibontom, a fémes csatnál fogva lassan húzom ki a szíjat, majd kigombolom a nadrágot, de nem veszem le róla. Az nadrág ágyékánál dudorodó halmon ajkaimmal végigfutok, belehelve a szövet alá, mire a hatalmas test megremeg fölöttem. Kicsúszok alóla, de megfordulva rögtön fenekére teszem kezeimet, majd az izmos hátán komótosan felfelé csúsztatom, saját magam is utána kúszva. Ráhajolok hátára, finoman megharapdálom a bőrét, de nem sebzem fel, pedig…
Ahmm…
- Nyugalom… - súgom a bőrére, megkapaszkodom a vállaiban, szinte teljesen felmásztam rá, melleimet hátához dörgölöm, kínzón simítok végig lábammal az oldalán, de a türelme végleg elfogyott.
Elkapja a felajánlott lábam, és maga alá ránt. Szinte fújtat, lábaim közé furakszik, melyeket engedelmesen fonok dereka köré. Halk reccsenés, a nadrág eltűnik róla, hangosan felnyögök, ahogy merevedését hozzám dörgöli, és sóváran a fülébe suttogok:
- Várlak… - húzódok el tőle, élvezve hajtincsei nyirkos érintését, szinte lángol körülöttem a levegő, fejem a párnára ejtem vissza, felvillanó szemeimet látva mohón lehajol, és megszállott módjára falni kezdi ajkaimat, csuklóm köré köti a szíjat, nehogy felsebezzem majd a hátát…
És… megérzem magamban… hangos kiáltás szökik ki ajkaim mögül, sóhajaim és nyögéseim megállíthatatlan hullámban töltik meg az eddig fülledt, néma teret, érzem, hogy az eddig körülöttünk lebegő feszültség bennünk összpontosul… Feszítő érzésére, szinte nekipréselődöm, mély hangján felhördül, látom, ahogy szemfogai megnövekednek, fejét a nyakamba temeti, végignyal az érzékeny bőrön, s mozogni kezd.
- Khainh… - szakad fel belőlem neve, kezeim szinte vergődnek a béklyóban, át akarom ölelni, szorítani, magamba olvasztani, érezni akarom… Zihálva megcsókol, haja szinte lángol, akárcsak a szemei. Szinte érzem, hogy perzsel, s mintha a bőrömről gőz szállna fel…
El tudnám tépni az övet, de egy sor megállíthatatlan dolgot indítanék el vele, ha véletlenül akár egy csepp vér is kiserken tökéletes bőre alól… nekiesnék, és Ő is nekem, megvadulnánk, s a jelenlegi heves helyzetben… túl... kockázatos...
Fáradtan és boldogan dőlök széles mellkasának, szorosan magához húz, s átkarol. Testemen izzadtságcseppek gyöngyöznek, róla már rég elpárolgott minden nedvesség. Keserű, alig érezhető égett szag terjeng a szobában, meg sem lepődök, hogy itt-ott megpörkölődött a szövet az ágyon. Játszin emelem fel erőmmel az összes cseppet, s megállítva azokat a levegőben lebegnek, mint megannyi apró kristály.
- Aiko… - sóhajtja, lágy csókot adok neki nevem hallatán, arca elégedett de mégis töprengő.
Egy szempillantás alatt hallgattatom el, gyakorlott vagyok már az ilyesmiben. Mélyen a szemébe nézek, mikor elválok ajkaitól, puhán simítok végig arcán, s fúrom ujjaim tincsei közé, hogy eljátszhassak velük.
- Ugyan, nem párologtam el – nevetek fel halkan, mire az Ő arcára is végre hasonló kerül. Amennyire lehetett, visszafogta magát, még nem harapott meg, helyette inkább erejét engedte ki a karmai közül… – Sokat aggódsz…
Kacéran meghúzom az egyik hosszabb hajtincsét, majd arcélét megcirógatva az orrom az övéhez dörgölöm. Átkarol, hallom, ahogy a szíve hatalmasakat dobban, arcom belefúrom a mellkasába, élvezve markáns illatát. Szabad kezemmel végigsimítok az oldalán, majd a nyakán is, mire megemeli kezem és tenyerembe simítja arcát. Finom, mély csókot kapok tőle, keze lesiklik a vállamról egészen a derekamig, szinte fürdök a figyelmében…
Megtámaszkodik mellettem, s éppen fölém mászna, mikor kinyílik az ajtó, és teljesen lefagyva konstatálom a tényt, miszerint az álmoskás Hanabusa a szemeit dörzsölgetve tapogatja ki az ágyát a vak sötétben. Egy pisszenés se hallatszik, csak az ő csámcsogása és ásítozása, majd az ágyba dobja magát.
Égnek emelem a tekintetem, Akatsuki kínosan, zavartan elmosolyodik, s mikor már hinném, hogy még balhé nélkül megúszva eltűnhetnék…
Dobálni kezdi magát az ágyon, nyilván nem találja meg a megfelelő pozitúrát, de mikor dühösen kipattannak a szemei, és a sötétben feltűnünk neki, ledermed. Percekig csend, de mikor Akatsuki emeli a takarót, hogy rám terítse, és eltakarjon előle, elszabadul a pokol.
- ÚRISTEN! ÚÚÚÚRISTEN! – mutogat, és hátrálni kezd, szinte rák mászásban tolat lefelé az ágyról, miközben az ujja egyikünkről a másikra siklik. Totálisan zavarba tud hozni ezekkel a hirtelen érzelmi kitöréseivel és… érzem, ahogy lángol az arcom. A takaró védelme alá bújok, egyszerre nevetnék és süllyednék el.
- TE ÉS… TE?! TE?! – s mikor már azt hinném, hogy a hangerőt nem lehet fokozni, sipákolásba megy át az ordítozó felháborodás, ugyanis elfogyott a levegője, ráadásul még az ágyról is leesett, onnan pislog ránk, mígnem egy párna nem reppen felé.
- Azt hiszem, én most megyek… - suttogom, s nyomok egy gyors puszit a teljesen meghökkent Akatsuki arcára, majd kisajátítva magamnak a félredobott inget szélsebesen kisietek a szobából. Nem éppen ildomos cserbenhagyni, de beszéljék csak meg…
Elvigyorodva harapok az alsó ajkamba, és futásnak eredek a folyosón, de még így is hallom a sápítozást…
***
Este merészkedek csak ki a lakosztályomból, körülnézve a folyosón, majd kisurranok az egyik művészien megépített erkélyek egyikére, amelynek korlátjára felülve lógatom a lábaimat a mélység felett. A szél megdobja a hajam, szinte nem is látok tőle, hátragyűrve pár rakoncátlan tincset a fülem mögé hallgatom az éjszaka egyedi zenéjét.
Most, hogy kevesebb a vámpír, a parkbéli állatok előmerészkedtek rejtekeikből, tücskök ciripelnek a szökőkút előtt, a Hold kék fénye szinte minden apró részletet megmutat a tájból.
Csodaszép…
Egyáltalán nem hiányzik az otthonom, és az azt állandóan körüllengő szabályok. „Hegedülj inkább, vagy lovagolj!” hallom édesapám hangját, aki erélyesen meghúzta a vonalat halandók és vámpírok között. Nem hiányoznak a lovak, az etika órákkal eltöltött végtelennek tűnő percek…
Holnap délben hazaérnek Kanaméék, jó magaviseletet kell tanúsítanom, nehogy hazaküldjön. Talán küldenem kellene haza egy levelet, mielőtt megint szervezkedésbe kezdenének ellenem. Mindig kitalálnak valami újat…
Derekamon erős tenyereket érzek meg, melyek lágyan simítanak végig szinkronban az oldalamon, s megfordulva látok egy kezet, mely sétára hív. Elmerülök a meleg szempárban, és élvezem ölelését, mely rendkívül sokáig tart. Belebújok a karjai közé, majd halkan felnevetek:
- Sokáig terrorizált?
Bosszankodó hangot hallat, majd végül lemondóan kifújja a levegőt, majd a hajába túr, amit annyira imádok benne. Ha tudná, hogy ez mennyire érzéki mozdulat… Átkarolom a nyakát, és mosolyogva megfújom ajkait, mire azok megrezzennek, és ösztönösen csókol meg, eleget téve kérésemnek.
- Szemmel fog minket tartani – böki ki végül, mire meglepetten nézek fel rá, és hangosan, jólesőn elnevetem magam. Mondanám, hogy hűtse le magát, de Aido? Pont Aido? Milyen gyerekes viselkedés, de mindannyiunkra jellemző ez… csak nála nagyobb hatással érvényesül.
- Hát, mindenesetre engem megrémített – kacsintok rá, mire felemel és a korlátra tesz, ezután lábaim közé lépve hajol közelebb. Ártatlanul elmosolyodok, és végigsimítok laza ingbe bújtatott mellkasán. – Nem sétára invitáltál az előbb?
|
| timcsiikee | 2011. 05. 31. 17:40:49 | #13995 |
 Karakter: Kain Akatsuki, Wild-senpai
Megjegyzés: ~ Meerának
Akatsuki:
Vajon mit szólna, ha látná a gondolataimat?
Nem engedhetem, hogy akár véletlenül is vérem illata elérjen hozzá. Már egy fél csepp is túl árulkodó lenne. Vagy nem kéne, hogy zavarjon?
Visszatartó erő, hogy tisztavér sarjadék. Mégis… más. Olykor körüllengi a legnemesebb aura, ugyanakkor a kedves és közvetlen természete eltussolja ezt az árnyékot körüle.
Már Ruka sem foglalkoztat annyira. Vajon ez lenne azaz érzés, amikor remény nyílik a viszonzott érzésekre? Azt hittem nem létezik ilyen. Mindig mások árnyékában kellett élnem, s valahogy megzavar az a tény, hogy valaki elsőként gondol rám. Pedig valahol mindig is erre vágytam.
Rosszabb vagyok ezen gondolataimmal egy embernél. Szerencsétlen vagyok, de nem cselekedhetek ösztönlényként sem.
Ha nem akarta volna… ha zavarta volna. Ellökött volna magától, pofonnal zárta volna hevességemet. Mégsem tette. Túl kedve lenne a természete? Nem hiszem. A nőket „ismerve” bármennyire finom modorúak, megvan bennük a kellő védekező ösztön. Nem véletlen, hogy legtöbbjük jól is harcol. Akkor… talán… mégis… ?
Halk nyikorgással szivárog be egy kis fény, háttal feküdve az ajtónak hunyorgok egy kicsit, hogy éles szemem hozzászokjon a fényáradathoz, majd ismét rendesen figyelem, a fodrozódó, nehéz függönyöket.
Ez az illat… Miért jött be? Amennyire ismerem a nőket annyira kiismerhetetlenek.
- Mit szeretnél? – kérdem halkan, kissé már álmoskás hangon recsegve.
- Hoztam neked valamit, aminek örülni fogsz – hm?
Könnyed súlya alatt alig süpped be a matrac, mégis megérzem, felülök felé fordulva és látom, hogy pohárba tölt valamit. Erős illatából azonnal megérzem, s már ennyitől izzani kezdenek szemeim.
- Valóban? – kezembe adja a poharat, s amint belekóstolok minden vérvörös színbe borul előttem. Mohón kortyolom a laktató nedűt, mintha évek óta egy kortyot sem ittam volna igazi vért. Emberi vért… Csak nyugodtan figyel, s mielőtt az egészet legördíteném felforrósodott száraz torkomon, megnyalva ajkaimat visszadöntöm a poharat, még pár korty tartalommal.
- Te ittál már? – csak elmosolyodik, ujjai táncolnak ingemen. Ujjbegye nyomán leheletnyi forróság terjed szét lüktető ereimben, amik épp most dolgozzák fel az imént habzsolt vért. – Aiko – halkabban, lágyabban ejtem nevét, felpillant arcomra, tisztán látom alakját, körvonalát, rezdüléseit.
Ujjamat a pohár belső falára simítom, pár cseppnyi vért kenve rá, s mivel nem válaszol, szájához emelve finoman, szája sarkára kenek egy apró maszatot. Halványan felizzó szemekkel azonnal lenyalja a plecsnit, s szinte azonnal, ujjaimat is érintve lekanyarintja végéről az utolsó molekuláig.
Halkan felmorranva teperem le, feje mellett támaszkodom meg, a pohár a párnába süpped, s egyik térdem lábai között talál támaszt.
- Nem tudod, mit csinálsz – súgom halkan, hangom szinte dörmög a rekedtségtől. Arcától alig pár centire vagyok, lehelete csiklandozza bőrömet. Még mindig csak mosolyog, először nem válaszol semmit, kissé szaporábban veszem a levegőt meglepett arccal, amikor lassan, nyakam köré fonja karcsú karjait.
- Tévedsz… pontosan tudom. – Nem hiszem el. Ez valóban felszólítás lenne „keringőre”?
- Aiko – közelebb hajolva súgom nevét, a pohár halkan koppan az éjjeliszekrényen, ahogy óvatosan biztos helyre teszem. Most már végképp képtelen vagyok visszafogni magam, s egész testemet.
Ujjaimat a pohárba mártom, ajkaim arcán simulnak végig, miközben nyakától egészen ajkaiig kenem be illatos bőrét. Ujjaimról lassan, forrón nyalni kezdi a maradék folyadékot, s közben én nyakára csókolva kezdem el letisztogatni a foltokat, lassan felfelé haladva, míg nem a nedves ajkakhoz érve egy kiéhezett csókkal fejezem be nyelvem vándor útját testén. Szinte felfalom, olyan érzésem támad, hogy vadállat szökik ki lelkem mély bugyraiból. Szenvedély a neve.
- Tudod te milyen a vámpírok szerelme? – kérdem halkan, rekedtes hangon, miközben blúzának felső gombját egy kézzel pattintom ki.
- Sötét… véres… - az ő kis kezei is vándorútra indulnak, amúgy is laza ingemen.
- Fülledt… marcangoló… - folytatom tovább, s minden egyes szó után újabb gomb szabadul ki béklyójából.
- Mocskos… - az utolsó gombot is elérve szemébe nézek, elmerülök a halovány pirosas tekintetben. Az enyém is hasonló lehet.
- Vad… - duruzsolom halkan ajkaira, s újabb heves csókkal rabolom el az apró testrészt. Felforrósítja minden porcikámat a viszonzott érintés, a forró vágy, mely lüktet egész testemben.
Szétnyitom blúzát, hasától felfelé siklik végig tenyerem testén, feltérképezve minden porcikáját, minden szabad felületet, amit csak érek.
Finoman feszül bőre, teste meg-megrándul kezem alatt, középen keresztülsiklanak ujjaim melltartóján, majd vissza lefelé elérem szoknyájának peremét.
Karcsú, törékeny, s a látszat nem csak csal, hanem csábító is egyben. Ajkairól lassan lefelé haladok csókokkal, áthidalom arcát, nyakára siklik szám, ujjaimat bekenve, megelőzve ajkaimat kisebb útvonalat húzok testén, kulcscsontjától egészen dekoltázsáig, s nyelvemmel lassan letisztogatva a vékony sávot, bőrét is ízlelem minden mozzanattal. Elérem puha halmait, nyelvem egy pillanatra bekanyarodik az anyag alá, tiszta kezem már lassan háta alá csúszik, hogy óvatosan kioldjam a kapcsot utolsó felsőruházatán.
Kipattan az apró zár, s mintha megérezné, jobban belenyomja hátát a matracba, felhúzza egyik térdét mosolyogva, úgy, hogy csak finoman érinti ágyékomat. Alig hallhatóan nyekkenek mély hangomon, dekoltázsáról mosolyogva haladok lassan felfelé, fogaim óvatosan karcolgatják bőrét, de nem sértem fel annyira, hogy vérezzen is. Még nem…
Kezem az ellentétes irányba indul, a szoknya felé, s míg nyakát halmozom el csókokkal, a ruhán keresztül simulnak ujjaim szemérmére. Körkörös mozdulatokkal dörzsölöm a ruha alatti puha, forró testrészt, erősebben kezd el alattam vonaglani, s a kéjes sóhajok is hangosabban csúsznak ki duzzadt ajkai közül. Míg óvatosan kényeztetem, nyelvemmel észrevétlenül csalogatom le vállairól a pántokat, s ahogy látom, hogy elöl, simán kiakaszthatom őket, fogaimmal vigyázva pattintom ki őket, majd csókjaimmal visszatérek szaporán emelkedő halmai közé. A szoknyát már eléggé feltűrtem, s alatta, a vékony anyagú bugyit érem el, testem fokozatosan forrósodik fel, s azt veszem észre, hogy a szoba fülledt, ugyanakkor hűvösen langyos levegője mardos. Egyre kevesebb rajtam is a ruha.
Egy pillanatra felegyenesedve levetem ingemet, majd visszahajolok hozzá, s ajkait támadom le ismét, testét megannyiszor végigsimítva.
Beborítom testét csókjaimmal, s a csipkés anyagú melltartót középen harapom meg, majd egy könnyed mozdulattal felrántom, s oldalra hajítom, így végre teljes valójában tárul fel előttem, dús kebleinek látványa. Ha nem tudnám magam visszafogni, enyhe hörgés hagyta volna el a szám.
- Gyönyörű vagy – morgom halkan abban a pillanatban, amikor kezeivel megpróbálja eltakarni magát, de finoman megfogom ujjait, előre hajolok kissé, felette támaszkodom, s ajkaimhoz emelem őket. Finom csókot hintek mindegyik pici testrészre. – Ne takart el magad – mélyen szemébe nézve, kérem halkan, s keze lassan teste mellé vándorol az ágyra, végigsimítva magát, s lágy, buja mosollyal még kissé ki is domborítja magát.
Elmosolyodom.
Szám sarkát megnyalva hajolok előre, puha kebleit halmozom el csókjaimmal, az érzékeny pontokra kivételes figyelmet fordítva.
- Kain – nyögi halkan, ujjai hajamba túrnak, finoman tépi a tincseket, lábai alattam mozognak intenzíven, megőrjít a maradék vér illata. Nem akarom felsebezni.
Egyik kezemre támaszkodom, másikkal a kis szekrény felé nyúlok, s ujjaimat belemártom a vörös nedűbe, megfogom így a poharat, s az utolsó kortyot végigcsurgatom testén, mindenhova kerül legalább egy apró folt, köldökében összegyűlik több csepp, majd a kiürül pohár szélét megnyalom, s visszateszem helyére. Ujjaim véresek, de nem nyalogatom le őket, hanem amíg és testéről tisztítom le a rubint színű nedvet, addig ujjaimat szájára simítom, szemei erősebben villannak fel, s nyelvével azonnal elkezdi tisztogatni őket.
- Mh… - megmoccan erekcióm, ahogy tipikus módon asszociálok, s le sem bírom venni tekintetem a kényeztető tisztogatás közben, ahogy nyelve ujjaimmal járnak táncot. Mikor már egy molekulányi vörös folt sincsen ujjaimon, megtámaszkodom mindkét karommal, egyik kezemet dereka alá csúsztatom, s tartom testét, miközben köldökéből nyalogatom ki az éltető „italt”.
Halk kuncogást hallat, ficánkol, de ahogy végeztémmel fellendítem szoknyáját, abbamarad az élveteg kacaj. A színét nem látom, viszont a formája kívánatos bugyijának, az illata pedig mindennél csábítóbb. A finom anyagon keresztül tapadnak szemérmére ajkaim, lehunyom szemem, s csak hangját élvezem. A sóhajokat, nyögéseket, ahogyan nevemet ejti.
Nem férek a nadrágomban.
Nem tudom megállítani magam.
Már nem.
Most már nem lennék rá képes.
Érezni és élvezni akarom mindenét.
|
| Meera | 2011. 03. 03. 20:48:04 | #11910 |
Karakter: Atetsu Aiko (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~timcsssnek
Halványan elmosolyodom, gyönyörű szemeinek kísérő mozdulatával veszem el tőle a hajékemet, és elrejtem zsebemben. Ujjbegyeim lágyan megérintik kezét, s kellemesen megborzongok.
- Köszönöm. De a sálamat is visszakaphatom? – kukkantok hátra hozzá, fejemet hátradöntve legeltetem rajta szemeimet. Annyira sármos és vonzó. Szinte nem tudok nem rá figyelni. Arcán egy sokat sejtető, de mégis visszafogott mosollyal fogja meg a szövetet, és orrához emelve megszagolja, amitől bizseregni kezd a mellkasomban valami.
- Talán. Mit kapok érte? – lassan vonja el szájától, a kihívást megértve csillogó szemekkel nézek fel rá. Ezt teljes mértékben kihasználhatom, hogy végre hozzá érhessek, mindenféle indok nélkül.
- Majd meglátod – provokatívan pillantok fel rá, vérnarancs tincseiből árad izgató illata. Szinte hallom, ahogyan a nyaki ütőere bőréhez feszülve hevesen lüktet. Szám szélei ravaszan megugranak, és már előre is izgatottság fut végig rajtam.
Odaadja a sálat, s elkapva azt feldobom a nyakába, és úgy rántom magamhoz egy gyors mozdulattal, hogy forró ajkaira nyomhassak egy puha csókot. Végigcikázik rajtam valami különös, borzongató érzés, főleg mikor szája megmoccan az enyémen. Ilyen közelről még intenzívebben érzem csábító illatát, szinte betölti az egész elmémet.
- Megfelel? – súgom halkan felé, arcára felszalad suttogásom, és eltűnik a vérnarancs tincsek között.
- Egynek jó lesz – tesz halk ígéretet, és mellém ülve karját átdobja mögöttem. Lustán elhelyezkedek mellette, jó érzés, hogy ilyen közel ül hozzám, és hatalmas karja szinte védelmezőleg terül el a hátam mögött.
- Régóta vagy itt? – hallom kérdését, poharamat megemelve rázom meg a fejem. Ennek az izének förtelmes az illata, az íze, de félig visszafogja az itt leledzőket. Félig. Felhúzom az orrom.
- Na és Hanabusa? – nézek fel az emeletre, utána tekintetem akaratlanul is férfias profiljára csúszik.
- Lefeküdt, azt mondta nincs kedve lejönni – csúszik lejjebb egy kényelmes mozdulattal, így valamelyest közelebb kerülve hozzám.
- Ő mindig ilyen…? – idegesítően ellentmondó, ha a fővezér elhagyja a házat?
- Makacs?
- Valami hasonlóra gondoltam – emelem számhoz a poharat, de ahogy a számhoz ér a vörös nedű, kiráz a hideg, de nem jó értelemben. Ennek semmi értelme nincs. – Komolyan mindig ezt isszátok?
- Általában… muszáj. Sajnos nincs más, ami pótolhatná a valódit – lassan, kicsit jobbra kezd el dőlni, megérzem auráját rátelepedni az enyémre, s a két erő lágyan összesimul. Mellkasomban izzó érzés terül szét.
– Pontosabban az ember vért – hangja halkabb, érzem perzselő tekintetét magamon, de mielőtt bármit is mondhatnék, vagy inkább tehetnék, egy hang szakítja meg flörtölésünket.
- Miről csevegtek itt nélkülem? – szólal meg Aido odafentről, én pedig gyorsan arrább csusszanok a kanapén, és a karfának vetem a hátam, onnan figyelve a vámpírt. Ennek az időzítése vagy nagyon tökéletes, vagy egyszerűen direkt csinálja. Bár, ahogy elnézem, semmiről sem tud.
- Te nem akartál lejönni – hívom fel döntésére a figyelmét.
– Meggondoltad magad? – kérdezi Akatsuki, mire a másik vámpír csak ledobja magát a fotelba, és fensőbbséges tartással pillant ránk, főleg rám.
- Nem vagyok álmos, és unalmas egyedül. Szóval, miről csevegtek?
Istenem, ez szörnyű, annyira vízízű… Lemondóan felsóhajtok.
- Fagyit szeretnék – mondom halkan, lustán és kíváncsian játszom a pohárban lötyögő szörnyűséggel, erőmmel egy nyalábot kivonok, de pillanatok alatt jéggé fagy. Meglepetten nézek Hanabusára, aki felhúzva orrát fordítja el arcát tőlünk.
- Nem azért csináltam, mert kérted… - jelenti ki pöffeszkedőn, én pedig halkan elnevetem magam. Hát persze hogy nem…
- Azért köszönöm – fordítom peremével lefelé, várva, hogy kiesik belőle, de nem. A pohár falához fagyasztotta. Gyönyörűen törik meg benne a fény, és a vörös csak baljóslatúan ínycsiklandóvá teszi. Számhoz emelem, hogy megkóstoljam, nyelvemmel végignyalintok rajta. Nem is rossz ízű, tulajdonképpen így még finomabb is, mint folyékony halmazállapotban.
- Mindjárt jövök – pattan fel hirtelen Akatsuki, én pedig értetlenül meredek magas alakjára, ami kimérten lépdel felfelé a lépcsőn, majd eltűnik a szemünk elől. Aido csak vállat von, én pedig leharapok egy darabot a „jégkrém” tetejéből.
Furcsán idegesnek tűnt. Vajon miért?
Utána indulok, hogy megkeressem, és megtudjam hirtelen távozásának okát. Bár nem köteles róla elszámolni, és mégis... Zavar, hogy otthagyott, és a közelsége is hiányzik, a forró erő, ami belőle árad és hozzám simul…
Meg is találom az egyik közeli folyosón, hatalmas alakját a fal segítségével támaszja, ujjai a hajába szaladtak. A szívem megdobban, ahogy meglátom, annyira előnyös számára ez a beállás. Miket gondolok…
- Bú… - imitálok ijesztést. - Miért bujkálsz? Neked is ki kell venned a részed a büntetésből – mosolyodok rá csalfán, szemeim megcsillannak az övéiben.
- Hanabusa? – hangja csöndes, szinte már suttogó. Rosszul van?
- Lent ül még… azt hiszem – pillantok tétován hátra, de a vámpír aurája nem mozdult az előtérből. Visszanézve rá kínálom meg az Aido féle jégcsodából. – Kérsz? Így kicsit jobb az íze.
Váratlanul fonódnak erős ujjai a csuklómra, szinte magához ránt, s ahogy szívem megáll egy dobbanásnyi időre az ijedtséggel vegyes meglepettségtől, úgy tapasztja forró ajkait az enyémekre. Szabad keze a derekamra kúszik fel, bizsergést okozva az átfutott bőrfelületek felett, csuklómat szorongató keze feljebb emelkedik, én pedig fogságában esve élvezem hevét és forróságát. Ujjaim közül kiszalad a pohár, és egy hangos, kristályos csilingeléssel törik ezer darabra a padlón.
- Sajnálom – szusszant mélyet, és elereszt, én pedig teljesen letaglózva s mégis elvarázsolva figyelem ziháló alakját. Zavartan mártja hajába ujjait, erős késztetést érzek rá, hogy én is megtegyem. Szívem szaporán dobog, a mellkasomat mintha belülről valaki folyamatosan forró vízzel locsolná.
- Azt hiszem jobb lesz, ha alszom egyet – kerül ki, és elindulva a folyosón, otthagy. Reszketegen felsóhajtok, távolodó alakját egészen a következő kanyarig követem, majd végleg eltűnik. Elfojtom azt kísérletet, hogy utána menjek és kérdezősködjek, de inkább nem teszem.
Na, inkább összeszedem a törmeléket, és lemegyek vissza Hanabusához…
***
Kopogtatás az ajtón, és a szőke vámpírral egymásra pillantunk. Látom, ahogy halkat szippant a levegőből, és egy undorodó fintorral fordítja el az arcát az ajtó felől, mi több, elfekszik a kanapén, fejével pont az emeletet bámulja. Ezt a tüntetőleges észre-sem-fogom-venni reakciót csupán egy égnek emelt tekintettel rendezem el.
Mit akarhatnak?
Odalépek, hogy kinyissam, egy fáradt sóhajjal. Arcom hűvös, mikor kinyitom a nehéz fa szárnyakat, és nem találom meglepőnek a tényt, hogy a Cross gyerekek néznek vissza rám.
- Nem – nézek rá a fiúra, akinek szemöldöke a hajába szalad, majd a lányra nézek. – Nincs itt.
Csuknám is be, nem igazán vagyok jóllakottnak mondható, így türelmem sincs most velük bájcsevegni. Játszani szeretnék azzal, amit Aido csinált nekem. Valahogy olyan különleges, és ha be vagyunk zárva, és ha már ezt a rettenetet kell innom, két mozgó vértasak csak ne tartóztasson fel. A szürke egér azonban odateszi a lábát, hogy ne tudjam becsukni, sápadt ujjai az ajtóra fonódnak.
- Vegyél vissza az arcodból vámpír… - sziszegi, mire csak kifejezéstelenül bámulok vissza rá. Látom, idegesíti. Ez tetszik, ezért folytatom a közömbös viselkedést. A lány kapcsol, és gyorsan arrább löki a másikat, és bájos pofiján kiütnek a piros foltok, jelezve, hogy a vér az arcába szökött.
- Téged keresünk, Aiko-senpai. Csomagod érkezett…
Milyen vörös az arca…
Vajon miért?
Kérdőn felemelem a szemöldököm, amit a lány fáziskéséssel fog fel.
- Igen. Tessék – tart felém egy hosszúkás dobozt, érdeklődve veszem el, és a tapintásából ítélve üveg van benne. Ha most valaki otthonról poénból egy üveg bort küldött, szétkenem az egész…
- Köszönöm. Viszlát – csukom be előttük az ajtót, a Kiryu orrát szinte súrolja, de a lány persze elvonszolja, mielőtt még kiverhetné a balhét. Elmerengve ülök le a fotelbe, és bontom ki a dobozt, Hanabusa kíváncsian billenti oldalra a fejét.
- Csomagot kaptál?
- Úgy tűnik – villantom rá tekintetem, és látom, hogy kicsit feljebb csúszik. Biztos látni szeretné. Hát, nem tilthatom meg tőle. Ahogy karmaim nyomán felhasad a szigetelőszalag, és a legrosszabb sejtésem igazolódik be: boros üveg.
- Bahh! Valakinek nagyon jó humora van – horkant fel Aido, és nekem hátat fordítva a háttámla felé fordul, és szinte biztos vagyok benne, hogy lehunyta a szemeit. Ujjaim között forgatom a tökéletesen lezárt üveget, még illata alapján se tudnám megmondani, mi az.
A dugóba fúrom karmom, és egyetlen egy rántással kihúzom belőle, majd az orromat azonnal megcsapja az édeskés illat… Hmmm… Hanabusa két másodperc töredéke alatt zuhan le mellém a kanapéra, és azonnal egy poharat nyújt felém. Kérés nélkül megtöltöm, Ő pedig minimális finomkodás nélkül lehúzza az első felét, és elégedett vigyorral lustul el mellettem.
***
Miután az üveg felét eltüntettük, nagy egyetértésben fekszünk a kanapén, mi több, Hanabusa szerintem be is aludt. Nem igazán mozog, levegőt sem vesz, sőt, ami még meglepőbb, teljesen kisimult az arca. Kár érte, egészen jól nézne ki így, ha nem lenne ennyire…
Mindegy.
Vajon… Megnézzem Akatsukit? Eléggé feldúltnak látszott, ami a vér hiánya miatt is lehetett. Mindig nyugodtnak tűnik, lehet, hogy jól esne neki pár korty, és a maradékot szívesen neki adnám. Halkan felállok, bár Aidót elnézve egy robbanásra se kelne fel, így az emelet felé veszem az irányt.
Kettejük szobája előtt azonban megtorpanok, elmerengek azon, hogy vajon kopogjak e, vagy se, esetlegesen menjek inkább el, és hagyjam pihenni. Hát, végülis arra vágyott, de erre szerintem még jobban. Habár, nem magamból kellene kiindulni, ugyebár.
Csöndesen benyitok, odabent rémesen sötét van, a nehéz damaszt függönyök mögül egy csíkban sem kandikál be a napfény. Vámpír szemnek ez nem vaksötét, de ahhoz képest, hogy odakint százágra süt a nap, eléggé furcsa. Körvonalait megpillantom a terebélyes ágyon, s lassan, nesztelenül közelítem meg a baldachinos ágyat.
Nem alszik, érzem testének rezdüléseit, még szundikálásnak sem mondható. Tényleg elég idegesnek tűnik, talán nem kellene zavarnom. Megállok az ágy melletti szőnyegen, és elmerengve nézem a vérnarancs üstököt.
Annyira festői így…
- Mit szeretnél? – hangja furcsán rekedtes, de könnyedén elsiklok a dolog felett.
- Hoztam neked valamit, aminek örülni fogsz – ülök ágya szélére, lábam enyhén súrolja oldalát, és meg is találok egy poharat az éjjeliszekrényén. Lustán felemeli a fejét, szemei felizzanak a sötétben, a szoba fülledtebb lesz egy kicsit.
- Valóban?
Kitöltöm a poharába az utolsó cseppig az összeset, és felé nyújtom. Megérzi az illatát, és kikerekedett szemekkel nyúl a pohárért, hogy megízlelhesse. Az első korty után vérpirosan villannak fel a szemei, az enyémek már kihunytak. A pohár széle felett pillant rám, s úgy issza tovább. Az utolsó kortynál megtorpan.
- Te ittál már?
Halványan elmosolyodom, biztos vagyok benne, hogy látja. Ujjaimmal játszin végigsimítok az oldalán, mintha egy pöszt kergetnék ruháján.
|
| timcsiikee | 2011. 03. 01. 23:07:56 | #11859 |
Karakter: Kain Akatsuki, Wild-senpai
Megjegyzés: ~ Meersnek
Akatsuki:
Kisebb hatásszünet után válaszol csak.
- A döntéseimen…
- És mire jutottál?
- Arra, hogy az ostobaság örökletes dolog – érdekes gondolat.
- Meglehet.
- Nem is vitatkozol? – kérdez vissza, de válasz helyett csak egy mosolyt fojtok arcom vonalai közé. Hihetetlen.
A korlátra támaszkodom, és tekintetemmel próbálom eltalálni fókuszát, hogy vajon ő mit nézhet.
- Miért tenném? Igazad van. – válaszolok végül halkan, de ez után újra csak csend következik, s fülemben csak a lágy szél süvít, tincseim mozgatva. Bizsereg tőle a fejbőröm, ahogy millimétereket libben minden szál. Nem ingerel, mégis… mintha sóvárogna valami másért.
- Hanabusa? – nem pont erre a kérdésre számítottam.
- Remekül van. Mi több, túlontúl jól érzi már most magát. – nála ezek a dolgok szinte már mindennaposak… a fő Kuran is művelt már vele hasonlókat, így bírja a strapát. A napi pofon már meg sem kottyan neki.
- Elragadtattam magam – kihűlt szívembe forróság telepszik egy pillanatra, ahogy a kellemes meglepetés némán árasztja el a lassan mozgó szervet, s mintha erőm a mélyéről csiklandozná izmos falát. Valami megmozdult bennem.
- Mindannyiunkkal megesik. – válaszolom egyszerűen, szokásos mimikámat tartva.
- Mindig ilyen beletörődő a stílusod? – kiszökik ajkaim vonalán egy apró mosoly véle mozzanat.
- Talán bocsánatot kérek tőle – újra megmoccan szívem, fala, mintha ezek a mondatok, amiket nem is várok tőle valamiért, bele akarna férkőzni.
Egy halk, fémes csörrenés töri meg a sóhaj csendjét, oldalra fordulva látom, hogy kibomlott hajából hullt ki a csat, leguggolok, de csak késve érzékelem, hogy ő is ezt teszi, végül ujjaink egymásra siklanak.
Oldalra pillantok, kék szemeiben megcsillan az éjszaka gyöngye, s élénkebbé ragyogóbbá teszi, mint eddig láttam. Ráadásul… közelebbről, mint eddig.
Édes illat tölti be orromat.
- Hogy csinálod? – csak lassan veszem észre, hogy egyre közelebb kerül, szemei, arca ragyogása betölti látóteremet.
- Örökletes. – végül minden megszűnik a környezetben, ahogy hívogató, rózsás ajkaira hintek csókot, felforrósodik ujjam ahogy hozzá érek, s magam után vonom, mindketten felállunk. Ujjaim derekára siklanak, kígyókként tekerednek nyakam köré karcsú karjai, de borzongás helyett kellemes bizsergést vált ki mindenemből. Mellkasom dübörög, ajkam övén siklik puhán, s csak azt veszem észre, hogy egyre mélyebben kívánom ízlelni porcikáját.
Halk moccanás.
- Akatsukiiii… Tuuudom, hogy ott vagy, érzem az arcvizedet… - úgy reppen ki karjaimból akár egy megijesztett madár, egyet pislogok, s már a közelben sincs, körbenézek nem látom sehol. Utolsó gondolatom még hogy lábbal felpattintom kezembe a csatot, majd zsebembe rejtem el, és ebben a pillanatban lép be rajta Hanabusa. Jó időzítése van, mint mindig…
- Mit keresel te itt? Már kerestelek.
Fújtatva túrok tincseim közé, egy hosszú pillanatra lehunyom a szemem, veszek egy mély levegőt, hogy az közelemben maradt utolsó illatmaradványokat magamévá tegyem.
- Csak elmélkedtem.
~*~
Nem sokkal később büntetésre kerülünk, de ami a legjobban meglep, hogy… Aiko is. Azt hittem, hogy vele valamiért kivételezni fog, mint azzal a Cross lánnyal. Furcsa a tisztavérűek gondolkodása, olykor még én sem tudom követni. Igaz lenne? Csak azért teszik hogy kiismerhetetlenek legyenek?
Órák után mindenki megy dolgára, s persze mintha mindenki csak azért távozna a kollégiumból, mert mi itt vagyunk, és hogy ezzel jobban éreztessék a bezártságot, pillanatok alatt tűnnek el, és magunkra maradunk a nagy épületben.
- Hanabusa… kelj fel – rázom meg felé görnyedve, de csak félrecsapja kezemet.
- Hagyj, Akatsuki… Kaname-sama is elment, nem fogja észrevenni. – kelletlenül sóhajtok egyet.
- Ahogy akarod… de több büntetést nem vállalok veled… vagy érted… - fejére húzza a párnát mint egy gyerek, ráadásul amit utána mond, az is hasonló hatást ér el.
- Nem hallak… - hahh… javíthatatlan… főleg, hogy úgy is tudja nálam ez nem sokáig tart, avagy nem igaz. Egy pillanatra elakadnak ujjaim tincseim között.
Az ostobaság úgy látszik nem csak örökletes, hanem… néha ösztönös is? Nem tudom eldönteni, hogy mikor az és mikor nem. Vajon miért követem ezt a gyerekes herceget ennyire?
Elgondolkodva pillantok a takaró alatt kuporgó kupacra, a fején még mindig a párnával.
Most kéne látnia a rajongóinak, hogy viselkedik ilyenkor.
Mindegy… Talán jobb is, hogy most duzzog egy keveset.
~*~
Lesétálok a hallba, már látom, hogy ott ül a kanapén, mögé lépek, lehúzom a sálat, s mikor megfordulna, arca elé tartom a hajtűt, amit tegnap nálam hagyott.
Arcán szelíd mosoly terül szét. ujjai finoman érintik enyémet, ahogy kiveszi markomból, bőröm bizsereg tapintása nyomán.
- Köszönöm – cseng hangja a néma szobában – De a sálamat is visszakaphatom? – szelíd mosollyal nézek le rá, ahogy hátra dönti fejét, és arcomat fürkészi, csak számhoz, orromhoz emelem az illatos anyagot, mélyet szívok kellemes aromájából.
- Talán – válaszolom a puha anyagba dünnyögve – Mit kapok érte? – lassan elemelem ajkaimtól, hogy érthetőbbek egyenek szavaim.
- Majd meglátod – csintalan mosoly játszadozik kacéran a rózsás ajkakon, már csak egy kacsintás hiányzik, és teljes a kép. Kíváncsi vagyok.
Lenyújtom neki sálat, hogy kényelmesen elérje, egy pillanat műve az egész, míg kikapja ujjaim közül, fellebbenti, nyakamba akasztja, majd leránt magához.
Meglepett, mély nyekkenéssel csapódnak markaim a kanapé háttámláján, majd a következő pillanatban már újra érzem a puha, forró ajkakat az enyémhez simulni.
Visszafojtom a gyenge borzongást, engedek a forró csábításnak, s lassú mozdulattal csúsztatom puha, illatos száján sajátomat. Ahogy lazul a sál húzása, csak pár pillanattal utána hajolok fel tőle pár centire, s így figyelem közelről a csillogó íriszeket.
- Megfelel? – suttogja halkan, csiklandozva bőrömet, a választ csak halkan búgom, mosolygó tekintettel.
- Egynek jó lesz – lesimítom nyakamból sálját, majd átlépve mellé csúszom a kanapéra, kényelmesen nyújtom karjaimat a háttámla tetején, egyik lábamat átvetem lazán a másik felett.
- Régóta vagy itt? – csak egy fejrázást kapok, és egy fintort, ami nem nekem szól, hanem a kristálypohárban lévő lötty.
- Na és Hanabusa? – felpillant a lépcső tetejére, majd vissza rám.
- Lefeküdt, azt mondta nincs kedve lejönni – egy vállrándítással rendezem le, majd elkényelmesedve csúszom kicsivel lejjebb a kanapén.
- Ő mindig ilyen…?
- Makacs? – segítem ki a mondatát.
- Valami hasonlóra gondoltam – újabbat kortyol a vörös italba, de egy újabb borzongás után inkább – Komolyan mindig ezt isszátok?
- Általában… muszáj. – talán jobb, ha nem említem, hogy mi is fejlesztettük ki. – Sajnos nincs más, ami pótolhatná a valódit – kicsit oldalra csúszva dőlök felé, lágy aurája cirógatja bőrömet, kellemes érzést hagyva maga után. – Pontosabban az ember vért. – súgom halkabban, s csak szemem sarkából figyelem arcának rezdüléseit.
- Miről csevegtek itt nélkülem? – töri meg kuzinom hangja a lágy idillt, mely épp egy újabb lágy érzés elejét készítette volna elő, s hangjára úgy rebbenünk szét akár a csínyt elkövetett gyerekek. Pedig nem is csináltunk semmit, csak egymás mellett ültünk a kanapén… még…
- Te nem akartál lejönni – csilingel Aiko hangja, s ehhez kivételesen most csak csatlakozni tudok.
- Meggondoltad magad? – Levetődik a mellettünk lévő fotelba, karba tett kezekkel, mintha duzzogna.
- Nem vagyok álmos, és unalmas egyedül – keresztbe csapja a lábait, majd szúrós tekintetet mereszt a mellettem ülő hölgyre. Nem igaz, hogy még mindig ennyire ellenszenves neki, hisz… a múltkor is ő provokálta akkor is, ha túlzás lett a végeredmény, viszont… Egy Kurannak vagy ismert rokonának ezt mindenképp elnézné, még a megalázkodásig is eljutna talán. – Szóval miről csevegtek?
Aiko nagyot sóhajt, majd csalódottan veszi magához poharát, amiben még mindig van egy jó adag lé.
- Fagyit szeretnék – játékosan billegeti száránál fogva a poharat, majd kissé megdöntve tartva, erejével mozgatja meg a löttyöt, kikandikál a pohárból egy karcsú, amorf nyaláb, de a következő pillanatban megfagy, s csak nagyokat pislogva döbben le, majd együtt nézünk Hanabusara, aki zavart arckifejezéssel fordítja oldalra fejét, még orrát is megemeli, ugyan úgy karba tett kezekkel mint eddig.
- Nem azért csináltam, mert kérted… - pár pillanatnyi néma csend, majd ahogy szeme sarkából sandít felénk, egy halkan csilingelő kuncogás simogatja hallójáratomat, s eljut egészen mellkasomig. Visszafordulva felé nézem tovább a jelenetet kettejük között.
- Azért köszönöm – válaszol a pohárra nézve, fejjel lefelé dönti, mintha nem hinné el, hogy valóban belefagyott, majd egy apróbb mosollyal emeli szájához a képződött jeges vérpótló italt, s lágyan csúsztatja végig nyelvét a hűs jégen. Szinte látom, ahogy még apró pára csóva is kicsattan az érintéstől, s ahogy másodszorra ismétli meg a mozzanatot, egész testem megfeszül, elönt a forróság, majd felgyorsul újra a szívverésem is. Nem… ez így nem lesz jó. De nem tudom tartani a tekintetem egy semleges terület felé.
- Mindjárt jövök – jegyzem meg halkan, ellököm magam a bútortól, majd sietős lépteimet visszafogva megyek fel az emeletre. Csak addig, míg el nem fogyasztja. Vagy addig míg le nem nyugszom. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem.
Mikor felérek a folyosóra, az egyik szárny falának dőlve sóhajok fel, meggyűröm arcomat, majd hajamba túrok. Újabb mély levegő.
Nem tudom mi ütött belém, nem szoktam ilyen zavart lenni, egy ilyen egyszerű jelenettől, amit nap mint nap látok. Talán ennyire?
- Bú… - szólal meg halkan, és ha másodpercekkel hamarabb nem éreztem volna közeledését, akkor valószínűleg hátráltam volna egy lépést a meglepettségtől. – Miért bujkálsz? – lép elém, és megjátszott szigorú arccal, mosolygó tekintettel néz fel rám – Neked is ki kell venned a részed a büntetésből – csak megmosolygom a játékos megrovást.
- Hanabusa? – kérdem halkan, szinte suttogva.
- Lent ül még… azt hiszem – a lépcső felé néz, majd vissza rám, és felemeli kezét, amiben még mindig a pohár van – Kérsz? Így kicsit jobb az íze – elkapom csuklóját, magamhoz húzom, szabad kezem derekára siklik, majd továbbra is kezét tartva vállam mellett ajkaira hajolva egy mohó, mégis visszafogott csókkal lopom el ajkait, éhségemet csillapítva.
Nem sebzem fel sem az Ő sem az én számat, hisz a vége banális lenne, magamat ismerve nem tudnám visszafogni magamat.
Elejti a poharat, ami halk csörömpöléssel törik szilánkokra, lihegve hajolok el tőle, figyelem pihegő, kipirult arcát, csillogó, ködös szemeit.
- Sajnálom – szusszanok halkan, majd eleresztem. Tenyerem homlokomra simul, ujjvégeim arrébb söprik pár hajtincsemet – Azt hiszem jobb lesz, ha alszom egyet. – ellépek tőle, arra sem gondolva, hogy egyedül hagyom az általam okozott törmelékkel, csak sietek a szobám felé, gyorsabb léptekkel.
Mit képzeltem? Letámadni? Egy Kurant? Igaz nem teljes, csak távoli rokon. De akkor is.
Nem… hagynom kéne. Talán ez is csak egy tisztavérű hóbort vagy szeszély, játszani az emberekkel. Kaname is kihasználta Ruka érzéseit, amit legtöbbször én hallgattam meg, miközben nem törődött az enyémekkel.
Nyugodt természetű vagyok, de néha engem is elkap a láz. Talán direkt csinál minden mozzanatot, ami túl vonzó számomra. Soha nem csináltam még ilyet. Mivel bűvölt el? Miért hiszem azt, hogy játszadozik? Miért csábít ennyire a gondolat? Miért nem vagyok nyugodt? Minek teszek fel ennyi kérdést, ha úgysem kapok rá választ? Pihennem kell.
|
| Meera | 2011. 02. 27. 16:54:25 | #11790 |
Karakter: Atetsu Aiko (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~timcsssnek
Elengedem Akatsukit, tudom, hogy Hanabusa büszkesége nem fogja engedni, hogy lesöpörjem a pályáról, ezért engedtem el a vámpírt. Az kiropogtatja végtagjait, és érdeklődve oldalra billentve a fejét figyel. Annyira sármos így. Felé veszem lépteimet, de megérzem, hogy balról ellenséges erő közelít.
- Hana… - hallom meg a vöröshajú figyelmeztető szavát, de már késő. Erőmmel kicsapok egy méretes víznyalábbal, és elkapom idegesen lüktető nyakát, majd végül az egész fejét befedem vele.
- Engedd el – hallom Akatsuki halk morgását.
- Én figyelmeztettem – mosolygok rá türelmesen, hiszen igazam van. A szavam meg nem szegem meg semmi áron, és ha ennek az az ára, hogy Hanabusa hallá változzon, ám legyen.
- Engedd el, mert meg fog fulladni – egyre dühösebb lesz, érzem, pedig nem akartam, hogy ingerült legyen. Ugyan már, Aido annyi bosszúságot okoz mindig számára, nem lenne könnyebb nélküle?
- Hmm… - odapillantok a szőke vámpírra. Vajon mi tarthatja együtt ezt a két jómadarat, mikor az erejük is más, a viselkedésük is más, a család pedig ennyire nem erős kötelékeket font köréjük. Vagy…
Váratlanul két kezét érzem meg arcomon, és a következő pillanatban már felforrósodott ajkait érzem meg a sajátomon. Szemeim kitágulnak, meglepettségemben még pislogni is elfelejtek, olyan hirtelen jött ez a fajta támadás, hogy moccanni sem bírok…
Végül magamhoz térek, felnyögök, és ujjaimmal megpróbálom lefejteni magamról, de nem megy, túl erős… Túl erősen tart fogva, mellkasomban kellemes érzés lobban fel, amit megpróbálok palástolni azzal, hogy eltávolítom magamtól, de nem megy…
Ilyen mértékű közelsége szinte szárazzá varázsolja torkomat, szomjas vagyok… Keze tarkómra simul, ujjaimat csuklóira fonom, hogy lefeszítsem magamról, de ajkai megmoccannak…
Olyan mértékű csodálkozás fog el, hogy az összes erőmre szükségem van, hogy kontrolláljam magam, és reagálni tudjak, így elengedem Hanabusát. Teste tompa puffanással simul a fűbe, Akatsuki elrántja tőlem a fejét, még épp időben.
Hegyes szemfogaimat alig tudom már visszafogni, összeszorítom inkább a számat, és várom, hogy mire készül. Legszívesebben arcon ütném, de miket is gondolok…
- Reméltem igaz, amit mondasz… hogy nem vagy teljesen Kuran… de ahogy látom, mégis túl sok Kuran vér folyik az ereidben – hallom morgó hangját, és otthagyva engem, bőrének utolsó érintése szinte perzsel, majd elcammog testvérével, s fehér egyenruháját elnyeli a sötétség.
***
- Min elmélkedsz?
Mély hangja végigszántja a hátam, tudom, hogy ott van, de nem akartam megszólítani. Úgy gondoltam a csöndes gondolkodás mindenkinek kijár, és ha már egy helyre tévedtünk, próbáljunk meg a másiktól elvonatkoztatva merengeni.
Ami ugyebár lehetetlen, de egy próbát mégiscsak megért.
- A döntéseimen - felelek halkan kis idő múlva, mikor már érzem, hogy a levegő egyre feszültebben vibrál. Nem fordulva hátra figyelem továbbra is a fák között szaladgáló fehér bundás macskát.
- És mire jutottál? - újra kizökkent. Mintha szeretné, hogy csak rá figyeljek. Ám legyen.
- Arra, hogy az ostobaság örökletes dolog - hangom kissé élesebbre sikerül, mint akarom, a közeli fáktól csak gúnyos suhogást kapok feleletül.
- Meglehet.
- Nem is vitatkozol? - hangom egyszerre kérdő, és mégis halk. Mellém lép, és alkarjait a korlátra támasztva néz ő is valamerre arra, amerre én. Haját megdobja az esti szellő, a vörös tincsek akkor is repkednének a szemem előtt, ha becsuknám a szemem. Erős testének közelsége valahogy jóleső borzongással tölt el, kellemes forróság árad szét bennem, mellkasom valami marni kezdi, lágyan, de nem észrevehetetlenül.
De a higgadtság álcája is örökletes dolog.
- Miért tenném? Igazad van.
Újra csend telepedik ránk, a szél pedig úgy dönt, hogy ma este csak engem fog piszkálni, egy pillanatnyi józan gondolatot sem hagyva nekem. Incselkedőn egyenesen az orromba legyezi Akatsuki kesernyés illatát, mire ujjaimmal tétován végigsimítok a korláton, csakhogy tegyek valamit. Felidéződik bennem vérének illata, és veszek egy mély levegőt, de így csak még mélyebben rögzül minden illat...
- Hanabusa? - kérdezem végül csöndesen. Nem volt fer a szőkével szemben, főleg, hogy az én hibám volt, nem kellett volna piszkálgatnom, robbanásközeli állapotában meg pláne.
- Remekül van. Mi több, túlontúl jól érzi már most magát.
- Elragadtattam magam - hajtom le a fejem, mire tincseim előre hullnak, akárcsak valami függöny. Ez nem fog megvédeni a parázsló tekintettől, gyermeteg gondolat volt.
- Mindannyiunkkal megesik.
- Mindig ilyen beletörődő a stílusod? - kapok egy értelmes gondolatom után. Nem válaszol, csupán egy félig zavart, félig sármos mosoly kerül ajkaira, amitől az én szám széle is megrándul. Szemei hihetetlenül szépek, úgy érzem, mintha képes lenne egy pillanat alatt mindent felgyújtani úgy, hogy csak én meg Ő maradnánk, és senki más...
- Talán bocsánatot kérek tőle - nézek fel az égre, majd kezeimet határozottan a korlátra téve felegyenesedem. Felsóhajtok, és egyik kezemmel oldalt a hajamba túrok, feledve hogy hajtű fogja a hajam, így az éles csilingeléssel zuhan a földre.
Odafordulok, hogy lehajoljak érte, de meglepetésemre Ő is mozdul velem, sőt, egyszerre mozdul mindenünk, kezünk is egy időben nyúl a csillogó tárgy felé.
Felnézek rá, tekintetünk összekapcsolódik, és megszűnik a külvilág. Levegővételeim felgyorsulnak, de igyekszem visszafogni a súlyos tüneteket, amik a közelében állandóan felerősödnek. Arcán átsuhan egy érzelem, egy árny, mely bosszankodását fejezi ki.
- Hogy csinálod? - arca közeledik, én pedig elmosolyodva felelek neki, közvetlenül az ajkaira suttogva a szavakat.
- Örökletes...
Ajkaink lágy súrlódással érik el egymást, akárcsak az erdőben. Szívem nagyot ugrik, hallom, ahogy Akatsuki mélyet szusszant, ujjai a hajamba siklanak, s finoman felfelé kezdenek el húzni, így megteszem a kimondatlan kérést, és felállok. Forróság önti el a mellkasom, szinte remeg a kezem, ilyet azelőtt csak egyszer éreztem… Kezeimmel tétova mozdulatot teszek, Ő pedig derekamra téve hatalmas kezeit átölel, így nyaka köré fonhatom karjaimat.
Annyira jó, főleg az illata és az íze… Érzékien mozgatja ajkait enyémeken, szinte teljesen elolvadva és mégis feltüzelve viszonzom csókját, hátam mögött a korlátot érzem meg, és annak hideg keménységét.
De nem számít… Akatsuki illata, teste és maga egész lénye teljesen kizárja a külvilágot, érzem, ahogy ereje forrongva lobog benne, amire az én erőm kacérkodva ki-kicsap felé, ez a pillanat a végtelenségig fog tartani, és égni…
- Akatsukiiii… Tuuudom, hogy ott vagy, érzem az arcvizedet… - ijedten rebbenek ki karjai közül, és tudva, hogy másodperceink vannak, a tetőre ugrom, majd onnan a másik oldalra suhanok. Aidot azonnal meg is érzem az erkélyen. Gyorsan elillanok a közelből, és a szobám ablakát kinyitva besurranok a hálóba.
Gondosan visszazárom mögöttem, bár teljesen felesleges, hiszen bármelyik vámpír pusztán szemkontaktussal ki tudná nyitni. Szaporán kapkodva a levegőt támaszkodom meg a párkányon, saját, derengő tükörképemmel nézek farkasszemet. Arcomon rózsaszín foltok vannak, hajam zilált, ajkaim duzzadtak és nedvesek. Ujjaimmal megérintem őket, még szinte bizseregnek…
Olyan érzés csap a mellkasomba, amit eddig még soha nem éreztem. Kín, hogy nincs mellettem, fáj, hogy nem érint meg és nincs velem. Mi a fene történik?
A felismeréstől kikerekednek a szemeim, és meglepett arckifejezésemmel nézve farkasszemet rázom meg a fejem.
Csak nem…
***
Másnap reggel Kanaméhoz megyek, hogy tisztázzam vele a tegnapi távollétem, bár felesleges, mert pontosan tudja, mit tettem. Úgy mozgat mindenkit, akárcsak a bábukat, ahogy engem is. Tekintet nélkül rokoni szálra. Bár tudja, hogy anélkül is moccannék, ha nem mondaná. Formalitás a mai látogatás, semmi több.
Az irodája előtt bekopogok, és meglepetésemre Akatsuki és Hanabusa már ott vannak bent, mellettük szorosan Ichijou, aki lemondóan csóválja a fejét, arcán azonban ott a mindig boldog mosoly.
- Á, Aiko. Gyere be – int Kaname, így becsukva magam mögött az ajtót egy pillanatra megtorpanok a vörös tincseket látva. Milyen magas és erős, még akkor is, mikor háttal áll nekem… Látatlanban veszek egy nagy levegőt, és végül Hanabusa mellé állok, mintha ez által is bocsánatomat akarnám kifejezni a tegnapi miatt.
- Tudom, miért jöttél, de a kimondatlan szavak meg nem történt cselekményeket jelentenek. Tegyünk másként – int nemesi módon, mandzsettája makulátlan fehér.
- Elnézést szeretnék kérni a tegnapi kis közjátékért.
- A többiek is ezért jöttek, velük már megbeszéltem a büntetést. Elmehettek, majd Aido felvilágosít a továbbiakról – közli egy mosollyal a szája sarkában, és megfordulva az ablakon túli parkot kezdi el pásztázni szemeivel. Ichijou kedélyesen integet, jelezve, hogy ideje távoznunk, amit meg is teszünk.
Hanabusa nagyon csúnyán néz rám, és meglepetten, megilletődve pislog Kaname hátára. Kilépve a folyosóra rögtön nekem esik.
- Mert te.. aáhh! Vagyis… khm… Nem mehetünk ki a hétvégén a városba, és tanítás után csak és kizárólag a nappaliban tartózkodhatunk. Kitétel még továbbá a te… jelenléted elviselése.
- Konkrétan együtt kell töltenünk a hétvégét? – szűkítem le a kört, és Akatsukira pillantok. Végre, a napon először, találkozik a tekintetünk, én pedig érzem, ahogy hirtelen melegem lesz. Hogy nem vettem eddig észre… Ebben a hőségben intenzívebben érzem illatát, és finom arcvizét… Annyira szeretném megérinteni, szinte vonz magához…
- Igen – zökkent ki Hanabusa fogcsikorgatása a vörös hajú vámpír bámulásából.
***
Mikor Shiki és Rima elmennek a városba fagyizni, a nappali kanapéján elszontyolodva nézek utánuk. Úgy szeretnék én is enni egy kicsit, egy kis hideg kell a gyomromnak, hátha feledteti vele a vér hiányát. Elgondolkodva és bánatosan lötykölöm a vértablettás szörnyűséget.
- Jhaj – sóhajtok fel, és eldobom magam, lehunyva szemeimet magamra dobom a méretes sálamat, hogy takarja az arcom. Elsőként érkeztem, Aido biztos elaludt, Akatsuki meg biztos ébreszti…
Akatsuki…
Hirtelen megérzem közvetlen közelről, a kellemes, meleg, pulzáló erő simogatja hideg bőröm, és arcomról lekerül a sál, lassan, gyengéden vonja le rólam. Az első, amit meglátok, az a hajtűm, ami a reggel vakító fényében kacéran csillan fel.
|
| timcsiikee | 2010. 10. 30. 16:47:45 | #8942 |
Karakter: Kain Akatsuki, Wild-senpai
Megjegyzés: ~ Meerának
Kain:
Hajamba túrva ujjaimmal nyomkodom meg sajgó búrámat, amit a visongás hozott elő. Bár mióta idejöttünk mindig ez folyik, minden héten, mégsem vagyok képes hozzászokni. A Valentin-nap egy átok. Szerintem csak Hanabusa élvezi az egészet, mert jobban a figyelemben és rajongásban úszkálhat, mint bármikor máskor ráadásul kap csokit is. Szánalom ez az egész.
Lejön az új lány, és persze… Hanabusaval rögtön összeakadnak. Van egy olyan érzésem, hogy ez a versengés állandó lesz, mi több… Már most elkezdett állandósulni.
Fogadnak abban, kinek lesz több csokija, ami… azért is érdekes, mert ezen a napon csak a lányok szoktak ajándékozni. Bár ha Ruka-t nézem, ő is kapott már, nem lepne meg. Szépvlány, és…
Sóhajtok egyet. Inkább itt lesz lassan az ideje, hogy induljunk.
~*~
Hiába sikoltják nevem, először nem lennék hajlandó a sorba állni, azaz a soromba, de amikor Aikora nézek, aki kap pár csokit, így meggondolom magam. Egy párat elfogadhatok. Úgyis tovább ajándékozom a nagy részét, mert nem eszek olyan sok édességet.
Párat elteszek zsebre, majd tovább állnék, ekkor látom a Kiryuu kölyköt, összeszűkülnek szemeim, és egy pillanat alatt mögötte termek, markomat erősen rászorítva csuklójára. Mit hitt? Hogy itt helyben inna belőle? Nevetséges.
- Finomabban – morranok rá halkan, arcom komoly, bár belül erőm éget.
- Ne nyúlj hozzájuk – morog ő is, de ő Aiko felé. Amikor látja, hogy az emberkölyök homlokán egy apró szájnyommal hátra esik, még akkor sem nyugszik le - Csak azt veheted el, amit adnak, ami nem más, mint a csokoládé és a hála.
- És én nem adhatok? – ez a lány… ő sem tudja hol a határ? Rosszabb, mint Hanabusa, vagy mégsem? Inkább talán… csak annyi, hogy van közöttük egy pár hasonlóság.
Odadob egy csokit a prefektusnak, így eleresztem.
- A hevesség emberi vonás – halkan súgja, hogy más szinte ne is hallja, így a fehér egér tovább áll. Még szerencse, hogy az egyik kezem szabaddá tudtam tenni, és még nem borultak le a dobozkák. Lassan alkarom alá fonja övét, oldalamhoz lapulva, amitől kissé meglepődöm.
- Köszönöm. Megint – apró mosoly, amihez foghatót még nem kaptam, s zavaromat leplezve inkább oldalra nézek.
~*~
Mikor végre beérünk a terembe, látom hogy folyik a diadal harc, Hanabusa egy egész kupacot dob elé, büszkébbnél büszkébb kijelentésekkel, és kihúzva magát. Elsétálok mellettük, odaadok egyet Aikonak, hogy kiegyenlítődjön a „verseny”. Hisz teljesítette a feltételt, csak lenyugtatta az egyik ajándékkal a Kiryuu kölyköt is.
~*~
- Te aztán öntelt egy alak vagy, Kiryu Zero – kezdi Hanabusa és körbeálljuk a fehéregeret.
- Így viselkedni Kaname-samával – folytatja Ruka. Mindketten túlzásba viszik, amit sokszor unok. Kaname teljesen elvakította őket. A prefektus előkapja a Bloody Rose-t, de egyikünk sem moccan.
- Tényleg meg mered tenni? – kérdezi halkan Rima azt, ami az én fejemben is megfordul.
- Ichijou-san azt mondta, ne csináld…
- Így igaz. Hanabusa, Ruka – lépek egyet előre. - Ha Kuran elnök úr megtudja, nem fog örülni. Kiryu, te is jobban tennéd, ha...
Puff… A csillagok a „földre” kerülnek. Ez komolyan ledobott a földre?
- Ciki – mondja szinkronban Shiki és Rima, bosszúsan fújtatva arcomhoz kapok.
- Fogjátok be – feltápászkodom, de ezzel elérte, hogy egyel többel legyen a támadók tábora - Én megpróbáltam véget vetni ennek, de... most már ki tudja, mi lesz a vége. – egyenként kapnak lángra, a fejem mellett lévő levelek, mintha gömbök lebegnének körülöttem.
Egy suhanást hallok, majd egy pillanat töredéke alatt csak azt veszem észre, hogy nem tudok moccanni. Ahogy a többiek sem. Mi folyik itt?
Aiko jelenik meg, a vízen járkálva lépeget felénk, majd a talajra és, Hanabusa Jege pillanatok alatt oszlik semmivé. Ő csinálja? Biztosan, mert csak Ő tud mozogni.
- Gyerekes a viselkedésetek – végignéz rajtunk, majd Kiryuu felé fordul - Ahogy a tiéd is, de ez elnézhető, mert te még az vagy. – kezét irányítva hagyja, hogy a pisztoly kihulljon a kezéből.
- M-mi a fenét csinált-tál velem, p-pokolfajzat?! – nem sokáig tud beszélni, én inkább meg sem próbálom.
- Sértőnek éreztem a viselkedést, amit mindannyian itt tanúsítotok. Másrészt, valami azt súgta, hogy ne hagyjam, pedig szívesen elnéztem volna, ahogy játszanak veled – válaszol könnyedén, körbejárva közben. – Mindenki. Legyetek olyan megértőek, hogy menjetek vissza a kollégiumba. – monoton, akadozó mozgással indulnak meg, csak én maradok és Hanabusa. Miért?
Aidot is elengedi, aki persze vérmérsékletétől várhatóan támadna, de csak most veszi észre igazán, hogy esélytelen.
- Lehet, hogy nem vagyok teljesen Kuran. Lehet, hogy nem vagyok olyan tökéletes, mint te. De én azt vallom, hogy mindennek oka, s ára van. Tanuld meg ezt becsülni Hanabusa, mivel nem lesz ott mindig Akatsuki, hogy kihúzzon a pácból – Honnan tudja, hogy mindig ez folyik? Ennyire átlátszó lennék. De a lényeg most az, hogy engem vajon még miért nem eresztett el. - Kedves vagyok, csendes, és bogaras. De ha valaki ellenem egyetlen egyszer is ellenséges megmozdulást tesz, arra nem fogok mosolyogni. Értve vagyok? – Ő eliszkol, én pedig egyedül maradok a lánnyal. Végre engem is elengedett, így megropogtatom nyakam, és tagjaimat. Oldalra döntöm fejem, közben Aiko felém lépked, kezei a háta mögött feszülnek. Vajon engem miért tartott itt eddig? Egy fél pillanat műve, míg hátranézek, Hanabusa nem nyugszik, látom, hogy a fűben vékony csíkban támadna felé. Értelmes, de a büszkesége sosem hagyta, hogy veszítsen, ilyenkor tényleg elborul az agya, és olyan lesz, mint egy ötéves.
- Hana… - már épp próbálnám szóval leállítani, amikor a háta mögött nagy nyalábban víztömeg indul meg a tóból, kikerekednek szemeim, ahogy Hanabusa torkát, sőt végül fejét körbeveszi, megemeli és szorítja. – Engedd el… - mondom halkan morogva, és komoran nézek le rá.
- Én figyelmeztettem – mondja bájos mosollyal. Most az egyszer nem tud levenni a lábamról ez az arckifejezés. Most valahogy… pont olyan, mint egy Kuran.
- Engedd el, mert meg fog fulladni – próbálom visszatartani ingerültségemet, forrósodik a kezem, de nem hagyom, hogy bármi lángra kapjon előttem, főként nem ruhája.
- Hmm… - elgondolkodva fordul lassan a fulladozó felé, de nem ereszti el. Idegesít…
Kezeim maguktól mozdulnak, ahogy testem is, két kézzel közre fogom arcát, magam felé rántom, és arcához hajolva tapadok ajkaira. Meglepettségében felnyög egyet, pár pillanatig feszengeni próbál. Ujjaim lecsúsznak tarkójára, ő kezeit csuklóimra fonja, de ajkaim mozdulnak rajta, simítva dús száját, igazi csókká formálva a mozdulatot. Hallom ahogy nagy víztömeg csobban, még pár pillanatig élvezem szájának ízét, nehezen tudok elszakadni. Kinyitom szemem, látom hogy Hanabusa ájultan fekszik a földön, így felmorranva válok el tőle, mielőtt fogaink felsértené egymást, és ha megérzem a vérszagot, egészen biztosan nem tudnék leállni.
Még utoljára a szemébe nézek, továbbra is kezeim között tartva arcát.
- Reméltem igaz, amit mondasz… hogy nem vagy teljesen Kuran… de ahogy látom, mégis túl sok Kuran vér folyik az ereidben – kelletlenül dörmögöm halkan, pár centire ajkaitól, majd lassan lesimítom róla kezeimet, és elfordulva tőle, lassú léptekkel távozom. Felnyalábolom ájult unokatestvéremet, és magára hagyom.
~*~
Amikor beérek, ledobom őt az ágyra, amitől végre legalább kicsit ébredezni kezd… Szerencséje van, mert ha még erre sem kelt volna fel, akkor felpofoztam volna. Leülök a saját ágyam szélére, ledobom cipőimet, majd felcsúszom, hátamat a falnak döntöm, felhúzom térdemet és könyökömet rátámasztom, hogy kényelmesebben fonhassam ujjaimat szám köré.
Akkor tudom meg biztosan, hogy felébredt, amikor elkezd panaszkodni.
- Láttad mit csinált, azaz Őrült nőszemély? Majdnem megölt? Mégis hogy merészeli? Hogy engedhette ide Kaname-sama? Szólnom kell, hogy…
- Fogd be… - morranok rá ingerülten, és elhallgat, csak kék tekintetét érzem magamon.
Megcsókoltam és… nem tudom…
- Hé, Akatsuki… - nem figyelek rá, hosszú hatásszünet után csak szemeimet fordítom felé, amikkel eddig a falat pásztáztam, remélve hogy nem lyukasztom ki pillanatok alatt erőmmel.
Látom, hogy vizes hajába túr, úgy veszem észre egy kicsit kitisztította a fejét a víz. Egy biztos, neki semmi esélye nincs és nem lesz a csaj ellen. Bármikor uralja a jeget is.
- Mondd… - kérdezek rá lenyugodva.
- Mit csináltál vele, hogy elengedett? A víztől csak homályosan láttam. – Hehh… sejthettem volna.
- Inkább alszom – válaszolok, lecsúszom az ágyba, és ahogy vagyok, magamra terítem a takarót.
- Válaszolj, ha kérdezlek! – rikácsolja hangosan, de nem figyelek rá. Hatásos módszer, mert ez után már nem szekál… egy ideig.
Jó kérdés… és ha meg is mondanám, arra nem tudnék válaszolni, hogy miért is tettem. De jólesett, és ez az amit furcsállok még magamban is. Vajon miért?
Hahh… holnap még azt is magyarázhatom ki, hogy miért nem mentünk vissza az órára szünetről… De majd elintézem.
~*~
Nem alszom, hisz még nem tudok. Viszont Hanabusa egész gyorsan beadta magát, ahhoz képest, hogy még csak most hajnalodik. Felkelek, levetem magamról az egyenruha felső részét, és csak egy fekete ingben, a fehér nadrágban lépek ki a folyosóra. Néma csend, egy lélek sincs már ébren, vagy a szobáján kívül. Lezserül zsebre vágott kezekkel lépkedek lassan, kiérek a nagy épület egyik teraszára, avagy erkélyére, de rá kell jönnöm, hogy nem vagyok egyedül. Az ég lilásan ragyog, szürke homály borítja be a tájat, csak az éles látásúak képesek ilyekor tisztán tájékozódni. Egy karcsú, mégis formás női alak körvonala rajzolódik ki előttem, a korlátnál áll, és meredten néz valamit. Ő az…
Habár most magára kéne hagynom, lábaim mégis az irányába visznek. Sosem szerettem szomorú hölgyeket látni. Akkor sem, ha én okoztam. De ki tudja? Lehet, hogy nem is érdekelte az, amit én mondtam, hanem valami máson elmélkedik? Lehetséges. Engem nem sokáig szoktak komolyan venni. Mögé lépek, nem is moccan, így nem tudom, hogy észrevett-e, vagy csak nem akar észrevenni.
- Min elmélkedsz? – kérdezem halkan, rekedtes hangon, mondatom végére kissé ökölbe szorulnak ujjaim. Nehezebben megy a levegő vétele. Olyan érzésem van, mint mikor megláttam Rukat először, nőként, nem pedig gyermeki barátként.
|
| Meera | 2010. 08. 14. 19:05:00 | #6852 |
Karakter: Atetsu Aiko (kitalált karakter)
Megjegyzés: ~ timcsnek
Az órákon mindenki szinte fetreng, semmi élet és energia nincs ezekben az élőhalottakban. Mondjuk talán azért, mert halottak... Ezeknek a gondolatoknak a hatására arcomra felkerül egy bűbájos mosoly. Olyan lusták, és hevenyészettek, hogyha ránk gyújtanák a tantermet, nem hiszem, hogy megmozdulnának.
Fáradt sóhajt engedek meg magamnak, miközben a tanárt figyelem. Talán én lehetek az egyetlen, aki megtiszteli ezzel, meg még talán az alelnök, aki néha rám mosolyog, mintegy bátorításképpen.
- És ennyi volt mára, a következő órát fél óra múlva folytatom – fogja meg könyveit, s kimért léptekkel távozni a tanteremből. Van szabad harminc percem. Mit kezdjek vele? Nézzek odakint körül egy kicsit, vagy talán idebent ismerkedjek?
Körülnézek, és látom, hogy kapok pár becsmérlő pillantást. Halkan felsóhajtok a tökéletes válaszra, ami kimondatlan kérdésemre felel. Felegyenesedek, cuccom a padon hagyom, ugyanis nem alkotja más a felszerelésem, mint egy könyv.
Nevetséges, hogy ennyi az egész, de mivel itt kezdem jobban érezni magam, mint otthon... nos, ez megbocsátható.
***
Lenyűgöző ez az egész park, a magasra törő fák, az illatos virágok, a művészien megtervezett, ámde mégis egyszerű szökőkút... Csodálatos. Elbűvölve meredek a levegőben szálló vízcseppekre, majd a feltámadó szél duruzsolva, árulkodva hozzá hangjait egy igen ismerős alak szájából.
Rögvest megfordulok, hogy megnézzem, vajon mit csinálnak idekint?
Ám félúton valami kellemes csapja meg az orrom. Valami olyan, amit csak vámpír érezhet, ha halandó van a közelben. Veszek egy mély levegőt, és a közelebbi fák között elrejtőzve várom ki az eseményeket. Úgy néz ki, hogy Hanabusa megérezte a csábítás hangjait, s ennek engedelmeskedve sétált ki a tanteremből.
Mellette van nem is olyan sokkal a narancsvörös hajú vámpír is, akinek láttán rám tör az az érzés, hogy csöppet sem vagyok egyedül. Egy kéz simul a vállamra, és hangtalanul megperdülve nézek tulajdonosával farkasszemet, míg hátulról csak ennyit hallok:
- Ne aggódj, nem fog fájni...
Döbbenten nézek rá, de inkább csak fejet hajtok, s engedelmeskedem. Nem mondhatok ellent, habár végig akartam nézni a jelenetet, hisz: vámpírok vagyunk. Rögtön meg is fordulok, és odasurranok Hanabusához, hogy karmai ne érhessék el, még ha utána kap, akkor sem.
- Hagyd békén! - mondom határozottan, de a mosoly az arcomról nem lohad le. Ez a kellemes, meleg test közelsége furcsán elégedetté tesz. - Mit ártott neked? - ez ostoba kérdés, a helyében én is megtettem volna ugyanezt. Alapozzunk inkább valami másra, ami sokkal kézenfekvőbb.
- Nem bánthatod, a szabályzatban is benne van!
Nem válaszol, csupán becsmérlően ciccent egyet, karjait összefonja mellkasa előtt. Azonban, mielőtt én is megtenném azt, amit a szőke férfi akart, váratlanul egy jelenlét kerül elém, és a fáról leugorva szabályosan kitépi karjaim közül az ájult lányt.
Pedig, egészen csábító illata volt.
Hanabusa arcára felkerül egy kárörvendő félmosoly, látva ezt a jelenetet, amit éppen az előbb játszottam el vele.
- Tilos a diákokból inni! - tökéletesen meg vagyok zavarodva. Fogalmam sincs, hogy most mit tegyek, teljesen leblokkoltam a sok jelenlét érkeztével. Csak annyit látok, hogy Kaien fogadott lánya felém csap egy fém, mintázott bottal, aminek valahogy olyan kisugárzását érzem meg, ami azt sejteti velem, hogy nem lenne jó dolog megfogni.
Ma este váratlan és váratlan események lökdösik egymást, és hihetetlen, hogy a levegő egy percre sem képes megállni...
Mint a villám, a méltóságteljes vámpír odasuhan mellém, karját derekamra fonja, s elhúz maga mellé. A következő pillanatban fémes sistergést hallok, s látom, hogy védelmezőm a bot végét fogja tenyerével, ami szinte marja az érzékeny bőrfelületet. Kék szikrák pattognak, mintha apró villámok formálták volna őket.
Ez valami fantasztikus.
De, mielőtt a látvány teljesen elragadott volna, és leküzdeni kényszerülnék azt az érzést, miszerint én is megfogjam, kesernyés illat kúszik fel az orromba. Látatlanban szippantok belőle, és szinte megkörnyékez az a gondolat, hogy doromboljak tőle. A másik testét ilyen közelségből nagyon borzongató érezni, de mégis kellemes megnyugvással tölt el a tudat.
Nem is hallom meg, ki mit mond, csupán a finom illatot érzem, amit később azonnal felvált egy másik... Édes, szinte már torkot markolászó az, amit érzek. Arra késztet, hogy azonnal tapasszam számat a forrásra. Nyelek egyet, és inkább a külvilágra koncentrálok.
- Akatsuki! Te most kivel vagy? - hallom a méltatlankodást, és végre megnyugszom, hogy tudok kifelé is figyelni. A másik prefektus helyeselése eléggé idétlen, habár nem is tudom, mi történt az utóbbi pár percben.
Nem igaz, hogy ennyire el tudja vonni a figyelmem pár kéken csillogó szikra, és...
Na jó, az más tészta.
A vöröshajú vámpír lemondóan fújja ki a tüdejében benntartott levegőjét, hosszan, és mélyen. Érzem, ahogy tekintete rám siklik, majd kezét lassan húzza el derekamtól.
- Bocsánat – lép arrább egy kicsit, mire csupán elmosolyodom, és aprón megrázom a fejem. Ugyan már... Hiszen segített. A kíváncsiságom sokszor kevert már bajba, mivel olyan apró tüneményes dolgok vonják el a figyelmem, hogy az hihetetlen.
- Köszönöm, hogy megvédtél – mondom csendesen, szemeim viszont rögtön sérült kezére tapadnak. Megfogom sebes kezét, s magamhoz húzom, majd picit megemelem. Óriási kéz, tulajdonosa is hasonlóan magas, és erős. Erről tanúskodnak a reflexei is.
- Semmiség – tetszik, ahogy figyel. Tudom, hogy érzi, mi fog most bekövetkezni...
- Hadd gyógyítsam be – suttogom, majd tenyere fölé hajolok, és nyelvem végighúzom a sérült bőrfelületen. Apró vércseppjei szinte robbannak a számban, az íze valami eszméletlenül kábító, és mégis vonzó. Mintha egy lédús barackot kaptam volna, de csak a külsejét érinthetem csak... Testemen tüzes ostorkén csap végig a vágy, hogy inkább sértsem fel újra kezét, de nem teszem meg. Selymes bőre begyógyul nyelvem útja nyomán, s legszívesebben belecsókolnák a tenyerébe.
De mintát még fogok venni tőle, ezt még most elhatározom, ahogy elengedem a csuklóját. Fejét Hanabusa felé fordítja, aki a nevét kiáltja, én pedig úgy gondolom, hogy itt az idő arra, hogy távozzak.
~~~
Szörnyű visongásra és kiabálásra kelek fel, jobb ébresztőt sohasem kaptam volna. Bágyadtan dobom le magamról a takarót, és kimászva az ágyból kinézek az ablakon. Kaname kedvence, Yuuki álldogál az esti kollégium kapujának tetején, és bőszen hadonászik. Megdörzsölöm csuklómmal a szemem, majd egy ásítás keretében elvonom tekintetem az ablaktól.
Felveszem az egyenruhámat, de amíg öltözöm, egy pillanatra sem marad abba a sikoltozás. Mi a nyavalya történt velük? Mindennap egyre elszántabbak. Sóhajtok, és a hajamba túrok, ami úgy néz ki, mint egy szénaboglya.
A tükör elé állva, gondolataimba merülve fésülgetem, majd felfogom egy elegáns copfba, hogy a nyakam kissé szabadon legyen, és a hajam se maradjon mindig szoros kontyban. Pár tincset kiveszek, s az arcomhoz kunkorítom, hogy valami keretezze is. Frufrum van, ezért nem viszem túlzásba.
Az ékszeres ládikámból kiveszek egy hajtűt, amit a hajgumi alá szúrok. Apró liliomok futnak végig az aranyozott részén, zöld indái pedig azt a hatást keltik, hogy csak azok fogják a hajam.
Egy nyújtózás kíséretében kilépek a folyosóra, és mikor a hallba érek, látom, hogy a legtöbb vámpír fáradtabb, mint amilyennek lennie kéne. Én nagyon mélyen alszok, szóval lehet, hogy őket hamarabb kiverte a párnák közül ez a rémes sikongatás.
- Ó, Aiko-san – hihetetlen, hogy ez a férfi soha sem fáradt...
- Gomen, ha a lányok felébresztettek, csak hát... khm... ma van Valentin-nap – mosolya olyan édes, mint a cseppentett méz. Csak az én fejemben nem kapcsolódik össze a Valentin-nap, és az ordítás.
- És? - kérdezek vissza, csöppet sem udvariasan, majd bocsánat kérés helyett inkább biccentek egyet.
- Ez azt jelenti, hogy csokoládét fognak osztani azoknak, akik tetszenek nekik – mosolyog rám elnézően, miközben már egymás mellett lépdelünk le a többiekhez.
- És te minden bizonnyal egyet sem fogsz kapni – hallok meg egy flegma hangot a kanapéról, mire rögtön oda veszem az irányt, s leülök mellé. Akatsukit látva teljesen elveszek a tekintetében, így gyorsan biccentek felé, üdvözlésképpen, de nem felejtek el rámosolyogni sem. Érdeklődve pillantok Hanabusa égszínkék szemeibe, és várom, hogy folytassa.
- M-mert... új vagy... - hebegi, mikor látja, hogy ilyen közel hajolok hozzá.
- Lehet – gondolkodok el szavain, s rögtön ezután elmosolyodom. - Fogadjunk?
- Ha több mint tíz dobozzal kapsz – vigyorodik el szélesen, mint egy ragadozó. Zsebében érzi a győzelmet.
- Ez nem túl jó ötlet – hallom meg a mély baritont, ami a narancsvörös vámpírtól származik. Jólesőn beleborzongok, majd felé fordítom a fejem. - Hanabusa a lányok örök kedvence.
- Lehet, de ide járnak fiúk is – somolygok.
~~~
- Ááá! Wild-senpai! Idol-senpai! Kaname-senpai! - szinte beleszakad a dobhártyám a hangorkánba, ami kint vár bennünket. Megmasszírozom az orrnyergem, mivel a csokoládé és az emberek édeskés illata olyan összetett támadást intézett ellenem, hogy majdnem beleszédülök.
Látom, ahogy a vámpírok a saját kijelölt helyükre sétálnak, átvéve a csokoládéjukat. Ichijou éppen Shikit üldözi, és meg is találja, majd odavonszolja a lányokhoz, akik az ájulás határán adják át saját készítésű ínyencségeiket. A szőke vámpír ott terem mellettem egy pillanat alatt, és már arra kapok észbe, hogy már öt doboz pihen a karjaim között.
- Én... köszönöm – mosolyodom el, mikor meglátom a fiúkat. Ilyenkor, nem a lányoknak szokás adni a fiúknak? Milyen aranyosak és... illatosak. Az egyik srác félénken lép elém, és egy igen apró dobozkát nyújt át. Észrevétlenül beleszagolok a levegőbe, és érzem, hogy meggylé van a közepébe rejtve.
Milyen édes.
Odahajolok hozzá, és megpuszilom a homlokát. Hogy milyen észveszejtő illata van, az valami szörnyűség. Megérzem, hogy valaki nem éppen kedves szándékkal nyúlna hozzám, és megfordulok, majd annyit látok, hogy az ezüsthajú srác csuklóját egy fehérbe bújtatott kéz markolja meg.
- Finomabban – szólal meg nyugodt hangján Akatsuki, én pedig hálásan csillogó szemekkel nézem.
- Ne nyúlj hozzájuk – morogja végül, karját pedig kirántja a vámpíréból. A csókkal illetett fiú orrvérzéssel elterül a földön, hangos puffanással. - Csak azt veheted el, amit adnak, ami nem más mint a csokoládé és a hála.
- És én nem adhatok? - mondom szemtelenül, de mikor látom, hogy ezzel sikerült felingerelnem, felé dobok egy dobozkát. Flegmán elkapja, de a következő pillanatban marka összeszorul a törékeny dobozon, tekintete tömény gyűlöletet sugároz. Ezután szinte felnyög, szemei kikerekednek, én pedig mosolyogva szívom magamba reakcióit.
A vörös meggylé végigfolyt a tenyerén.
- A hevesség emberi vonás – mondom halkan, de biztos vagyok benne, hogy meghallotta. Amikor elindulnék, észreveszem, hogy Akatsuki elég közel áll hozzám, de már az ő karjai is tele vannak csokoládéval. Óvatosan egyensúlyozva megszabadítom egyik kezem, és melegen megszorítom az alkarját.
- Köszönöm. Megint – kerül lusta mosoly ajkaimra, és kivételesen az arcom is aprón felragyog. Annyira cuki, mikor zavartan elnéz egy pillanatra.
~~~
A tanteremben Hanabusa úgy dobja le elébem a dobozait, hogy talán még a plafont sem látom tőlük. Rosszalló hangja viszont átszűrődik a sok illatos, színesen becsomagolt csokoládé mögül:
- Mutasd Atetsu, mit szedtél össze – szinte látom, hogy emelgeti a szemöldökét. Hát, kilenc darabot szedtem össze, ugyanis az utolsót a prefektus felé hajítottam. Bosszankodva meredek arra, amerre sejtem, de ekkor egy nagy kéz nyúl le a vállam mellett, halványan megsúrolva azt. A díszesen becsomagolt két dobozt látva ravasz, cinkos mosoly kerül ajkaimra, és kivéve a nagy tenyérből az adományt, ujjai végére apró csókot hintek, köszönetképp.
- Ne sunnyogj, viseld el a vereséget! - tolja szét Hanabusa a dobozokat, és szinte az arcomba mászik, ahogy én szoktam neki. Megilletődik, és kissé hátrább húzódik, mire csak felvonom a szemöldököm.
- Tessék – adom át neki, és először megszámolva csupán cicceg, majd harmadjára egyre kétségbeesettebben pakolgatja őket.
- N-nem lehet! Pár napja jöttél! - csap az asztalra mérgesen, de én már elnézek a hóna alatt, és a tanárt figyelem, aki időközben bejött a terembe. Valamiért mindenki rettentően feszült, és ingerült, Aido még jobban frusztrált, mint eddig. Valami megzavarta őket, talán még kint, a csokiosztás között.
~~~
Szünetben kisiklok a teremből, a lógás mellett döntöttem. Lehet, hogy Kanamétól ki fogok kapni, de most valahogy nem tud megrémíteni. Nem olyan rég láttam egy tavat errefelé, ezért most azt keresem fel. A víztükör gyönyörű sima, a Hold fénye lágyan nyalogatja a felszínét, mintha ezzel akarná magához csalni. Óvatosan ráhelyezem felszínére a lábam, majd a másikat is, és lassan lépdelni kezdek a közepe felé.
Olyan jó, hogy az energiám fenntart rajta, így érezhetem a lustán lötykölődő nehéz tömeget a talpaim alatt. Leülök a közepére, törökülésbe, könyvemet előveszem, hogy kicsit olvashassak. A szél kellemesen belekap a hajamba, a víz felfodrozódik kissé, és egy levél hullásának hatására apró vízgyűrűk nőnek egyre nagyobbra és nagyobbra.
Meghitt, szép és természetes az egész.
Váratlanul - nem is olyan sokára erre-, civódás hangja üti meg érzékeny füleimet. Fejemet passzívan arra fordítom, hogy lássam, mi ez a lárma. Ahogy kikukkantok tincseim közül érzem, hogy eléggé erős feszültség vibrál a levegőben, több vámpír vesz körül egy srácot, aki félig ember, és félig...
Egy E-szintű?
Ó, az ott Kiryu Zero. Csak nem verekedés lesz? Felőlem elpáholhatják, megérdemli. Pofátlan pondró, akiből most sugárzik, hogy mennyire más, mint reggel, vagyis naplementekor. Kettős erőt érzek belőle, ami undort vált ki belőlem.
- Te aztán öntelt egy alak vagy, Kiryu Zero – hallom Hanabusa hangját, mire csak egy mély sóhajt produkálok, majd unottan lapozok egyet. Bagoly mondja verébnek.
- Így viselkedni Kaname-samával – hallom meg a búzaszín hajú hangját, ami egyszerre lenéző, és haragos. Hogy viselkedni? Aido talán mintavámpír? Szabályosan körbevették, összesen öten vannak egy ellen, az ezüst srác egy pisztolyt szegez feléjük. Ó, mily félelmetes...
- Tényleg meg mered tenni? - duruzsolja Rima, aki elhagyhatatlan társával, Shikivel áll párban a tó partján. Szóval kételkednek abban, hogy Hanabusa meg meri e torolni azt, ami szerintük sértő volt. Én hiszek Kanaméban, de ennyire túlzottan nem imádom. Számomra egy távoli rokon, és vezető is egyben.
- Ichijou-san azt mondta, ne csináld – kontrázik rá a vérvörös hajú vámpír is. Hogy ezeknek mennyi szabadidejük és energiájuk van... Cheh... Újra lapozok, de a hangok csak eljutnak hozzám is, hiszen a víz tiszta vezető.
- Így igaz. Hanabusa, Ruka – most már sokkal kíváncsiabban nézek feléjük, ahogy Akatsuki hangját meghallom. Mindig próbálja a többieket visszafogni, de persze nem rendes módszerekkel. Annyira tetszik a szolid eleganciája, a méltóságteljes tartása.
- Ha Kuran elnök úr megtudja, nem fog örülni – a gyengéjükre tapint, egész jól csinálja. Talán, sokat gyakorolhatta már ezekkel a féleszűekkel. - Kiryu, te is jobban tennéd, ha...
Lép óvatosan a sráchoz, de ártatlan szándékkal, mire az megragadja a vállát, s a karját, majd saját teste fölött átlendítve a földhöz vágja. Hirtelen lobban fel bennem is valami, ami egyszerre düh, és gyűlölet.
- Ciki – mondják kórusban, én pedig a könny felett villogtatom hátukra a szemem. Ez a csapatszellem, és a mindent elsöprő segíteni akarás. Tapsoljuk meg.
- Fogjátok be – emeli fel fejét a földről, érzem aurája vibrálásán, hogy most már esze ágában sincs megakadályozni a balhét. Pár fojtott szóváltás után Hanabusa szinte rögtön kimutatta a foga fehérjét. Egy indulatos mondat közepette megfagyasztotta a talpa alatt a füvet, és egy vékony sávban a vízig mirelitté változtatta az összes növényt.
Akatsuki feltápászkodik, hajába egy pillanat erejéig belekap, hogy elsöpörje őket a szemei elől, majd elszántan, mély hangján megszólal:
- Én megpróbáltam véget vetni ennek, de... – a háta mögötti fa ágán apró lángok kerülnek elő a semmiből, perzselően nyalogatva a leveleket. - … most már ki tudja, mi lesz a vége.
A kialakult csendet kihasználva a könyvet elemi erővel csapom össze, de, mielőtt még felém fordulnának mindannyian, egy lusta kézintéssel mindenki teste felett átveszem az irányítást. Kivétel nélkül. Testük megmerevedik, és egyelőre arra kényszerítem, hogy egy helyben maradjanak.
- Elég volt – susogom vészjóslóan, bár az arcom még mindig hűvös, és érzelemmentes. Lassan feléjük lépdelek, a fűre lépve viszont a jeget egy pillanat alatt eltüntetem, ami csöndesen, és szelíden csordogál lefelé.
Végignézek a megjelenteken, és a hajamba túrva felsóhajtok.
- Gyerekes a viselkedésetek – jelentem ki egyszerűen, majd a prefektus felé fordulok. Pusztán egy gondolatomra elejtik ujjai fegyverét, ami siralmas, tompa puffanással esik le a földre. - Ahogy a tiéd is, de ez elnézhető, mert te még az vagy.
- M-mi a fenét csinált-tál velem, p-pokolfajzat?! - szűri ki fogai közül, mire összeszorítom egy gondolattal az állkapcsát, hogy ne tudjon többet beszélni.
- Sértőnek éreztem a viselkedést, amit mindannyian itt tanúsítotok. Másrészt, valami azt súgta, hogy ne hagyjam, pedig szívesen elnéztem volna, ahogy játszanak veled – sétálom körbe, minden egyes szót duruzsolva neki. Ajkaimra felkerül a szokásos mosoly, de többel nem mutatom, hogy tetszik a helyzet.
- Mindenki – fordulok feléjük, akiknek szemeik úgy pattognak, mintha csak azzal mozgásra kényszeríthetnék testüket. - Legyetek olyan megértőek, hogy menjetek vissza a kollégiumba.
Végtagjaik automatikusan rándulnak meg, és vontatottan elviszik gazdáikat a helyükre. Csupán Hanabusa marad, és Akatsuki, aki rémmód nyugodtan fürkészi az arcomat. Tetszik, hogy figyel, feje fölül eltüntette a lángokat, mire köszönetképp biccentek felé.
Elengedem Aido-t. Megropogtatja a tagjait, de mikor újra fagyasztani akarna, apró jégcsapokat bűvölve irányomba, ismét elcsípem benne a vizet, és egy pislogásomra térdre kényszerítem.
- Lehet, hogy nem vagyok teljesen Kuran. Lehet, hogy nem vagyok olyan tökéletes, mint te. De én azt vallom, hogy mindennek oka, s ára van. Tanuld meg ezt becsülni Hanabusa, mivel nem lesz ott mindig Akatsuki, hogy kihúzzon a pácból – sétálok oda hozzá, és elé guggolok. Arcomra felkerül a kíváncsiság, ahogy homlokára téve kezem hátrasimítom a haját, hogy lássam a szemeit.
- Kedves vagyok, csendes, és bogaraas. De ha valaki ellenem egyetlen egyszer is ellenséges megmozdulást tesz, arra nem fogok mosolyogni. Értve vagyok? - mosolygom rá, és picit oldalra billentem a fejem. Felkelek, és egy intéssel elengedem őket, majd kicsit hátrább húzódok, hogy Aido sértetten elvonulhasson...
Vagy ha támadna, egy víznyalábbal kapnám el a nyakát.
|
| timcsiikee | 2010. 07. 29. 12:19:10 | #6400 |
Karakter: Kain Akatsuki, Wild-senpai
Megjegyzés: ~ Meerának
Kain:
Ásításomat egy fintorba fojtom, majd zsebembe bújtatva kezeimet hallgatom fél füllel a duruzsoló „pletykát”. Lezserül ülök a kanapé karfáján, kissé oldalra sandítom tekintetem, unottan.
- Hallottad? Ma érkezik egy új lány.
- Igen. Úgy tudom, hogy nem jött ki jól a szüleivel, és azért küldik ide, hogy fegyelmezettebb legyen.
- Tényleg? Akkor biztosan valami elkényeztetett lány lehet.
Újabb apró fintor jelenik meg ajkaimon a mondatra. Látszik, hogy ezek alacsonyabb rangú nemesek csoportja körülöttem. Szinte olyanok, mint az emberek, nem jobbak náluk. Sokan csak azért gyűltek ide le, hogy ennek a „pletykának” lássák a valóját. Jól tudom, hogy ez nem csak szóbeszéd. Ha valami egyszer szóba kerül, az meg is történik. Őszintén szólva nem vagyok igazán kíváncsi minderre, csak egy valaki miatt vagyok itt.
- Hé, Akatsuki – pontosan…
- Mi az? Hanabusa… - dőlök kissé hátrébb, továbbra is a kanapé karfáján ülve, hogy halljam suttogását. – Szerinted igaz az, amit mondanak? – bahh… tudhatná, hogy engem hidegen hagy.
- Ki tudja? – válaszolok halkan morogva.
- És vajon ki ment ki elé? – érzem, hogy aurája bosszúsabbá válik.
- Gondolom én, hogy az alelnök – kezd fárasztó lenni.
- Az nem lehet, Ő ott van a lépcsőn – ahogy a mondott irányba nézek, valóban meglátom őt, és mosolyogva integet. Egy fáradt sóhajt engedek meg magamnak, egy pillanatra lehunyva szemeimet.
- Akkor valószínűleg… - be sem tudom fejezni a mondatot, az ajtó magától tárul ki és a „két várva várt személy” lép be rajta.
Azonnal felállok helyemről, ahogy Hanabusa is, mindeni teljesen elcsendesül, csak az új jövevényt pásztázzuk tekintetükkel. Ebben talán én sem vagyok különb.
- Ő itt Atetsu Aiko – az elnök bársonyosan fagyos hangja halkan mutatja be a hölgyet, mégis mindenki hallja, amit mond, ez így természetes.
- Üdvözöllek benneteket – kedves hang, s hozzá egy hófehér arc, szinte porcelán. Egy pillanatra tüdőmbe reked a levegő, ujjaim egymásnak feszülnek zsebemben, ajkaim összezárulnak.
A mellettem álló Aido aurája zökkent ki pillanatnyi zavaromból, tisztán érzem a mérget, amit magából áraszt, pontosan tudom, hogy ki felé. Olyan gyerekes… - Kaname-san, nem kell körbevezetned. Pihenj kissé, fáradtnak tűnsz. - kedves kérdés, ugyanakkor furcsa is számomra. Senki nem utasította még vissza azt, hogy maga Kuran Kaname vezesse körbe. Persze ha egyáltalán felajánlotta neki.
- Látszik, hogy vérünk apró pontokban is, de itt-ott egyezik. Ám legyen – várható volt, hogy ehhez hasonló lesz rá a válasza, csak a körítést nem értem. Azt sem igazán értem, miért „kellett” ekkora nézőközönség egy új diák érkezéséhez, de be kell valljam, nem bántam meg, hogy lejöttem.
Könnyed, légies lépésekkel indul fel a lépcsőn, ahol az alelnök már kedvesen fogadja, szokásához híven, és egy könyök bökését érzem oldalamban.
- Akatsuki… nem hasonlít ez az eset neked valamihez?
- De… viszont semmi különleges aurája nincs, és a családja is tiszta – tudom jól, hisz már utána nézetett velem.
- Biztos vagy benne? – újabb fáradt sóhajjal temetem fél arcomat egyik tenyerembe.
- Ne fesd a falra az ördögöt – morgom válaszként, majd a többiekkel elindulok az emelet felé.
~*~
Már csak alig pár perc van az indulásig, hogy átvonuljunk az akadémia épületébe. Eleinte sosem értettem miért szükséges ez, és ahelyett hogy kisebb csoportokba járnánk. Végül rájöttem, hogy úgy nagyobb veszélynek lennénk kitéve. Olyan érzés, mint egy sarokba szorított vadnak lenni, akinek kitépték fogait és karmait. Őt „bánthatják”, de Ő nem bánthat senkit.
Persze van, aki élvezi mindezt, és teljesen máshogyan fogja fel, mint a többség.
- Jó reggelt – hallom meg hangját az említettnek, miközben édes illat csapja meg orromat, és meglepetten sandítok hátam mögé. Kinek köszönhetett?
Mikor már jól látom perifériámmal alakját, meg is állok a mozdulatban, és a levegőt is halkabban veszem az eddiginél. Igazán közvetlen, és még Hanabusa sötét kisugárzásától sem „fél”, amit jelenleg csak felé irányít. Tetszik…
Végre megjelenik kedvenc fő vámpírunk is, és kezdetét veheti a szokásos bevonulási rituálé, ami általában pár perces süketséggel jár, a visongások után. Nem bírom a sipítozó hangokat, túl kifinomult a hallásom.
Ellököm magam a kanapé háttámlájától, majd oldalra fordulok, kilépve a bútor mellé, de azonnal látom szemem sarkából, hogy Ő borul előre, így egyenesben tartva alkaromat hagyom, hogy ráessen, azaz belekapaszkodjon.
Lassan feleszmél, és látja, hogy nem bútort, hanem hús-vért markolászik, szokásos lusta tekintettel figyelem, lényem legmélyén tartva azt a cseppnyi érdeklődést is, ami eddig fellángolt bennem.
- Oh, bocsánat – súgja édes hangon, és elereszt lassan.
- Semmiség – felelek egyszerűen, majd tovább állok, de amint hátat fordítok neki, feljebb emelem karomat, hogy édes illatát magamba szívjam, amit rajtam hagyott.
- Cheh, menjünk Akatsuki, a rajongóim már várják fenséges mivoltomat, ne pazaroljuk itt a drága időt! – szokásos fáradt sóhaj, szokásos lemondó tekintet, és újra a hétköznapokban érzem magam.
A szokásos műsor bezzeg nem marad el, sikongatásokkal keverve és hiába próbálom figyelmemet terelni minden zavaró hang felől, szófoszlányok így is eljutnak tudatomig. Főleg az, ahogy a diáklányok is észreveszik, hogy új tanuló érkezett.
Valóban figyelemre méltó, főleg a léptei, amilyen könnyedek. Persze mint mindig, van, aki kizökkentsen gondolataimból, és egy perc nyugtot se hagyjon nekem.
- Ahh, Akatsuki, még az új szerzet is képes valamit mutatni a lányok felé! Köszönj nekik te is!
- Még mit nem. – morgom a választ, és pár pillanatra lehunyom szemem.
Lassan megérkezik a két prefektusok gyöngye, a műsor tovább folytatódik, és mindenki újra szemtanúja lehet a kivételezett bánásmódjának. Ugyanis a Kuran, a vámpírok feje, jól láthatóan a beköltözés óta, vagy talán már az előtt is elég közel került a lányhoz. Már meguntam a jelenetet, így tovább haladok a termek felé.
~*~
A padon ülve, lábamat a másik asztalra téve figyelem a tanár szavait. Nem jegyzetelek, nem is nézek oda, csak hallgatom. Mint mindenki másnak is, tökéletes a memóriám, gyorsan megjegyzek dolgokat, elég hallani. Persze mindannyian tudunk írni, gyöngybetűkkel és miegymás, amire megtanítottak kicsi korunkban, csak lusták vagyunk, ennyi az egész. Ha már vannak képességeink, használjuk ki. Ez az a pár dolog, ami kiemel az emberek közül.
- És ennyi volt mára, a következő órát fél óra múlva folytatom – és ki is vonul, mi pedig csak csendben hallgatjuk lépteit.
Furcsa, hogy még ennyi év után is tanulnom kell, mintha csak ebből állna az életem, igaz soha nem erőltettem meg magam, ahogy most sem, ráadásul manapság nem csak tanulásból áll az élet, a játék is eltűnt már.
Nyöszörgő hang hallatán lassan a forrás felé fordítom fejem és azt látom, hogy unokatestvérem nyújtózik mosolyogva. Tudom már, hogy mi fog következni, lelkiekben fel is készültem már rá.
- Fél óra? Addig nyújtózom egyet. Gyere, Akatsuki – int nekem, mikor felállt a padból. Nem tudom mibe fáradt bele, egész órán csak rajzolgatott egy füzetbe, mint mindig.
- Ah – biccentek rá sóhajtva. Úgyis tudja mindenki, hogy miért akar kimozdulni, már akkor tudtam amikor megéreztem a nappalis lányok illatát a levegőben egy órája. Sok kis lesifotós. A prefektusok, meg mint mindig henyélnek, vagy egymással vannak elfoglalva, hogy sosem terelik őket vissza időben. Innentől kezdve én nem sokat tehetek az ellen, hogy Hanabusa kimenjen, talán csak az utolsó pillanatban tudom mindig visszafogni. Vagy eltussolni a hülyeségeit, mikor mi jön be.
- Szép estét, hölgyei – szólítja őket lágy hangon, szokásos társalgás kezdődik, hogy magához édesgesse őt, ami nem nehéz, tekintve hogy a legimádottabb vérszívó közöttünk. – Ne aggódj, nem fog fájni – duruzsolja a fülébe, én hátat fordítok, hogy ne legyek szemtanú, ha már itt vagyok valójában. Majd visszafogom, ha elszaladna vele a ló, de nem hiszem, hogy ennyire vérszomjas lenne.
- Hagyd békén! – egy csengőt hallok meg a hang mellett felcsengeni, egy árny olyan gyorsan suhan el mellettem, hogy szinte alig látom, de mégis jól kiveszem karcsú alakját. Követem is szememmel, és figyelem a pillanatok alatt lezajló jelenetet.
Kikapja a karjai közül az ájult lányt, akin még egyelőre egy karcolás sincs, még jókor kapta el. Jó az egyensúlya, mert ilyen lendülettel már a földön kéne ülniük, mégis egy helyben áll, és magához öleli a törékeny kis testet, ami még hozzá képest is sokkal esetlenebb.
- Mit ártott neked? Nem bánthatod, a szabályzatban is benne van!
- Tsh! – szisszen fel gőgösen az érintett, karba tett kezekkel, viszont már érzem is, hogy bővül lassan a kis társaság, a végén egy teljes kis összejövetel lesz.
- Ereszd el! – morran fel a Kiryuu fajzat, lepattanva a fáról karjaiba veszi a lányt, Aiko pedig csak értetlenül pislog. Ahogy én is, de gyorsan rájövök, hogy mindez egy szép nagy félreértés lesz.
- Tilos a diákokból inni! – sipítozza a kis igazgató kedvence, majd messziről látom, hogy csapna le az Artemis-szel. Agyam automatikusan kapcsol, pár lépéssel suhanok mellé, átkarolom derekát, oldalra húzom, kezemmel, azaz tenyeremmel pedig elkapom a bot végét. Sistereg és serceg, főleg ahogy bőrömet éri az ezüst, azonnal felsért és sebez, szikrázik az anyag és kezem, mintha csak csiholnák egymást.
- Tedd el a játékszered – lökök egyet rajta, és hátra, azaz fenékre esik szerencsétlen, de csak nem töri össze magát, ennyire ügyetlen nem lehet.
- Yuuki – istenem hova kerültem már megint? Kész őrültek háza.
- Fogd vissza magad szürke egér. A kis társad rátámadott az új tanulóra, aki megvédte a lányt, mellesleg te is házszámot tévesztettél – de utálok ilyen sokat beszélni – Hanabusa az igazi bűnös – intek hüvelykujjammal hátam mögé.
- Akatsuki! Te most kivel vagy? – méltatlankodik.
- Vagy úgy? – világosul fül a Kiryuu kölyök, és végre a megfelelő cél felé battyog.
Kifújok egy mély levegőt, és csak ekkor veszem észre, hogy még mindig derekánál szorongatom a lányt, lenézek rá, majd zavartan pislogni kezdek, lassacskán kezemet is lecsúsztatom karcsú alakjáról.
- Bocsánat – lépek el tőle, de csak egy felet, hisz vonz a közelsége, nem beszélve az édes illatról. Elmosolyodik, és megrázza fejét, amit igazán nem értek.
- Köszönöm, hogy megvédtél – így már értem. Arca kifejezéstelennek tűnik, mégis mosoly pihen arcán, szemeiben furcsa fény csillan, és az összkép valami eszméletlen. Megfogja sebes kezem, a vér illata betölti orromat, és több mint valószínű, hogy ő is érzi.
- Semmiség – súgom halkan, és megbabonázva figyelem, ahogy magához emeli kezemet. Körülbelül a vállamig érhet, talán kicsit nagyobb.
- Hadd gyógyítsam be – felhevül bőröm, de visszafogom erőmet, morgásom fojtom vissza, ahogy nyelve tenyeremet éri, és egy csíkot húzva rajta egyszerre tisztítja meg a vércseppektől, és gyógyítja be a forradást, majd elengedi csuklóm.
- Akatsuki! – hosszan rikkantja nevem a lökött szőkéje, miközben a kis vadászkezdemény elől menekül, de mire oda nézek már csak ő áll a messziben, kalimpál idegesen. Hahh…
- Majd beszélünk még – jegyzem meg a semmiből, felé nézve, de csak alig egy fél pillanatig látom még Őt, egyetlen pislogás után csak hűlt helye marad mellettem. Furcsa, mert így olyan mintha a falnak beszéltem volna.
Lassan letelik a fél óra, így sóhajtva túrok tincseim közé, zsebre vágom mindkét kezem, egyiket laza ökölbe szorítva, és visszamegyek a tanterembe.
|
| Meera | 2010. 07. 26. 20:26:47 | #6326 |
Karakter: Atetsu Aiko (kitalált karakter)
Megjegyzés: {timcsnek}
Lustán mosolyogva lépek be a Cross Akadémia küszöbén, bal kezemben a bőröndömet markolászva. Nos, íme, ide száműztek édesapámék, ameddig meg nem tanulok rendes, és kegyetlen vérszívónak lenni.
A veszekedésüket talán még a legtávolabbi grófságon is hallhatták az emberek, a rémesen karistoló, démonian sercegő vámpíri acsarkodás elriasztotta a környékről a madarakat és az állatokat is. Végül, vállat vonva belementem, legalább addig sem kell lovagolnom. Nem szeretem látni, hogy a lovak annyira rettegnek természetellenes lényem láttán. Megsajnáltam őket, ezért kerülni kezdtem az istállót, inkább hegedültem összeszorított szájjal.
„Lényed túlságosan is szégyenletes ahhoz képest, hogy egy nemesi vámpír vagy.”
A kijelentés mélyen a szívembe markolt, de így egyszerűbb, és mindenkinek kellemesebb is. Talán itt végre békét lelek, és nem kell folyton hallgatnom azt, hogy legyek más.
A kapun átlépve egy csengő csilingel fel a fejemben, s rögtön a hirtelen jött hatalmas erő felé fordulok, s oda sem tekintve hajolok meg mélyen. A nyugodt, s mégis hideg aura végigsiklik a környező épületeken, amik csempeként sugározzák vissza azt. Ez a vészes nyugodtság...
- Aiko, üdvözöllek a Cross Akadémián – hallom meg a mélyen gerincet szántó baritont, s felegyenesedve üdvözlöm én is a méltóságteljes vámpírt.
- Kaname-san. Én köszönöm, hogy itt lehetek.
- Jöjj velem kérlek, elkísérlek az estisek kollégiumába – ajánlja fel karját, én pedig mosolyogva fogadom el.
A fehér egyenruha nagyon jól áll neki, feketés haja szépségesen tündököl ki a fehér anyag közül. Szemei mint mindig, most is hűvösek, de ajkán halvány mosoly játszik. Hatalmas termetéhez képest én kicsi vagyok, de vámpíri lényemnek köszönhetően magas vagyok én is, az átlaghoz képest. Talán az álláig érhetek, hacsak nem lejjebb kicsivel.
Lehajolok a bőröndömért, majd lassan el is indulunk a fákkal végigfuttatott úton. Megjegyzem a szökőkutat és a tavat is, minek láttán boldogan csillannak fel a szemeim. Hála kivételes navigációs képességemnek és fotografikus memóriámnak elraktározom a látottakat, hogy később felderíthessem a parkot. Látszik rajta, hogy igen nagy területet foglal el.
~~~
A kollégium elé érve előzékenyen kitárja előttünk erejével az ajtót, és egy csomó fehér egyenruhában levő vámpírt pillantok meg a hallban. Sokrétű jellemük és aurájuk már most a küszöbön is kivételesen különböző, hát még a kinézetük. Az ajtó kitárulására több szem fordul felénk, s hajolnak meg egy emberként a Kuran előtt.
Ámde mikor felegyenesednek, több ellenséges tekintetet kapok, mint vártam. Főleg egy szőke férfi kék szemei villannak meg gyilkosan, és egy búzaszín hajú nőé. Kiveszem karom Kanamééből, s egy biccentéssel köszönöm meg, hogy eddig elvezetett.
- Ő itt Atetsu Aiko – mutat be udvariasan, mire a szemek kereszttüzében szinte égek. Gyerekkoromtól folyamatos figyelemben volt részem, de ez azért mégis csak sok. Főleg a sok érzelem, amit egyszerre érzek...
- Üdvözöllek benneteket – hajolok meg feléjük, bőröndömet magam előtt tartva, majd a tisztavérű felé fordulok. - Kaname-san, nem kell körbevezetned. Pihenj kissé, fáradtnak tűnsz.
Amikor megszólítottam, valaki felhördült a kis csoportból, én pedig lassan odafordítottam a fejem. A szőke vámpír adott méltatlankodásának túlságosan is nagy hangot, szemei lenézően és egyben irigykedve villannak meg rajtam. Ámde a mellette levő, narancsvörös hajú vámpír kimért hidegsége fogott meg. Látszik rajta, mennyire unja ezt az egészet, legszívesebben kint lenne valahol máshol.
Aurája is olyan kiegyensúlyozott és nyugodt, ahogy azt a külvilág felé mutatja. Ritka ez a fajta békesség, mivel a legtöbb vámpír csak magára erőlteti ezt az állapotot, hogy bosszanthassa a közelében lévőket. Arca furcsán mimikátlan, talán egy rosszalló sóhaj hagyhatta el ajkait.
- Látszik, hogy vérünk apró pontokban is, de itt-ott egyezik. Ám legyen – fordul felém Kaname, s rábólint a kérésemre. Válaszul engedelmesen meghajolok előtte, és elindulok a lépcsők felé, ám váratlanul egy vámpír áll mellém, akit talán az egyik bálon láthattam is.
- A nevem Takuma Ichijou, és szeretnélek körbevezetni, legalábbis egyelőre a szobádat megmutatni – mutatkozik be udvariasan, és tér is rá azonnal a lényegre. Látom, hogy ő is mosolyog, tehát van még talán egy hasonló lelkületű vámpír, mint én.
- Köszönettel fogadom.
~~~
Másnap kora délután felkeltem, és ahogy annak lennie kell, azonnal fel is borultam a bőröndömben, de még az utolsó pillanatban macska módjára levágtam a karjaimat a földre, mielőtt mélyebb ismeretségbe kerülnék a szőnyeggel.
Aminek innen közelről egész egyedi a mintázata.
Furcsán érzem magam kissé, de mégis örülök. Mindenki páros ágyakkal ellátott szobában alszik, mindenkinek van szobatársa kivéve nekem, és Kanaménak.
Szépen felveszem az egyenruhám, holott még aludnom kéne, körülbelül naplementéig. De fel akarom fedezni a környéket, és ez nem hagy nyugtot, ezért is keltem fel szinte úgy, mintha ébresztőóra csengett volna közvetlenül a fülem mellett. Megfésülködöm, elegáns kontyba fogom a hajam, és beletűzök egy hajtűt, amiről három apró csengő lóg le.
Ezt még apától kaptam, amikor a nevem még „kishölgy” volt. Mindig úgy kellett járnom, hogy a csengők ne csilingeljenek, járásom könnyed és légies lett ezáltal, de ma már csak egy dísz.
A folyosóra kilépve örömmel konstatálom, hogy senki sincs a közelben, így halk léptekkel kisuhanok az ajtón, s becsukom magam mögött. Nagyon szépen és ízlésesen van berendezve az egész épület, süt belőle a nemesi elegancia és tartás. Kíváncsian mérek végig egy vázát a sarokban, ami komoran figyel a helyéről. Érdeklődve megérintem, és rájövök, hogy törékeny porcelán.
Ezek az apró örömök, amik a legtöbb vámpírnak csupán hóbort, de mindig valami újat felfedezni hatalmas boldogság.
A hallban rengeteg vámpír lebzsel, ámbár egyikük sincs formájában. Ugyanis az egyik teljes hosszában elfoglalta az egyik kanapét, fejénél a karfán pedig egy nő ül, akinek a kezében egy doboz csokipálca van, amit lusta mosollyal adagol társának.
Mellettük a szemben levő kanapén az ellenszenves szőke vámpír üldögél, mögötte pedig a narancsvörös férfi, aki kissé úgy néz ki, mint egy marcona testőr. Gyülekeznek a kimenőre, egyszerre szoktak kilépni a nagykapun. Ujjaimmal csendesen dobolok a korláton, ahogy lelépek körükbe, mosolyom a sok újdonság láttán levakarhatatlan.
Biccentek a többiek felé, és nem zavartatva magam, leülök a szőke vámpír mellé, hogy egy kissé ravasz mosollyal ajándékozzam meg. Megrökönyödésében még köszönt is:
- Jó reggelt... - kerekednek ki a szemei, mire fellendítem lábam a másik tetejére. Az egyenruha a legkisebb mértékben sem feszélyez, valahogy úgy érzem, hogy viselése megtiszteltetés.
Előre érzem, hogy nem nagyon leszünk barátok, hacsak nem teszem egyértelművé számára azt, amit tökéletesen félreértett.
Kaname lassan meg is jelenik, fensőbbséges tartása és nyugalma ráragad az egész társaságra. Mellette Ichijou halad, akinek nagyapjával már volt szerencsém találkozni, és kifejezetten örültem annak, hogy jellemük egyáltalán nem hasonlít. Karlendítéssel jelzi, hogy indulhatunk, nekem pedig amilyen balszerencsés vagyok, sikerül kishíján felborulnom, ismét.
De szerencsére elkapom a korlátot, amit egy hálás sóhajjal konstatálok.
Azonban a korlát megmozdul az ujjaim között, én pedig elcsodálkozva veszem észre, hogy a fém melegebb, mint kellene. Kikerekedett szemekkel fordulok oda, és látom, hogy egy fehér szövetbe bújtatott kart kaptam el.
- Oh, bocsánat – fordulok gazdájához, akinek vöröses szemei csupán kifejezéstelenül néznek vissza rám. Elengedem hát, mielőtt a helyzet még kínosabbá válna, ugyanis már többen is felénk néznek.
- Semmiség – felel, és hatására kissé megbizsereg a gerincem. Kellemes mély hangja van, valahogy könnyedebb, mint a Kurané. Kiállása ugyan nem tűnik olyan veszélyesnek, de mindenben fogadnék, hogyha kell, félelmetes és vad tud lenni.
- Cheh, menjünk Akatsuki, a rajongóim már várják fenséges mivoltomat, ne pazaroljuk itt a drága időt! - hallom meg az arrogáns beszédet, amit nem hagyok megtorlatlanul. Picit rákoncentrálok a kézfejére, amiben elcsípem a vizet, és sikeresen irányításom alá vonom, azután orrba csapatom vele saját magát.
Kicsinyes és gyerekes bosszú, de a bosszús és értetlenkedő arc mindent megért.
Könnyeden elsétálok mellette, de mikor fejem sajnálkozó mosollyal fordítom felé, a csengők a hajamban vészesen csilingelnek fel.
~~~
Kifelé menet határtalan döbbenet kap el.
Jó, azt ugyan közölték velem, hogy nagy a rajongó tábor, amit szinte csak lányok alkotnak, de ugyan kérem, erre mégsem számítottam. A lusta vámpírok kegyesen integetnek a sikongató halandóknak, akik pirulva ájulnak el, vagy még hangosabban kiabálnak.
- Ohayou! Mindenki szépet álmodott? - hallom meg megint a tenyérbemászó hangot, így egy halk sóhajjal tovább lépek, nem törődve a sikongató lányok csapatával. Eléggé ingerkeltő ez az egész sétálás közöttük, már az illatuk is borzasztóan csábító, hát még hogy a közelünkbe is akarnak mindenáron férkőzni.
- Nézzétek, egy újabb jött!
- Mutasd, mutasd! - tülekednek, s próbálom nem észrevenni, de a bókok mégis nagyon jól esnek.
- Az az elegáns ott középen! Valami szemkápráztatóan szépséges!
- Milyen könnyeden és elegánsan jár, és a hajtűje is milyen fantasztikus! - áradozik egy szemüveges lány.
- Ruka-channál senki sem szebb!
- Bárcsak én lehetnék a helyében! Akkor Kaname-senpai, Wild-senpai és Idol-senpai végre felfigyelne rám! Szólítsd meg, kérdezd meg a nevét! - a beszélgetők felé fordulok, és apró kézintéssel üdvözlöm őket, mire kitör a sikoltozás: autogrammokért.
- Ahh, Akatsuki, még az új szerzet is képes valamit mutatni a lányok felé! Köszönj nekik te is! - üti meg a fülemet a méltatlankodó hang, szinte látom magam előtt, ahogy megböki társának vállát.
- Még mit nem.
A válasz tetszik, de hamarosan egy vékonyka hang sípol a fülembe. Odafordulok, hogy lássam mi az az irritáló hang, és egy lányt pillantok meg, akin prefektusi karszalag látható. Haja barnán csillog a lemenő nap fényében, szemei mint az olvadt csokoládé, és az illata is hasonlóan édes. Lehajolok hozzá, hogy jobban szemügyre vegyem a csodabogarat, aki közelségemtől elpirul, de határozottsága nem röppen el:
- Tilos a testi érintkezés az estiseknek a nappalisokkal!
- Elnézést – mosolygom rá, mire egy árnyék vetődik ránk, én pedig tiszteletteljesen hátrálok.
- Yuuki. Köszönöm a fáradozásod – szólítja meg Kaname a lányt, én pedig rögtön meg is világosodom. Szóval ez az a kislány, jó pár évvel ezelőttről. Tényleg tüneményes, de nem illik a tisztavérűhöz.
Otthagyom őket illedelmesen, és a tömeghez csapódva elindulok a tantermek felé én is.
|
|
