|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2011. 04. 06. 22:25:42 | #12812 |
 Karakter: Muraguchi Hitomaro
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hito:
A tesióra végén a tanár még magához hívat, hogy papoljon. Remek… akármikor jelenek meg a következő órán megcsináltatja a felméréseket. Ez volt minden álmom, komolyan. Tesi felmérést csinálni. Fehh… Mire beérek az öltözőbe a nagyja már kifelé botorkál, levetem ingemet, valahova a sarokba baszom a büdös sportcipőket, majd sajátomért nyúlva húzom fel a lábaimra.
Egyik lábamat felcsapom a szemben lévő padra, és úgy kezdem igényesen felfűzni.
Halkan kattan a zár, csak szemem sarkából sandítok fel ösztönösen, és a már szinte várt alak körvonala rajzolódik ki előttem. Már komolyan vártam a következő alkalmat, és itt van. Ettől függetlenül nem a legjobb pillanatban.
- Hát ezt nem hiszem el. Komolyan beszarok. Mi a faszt akarsz még? – csak nem akarná egy kis szűz picsa, hogy a suliban dugózzam meg… Akkor valószínűleg tovább próbálkozik. Ahhoz most igazán nincs kedvem. Mintha nem is figyelne rám először igazán, úgy lép beljebb, de lábai enyhén remegnek.
- Ne aggódj… most… nem akarok semmi olyat… csak hallgass végig… utána békén hagylak… - oh, micsoda kecsegtető ajánlat… de ennyi zaklatás után nem igazán vagyok bizakodó.
- Miért kéne elhinnem, hogy leszállsz rólam, mikor eddig olyan voltál mint egy levakarhatatlan pióca? – morgom kelletlenül tovább fűzve cipőmet. Gondolatnyi néma csend.
- Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom. Remélem egyszer képes leszel megbocsájtani nekem. – akaratlanul is megállok a mozdulatban, eddig csak szokásosan zakatoló szívverésem magasabb ütemre vált. Nocsak… talán rájött? De már úgyis késő. Mit tehetne?
- Mi a fasz? – nem tudom miért jutott eszembe rögtön az, hogy talán rájött miért lettem ennyire ellenszenves vele. Lehet csak az eddigi, nyilvánvalóan felesleges utánam járkálása miatt kér bocsánatot, amilyen szende.
- Csak… azért, mert… sajnálom, hogy itt hagytalak. Nem akarok mentegetőzni, de nem volt más választásom… - érzem ahogy mellkasomban szívem úgy dübörög mintha habzó szájjal akarna kiszabadulni. Nem volt más választás? Mégis miről… mindegy. Már úgyis teljesen mindegy. Mint mondtam magamban, ezen már változtatni nem lehet. Ha akkor nem volt képes… ne tőlem várja hogy… Chh… csak felidegesít. - …remek… most mondom, hogy nem akarok mentegetőzni, erre ezt csinálom… mindegy… szóval… sajnálom. Tényleg… - egyre jobban és jobban… kezem újra mozdul, hogy cipőm befűzésével vezessem le a feszültséget. Nem fogom hagyni, hogy pár kedves kis szó kizökkentsen akkor sem, ha tőle van… ha ő mondja. Ha az ő hangjában cseng az őszinte sajnálat. Mit érnék a sajnálattal? Vissza tudja adni azt a négy évet és az érzést? Nem tudja belőlem eltörölni azt ami akkor történt.
- Ki nem szarja le, hogy mit miért csináltál? – határozottan mondok ellent továbbra is.
- Hát… nem azért változtál meg ennyire, mert elmentem? Előtte annyira más voltál… - kezem megremeg a visszatartott erőtől, az ingerültségtől, ami veszettül szakad fel belőlem.
Öklöm dörren testem mellett a padon, hogy elhallgattassam végre. Nem bírom… nem bírom ezt a szánalmas szöveget. Ezt az ártatlan arcot. Azokat a reményteli szemeket. Nem vagyok hősszerelmes picinyem… ha egyszer elhagynak nem fogom mosolyogva visszavárni… senkit, még téged sem.
- Te aztán tényleg el vagy szállva magadtól, kis taknyos. Azt hiszed, ilyen fontos vagy? Hát elárulok neked egy titkot. Rohadtul nem így van. – eddig szeppent ábrázata valami mást ölt magára, ami meglep. Ni csak, kipattant a pincsi a ridikülből? Egy dühös pincsi.
- Undorítóan gyáva vagy. – egy meglepett pillantást kap, főleg ahogy felpattan a padról. - Azt hiszed ahhoz kell erő, hogy elmenj piálni és rongyossá verj másokat? Azt hiszed ezt hívják bátorságnak? Marhaság! Azt hitted az mindent megold, ha szétversz másokat és ezzel kiadod a gőzt? Gyáva vagy és gyenge. Ahhoz kell erő, hogy kibírd… hogy mosolyogj, mikor sírnál… hogy nyugodtan ülj, mikor dühöngenél. EHHEZ KELL ERŐ! – Fa arccal figyelem a belőle feltörő kis házi sárkányt. Egyik szemöldököm megrezzen, ahogy ingét kezdi gombolni, de csak kettőig jut, majd valamit pattintva ránt ki onnan és lábamra esik. - Nekem már nem kell az a kő. Már így is elég fájdalmat okozott. – sarkon fordulva rohan ki, még elkapom könnyes tekintetét.
Érdekes kis fordulat… Kár hogy nem sokat ért… gondolom én. Sírni? Ugyan… férfi nem sír.
De milyen kőről beszél ez? Előre hajolva látom meg a láncon egy apró élénk színű kő darabot, és felemelve, arcom előtt lógatva figyelem. Valami dereng.
A játszótér mellett építettek egy újgazdag házat a környéken. Persze akkor sem igazán foglalt le mindig az, ami a többieket. Főleg hogy idősebb voltam tőlük. Inkább csak a padon ülve figyeltem a többieket, vagy egyéb játékokban voltam benne, amiben nem volt mászóka vagy hasonló. A nap végére már csak ketten maradtunk általában, főleg nyáron, mert a többiekért vagy jöttek a szülők, vagy messzebb laktak. Amikor a munkások elvonultak közelebb merészkedtünk a félkész épülethez, bele is mentünk talán, majd a nagy kifele rohanásban majdnem felbuktunk a sóderben. Azt hiszem akkor találtam ezt…
Ez a kis hülye azóta őrizgeti? El sem hiszem. Ábrándos mosolyom szinte meg sem jelenik, máris elkomorul arcom. Kezemben markolom végig, míg meg nem igazítom ruházatomat, kifelé haladva pedig kezem a kuka felé lendül, de ujjaim nem lazulnak meg. Mi a franc már? Lenézek, de semmi. Nem akarom kidobni, egyértelmű, mégis megpróbáltam. Felsóhajtva nyitom ki az ajtót, ujjaim erősebb ökölbe szorulnak, majd a zsebembe dugom.
~*~
Cigi, pia, haverok, billiárd… Ennél már csak egy fokkal lehetne jobb az este. Persze a Shanonban ez sem lesz nehéz, tekintve hogy a hét elején mindig sokkal nagyobb a választék. Hehe…
Egy jó fogadásos billiárd játszmával melegítünk be, mellette kényelmesen iszogatva. Rágyújtok egy nyugtató, füstölgő rúdra, kezembe kapom a dákót, majd amikor én következem, magabiztos mosoly szerűséggel, előre hajolva mérem fel a golyók helyzetét. Egyszerű fizika, és számolni sem kell hozzá, csak szemmérték, semmi más. Még jó hogy anno valamit konyítottam hozzá, mára már fingom nincs, mit veszünk. Ujjaimat az puha, sima asztalra feszítem, felette ingadozva simítom a dákót, majd lövök. Elégedett mosollyal lóbálom meg számban a cigit, felemelem tekintetem, és mosolyom azonnal lefagy.
Két hét… egész jól bírtad picinyem, de ahogy látom… eddig sikerült elrejtened magad. Vajon végig követett? Nem lepődnék meg.
Arra is kőre visszaemlékezve, már kevés olyan dolog van amit ne tudnék elképzelni.
Omi felé fordulok.
- Cseréljünk, mindjárt jövök – lepasszolom a dákót a kezemből, felé megyek, csuklójánál ragadom meg, és egy rejtettebb zug felé a falnak penderítem.
Két hét… két kibaszott hét amit miatta szenvedtem el úgy ahogy régen. Direkt csinálja? Fogadjunk, hogy ez volt a következő kis ötlete. Gratulálok.
Persze, hogy akkor jelenik meg, mikor végre kezdtem megint lenyugodni.
- Épp egy fontos játszma közepén tartok, és irritál a jelenléted. – morgom arcához közel hajolva kelletlenül.
- Én… csak… Szeretném, ha visszaadnád a nyakláncomat. – nyögi ki halkan, nem kicsit félénken, mire egy pillanatra elönt a forróság. Remélem csak a pia hatása.
- Kidobtam. Még valami? – húzz el gyorsan, mert sok zsét veszthetek, ha folyamatosan el fogod terelni a figyelmemet, akár csak a jelenléteddel.
- Nem hiszem el. – válaszol halkan. Hehh… Puha hajába csúsznak ujjaim, szinte már szokásommá vált megtépni a kicsikét, persze nem szó szerint… annyira azért nem vagyok szadista… vele. Csak érezzen egy cseppnyi kis fájdalmat.
- Legyen… visszaadom, ha leszopsz. – morgom elégedetten, meglepettsége csak táplálja önbizalmam és jó kedvemet. Imádom a frászt hozni rám éltet.
- Jó – válaszolja halkan, újabb forróság hullám, de ekkor bizonytalan reakciómat félbeszakítja egy kiáltás.
- Hito, te jössz! – chh…
- Ne mondj olyat, amire képtelen vagy, taknyos. – sarkon fordulva hagyom magára, visszalépve az asztalhoz hogy folytassam a játékot. Épp a golyók helyzetét mérem fel, amikor az egyik haverom morran fel.
- Mi a picsáért nem kopsz le? Nem látod, hogy épp játszunk. Ha Hito nem is, én könnyedén péppé verlek. – remek… azt esetleg nem akarod elmondani neki, hogy mindenki kivételével őt nem gyepálom el? Köcsög…
- Oké… oké elmegyek… engedjetek… - szökne a kicsike, de a másik oldalról Omi kapja el.
- Késő… viszont sokkal jobbat tudok a verésnél. Rég láttam ilyen cuki falatot a közelben. Igeen… Hito, ugye nem bánod? – még mindig előre hajolva célozgatok ide-oda a dákóval, de a hangzavar miatt még nem találtam meg a megfelelő szöget. Kelletlenül sandítok fel a hepajkodó alakokra, akik épp a megszeppent kiscsibét akarják széttépni. Szép is lenne… de gondolataimat megelőzik szavaim.
- Engedjétek el – morgom halkan a cigi mögül – Ő az enyém – sunyi mosollyal lendül meg számban a félig elszívott cigi, még tekintetemmel megvárom, amíg engedelmeskednek nekem, majd újra koncentrálhatok a játékra… végre. Egyik sem mer velem kötözködni, jól ismernek már.
Az első játék gyorsan lezajlik, közben folyamatosan kapom a feleseket, de egy idő után elégnek érzem. Lényegesen belezavarna a játékba. Látom hogy kicsi Yui az asztal mellett vagy áll, vagy éppen ül, de türelmesen figyel, mintha várna. Csak nem egy pohár van mellette? Oh, remek.
Muraihoz hajolok a többiek takarásában, és egy apró kapszulát nyomok a kezébe.
- Menj oda hozzá, mondd hogy a játék után beszédem van vele, és ezt tedd a piájába úgy, hogy ne vegye észre – csak elvigyorodik, majd ujjai közé veszi a kis cuccot. Semmi különös, csak egy kis gyenge kábító. Ettől majd jobban érzi magát. Bódultabb lesz, nekem pedig annál jobb.
Megint én jövök amikor látom, hogy Murai azt teszi amit mondok, épp rám néz, én pedig látom a sikeres hadművelet eredményét, majd Yui szemébe nézve vigyorodom el egy pillanatra, végül ismét a játékra koncentrálva, egyszerre három golyót küldök a lyukakba. Mázli…
- Hito átmentél mágusba? – röhög fel az egyik állat az asztal mellett, bár nem tűnt valami őszintének háborgása. Talán a piamennyiség az oka.
Könnyen nyerek, bekaszálom a nyereményt, majd zsebembe rejtve húzom el a csíkot, magukra hagyva a csordát. Találjanak haza egyedül… vagy legalább egy ágyba, az már nekem mindegy, hogy melyikbe, csak ne az enyémbe. A zene hangos így a szó felesleges, elkapom a csuklóját újfent, és a leghátsó boksz felé vonszolom magam után, ahol a zene már csak ritmusos pulzálás. Egy enyelgő párocskát találok, a srác épp észrevesz, jól ismerem a mitugrászt. Legalább is erről a helyről, a nevét nem sutom.
- Sicc… - intek fejemmel, száját elhúzva, de szótlanul engedelmeskedik. Belendítem a már kissé kábának tűnő édes pofijú zaklatómat, majd mellé vágódom. A szemeiben örvénylik megannyi érzés, ami talán annak hatása is, hogy dühös a szédültségtől.
- Hol is tartozzunk? – vigyorodom el lágyan, ujjaim puhán simítanak végig arcán, belebújnak tincseibe, majd erősen rámarkolva vezetem magamra tekintetét. – Emlékszem… Szóval ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani… - sziszegem halkan, közelebb hajolva. Ajkai nedvesek, szemei csillognak a drogtól. Pedig nem kapott sokat, épp csak egy késhegynyit, ami alig jó pár percre. – Pont te szopnál le, picinyem? Aki a „csak akkor szabad, ha szereted” dumával próbáltál oktatni? Ne nevettess.
Kapaszkodót keresve ujjacskái felkaromat találják meg, másik keze vállamba kapaszkodik.
- Tényleg megteszem… vissza akarom kapni – összeszűkülnek szemeim, próbálom kiszűrni füllentését, de lehetetlen. Tehát tényleg. Ez így csak sokkal érdekesebb.
Megnyalom szám sarkát. Valóban? Erre igazán kéjváncsi leszek. Máris érzem magamban felgyülemleni a tesztoszteront.
- Igazán? – vigyorom lassan terül szét arcomon. Most látom csak, hogy nincs rajta a kabát, amiben jött. Majd meglesz… Közelebb hajolok, orrom már majdnem érinti az övét. – Mutasd meg – lehelem rá a szavakat, mélyen fogva tartva tekintetét, majd lassan, elkényelmesedve dőlök hátra a kipárnázott ülésen. Kitárom karom és megtámaszkodom magam mellett.
Közelebb csúszik, kábán tapogató kezekkel végigsimít hasamon, arca vállamnak dől, érzem bőrömön szuszogását még a ruhán keresztül is, végül eléri ágyékomat, ami meg is moccan már ennyitől. Igen, a pia nekem – és szerintem másoknak is – egy jó kis afrodiziákum.
Érzem ahogy megremeg, nem csak keze, hanem egész lénye, illata orromba kúszik.
Kis szűzike, látszik mennyire kezdő vagy, de most kivételesen nem idegesít, inkább élvezem. Én lehetek az első? Így még jobban kötődni fog…
Ujja elakad a gombon, egyik kezemet az övére terelem és segítek neki, másik oldalt ösztönösen karját simítom meg újra és újra. Milyen forró lett a bőre, és milyen puha. Sikerül a sliccnek is lecsúsznia, majd feltűröm kissé a trikót, így ujjacskái fedetlen hasfalamon simulhatnak végig. Egész élvezetes ahhoz képest, hogy időhúzás, bár jobban élvezném, ha a lényegre térnénk.
Tenyere szétterül alhasamon, még épp a nadrág vonala felett, majd kérdő tekintettel néz fel rám, csillogó barna szemekkel.
- Biztos, hogy megvan még? – nem hiszem el… ilyen helyzetben még van ideje kérdezősködni? Kelletlenül, sóvár sóhajjal emelem fel szabad kezem, majd a trikó nyaka alá nyúlva csúsztatom elő a láncon függő követ, így az kibukik a ruha mögé.
- Van még kérdés, vagy még ma elkezded végre? – szemei elkerekednek, kezével megtámaszkodik hasamon, másikkal felnyúl óvatosan, és mellkasomnál megsimítja a követ.
- Mi… miért van rajtad? – ahogy ujjai mellkasomon terülnek szét, forróság tör rám, de most nem csillapodik, mint jó pár perccel ezelőtt. Eddig karját simogató kezem felsiklik nyakáig, hajába túrok, majd megint megfeszül a tincsek között görcsösen kezem, ezzel csak kicsit feszítem hátra a fejét, de nem eresztem el tekintetét.
- Túl sokat kérdezel – morranok halkan, ajkaira tapadva felé görnyedve préselem hátát a puha sarokba, mohón falom száját, nyelvét, enyhén meg is szívom a csók közben, ruháját felgyűröm, végigsimítok rajta, farkam lassan egyre jobban éled és lüktet. Megfogom kezét, közvetlenül nadrágomba vezetem, és rámarkoltatom farkamra, majd irányítva őt masszíroztatom magam ujjaival. Ez csak még jobban vadít, de pont ez volt a cél. Nem kell sokat utalnom, már mozog magától akkor is ha nem olyan erősen, így mind a két kezem szabad. Fogom és tartom, simítom és ingerlem, nem csak őt, de magamat is. Ajkaitól nyelvemmel vékony csíkot húzok egészen nyakáig, majd felfelé csusszanva fülébe nyalintok, arcunk összesimul, érzem ahogy ég a pofija.
- Hito… - nyögi elhalóan, és tudom, hogy nagy részt csak a bódító ser hatása, de mégis… hatással van, nem is kicsit. Talán valóban megtette volna magától, de ez egy csekély, egy igazán aprócska löket volt a részemről – mit… mit adtál be nekem? – Elvigyorodom.
- Tehát észrevetted… - dörmögöm halkan, miközben érzékien fogaim közé veszem fülcimpáját.
- Egy rumos kólától nem szoktam berúgni – mintha büszkén suttogna, süt a hangjából, hogy magabiztos mosoly terül ajkaira pár pillanatra, amíg kezem le nem ér ruhán keresztül ágyékára, és rá nem markolok.
- Semmit… - válaszolom élveteg vigyorral, finoman izgatva nyelvemmel füle tövét, mert ha jól hallom ezen a kis ponton hangosabb édes nyöszörgést tudok kicsalni belőle. – Még mindig kíváncsi vagy mi történt? – pontosan tudja mire gondolok… arra, amire már egy ideje ő is… Ami miatt kutakodott és zaklatott napokig… ami miatt újra felelevenítette bennem az emlékeket.
Megáll a keze a mozdulatban, és biccent.
- Igen…
- Akkor ne hagyd abba… - sóhajtom rekedtesen mire ujjacskái újra megmozdulnak és élvezettel remegek meg. Oh igen… A végén én is teljesen tudatlan állapotba kerülök – Pont az előtt hagytál magamra… hogy bevallhattam volna… mit is jelentettél számomra – próbálom hangsúlyozni a múlt időt… Igen… Az akkor volt. Semmit nem tudtam csak azt, hogy elveszítem. Egyik napról a másikra tűnt el az életemből… azt hittem soha nem látom. Nem vártam, hogy egyszer csak felbukkan mosolygó pofival… összezavarni az életem. Nem csak a mondatok, más lassan gondolataim is akadozni kezdenek. Lefogom csuklóját, farkam kielégítetlenül lüktet, de nem akarom, hogy kezei által élvezzek el, inkább lenyugtatom magam és húzom tovább az időt.
- És mit? – aki kíváncsi… hamar farokra húzzák… Hehe… De már oly mindegy… bármit mondok, reménytelen és felesleges.
- Mindent… - szemeibe nézve ejtem ki az egyetlen szót, hosszú hatásszünetet hagyva hagyom, hogy a remény megcsillanjon a szemében. Most jön a tiprás. – De az akkor volt… mára minden kihalt a szívemben, kicsi Yui. Négy év hosszú idő – komoran, mégis buja hangon morgom a szavakat ajkaira. – És ha még mindig vissza akarod kapni a láncot, akkor a száddal folytatod – vigyorogva utalok tekintetemmel lejjebb. Most mutasd meg, mire vagy képes.
|
| Silvery | 2011. 04. 05. 19:30:17 | #12791 |
Karakter: Ono Yuichi
Testem összerezzen egy pillanatra, ahogy különös melegség árad szét ereimben, minden porcikám beleremeg a különös érzésbe, elmém könnyedén zökken ki a mély, sötét álomvilágból. Furcsa… pedig nem is álmodtam olyat, amitől ezt érezném…
Kicsit megmozdítom kezeimet, arcom megrezzen, de szemeimet még fogva tartja a bódult álmosság. Várjunk csak… nem is simogatom magam…
Hirtelen szökik ki ajkaim közül egy halk nyögés, szemeim kipattannak, mikor erős dörzsölést érzek merevedésemen, s szám tátva marad, ahogy Hitot pillantom meg magam mellett, minden izmom megfeszül, mikor megmozdítja farkamat szorító kezét. Ösztönösen ülnék fel, hogy eltoljam magamtól, tágra nyílt szemeimben értetlenkedés, hitetlenkedés tükröződik, s felnyikkanok, ahogy erősen nyom vissza a kanapé párnájába. Mi… micsoda? Ugye… ugye csak képzelődöm… igen. Ha ez egy álom, azonnal fel akarok ébredni!
Halkan nyöszörgöm nevét, mintha csak reménykednék benne, hogy hangomtól szertefoszlik a képzelgés, de nem tűnik el mellőlem Hito vigyorgó alakja, keze egyre félreérthetetlenebb mozdulatokkal masszíroz, s én könnybe lábadt szemekkel szorítom meg csuklóját, hogy lemasszírozzam a kezét reszkető mellkasomról. Mit művel?! Ah… miért… miért csinálja ezt?! Miért… miért kényezteti Hito a merevedésemet?
Megremeg testem, ahogy keze szüntelenül kényezteti testemet, kérdőn, szinte könyörgőn pislogok fel rá, arcvonásait elhomályosítja az élvezet és a kétségbeesés kábasága. Nem értem… csak kínozni akar, ugye? Miért teszi ezt?
- Ne… N… ne… - Halkan suttogom a könyörgést, de tudom, hogy a legkevésbé sem lesz hatással rá. Túlságosan jól tudom. Miért… miért kell ilyennek lennie? Miért kellett ilyenné válnia?
Erősen kapálózva, szinte rugdalózva próbálom leküzdeni magamról simogató kezét, de még csak egy apró szünetet sem sikerül kiharcolnom, megállás nélkül masszíroz egyre gyorsabb mozdulatokkal, s az élvezet mintha kiszippantaná végtagjaimból az utolsó csepp energiát is. Úgy érzem… úgy érzem, mintha megmoccanni sem tudnék. Miért gyengültem el ennyire a simogatásától. Ah… ne… nem akarom… ezt így nem. Annyira… annyira megalázó. Direkt csinálja. Direkt aláz meg…
- Mit mondtam? Emlékszel kicsi Yui? Ha itt talállak megbánod… Ugye megmondtam? – Felnyögök, ahogy erősebben szorítja meg merevedésemet, ujjaim görcsösen szorítják csuklóját, remegésemet hiába próbálom elfojtani, mintha minden másodpercben egyre hevesebbé válna. Ne… miért nem tudom eltolni magamtól? Miért… miért van rám ilyen hatással az érintése? Miért kell ennyire… jónak lennie? Gyűlölöm és szeretem az érzést.
Szinte teljesen elkábulok mozdulataitól, próbálkozásaim, hogy kiszabaduljak egyre erőtlenebbé, gyengébbé válnak, az ajkain húzódó gúnyos, kárörvendő, kegyetlen vigyortól legszívesebben sírni lenne kedvem, de ahogy mellkasomra támaszkodva nyom a matracba, szinte belém fojtja a könnyeket. Miért tesz ilyet velem? Mivel érdemeltem ki, hogy ennyire gyűlöljön?
- Nem tudom mi bajod, egész fincsi kis büntetésben van részed… más ilyen gyengéd szopatást még nem kapott. – A fogaimat összeszorítva hunyom le szemeimet, arcom megfeszül, akárcsak izmaim, az élvezet elmossa az aggodalmas, szégyenkező, kétségbeesett gondolatokat. A kéj minden gátlásomat felemészti, képtelen vagyok visszafogni halk nyögéseimet, s ahogy elgyengül testem, úgy csökken a szorítás mellkasomon, mintha csak tudná, hogy ha akarnék se lennék képes már parancsolni a testemnek. Arcomat forrón szántják végig az első könnycseppek, bőröm mintha felgyulladna a pillantásától, testem minden apró rezzenésére, érintésére intenzíven reagál.
Ujjaim a kanapé párnájába marnak, már nem szorítja le kezével mellkasomat, mégsem vagyok képes megmoccanni… észre sem vettem… észre sem vettem, mikor elvette a kezét… a francba… a francba… a francba…
Zihálva, sóhajtozva küzdök levegőért, testem magától moccan meg az érintéseitől, mintha csak ösztönözni akarnám, de képtelen vagyok józanul gondolkodni. Gyűlölöm ezt az érzést.
Mellkasom vadul reszket, s ahogy megszólal, remegve, lassan nyitom ki erősen összeszorított, könnybe lábadt szemeimet.
- Nézd csak kicsi Yui, ilyen hatása van egy szexi hangnak. – Kábán pislogok felé, szemeim kipattannak, ahogy meztelen testét pillantom meg magam mellett, farka mereven feszül hasához, s arcomat mintha lángra gyújtaná a látvány. Testem ismét megfeszül, ajkaim tátva maradnak, egyszerűen képtelen vagyok józanságot parancsolni kétségbeesett elmémnek. Miért… miért lett merevedése? Lehet, hogy… miattam? Vagy… nem… nem tudom. És… mit akar csinálni? Ugye nem akarja, hogy… nem… ugye nem erőszakolna meg? Ugye nem tenné? De… ha róla van szó, megtenné… nem akarom. így nem akarom. Miért kell így történnie? - Szeretnéd mi? Meg akarod fogni? Kóstolni? Vagy… inkább magadba? – Élveteg hangja parázsló szégyenérzetet önt mellkasomba, testem még mindig reszket a kényeztetésétől, s fogaimat összeszorítva rázom meg a fejemet kétségbeesetten. Nem… én nem… egyáltalán hogy… hogy jut eszébe ilyen? Miért akarnám, mikor alapból Ő erőlteti rám az egészet? Nem mintha akartam volna ezt. Nem mintha önszántamból remegnék alatta. Mégis… miért… miért kell ilyen jónak lennie?
Torkom összeszorul, mellkasom megremeg a visszafojtott zokogástól, szinte megfulladok a ki nem engedett könnycseppek heves mardosásától. Hogy tehet ilyet?
Egyre jobban remegek, a gondolataimat ismét elhessegeti az élvezet, a forróság szinte teljesen elbódítja testemet, szemeimet összeszorítva döntöm hátra a fejem, zihálva küzdök levegőért. Mindjárt… én mindjárt… nem… nem akarok elélvezni… nem akarom, hogy miatta… ah… nem bírom…
Halkan, a zihálástól szinte érthetetlenül könyörgök megállásért, de mozdulatai még csak nem is lassulnak, hangosabban nyögnék fel, de ujjai váratlanul, hirtelen eresztik el lüktető, kielégülésre vágyó merevedésemet, s én hangosan felsóhajtva, elfojtott nyögéssel nyitom ki könnyes szemeimet. Ne… miért… ah… megőrülök. Miért pont… most hagyta abba?
Hát persze… direkt most hagyta abba. Ne… fáj… nagyon fáj. Nem tudom, hogy a farkam, vagy a szívem zsibbasztó, kétségbeesett lüktetése okozza e a nagyobb gyötrelmet. Nem tudom… csak azt tudom, hogy semmire nem vágyom jobban annál, hogy egyedül legyek… egyedül akarok lenni és kisírni magamat. Miért nem megy már? Hagyjon itt. Megkínzott… meggyötört… megalázott… nem volt még elég?
Reszketve húzom összébb magamat, kábult, könnyes szemeimmel alakját figyelem, ahogy felegyenesedik, a cigi büdös, fullasztó füstje az orromba mászik. Légzésem még mindig kapkodó, türelmetlenül küzdök a dohányszagú levegőért, magamba fojtok pár apró köhintést, kezeimmel takarni próbálom magam, pedig tudom, hogy felesleges. Már mindent látott, amit most takargatok… miért kellett ilyet csinálnia? Hiszen… csak azért maradtam itt, mert nem tudtam volna máshol aludni.
Csupán egy röpke pillanatig pislogok fel rá, egyből el is kapom reszkető tekintetemet, szívem fájdalmasan heves dübörgésbe kezd a látványtól, ahogy fölöttem állva cirógatja magát élveteg vigyorral. Miért… miért kell ilyen jól kinéznie? És… miért… miért kell ilyenekre gondolnom? Ez nem normális… ennek nem így kéne lennie… én csak barátként szerettem mindig is… mintha… mintha a bátyám lett volna. De ez most más. Ez több… ennek többnek kell lennie… miért?
- Nem tudom mit erőlködsz ennyire… - Összerezzenek, ahogy megtöri a csendet, leguggol mellém, s mélyen, átható, rideg tekintettel merül el kába szemeimben. - Nem volt eddig sem világos, hogy elegem van? Nem fogok visszaváltozni akárhogy szeretnéd… Nekem így jó, és élvezem. Más világ vagyok picinyem… - Szívem még jobban elszorul szavai hallatán, szemeimbe könnycseppek gyűlnek, ahogy még kisebbre próbálom húzni magam. Nem… nem mondhatja ezt… kell, hogy legyen remény… tudom, hogy még nem késő visszahozni… ugye? Nem. Marhaság. Miért hazudok önmagamnak? Miért próbálom elhitetni még magammal is, hogy valaha olyan lesz, mint régen? Hogy valaha a kapcsolatunk visszatérhet arra a szintre? Miért nem vagyok képes belátni? Miért kapaszkodom minden áron abba a hamis reménybe? Marhaság…
Mélyet szív a cigiből, összeszorítom szemeimet, ahogy az arcomba fújja a füstöt, majd halkan folytatja, hangja fenyegetően komoly.
- Addig feszíted a húrt, míg tényleg elfogy a türelmem, aztán kórházban kötsz ki. – Légzésem még mindig gyorsabb a szokásosnál, s ahogy végigszalad rajtam tekintete, ismét forróság önti el testemet, merevedésem hevesen lüktetve feszül hasamhoz, ajkaimat összeszorítva kapkodom a levegőt, s ahogy gúnyosan elvigyorodik, izmaim megmerevednek kínomban.
- Visszaadtam a kulcsodat, csak hogy örülj… lásd, milyen nagylelkű vagyok. – Ágyékom felé mutat, kába szemeim nem követik az irányt, úgy érzem, tényleg leégne a bőr a pofámról, ha még végig is néznék magamon. Gyűlölöm, hogy így fekszem előtte. Kiszolgáltatottan, megkínzottan, szánalmasan… gyűlölöm, hogy így lát. Pont Ő. Miért kell pont neki így látnia? Utálom ezt az érzést. Nagyon utálom.
- Csak akkor keress fel újra, ha meg akarod dugatni magad. – Feláll, szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, de tekintetemmel kerülöm alakját, lassú távolodó lépteivel párhuzamosan ömlenek szemeimből a könnyek egyre hevesebben, egyre hatalmasabb cseppekben. Vártam, hogy elmenjen… vártam, hogy végre egyedül lehessek. Miért… miért nem érzek mégsem megkönnyebbülést? Miért vagyok képtelen legalább egy kicsit… egy kicsit megnyugodni?
Ujjaimat merevedésemre csúsztatom, fizikai fájdalmat okoz a heves lüktetés, s ahogy végigsimítanám, szemeim még tágabbra nyílnak, mellkasom megreszket a döbbenettől, ami kiül arcomra. Mi… micsoda?
Ujjaimmal finoman próbálom meg lehúzni a gyűrűt, s visszafojtottan nyögök fel, ahogy a fémkarika nem moccan, csupán fájdalmasan szorítja farkamat, szemeimet egyre forróbban marják a könnycseppek. Miért? Miért csinálta ezt? Hát ezért vigyorgott annyira… az egészet… az egészet ezért csinálta. Nyilván nem lett volna elég „poén”, ha egyszerűen csak megaláz. Nyilván...
Torkom elszorul a fájdalomtól, kissé bénázva kászálódom fel a kanapéról, hogy a fürdőbe zárkózva nyugtathassam le felhevült testemet egy kis hideg vizes borogatással. Kezeim reszketnek, arcomat minduntalan forró könnycseppek mossák, halk szipogásom az egyetlen hang, ami megtöri a csendet.
Köszönöm… Köszönöm, Hito… értem. Most már értem… tudom, hogy nem tudlak visszahozni. Már biztosan tudom, hogy képtelenség, hogy újra úgy fogsz nézni rám. Tudom, hogy örökre elvesztettelek. Tudom, hogy soha többé… soha többé nem lesz olyan a kapcsolatunk. Miért… miért fáj ennyire? Hiszen négy évet kibírtam nélküle. Négy évet… aminek minden napján gondoltam rá… aminek minden napján rajtam volt a nyaklánc, ami mintha mellém varázsolta volna a jelenlétét. Négy hosszú, várakozással teli évet. Mindvégig azt vártam, hogy eljöhessen a pillanat, hogy visszajöjjek. Hát miért… miért kell így lennie, mikor végre itt vagyok?
Ha legalább egy pici… egy aprócska jel lenne rá, hogy megváltoztathatom… egy egészen kicsi dolog, ami reményt adhatna, akkor kibírnám… akkor bármit kibírnék. De nincs semmi… semmi… csak durvaság, kegyetlenség, gyűlölet, gúny, szadizmus. Ennyiből áll. Visszataszító… üres… minden elveszett, amit szerettem, amit tiszteltem, amit becsültem benne. Felesleges küzdenem…
Fáradtan, nyúzottan és természetesen késve érek be a suliba, hiszen még haza is ugrottam előtte lezuhanyozni és felszedni a mai tankönyveket. Annyiban igaza volt, hogy… legalább a kulcsomat visszaadta… milyen… „nagylelkű”… mindegy. Már nem érdekel. Már semmi nem érdekel. Úgy érzem, hogy tönkretettem az életemet. Mindent. Feleslegesen jöttem vissza Amerikából… nem kétséges, hogy egy ottani iskola elvégzése jobb lehetőségeket jelentett volna a jövőben. Ráadásul ott voltak a barátaim… a családom… itt senkim nincs, csak egy munkamániás apám, akit kéthetente látok 5 percre, és akkor is telefonál. Mindent elrontottam, csak azért mert egy gyerekkori emlékbe kapaszkodtam… egy emlékbe, ami közben szertefoszlott… ami nincs többé. Mit keresek még mindig itt? Még év eleje van… visszamehetnék… átiratkozhatnék… anya úgy örülne… alig akart elengedni, de kiharcoltam. Biztos boldog lenne, ha visszamennék. Miért vagyok mégis képtelen rá? Úgy érzem, akkor tényleg… véglegesen megölöm a lehetőséget, hogy valaha jóban legyünk… pedig valószínűleg így is lehetetlen. Annyira idióta vagyok. Nem értem önmagamat… csak azt tudom, hogy meg fogom bánni, hogy nem megyek vissza. Talán… talán még egy kis idő… kell egy kis idő, hogy ténylegesen le tudjam zárni magamban.
Örökre.
Olyan üresen, semmitmondóan cseng ez a rövid szó, mégis ijesztően nagy súlya van. Ha most visszamegyek… minden véget ér közöttünk… még a gyűlölködés is.
Egész nap a tegnapihoz hasonlóan viselkedem, csupán az ingerültség alakul kétségbeesett, reményvesztett szomorúsággá szívemben, így szerencsére már nem bántok meg másokat a nap folyamán, csupán élőhullaként ülöm végig az órákat, a gondolataimba merülve. Képtelen vagyok döntésre jutni.
Rajzóra után kábán sétálok vissza a többiekkel az udvaron, csupán fél füllel hallgatom, amiről beszélgetnek, ujjaim a tolltartóm zipzárjával játszanak. Vajon meglepődne, ha visszamennék Amerikába? Nem tudom… valószínűleg örülne, hogy sikerült megszabadulnia tőlem. De valahogy… zavarná a büszkeségemet, hogy ilyen gyorsan feladom. És nem csak feladom, még el is menekülök… nem… ez nem én vagyok. még félévkor is át lehet iratkozni. Igen… legalább addig várnom kéne. Fél év… és még csak 2-3 hét telt el. Ki fogom bírni? Fél évig látni Őt, és tudni, hogy soha nem leszünk már olyan viszonyban… menni fog? Muszáj…
Összerezzenek, ahogy a focipályát körülvevő rácsnak dörren a labda hatalmas erővel, a kis csoportunk egyszerre toppan meg, hallom, ahogy 1-2 lány halkan felsikkantva ugrik egyet, én csak megremegve nézem a földre pottyanó labdát, s szemeim tágra nyílnak, mikor meglátom a közeledő fiú alakját. Nem… az nem lehet…
Ledermedve meredek rá, pedig tudom, hogy el kéne kapnom tekintetemet, mielőtt észrevesz. Ne… ne… nem lehet…
Pillantásunk találkozik, ajkaira gúnyos, élveteg, kegyetlen vigyor húzódik, ahogy felismer, hosszan rabul ejti megreszkető tekintetemet, izmaim megfeszülnek csupán a látványától, a közelségétől, a jelenlététől. Miért… miért kell még mindig így reagálnom rá? Miért nem tudom gyűlölni?
Szívverésem felgyorsul, ahogy lassú mozdulattal veszi fel a labdát a földről.
Érzem, ahogy valaki megrántja a vállamat, kábán, szinte értetlenkedve fordulok el, mintha hosszú pillantása teljesen elvarázsolt volna. Miért nem tudok józanul gondolkodni, ha mellette vagyok? mintha leblokkolnék… mintha nem is önmagam lennék… mintha… szerelmes lennék… ténylegesen… badarság. Nem… az nem lehet… teljesen lehetetlen. mindazok után, amiket tett, mégis hogyan… hogyan lehetne? Csak összezavarodtam az intim érintése és a szexuális zaklatása miatt.
Arcom elvörösödik, ahogy felidézem a történteket, mereven a földre szegezem tekintetemet, s szinte csak akkor zökkenek ki a mély, zavarodott gondolatokból, mikor megérkezünk a terembe. Miért… miért kell a teremnek PONT a focipályára néznie?! És… ami még fontosabb… miért kellett az ablak mellé ülnöm?! A fenébe…
Egész órán ki-kisandítgatok, majd újra figyelemre kényszerítem magamat, de képtelen vagyok teljesen elfeledkezni a tényről, hogy ott van, szívem hevesen dübörög mellkasomban. Nem tudhatja meg… nem tudhatja meg, hogy egyáltalán hasonló érzéseim vannak… nem jöhet rá… csak még jobban kihasználná… csak még tovább gyengítene, még kiszolgáltatottabbá tenne vele szemben. Nem engedhetem… le kell zárnom. Az egészet le kell zárnom, úgy lesz a legjobb.
Óra után fél szemmel figyelem, ahogy a fiúk lemennek a pályáról, szemeim megakadnak Hito alakján, ahogy lemaradva beszél valamit a tanárral. Heh… ismerem annak a tanárnak a hírét… biztos most szidja le a lógások miatt. Vagy nem tudom… olyan nehéz elképzelni, hogy valaki leszidja Hitot.
Szemeim egy pillanatra tágra nyílnak, ahogy váratlan ötlet költözik elmémbe, s mielőtt időm lehetne meggondolni magamat, felpattanok a székről és gyors léptekkel indulok el az öltöző felé, szívem minden lépésnél egyre hevesebben dübörög. Istenem… csak add, hogy úgy legyen, ahogy gondolom… bár… lehet, hogy rövidtávon jobban járnék, ha nem tudnám elérni, hogy négyszemközt beszéljünk.
Mikor elérem az öltözőt, pont kijön rajta egy kisebb, háromfős fiúcsapat, kicsit elbambulva, de józanságot tettetve köszönöm nekik, hiszen jóban vagyok Hito osztályával… már ismernek… hehe…
- Hito még bent van? – Halkabbra veszem a hangom, ahogy megszólalok, szinte suttogva kérdezem őket, mintha csak egy titkos, tiltott témát hoztam volna szóba. Komolyan… lassan olyanná válik Hito neve a köreikben, mint a Harry Potterben Voldemorté.
- Igen… a tanár mondott neki valamit óra után… már csak ő van bent. – Néma sóhaj szökik ki ajkaim közül, egyszerre keveredik bele megkönnyebbülés és reszketeg félelem. Nyugi… csak nyugi… most épp olyat tervezek mondani neki, ami ínyére lesz. Gondolom…
Elköszönünk, s én lassan csúsztatom a kilincsre remegő ujjaimat, majd mikor beléptem halkan csukom be magam mögött az ajtót, szívem mintha a torkomban dobogna. Na jó… legyünk túl gyorsan ezen… aztán… vége… gondolom.
Lendületes mozdulattal nyitok be az öltöző belsőbb termecskéjébe, s Hito tekintete egyből rám szegeződik, arcán egyszerre tükröződik értetlenkedés és ingerültség, s én gyors léptekkel sétálok a tőle legtávolabbi sarokba, majd levetem magam a padra. Nyugi. Csak nyugi.
- Hát ezt nem hiszem el. Komolyan beszarok. Mi a faszt akarsz még? – Halkan, gúnyosan szólal meg, hangjában nem tükröződik az arcvonásain mutatkozó ingerültség. Még…
Rápillantok, a padon ülve fűzi a hosszúszárú acélbetétes bakancsát, a pólóját még nem vette fel, s én nagyot nyelve sütöm le tekintetemet, csupán szemeim sarkából követem mozdulatait. Miért kell ilyen jól kinéznie? Miért kell ilyen hevesen vernie a szívemnek? Miért izzad a tenyerem, és miért remegek úgy, mintha most készülnék szerelmet vallani? Nyugalom… nyugi… bahh… gőzöm sincs miért ismételgetem magamban ezt a baromságot, mikor rohadtul nem leszek tőle nyugodtabb. Na jó. Akkor most… megszólalok. Igen. Úgy lesz.
- Ne aggódj… most… nem akarok semmi olyat… csak hallgass végig… utána békén hagylak… - Halkan, reszketeg hangon suttogom a szavakat, még mindig képtelen vagyok rá nézni, pedig látom, hogy megtorpannak mozdulatai szavaim hallatán. Remek… első lépés elérve… egy kecsegtető ígérettel magamra vontam a figyelmét. Csúcs… most már csak azt kéne teljesíteni, hogy legyen erőm folytatni.
- Miért kéne elhinnem, hogy leszállsz rólam, mikor eddig olyan voltál mint egy levakarhatatlan pióca? – Még mindig gúnyosan leheli a szavakat, s én megrezzenek a kegyetlen, lenéző hangszíntől, ajkaimat összeszorítva meredek a padlóra, mintha egy érdekes koszfoltot vizslatnék megrendíthetetlen figyelemmel. Miért… miért mond ilyet? Ha megígérem, akkor úgy is lesz… azt hiszem… miért nem tud egyszerűen végighallgatni.
A kérdését figyelmen kívül hagyva emelem fel félénk tekintetemet, megremegek, ahogy pillantásunk találkozik, a rideg szempár egyből rabul ejti könnybe lábadt tekintetemet, s pár röpke másodpercig némán nézünk farkasszemet. Rendben… azt hiszem… azt hiszem, most figyel. Akkor talán el is kezdhetem.
- Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom. Remélem egyszer képes leszel megbocsájtani nekem. – Egy levegőre hadarom el a szavakat, de még épp eléggé érthetően mondom őket ahhoz, hogy minden hangot tökéletesen halljon, s látom, ahogy izmai megmerevednek, szívverésem felgyorsul a látványtól, ahogy a kidolgozott mell- és hasizmok látványosabban kirajzolódnak bőre alatt. Elég! Ne nézz oda.
Ismét összefonódik tekintetünk, szemeiben gyanakvás, meglepettség és enyhe értetlenkedés csillan, de csupán egy röpke másodperce erejéig látom a gesztenyebarna szemekben tükröződő érzelmeket, könnyedén költözik vissza a helyükre a rideg közömbösség, s én ujjaimat összefűzve szorítom meg kezeimet, hogy levezessem valahogy a feszültségemet, s elrejtsem a vad reszketést.
- Mi a fasz? – Rekedtes, durva hangon dörren rám, s én látványosan összerezzenek, ahogy ismét előre hajol, folytatni a bakancs kötözését, s mély levegőt véve próbálom megnyugtatni magam. Most, hogy már elkezdtem… folytatnom kell.
- Csak… azért, mert… sajnálom, hogy itt hagytalak. Nem akarok mentegetőzni, de nem volt más választásom… - Halkan suttogok, zavartan túrok a hajamba, majd halkan szusszanok egyet kínomban. – …remek… most mondom, hogy nem akarok mentegetőzni, erre ezt csinálom… mindegy… szóval… sajnálom. Tényleg… - A végére már alig hallhatóvá válik hangom, egyre mélyebbre bújok a sarokban, mintha csak a falba szeretnék olvadni kínomban, s Ő látványosan nem figyel rám, ahogy a cipőjével szöszmötöl. Miért… miért csinálja még most is ezt? Mikor én megalázkodva kérek bocsánatot valamiért, amiről nem is igazán tehetek? Miért nem tud figyelni? Vagy legalább… legalább úgy tenni, mintha figyelne, hogy lezárhassam magamban.
- Ki nem szarja le, hogy mit miért csináltál? – Szemeimen még vastagabbá válik a vékony könnyfátyol, ajkaimat összeszorítva bólintok, nem engedem kicsurranni a könnycseppeket. Hát persze… hát persze, hogy tagadja… persze, hogy leszarja… mit is vártam? Nem tudom. Miért vagyok csalódott, mikor ez volt a legvalószínűbb reakció? Teljesen meghülyültem. Teljesen…
- Hát… nem azért változtál meg ennyire, mert elmentem? Előtte annyira más voltál… - Halkan, bizonytalanul suttogok, s Ő mintha megérezné a legjobb alkalmat rá, hogy megszakítsa a mondanivalómat, hangosan csap a padra, az ütés visszhangzik a kicsiny teremben, s én összerezzenve ugrom egyet szinte a padomon.
Az ütés néma csendjét, a gúnyos, keserűen gonosz kacaja töri meg, összefűzi kezeit a mellkasa előtt, s lustán, élveteg vigyorral dől hátra, tekintetünk találkozik, s én lesütném szemeimet, de mintha nem engedné el pillantásomat, képtelen vagyok mozdulni, szemeiben őszinte durvaság csillan… ne… kérlek, ne… Hito…
- Te aztán tényleg el vagy szállva magadtól, kis taknyos. Azt hiszed, ilyen fontos vagy? Hát elárulok neked egy titkot. Rohadtul nem így van. – Megmerevednek izmaim, olyan erősen szorítom össze fogaimat, hogy szinte fizikai fájdalmat okozok magamnak, testembe új érzelem költözik szavai hallatán. Düh… igen… megállíthatatlan haragként árad szét ereimben az elmúlt napok csalódottsága és keserűsége, szemeimben tükröződnek érzelmeim. Nekem aztán ne mondja, hogy nem voltam fontos számára. Mondhat akármit… mondhat kegyetlen dolgokat… de a múltbeli barátságunk az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban még Ő sem tud elbizonytalanítani. Nem… tudom, hogy fontos voltam neki… nagyon jól tudom, és akármit mond, ez nem fog változni. Tudom, hogy fájt, hogy elmentem. És szinte biztosan érzem azt is, hogy közre játszott a változásában az, hogy nem voltam itt neki.
Szívem összeszorul a bűntudattól, a sajnálkozástól, s az Ő gúnyos kuncogását az én keserű horkanásom követi.
- Undorítóan gyáva vagy. – Szemei egy pillanatra elkerekednek, s érzem, hogy bátorságot önt szívembe már annyi, hogy egy röpke másodperc erejéig kizökkentettem az örökös rideg nyugalomból. Felállok a padról, de még mindig a falnak támaszkodom, ahogy hangosabban folytatom. – Azt hiszed ahhoz kell erő, hogy elmenj piálni és rongyossá verj másokat? Azt hiszed ezt hívják bátorságnak? Marhaság! – Összeszorítom fogaimat, szemeimből kicsordulnak a könnycseppek, s tudom, hogy akármit mondok, úgy is lepereg majd róla, mégis úgy érzem muszáj kiadnom magamból ezeket a gondolatokat. Ha nem mondom el, megőrülök tőlük… ha nem engedem ki, felrobbanok ettől a feszültségtől. Muszáj. Nem tudom abbahagyni. Már nem. – Azt hitted az mindent megold, ha szétversz másokat és ezzel kiadod a gőzt? Gyáva vagy és gyenge. Ahhoz kell erő, hogy kibírd… hogy mosolyogj, mikor sírnál… hogy nyugodtan ülj, mikor dühöngenél. EHHEZ KELL ERŐ! – Szinte ordítva állok meg előtte, könnyeimtől már semmit nem látok, ahogy kigombolom az ingem felső két gombját, és letépem a nyakamban lógó láncot, hogy az ölébe pottyantsam. Vége. Ezzel… mindennek vége. Már az sem érdekel, ha emiatt idegbeteg hülyének néz. Nem érdekel, ha kiröhög magában. Nem érdekel az se, ha meg sem hallja a szavaimat. Talán így… talán így le tudom zárni magamban ezt a kapcsolatot. Örökre.
Hátrálok egy lépést, majd halkan, levegőért kapkodva folytatom.
- Nekem már nem kell az a kő. Már így is elég fájdalmat okozott. – Elfordulok, s mielőtt megszólalhatna, kiviharzom az ajtón. Most nem lennék képes elviselni egy gúnyos megjegyzését. Nem lennék képes meglátni arcán a kegyetlen vagy a közömbös vigyort… a nemtörődöm pillantást. Így legalább megmarad nekem a remény, hogy meghallgatta a szavaimat… hogy elgondolkozik rajtuk… legalább egy kicsit…
Talán túl hamar feladtam? Nem tudom… de már egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy mit tehetnék még. Hiszen elvből gyűlölt… ahányszor a közelébe mentem, csak bántott. Mégis… mégis mit tehettem volna még? Én is gyenge vagyok… mikor róla van szó… olyan végtelenül, elesetten, szánalmasan gyenge… máris hiányérzetem van.
Ujjaim az ingem alá nyúlnak, végigsimítom mellkasomat, s kezeim megremegnek, mikor nem találom a láncot. Szinte a részemmé vált az évek alatt. Mintha eldobtam volna egy darabot magamból. Talán így is történt… nem kellett volna odaadnom neki. Valószínűleg nem is emlékszik, honnan van.
NEM. Mindig csak rá emlékeztetne. Ez volt a helyes döntés. Igen… így kell lennie.
Lassú mozdulattal húzom összébb a kabátomat, fáradt szemeim a csillagos eget figyelik, ahogy zenét hallgatva járom a belváros utcáit. Mostanában rászoktam az éjszakai sétákra… nem tudom miért… talán tudatalatti… két hét telt el azóta… egyszer sem láttam Őt… mégsem tudom kiverni a fejemből… nem tudom elfelejteni… tudni akarom, mit gondol… meg kellett volna várnom a reakcióját… ha kiröhögte volna, legalább tudnám gyűlölni… legalább nem reménykednék. A fenébe is… tudom, hogy pont azért nem vártam meg a reakciót, hogy legyen remény… mekkora balfék vagyok.
Ujjaim a nyakamra csúsznak, s ismét ledermedek a mozdulatban, mikor nem találom a bőr láncot. A fenébe. A picsába. Miért… miért nem tudom megszokni? Ahányszor töprengtem valamin, azzal játszottak az ujjaim. Képtelen vagyok rá, hogy megszokjam… talán már soha nem fogom. Lehet, hogy vennem kéne egy másik medált, csak hogy legyen mint piszkálni ilyenkor.
Nem.
Az nem lenne ugyanaz.
A picsába.
Dühösen szorítom meg a kabátomat, álmosan törölgetem meg a szemeimet. Aludni sem tudok rendesen… furcsa érzés, hogy nem gabalyodik valami éjszaka a nyakam köré. Heh… inkább örülnöm kéne.
Ledermedek a mozdulataimban, mikor egy csoport röhögő fiatalt pillantok meg az utca másik oldalán, egy kivilágított feliratú bár-szerűségbe sétálnak be, s szemeim tágra nyílnak, mikor kiveszem az egyikük alakját. Semmi kétség. Hito… ne… miért…
A szívverésem felgyorsul, s hiába irritál a gondolat, hogy még mindig így reagálok, képtelen vagyok nem örülni annak, hogy újra láthatom. Hito…
Tekintetem a feliratra siklik, s lassan, fáradtan betűzöm ki a szót. „Shanon”
Még soha nem hallottam róla.
Hosszú-hosszú másodpercekig meredek a feliratra az utca túloldaláról, az idő megszűnik létezni, s csupán akkor zökkenek ki a néma, kétségbeesett belső vívódásból, mikor már a 3. új számba kezd az mp3-am. Mióta állhatok itt? Vagy 10 perce. Remek. Basszus. Tuti, hogy teljesen megőrültem.
Mielőtt még észrevehetném, hogy mit művelek, már belépek az ajtón, s megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy a biztonságiak átengednek. Ennyit arról a „szigorúan 18 éves kor felett” kiírásról az ajtóban. Heh… tudtam, hogy ma a fekete kabátomat kell felvennem.
A fülledt terem atmoszférája szinte pofán vág, ahogy beljebb érek, a táncparketten összebújva, szorosan ölelkezve táncolnak a párocskák, a táncuk inkább tűnik nyilvános szexnek, mint valós táncnak, s én zavartan kerülöm ki a vonagló tömeget, szemeim tágra nyílnak, ahogy a sarkokban, az eldugottabb zugokban igazából enyelgő párocskákat pillantok meg, ahogy elhaladok az egyik ilyen páros mellett, halk nyögések kúsznak a fülembe, kezeim ökölbe szorulnak. Mi… mi ez a hely? Mint valami nyilvános orgia… undorító… ki akar mások előtt ilyet csinálni? És miért jár Hito ilyen helyekre? Na jó… azt, hiszem ez az utóbbi kérdés teljeséggel feleslegesnek nyilvánítható.
Ahogy még beljebb érek, kissé megkönnyebbülve lélegzem fel, a terem túlsó végén biliárd és csocsó asztalok sorakoznak, a cigifüst és a piaszag szinte késsel vághatóvá válik, ahogy odaérek, s tekintetem rögtön megakad Hito alakján, mozdulataim ledermednek, szinte megkövülve figyelem, ahogy cigivel a szájában hajol le a biliárdasztalhoz, tekintete komoran összpontosít a játékra. Nagyot nyelve lépek közelebb, mintha csak vonzana magához. Hogy… hogy nézhet ki ilyen jól?
Izmait kiemeli az ujjatlan fekete felső, fekete hajtincsei borzasan vannak hátrafogva, s arcán nem látni a szokásos kegyetlenséget. Ajkamra harapok, szívem hatalmasat dobban, mikor a lökése után elégedett mosolyra húzódnak ajkai, szemeiben büszke lenézés csillan. Mikor nem nekem szól a lenéző tekintet, egész jóképűnek tűnik vele…
Épp megfordulna, hogy átadja a helyet az ellenfélnek, de tekintete megakad rajtam, s szemei ismételten tágra nyílnak, pont mint ahogy az enyémek, szívem könnyedén költözik a torkomba. Basszus. Basszus. Mit művelek? Mit akarok tőle? Nem tudom. Mit fogok mondani, ha megkérdezi, hogy hogy kerülök ide? Gőzöm sincs… basszus… basszus…
Látom, ahogy mormog valamit a többieknek, majd mellém lép, és olyan durván fogja meg a csuklómat, hogy legszívesebben felüvöltenék a fájdalomtól. A falhoz ráncigál, messzebb a zenétől és a játszó emberektől, s durván lök a hideg anyagnak, felnyikkanva pillantok rá.
- Épp egy fontos játszma közepén tartok, és irritál a jelenléted. – Dühösen sziszegi a szavakat, tenyere fejem mellett csattan, és én megrezzenve préselem magam a falba, riadtan, rettegve pislogok fel rá, szívemben sehol sincs már az a határozottság, az a bátorság, mint legutóbb. Basszus.
- Én… csak… - Basszus… ki kell találnom valamit. – …Szeretném, ha visszaadnád a nyakláncomat. – Hirtelen ejtem ki a szavakat, szinte fel sem fogom őket, csak azután hogy elhagyták ajkaimat, arcomat oldalra fordítom, így nem látom reakcióját.
- Kidobtam. Még valami? – Hangja rideg és kegyetlen, de kihagyja a szokásos időhúzó szemétkedést, s én a fogaimat összeszorítva fordulok felé. Vajon tényleg ilyen fontos játszma lenne vagy csak ürügy, hogy gyorsabban lekoptasson? Nem tudom…
- Nem hiszem el. – Ujjai hajamba tépnek, miután kiejtettem a szavakat, felemeli arcomat, hogy elkaphassa riadt tekintetemet, szemeiben megcsillan a szokott kegyetlenség és gúnyos játszadozás, kicsit halkabban, negédes élvetegséggel ejti ki a szavakat, ujjai fájdalmasan szorítják tincseimet.
- Legyen… visszaadom, ha leszopsz. – Szemeim tágra nyílnak, kezeim, melyeket felemeltem, hogy lefejtsem ujjait a hajáról, a testem mellé zuhannak, tekintetembe fájdalom költözik… mi… mit mondott? Jól hallottam? Mi… miért tesz ilyeneket? Én csak… vissza akarom kapni. Még ha hirtelen ötlet is volt, hogy ezt mondtam… most már tudom… kell az a nyaklánc. Képtelen vagyok megszokni a hiányát. Egyszerűen nem megy.
Szemeim most nem lábadnak könnybe, a kétségbeesés mintha még a könnycsatornákat is lebénítaná, egyre hevesebben remegek szorításában, s szemeimben tükröződik a megtörtség, az elgyengülés, gondolkodás nélkül lehelem a választ.
- Jó… - Negédes, gunyoros mosolyát mintha elfújta volna a szél, de mielőtt megszólalhatna, dörrenő kiáltást hallunk a biliárdasztalok felől.
- Hito, te jössz! – Elereszti a hajamat, lenéző, megvető pillantással mér végig, majd kegyetlen gúnyossággal szólal meg.
- Ne mondj olyat, amire képtelen vagy, taknyos. – Ajkaim ellenkezésre nyílnak, de már faképnél hagy, testem megremeg, ahogy visszafojtom a zokogást. Nem igaz! Én… én… képes lettem volna… ha Ő az… ha Ő az, képes lettem volna… ha róla van szó, akkor talán… igen… a nyakláncért meg tudtam volna csinálni. Miért nem hiszi el?
A biliárdasztal felé lépek, épp hogy csak kiejtem a nevét, a haverjai dühös tekintetét érzem magamon, szinte testembe váj az ingerült gyűlölködésük, ereimben megfagy a vér, ahogy az egyik zömök, nagydarab srác mellém lép, s a felkaromnál fogva ránt magához, hogy közelről szegezhesse rám az alkoholtól elhomályosult tekintetét.
- Mi a picsáért nem kopsz le? Nem látod, hogy épp játszunk. Ha Hito nem is, én könnyedén péppé verlek. – Mellém lép egy másik csávó, tekintetében gúnyos gonoszság csillan, ahogy megfogja a másik felkaromat, szemeimbe őszinte rettegés tükröződik, ajkaim megremegnek. Nem… ez nem lesz jó…
- Oké… oké elmegyek… engedjetek… - Halk, remegő hangon suttogom a szavakat, s a második pasi halkan röhög fel.
- Késő… viszont sokkal jobbat tudok a verésnél. Rég láttam ilyen cukifalatot a közelben. – Megragadja államat, maga felé fordítja arcomat, s vigyora kiszélesedik. Mi… miről beszél? És miért méreget úgy, mint egy darab húst? – Igeen… Hito, ugye nem bánod?
|
| timcsiikee | 2011. 04. 05. 09:53:36 | #12779 |
Karakter: Muraguchi Hitomaro
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hito:
Hajnal, sötét, csini kis porhanyós husi… nyami. Tudtam én, hogy hétfőn érdemes a Shanonba menni. Le sem kellett itatnom ahhoz, hogy értse mit akarok, ráadásul benne is legyen. Heh… törzshelyemmé fog válni a hely. Nevetgél velem a pajzán vicceken, ajkait rágcsálva pillog fel néha rám, mintha plusz direkte még húzná az agyam… úgy szét raklak picinyem, hogy holnap nem lesz kedved leülni.
Előre engedem a házban, körbe sem néz, így fel sem kell kapcsolnom a villanyt… Minek? Nem kell nekem látni mindent, felesleges. Nem mozira „fizettem be”. Ahogy a szobám felé felérünk a lépcsőn hátra néz, hogy talán jó felé megy-e, egyik kezemmel derekát, másikkal csuklóját kapom el és így csapom testét a falhoz, saját magammal préselem bele a tapétába, nyelvemet szinte ledugva a torkán. Karcsú, hajlékony, és buja kis teste van, ahogy belém akaszkodik. Unalmas, de könnyű préda egyre jó lesz.
Kinyitom szemem, hogy lassan felfaldosva ajkacskáit a szobám felé vezessem, de ekkor meglátom megint azt az arcot, ami elől napok óta menekülnék… Azaz csak űzném el magam elől. Bassza meg… remélem csak a piától hallucinálok paranoiás képeket. De hiába pislogok egyet, nem tűnik el a bosszantó kép. Ezt nem hiszem el…
Összeszűkült szemekkel és ráncolt homlokkal rontok felé elengedve kis zsákmányomat, majd utána kapva csapom az ajtónak, hogy az hatalmasat dörren, fájdalmasan szisszen fel. Eddig tartott a kedvességem kölyök… pedig én próbálkoztam, de ha nem értesz a szép szóból…
- Mi a francot keresel itt már megint? Ha ennyire akarod, hogy megbasszalak, itt maradhattál volna reggel, kis kurva! – mordulok rá, ujjaim nyakán feszülnek meg, s könnyes szemekkel csak nyöszörög valamit értetlenül.
- Ki ez? – csipogja a kis husim, mire felé fordulok és elengedem. Fogadjunk, hogy anyám engedte be… bassza meg az is. Jó, hogy nem nyitva hagyja éjszakára az ajtót a betörőknek.
- Senki – kissé kelletlenül, semlegesen válaszolok. Neki erről nem kell tudni, amúgy is felesleges. Senkinek nem tartozom soha magyarázattal. Ettől függetlenül nem akarom kibaszni innen, a másik kis husival ellentétben. Elé lépve elrabolom a duzzadt kis ajkakat, egy halk kattanással nyitom ki az ajtót, majd fülébe dörmögök.
- Menj szépen a szobába, addig elintézem ezt a kis zavaró tényezőt. Mire visszaérek, ne legyen rajtad ruha. – vigyorogva fejezem be a mondatot, kapok egy huncut pillantást, mellé pedig megnyalintja alsó ajkát. Készségesen megy be, bezárom az ajtót, majd a kis zaklatóra terelem tekintetem.
- Tudod egyáltalán a nevét? – kérdezi kedvetlenül. Mennyi kérdés te jó isten… ennyi kérdésre még egy dogában sem válaszolok értelmesen.
- Persze, hogy tudom: Cicám, Kis édes, Csibém… mindig más. – közlöm élveteg vigyorral, miközben egyre közelebb lépek hozzá, a falhoz préselve, és hiába próbál eltolni, gyengécske ő ahhoz.
- Ez nem helyes… ilyet csak olyannal szabad csinálni, akit szeretsz. – először csak pislogok párat, majd hangosan felröhögve préselem a falba. Állát megragadva rántom fel magam felé, majd egy durva, állatias csókkal hallgattatom el. Nem is rossz… attól függetlenül, hogy teljesen tapasztalatlan, ráadásul ellenkezik, finom kis ajkacskái vannak. Persze ez gyorsan illan el ahogy közéjük furakodó nyelvemre harap, morogva hajolok el tőle, hajába markolva húzom hátrébb fejét hogy a szemembe kényszerüljön nézni.
- Ha nem azt akarod, hogy megdugjalak, mi a kibaszott fenéért toltad már megint ide a csinos kis seggedet? – vagy csak meggondoltad magad? Kicsi Yuichi…
- A kulcsom… a… a szobádban hagytam a lakáskulcsomat. – Oh… csak nem ennyi? „Csak”… Hehe… elengedem puha haját, feje mellett támaszkodom meg két oldalt, majd közvetlen közelre hajolva arcába vigyorogva dörmögöm a szavakat. Komolyan azt hitted csak úgy odaadom? Komolyan ennyire nyálasnak nézel? Ugyan már, szerintem te sem gondoltad komolyan… ha mégis, akkor…
- Szopás – megrezzen a szóra - Ha itt talállak, mikor kijövök, nagyon megbánod. – Már így is huzamosabb ideje csak ígérgetem, a végén még azt hiszik a többiek, hogy elment az eszem. Nem mintha nem így lenne… Faképnél hagyom, bezárom magam tán az ajtót, majd az engem váró pucér cukorfalatra vetem magam.
~*~
Halkan morogva fordulok egyet, de kurvára rosszul teszem, mert így pont a pofámba süt a nap. A bassza meg… Hátamra fordulok vissza, kitárt karokkal és lábakkal, amikor kidüllednek szemeim. Ki a faszom állt már bele a hátamba? Morogva, kelletlenül ülök fel, hátra fordulva tapogatom ki a merénylőt, és fémes csörgést hallat ahogy felemelem.
Ah… csak nem? Hehe… ez nem az én kulcscsomóm… Hehe… Mármint ha kulcscsomónak lehetne hívni. Egy közepes karika, rajta három kulccsal. Kíváncsi vagyok, vajon hova mehetett. Körbenézek és elégedetten konstatálom, hogy sehol sincs a tegnap agyon kufircolt kicsike. Helyes.
Mivel ekkora „sokk” után nehezen tudnék visszaaludni, egy szál cigiért kezdem a szekrényemet tapogatni, és hamar meg is találom, de gyújtót az istenért sem… Bakker… Nah mindegy. A konyhában tuti, hogy van legalább egy kibaszott gyufa.
Számba veszek egy szálat, kitakarom magam, majd ahogy vagyok egy szál faszban battyogok le. Úgy sincs itthon senki, miért zavartatnám magam? Szellőztetek kicsit. Heh…
Le a lépcsőn, be a konyhába, de mielőtt átlépném a küszöböt, halk szusszanás üti meg a fülem. Mi a franc?
A szőnyegbe puhán nyomódik lábam ahogy a kanapé felé sétálok, és döbbenten tudatosul bennem, hogy a kis szarcsimbók tegnap nem húzta el a csíkot. Komolyan itt aludt? Tuti nem százas a kölyök. Benn alszik a baszó oroszlán barlangjában. Hehe… Csak fejcsóválva vigyorodom el fáradtan. Már komolyan semmit nem tudok kitalálni, hogy távol tartsam. Miért ragaszkodik ennyire? Miért nem száll le rólam? Nem volt elég? Szenvedni akarsz még kicsi Yui? Ezt szeretnéd? Akkor megadom neked szívesen, ha ilyen kis mazochista lettél.
Ahogy látom tegnap jobban kifárasztotta a nap mint engem, és ez csak így nekem kedvez… egyelőre. A cigit leteszem a kisasztalra, leveszem róla a törülközőt, és lejjebb húzom a nacit. Szép kis teste van, bár most az a lila volt nem a legékesebb rajta. Olyan mintha a jelemet hordozná. Fehh… Mindegy. Vajon hányan mentek már át rajta? Ha cseppnyi mázlim van, akkor még senki, sőt a reakcióit figyelve, úgy gondolom senki. Zsír… így könnyebben törik majd össze, kivételesen gyengéd ujjaim alatt. Azóta is markomban pihen a kulcsa, ami kivételesen kedvező kialakítású. Nem is gondoltad volna, hogy egyszer így megutálod a karikákat, picinyem, Pedig amikor kisebb voltál, hogy eljátszottunk vele. Én most is eljátszadozom velük, csak kissé máshogy, mint gondolnád. Peched van kölyök, hogy ilyen jó és perverz hangulatomban kaptál el. Köszönhető a tegnap esti kis ribinek, aki igazán tudta mitől döglik a légy.
A tenyeremtől meleg karikát, ahogy van a kulcsokkal együtt, halk kuncogással húzom kis farkincájára. Oh… eljegyzési péniszgyűrű… kész röhej, de most visszafogom a hangos röhögést addig, míg meg nem kínzom egy kicsit. Megrezzen arca, de csak egy pillanatra, óvatosan kényeztetni kezdem farkacskáját, ami lassan éledezni kezd, sőt túl könnyen ebből is látszik, hogy nagyon is szűz a kicsike. Nyamm…
Vigyorogva figyelem, ahogy lassan merevedik meg, majd mikor teljesen markomba fogom, kipattannak szemei, és hirtelen ülne fel, de szabad kezemmel mellkasánál tolom vissza, belegyömöszölöm a kanapé párnáiba.
- Hi…Hito… - nyöszörgi ijedt tekintettel, ami fokozatosan keveredik a vággyal. Ujjacskái automatikusan szorulnak csuklómra, ahol mellkasát szorítom le, kérlelő, értetlen szemekkel pillog fel rám, szemei kissé vörösek és könnyesek. – Ne… N… ne… - sóhajtozza halkan, remegve.
Csak nem sírtál picinyem? Miattam? Milyen édes…
- Mit mondtam? Emlékszel kicsi Yui? Ha itt talállak megbánod… Ugye megmondtam? – erősebben kezdem masszírozni meredező kis farkát, mire egyre gyengül, remegnek még lábai is, és már kapálódzni sem tud velük, ahogy az előbb próbálkozott volna.
- Nem tudom mi bajod, egész fincsi kis büntetésben van részed… más ilyen gyengéd szopatást még nem kapott – nyögdécselni kezd, tiltakozása úgy vált köddé mintha nem is létezett volna, csak annyi nyoma van, hogy csuklómat szorongatja időszakosan. Sóhaj és nyöszörgés, kéjes nyögés… Ez a hang még arra is hatna aki fából van. Főleg ha tudja, hogy egy szűz fiú fekszik alatta. Forró, vonagló teste és hangjának összképe még rám is hatással van, akkor is, ha nem akarom. Érzem ahogy megmoccan farkam, és lustán merevedik meg, mivel egy ujjal nem nyúlok magamhoz. Az kéne még… Ez is bőven elég reakció részemről.
- Nézd csak kicsi Yui? ilyen hatása van egy szexi hangnak – ágyékom felé mutatok, és talán csak most veszi észre meztelenségemet, mert az eddigi rózsaszín árnyalat arcán teljesen bíborba fullad, szemecskéi úgy kidüllednek, mintha mindjárt ki akarna esni. – Szeretnéd mi? Meg akarod fogni? Kóstolni? Vagy… inkább magadba? – széles, élveteg vigyorom akkora, hogy úgy érzem elérték füleimet, könnyes szemekkel rázza meg hevesen a fejét, újult erőt nyerve kezd el egyre jobban mocorogni, de ez csitulni kezd, ahogy orgazmus közeli állapotba kerül. Szeretnéd mi? Viszont ha akarnám sem tudnám elérni. Hehe… nem mintha akarnám, de a kis ajándék, amit farkincájának tövére húztam mindenképp megakadályozza, bármit teszek.
nyöszörgése és sóhajai úgy eltorzítják szavait, hogy egy szófoszlányt sem értek, amit mondani akar, de szerintem nem is érdekel. Eddig se nagyon érdekelt. Egy utolsó rántás a lüktető testrészen, majd elengedem, és elhajolok tőle. Még a nyaka is piros, pedig semmit sem csináltam. Ennyire lekúszott volna a pír? Heh…
A kisasztalra nézve találom meg a kibaszott gyújtómat, De jó hogy mindent szanaszét hagyok. Számba veszem a szálat, meggyújtom, jólesőt szívok, majd felállok mellőle, figyelve reszketeg pihegését. Feje felé állok, számban a cigivel lenézek rá miközben farkamat is érintve alhasamat simogatom. Kis makacs kéjenc tökmag. Ha nem irritálna az amit csinál… és amit csinált… De mindegy is, mert semmi sem fordítható vissza. Ami megtörtént úgy is marad.
- Nem tudom mit erőlködsz ennyire… - morgom halkan, majd a cigi mögül kifújom a füstöt, és leguggolok mellé – Nem volt eddig sem világos, hogy elegem van? Nem fogok visszaváltozni akárhogy szeretnéd… Nekem így jó, és élvezem. Más világ vagyok picinyem – két ujjam közé veszem a cigit, újabb adag füstöt kifújva emelem el a számtól – Addig feszíted a húrt, míg tényleg elfogy a türelmem, aztán kórházban kötsz ki. – látom, hogy figyelni próbál, s közelségemtől annyira ledermed, hogy még ruházatát is elfelejti visszaigazítani, így még nem vette észre. Én viszont végigmérem és látom, hogy farkacskája még mindig nagyon merev, nehezen nyugszik le főleg így, s elvigyorodom újra a látványon, úgy nézek vissza szemeibe.
- Visszaadtam a kulcsodat, csak hogy örülj… lásd, milyen nagylelkű vagyok – egy ujjal mutatok ágyéka felé, majd felállok, hogy visszamenjek a szobámba. Azt hiszem kivételesen, ha késve is, de be akarok menni abba a ványadt suliba – Csak akkor keress fel újra, ha meg akarod dugatni magad. – halkan kuncogva fordítok neki hátat, majd kényelmes léptekkel totyogok vissza a szobámba.
~*~
Az osztály nagy része meglepetten fogadja, hogy egy ilyen szép napos napon csak úgy belépek díszben a terembe. A többi fatökű persze nem jött be, mivel nem szóltam. Idióták… mindegyik egy idióta birka, akiket húzogatni kell. De legalább olykor elég hasznosak. Vigyorogva dőlök hátra székemen, lábaimat felcsapom, majd a pár paddal ülő lánykától kérdezem meg az órarendet. Jó kedvem van, bár az ok nem teljesen tiszta a fejemben. Hm… vagy csak a választék nagy? Hehe…
El is felejtettem, hogy miért nem járok be keddenként órára… Utálom a tesit… és a legrosszabb, hogy a tanárnak mindig van kéznél legalább egy cseszett tornacipője, ami miatt még ingben és egyen nadrágba is kötelező beállnom a többiek közé. Hogy miért nem ellenkezek vele? Mert nem vagyok hülye. Egy dolog, hogy kiállok pár izomagy ellen a kocsmákban és pubokban, de ez… ez egy szteroid bomba, komolyan. Sokkal jobb volt az elsős tesi tanár, aki anno itt tanított. Kár hogy csak egy menetet bírt. Hehe…
Az óra második felében két focicsapatra oszt minket, leszarva hogy azok is félnek tőlem akik ellenem vannak és azok is, akik velem. Nem tudom, mit vannak oda, csak néha rúgok le egy-egy bokát. Aki velem van annak inkább örülnie kéne, hogy fosnak majd nekem esni és támadni, simán viszem be a gólokat. Persze az mellékes, hogy tarolok, másrészt pedig nem is vagyok annyira ütős, mint acélbetétesben, de nekik ezt nem kell tudni. Nem mintha annyira rejtegetném.
Mivel dupla tornaóra –hogyazistenvernémeg- ezért félidőnél láthatjuk az alsóbb osztályokat, ahogy vagy szünet miatt lófrálnak, vagy egyik hátsó teremből mennek vissza a fő épületbe minden féle cuccal. Egy ismerős kis csoport sétál el a rácsok mellett, elvigyorodva rúgok egy bika erős gólt, és pont eltalálom a hálón a lyukat, így akkorát dörren a rácson, hogy páran még hátra is esnek az ijedtségtől. Hehe… ez jó volt. Gyenge, de legalább nem unatkozom.
Szinte beleragadt a nagy rácsba, legalábbis lassan pottyan le róla, be a füves kis dombra, a pálya nézőtere mögé.
- Hitomaro! Hozd vissza a labdát! – morog a sensei és csak biccentek. Szerintem körülöttem a többiek néha jobban félnek tőle, mint tőlem. Vagy mégsem? Vicces is lenne.
Kényelmesen battyogok oda érte, látom hogy a lesokkolt kis csoport még mindig nehezen szedi össze magát, majd egy pillanatra kapom el a reggeli kis falat tekintetét, és vigyorogva tartom fogva. Felveszem a labdát, olyan mintha körülötte senki más nem lenne, megnyalom kiszáradt alsó ajkam. Csak akkor veszem észre igazán, hogy vannak mellette, ahogy egyik haverkája elráncigálja onnan, így fordul csak el tőlem. Hehe…
Vajon elég volt neki ennyi? Vagy tovább próbálkozik? Kíváncsi leszek. Lassan már annyit zaklat, hogy a végén hiányozna a piszkálódása. De ha így folytatod… egyszer elkapom a sejhajod kicsi Yuji… csak előtte összetörlek. Zúgj belém, majd utálj meg, hogy átérezd milyen, ha a legfontosabb számodra elhagy…
|
| Silvery | 2011. 04. 02. 16:39:10 | #12719 |
Karakter: Ono Yuichi
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Látom, ahogy megrezzen arca, vonásai megkeményednek, majd ismét ellágyulnak, ahogy lassan szakad ki az álmok világából, szívem másodpercről másodpercre egyre hevesebben dübörög, várakozva figyelem minden aprócska mozdulatát. A várakozással teli izgalommal arányosan növekszik az elfojtott félelem is szívemben. Már túlságosan is jól ismerem a mostani énjét ahhoz, hogy ne tartsak a következményektől… nem hiszem, hogy jó kedvében lesz… bárcsak… bárcsak el tudnám érni, hogy ismét mosolyogva pislogjon rám, amikor reggel felébredünk. Bárcsak… talán naiv vagyok. Igen… minden bizonnyal. Lassan én magam sem hiszek benne, hogy visszajöhet… vagy, hogy legalább egy kicsit… egy kicsit sikerül megváltoztatnom. Nem tudom. De képtelen lennék feladni. Még nem… még nem sikerült teljesen összetörnöd, Hito. Ahhoz sokkal kegyetlenebbnek kell lenned. Túlságosan szerettem a régi énedet ahhoz, hogy ilyen könnyen megadjam magamat.
Hirtelen nyúl felém, testem összerezzen, ahogy kitépi ujjaim közül a mobilt, ajkaimat néma nyikkanás hagyja el, ahogy a falnak vágja a kicsi készüléket, s az 3 darabra hullva pottyan a földre halk puffanással. Ledermedve meredek a széttört kütyüre, s meglepett sikkantásomat alig sikerül visszafojtanom, ahogy megragadja a csuklómat, és maga mellé ránt.
Érzem, ahogy arcomra halovány pír költözik, ajkaim megremegnek, ahogy a résnyire nyitott szemek pillantását keresi tekintetem. Azt hiszem… azt hiszem, még nincs magánál.
Közelebb hajol, majd hirtelen dermed le a mozdulatban, homályos tekintete mintha kissé kitisztulna, halkan, felmorranva szólal meg, testem ösztönösen összerezzen a váratlanul durva hangszíntől, ujjaim a takaró anyagába markolva keresnek kapaszkodót. Nyugi… csak nyugi…
- Cicám… nem meg mondtam hogy reggelre húzz haza? – Megfagy a levegő, szinte bennem reked a lélegzet, szemeim elkerekednek szavai hallatán, majd a csalódottság keserű gombóc formájában kezdi el fojtogatni elszorult torkomat. „Cicám”? Összekever valakivel… de kivel? A… a barátnője?
Még a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom, magam sem tudom igazán, hogy miért. Nem… biztos nem a barátnője. Az kizárt… hiszen múltkor is épp egy csajt próbált felszedni a bárban… akkor csak egy újabb névtelen senki? Miért érzem jobban magam a gondolattól? Egyszerre idegesít és könnyebbülök meg tőle… hjaj… mindegy… viszont valahogy a tudtára kéne adni, hogy nem a kurvája vagyok. Mielőtt még valami olyat csinálna…
Szívverésem felgyorsul a gondolattól, halkan, szinte némán suttogom nevét, hogy megállítsam, hogy kissé kizökkentsem az álomvilágból, s szemei meglepetten pattannak ki, szinte látom, ahogy bódult tekintete teljesen kitisztul, s ahogy kissé közelebb hajolva mered rám elsötétedő tekintettel, ösztönösen a számon kezdek levegőt venni, mielőtt még belefulladnék az állott piaszagba. Fogmosás nuku? Gondolom fontosabb dolga volt az este…
Fogaimat összeszorítva állom a tekintetét, testem megfeszül, ahogy ingerült tekintetében tisztán látom tükröződni a haragot, amit érez…. Félek…
- Ó a kurva életbe… Mi a faszt keresel itt? – Ujjaim egyre erősebben szorítják a takarót, melyből még árad a meleg, gyomrom egyre görcsösebben lüktet, ahogy rádöbbenek, hogy alig pár órája ebben az ágyban egy csajjal volt. Elég! Nem akarok erre gondolni… nem azért vagyok itt, hogy kínozzam magamat. Rá akarom venni a lehetetlenre… vajon mennyi esélyem van? Semennyi… hiszen most jöttem először… talán ha máskor is eljönnék… - Ja várj… rájöttem miért volt ismerős az a szar csörgés… - Ajkaimat összeszorítom, reménykedő pillantással pislogok fel rá, de szemeiben nem látom megcsillanni az emlékeket. Nem látom azt a boldog tekintetet, mint régen… soha nem is fogom? Soha nem fogom már látni?
Fáradtan, kómásan kezdi gyűrögetni az arcát, s fellélegzem egy pillanatra, ahogy tenyere elzárja előlem leheletét. Mindjárt más…
- Gondoltam mehetnénk együtt suliba… - Halkan szólalok meg, mintha csak úgy közelítenék hozzá, mint egy veszélyes vadállathoz. Elég egy hevesebb mozdulat vagy egy élesebb hang, és támad. Az baj, hogy van, hogy ezekre sincs szükség, hogy támadjon… rossz előérzetem van…
Szemei elkerekednek, látom bennük az őszinte ledöbbentséget, s azon kívül a durva, erőszakos dühöt, s ahogy szinte sziszegve megszólal, fogaimat olyan erősen szorítom össze, hogy szinte belezsibbad az állkapcsom. Ne… miért… miért kell mindig ilyen durvának lennie?
- Te retardált kretén… Mikor fogod fel végre, hányszor mondjam el, hogy takarodj a közelemből? – Felnyekkenek, ahogy egy erőteljes rúgással lök le az ágyról, oldalam belesajdul az ütésbe, s levegőért kapva fojtom vissza a fájdalmas zihálást, ujjaimat a hasamra szorítva próbálom rendezni a légzésemet. Áú… áú… áú… miért csinálja ezt? Nem… akkor sem… csak azért sem adom fel. Még nem.
Szinte kissé könnyes szemekkel szedegetem össze a mobilom darabjait, remegő ujjakkal pattintom össze a széthullott részeket. Szerencsére sehol nem tört el, ha jól látom… tudtam én, hogy strapabíró telefont kell vennem… ha már mindent elejtek. Ilyenkor szerencsés, hogy alapból kétbalkezes vagyok…
Lassú, elbizonytalanodó lépésekkel sétálok vissza az ágyhoz, végignézek Hito takaróval borított alakján, arca ismét kisimult, mintha máris visszaaludt volna. Ilyenkor olyan békésnek és barátságosnak tűnik. Miért nem tud máskor is ilyen lenni? Olyan jó lenne… úgy szeretnék tőle hallani egy-két kedves szót. Vagy ha nem is kedveset… legalább nem durvát… nem bántót… nem kegyetlent. Annyira… annyira örülnék neki…
Leülök az ágya szélére, kicsit közelebb hajolok hozzá, s ajkaimra halovány, bizonytalan mosoly kúszik, ahogy az emlékek feltörtnek elmémben. Milyen rég volt… milyen rég volt, hogy együtt aludtunk. Milyen rég volt, hogy együtt játszottunk… hogy segített megírni a házimat, hogy megvédett, ha valaki piszkált. Talán nem is tudtam… régen talán fel sem fogtam igazán, hogy mennyit jelentett nekem. Csak azután jöttem rá, miután elveszítettem. Csak azután döbbentem rá, hogy mekkora űrt hagyott bennem. Most itt vagyok… és mégse… mégse vagyok képes feltölteni az ürességet. Miért nem megy?
Lassú mozdulattal, puhán fekszem le mellé. Nem érdekel mit fog csinálni… nem érdekel… úgy érzem, muszáj… muszáj mindent megpróbálnom, hogy megmentsem. Régen mindig Ő segített nekem… itt az idő, hogy most én húzzam ki a bajból… hogy most én mentsem meg Őt… önmagától… igen.
Lassan emeli fel szemhéjait, a mozdulat nyugodt… túlságosan is. Tudom… tudom, hogy ez csak a vihar előtti csend. Nem érdekel. Felőlem rám zúdíthatja hurrikánként is a dühét. Nem fogom elmenekülni.
- Emlékszem amikor régebben sokat aludtunk együtt… akkor is mindig figyeltelek. – Mosolyogva, ábrándozó tekintettel suttogom a szavakat, elmélyülök a gesztenyebarna, komor szemek örvényeiben, s hiába remeg minden porcikám a tartózkodó félelemtől, nem hagyom, hogy arcom, hangom megreszkessen. Kérlek… kérlek… kérlek gyere vissza. Hol vagy, Hito? Tudom, hogy ott bujkálsz valahol. Valahol mélyen…
Ajkai megrezzennek, hangos, szusszanás szerű sóhaj hagyja el őket, szemeiben ismét megcsillan az irritáltság fénye, szinte érzem, ahogy szavaim, tetteim újabb és újabb cseppecskét öntenek a kibuggyanni készülő pohárba. Nem baj. Ha az segít, akkor rajtam levezetheti a dühét. Ha attól jobban érzi magát…
- Melyik részét nem érted annak, hogy hagy békén végleg? – Halkan szólal meg, de hangja a legkevésbé sem nyugodt. Ideges, kelletlen szavai mosolyt csalnak arcomra, s tudom, hogy mindjárt túlfeszítem a húrt, de képtelen vagyok leállni. Képtelen vagyok józanul, logikusan gondolkodni. Ezt a képességet mellette minden egyes alkalommal elveszítem. Nem számít. Már semmi sem számít. Nem érdekel, mi történik velem… amíg Ő csinálja… bármit megtehet…
- Azt hiszem a „végleg” szó kimaradt a szótáramból… - Tettetett játszadozással ejtem ki a szavakat, ajkaimon csintalan vigyor húzódik, s Ő felmorranva passzíroz a matracba, ahogy hirtelen mászik fölém. Szemeim tágra nyílnak, ahogy megragadja az egyenruhát a nyakamnál, ujjai durván, erőszakosan markolnak a finom anyagba, s én némán felnyekkenve meredek rá, szívem a torkomban dübörög a rettegéstől. Félek… tudom, hogy azt mondtam, hogy akármit csinálhat velem… de akkor is félek. Nem akarom, hogy bántson… nem akarom, hogy fájdalmat okozzon. Pont Ő… pont Ő, akit képtelen lennék gyűlölni… akire képtelen lennék megharagudni. Aki bármit büntetlenül csinálhat velem… miért… miért használja ki ennyire? Miért kell folyton bántania? Nem látja, milyen fontos nekem?
- Mi a francot akarsz tőlem? Miért nem vagy képes felfogni? Azt akarod, hogy darabosra verjelek? Nem vagyok jó kedvemben. – Szinte teljesen arcomhoz hajol, akaratlanul is elfordítanám fejemet, hogy ne fullasszon meg az állott lehelete, de tekintetemet fogva tartják a rideg, kegyetlen szemek. Miért… miért néz így rám? Miért beszél így hozzám? Ennek nem így kéne lennie… annyira fáj…
- Csak… azt akarom tudni miért lettél ilyen… - Halkan, reszkető hangon szólalok meg, nehezen, de sikerül elég bátorságot, erőt összekaparnom a folytatáshoz. - régen sosem voltál ilyen durva és hanyag… nem így ismertelek meg… Nem értem, hogy… hogy miért… - Veszélyesen közel hajol, orrom lassan hozzászokik a tömény szesz bűzéhez, lehelete égeti bőrömet. Ne… ne gyere közelebb… kérlek ne.
Szívem egyre hevesebben dübörög, s érzem, hogy már nem csak a félelem gyorsítja az őrült tempót, arcom kipirul a közelségétől, tekintetéből semmit nem tudok kiolvasni a durva kegyetlenségen kívül. Miért?
Ajkain gúnyos vigyor terül szét, szemei veszélyes ívbe szűkülnek össze, testem megfeszül a rideg, fenyegető pillantástól, ujjaim ismét a takaróba markolnak. Miért nem képes megérteni, hogy mennyit jelent nekem? Miért lett ilyen? Képtelen vagyok felfogni… mindig bebizonyítja, hogy az égvilágon semmi nem maradt a régi énjéből… mégis… mégis képtelen vagyok elhinni. Akármit tesz, mintha egy hang azt mondaná a fejemben, hogy nem elég… mintha egy hang azt mondaná, hogy csináljam tovább… hogy ne adjam fel… hogy ott van valahol mélyen Hito… vajon hihetem, hogy így van? Nem tudom.
- Tudod változnak az idők, kicsi Yuichi… persze te ezt nem láthattad onnan kintről, a halvérűek világából. – Szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, ajkával szinte az enyémet cirógatja, miközben beszél, testem beleborzong a puha, forró érintésbe. Ne… kérlek… inkább üss meg… inkább rúgj le… de ezt ne. - Ha akkor nem érdekelt… most se érdekeljen. Ez nem úgy megy picinyem, hogy „elhúzok négy évre majd visszajövök jó pofizni…” Felejtsd el. – Szemeimen vékony könnyfátyol keletkezik, de nem engedem, hogy kicsurranjanak a mardosó könnycseppek. Nem vagy igazságos, Hito… nem mintha… nem mintha én akartam volna elmenni. Túl kicsi voltam, hogy megküzdjek a szüleimmel. Túl kicsi és túl félénk. Hisz te tudhatnád… nagyon jól tudhatnád, hogy nem akartam elmenni. Miért ott ütsz, ahol a legjobban fáj? Nagyon jól tudod, hogy mivel árthatsz a legtöbbet, igaz? Tehát mégis emlékszel… mégis emlékszel valamire, és ezeket az apró emlékeket csak arra használnád, hogy bánts velük?
Összeszorítom ajkaimat, érzem, ahogy testemből könnyedén párolog el a maradék, összegyűjtött energia, üres, üveges tekintettel meredek rá. Miért teszed ezt velem?
- De rájöttem én mi kell neked… - Élveteg vigyorral folytatja, tekintetében különös fény csillan, s a rossz előérzet mellé jeges félelem társul szívembe. Nem akarom hallani a folytatást. Nem tudom miért, de annyira… annyira vészjósló ez a tekintet. Kérlek… engedd, hogy tévedjek. - Biztos hiányérzeted van, egy s másból. – Szemeim elkerekednek, a párnába mélyesztem a fejemet, ahogy távolabb próbálok kerülni tőle, lassú mozdulattal nyalintja végig ajkait, szívem dübörgése visszhangzik füleiben, elnyomja pihegő lélegzetvételeim kétségbeesett hangját. Nem… nem lehet, hogy olyasmire gondol, amire gondolok, hogy gondol. Ugye… ugye nem lehet? - Láttam mennyire élvezted péntek este a tapizásomat… arra még emlékszem… - Ajkaim kinyílnak, hogy ösztönösen ellenkezzek, de tüdőmben reked a levegő. Képtelen vagyok… képtelen vagyok megszólalni.
Szívem fájdalmasan facsarodik össze, ahogy durva simítással húzza végig kezét hasamon, s gyűlölöm, hogy testem forrón borzong meg a kegyetlen érintéstől. Ne… ne… miért árul el a saját testem? Miért kell ilyen forrónak lennie?
- Nem… Hito… ne. – Csupán halk suttogásnak hat az erőtlen, megtört ellenkezés, hangom megremeg, minden végtagom vadul reszket az érintésétől. Nem… téved… hogy lenne hiányérzetem, mikor Ő az első… az első, aki így érint? Nem tudom. Mire gondol? Azt hiszi, olyan vagyok mint Ő? Azt hiszi én is minden éjszaka mással alszom? Nem. Én soha… én csak azzal akarom, akit szeretek… azzal akarom az elsőt, akit igazán, szívből szeretek… és olyannal, aki engem is szeret.
Torkom még szűkebbé szorul össze, szinte a légzés is nehezemre esik, mellkasom reszket a kapkodó lélegzetvételektől. Reszkető ujjaimat gyengéden csúsztatom mellkasára, hogy finoman toljam el magamtól, s kizökkenek a mély csalódás sötét kábaságából, mikor ujjaim alatt forró, meztelen bőrfelületet érzek, szemeim tágra nyílnak a ledöbbentségtől, arcomon elmélyül a parázsló pír. Mi… micsoda?
Most először vezetem rajta igazán végig a tekintetemet, nagyot nyelve kapom vissza szemeimet a vigyorgó szempár kegyetlen pillantásába, a kétségbeesés bénító érzése végigszáguld ereimen, teljesen lepárologtatva az eddigi bizonytalan ellenkezést. Ne. Ne. Ne. Mit… mit fog csinálni?
- Látom ebben is makacs vagy, de jobban tudom mit akarsz. – Ajkai arcomat cirógatják, vigyorogva leheli bőrömre a szavakat, testem ismét megborzong. - …ez a dacosság biztosan tetszett sótlan jenkiknek is. – Mi… micsoda? Mi az, hogy tetszett nekik? Kinek tetszett volna? Én soha…
Lenyelem a feltörni készülő könnycseppeket, rekedtes hangja rémületet és izgatottságot kelt szívemben, fogai érzékien szántják végig bőrömet, újabb és újabb borzongást kiváltva elgyengült testemből. Elég… nem akarom… így nem… ezt így nem… akármit, csak ezt ne.
Vadul simítja szét mellkasomon, hasamon az egyenruhát, akaratlanul is néma sóhaj szökik ki ajkaim közül, ahogy ujjai forrón simítják hasamat a vékonyka ingen keresztül, fogaimat összeszorítva fojtom magamba zihálásomat, testem megfeszül ahogy durván simítja mellkasomat, kínzó mozdulatokkal kezdi mellbimbómat dörzsölni, ajkaimon újabb apró nyögés szalad ki.
Ajkai nyakamba harapnak, szemeim elkerekednek, ahogy erősen megszívja bőrömet, a szenvedély forrósága szinte átláthatatlan, sűrű köddel zárja el tőlem a józan gondolatokat. Ez nem akarom. Csak a testem vágyik rá… rosszul vagyok… ez így nem jó. Ez így nem olyan… én máshogy akarom a csókjait.
Mellkasom ismét megreszket, újult erővel kezdek kapálózni, minden maradék magabiztos határozottságot próbálok belesűríteni az erőteljes ficánkolásba.
- Ne… Hito… Eressz el. – Halkan, könyörgőn, szinte sírva ejtem ki a szavakat, de Ő könnyedén fogja le kezeimet, s fejem fölé feszíti őket, teljesen elzárva a menekülés, az ellenkezés lehetőségét, szavaimat mintha nem is hallaná, könyörgésem a legkevésbé sem hatja meg, nyelve már mellkasomon kalandozik, s megremegek a visszafojtott zokogástól. Gyűlölöm ezt az érzést. Így gyűlölöm. Hogy… hogy lehet ennyire… ennyire kegyetlen? Ha tudná… ha tudná, mit érzek…
Szemeimet összeszorítva próbálom figyelmen kívül hagyni izgató érintéseit, de a forróság így is szétárad ereimben, lángolva összpontosul ágyékomban, s én zihálva, remegve próbálok másra gondolni, de minden kísérlet kudarcba fullad. Miért? Miért érzek így? Miért van rám ilyen heves, intenzív hatással minden érintése? Nem igazság… miért… miért kell, hogy ilyen fontos legyen számomra, mikor én egy senkinél is kevesebbet érek a szemeiben? Miért kell így lennie? Miért nem tudom elengedni Őt? Annyival könnyebb lenne…
Ujjai nadrágomra csúsznak, gyengén kezdi éledező merevedésemet masszírozni, testem megfeszül, hátam kissé elemelkedik a matracról, s hiába próbálnék szabadulni a szorításból, túl erősen tartja kezeimet. Fogaimat erősen összeszorítom, magamba fojtom az apró nyögéseket, a néma zihálást. Nem… nem adom meg neki azt az örömöt… nem adom meg neki az örömöt, hogy lássa mennyire élvezi a testem… és hogy lássa, mennyire gyűlöli a szívem az érintéseit. Nem akarom, hogy tudja. Nem akarok még ennél is kiszolgáltatottabb lenni. Nem…
Fogai puhán érintik alsó ajkamat, nyelve durva érintését érzem bőrömön, majd finoman szívja meg, s én halkan felsóhajtva nyitom ki szemeimet, melyekből képtelen vagyok eltüntetni a fájdalom, a könnycseppek csillogását. Nem… nem akarom… elég… el akarok menni innen.
Felhajol arcomból, tekintetünk összefonódik, s a gunyorosan mosolygó, élveteg pillantás egy röpke másodperc alatt válik jeges, gyilkosan fagyos tekintetté, ereimben szinte megdermed a vér, ajkaimat összeszorítva próbálom csillapítani a reszketést. Ne…
- Vagy itt helyben duglak meg kegyetlenül, vagy elhúzod a csíkot… válassz, kapsz egy kis kedvezményt. – Hosszú, néma, feszült másodpercek telnek el, szívem mintha megszűnne dobogni, még moccanni is képtelen vagyok, elmém lassan fogja fel a fenyegetést. Mit… mit mondott? Ezt… komolyan gondolja? Nem… az nem lehet. Soha nem tenne olyat. Soha nem erőszakolna meg… gondolom… azt hiszem… vagy talán mégis? Képtelen vagyok kiigazodni rajta. Egyszerűen nem megy.
Felegyenesedik rólam, kezeim ismét szabaddá válnak, remegő ujjaimmal megtámaszkodom magam mellett, ahogy felülök, s lassú mozdulatokkal mászom ki alóla. Szánalmasnak érzem magam. Gyáva vagyok… nem merek itt maradni… mi van… mi van, ha komolyan gondolja? Én nem akarom, hogy így legyen az első. Semmiképp. Még akkor sem, hogy ha Ő az…
Egy pillanatra sem ereszti el tekintetemet, s szó nélkül, ajkaimat összeszorítva mászom ki az ágyból, lassú mozdulattokkal teszem rendbe a ruháimat, majd a sulitáskámat felkapva megyek ki az ajtón, egyetlen egyszer sem rá pillantva, arcomat forrón égeti a kicsorduló könnycseppek. Ágyékom fájdalmasan lüktet minden lépésnél, ajkaim megremegnek, s hálát adok az égnek, hogy sikerül úgy kisurrannom, hogy elkerülöm az anyját. Miért… miért… miért lettél ilyen, Hito? Miért kell ezt csinálnod? Miért kell szándékosan fájdalmat okoznod azoknak, akik szeretnek?
A nap folyamán leginkább egy zombiéhoz hasonlítható a viselkedésem, a padra dőlve bambulok ki az ablakon egész nap, s ha valaki megkísérli, hogy beszélgessen velem, rövid, udvariatlan tőmondatokban válaszolgatva zavarom el. Képtelen vagyok a jópofizásra… most nem megy a mosolygás. Holnapra jobb lesz… tudom. Most még túl friss az élmény… a fájdalom… tényleg el kéne felejtenem Őt. Suli után rögtön hazamegyek és kialszom ezt az egészet. Igen… az lesz a legjobb.
Utolsó óra után a terveim szerint rögtön hazamegyek, nem sokan próbálnak megállítani, valószínűleg a nap folyamán rádöbbentek, hogy nem érdemes próbálkozni, hogy jobb kedvre derítsenek. Lehet, hogy túlságosan bunkó voltam… jobban kellett volna kényszerítenem magam, hogy jókedvet mutassak… nem ezt érdemlik, hiszen csak segíteni akartak… holnap kiengesztelem őket… valahogy…
A bejárati ajtó előtt megtorpanva lassan, fáradtan nyúlok a zsebembe, ujjaim hiába keresik a kulcsomat, csak ürességet tapintok, s szemeim tágra nyílnak. Kétségbeesetten, kapkodva túrom fel a táskámat, pedig teljesen felesleges, hiszen tudom, hogy mindig a bal zsebemben tartom a kulcsomat. A fenébe. Baszki. Ez a nap percről percre egyre irritálóbb. Hol veszthettem el?
Mozdulataim ledermednek, ahogy villámcsapásként vág fejbe a felismerés, ereimben megfagy a vér, mégis különös, riadt izgatottságot érzek a gondolattól, hogy újra láthatom. Nem… nem mehetek vissza azok után, amiket mondott… de most van ürügyem odamenni… most van indokom… meg kell értenie. Amíg nem lesz meg a kulcsom, nem tudok hazamenni. A francba… arra nem is merek gondolni, hogy mi van, ha nem ott veszítettem el.
Lassú léptekkel indulok el, mintha csak tétováznék… félek… nem tudom… nem tudom mit kéne tennem.
Halk sóhajjal keresem ki apám számát a telefon névlistájából, hallgatom, ahogy kicsöng, majd az ismerős hang szólal meg a vonal túlsó végén, kicsi türelmetlenséget vélek felfedezni szavaiból. Biztos sok dolga van. Szemeim tágra nyílnak, mikor közli, hogy üzleti úton van, ezért holnap estig nem jön haza, remegő ujjaim lassan nyomják meg a piros gombot. A francba már. Nem egyedül élsz, igazán felfoghatnád végre… ha elmész, legalább szólj előre. Lassan kezdem érteni, miért váltak el a szüleim. Olyan kicsi voltam… olyan kicsi voltam, mikor az egész történt. Fel sem fogtam igazán… mint ahogy azt sem, hogy milyen következményekkel jár a költözés. Egész életemben olyan természetes és mindennapos volt Hito jelenléte. Fel sem fogtam, hogy milyen lesz elveszíteni azt, ami a szívem mélyébe vésődött kitörölhetetlenül.
Megtorpanok az ajtójuk előtt, miután átmászom a kert kapuján, halkan kopogok be a bejárati ajtón, torkom a szívemben dübörög, ahogy lépteket hallok. Lassú, könnyed, nyugodt léptek, s ahogy kinyílik az ajtó, Hito anyukáját pillantom meg.
- Yuichi? Hitomaro nincs itthon. – Halkan szólal meg, s én elmosolyodva köszönök, majd zavartan kezdek magyarázkodni.
- Megvárhatom, míg hazajön? Azt hiszem elejtettem a szobájában a kulcsomat, és nem tudok hazamenni. – Ő is elmosolyodik, kedvesen bólint, majd közli, hogy ő mindjárt elmegy itthonról dolgozni, de nyugodtan várjam meg míg Hito hazajön.
Lassú léptekkel megyek fel a lépcsőn, Hito szobája elé érve remegő ujjakkal nyomom le a kilincset, de az ajtó nem nyílik. A fenébe. Komolyan bezárta, mikor nincs is itthon?
Felsóhajtva csúszom le a földre, hátamat az ajtónak támasztom, fejemet pedig fáradtan hajtom az ajtófélfának. És most… meg kell várnom… vajon mikor jön haza? Már nemsokára délután 5… lehet, hogy éjszakáig már haza sem néz? A fenébe. Gőzöm sincs. A fenébe. Mindegy… amúgy se lenne hova mennem… lehet, hogy tanulnom kéne? Legalább elvenné az időt…
Miután minden házit megírtam unottan pakolászom vissza a cuccaimat a táskába, ajkaimat összeszorítva húzom elő a telefont, s felsóhajtok, mikor megpillantom az időt. Még mindig csak 8 óra… ahogy Őt ismerem, hajnalig nem jön haza. Vagy nem tudom… igazából ezt az énjét leginkább semennyire nem ismerem.
Csalódottan dugom be a fülhallgatót a füleimbe, s visszadőlök az ajtónak, miközben elindítom a zenét. Ha hazajön, majd felébreszt… azt úgyis észreveszem, ha kinyitja mögöttem az ajtót. Félek… félek tőle… ugye megérti? Ugye meg fogja érteni? Most tényleg nem tudtam mit csinálni… nem direkt hagytam itt a kulcsomat… mégis… titkon örülök, hogy van ürügyem… hjaj…
zene
Összerezzenek, ahogy a zenén keresztül is halk csapódást hallok, szemeim riadtan pattannak ki, fülemből szinte kitépem a fülhallgatót, s az előszobából halk röhögcsélés hangja szűrődik fel. Szemem elkerekednek, ledermedve kapcsolom ki az mp3-amat, közben megnézve az időt. Fél egy.
Ereimben megfagy a vér, ahogy két ember lépteit hallom a lépcsőn, kényszert érzek, hogy felpattanjak a földről, de képtelen vagyok megmozdulni. A francba. Teljesen elfelejtettem. Bele sem gondoltam, hogy mi lesz, ha nem egyedül jön haza. A fenébe. A fenébe. A fenébe.
Pánikolva húzom össze magamat még kisebbre, mintha el akarnám tüntetni jelenlétemet, szívem mazsola nagyságúra aszalódik a gondolattól, hogy valaki mással kell látnom. A fenébe. Haza akarom menni. El akarok tűnni innen. Kérek egy ásót, hogy mélyen eláshassam magam a föld alá.
Felérnek a lépcsőn, s remegve pillantok fel, szemeim tágra nyílnak, ahogy Hito mellett egy fiatal fiúcskát pillantok meg, a legfelső lépcsőfok után egyből a falnak nyomja testét, s elvigyorodva tapad ajkaira, szívem olyan hevesen, olyan fájdalmasan dübörög, hogy legszívesebben ordítanék. Ne. Ne érj hozzá. Miért? Fogadok nem is ismered. Miért csókolod meg? Ezt nem szabadna… ezt azzal kell, akit szeretsz.
Közelebb jönnek, szinte megállás nélkül egymást falják, a szesz szaga átjárja a folyosót, s a levegő megfagy, ahogy Hito megpillant, tekintetünk találkozik, szemei tágra nyílnak a döbbenettől, állatias harag, ingerültség költözik a homályos tekintetbe, s a túlélési ösztön rögtön erőt önt végtagjaimba. A kezeimet védekezőn felemelve ugrom fel a földről, de Ő durván kap utánam, az ajtóhoz csapja testemet, s én felnyögök a fájdalomtól, ahogy a kilincs az oldalamba szúródik.
- Mi a francot keresel itt már megint? Ha ennyire akarod, hogy megbasszalak, itt maradhattál volna reggel, kis kurva! – Dühösen sziszegi a szavakat, ujjaim a nyakamat szorító kezére siklanak, próbálom lefejteni magamról, de még csak lazítani sem tudok a szorításon, szemeim könnybe lábadnak a fájdalomtól. Elég… nem… nem kapok levegőt.
Halkan nyöszörögve pislogok rá, látásom kissé elhomályosul az oxigénhiánytól, testem összerezzen, ahogy a fiúcska vékony hangját hallom meg, jeges, undorodó borzongásként rohan végig testemen a féltékenység.
- Ki ez? – Kíváncsian pislog rám, s ahogy Hito kizökken a hirtelen fellángoló haragból, elengedi a nyakamat, könnyezve lélegzem fel.
- Senki. – Nyugodtan, szinte vérfagyasztóan nyugodtan ejti ki a rövid választ, a kegyetlen szó éles tőrként döf szívembe, újabb és újabb könnycseppeket csalva szemeimbe. Senki. Igen… ez vagyok én neki. Egy senki, aki csak láb alatt van. Egy zavaró kis légy a levesben. Egy idegesítő, ugribugri kiskölyök. Ennyit jelentek számára.
Eltávolodik tőlem, újra az ismeretlen srác elé lép, forrón tapad ajkaira, mintha csak tudná, hogy a szenvedélyes csókkal, amit neki ad, még mélyebbre és mélyebbre szúrja mellkasomban a pengét.
Kinyitja az ajtót, s negédes, sármos vigyorral lehel a fiú fülébe érzékien, de tekintetét az én szemeimbe mélyeszti miközben neki suttog csábító szavakat.
- Menj szépen a szobába, addig elintézem ezt a kis zavaró tényezőt. – Megremegek, ajkamra harapva szorítom ökölbe kezeimet, s minden energiám felhasználásával ugyan, de legyőzöm a késztetést, hogy lesüssem könnyes tekintetemet. – Mire visszaérek, ne legyen rajtad ruha. – Elvigyorodik, még egy utolsó, apró csókkal válnak el egymástól, üres tekintetemből képtelen vagyok kitörölni a fájdalmat, a csalódást… a féltékenységet. Ne… ne… ezek a szavak… hozzá miért ilyen… „gyengéd”? A maga módján, de miért ilyen kedves? Ő miért kaphat olyan pillantást, mikor én mindig csak gyűlöletet kapok? Miért? Miért?
Legszívesebben felzokognék, s mikor becsukódik a szoba ajtaja a fiúcska mögött, hosszú, néma másodpercekig meredünk egymás tekintetébe, az én remegő, de határozott hangom töri meg a csendet.
- Tudod egyáltalán a nevét? – Kissé gúnyosan, keserű, kényszerített mosollyal köpöm a szavakat, lenéző, rideg pillantásom láttán közelebb lép, mintha tökéletesen tudná azt is, hogy a közelségével könnyedén elhessegetheti a határozottságomat, s megborzongva hátrálnék, de mire feleszmélek, már a falnak szorít.
- Persze, hogy tudom: Cicám, Kis édes, Csibém… mindig más. – Élveteg vigyorral dörmög, testem megfeszül a szavaitól, kezeim a mellkasára csúsznak, hogy távolabb tartsam egymástól testünket, erősen próbálom ellökni, de még csak meg sem tántorodik, a kétségbeeséstől elszorul a torkom, a féltékenységem, a harag mégis mintha felül kerekedne a rettegésen. Miért csinálja ezt? Nem is ismeri… miért jó olyannal csinálni? Nem értem… nekem nem menne érzések nélkül…
- Ez nem helyes… ilyet csak olyannal szabad csinálni, akit szeretsz. – Halkan, kissé bizonytalanul, de mégis dorgálóan suttogom a szavakat, fejemet oldalra fordítva hajtom a föld felé arcomat, s megremegek, mikor hangosan felröhög szavaim hallatán.
Erősen ragadja meg az államat, maga felé rántja arcomat, s kegyetlenül durva mozdulatokkal tapad ajkaimra. Felnyögök, nyelve ellentmondást nem tűrő erőszakossággal tör ajkaim közé, könnyes szemeim tágra nyílnak, arcom kipirul, szívem őrült zihálásától. NE!
Kezeim megfeszülnek mellkasán, minden erőmet beleadva próbálom eltolni magamtól, de Ő nem engedi, ujjaival tincseimet tépve kényszeríti magához arcomat, szemeimből kicsordulnak a könnycseppek, testemet egyszerre forrósítja fel és hűti le az égetően jeges borzongás, s ahogy még mélyebbre simítja nyelvét ajkaim között, felnyögve harapom meg a puha, forró testrészt.
Felmorranva tépi el ajkainkat, ujjai szinte a hajamba tépnek, ahogy hátrafeszíti fejemet, szemeiben ismét sötét ködként csillan a harag, s én felnyögve próbálom kiszabadítani hajamat a szorító ujjak közül. Ne…
- Ha nem azt akarod, hogy megdugjalak, mi a kibaszott fenéért toltad már megint ide a csinos kis seggedet? – Halkan sziszegi fülembe a szavakat, megborzongok, a könnyek már ömlenek arcomon, mellkasom rázkódik a zokogástól. Ahogy megszólalok, reszketeg hangom szinte mentegetőző, könyörgő.
- A kulcsom… a… a szobádban hagytam a lakáskulcsomat. – Ujjai eleresztik a tincseimet, félve, remegve nyitom ki a szemeimet, ledöbbenten figyelem, ahogy kegyetlen vigyorral támaszkodik meg mellettem a falon, szinte felröhögve suttog a fülembe, ajkai bőrömet cirógatják, s megborzongok a forró érzéstől.
- Szopás. – Még mindig vigyorogva csúsztatja a kilincsre a kezét, szemeim tágra nyílnak, ahogy durván, fenyegető hangon folytatja. – Ha itt talállak, mikor kijövök, nagyon megbánod. – Ledermedek, csupán azt érzékelem, ahogy hangosan csapódik az ajtó, a kulcs kattanása visszhangzik füleimben. Mi… micsoda? Miért? Mennyibe… mennyibe kerülne neki kiadni a kulcsomat, ha tényleg itt hagytam? Így nem tudok hazamenni… mégsem aludhatok az utcán.
Remegő léptekkel indulok el a folyosón, ujjaim erőtlenül emelik fel a földről a táskámat, de ismét megtorpanok, ahogy halk röhögést, majd félreérthetetlen hangokat hallok a szobából. Ajkaimra harapva engedek utat a könnycseppeknek, ujjaim megfeszülnek a táskám vállpántján, mellkasom megreszket a féltékenységtől. Nekem… nekem kéne ott lennem. Nem annak a névtelen kis senkinek. Nekem kéne…
Ledobom a táskámat a nappaliba, a fürdőbe megyek, és előhúzok egy tiszta törülközőt. Még mindig ugyanott tartják.
Elmosolyodom az emlékektől, a könnycseppek egyre forróbbá válnak arcomon, ahogy testemből elpárolognak a felhevült érzelmek. Semmi nem változott ebben a házban… egyedül Ő… egyedül Ő…
A tükör elé megyek, nyakamon halovány piros foltot hagytak ujjai, s ahogy felhúzom az ingemet, hatalmas lilás-kékes folt díszeleg oldalamon, ahol a kilincs beleszúrt.
Keserű, szomorkás mosollyal vizezem be a törülközőt, miután megmostam az arcomat, s a nappali kanapéján elnyúlva simítom a zúzódásra a nedves részt, szemeimet fáradtan hunyom le, torkomba hatalmas gombóc költözik, ahogy még mindig könnyezve végigsimítom az ajkaimat. Ez volt az első csókom.
|
| timcsiikee | 2011. 04. 01. 23:10:11 | #12708 |
Karakter: Muraguchi Hitomaro
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hito:
- Jó… - feleli végül, már széles vigyorral indulnék ki és tudom hogy követ, amikor hirtelen idegesítően ismerős hang üti meg a fülemet.
- Bocsánatot kérek a nevében… - bahh… miért? Pedig már csak egy csepp kis bunyó ahol leverem a bumburnyákot és jó lett volna az estém.
- Ki a franc vagy te? – hördül rá. Hehe… az sem lenne rossz, ha ő verné laposra, abból talán tanulna. De ahogy látom csak méregeti. Hm…
- É-én a… barátja… - ez megmakkant? Én a barátja? Szerintem még mindig nem kelt föl az álomvilágból a kicsike. Na jó… ha már így önként csöppent bele saját kivégzésébe, talán ki is használhatnám. Részegen talán még menni is fog, hogy így hozzáérjek. Nem mintha irtóznék a fiúktól… sőt. De akármilyen cukipofi, nem áll fenn a ranglétrán.
Hirtelen hátulról karolom át, ittas hangomat elfojtva mutatok némi józanságot, ami kicsit sem igaz rám, de legalább jól megy az álcázás.
- Igen, Ő itt a barátom… - hangsúlyozom a végét, felrántom pólóját, puha kis testén élvetegen karmolok végig rajta egyelőre finoman, mire édes nyögés szakad fel belőle… Micsoda kis szexis kurva lettél kicsi Yuichi… fogadni mernék, hogy a sok halvérű közül volt pár, akinek megfordultál az ágyában… nem is csodálnám, ilyen pofival és testtel. Nekem ez most túl édes.
- Mi lenne, ha egy éjszakára cserélnénk, haver? Vonzó ajánlat, nem? – vigyorgok a pasasra válla felett átnézve, közben apró kis fülébe nyalok - Elviszem egy körre a cicádat, te pedig megkapod ezt az édes cuki falatot… - megremeg szavaimtól, de hiába próbálja eltolni magáról mancsomat, nem eresztem. Jól sejted picinyem, kihasznállak.
- Vonzó ajánlat, de hiába cukorfalat a kicsi, nem vagyok buzi köcsög. és azzal elráncigálja a ribancot… Kurva élet… Kurva élet… Mi a faszomnak kellett beleszólnia? Most itt vagyok felspannolva te kis szendeszajha, és se bunyó, se dugás… Elbasztál mindent kisköcsög.
Leszorítom csuklóját, szabad kezemmel tincseibe marva rántom hátra fejét.
- Komolyan el akarod érni, hogy kurvára pipa legyek? – próbáltam már kedves lenni a kis hercegnővel és nem vertem péppé, de nagyon arra hajaz, hogy megregulázzam a pofiját.
- Csa-csak segíteni akartam… - sziszegi kissé fájdalmasan, akadozva – Hito… Ez… fáj… engedj el… - fáj? Ez neked fáj? Te nem tudod mi az a fájdalom picinyem… közel sem jársz hozzá.
Nyakára fonódnak ujjaim, felszabaduló kezeivel próbálja kimarni magát szorításomból, de semmi esélye.
- Miattad vesztettem el a csajt, kicsi Yui. Talán neked kéne helyettesíteni… - már ha lenne hozzá elég ingerem. Megrázza fejét még így is, hogy húzom a cuki vörös haját - Érted már? Felfogtad végre, vagy még mindig nem jutott el a kicsi agyacskádig, hogy húzz a picsába, és szállj le rólam? Ne akard, hogy olyat csináljak, amit még én is megbánok… pedig… elég sok mindent csináltam már, és még semmit nem bántam meg. – Az utolsó kis mondatrészt sejtelmesen dörmögöm fülébe, kisebb ráncigálásom után eleresztem, még egy sejtető vigyort is kap, ha eddig nem volt elég, majd kimegyek a bárból, tiszta levegőt szívni. Elegem van ebből a környezetből, már le is lankadt az érdeklődésem.
Talán majd holnap...
~*~
Kurvára fáj a fejem… kurvára aludni akarok ezen a kurva hétfő reggelen, és ez a kurvára idegesítő dallam csak még jobban belém hasít… főleg amikor ismerős csengéssel. Félkómásan nyújtom ki a kezem a hang forrása felé, azonnal meg is találom, majd azzal a lendülettel csapom a kütyüt a falnak. Hallok egy nyikkanást, majd ahogy résnyire nyitom a szemem magam felett egy fakó pacát látok. Ha az a hülye kurva az még egyszer megbaszom komolyan… ha már itt van.
Elkapom a pacát, amit ha jól vélek felfedezni a keze, majd átvetve magamon egy rántással magam elé dobom alakját, hallom, ahogy nyekken. Milyen vékonyka kis hangja van, el is felejtettem.
Még a levegő is megdermed. Bahh… nem szeretem ha ilyenkor, pláne hétfő reggelre valaki itt marad… utálom én is és szerintem ők is ha anyámmal szembetalálják magukat.
- Cicám… nem meg mondtam hogy reggelre húzz haza? – morgom rekedtesen, lecsukott, csipás szemekkel kissé sem éber motyogással, félig a párnába. Még kirugdosni sincs igazán időm.
- Hito… - ismerős ez a hang… túlságosan is. Amikor felismerem, kipattannak szemeim és pár pillanatnyi fókuszálás után nagyjából tisztán láthatom arcát.
- Ó a kurva életbe – morgom megint kelletlenül, halkan, szemeimet forgatva lustán. – Mi a faszt keresel itt? Ja várj… rájöttem miért volt ismerős az a szar csörgés… - egyik tenyerembe temetem arcomat, gyűrögetem pofámat hátha valamit segít éberségem feltámasztásában. Egyáltalán hány óra van?
- Gondoltam mehetnénk együtt suliba – motyogja egyre halkabban, tenyerem csak orromat és szám takarja, majd kikerekedett hitetlenkedő, még kába szemekkel meredek ré, szemöldökeimet velfonva homlokom közepére. Ez tuti, hogy nem komplett… Tudja egyáltalán milyen nap van? Útálom a hétfőt mint Garfield… És suliba? Bazmeg hány óra lehet?
- Te retardált kretén… - morgom egyre mélyebbről, lassan felfelé csúsztatom térdemet. – Mikor fogod fel végre, hányszor mondjam el, hogy takarodj a közelemből? – erőteljesen kinyújtva lábamat, lerúgom az ágyról, és elnyúlok rajta kényelmesen. Pár pillanatra visszasüllyedek az álmok nélküli sötétségbe. Egy ideig úgy érzem talán csekély győzelmet arattam, ahogy hallom épp a mobilját vagy mit vakarja össze, szinte nesztelen mozdulatokkal, de ahogy megérzem, hogy a matrac halkan reccsen, automatikusan megint kipattannak szemhéjaim.
Most komolyan leült az ágy szélére? Mindegy… nem érdekel. Szedje össze magát, aztán húzzon el, ideje lenne elfelejteni. Kezdek nagyon bepöccenni, és nem kicsit elegem is kezd lenni. Édeskés illata elüt attól ami a szobámban dominál, azonnal megérzem és persze azt is, hogy a matrac újra megmoccan, de nem emelkedik meg, inkább süllyed. Ha visszafeküdt mellém, kidobom az ablakon.
Amikor lassan nyitom fel a szemem szinte meg sem lepődök azon, hogy egy szinten van velem arca és a párnán fekszik megtartva magát, fürkészően figyel, és különös csillogást látok benne. Mitől van még mindig ilyen jó kedve? Bazzeg ez mazochista, hogy mosolyog hétfőn? Bazz ez tényleg mosolyog… lehet elhagyta a hallókészüléket, és azt hiszi játszom vele. Olyan mint egy kölyök pincsi… csak nehogy elkezdje ő is toszni a lábszáramat…
- Emlékszem amikor régebben sokat aludtunk együtt… akkor is mindig figyeltelek – szinte súgja a szavakat, tiszta lehelete alig érezhetően csiklandozza arcbőrömet, szemem nem rebben, csak komoran hallgatom az édesen nyálas szöveget. Majd egy nagyot szusszanok, ahogy a lusta bulldogok szoktak.
- Melyik részét nem érted annak, hogy hagy békén végleg? – elkezd játékosan gondolkodni, szemeit a plafonra szegezi, majd egy vidám mosollyal néz vissza rám.
- Azt hiszem a „végleg” szó kimaradt a szótáramból – látszólagos nyugalmam egy pillanat alatt foszlik a semmivé, felhördülve kerekedek felé, és nyitott egyenruháját nyakánál, gallérjánál összefogva emelem meg kissé, borzas hajamat csak hátra csapom egy lendülettel, majd közel hajolok arcához, látom ahogy fintorog leheletemtől. Kis üde, friss virágszál… csak nem zavar az állott piaszag? El ne kókadj itt nekem.
- Mi a francot akarsz tőlem? Miért nem vagy képes felfogni? Azt akarod, hogy darabosra verjelek? Nem vagyok jó kedvemben – közvetlenül szemeibe nézve tartom fogva tekintetét, csípője felett ülök, nagyjából magamat megtámasztva.
- Csak… azt akarom tudni miért lettél ilyen – halkan kezdi a mondatot, de lassan erősödik hangja, ahogy belelendülve magabiztosságot nyer – régen sosem voltál ilyen durva és hanyag… nem így ismertelek meg… Nem értem, hogy… hogy miért… - zavart látok szemeiben, ahogy egyre közelebb és közelebb hajolok, hogy tisztán hallhassam szavait, közben figyelem arcának rezdüléseit.
Nos ez így kurva másnaposan baszott nagy feladat, és sok mentális erőmet felemészti. Heh… csak ennyi? Persze… Sejtem én, hogy valami mást is akar, csak hétfőn, korán reggel, másnaposan olyan az agyam mint a mosott zokni.
Szemeim összeszűkülnek, egy gúnyos vigyorral szisszenek halkan, ujjaim megfeszülnek gallérján, de még nem szorítom el nyakánál… neem… majd ha jobban begurulok, akkor talán… főleg ha makacskodik és tovább szekál… vagy zaklat…
- Tudod változnak az idők, kicsi Yuichi… persze te ezt nem láthattad onnan kintről, a halvérűek világából. – halkan dörmögöm szinte már szájára a szavakat – Ha akkor nem érdekelt… most se érdekeljen. Ez nem úgy megy picinyem, hogy „elhúzok négy évre majd visszajövök jó pofizni…” Felejtsd el. – szemei kissé fátyolossá válnak, ajkait összeszorítva hallgat türelmesen. Bár úgy néz ki, mint aki éberen aludva figyel. Egyik fülén be, másikon ki. Tekintete csak álca arra, hogy valóban érdekli az, amit már elmondtam. – De rájöttem én mi kell neked – vigyorodom el, és egy pillanatra elkerekednek szemei, bizonytalanul érdeklődő tekintettel figyel tovább.
- Biztos hiányérzeted van, egy s másból - ajkaimat élvetegen körbenyalva nedvesítem be a kiszáradt testrészt. Egyre jobban kiül arcára a döbbenet – Láttam mennyire élvezted péntek este a tapizásomat… arra még emlékszem. – lassan hasán simul végig szabad kezem, a ruhán keresztül.
- Nem… Hito… ne – tiltakozik halkan suttogva a szavakat, kezeit felemeli hogy eltoljon, és talán csak most veszi észre, hogy egy alsónadrágon kívül más nincs rajtam, mert lefelé nézve úgy kiterül a pír az arcán, mintha megint egy adag festékes vízzel töltött kotont csaptam volna hozzá.
- Látom ebben is makacs vagy, de jobban tudom mit akarsz – oldalra billentve fejemet ajkam arcához simul – ez a dacosság biztosan tetszett sótlan jenkiknek is – rekedtesen suttogom a szavakat, majd vicsorogva, játékosan harapdálom arcát, miközben feltépem egyenruháját, ami alatt a fehér ing feszül. Eddig sem tagadtam, hogy fincsi a teste, és igaz még most sem érzem érdemesnek arra, hogy ily módon érhessek hozzá, de talán ettől majd távol tartja magát tőlem… Talán… Ha mégsem akkor szórakozok egy jót, később majd folytatom a durva elűzést… Kezdem unni.
A vékony fehér ing teljesen más, forróbb tapintású, mint az a vastagabb anyagú egyenruha, sokkal jobban érzem a puha bőrt alatta… Nyami.
Nyakába harapok, belecsókolok és megszívom, ujjammal megtalálom mellbimbóját, és azzal kezdek egyelőre ruhán keresztül játszadozni.
- Ne… Hito… Eressz el – nyöszörög és kapálózik, de lefogom kezeit, fél kézzel ingének felső gombjait kioldom, majd nyelvemmel kis köröket rajzolva siklom le kulcscsontjára. Megfeszül alattam, lábaival ficereg, de nem tud elérni.
Felajzom a kis kéjenc testét, érzem ám, hogy nagy hatással van rá már csak ennyi. Milyen kis érzékeny. Hm… talán mégsem olyan, mint gondoltam? De most nem ez a lényeg… Hanem hogy végre lekoptassam.
Ujjaim nadrágjára simulnak, farkincáját ingerlem, de ahogy érzem nem kell sokat, már ennyitől is kissé izgalomba jött. Hehh… vagy szűz, vagy a legnagyobb rüfke a környéken, ha ennyitől felizgul.
Összeszorítja szemeit már egy ideje, nem is törődtem vele, de most látni akarom fájdalmat benne… Látni akarom ahogy összetörik. Végre…
Alsó ajkába harapok, kicsit megszívom, majd cuppanva engedem el, mire kipattannak szemecskéi. Pár pillanatig élveteg, negédes mosollyal nézek rá, majd hirtelen komorul el az arcom olyan fagyosra, hogy én is úgy érzem mindjárt jégcsap nő az államon.
- Vagy itt helyben duglak meg kegyetlenül, vagy elhúzod a csíkot… válassz, kapsz egy kis kedvezményt. – szemecskéi újra teljesen kitágulnak, eleresztem karjait, ruháját, felegyenesedek, de nem engedem el tekintetét, végig fogva tartom. Pár pillanatnyi néma csend és mozdulatlanság után elkezd kihátrálni alólam, de végig arcomat nézi. Gondolom azt figyeli, hogy komolyan gondolom-e. Naná…
Gyorsan összekaparja magát, majd szó nélkül siet ki az ajtón, és be is zárja maga után.
Visszaülök hanyagul az ágyra, keresek egy szál cigit, de csak az üres dobozt találom. Heh… Előre döntöm fejemet, majd keserűen vigyorodom el, fejemet csóválva. A kisköcsög… most miatta állt fel…
|
| Silvery | 2011. 03. 23. 22:06:23 | #12497 |
Karakter: Ono Yuichi
Közelebb lép, tekintetében fenyegető, veszélyes fény csillan, de arcom nem rezzen. Nem. Nem fogok félni tőle… túlságosan közel áll a szívemhez ahhoz. Még nem mutatott eleget, hogy őszintén megvethessem. Még csak sajnálatot érzek.
Fölém magasodik, a sötét szempár vérfagyasztóan nyugodt pillantással mér végig, szívverésem felgyorsul, de nem engedem, hogy ez látsszon arcomon. Akármilyen rideg és kegyetlen szemekkel néz rám, melegség árad szét az ereimben. Tekintetünk találkozik, hirtelen, váratlanul lép közelebb, s nekem arra sincs időm, hogy felsikkantsak, erősen, durván lök meg, s ahogy megbotlok lábában, zuhanni kezdek hátrafelé. Szemeim tágra nyílnak, néma sikollyal kapálózom, de képtelen vagyok visszanyerni az egyensúlyomat. Hátam hirtelen ütközik valami szilárdnak, néhány kezet érzek magam alatt, ahogy finoman elkapják zuhanó testemet, ezzel magukat is megvédve attól, hogy rájuk zúgjak.
- Szállj le rólam kölyök… kezd betelni a poharam. – Egy utolsó, megvető pillantást küld felém, ajkaimat összeszorítva tápászkodom fel, ujjaimat ökölbe szorítom némán. Nem ütköztem a földnek, mégis legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól… csakhogy ezek a kínok belülről gyötörnek. Ha belerokkanok… ha belerokkanok, akkor is kiderítem, hogy miért lett ilyen… hogy mióta lett ilyen… és hogy miként lehetne visszacsalni a régi személyiségét. Nem… nem is azt akarom, hogy pont olyan legyen, mint régen. Csupán annyit szeretnék, hogy ne bántson másokat. Nem kell olyan kedvesnek és tökéletesnek lennie, mint ahogy az emlékeimben él… csak ennél… ennél legyen jobb. Szeretnék felnézni rá. Szeretném becsülni… mint régen… csak egy kicsi változás elég lenne, hogy ismét tudjak úgy nézni rá. Így csak fájdalmat és bűntudatot érzek. Ha nem mentem volna el… lehet, hogy másképp lenne? Lehet, hogy nem lenne ilyen… ha itt lettem volna neki.
Az én hibám.
Szívemet jeges, fojtogató érzés keríti hatalmába, összeszorítom fogaimat a testemben feléledő önmarcangolástól. Miért… miért nem álltam a sarkamra négy éve? Talán itt maradhattam volna… talán volt más megoldás… talán… mindegy… már késő ezen rágódni… már elkéstem ezekkel a gondolatokkal. Most már csak annyit tehetek, hogy megpróbálom visszarángatni. Érzem, hogy van esély. Hiszen… akármit is csináltam eddig, engem nem bántott. Talán… talán még ott rejtőzik a szíve mélyén a gyengédség. Valahol nagyon mélyen…
Csupán pár nap telik el, az utóbbi időben ritkábban kerestem, és mikor átmentem az osztálytermükbe, soha nem találtam Őt ott. Kíváncsi lennék, mit csinál, mikor lóg… nem tudom. Mindenki azt mondja, hogy szálljak le róla… hogy ne törődjek vele, és kerüljem, mint mindenki más a suliban. Talán igazuk van. Talán valóban az lenne a helyes megoldás. Miért nem vagyok rá képes? Egyszerűen nem megy. Túl fontos.
Fáradtan húzom magamra a tesicuccomat, s az aggodalmaskodó gondolatokat elkergetve csatlakozom a többiek baromkodásaihoz. Nem fogom hagyni, hogy teljesen elvegye a kedvemet Hito jellemzavara. Attól még ugyanúgy fogom élni az életemet. Nem engedem, hogy magával rántson. Ha úgy dönt, hogy nem kéri a segítségemet… akkor egyedül fog zuhanni.
A szívem összeszorul, egy pillanatra kizökkenek a beszélgetésből, üveges tekintettel meredek magam elé, csupán pár másodpercig, de hagyom, hogy a fájdalom ismét felülkerekedjen a boldog gondolatokon. A fájdalom és a keserűség… soha nem gondoltam volna, hogy ez fog fogadni, mikor végre haza tudok jönni. Mikor minden tökéletes lehetne.
Kicsit megrázom fejemet, hogy elhessegessem a zavaros gondolatokat, és követem a többieket az udvarra. Ma focizni fogunk, ha jól emlékszem… igen, szinte biztos, hogy ezt mondta múlt órán a tanár. Azt szeretem.
Szokás szerint futással kezdjük a bemelegítést, s épp az iskola épületéhez közelebbi részen futunk, mikor hangos csattanást hallok. Mindenki megtorpan, először egy pillanatra riadtan nézek körbe, majd halkan felszisszenek, ahogy valami a vállamnak ütközik, s a következő pillanatban egy durranás kíséretével ömlik rám a lufi tartalma. Szemeim tágra nyílnak, ösztönösen körbenézek, s ledermedve látom, ahogy a többieket is vörösre festik a fentről záporozó lufik. Tekintetemmel a forrást keresem, s szemem megakad a legfelső szint aulájának nyitott ablakain, ahonnan halk, távoli röhögés szűrődik ki. Túlzottan ismerem ezeket a röhögéseket… Hito és a bandája? Logikus lenne… de miért?
Egy pillanatra elszorul a mellkasom, ahogy felrémlik elmémben a lehetőség, hogy miattam dobáltak meg mindenkit, de gyorsan elkergetem a nevetséges önvádat. Nem… ezek bárkit megdobálnak, csak hogy csillapítsák az unalmukat.
Összefonom a kezeimet mellkasom előtt, a testemet gyengének, erőtlennek érzem a keserű csalódottságtól, ami ismételten szétárad ereimbe. Mindig… újra és újra… hát ennyire vágysz rá, hogy bebizonyítsd nekem? Ennyire meg akarsz győzni, hogy menthetetlen vagy, Hito? Nem… nem engedem, hogy ilyen könnyű dolgod legyen.
Csak pár méterről hallgatom, ahogy a többiek magyarázkodnak, nekem elment a kedvem az ilyesmitől. Hito… akkor sem adom fel. Hogyha nem tudlak visszaváltoztatni, legalább megkeserítem az életedet.
Miután végre kimagyarázzuk a történteket, lesütött fejjel sétálok a tanárhoz, és mivel úgyis páratlan számúan vagyunk, viszonylag könnyen belemegy, hogy kicsit leülhessek a pálya szélére. Olyan… lehangoltnak érzem magam. Nem érdekel a piros festék… igazából úgy, hogy mindenki kapott belőle, még vicces is… de… ez nem változtat a tényen, miszerint azért csinálták, hogy megalázzanak minket. Miért süllyed ilyen mélyre?
A falnak támasztom a hátamat, egy fűszálat tépkedve meredek a rohangáló, vöröses árnyalatban tündöklő diákokra, s mikor hirtelen hallom kinyílni magam fölött az ablakot, kíváncsian pillantok fel. Szemeim elkerekednek, ahogy Hito vigyorgó képével találom szembe magam, enyhe fejrázással fordulok el tőle. Most valahogy nagyon nincs kedvem a jópofizáshoz. Egyáltalán nincs… biztos jól szórakozik… mindegy… végül is… ez még mindig jobb, mintha lelökne valakit a lépcsőn. Legalább senkinek nem esett baja… ez csak egy egyszerű, dedós gyerekcsíny.
- Nem is tudtam, hogy a vörös a divat. – Felhúzom a lábaimat, a térdemet átkarolva próbálom figyelmen kívül hagyni a megjegyzését, halkan, sértődötten dünnyögve válaszolok neki. Nem tudom mi a jó ebben az egészben.
- Gyerekesek vagytok… - Remek… ez lett a nagy leszólásból. Gratulálok Yuichi… ennél határozottabb nem is lehettél volna. Mindegy… igazából már teljesen mindegy. Amúgy sem hiszem, hogy képes lenne egy szavamat is komolyan venni. Nem… már olyan stádiumban van, hogy a szavak feleslegesek. Csak tettekkel lehet elérni a figyelmét. Csakis tettekkel… minden szó, amit neki mondok, falra hányt borsó… lepereg róla.
- De élvezem. – Vigyorogva dünnyögi, szavai túlságosan is alátámasztják gondolatmenetemet, de elégedettség helyett csak ingerültség árasztja el testemet, szemeimben őszinte düh csillan, mikor tőlem alig pár centiméterre szórja a cigi hamuját, s mielőtt még átgondolhatnám mozdulataimat, felugrom a földről. Még jó, hogy nem a fejemre hamuzol, seggfej.
Szembe fordulok vele, ujjaim a rácsra siklanak, arcomat felemelve állom tekintetét, s ahogy a szemeiben nemtörődöm, érzelemmentes kegyetlenség csillan, a dühöm, az elszántságom, a határozottságom lassan kétségbeesésbe megy át. Miért? Miért kell így látnom Őt? Újra… és újra… és újra kiábrándít… úgy szeretnék hinni benne.
- Miért csinálod ezt? – Miért nem tud kedvesebb és figyelmesebb lenni? Mi változtatta meg Őt ennyire? Képtelen vagyok… képtelen vagyok rájönni.
Ajkaimat újabb kérdésre nyitnám, de hirtelen török ki hangos köhögő rohamban, ahogy az arcomba fújja a tömény cigifüstöt. Szemeim könnyeznek, ahogy a füst csípi őket, s néhány másodperc fulladozás után végre kezd kiürülni a tüdőmből a tömény, fullasztó füst. Miért csinál ilyeneket?
- Mert unatkozom. – Figyelem, ahogy ismét ajkai közé csúsztatja a cigit, ujjaim alig észrevehetően megszorulnak a rácson, mintha csak a törhetetlen fémen akarnám meg levezetni a feszültségemet. Nyugi… nyugi… nyugi… ne hagyd, hogy felidegesítsen. Ez a célja. El akarja érni, hogy utáld. Nem engedhetem… nem… nem fogom… soha.
- Nem azt… miért vagy ilyen? Miért lettél ilyen? Régen nem így ismertelek… - A végére egészen elhalkul hangom, egész testem összerándul, ahogy a rácsra csap, hangosan dörren a fém, szinte berezonál ujjaim alatt, de én görcsösen szorítom, mintha csak abba kapaszkodnék, hogy ne rogyjanak össze térdeim. Annyira fáj Őt így látnom.
Ösztönösen kapom el a kezemet, ahogy ujjaim felé nyomja a csikket, ajkaim tágra nyílnak, remegő ujjaim a falra siklanak, új támaszt keresve a régi helyett. Hogyan… ha… ha nem húztam volna el a kezemet? …ez már nem vicces. Nem… amit Ő csinál néha, már bőven túl van a poén kategórián.
Szemeimet szorosan lehunyva fogadom a következő sűrű füstfelhőt, remegő ujjaim elhessegetik arcom körül a büdös füstöt, szikrázó szemeimmel tekintetét keresem, s Ő vérfagyasztóan, fenyegetően halkan szólal meg.
- Mondtam már… felejtsd el. Az a Hito már nem létezik, aki naivan eljátszadozott veled az udvarban. Ébredj fel, és szállj le rólam, mert a végén rosszabbul járhatsz… - Ajkai kegyetlen, mégis sötéten vonzó vigyorra húzódnak, s túlságosan jól ismerem már ezt az arckifejezést ahhoz, hogy ne remegjen meg testem tőle. Kinyúl a rácson, minden izmom megfeszül, de nem hátrálok. Nem… nem mutatok gyengeséget. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy ennél is jobban féljek tőle. Nem hagyom, hogy nyerjen. Se a büszkeségem nem engedi, se az iránta érzett szeretet és barátság halványuló érzése.
Arcomhoz ér keze, majd ujjai közé vesz egy vöröses árnyalatban pompázó tincset, szórakozottan kezdi el morzsolgatni a festéktől összeragadt szálakat, s hiába tudom, hogy csak heccből van minden érintése, megborzongok a furcsán gyengéd közeledéstől, hangja lágy, fülbemászó, mégis jeges, haragos fenyegetés rejlik a mélyén, szinte megfagy ereimben a vér.
- …sokkal rosszabbul, mint egy kis hajfestés. – Ajkaim kinyílnak, pedig nem tudom, mit akarok mondani, s mire feleszmélek a szívemben feléledő félelemből, már csak a csukott ablakra mered üres tekintetem. Elment.
Mi az hogy… sokkal rosszabbul, mint egy hajfestés? Most komolyan… komolyan megfenyegetett? Miért… miért ver ennyire hevesen a szívem? Ez nem olyan, mint mikor valaki a félelemtől izgatott. Ez egy másik érzés. Magam sem tudom mi… de nem olyan, ebben egészen biztos vagyok. Hitomaro… mikor fogsz ismét kedvesen mosolyogni rám? Mikor láthatom újra azt a mosolyodat? Kérlek… mondd, hogy nem tűnt el örökre… mondd, hogy nem hiába számoltam vissza a napokat, hogy újra Japánba jöhessek. Hogy visszatérhessek… Hozzád.
Visszarogyok a földre, fáradtan, lehangoltan hajtom a fejemet a térdemre, majd egy néma sóhajjal veszem fel a földről Hito cigijének a maradványát, hogy kidobjam. Környezetszennyezés…
Péntek késődélután röhögcsélve, szórakozva sétálunk végig az utcán, kiélvezzük a hétvége előszelének nyugalmát, s miután végeztünk a kajával egy mekiben, azon megy a nagy vita, hogy most mit csináljunk. Ketten hazamennek, mondván, hogy a szüleik mérgesek lesznek, ha nem érnek haza időben, így pont négyen maradunk. Tökéletes létszám a biliárdozáshoz, ezért fel is vetem az ötlet. Amerikában ez volt a kedvenc elfoglaltságunk, és elég jó vagyok. Hehe… mondjuk úgy, hogy többnyire én nyertem meg a játszmákat. Persze ez senkit nem zavart, főleg, ha páros mérkőzés volt. Mindig mással kellett lennem… hehh… azok a régi szép idők. Amerikában… távol a sok felesleges zúgolódástól, és a fájdalmas küzdelmektől, amiket ellene kell vívnom.
A fogaimat összeszorítva űzöm el a gondolatot, szinte kitiltom elmémből. Nem. Nem fogom a péntek estémet is elrontani emiatt. Most nem. Ez az este tökéletesen Hito-mentes lesz.
Elmosolyodom a megkönnyebbültségtől, s az egyik fiú fel is veti, hogy ismer egy jó bárt, ahol lehet biliárdozni. Bár… pénteken biztos tömött lesz… jobban szeretek biliárdszalonban játszani, mint bárokban… kikerülhető az átláthatatlan cigifüst és a részeg disznók. Mindegy… kibírjuk.
Belépünk a kicsiny helyiségbe, tekintetem végigvándorol a helyen, az embereken, s elmosolyodva pillantom meg a terem szélén álló biliárdasztalt. Hirtelen ismerős kacaj mászik a fülembe, szinte megfagy ereimben a vér, ahogy a hang irányába kapom a tekintetemet. Nem tudom, hogy annak örülnék e jobban, ha tévednék, vagy annak, ha tényleg Ő lenne. Ha tévednék, az azt jelentené, hogy komolyan kezdek paranoiás lenni, és már lassan képzelgésbe megy át az üldözési mániám… ha ott lenne… azon szerintem semmit nem kéne magyarázni. Egyszerűen szívás.
Tekintetünk találkozik, és most már tényleg végleg kihűl bennem minden jókedv vagy kellemes érzés, a fogaimat összeszorítva kapom el tekintetemet, s ami a legirritálóbb az egészben, hogy szívverésem még így is izgatottan szökik az egekbe, a kellemetlen haraghoz keserédes boldogság vegyül csupán attól, hogy láthatom. A fenébe…
Az üres asztal pont az övék mellett van, talán nem is véletlenül, de nem tud érdekelni a közelségük. Most nem… amint már mondtam. Ha megváltoztatni nem tudom, legalább az őrületbe kergetem… legalábbis addig, amíg nem támad jobb ötletem. Képtelen vagyok rájönni, hogy mivel kerülhetnék a közelébe… csak egy kicsit… csak egy kicsit szeretnék a szívébe férkőzni… újra.
Melléjük érünk, alig pár méter választ el Tőle, s minden izmom ugrásra készen feszül meg, mintha csak bármilyen reakcióra fel lennék készülve, de ahelyett, hogy bármit is mondana, mintha csak tőlem menekülne, a pulthoz lépve ül le egy csaj mellé. Szemeim tágra nyílnak, egy pillanatra elfordulok, de szívem mégis egészen apróvá zsugorodva szorongatja mellkasomat, szinte émelyegni kezdek a fullasztó érzéstől. Ne… miért… miért zavar, hogy azzal a lánnyal látom? Ráadásul… nincs szeme? Hiszen tök ronda…
Kesernyés szájízzel fordulok el, s hiába próbálom elterelni a figyelmemet, fülembe mászik beszélgetésük, hiszen szinte mellettük van az asztalunk, ujjaim olyan erősen szorítják a dákót, hogy a kemény fa anyag fehér csíkot hagy maga után bőrömön.
Feléjük sandítok, ahogy meghallom az „édes” bájcsevej utolsó mondatát, szemeim fájdalmasan kerekednek el, ahogy látom forrón ölelkezve csókolózni őket, szívembe éles kín hasít. Miért? Miért érzek féltékenységet? Miért… miért érzem úgy, mintha a szívem arra vágyna, hogy hozzám is így szóljon? Én is a karjaiban akarok lenni…
Ajkaimra csúsztatom kezemet, ahogy feleszmélek egyre veszélyesebb vizek felé kavargó gondolataimból, szinte hitetlenkedve próbálom kizökkenteni elmémet, de a képzelgések minduntalan folytatódnak, s én semmit nem tudok tenni testem kínzó vágyódása ellen. Mi ez? Én… miért gondolok rá így? Miért érzem úgy, hogy én akarom a csókját? Én… csak… csak barátként szeretem. Ugye? Nem… nem tudom… hiszen mindketten fiúk vagyunk. Én nem tudom.
Szerencsére a többiek el vannak foglalva a játékkal, így nem figyelnek rám, kétségbeesett gondolataim villámgyorsan kavarognak elmémben, s a felismerés mennydörgésként csap belém. Nem… ez nem csak barátság. Hiszen… annyira fájt, mikor megláttam, hogy ennyit változott. És a kő… mindenki azt hitte, hogy a barátnőmtől kaptam. Mindenkinek ez volt az első kérdése… pedig soha… soha nem voltam képes senkit szeretni úgy. Talán… talán ezért?
Kétségbeesetten kutatok ellenérvért elmémben, de képtelen vagyok épeszű, logikus gondolatokat találni. Egyszerűen túlságosan stimmel minden ponton. Túlságosan… hogy… hogy lehet ez? Miért csak akkor jövök rá, mikor már ilyenné vált? Ráadásul fiú vagyok. Soha… soha nem méltatna még csak egy pillantásra sem ÚGY.
Mikre gondolok? Hiszen… hiszen sehogy nem méltatna egy pillantásra sem.
Feleszmélek a fájdalomból, ahogy egy hatalmas darab pasi lép Hito-ék mellé, szemeim tágra nyílnak, ahogy egy hatalmas ütést mér Hito arcába, összerezzenve figyelem mozdulataikat, hallgatom szavaikat, titkon örömmel tölt el a gondolat, hogy a csaj már foglalt, de Hito magabiztos arckifejezése megrémiszt.
- Nincs ráírva, hogy „debil gorilla tulajdona”. – Vigyorogva emeli fel a tekintetét Hito, szívverésem a sokszorosára ugrik, aggodalmas tekintettel sandítok feléjük. Miért provokálja? Hiszen sokkal nagyobb nála… és miért zavar, hogy a csajért csinálja? Egy ilyen csajért… akit nem is ismer… valószínűleg most találkoztak először… miért ér meg ennyit? Ő miért ér meg ennyit, és én miért vagyok egy porszemnél is értéktelenebb a szemében?
- Befogtad. – A pasi fenyegetően szisszenve magasodik Hito fölé, csupán egy fél lépéssel megyek közelebb hozzájuk, aggodalmas tekintetemmel ismét odasandítva figyelem az eseményeket, a csaj elégedett, de hihetetlenül üres és buta tekintettel figyeli a történteket, csupán a szemein látszik, hogy az IQ-ja veszélyesen alacsony szinteket verdeshet. Egy normális csaj már rég leállította volna a pasiját… sőt… alapból nem engedett volna magához egy idegent, ha van valakije… nem értem őket… egyszerűen nem értem.
- Ha bajod van, gyere ki, lerendezzük. – Szemeim tágra nyílnak Hito merész felszólalásán, arca meg sem rezzen, ahogy vigyorogva invitál harcra egy nála sokkal hatalmasabb pasit, s ereimben jeges félelem árad szét. Nem akarom, hogy bántsák… még akkor sem, ha megérdemelné… még akkor sem, ha Ő okozta magának. Nem akarom, hogy baja essen.
- Jó... – Szívem kihagy egy ütemet, ahogy a pasi mérgesen felmordulva fogadja el a kihívást, ujjaim közül kicsúszik a dákó, és mielőtt még a gondolataim, a józaneszem megállíthatnák mozdulataimat, a pasi és Hito köré kerülök, hatalmas szemekkel pislogok fel a kopasz, üresfejű gorillára.
- Bocsánatot kérek a nevében… - A pasi szemei tágra nyílnak, egy pillanatra zavarodottság csillan a szemében, nyilván már annyira felspanolta magát a küzdelemre, hogy összezavarodott egy illedelmes bocsánatkéréstől, de tekintete pár másodperc alatt tisztulni kezd, s dühösen, megvetően, lenézően pillant rám.
- Ki a franc vagy te? – Megremegek egy pillanatra, ahogy rám dörren, csupán egy röpke másodperc erejéig, de hátrasandítok a vállam felett, szemeim tágra nyílnak, ahogy Hito arcán kíváncsi, kissé unottas, irritált arckifejezést látok megvillanni. Lehetne egy kicsit hálásabb is… segíteni próbálok… bár, őszintén szólva, nem várok tőle még egy rövid köszönöm-öt sem.
- É-én a… barátja… - Halkan, bizonytalanul lehelem az apró hazugságot, ajkaim megremegnek, legszívesebben elrohannék, faképnél hagynám őket, de lábaim a földbe gyökereznek, idegesen várom az „ítéletet”.
A pasi arca elsötétül, nyilván mérlegeli a helyzetet, látom, ahogy futó pillantással méri végig újra Hito alakját, valószínűleg azon gondolkodva, hogy mennyire lenne nehéz ellenfél. Remélem elég nehéznek fogja találni ahhoz, hogy kihagyja ezt a bunyót. Nem értem őket. Miért jó a fölösleges fájdalom? Ennyire unatkoznának?
Összeszorítom a fogaimat, és szinte érzem, hogy megenyhülnek az arcvonásai, már épp megkönnyebbülten sóhajtanék fel, mikor Hito vigyorogva szólal meg, a vállaimra csúsztatja a kezét, és magához rántja a testemet.
- Igen, Ő itt a barátom… – Ujjai a hasamra csúsznak, szemeim tágra nyílnak, ahogy különösen hangsúlyozza a „barátom” kifejezést, mintha csak a szeretőjének nevezne, s érzem, ahogy szívem villámgyorsan pumpálja a vért ereimbe, elvörösödöm csupán szavai hallatán, forró, édes remény ömlik szívembe, pedig elmém, gondolataim tudják, hogy valami nincs rendben. Tudják, hogy valamire készül… igen… tudniuk kéne… de a szívem őrült zihálásának hangja elnyomja a sikító figyelmeztetéseket, s elgyengülök karjai között.
Megremegek, ahogy felhúzza a pólómat, ujjai végigszántják bőrömet, szinte felgyulladnak a felületek, amiket megérint, s én megborzongok a cirógatástól.
- Mi lenne, ha egy éjszakára cserélnénk, haver? Vonzó ajánlat, nem? – Kicsit előrébb hajol, a fülembe nyal, s én halkan sóhajtok fel, remegő ujjaimmal hiába próbálom eltolni kezét, minden erőm elhagyta testemet. Mi… miről beszél? Mi az, hogy cserélni? Ezt hogy érti? – Elviszem egy körre a cicádat, te pedig megkapod ezt az édes cuki falatot… - Szinte a fülembe leheli a szavakat, elmémben lassan tudatosul, hogy mit is mondott igazán, izmaim megfeszülnek a fájdalomtól, ami a mellkasomba nyilall, s a kín mellé harag, düh költözik, s csupán akkor veszem észre, hogy a kezeimet összeszorította a hátam mögött, s nem tudom kiszabadítani csuklóimat a szorításból. Mit… mit akar? Nem… nem megyek ezzel a gorillával sehova. Egyáltalán hogy… hogy képzeli… én segíteni akarok, ő meg…
Megszakadnak a gondolataim a szívembe maró újabb fájdalomtól, szemeim szinte könnybe lábadnak, hiába küzdök a fojtogató érzés ellen. Hogy lehet ennyire… undorítóan… szemétláda?
- Vonzó ajánlat, de hiába cukorfalat a kicsi, nem vagyok buzi köcsög. – A csajára pillant, megfogja a felkarját, a mozdulat nem éppen tűnik gyengédnek és szeretőnek, kissé erőszakosan rántja fel a székből, majd durván rádörren. – Gyere! Lelépünk ebből a kócerájból. – Eltűnnek, s érzem, ahogy Hito ujjai megszorulnak a csuklómon, majd a másik kezével a hajamba tép, s durván rántja hátra a fejemet, ajkaimon halk, fájdalmas szisszenés csusszan ki, pedig tudom, hogy ezzel csak bátorítom.
- Komolyan el akarod érni, hogy kurvára pipa legyek? – Dühösen, kíméletlen haraggal sziszeg a fülembe, arcomon érzem az alkohol tömény bűzének lecsapódását, testem megremeg a pillanatnyi félelemtől, de nem hagyom, hogy a rettegés felülkerekedjen az elszántságomon. Nem érdekel… nem érdekel mit csinál velem. Akkor is visszacsalom a régi énjét. Már megmondtam. Ha… ha belerokkanok is…
- Csa-csak segíteni akartam… - Halkan lehelem a szavakat, szemeim egyre jobban könnybe lábadnak a fájdalomtól, a fejbőröm fájdalmasan bizsereg, ahogy a hajamnál fogva húzza egyre hátrébb a fejemet. – Hito… - Halkan, megremegő hangon lehelem a nevét, összeszorítom ajkaimat, testem is összerezzen. – Ez… fáj… engedj el… - Ujjai meg csak meg sem rezzennek, a csuklóimat szorító keze a nyakamra csúszik, ijesztően szorítja meg torkomat, szemeim tágra nyílnak, üres, kétségbeesett tekintettel meredek a plafonra, kiszabadul kezeim ösztönösen csúsznak a hajamat markoló ujjakra, de képtelen vagyok kiszabadítani tincseimet. Miért… miért csinálja ezt?
- Miattad vesztettem el a csajt, kicsi Yui. – Kicsit még erősebben tépi meg a szálakat, újabb szisszenés szökik ki ajkaimon, a fogaimat összeszorítva próbálom tűrni a kínt. – Talán neked kéne helyettesíteni… - Kegyetlen vigyorral suttog a fülembe, összeszorított szemeim ismét kipattannak, szavaitól forró, különös, ismeretlen érzés és jeges, pánikot keltő rettegés árad szét ereimbe, amennyire tudom, megrázom a fejemet, ajkaimon halk, ellenkező nyikkanások szaladnak ki. Ne… én nem… nem akarnám így. Így soha… a világ minden kincséért sem. Miért teszi ezt velem? Azt hittem… azt hittem barátok voltunk. Talán tényleg eltűnt végleg az a Hito, akit én ismertem? Talán tényleg nem maradt belőle semmi?
Hirtelen elengedi a hajamat, fordít egyet rajtam és a pultra lökve szorítja arcomat a hideg, a kilöttyent piáktól nedves és büdös anyagra, felnyögök a fájdalomtól, szemeimből akaratlanul is kicsurran egy apró, fájdalomtól terhes könnycsepp.
- Érted már? Felfogtad végre, vagy még mindig nem jutott el a kicsi agyacskádik, hogy húzz a picsába, és szállj le rólam? Ne akard, hogy olyat csináljak, amit még én is megbánok… pedig… - Ismét a hajamnál fogva emeli fel a fejemet, majd kissé előre lökve lép el tőlem, és gúnyos, kegyetlen vigyorral ejti ki a búcsúszavakat. - …elég sokmindent csináltam már, és még semmit nem bántam meg. – Némán pislogva figyelem, ahogy kisétál, merev mozdulatokkal megyek vissza az asztalunkhoz, a többiek már aggodalmas, tágra nyílt szemekkel figyelnek.
- Azt hiszem… hazamegyek… - Szó nélkül bólintanak, nyilván legalább annyira lesokkolta őket a jelenet, mint engem, s ajkaimat összeszorítva tűröm a pillantásukat. Mintha égetne a sajnálkozásuk… a szánalmuk… nem érdekel… akkor is… vissza fogom… vissza fogom szerezni Őt…
- Yui… miért nem hagyod annyiban? Hát nem látod, hogy menthetetlen? Miért engeded, hogy így bánjon veled? – Ajkaimra visszafogott, a múltba révedő mosoly kúszik, hangom halk, mikor válaszolok a kérdésére.
- Mert Ő a legjobb barátom. Ő volt és mindig is az marad… még akkor is, ha ő maga elfelejtette. – Néma bólintással köszönök el tőlük, kilépek az utcára, s lassú léptekkel kezdek el hazafelé sétálni. Hosszú út, de jólesik a hűvös szellő az arcomon… megkönnyíti a józan gondolkodást. Mit művelek? Tényleg ezt akarom tenni magammal? Talán… talán hagyni kéne az egészet? Nem… arra képtelen lennék. Talán idővel… talán idővel rádöbben, hogy még mindig mennyire fontos nekem.
Remegő ujjaimmal előhúzom az apró, kék kövecskét a pólóm alól, halovány mosollyal játszadozom vele, miközben lassú léptekkel haladok a kihalt utcákon. Tudom… muszáj… muszáj ott lennie valahol annak a fiúnak, akitől ezt a követ kaptam. Valószínűleg már el is felejtette… miért okoz fájdalmat a gondolat? Azt hittem nem csak nekem volt fontos… azt hittem, én is hiányoztam neki… azt hittem örülni fog… mindent feladtam érte… mindent… az elmúlt négy évemet a porba löktem, hogy visszajöhessek. És számára már csak egy senki vagyok. Miért… miért kell így lennie?
A hétvége tökéletes alkalom volt, hogy elfelejtsem a pénteki kis nézeteltérést, s hétfőn reggel újult lelkesedéssel pislogok a tükörbe. Új tervet eszeltem ki… azt hiszem… bár, nem hiszem, hogy működni fog, de… végül is nem lehetetlen.
Egy órával korábban indulok el, mint szoktam, a buszmegállóban fáradtan pislogok a mobilom órájára. Hm… ha minden igaz akár 10 perc múlva már nála is lehetek. Ha jól vettem észre, hétfőn szinte soha nincs iskolában. Talán csak egy kis unszolásra van szüksége.
Bekopogok a túlzottan is ismerős kapun, számtalan emlék kavarog fejemben, elmosolyodom a kellemes érzésektől, melyeket a nosztalgia lehel szívembe. Olyan boldog gyermekkorunk volt. Miért lett ilyen? Tényleg nem értem. Olyan, mint egy utcán nevelkedett huligán.
Kinyílik az ajtó, és Hito anyukáját pillantom meg, szemei tágra nyílnak, ahogy nehezen, de felismer, és rögtön le is támad az udvariaskodó bájcsevej dumákkal, s én készségesen válaszolok a kérdéseire, miszerint milyen volt Amerika, vagy hogy már véglegesen visszaköltöztem e.
- Ööö… amúgy azért jöttem, hogy Hito-val menjek iskolába, szóval… a szobájában van? – Az anyukájának az arca elkomorul, majd aggodalmas, fáradt kifejezés ül ki rá, nyilván elég jól ismeri a fiát ahhoz, hogy tudja: nem megy ma suliba.
Bevezet a konyhába, hosszan, halkan beszélgetve mondja el, hogy mi, hogyan történt, és hogy nem tudták megállítani a változását. Nyilván… megértem… valahol…
Felsóhajtok, a mellkasomat nehéznek érzem a titkos beszélgetés miatti bűntudattól, szinte mintha kémkednék utána… nem számít… bármilyen eszközre képes vagyok, hogy megváltoztassam Őt. Bármire… csak vissza akarom varázsolni az őszinte mosolyt az arcára. Ennyit szeretnék.
Miután eleget beszélgettünk, lassú, halk léptekkel sétálok fel a lépcsőn, hogy a jól ismert szoba ajtajában izgatottan torpanjak meg. Lassan nyomom le a kilincset, és ahogy belépek, enyhe alkoholszag üti meg az orromat. Nagyon részegen jöhetett haza… erre mind bizonyíték a bűz és az is, hogy nem zárta be az ajtaját.
Ajkaimra visszafogott mosoly költözik, ahogy megpillantom a nyugodt, alvó arcot. Ilyenkor egészen olyan, mintha semmit nem változott volna… persze leszámítva a frizuráját, de… az jól áll neki.
Körbenézek a szobában, szinte semmi nem maradt a régi, s ettől ismét kellemetlen hiányérzet tölti meg a mellkasomat… olyan érzésem van, hogy kimaradtam. Ez nem igazság… nem igazság, hogy el kellett mennem. Én soha… soha nem akartam itt hagyni őket… Őt… Esélyem sem volt tartani velük a kapcsolatot, és ők teljesen megváltoztak, engem hátrahagyva. Egyedül…
Elszorul a torkom, s törökülésben ülök le az ágya mellé, némán nézek körbe ismét, felfedezem a szoba sötét zugait. Kupis és darkos… meg sem lepődök… nem baj… ha így tetszik neki…
Hosszú másodpercekig bámulom a nyugodt arckifejezést, de hiába érzek kényszert, hogy megérintsem, nem mozdulok. Most jön az, hogy felébresztem…
A szemeimet lehunyva idézem fel, ahogy régebben néha együtt aludtunk, és mindig… minden reggel ugyanazt az ébresztőt állítottuk be. Ugyanazt a zenét… azóta is minden egyes nap arra kelek… jól indul a reggel.
Elmosolyodva veszem elő a telefonomat, és elindítom az egyre hangosodó zenét… Hito… akármennyire… akármennyire is ellenállsz… akármit is teszel… visszaszerzem a mosolyodat. Akkor is, ha eleinte gyűlölni fogsz… akkor is… akkor is ha bántasz. Elérem, hogy újra elfogadj. Elérem… hogy újra szeress.
|
| timcsiikee | 2011. 03. 23. 00:48:35 | #12476 |
Karakter: Muraguchi Hitomaro
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hito:
Kedd… nincs kedvem bemenni… Szerda… megint nincs kedvem bemenni. Inkább a szobámban döglődve forgolódom délig, majd a többieket összehívva beülünk egy zsúfolt kis törzshelyre, ahol este tízig megy a piálás és a billiárd, majd go haza dülöngélve és minden kezdődik elölről.
Viszont csütörtökön már unom a fejem, és inkább becaplatok valamelyik órára, hogy ott folytassam az alvást.
A tanárt nem igazán érdekli, hogy nem figyelek, addig örüljön míg csendben vagyok és nem akarom tarkítani csodás előadását.
Szokásomhoz híven lábaim keresztben a padon, fülemben a dugó, és elkényelmesedve hagyom, hogy a fülemben tomboljon a zene ami még épp nem hagy aludni, de legalább „relaxálok” a hörgések között.
Hirtelen megszakad a zene, és azonnal kipattannak szemeim a hirtelen jött csend hatására. Már épp kezdtem hozzászokni.
Ismerős arc jelenik meg előttem, és egyből kelletlen sóhaj hagyja el a számat. Most komolyan amikor bejövök suliba a nyakamban lesz? Rá fogom kenni az igazgatónál hogy miatta nincs kedvem bejárni. Bár biztosan kiröhögne, ha elmesélném, hogy ez a töpszli zaklat.
- Én is szeretem ezt a bandát. – persze… én meg Pocahontas vagyok habcsók ruhában. Fogadjunk fogalma sincs arról, hogy mit hallgatok. De mindegy… kezd ingerelni a közelsége, és ez a belső is bizsergés egyre jobban idegesít.
- Tedd le a telefonom és húzd el a beled, ha jót akarsz. – a legutóbb is világosan megmondtam, hogy tabu vagyok számára. Lehet, hogy elfelejtette? Vagy direkt szekál? Pedig nem volt tervben a gyepálása, de ha így folytatja, valószínű hogy azt is el fogja érni.
- Jól van… jól van… nyugi… letettem. Amúgy sem ezért jöttem… - remek… szóval még akar is valamit. Remélem nem ugróiskolázni invitál. – Szóóval… - kezdene bele, de mielőtt megszólalhatna kezem csattan az asztalon, és felé görnyedek, hátha sikerül elriasztanom végre az egérkét, majd ezt sulykolom szavaimmal is.
- Mit nem értesz azon, hogy húzz innen a picsába? – mit kell mondanom még ahhoz, hogy eltűnjön végre? Nincs kedvem vért ontani a padok között, nem csak azért mert meglátszana, hanem mert fáradt is vagyok. Bár régebben sosem kerestem magamban ilyen kifogásokat.
- Én… Én… csak… - bizonytalanul csúsztat elém egy füzetet, miközben visszacsapom seggemet a székbe. - Régen mindig te segítettél, ha nem tudtam valamit matekból. Nem értem ezt a feladatot. – ez most komoly? Komolyan mindjárt felröhögök, de úgy, hogy leesik a padról, amire rá merte tenni hamvas seggét… az én padomra… Feh…
Egy pillanatra megerőltetve magam vetek egy pillantást a füzetére, majd a már íztelen rágómat rányomom az egyenlőség végére, és komor fejjel dőlök vissza. Elég egyértelmű voltam végre? Töki… kezd betelni a hóbakancsom.
- Oh… tehát… az mondod, hogy… aaaz… x az ötödiken plusz három, per x a tízediken mínusz tizenegy deriváltja… egyenlő… rágógumi? – kackac… bár ahogy hallom mögötte tetszik pár féleszűnek a kis poénja, de engem valahogy nem hat meg. Ha kell tegye keretbe, tőlem szánt ajándékként tekintve, még alá is írom neki, csak tűnjön már el. Mellette folyamatosan el fog az a belső bizsergés, amitől viszketni kezd a tenyerem, de nem moccanok meg.
Legalábbis megmoccanni nem akarok.
Végre… sikerült valahogy felfogni, és kimásznia, persze amúgy sem figyeltem volna a fecsegésére, mert visszatéve a fülest újra bekapcsoltam a zenét.
~*~
Egész gyorsan telnek a napok. Csak azt látom vagyis érzem hogy kezd hűvösödni az idő, de nincs rám nagy hatással, max annyi, hogy előnyösebbé válnak a fekete cuccok.
Mivel fogy a pénzem is lassan a hó végére, így egyre kevesebb a lógási lehetőség. Otthon nincs kedvem egész nap gubbasztani, céltalanul nem megyek a városba, mert az dögunalom… max éjszaka, így sokak bánatára többet fogok bejárni órákra. Azt hiszem pont jön egy fincsi kis dolgozat szezon, aminek a nagy százalékát úgyis lelesem.
Az egyik nagyszünetben kimegyek a slozira, visszafelé menet a folyosó közepén, zsebre vágott kezekkel trappolok lassan Jaken mellett. Nem tudom hogy ez az ökör hogy csinálta, de sikerült átmennie a pótvizsgán. Lehet sikerült az egyik tanárnőt megfektetnie. Az baszna be…
Mivel széles vállú fenegyerekek lévén nagy helyre van szükségünk, és ugye az a kis csapat fecsegő tipegő elállja az út egy kis részét a lépcső mellett, így kénytelen vagyok utat torlaszolni magamnak, s könyökkel megbillentve a megszeppent kölyköt, majd oldalra fordulva, együtt röhögünk fel a szerencsétlenen.
Pár lépés után tenyér csattan a vállamon és szó szerint ránt vissza, de nincs jó erőben ahhoz, hogy pont engem rángasson el akár egy kicsit is. Megállok, és látom hogy a kis zaklatóm az… Kicsi Yuichi… már megint mi a lófasz bajod van?
- Hitomaro! – rikkantja puffogva, és ahogy látom nem csak engem lep meg a reakcióval. Még egy tanár is ritkán mer engem így „leszidni” hogy most csinálja - Mégis mit művelsz?! Komoly baja is eshetett volna, és te csak úgy lelöktet, pedig bőven volt hely mellette! Teljesen megőrültél?! – Heh… kész röhej a kölyök. Baszakodik velem? Látszik, hogy még mindig nem jött rá, hogy rossz helyen próbálkozik.
Teljesen szembefordulok vele, lazán végigmérem, majd komoran nézek szemeibe. Kis heves… régen is hasonló volt, de nem ennyire anyáskodó. Vagy csak nem vettem észre? Vajon ő mennyit változott és miben? Kíváncsi lennék, de túlságosan irritál ez a cuki pofi, az meg végképp irritál, hogy megpróbál kioktatni.
Hirtelen előre nyújtva lábamat gáncsolom ki, majd mellkasán taszítva egyet lököm a többi vakarcs közé, akik alig bírják elkapni a nagy lendülettől. Örülj picinyem, hogy most csak ennyit kapsz.
- Szállj le rólam kölyök… kezd betelni a poharam – fenyegetően mutatok felé, majd sarkon fordulva megyek tovább a kíváncsian pislogó Jakennel.
- Miért nem lökted le őt is? – kérdi kissé halkabban, mire akkorát öklözök vállába, hogy kibillen egyensúlyából, de még a falig sem ér el hogy belecsapódjon, visszaáll mellém karját dörzsölgetve.
- Kuss… - morgom kelletlenül. Kezd nagyon elegem lenni. Azt hiszi hogy megnevelhet? Pont ő? Amikor se a szüleimnek, se a tanáromnak nem sikerült? Ugyan… hova képzeli magát? Meseországba? Itt nem te írod a forgatókönyvet Yui…
~*~
Valamelyik nap, valamelyik szünetben becsatangol pár haver, a nagy szünetben, hogy velem együtt basszák el az idejüket unatkozással.
- Milyen órád jön? – kérdi Goro, mire csak egy vállrándítással reagálok.
- Tudja valaki? – kiáltok fel a plafon felé emelve tekintetem, és egyszerre hárman is kinyöszörgik a választ, hogy irodalom. – Faszaaa… Nincs kedvem bent maradni. Ötlet?
- Hehe… - felvonom egyik szemöldökömet, amikor meghallom, Okura kuncogását.
- Na mi van? – vigyorodom el, mert ilyenkor nagyon is jót sejtek – Mit hoztál mára?
Körbeállják padomat, és kiteríti a zsebét.
- A tegnapi csajtól loptam pár felesleges gumit… volt vagy 100 a kis fiókjában.
- Feh… remélem használtad is mellette, gondolom nem véletlenül tart ennyit… az csak kurva lehet. na és… mit akarsz ezekkel? Mert nem izgultam rá a dologra.
- Most jön az első osztályosok összevont tesi órája, gondoltam a tetőről, vagy valamelyik felső ablakból bombázhatnánk őket, üdvözlő meglepiként.
- Hehe… nem rossz, de egy kis víz nem nagy cucc.
- Ezért hoztam még ezt – kitesz egy pici tégelyt, amiben vörös színű lötyi van.
- Ez mi a szar?
- Étel festék.
- Honnan a francból szedsz te ilyeneket? – horkant fel Jaken még pont előttem. Csak vigyorogva válaszol.
- Anyámtól… jó kis helyen dolgozik.
tenyeremmel dobbantok egyet a padon, majd felállok helyemről eldöntve a témát.
- Oké… játszunk kifestőset a vakarcsokkal. – ha mázlim van Ő is kint lesz.
A legfelső szint aulájának ablakából könnyű lelátásunk van a suli mögötti udvarra. Sőt túl jól, minket persze nem vesznek észre. Amíg nem hangoskodunk, nem feltűnő senki. Pont mindenki elfér egy ablaknál, és ahogy sokáig szemezgetem az áldozatokat, megtalálom a kis álszentemet. Most rőtté avanzsállak kicsikém.
Elkezdenek köröket futni, addig a tanár bemegy valamiért és pontosan ez az a pillanat, amit vártunk. Felröhögve kezdünk el dobálózni, persze nincs annyi vizes „lufi” max kettőt, ha ledobok, de szinte minden kölyökre jut egy… Kurvajó… milyen szép egyen színük lett.
Feltaláltuk a vörös bőrűeket. Mire felnéznek már bezártuk az ablakokat, és csak röhögésünktől zeng a folyosó.
- Na ez jó volt de most húzok haza… - vakkant Goro, mindenki elindul utána, de még vetek egy pillantást a vöröske bagázsra… Jól áll neked kicsi Yui. Hehe…
Lefelé haladunk az emeletek lépcsőin, de nem megyek a többiekkel, még azt hazudom, hogy kimegyek a slozira, addig ők elhúznak. A lenti folyosó rácsos ablakába állok be, figyelve ahogy magyarázkodnak a tanárnak, persze nem tudják, hogy kik voltak, vagy csak nem merik elmondani. Persze e miatt nem maradhat el a tesi óra, jól ismerem a tanárt mennyire könyörtelen tud lenni, főleg a fiúkkal. vígan vigyorogva figyelem, ahogy valamilyen labda játékot kezdenek játszani, páran leülnek a fal tövébe, pont alám. Hm…
hirtelen eszembe jutott még pár meglepetés, de… azt hiszem jó szívű leszek és megkímélem őket erre a napra.
Kinyitom az ablakot, mire felkapja a fejét az egyetlen itt maradt vörösség, és eltorzul arca kelletlenül, ahogy meglátja élvetegen vigyorgó pofámat.
- Nem is tudtam, hogy a vörös a divat – heccelem kicsit, hátha fokozatosan végleg elmegy tőlem a kedve… de jó is lenne, minden megint nyugis lenne.
- Gyerekesek vagytok – mondja duzzogva.
- De élvezem – válaszolom elégedetten, majd rágyújtok egy szálra, és kihamuzok az ablakon, pontosan mellé.
Hirtelen áll fel, belemarkol a rácsba, de mivel az alapzat is elválaszt minket, így majdnem egy egész méterrel vagyok magasabb tőle.
- Miért csinálod ezt? – kérdi könyörgő szemekkel, és látom szájának mozgásából, hogy folytatná a kérdéssorozatot, de köhögése szakítja félbe, amikor arcába fújom a füstöt, és megint mellé hamuzok.
- Mert unatkozom – válaszolom megint mélyet szívva a mentolos szálból.
- Nem azt… miért vagy ilyen? Miért lettél ilyen? Régen nem így ismertelek – hirtelen dörren egyet a rács, de nem ereszti el, nagyon bátor a kicsike. A csikket ujjain nyomnám el ha nem lenne olyan jó a reflexe, de így pont a rácsba sikerül dörgölni, majd elengedem, és kiesik kintre. Az utolsó adagot is arca felé fújom, de arra az időre bezárja szemét és lélegzetét is visszatartja… így már nem is olyan vicces…
- Mondtam már… felejtsd el. Az a Hito már nem létezik, aki naivan eljátszadozott veled az udvarban. Ébredj fel, és szállj le rólam, mert a végén rosszabbul járhatsz – kinyúlok a hosszúkás rácson, és egyik hajtincsét kezdem morzsolgatni, ami kezd lassan kissé összeállni – sokkal rosszabbul, mint egy kis hajfestés.
Visszakapom kezemet, és mielőtt tovább folytathatná az idegesítő faggatást, bezárom az ablakot, és hazamegyek.
~*~
Péntek este és persze az uccsó jenjeimet költöm, de nem érdekel… főleg nem a harmadik tömény után, amikor már minden mindegy. Úgyis kizsebelek otthon valakit, vagy csak egyszerűen lenyúlom, ha cigire vagy kajára kérek. Így hétvége felé sok a kis fruska és a sok pöcsös, ezért szinte bárhova mennénk tele lenne a hely kölyökkel, de most ezt sem érdekel.
Szeretem a szűzkurvákat, igazán naivak tudnak lenni.
A billiárd asztalnál ütjük el persze megint az időt, számban egy szál füstölgő cigivel hajolok az asztal fölé, hogy egy könnyed mozdulattal gurítsam be a fekete golyót a helyére, ezzel megnyerve a küzdelmet.
Oh igen…
Vigyorogva emelem el számtól a cigit hogy kényelmesen fújjam ki a füstöt, fél kézzel lazán támaszkodom a dákóra, majd bezsebelem azt a pici összeget, amit nyertem. Itt minden pénzre megy. A billiárd, a póker, vagy bármilyen fogadás. Általában én nyerek, nem vitás, de ha mégsem úgyis jut hasznom belőle.
Egy újabb kis csapat fiatal jelenik meg a szűkös bárban, és ahogy hunyorogva fókuszálok a tömegből kirikító hajkoronára, először csak höröghetnékem támad, majd ez kelletlen röhögésbe fullad.
- Nézzétek megjött a vörös osztag – mutatok a bejárat felé, mire mindenki felröhög aki benne volt a színezős csínyben, de pechünkre ők is észrevesznek minket, így lankad a vidámságom. Remélem, nem akar itt is zaklatni, mert egyre nehezebben türtőztetem magam. Bár így is meglepő, hogy eddig egyáltalán vissza tudtam fogni magam.
Milyen édesek, mintha egyformára festették volna a hajukat brigádban, meg kell zabálni… Pfejj…
Lenyomok egy újabb rövidet, majd mikor szemem sarkából észreveszem, hogy az asztal felé közelít a kölyök, lecsapom a biliárdasztal szélére a kis poharat, visszanyomom számba a cigit, majd gyorsan odacsapódom a mellé a csaj mellé, akivel már játék közben is szemezgettem egy ideje. Kifent, és push up, de nem érdekel, úgysem fogom az arcát figyelni.
- Helló… - dörmögöm vigyorogva, oldalt megtámaszkodva a pulton, a cigi mellett kiköhögve egy kis füstöt, oldalra.
- Szia – milyen kis nyávogó hangja van, biztos szépen sikolt.
- Úgy látom egyedül vagy – mintha kiszélesedne, vigyorom úgy folytatom tovább a kis bájcsevejt, amíg el nem jutunk végre a „hozzád vagy hozzám” dumáig.
- Hát… most igen – kacéran veszi szájába a szívószálat, miközben szabad kezével egyik hajfürtjét kezdi el csavargatni. Látom incselkedsz, de sokkal jobban értem a célzást, mint szeretnéd. A pulton lévő hamusba nyomom el a csikket, közelebb hajolok hozzá, mire kíváncsian felpislog rám hatalmas pilláival, és leteszi poharát.
- Mit szólnál, ha lefoglalnálak? – látom a szemében hogy már eléggé becsiccsentett ahhoz, hogy bármire kapható legyen, oldalt fordul velem szembe, és elmosolyodik, majd könnyedén dől be nekem, hogy egy vad, toroktisztító csókra marhassak ajkaiba, lenyalva róla a rúzst és a szájfényt. Nyami… epres.
Elhajolva a csókból épp füléhez hajolnék, hogy a nagy kérdést beledörmöghessem, amikor pöckölést érzek a vállamon.
- Nem látod, hogy zavarsz? – fordulnék hátra, de mielőtt megláthatnám az illetőt, egy ököl csapódik pofámba, kibillentve egyensúlyomból, de csak morgolódva eresztem el a csajt, és fordulok a gorilla felé.
- Szájjá’ le a csajomró’ – remek… egy fogyatékos gorilla.
- Nincs ráírva, hogy „debil gorilla tulajdona” – válaszolom vigyorogva, nem törődve a zsibbadással az arcomban. Pár pillanat és úgyis elmúlik.
Már megszoktam hogy valamiért harcolni kell, de mivel szeretem ezt a helyet, így nincs kedvem összeverni. A többiek most úgyis leszarnak, el vannak foglalva az újabb játszmával, gondolják már úgyis elhúztam a csíkot a bigével… Már hozzászoktam, szinte rituálé szerű egy ilyen este.
- Befogtad – fenyeget tovább, a kis bubumaci ahogy a csaj hívja… Hirtelen röhöghetnékem támad. Na jó, ez már túl sok… majd mindjárt meglátja, hogy jobb vagyok a kis bubumacikájánál.
- Ha bajod van, gyere ki, lerendezzük – ajánlom fel karjaimat kitárva, széles vigyorral. Úgyis leverem.
|
| Silvery | 2011. 03. 22. 20:30:17 | #12470 |
Karakter: Ono Yuichi
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Merev tekintettel pillantok ki a repülő aprócska, kerek ablakán, ajkaimat néma sóhajt hagyja el, mikor meghallom a hangszóróból jövő megszokott köszöntést és az utasításokat, miszerint felszállás közben kapcsoljuk be az öveinket. Lehunyom szemeimet, próbálom kiszűrni a hangot fejemből, az ablakon keresztül pont kellemes fényt vetnek arcomra a lágy, édesen simogató napsugarak, ajkaimra mosolyt csal a melegség. 4 éve… 4 éve nem jártam Japánban… mióta elváltak a szüleim… és most végre ismét oda költözhetek. Hihetetlen, hogy anya beleegyezett… bár, most hogy újra férjhez ment, valószínűleg csak örülnek, hogy nem zavarom a mézesheteiket… azért hiányozni fog…
Előveszem a kis, színes füzetecskét, ahova az itteni barátaim írtak búcsúüzeneteket, apró rajzocskák, írások, idézetek díszítik a lapokat, s mosolyom kiszélesedik ahogy lapozgatni kezdem. Annyira jó volt… még sem tudom őszintén szomorú lenni, hogy magam mögött hagyom az egészet. A gimnáziumban ígyis-úgyis valamennyire megváltozott volna az osztályközösség. Így új helyen kezdhetem a gimit… teljesen új helyen… új oszrágban… mármint, inkább úgy kéne mondani, hogy a régiben.
Tekintetem a felhőgomolyagokra siklik, szinte összefolynak, sűrűn, ködös burokkal takarják el a földet a szemünk elől. Japán…
Ujjaim kihúzzák pólóm alól az apró nyakláncot, a napfénybe emelve meredek a mélykék, kissé áttetszőnek ható kavicskára, ajkaimra nosztalgikus, elmerengő mosoly költözik. Miért nem tudom elfelejteni azt a helyet? Azokat az embereket? Őt? Talán nem hiába mondják, hogy a szülőföldtől a legnehezebb elszakadni.
„Miért hordod mindig azt a nyakláncot, Yui?”
„Mert egy fontos embertől kaptam. Soha nem veszem le, így úgy érzem mintha még mindig velem lenne.”
„A barátnőd volt?”
Ajkaimon kiszélesedik a mosoly, tekintetembe izgatottság költözik, ahogy felsejlik elmémben egy régebbi párbeszéd. Barátnő? Nem… ő több volt annál. Mintha a testvérem lenne. És most újra láthatom… újra elüthetjük együtt az időt, mint régen. Minden úgy lesz, mint 4 évvel ezelőtt. Kíváncsi vagyok milyen ember vált belőle. Hito…
A repülőút gyorsan elillan, ahogy elmerülök az emlékek áradataiban, a legtöbbet Hitoról töprengek, szinte elképzelem, hogy milyen felnőtté nőtt ezalatt a négy év alatt, s csupán az a gondolat hangol le kicsikét, hogy ő idén harmadikos lesz. Ami azt jelenti, hogy maximum egy évet járhatunk egy iskolába… ráadásul ha jövőre egyetemre megy, akkor lehet, hogy még el is költözik a városból.
Csupán a gondolattól összeszorul a torkom, magam sem tudom, miért. Hiszen 4 éve még csak nem is hallottam felőle… most pedig zavar a gondolat, hogy lehet, hogy egy év múlva elköltözik. Elég mókás reakció. Nem baj… a többiek akkor is ott lesznek…
Lassú léptekkel kecmergek le a lépcsőn, a hajamat végigborzolva próbálom felébreszteni magam az utazás enyhe kábaságából, ajkaimat mosolyra húzom, ahogy ismerős arcot pillantok meg. Apa… négy éve nem láttam. Néha felhívott telefonon, és egyszer meglátogatott minket, de semmi több. Bár, mindig ilyen volt… a munkájának él… talán ez lett a válás oka is. Mindegy… már felesleges ezen töprengeni.
Gyors léptekkel sétálok hozzá, ő is szétesetten mosolyodik el, s visszafogottan, távolságtartón ölel át. Remélem nem zavarja, hogy jóformán rátukmálom magamat… bár… az apám, szóval szerintem van jogom hozzá. Heh…
- Ugye… ugye tényleg nincs ellenedre a költözés? – Halkan kérdezem meg, miközben elindulunk felvenni a csomagokat, s ő elmosolyodva rázza meg a fejét, tekintetében haloványan csillog a szeretet, aminek a kimutatása soha nem volt az erőssége. Nem baj, nekem ennyi is elég.
- Nem, legalább nem leszek magányos. Jól megleszünk, Yuichi. – Ajkaimat szólásra nyitnám, hogy meséljek neki az elmúlt időkről, hisz már telefonon sem beszéltünk egy hónapja, de túlzottan is ismerős csengőhang fojtja belém a szavakat. Ez a csengés… annyira jól ismerem. Azóta is ugyanezt használja?
Felveszi a telefont, s már most tudom, hogy hosszú lesz. Mikor a munkahelyéről hívják képes órákat is beszélni. Emlékszem, régebben akárhol voltunk, ez volt az a hang, ami megölte a szórakozást.
Ajkaimat összeszorítva maradok le egy kicsit, a hátára meredek, majd tekintetemmel felfedezem a reptér csarnokát, amit épp gyors léptekkel szelünk át. Nem számít… a barátaim itt lesznek… már akkor is sejtettem, hogy változott semmit, mikor úgy döntöttem, hogy itt szeretném befejezni az iskolát.
Elmosolyodom a japán kiírások láttán, igaz, még a reptéren vagyunk, így körülöttem sok idegen nyelvet, főleg angolt vélek felfedezni, de a fülembe mászó párbeszédek többsége még így is japán, s az ismerős, rég használt nyelv ismét emlékek felidézésére késztet. Azt hiszem, vissza kell szoknom. Azt hiszem elég sok változást meg kell szoknom. Nem baj… nem bánom, hogy pár évet Amerikában töltöttem. Számtalan olyan barátot ismertem meg, akik értékesek a szívemnek… de senki nem léphetett Hito barátságának a helyébe. Majd biztos segít visszarázódni, ahogy őt ismerem. Lehet hogy el kéne kérnem a füzeteit is az elmúlt pár évről… itt lehet, hogy más a tananyag, mint Amcsiban…
Felsóhajtok, ahogy a teendők egyre csak gyűlnek és gyűlnek elmémben, de legalább már a beiratkozást elintézettem apámmal. Ha minden igaz Hito is oda jár… remélem tényleg így lesz… nagyon remélem… bár, a környéken nincs más gimi, szóval… több mint valószínű, hogy az ismerőseim többségét megtalálom.
Alig fél óra múlva meglepetten pislogok fel, ahogy apa leparkol egy ismeretlen ház előtt.
- Ööö… nem is mondtad, hogy elköltöztél.
- Rájöttem, hogy túl nagy az a ház egy személynek… ne aggódj, itt is lesz saját szobád, ráadásul közelebb van az iskolához. Mindössze két utcányi séta, míg az előző házból 1-2 buszmegálló lett volna. – Felsóhajtok, hálásan bólintok, de a közelség mégsem tudja enyhíteni a csalódottságomat. Már nem leszünk szomszédok… mindegy… még így is 1-2 buszmegállónyira lakunk csak egymástól.
Az iskolai egyenruhában, izgatott mosollyal lépek be a széles kapun, az épület nem teljesen ismeretlen, mert az előző napokban be kellett jönnöm párszor, hogy elrendezzem a külföldről való beiratkozás utolsó lépéseit. Most már minden rendben lesz.
Az ünnepély előtt már nincs időm megnézni az osztálybeosztásokat, szerencsére már tudom, hogy én a B-be kerültem, csak arról nincs halvány lila gőzöm sem, hogy ismerek e valakit onnan. Mindegy… valószínűleg ha ismerem is őket, már rég elfelejtettek… csak 12 éves voltam, mikor elmentem innen… nem hiszem, hogy túl mély benyomást hagytam bennük.
Miután hátul állva végighallgatom az igazgató beszédét, a többi elsőshöz hasonlóan az adott osztályfőnökök köré gyűlünk, s jelenleg hálát adok az égnek, hogy tulajdonképpen ez egy új osztályközösség, ezért nem egy régebbibe kellett belecsöppennem. Bár… gyakorlatilag a többség együtt járt általánosba, szóval… mindegy…
- Yuichi? – Megpördülök, ahogy ismerős hangot hallok magam mögül, arcomra lelkes mosoly kúszik.
- Akira! – Vigyorogva fogunk kezet, mindkettőnk emlékszik a régi, megszokott kézfogás mozdulataira. El sem hiszem. Olyan, mintha tényleg nem változott volna semmi.
Lelkesen kérdezget, miközben felvonulunk a terembe, én pedig megkönnyebbülten, hasonló lelkesedéssel válaszolgatok a kérdéseire, elmesélem, hogy mostantól itt tanulok újra, s ő boldogan bólogat, értelemszerűen egymás mellé ülünk a teremben. Mekkora mázli. Mekkora hihetetlenül nagy mázli, hogy vele kerültem egy osztályba. Gyerek koromban mindig vele voltam az iskolában, hiszen Hito két évvel fölöttem jár… mégis ő volt a legjobb barátom. Már magam sem tudom, hogy miért. képtelen vagyok felidézni… csupán az érzésre és a rajongásra emlékszem. Ahogy felnéztem rá… ahogy megvédett, ha valaki csúfolni akart. Hehe… szép kis idők voltak… tényleg olyan volt nekem, mint egy gondoskodó, vigyázó báty és játszótárs egy személyben. Alig várom, hogy megkeressem. Látni akarom az arcát, mikor felismer. Biztosan felismer… ugye? Hát persze… vajon örülni fog? Remélem nem változott semmit. Vajon tényleg… vajon tényleg lehetséges, hogy folytathatjuk onnan az egészet, ahol abbahagytuk? Lehetséges, hogy ez a 4 év kihagyás nem fog tátongó űrt emelni közém és a régi barátaim közé? Lehet… olyan jó lenne.
Mikor végre kicsengetnek, Akira felé fordulok, s kicsit halkabban szólalok meg.
- Ööö… emlékszel Hitora, ugye? Nem tudod, melyik osztályba jár? – Egy pillanatra elgondolkozik, majd mikor a helyére rakja a fejében az említett nevet, szemei tágra nyílnak, látom, hogy mondana valamit, de elnémul helyette, s én türelmetlenül ugrom fel.
- Mindegy, megnézem. – Gyors léptekkel, szinte futva az izgatottságtól indulok el, csak fél füllel hallom, ahogy utánam szól.
- Várj, Yui! Valamit tudnod kell! – Szinte fel sem fogom szavait, csak mikorra a folyosó végére érek, de addigra már túlságosan belejöttem a futásba, hogy visszamenjek kérdezősködni. Mit kell tudnom? Mindegy… majd úgyis megtudom.
Megállok a harmadikosok táblája előtt, az ujjamat lassan vezetem végig sorba az osztályok névsorán, s mikor az utolsót is végigolvastam, szinte kihűl ereimben a vér. Nincs itt. Hogy lehet? Nem ide járna? Nem… nem… az nem lehet. Az nem lehet!
Szinte kétségbeesetten, kapkodva ellenőrzöm le újra a neveket… aztán újra és újra, de semmi. Nincs rajta. Lehet, hogy egy messzebbi suliba ment? Mindig is nagyon jó tanuló volt… lehet, hogy egy erősebb gimnáziumba akart járni? Nem… nem hiszem… ez is elég jó. Lehet, hogy elköltöztek?
Torkom szinte összeszorul a gondolattól, a pánik még tovább fagyasztja az ereimben csordogáló vért. Ha elköltöztek, és nem is ide jár… akkor… soha többé nem látom… hogy lehet ez? Miért? Miért kell így lennie?
Kicsit lehajtom a fejemet, ahogy elsétálok a táblától, csupán egy villanásig torpanok meg a szomszédos lapoknál, tágra nyílt szemeim megakadnak a néven, ami szinte mintha kivirítana a többi közül.
Muraguchi Hitomaro
Szívverésem hirtelen gyorsul fel, szemeimben megkönnyebbült fény csillan, a boldogságtól szinte még azt is elfelejtem, hogy azon töprengjek, miért csak másodikba jár, elmémben gyorsan pörögnek a gondolatok. Ha csak másodikos, akkor két évig járhatunk egy suliba. Ráadásul közelebb vannak az osztálytermeink. Lehet, hogy ezt akarta elmondani Akira? Lehet, hogy kihagyott valamiért egy évet? Lehet… nyelvtanulásért sokszor csúsztatnak egyet… vagy lehet, hogy volt egy balesete, hosszú távú betegsége… ha így lenne, nagyon remélem, hogy nem komoly.
Gondolataim teljesen lefoglalnak, mire feleszmélek, már a 2/B osztályterme mellett állok, s az első kijövő fiút megállítom.
- Bocsi, ki tudnád hívni Muraguchi Hitomaro-t? – Szemei tágra nyílnak, szinte mintha megkövülne a kérdéstől, s én furcsálló pillantással mérem végig. Na jó… ez kezd egyre furcsább lenni. Itt valami nincs rendben…
- Inkább nem, ha nem baj. – Már menne is tovább, arcomra még nagyobb értetlenkedés költözik, s ahogy megpillantja a szemrehányó tekintetemet, felsóhajtva fordul vissza, s kinyitja az ajtót.
- Hito… - Szívverésem felgyorsul az ismerős név hallatán, ajkaimra harapva döntöm kissé oldalra fejemet, hogy belássak a terembe a fiú mellett, de alakja pont eltakarja a rést. Hjaj… gyerünk már. 4 éve várok.
A terem végéből csak egy kivehetetlen morranást hallok, látom ahogy az előttem lévő fiú összerezzen, s egyre kényelmetlenebb érzés árad szét ereimben. Tényleg nem okés valami.
- Valaki… keres. Egy elsős. – Már hangja is remeg, nem csak teste, s miután befejezte a mondatot, becsukja az ajtót, és eliszkol a folyosó vége felé. Na jó… én vagyok ilyen ijesztő, vagy Hito? Egyikünkről sem tudom elképzelni… bár… lehet, hogy a 4 éves folyamatos angolozástól lett egy kis akcentusom… baromság. Ez még nem elég indok, hogy valaki úgy remegjen, mint a kocsonya.
Minden eltelt másodperc egyre hevesebb szívverésre ösztönöz, érzem, hogy arcom kipirul, mikor kinyílik az ajtó, s ismerős, rég nem látott szempárt pillantok meg. Ő az. Tényleg Ő az.
Mosolyom levakarhatatlan, ahogy tekintetünk találkozik, tágra nyílnak a szemek, melyeket sokáig csak a képzeleteimben láttam, s ajkamra harapva lépek akaratlanul is kissé közelebb hozzá. Hito…
- Te? – Hangja megrökönyödött, mintha el sem hinné, hogy itt vagyok, s a hitetlenkedése csak még tovább lelkesít. Örül nekem? Ugye örül nekem?
Bólintok, majd vigyorogva, kissé túlzott lelkesedéssel szólalok meg. úgy érzem, mintha mindjárt kicsattannék az örömtől. Tényleg itt áll előttem. Teljes életnagyságban.
- Szia! Örülök. Tényleg jól láttam, hogy ide jársz. Képzeld, visszaköltöztünk, még mindig ugyan ott laksz? Én most nem. Olyan jó újra látni… - Hirtelen csapódik ökle a falon, ösztönösen rezzenek össze az ütés hangjától, szemeim tágra nyílnak, s ajkaim ledermednek a következő szavak formálása közben. Mi… micsoda?
Ledöbbentve, a jókedvből hirtelen kizökkenve pislogok párat, s most először mérem végig alakját, ahogy egy pillanatra elszakad tekintetünk kapcsa. Eddig észre sem vettem, hogy a metsző, mélybe látó szempáron kívül szinte semmi sem maradt változatlan rajta, s ajkaimat összeszorítva fojtom magamba a levegőt. Haja hosszú, nem látom meddig ér pontosan, hisz még csak szemből tudom megnézni, csak annyit tudok, hogy hátra van fogva, s arcán kegyetlen, gúnyos vigyor ül. A ruhája csapzott és rendezetlen, a falon nyugvó kézfejét 1-2 horzsolás díszíti, pont mint álla jobb alsó részét, a ruhájából sűrű cigiszag árad, s kényszert érzek, hogy hátráljak egy lépést, de nem teszem. Ismét felpillantok, pillantása elkapja tekintetemet, s rabul is ejtő hosszú másodpercekre, ajkai vékony vonala megrezzen, ahogy megtöri a csendet.
- Remélem élveztek a külföldi burzsoát… kicsi Yuichi. – Szemeim tágra nyílnak, a vér újdonsülten kihűl, szinte jégkásává fagy ereimben, testemen fagyos borzongás fut végig, ahogy kegyetlen, lenéző hangsúllyal ejti ki nevemet. Mi… miért? Miért mondja ezt? Miért néz úgy rám, mintha gyűlölne? Hát nem emlékszik? Nem emlékszik rám? Akkor csak el kell neki mondanom, nem? Ugye csak ennyi a baj? Nem… emlékszik rám… tudta a nevemet és hogy külföldön voltam… de miért beszél így hozzám? Hiszen olyan jóban voltunk. - Gondolod ott folytatod ahol abbahagytad? Heh… Felejtsd el. - Szemeim még jobban elkerekednek, ha ez lehetséges, szavai mintha csak a magamban számtalanszor feltett kérdésre adnának elutasító választ. Miért teszi ezt? Annyira… annyira aggódtam, hogy nem fogadnak vissza. Annyira féltem, hogy minden más lesz… de a többiek mind olyan kedvesek voltak. Hát tényleg lehetetlen lenne? Miért veszi el a reményemet, mikor végre igazán feléledt? Miért pont Ő veszi el? Akárki más… akárki mástól elfogadnám ezeket a szavakat. Hát miért… miért tőle kell hallanom?
Torkom egészen szűkké válik, mintha hatalmas, lüktető gombóc szorongatná, lehetetlenné téve a beszédet, de még a légzést is.
- Már nem az a Hito vagyok, akit itt hagytál, jobb, ha új barátocskákat szerzel. – Mi az.. mi az, hogy nem az a Hito? Nem… nem lehet… ennyit nem tud változni egy ember. Ugye ez csak egy vicc? Igen… biztos kiderítette, hogy jövök, és direkt megrendezte ezt a jelenetet, hogy rám ijesszen heccből. Igen… biztosan… sokkal jobban illene Hitohoz, mint ez a viselkedés. Sokkal jobban… de ez már nem jó poén. Már igazán abbahagyhatná.
Felegyenesedik, de még mindig nem ereszti tekintetemet, mellkasom megreszket, ahogy egyre biztosabbá válik, hogy nem csak hülyéskedik, hogy nem csak színjáték az egész. De… de… de… muszáj annak lennie. Muszáj.
- Felejts el… - Megismétli a kegyetlen, durva hangsúlyban kiejtett utasítást, s képtelen vagyok akár egy ellenkező szót is kinyögni a torkomat fojtogató gombóctól. Felejtsem el? Lehetetlent kér… ha négy év alatt nem sikerült úgy, hogy egy óceán választott el tőle… akkor most hogy sikerülhetne, miközben tudom, hogy a szomszéd folyosóról nyíló teremben ücsörög?!
Hátrébb lép, elfordul, s lassú, laza mozdulattal nyitja ki az ajtót, fogaimat összeszorítva nyelem le könnyeimet. Nem sírok. Kizárt, hogy elsírom magam egy hecctől. Nem hagyom, hogy kiröhögjenek. Erősnek kell lennem…
- Okaeri… a pokolban. – Vérfagyasztó kimértséggel ejti ki a szavakat, tekintetünk még egy utolsó másodperc erejéig találkozik, szemeiben rideg, távolságtartó, őszintén gyűlölködő fény csillag, szívem mintha megszűnne dobogni mellkasomban, s csupán az zökkent ki a néma kétségbeesésből, mikor becsapódik mögötte a terem ajtaja. Ilyet… ilyen tekintetet nem lehet, megjátszani. Ilyen szavakat még csak viccből sem mondana senki. Mi… mi történt veled, Hito? Hol van a régi barátom? Hova tűnt az a fiú? Őt akarom… Őt akarom… miatta jöttem vissza… nem azért, hogy a hasonmása, aki a nevét és az arcát viseli, megalázzon az első napon.
Keserű, gúnyos kacaja visszhangzik fülemben, ahogy a csukott ajtóra meredek bambán, üres tekintettel, szemeim megtelnek könnycseppekkel, de nem engedem meg magamnak a luxust, hogy sírjak.
A jelzőcsengő zökkent ki az önsajnálatból és a hitetlenkedésből, lassú, monoton mozdulatokkal indulok el vissza az osztályterembe. Ez most… komoly? Ez tényleg Ő volt? Az a Hito, akiről annyit meséltem és áradoztam mindenkinek? Akinek a képe olyan értékesen égett tudatalattim legmélyebb zugaiba kitörölhetetlenül? Tényleg Ő lenne az? Mi történt?
Sápadtan megyek vissza az osztályterembe, s el sem nagyon kell mondanom Akirának, hogy mi történt, ő halk, nyugodt hangon kezd el mesélni az új, ismeretlen Hito jelleméről és tetteiről. Elmeséli, hogy mennyire hírhedt az iskolában, hogy mindenki retteg tőle és a bandájától, aminek ő a vezetője, hogy néha csak szórakozásból, ok nélkül bántanak másokat, hogy alig járnak be az iskolába, hogy a bandatagok többsége legalább egyszer már megbukott, és még rengeteg és rengeteg olyan dolgot, amiket a legszörnyűbb rémálmomban sem képzeltem senkiről… hát még róla… róla… akire úgy emlékeztem, hogy mindig megvédett.
Megrökönyödve meredek a padra, miközben hallgatom szavait, minden kellemes, boldog izgatottság eltűnik testemből, s még mindig képtelen vagyok elhinni, amit láttam. Valószínűleg ha az előtt meséli el mindezt, hogy magam tapasztalom meg, röhögve csapkodnám meg a vállát, hogy milyen jó a humora, és természetesnek venném, hogy egyetlen árva szava sem igaz. De így…
Mikor elkezdődik a második osztályfőnöki, hátradőlök a padon, s szemeimet lehunyva idézem fel alakját. Magasabb lett. Még sokkal magasabb, mint volt… majdnem két fejjel nagyobb mint én, és a válla is szélesebb. Az arca kevesebbet változott… egy kicsit férfiasabb lett, és a szemeiben csillanó komor ridegség még keményebbnek mutatja vonásait. Tényleg felnőtt… az én kicsi Hitom, akiről igazán soha nem tudatosul bennem, hogy idősebb lenne nálam, egy felnőtt emberként állt előttem. Kár, hogy ilyen… kár hogy ilyenné vált… nem lehet… nem lehet, hogy csak rossz napja van? Biztos lesokkolta a váratlan felbukkanásom, és hirtelen nem tudta, hogyan reagáljon… bárki összezavarodna egy ilyentől…
Ajkaimat összeszorítva csóválom meg a fejemet, szemeimet lehunyva próbálom lenyugtatni gondolataimat. Mivel álltatom magamat? Tisztán látszott a reakciója. Nem vagyok idióta, tudom, hogy mit jelentenek a szavai. Nem kíváncsi rám… még… ehhez ugyanis nekem is lesz pár hozzáfűznivalóm. Ha egyszer annyira jóban tudtunk lenni, akkor újra képes leszek megszerezni a bizalmát. Tudom. Lehetetlen, hogy annyira megváltozott. Valahol mélyen ott kell lennie annak a fiúnak, akivel minden délutánomat töltöttem. Muszáj ott lennie. Elő fogom csalogatni, még akkor is, ha vért kell izzadnom érte.
Az elhatározástól kicsit mintha megkönnyebbülne az ólomsúlyúnak érzett szívem, úgy érzem, újra van értelme az ittlétemnek, mintha egy távoli cél kitűzésével próbálnám enyhíteni a jelen fájdalmas kilátástalanságát. Miért jöttem vissza? Miért kellett kiküzdenem, hogy hazajöhessek? Ha tudom, hogy ez vár…
Nem. Akkor is jöttem volna, ha tudtam volna, hogy ez vár. Felkészültebben és kevésbé lelkesen, de jöttem volna. Most rajtam a sor, hogy megmentsem Őt… önmagától.
Csütörökön, a második óra utáni hosszú szünetben, szokásomhoz híven a 2/B termébe sétálok, s már az ajtó előtt felém köszön az egyik fiú… azt hiszem Daiki-nek hívják.
Hétfő óta minden nap eljöttem, hogy Hitoval beszéljek, de sajnos egyik nap sem volt itt. Lehet, hogy beteg… na jó… felesleges játszani a hülyét, még akkor is ha jól esne hinni a valószínűtlenben… de tudom, hogy lóg.
- Amúgy, ma itt van Hito, szerencséd van… vagy épphogy szerencsétlen vagy. – Visszafordulva, halovány mosollyal ejti ki a szavakat, tekintetében megkönnyebbültség tükröződik, s önkéntelenül is úgy érzem, amiatt könnyebbült meg, hogy nem kell a teremben lennie, mikor beszélek Vele. Vagy talán paranoiás vagyok? Nem hiszem… eddig ahányszor Hitoról beszélt valaki, félelmet láttam a szemében. Képtelen vagyok elképzelni, hogy bántana. Hiszen hétfőn sem bántott… csak durván beszélt. Attól még nem fogok magam alá csinálni… akármennyire rosszul esik is.
Belépek a terembe, s meg is látom Őt, ahogy az ablak melletti, leghátsó padra teszi a lábait, s lazán előcsúszik a széken, miközben alszik. A fülében fekete zsinegű fülhallgatóval dől hátra, tekintetem végigköveti a zsineget, s megpillantom az asztalon a mobilját. Kíváncsi lennék, hogy mit hallgat… bár, nem ezért jöttem.
Számtalan tekintetet érzek a hátamba fúródni, ahogy hozzá sétálok, csak a mulatság kedvéért hátrapillantok a vállam fölött, s rémült szemekkel találkozik tekintetem, a látvány visszafogott vigyorgásra késztet. Én nem tudok félni tőle. Túlságosan ismerem. Vele nőttem fel… úgy érzem, mintha a részem lenne. Még mindig… még akkor is, ha tényleg olyan lett, mint amilyennek mondják.
Felülök a padra, még nem vesz észre, hiszen nem hall a füldugótól, s lassan emelem fel a telefont, hogy ne érezze a zsineg mozgását, egy könnyed mozdulattal állítom le a zenét, szemei kipattannak. Tekintetében nem tükröződik meglepettség, csupán rideg gyűlölet és felszított harag, egy pillanatra ledermedek, de már számítottam a gonoszságára, így hosszú pislogással nyerem vissza az önuralmamat, miközben ő fenyegetően lassú mozdulattal szedi ki a fülhallgatóját, a hátam mögött visszafogott sutyorgásokat hallok a terem másik végéből. Úgy tesznek, mintha a halálos ítéletemet írtam volna alá… nem értem, miért kell így túldramatizálni.
- Én is szeretem ezt a bandát. – Vigyorogva kezdem el duruzsolni a szavakat, a mobilja még mindig a kezemben van, s arca meg sem rezzen, csupán tekintetében tükröződik, ahogy egyre megy feljebb és feljebb a pumpa. Kíváncsi vagyok, mi történik, ha betelik a pohár. Még soha nem ütöttek meg igazán… nem akarom, hogy Ő kezdje el… bár, suliban csak nem verekedne… gondolom… remélem…
- Tedd le a telefonom és húzd el a beled, ha jót akarsz. – Halkan, ellentmondást nem tűrő durvasággal ejti ki a szavakat, egy pillanatra akaratlanul is megremeg kezem, majd engedelmesen rakom le a telefonját a pad tetejére, mielőtt még teljesen sikerülne felhúznom őkegyelmét. Nem veszekedni jöttem… kerüljük a felesleges konfliktusokat.
- Jól van… jól van… nyugi… letettem. Amúgy sem ezért jöttem… - Halkan, szórakozottan duruzsolom a szavakat, mintha a mondata második felét meg sem hallottam volna… éljen a szelektív hallás. Hehe…
Az ölembe húzom a matekfüzetemet, lepillantok, csupán szemem sarkából látom, hogy mocorog, s nemtörődöm módon folytatom a fecsegést.
- Szóóval… - Felemelem arcomat, s szemeim tágra nyílnak, mikor rádöbbenek, hogy felállt a székről, kezei hangosan csattannak mellettem a padon, ajkaimon akaratlanul is riadt sikkantás szökik ki, s ösztönösen hőkölök hátrébb, a lendülettől majdnem sikerül hátrazuhannom, de még időben megtartom magamat, a pad teteje még mindig remeg kissé az ütéstől, s bennem rekednek a szavak, testem remegni kezd.
A terem elnémul, minden tekintet félve fordul felénk, a visszafojtott lélegzetek és a feszültség egyre forróbbá varázsolják a termet, mellkasom reszket, pont mint a füzetet szorongató ujjaim.
- Mit nem értesz azon, hogy húzz innen a picsába? – Halkan sziszegi a szavakat, ajkamra harapva sütöm le egy pillanatra tekintetemet, hogy erőt gyűjtsek, de lehetetlen feladatnak tűnik, lelkesedésem és elszántságom romokban hever a pad alatt… bár, az is lehet, hogy egészen az iskola földszintjéig zuhantak.
Nem… nem adhatom fel… most már végig csinálom. Mit fog tenni, ha nem hallgatok rá? Tényleg meg fog ütni. Biztosan… nem számít…
- Én… - Hangom megremeg, a próbálkozás, hogy határozottan szólaljak meg kudarcba fullad, ezért kicsit félénkebb hangon, de újraéledező elszántsággal ejtek ki minden szót. – Én… csak… - Felhajol, visszadobja magát a székbe, kezeit összefonja mellkasa előtt, és várakozó, szikrázó tekintettel pillant rám, szemeiből könnyű kiolvasni a gyűlöletet és az irritáltságot, amit a jelenlétem okoz.
Összeszorítom ajkaimat, elé tolom a nyitott matekfüzetet, s emelet fővel, határozottan, halovány mosollyal szólalok meg, hangomba sikerül végre bátorságot öntenem.
- Régen mindig te segítettél, ha nem tudtam valamit matekból. Nem értem ezt a feladatot. – Szemében azt a ledöbbentséget látom, amit akkor, mint mikor először megpillantott, de csupán egy másodperc múlva ismét nemtörődöm ridegség váltja fel, száműzve minden kellemes gondolatot fejemből. Régen mindig ő magyarázott mindent… emlékszem, milyen lelkesen segített, ha nem tudtam egy feladatot… olyan hálás voltam… talán, ha felidézem benne azokat az emlékeket… talán ha eszébe juttatom a múltat…
Lélegzetvisszafojtva várom a reakcióját, hosszú másodpercekig meredünk egymás tekintetébe mereven, mozdulatlanul, a terembe visszatér a óz elfojtott sutyorgás.
Hirtelen előrébb dől a széken, szemeim tágra nyílnak, elmosolyodom, ahogy tekintetét a feladatra szegezi, szívemben szétárad a remény és a boldogság vegyült melegsége, csillogó tekintettel figyelem, s hirtelen fagy arcomra a mosoly, mikor a szájába nyúl, s a rágóját a füzetemre ragasztja, majd ismét lazán vágja hátra magát a széken.
A feléledt melegség, és az elvesztett apró reménysugár elpárolgása még fagyosabb érzéseket hagy maga után, a fogaimat összeszorítva meredek a füzetlapra, kezeim megremegnek a visszafojtott dühtől. Nem… pont ezt akarja… el akarja érni, hogy gyűlöljem, és békén hagyjam. Csakhogy egy nagyon fontos ponton elvétette a tervet. Képtelen vagyok gyűlölni Őt. Még elképzelni sem tudom a gondolatot. Igen… és emiatt fogok nyerni.
Lenyelem a dühös szavakat, magam felé fordítom a füzetet, s kicsit elmerengve elgondolkodva szólalok meg.
- Oh… tehát… az mondod, hogy… aaaz… x az ötödiken plusz három, per x a tízediken mínusz tizenegy deriváltja… egyenlő… rágógumi? – Tettetett értetlenkedéssel pislogok fel rá, ajkaimra apró mosoly húzódik, ahogy apróbb nevetéseket hallok a tábla mögül, csupán neki nem rezzen az arca, s fogaimat összeszorítva káromkodok. Miért… miért nem képes úgy viselkedni, mint régen? Mi változtatta meg ennyire?
Válasz nélkül dugja vissza a fülhallgatót a füleibe, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést, s én a szemeimet lehunyva rázom meg a fejemet, csalódottan fújom ki az eddig visszatartott levegőt, majd ahogy megszólal a jelző, kisétálok a feszült osztályteremből. Nem hiszem el… azt hittem, könnyebb lesz. Nem baj. Nem adom fel. Nem adhatom fel. Vissza akarom kapni Őt. Nem fogadom el a gondolatot, hogy feleslegesen repültem át egy óceánt! Hogy feleslegesen adtam fel mindent. Miért… miért tettem ilyet csupán egy barátért? Már nem tudom. Már elfelejtettem az indokot. Mintha egyre halványabb lenne.
Lassan telnek a napok, már mindenkivel összerázódtam, főleg az osztályunkból, s csupán néhányan vannak olyanok, akik tőlem is tartják a távolságot amiatt, ahogy Hitoval viselkedem. Lehet, hogy bunkó, de azt még mindig nem sikerült megfejtenem, hogy miért félnek tőle. Valószínűleg még nem vagyok itt elég ideje… sajnos már minden naivitás eltűnt a szívemből… mintha soha nem is létezett volna.
Múlt hét csütörtök óta nem láttam… ami… hétköznapokat számolva négy napot jelent. Szerda van. Tényleg gyorsan repül az idő. Viszont nem kéne ennyit lógnia…
Épp a termük felé tartok, lassú méla léptekkel sétálok, s szinte már nem is reménykedek, hogy ma láthatom, mikor ismerős alakot látok meg magam előtt sétálni a folyosón.
Lelassítok, ajkaimat összeszorítva mérem végig hátulról az alakját, figyelem laza, szétszórt mozdulatait, széles vállát, szívverésem felgyorsul az izgatottságtól, ugyanakkor kétségbeesetten kavarognak fejemben a gondolatok. Nem tudom, mivel közelítsem meg. Nincs ötletem…
Épp a lépcső előtt sétál el, kikerül egy apróbb, beszélgető csoportot, s a csoport ember is ösztönösen hátrébb húzódik, szemeim tágra nyílnak, mikor látom Hito vállát nekiütközni az egyik osztálytársamnak, aki a lépcső legfelsőbb fokán állva beszélget valakivel, s hallom, ahogy a fiú, aki Hito mellett sétált felnyerítve kezd röhögni, mikor Kazuki elveszti az egyensúlyát, és előrezuhan a lépcsőn.
Ajkaim tátva maradnak, ahogy a felröhögő fiú Hito vállába bokszol finoman, visszafogottan, s Hito ajkain is kegyetlen, gúnyos vigyort pillantok meg.
Lábaim gyorsabban mozognak, mint gondolataim, tekintetemmel látom, hogy Kazuki szerencsére csak néhány lépcsőfokot esett előre, s mikor aggodalmam lecsillapodott, ujjaimat erősen csúsztatom Hito vállára, szinte hátrarántva állítom meg és fordítom kicsit vissza, s mivel nem számított a mozdulatra, sikerül majdnem teljesen magam felé fordítanom testét.
- Hitomaru! – Hangosan, erősen hangsúlyozva ejtem ki teljes nevét, szemeimben megcsillan a düh, a felháborodás, s hiába hallom veszedelmesen elnémulni a körülöttünk állókat, a vörös köd lefedi elmém józan, óvó gondolatait. – Mégis mit művelsz?! Komoly baja is eshetett volna, és te csak úgy lelöktet, pedig bőven volt hely mellette! Teljesen megőrültél?! – Szinte ordítom a szavakat, arcom mintha lángolna, kezeimet összefonom mellkasom előtt. Nem! Nem tudom elviselni, hogy ezt látom tőle! Pont tőle… pont tőle, aki mindig megvédett… nem tudom elviselni… egyszerűen nem megy… ha más csinálná, nem érdekelne ennyire. De így… mintha minden fájdalom, amit másnak okoz, az én szívembe is ugyanolyan kín lehelne. Nem bírom nézni. Miért… mitől lett ilyen? Hol van az én Hitom, és ki ez a szörny?
|
| timcsiikee | 2011. 03. 20. 23:08:55 | #12427 |
Karakter: Muraguchi Hitomaro
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hito:
Az iskola udvarán ücsörögve a focipálya melletti padon épp egy szál cigivel mérgezem magam, miközben figyelem a futkosó tömeget. Bár eléggé kikerülnek, nem is zavar… Nem szeretem ha körülöttem túl nagy a nyüzsi, mert sokszor ingerenciám támad arra, hogy pár kisebb pofonnal arrébb tessékeljem őket. Vagy csak megtapossam. Mikor mi.
Kifújok egy adag mentolos füstöt, az ég felé, egy láthatatlan tincset meglibbentve vele.
- Kurva nyári suli… örülök hogy végre ez az utolsó nap. – morgom elégedetlenül, és a pad háttámlájába nyomom el a csikket, amin épp ülök.
- Nem mintha annyira bejártál volna – nevet fel horkanva Jaken, mire csak egy gunyoros, de viszonylag jó kedélyű mosoly csalódik arcomra. Végül is…
- Mindegy… nem az a lényeg – tarkóm alá terelem karjaimat, s habár úgy tűnik, hogy az ég felé nézek, inkább az előttem lévő pályát vizslatom, ahol épp pár csapat fiú áll össze, hogy focizzanak. Hm…
Egy ideig így figyelgetem őket, majd kisebb terpeszbe csapom eddig sem összeszorított lábaimat, majd lezserül támaszkodom meg alkarjaimmal térdemen. – Érdekesen néz ki – élvetegen vigyorgó szemekkel, de csak egy szolidabb gúnyos mosollyal figyelek előre.
- Ez? Ne viccelj, inkább menjünk haza meccset nézni – horkan fel másik oldalamon Goro, de még egy szusszanást sem érdemel.
- Majd meglátod – villantom meg fogaimat is, és szemöldököm megrezzen.
Elkezdenek ide-oda futkosni, nem csinálunk semmit így nem zavartatják magukat, körülöttünk egy kezdik kihasználni a teret. Ez az… gyertek picinyeim, egyelőre még nincs kedvem felállni.
Ép a pálya egyik végéből a másikba futnak, az egyik nagyon lelkesen, a labdát figyelve rohan előre, kikerülve a védekezőket, de vesztére a pálya szélén pont előttem halad el, így bakancsos patámat kinyújtom előtte, észre sem veszi és akkorát csattan, hogy a föld adja neki a másikat… jobban mondva az aszfalt.
- Cc-cc-cc – rázom meg fejem, miközben a kujonok mellettem kuncognak halkan. – Jobban is figyelhetnél, majdnem eltörted a vékony kis lábamat – erre már kitör mellettem a röhögés, csak vigyorogva méregetem a vérző orrú fiút, akit a többiek segítenek fel, és rögtön viszik is az orvosi felé. – Na… ez vicces volt. Ideje hazamenni. – leugrom a padról, mire nagy sugárban széledni kezd a „tömeg” a banda követi példámat, s csak zsebre vágott kezekkel indulok meg előre lefelé a lépcsőn.
Először csak futva szalad át tekintetem a másik sávban fellépdelő alakon, majd ahogy üstöke ismerősen csillan meg mellettem elhaladva tágra nyílt szemekkel követném alakját, de egy nagy tenyér csapódik vállamon, elterelve figyelmemet.
- Hova megyünk? Shanon? Bond? Vagy csak ide a Kupiba?
- Tök mindegy, ahova akartok… csak ne haza.
- Még mit nem… - nevetnek fel, és újra hátra nézek érdeklődve, de már nem látok semmit, biztosan feléd. De mindegy is, valószínű, hogy nem is Ő volt az… mit keresne itt? Nem is az országban él… Nincs időm ilyennel foglalkozni.
~*~
Az évnyitóra persze szándékosan nem megyek be, mert ugye… az elsősöknek elő kéne készíteni az évnyitó ünnepséget, és faszomnak sincs kedve tornatermet sikálni és széket pakolni. Ráérek egy órával később, és olyankor tolongani sem kell a suli bejárat melletti táblánál, ahol az osztályok vannak kiírva. Még belefér egy óra szundi, a másnapossághoz úgyis több alvás kell… bár a félálmosság szenvedés… akkor inkább hideg zuhany.
Feltápászkodom nagy nehezen, még a fülem is be van dugulva… Hehh… talán nem kellett volna 10 félét összeinni… de durca.
Lazán csapom ki a fürdő ajtaját, majd egy hangos sikoly ki is dugítja fülemet, csak erősen fintorogni kezdem.
- Mi a jó…
- Hito – de ismerős ez az ingerült sikoly.
- He? Te mi a rákot keresel itt Nee-san?
- Tűnés kifelé? – visítja megint rekedtes ultrahangon és nagy dörrenéssel csapom vissza az ajtót, várok pár percet… Még jó hogy alig láttam a ködtől, most tuti megvakultam volna… Hehe.
Ki is robog turbánnal, törcsibe csavarva, és pirosan, mérgesen pillant rám, de csak zombi fejjel pislogok fel rá.
- Még szombaton jöttem nem emlékszel? Hova süllyedtél öcsi?
- Nem mindegy neked? – vakkantom halkan és a fürdő felé megyek – Meddig leszel?
- Holnap megyek.
- Fasza… - morgom orrom alatt, majd hátat fordítva zárom magamra a fürdő ajtaját… amit ő persze elfelejtett.
~*~
Ahogy belépek egy szál cigivel a kapun, rögtön a másodikosok táblája elé lépek. Hova máshova? Annyit jártam be az előző évben, mint nyáron. Hetente talán egyszer… na jó, van amikor gyakrabban. Télen amikor kint hideg van… Hehe.
2/B… zsír, a többiek is ott vannak. Látom a diri is megértette, hogy hiába rak minket külön osztályba, kurvára nem és el semmit vele. Elnyomom a csikket a tábla alján, felmegyek a termünkbe, ahol épp a gorilla pofájú ofő magyaráz, és amikor meglát kissé megretten, de hogy fenntartsa valamennyire tanári tekintélyét, a helyemre tessékel.
Remek, látom tanultak az emberek. Enyém a leghátsó, ablak melletti pad, meg is hagyták nekem. Köszi cuncik…
Levágódom a padba, egyik lábamat felcsapom az asztal lapjára, majd hasamon összefont ujjakkal alvást imitálok, de inkább csak meditálok azon, hogy minek is jöttem be.
Ja igen, nem volt kedvem Nee-san meséit hallgatni, a többiek otthon döglődnek, így legalább nem unatkozom.
Ettől a mormoló hangtól szinte félálomba merülök, de ahogy jön a szünet és az éles csengő ami jelzi hogy pár pillanat nyüzsgés következik, máris felébredek. Franc…
Próbálok tovább lazsálni, másik lábamat is felcsapom a padra és kissé hátra dőlök, de nem sok nyugim van. Hirtelen szólít egy halk, félénk hang.
- Hito – felkapom fejem. Ahogy látom az egyik osztálytársam az ajtóban és görcsösen kapaszkodik felé, majd remegve néz rám.
- Mi van? – morgom kelletlenül. Ha nincs jó magyarázata arra hogy zavarjon, megagyalom de itt helyben.
- Valaki… keres. Egy elsős. – Engem? Szemöldököm homlokom közepéig szökik a meglepettségtől. Na most kíváncsi lettem, még a fejfájásom is elmúlt egy csapásra. Dobbantva egyet lerakom lábaimat, kimegyek a terem elé és behúzom magam után az ajtót majd az „ismeretlen” felé fordulok, tágra nyílt szemekkel.
- Te? – mondom halkan, hitetlenül. Lelkesen csillogó szemei és mosolya levakarhatatlannak látszik egyelőre, és a kivirult arc… hányinger. Olyan mint a kint sziromhullajtó cseresznyefák… nyálas.
- Szia! – köszön lelkesen – Örülök. Tényleg jól láttam, hogy ide jársz. Képzeld, visszaköltöztünk, még mindig ugyan ott laksz? Én most nem. Olyan jó újra látni – kissé ki is pirul, de a folyamatos fecsegése visszahozza fejemben a kellemetlen zúgást, egy kissé morogva megmasszírozom orrnyergemet, majd mielőtt levegőt véve folytathatná a csicsergést feje mellett csattan tenyerem a falon, görnyedve keresem meg közelebbről szemecskéit. Milyen töpszli maradt, pár év alatt jól túlnőttem, bár ahogy látszik nem volt nehéz.
- Remélem élveztek a külföldi burzsoát… kicsi Yuichi. – morgom halkan, komoran a szemébe nézve – Gondolod ott folytatod ahol abbahagytad? Heh… - gúnyos mosolyra húzódik a szám – felejtsd el – komorulok el újra – Már nem az a Hito vagyok, akit itt hagytál, jobb, ha új barátocskákat szerzel – felegyenesedek tőle, baljós aurám egyre erősebben csap ki, amivel remélhetőleg végleg elkergetem. – Felejts el – teszem még hozzá, majd zsebre vágom kezeimet és kihúzom az ajtót, egy hosszú pillanatra mindig elcsendesedik de még a küszöbre állva visszanézek rá. – Okaeri… a pokolban – keserűen nevetek fel, majd visszahúzom az ajtót, és visszazombul arcom, fagyosan nézve körbe a többieken – Ne bámuljatok – vakkantom halkan, mire mindenki egyszerre tíz irányba kezd el nézni, csak nem felém… Helyes.
Különös… valahogy furcsa érzésem támadt mikor megláttam. Talán múltkor is ő volt ott? Biztosan, csak nem volt időm megfigyelni. Mindegy… bár csinoska, fincsi falat lett, de régi arcokkal nem kezdek, csak az ismeretlen husi játszhat az én asztalomnál. Kevés a kivétel. Meg… őt ismerne nem bírna ki egy fél éjszakát sem.
Visszaülve a padba vigyorogva kényelmesedem el, és azon tűnődöm, vajon min agyalhat a kicsike. Mindegy… fáradt vagyok… és a gondolkodástól megint megfájdul a fejem.
|
|
