|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| timcsiikee | 2011. 07. 14. 18:35:59 | #15084 |
 Karakter: Muraguchi Hitomaro
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hito:
Ujjai óvatosan érintik arcomat, mintha nem akarná, hogy elillanjak előle. Nem álom vagyok Yui, pedig én úy úgy érzem… Hány éven át képzeltem el ezeket a pillanatokat…
Elhajolok tőle, arcában gyönyörködöm és a rózsás pírban, ami beteríti arccsontjait.
- Hito… - nyekergi újra a nevem, és finoman magához terel, de nem kell ehhez sokat tennie - Már nem menekülök… - suttogja még halkabban, egy félénk csókot követel, s vadul viszonozva adom meg neki. Szívem szétreped attól az ismeretlen érzéstől, ami teletölti. Szeretet? Valami hasonló… talán boldog lennék mert egy álmom teljesül?
Álom…
Nem hagyom elillanni ezt a pillanatot. Simítom és csókolom, felfalom minden mozdulattal, minden egyes érintéssel, lélegzetvétellel a magamévá teszem. Enyém, és nem engedem másnak.
Szívem megdobban.
Enyém az első alkalma.
Ölbe kapom, csimpaszkodik rám, s elégedett arckifejezéssel viszem fel a szobámba. Berúgom az ajtót, óvatosan vetem le az ágyra. Ahogy a nyakamba csókolt, mintha direkt akarna az őrületbe kergetni a feltüzelésemmel.
Gyönyörködöm testében, teljesen mezítelenül fekszik előttem, s amikor fölé kerekedem, szemérmes mozgolódással próbálja magát elfedni, de nem hagyom. Ujjaim oldalán futnak végig gyengéden, beleborzong minden érintésembe.
Pont ahogy régebben is képzeltem, ahogyan a képzeletemben élt.
Lábai közé fészkelem magam, élveteg mosollyal élvezem azokat a reakciókat, amiket sorra váltok ki belőle minden apró cirógatással merev farkacskáján.
Igen… kívánj… szeress! Érezd azt, ami engem évekig kínzott, s engedd szabadjára, hogy teljesüljön minden vágyam. Az enyém… Minden porcikája.
- Remélem értékeled… mert ilyet nem gyakran csinálok. – duruzsolom bőrére, majd finom mozdulatokkal nyalom végig erekcióját, majd számba veszem, minden pillanatban őt figyelem, az arcát ahogy kezével fedi sikolyait, ahogy egész arca pirosba borul, még a fülei is, s ködös, csillogó tekintettel figyel engem, néha összeszorítja szemeit, amikor jobban megszívom.
Az édes kényeztetés közben ujjaimmal finoman tágítani kezdem. Olyan szűk és forrón szorít hogy már majdnem elveszítem minden önkontrollomat, ujjaim hevesen csúsznak ki-be benne, s szaporán fel-le emelkedő mellkasában gyönyörködöm, mert arcát elfedi. Már reszket tevékenységem alatt, vadul zihál tenyerébe, de nem hagyom elélvezni. Nem… az első alkalommal csak akkor, ha benne vagyok, másképp nem engedem.
Egy halk, cuppanó hanggal engedem ki ajkaim közül édes kis farkát, kihúzom ujjaimat és szinte azonnal ellazul, kába pihegéssel folytatja tovább, pillái lehunyva. Kihasználva ezt a pár másodpercnyi nyugalmat előhalászom a síkosítót, finoman lesimítom szájáról kezét, leterelem, majd egy jó kis adagot nyomok a tenyerébe, mire meglepetten kerekednek el szemei. Csak vigyorogva figyelem.
- Síkosító. Kenj be. – utasítom fülébe duruzsolva minden egyes szót, tétován csúsznak rám ujjacskái, rámarkol, majd masszírozni kezdi, észre sem veszi, és olyan mozdulatokat tesz mintha ki akarná verni. Ejnye kicsi Yui, ne siessük el a dolgot.
Elégedett mosollyal élvezem a félénk, gyakorlatlan mozdulatokat, ösztönösen hunynám le a szemem, de rá kell jönnöm, felesleges a képzelgés, nem kell vizuálisan asszociálnom többé. Nem… mert olyannal teszem, akire régóta vágyom… az egyetlen akire valaha igazán vágytam.
Letámadom ajkait, kicsusszanok ujjai közül, majd alá nyúlva emelem meg kicsit csípőjét, s lassú, de határozott mozdulattal siklom belé.
Igen… igen…
Mikor végre teljesen végigérek benne megvárom míg igyekszik ellazulni, egy teljesen más világban érzem magam, sőt magamból is teljesen kifordultam.
Feszültnek tűnik, de ugyanakkor nem látom fájdalom jelét.
- Jó érzés? – kérdem halkan susogva, remeg a karjaimban, viszont mielőtt válaszolna felém fordul, oldalra hajtva fejét, s tekintete mindent elárul.
- Csodálatos. – nekem több sem kell, először lassú ringással majd egyre gyorsabb tempóra váltva kezdek el benne mozogni.
Más… annyira más… teljesen más érzés vele csinálni, mint másokkal. Hihetetlen, csodás, egyszerűen nem tudnák hozzá foghatót írni. Nem csak a farkam lüktet, nem csak az élvezi, hanem a szívem is. Boldog elégedettséggel tombol, mert végre megkaptam azt amire vágytam. Amire régen a szívem is vágyott.
Utálok nyálas lenni, de így van.
Elemészti testem az a sóvár vágy, mely évek óta lakozik bennem, most kitör minden erejével és olyan elsöprő élvezettel ajándékoz, mint még soha. Azzal csinálom akiről annyit álmodtam, az fekszik, remeg és nyöszörög a karjaimban, akire évekig vágytam. Csak én csalom ki belőle ezeket a hangokat, csak én lehetek rá ilyen hatással, csak az enyém lehet. Birtokolni akarom és magamévá tenni újra és újra addig, míg teljesen tőlem fog függeni, hogy ha belehal se legyen képes elhagyni.
Nem hagyom, hogy többé elvesszen a karmaim közül.
Nem.
Ő az enyém.
Csak is az enyém.
Ha más hozzáér, puszta kézzel nyírom ki.
Egyre lüktet, egyre jobban magába szív, egyre forróbb levegő vesz körül, és ahogy gyűrűi szorítanak körbe, teljesen elkábulok. Csípőm szapora mozgással csattan bőrén, hevességemben nem érzem mennyire vagyok erős vagy durva, nem tudom már leállítani magam. Már nem kell sok, s elérem a mennyet.
Köztünk ringatózó kis farkára fonom ujjaimat, csípőmmel egyenlő mozgással kezdem kényeztetni kívül belül. Megtalálom azt a pontot, ahol a legérzékenyebb, s úgy időzítem minden pillanatát hogy egyszerre érjem el vele a csúcsot. Édes nyöszörgése siklik fülembe, sikkantásait elnyelik a kéj háborgó hullámai, s lassan keveredek csak ki közülük mint fuldokló.
Elernyedve zuhanok mellé, vadul szuszogva húzom magamhoz.
Igaza volt…
Teljesen más.
Hosszú pillanatokon keresztül nem csinálunk mást, csak egymás mellett feküdve próbáljuk rendezni légzésünket. Nem tudom mit kellene ilyenkor tennem. Sosem gondoltam még erre.
Ujjai mellkasomon kalandoznak cirógatva síkossá vált bőrömet, mintha az izzadtságot kenné el rajta. heh… még jó hogy előtte fürödtem.
- Bárcsak neked is ez lett volna az első… annyira... annyira sajnálom, hogy hagytam, hogy elszakítsanak minket… - magamhoz szorítom és vissza kell fognom egy pillanatra a lélegzetem hogy semmi olyat ne mondjak, amit nem kéne, végül egy nagy sóhajjal eresztem ki a benntartott levegőt, s lágyabban ölelem, hátát simogatom, néha elérem tarkóját is, és játszadozom a tincsekkel.
- Ezt inkább hagyjuk – válaszolom komoran morogva, lenézek rá. Lesüti szemeit, kisebbre kucorodik össze karjaimban, mintha bűnbánó arckifejezést ölt magára. Már épp nyitná ajkait szólásra, tudom jól mit akarna mondani… bocsánatot kérni… de már elégszer megtette – Viszont… - folytatom halkan, őt ölelve fordulok egyet a hátamra, így rajtam fekszik végig, mellkasomon támaszkodik meg. – Ha ez megnyugtat… ez volt az első szeretkezésem. – meglepetten pislog rám.
- Mi? De azt… hogy? És az első…? – akadozva ejti ki a szavakat, talán nem is találja a megfelelő kifejezést, vagy épp nem meri kimondani.
- Soha, egyik sem volt fontos számomra… csak azért csináltam, mert jó volt, nem azért mert szerettem valakit – megremeg szavaimra, arca lágy megrökönyödést tükröz felém. – Soha nem csináltam még olyannal, akit szerettem… Te vagy az első – végszavamra könnyek gyűlnek szemeibe, előre biccenti a fejét, hogy tincseivel elfedje a néma, szipogó sírást, de előlem nem bújhat el. Ujjaimmal finoman simítom ki arcából haját, tenyeremet arcára terítem, visszaterelem magam felé, s látom már apró patakok képződtek piros arcán. Elmosolyodom – most miért sírsz kis hülye? – kérdem búgó hangon, hüvelykujjammal letörlöm arcát, s könnyfátyolos tekintete mellett öröm csillan.
- Mert boldog vagyok – nyekergi édesen, egyik kezemmel még mindig arcát törölgetem, levonom magamhoz egy puha kis csókra, szabad kezemmel hátát simogatom, finoman markolok fenekébe, majd egyre lassabb és óvatosabb mozdulatokkal egyre beljebb és beljebb csúszik ujjam. Mire észreveszi, mit csinálok maga törölgeti le vörös arcát, s újra ártatlan, kába tekintettel néz le rám – Hito…
Csak elvigyorodom, egy ujjammal bejáratánál kezdek körözni, ami nedveimtől síkos még mélyebb pír jelenik meg arcán, szinte már cékla, ujjai megfeszülnek mellkasomon.
Lassan újraéled merevedésem hasunk közé szorulva, meglököm csípőmet hogy megérezze, és ujjai mellkasom simítása közben megint remegnek gyengén.
- Kibírnál még egy menetet? – susogom halkan, lesütött szemekkel egy kicsit oldalra néz, le az ágyról, te tekintete mellkasomat fürkészi, játszadozva cirógat egy ujjával mellbimbóm körül. Édes.
- Én… szeretném… - böki ki végül ujjaim tarkójánál hajába túrnak és egy hosszabb, finomabb csókra vonom le magamhoz. Belém kapaszkodik, másik kezemmel továbbra is fenekénél ügyködök, egy ujjam egyre hevesebben körözni kezd, majd lassan be is csúszik, ajkaim közé nyöszörög, beleremeg a nyelvem is, de nem hagyom, hogy elhajoljon a csókból, falom és tépem finoman ajkait, nyelvemet végigfuttatom övén, vad táncba kényszerítem, tarkóján lévő tenyerem nem hagyja, hogy eltávolodjon, csak nyöszörög és szuszog összeszorított szemekkel.
Addig-addig siklik benne már két ujjam, hogy rajtam fekve, kisebb terpeszben támaszkodik meg térdeivel testem mellett, engedem hogy elhajoljon de csak pár centire tőlem, hogy közelről figyelhessem arcát, s az én arcomra sóhajtsa nevemet.
- Hito – nyöszörgi halkan, beleremeg testem, ujjaim erősebb mégsem durva mozgásba kezdenek, farkam lüktet az övé mellett, hasunk között.
- Mondd még – kérem halkan dörmögve, kábán nyitja fel szemeit, tekintetünk összeolvad, nem eresztem, egymás szájra pihegve fekszünk a gyűrött lepedőn.
Újra és újra hallom nevem, elégedettséggel s egyre erősödő vággyal tölt el, végül kihúzom ujjaimat.
- Yui – mély, rekedtes hangon duruzsolom becenevét, csípőjének két oldalára feszítem ujjaimat, és kedvemre mozgatom testét magamon. Feljebb csúsztatom, majd vissza le, farkam vége pontosan fenekéhez feszül, és megrezzen amint hozzáér – Vezess magadba… ahogy neked jó – suttogom fülébe, majd arcára nyomok csókot, nyakán nyalok végig, majd ahogy lassan magába fogat, fogaimat gyengén húzom végig nyakának érzékeny bőrén.
Egyszerre sóhajtunk fel jólesően, amikor teljesen benne vagyok, kérdő tekintettel pislog felém, csípője sóvárogva vonaglik, kezeimmel lassan fel-le mozgatom testét, magamon irányítva. Épp, hogy orrunk összeér, a sóhajokból zihálás alakul, mélyen tekintetébe meredve figyelem élveteg reakcióit, rezzenéseit, mozdulatait. Néha a párnába markol, észre sem veszi de a hajamat is magával rántja.
Leemelem róla kezeimet, fejem mellett két oldalt megfogom övéit, s összefűzöm vele ujjaimat, majd egy puha csók után mosolyogva súgok fülébe.
- Ülj fel – ajkaim fülét érintik, nem válaszol csak fáradtan biccent, s segítve neki tolom fel, teljesen belém ül, s amint kiegyenesedett rajtam, elkerekednek szemei.
- Úristen – súgja halkan. Igen, most még mélyebben vagyok benne, mint eddig.
- Rugózz a lábaddal – félénken engedelmeskedik, fel le mozog rajtam, láthatom merev kis farkincáját ahogy az is ring vele együtt, olykor köröz is csípőjével, mintha gyakorlott lenne. zavarba jön átható tekintetemtől, sokszor inkább lehunyja szemét, minthogy lássa, falom szemeimmel látványát, s teljesen beleélve magát lovagol rajtam, miközben összefűzött ujjainkkal tartom, hogy támaszkodhasson valahova.
Igen… ez egyre jobb és élénkebb, mint valaha elképzeltem, mint ami valaha álmaimban megjelent. Ez sokkal több annál… ez tényleg valóság. Túl jól csinálja, s hiába nem rég élveztem el, hamarosan újra sikerül elérnie szűk kis testével, hogy ez ismét bekövetkezhessen. Egyik kezemmel saját vágya felé terelem ujjait, kinyitja szemét, nem áll meg a mozgásban csak kicsit lassít, ujjait vágyára fonom.
- Ne… Hito… én így…
- Csináld – morgom visszafojtott lélegzettel, elengedem kezét, és puhán combjába marok. – Én is mindjárt… - teszem még hozzá, s végre mozgatni kezdi csuklóját is, premier plánban láthatom, ahogy rajtam lovagolva kényezteti magát is, izomgyűrűi körbeölelve lüktetnek még pár kegyetlenül gyönyörű mozdulat, s felmorranva, egy elfojtott hörgéssel élvezek ismét belé, pár másodperc és ő is követ felsikoltva feszül meg teste, rám fröccsen forró nedve. Végtelennek tűnő pillanatokig figyelem, ahogy a gyönyör hullámaiban vergődik, majd lassan lenyugodva zuhan vissza mellkasomra, vadul kapkodva a levegőt, összeragad testünk az izzadtságtól és a nedvektől. Hosszú pillanatokig csak hátát cirógatom, nem szólunk semmit, majd mikor már nyugodtabban veszem a levegőt, megtöröm az idillt.
- Ahhoz képest, hogy az elsőd… túl jól csináltad – mosolyogva túrok hajába, aprót rezzen az érintésre.
- A második – kuncogva javít ki, ujjaival vállamat, nyakamat cirógatja, és még ott, ahol kényelmesen elér.
- Igaz – hajába csókolok elégedetten – és mostantól az összest én akarom.
|
| Silvery | 2011. 07. 14. 10:43:02 | #15061 |
Karakter: Ono Yuichi
Megjegyzés: (Timcsnek)
Megrezzen testem, gerincemen aprócska szikrák rohannak végig, könnyedén söprik el az álmot szemeimről. A testemet könnyűnek, súlytalannak érzem, a hidegrázásnak, a fagyos borzongásnak már nyoma sincs, csupán békés, édes melegség járja át testemet.
Újabb cirógatást érzek, eltompult érzékeim kitisztulnak, s ez az érintés még az előzőnél is sokkal erősebb érzelmeket vált ki belőlem. Megremegek, szívverésem felgyorsul, ahogy az ismerős ujjak tovább vándorolnak bőrömön.
Hito…
A forróság egyszerre ébresztget és nyom vissza az álomba, reszketeg mozdulatokkal kényszerítem magamat, hogy felemeljem ólomsúlyú szemhéjaimat. Látnom kell, hogy tényleg itt van mellettem. Képtelen vagyok elhinni.
Én… tényleg… jól emlékszem vajon a történtekre? Olyan lehetetlennek tűnik, pedig minden porcikám érzi az ölelését. Nemrég még a karjaiban voltam.
Hito karjaiban… pont mint régen. Pont, mint mikor még csak ártatlan, boldog gyerekek voltunk. Most minden annyira más… bonyolultabb… az ölelése már nem csak nyugalmat hoz, hanem heves izgatottságot és szívszorító, szokatlan vágyakozást is. Nem tudom, hogy tetszik e az érzés, de annyira… ismeretlen… félek tőle…
Kicsit elkábulva, még mindig nyomottan ülök fel az ágyon, a lepedő gyűrődik alattam, s ismét megremegek, mikor a tüzesen forró paplan az ölembe csúszva csiklandozza végig bőrömet. Halk, nyöszörgésszerű hang szökik ki ajkaim közül, ahogy nyújtózkodva próbálom meg kidörzsölni az álompor maradékát szememből, de a bódultság nem tűnik el. Hihetetlen, milyen régen aludtam ilyen jól.
Talán… talán 4 éve…
Még így is… még így is, hogy nem csak melegséget és nyugalmat áraszt az ölelése… még így is annyira jó.
- Jobban vagy? – Láthatatlanul összerezzenek hangjától, pedig halkan, szinte suttogva szólal meg. Nem fordulok felé, szemem sarkából figyelem csupán, ahogy lassú mozdulattal elnyomja a cigit a hamutartóban, ujjaimmal a takaróba markolok, mielőtt a kísértés, hogy felé nyúljak, legyőzi a józaneszem tartózkodását. Olyan furcsa érzés, hogy ilyen közel ül… ha kinyújtanám a kezemet, végig tudnám simítani a vállát… biztos kellemesen meleg a bőre…
Még erősebben megszorítom a takaró anyagát ujjaimmal, halkan, kicsit félve bólintok, miközben rekedtes hümmögéssel válaszolok a kérdésre. Elmémben ismét felderengnek a régi idők emlékképei, s elmosolyodva gyűjtök elég erőt, hogy legyen bátorságom felé fordulni.
- Mindig is csak az segített, ha veled aludhattam… emlékszel? – Hangom tartózkodó, mégis kíváncsi, szívem könnyedén megtelik reményteli boldogsággal. Hiszen… ha nem emlékezne, miért csinálta volna ezt? Vajon mennyi ideig aludtunk együtt? Kint már sötétedik és én délelőtt jöttem… tehát akár hosszú órák is eltelhettek… vajon Ő is aludt, vagy csak azért maradt itt, hogy ne legyek egyedül? Nem tudom…
Lágy érintés zökkent ki gondolataimból, Hito ujjai puhán csusszannak fejem tetejére, hogy egy könnyed, laza mozdulattal borzolja össze hajamat, s kavarja fel józan gondolataimat. Kipirulva harapok az ajkaimra, szemeim megtelnek sós, mardosó könnycseppekkel, ahogy gyengéd hangja a fülembe mászik.
- Emlékszem. – Halk, lágy sóhaj, könnyedén varázsol mosolyt ajkaimra, de nincs időm megszólalni, felém nyújt egy pohár vizet, s a szavak bennem rekedten a megdöbbentségtől. – Tessék.
Ő az a Hito, akit ismertem…
Talán… talán most már mindig ilyen marad? Legalább mikor velem van…. legalább velem ilyen kedves és törődő marad? Bárcsak hihetnék benne…
Remegő ujjaim a pohárra fonódnak, ahogy elveszem tőle, ujjaink érintik egymást, testem mintha visszasüllyedne a láz forróságába, de ez az égető lüktetés mégis sokkal kellemesebb érzés.
Megiszom a vizet, testemet kellemesen felfrissíti a hideg folyadék, s ismét megremegnek kezeim, ahogy kiveszi közülük az üres poharat. Ajkaim kinyílnak, hogy megköszönjem, de képtelen vagyok megszólalni. A szívem olyan hevesen dübörög, hogy szinte megsüketít, elkábít a vad ritmus, az émelygéstől homályossá válik a tekintetem. Pedig már nem érzem magamat betegnek… nem… ezeket a bódító érzéseket Hito közelsége váltja ki.
Vajon most, hogy már jobban vagyok… most már akarni, fogja hogy… ?
Szívem még gyorsabb és gyorsabb ritmusra vált, pedig ez már-már lehetetlennek tűnik, ujjaim visszacsúsznak a takaróra, hogy ismét a puha anyagba kapaszkodva csitíthassam remegésemet.
- Éhes vagy? – Hangja hallatán megrezzenek, mintha minden mozdulatánál azt várnám, hogy mikor jön közelebb, mikor csókol meg, mikor érezhetem magamon ismét a forró, erős ujjak érintését, de a várt pillanat nem jön el.
Megrázom a fejemet, szemeim tágra nyílnak, mikor feláll az ágyról és az ajtó felé sétál.
- Azért pihenj még egy kicsit. – Mire fel fogom szavait, már a csukott ajtóra merednek elkerekedett szemeim, ajkaimon csalódott, értetlenkedő sóhaj szalad ki, s még hosszú-hosszú másodpercekig bámulom mereven a mozdulatlan, rezzenéstelen ajtót.
Nem jön vissza.
Miért ment el? Én azt hittem, hogy vágyik rám…
Ajkaimat olyan erősen szorítom össze, hogy szinte érzem elfehéredni őket, s egy lendületes mozdulattal vágom vissza magamat a puha párnára, s hasra vetődve húzom magamhoz a tollal bélelt ágyneműt.
Biztos… biztos aggódik… vagy egyszerűen csak nincs kedve hozzá… vagy lehet, hogy azzal, hogy elutasítottam a suliban, elrontottam mindent? Lehet, hogy már lemondott rólam? Lehet, hogy nem is örül neki, hogy itt vagyok?
De akkor miért nem küldött el rögtön? Nem olyan fajtának ismerem, aki kedveskedésből megengedi, hogy itt töltsem az egész napot. Bár… igazából…
… egyáltalán nem ismerem Őt.
A torkom összeszorul, arcomat a párnába temetve próbálom kiűzni fejemből az aggodalmaskodó gondolatokat, de azok nem hagynak nyugodni.
Hito illata… minden az Ő illatát árasztja magából… a párna, a takaró… még a szoba levegője is… ha leszámítjuk az enyhe dohányfüstöt. De még az is kellemesnek tűnik a tudattól, hogy Hitohoz tartozik.
Lehunyom a szemeimet, de képtelen vagyok visszaaludni. Olyan üres ez a szoba nélküle.
Hiányzik a jelenléte… még akkor is, ha Ő nem kíváncsi rám… akkor mindketten jobban járunk, ha minél hamarabb hazazavar.
Lassú mozdulatokkal kelek fel az ágyból, a testem enyhén nyirkos a verejtéktől. Utálok lázasan aludni.
Magamra masszírozom a pólómat, majd lassú, bizonytalan léptekkel sétálok végig a folyosón. Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak az út Hito szobája és a nappali között.
A tévé hangját már messziről hallom, lépteim egyre lassabbá válnak, s mikor megpillantom Hitot a kanapén elterülni, szinte már csak vánszorogva totyogok. Nyugi… csak nyugi… mi a legrosszabb, amit történhet?
Az hogy elzavar… az hogy hazaküld… az hogy kegyetlenül szól hozzám, és darabokra töri a szívemet.
Ez elég rosszul hangzik…
De mégis… miért bízom benne? Érzem… érzem, hogy soha nem bántana. Talán túlságosan naiv vagyok…
Megtorpanok, s néhány végtelen hosszúnak tűnő másodperc telik el, amíg némán, mozdulatlanul meredek alakjára, képtelen vagyok levenni róla a szememet.
Még mindig csak egy alsónadrág van rajta, mellkasa lassan mozdul minden lélegzetvételkor, s a bőre alatt húzódó kecses, finoman domborodó izmok megfeszülve követik mozdulatait. Ujjaim bizseregnek, mintha minden porcikám arra vágyna, hogy megérinthessem Őt… hogy érezhessen a bőre kellemes melegét… hogy megfeszüljön teste a puha cirógatástól… hogy miattam veszítse el az önkontrollt.
Nagyot nyelve szakítom meg a gondolatmenetemet, szívem mintha a torkomban dübörögne, kezeim remegni kezdenek. Ez nem normális… nem normális, hogy ilyeneken gondolkozom. Ennek nem így kéne lennie… hisz azóta ismerem Őt, mióta az eszemet tudom… hogy gondolhatnék rá többként, mint egy óvó, figyelmes báty? Mint egy testvér, aki mindig megvédett és aki kedves, értékes volt szívemnek? Igen… az lenne a helyes…
Magam sem tudom. Ha Hito nem változott volna ennyit… ha még mindig kedves lenne másokkal és olyan figyelmes, népszerű lenne… vajon akkor is ezt érezném?
Nem vagyok benne biztos.
Talán tényleg testvérként tekintenék rá. Viszont az a személy, akivé vált… az a személy megdobogtatja a szívemet… felizgat és csábít, vonz magához… azt akarom, hogy különleges legyek számára. Azt akarom, hogy máshogy bánjon velem, mint a többi emberrel. Azt akarom, hogy szeressen. Hogy csak engem szeressen.
Teljesen megőrültem… olyan kavaros az egész… már a saját érzéseimet sem értem… annyira szeretném tisztán látni, tisztán érezni a dolgokat, de képtelen vagyok rá. Egyszerűen ahányszor a közelemben van, elveszítem a fejemet és semmi más nem érdekel rajta kívül.
Hány másodperce meredek rá szótlanul? Meg kéne törnöm a csendet… úgy érzem magamat, mint valami perverz kukkoló…
- Ideülhetek? – Magam is meglepődök a saját hangomon, sikerül viszonylag nyugodtnak, összeszedettnek tűnő hanglejtést felvenni, s a rövid kérdés alatt mindössze egyszer remegnek meg szavaim. Egész jó teljesítmény.
Felém pillant, a barna szemek végigsimítják testemet, s mintha égető lángnyelvek nyaldosnák végig minden porcikámat. Vajon tudja, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem?
- Persze. – Hangja komor, mellkasomban enyhén szúró fájdalom költözik a rezzenéstelen, már-már nemtörődöm arckifejezés láttán, s mikor egy lassú, tétova mozdulattal ülök le, Ő szinte abban a pillanatban áll fel az ágyról.
Szemeim tágra nyílnak, kérdőn, értetlenkedve meredek rá, miközben elindul a fürdőszoba irányába.
- Lefürdök. – Halkan, kelletlenül morranva tűnik el a fürdőszoba ajtaja mögött, s én ismételten őrjítően lassan vánszorgó percekig meredek a csukott ajtóra mozdulatlanul.
Fáj.
Annyira fáj…
Miért szúr ennyire a mellkasom?
A francba. Miért gyűltek könnyek a szemembe? Én nem ezt akarom. miért válok ilyen gyengévé és kiszolgáltatottá mellette?
És Ő miért… miért használja ki ezt? Most mit csináltam? Mivel értem el, hogy annyira utáljon, hogy még egy légtérben se legyen képes megmaradni mellettem? Nem értem… nem értem…
Lehet, hogy álmomban mondtam valamit? Nem tudom… nem hiszem…
Vagy az a baja, hogy itt lábatlankodom?
Újabb hosszú percek telnek el, szívem fájdalmasan dübörög mellkasomban. Lehet, hogy jobb lenne ha hazamennék… biztos örülne, ha már nem lennék itt, mire végez…
A torkom elszorul a gondolattól, testemen hideg reszketés fut végig, s a lábaimat felhúzva kuporodom össze a kanapén, szemeim tágra nyílnak, mikor meghallom a zuhanyból ömlő víz monoton zúgását elhallgatni.
Végzett…
A szívverésem felgyorsul, minden izmom megfeszül, de tudom, hogy képtelen lennék csak úgy, köszönés nélkül itt hagyni. Tudnom kell, hogy mi a baja… tudnom kell, hogy… hogy valahogy jóvátehetem e…
Halk lépteket hallok, s amint megmoccan a kilincs, felpattanva sietek az ajtóhoz, szemeim tágra nyílnak, mikor Hito egy szál törülközőben lép ki. Szinte összeütközünk, megremegve próbálok nem hátrazuhanni, ahogy megtántorodom a közelségétől.
Remegő mellkassal fújom ki a levegőt, s mikor végre visszanyerem az egyensúlyomat, a pólómba markolva nézek végig még egyszer Hiton.
A bőre még nedves, hosszú haja kibontva omlik hátra, mellkasán végigcsordul egy-két kósza vízcsepp, s ismét nyelnem kell, hogy képes legyek megszólalni.
Igen… valamit mondanom kell…
- Mi… miért kerülsz engem? – Hangom halk, és nevetségesen vékonyka, szinte csak nyöszörgöm a félénk szavakat, arcom egyre jobban lángol szívem heves dübörgésétől. Megfulladok… nem akarok elmenni… kérlek Hito… ne küldj el… kérlek… - Ha zavarok akkor… ha szeretnéd… hazamegyek… - Őszintén ejtem ki a szavakat, mégis fájdalmasan összeszorul szívem a gondolattól, hogy hazamenjek. Hito felém lép, s én öntudatlanul is hátrálok egy lépést, mintha csak attól félnék, hogy a közelsége felerősíti a mellkasomban tomboló, mardosó fájdalmat.
Miért kell mindig ennyire fájnia? És miért… miért nyomja el a fájdalmat egy kellemes, vágyakozó, sóvárgó érzés? Ez mindig ilyen lesz? Mindig ott lesz ez a szorongó, égető kín?
Szemeim tágra nyílnak, ahogy valamibe beleütközöm, felsikoltva zuhanok hátra, ahogy a lábaim útjába áll a kanapé karfája, s reszketve, könnybe lábadt szemekkel csapódok a puha párnára, minden izmom megfeszül a félelemtől.
A-azt hittem… azt hittem, hogy a földre zuhanok… nem is… nem is vettem észre a kanapét… azt hittem, fájni fog… nem is fájt… túléltem… remegnek a kezeim… mindenem… mindenem reszket, mint a kocsonya.
Szinte megfagy ereimben a vér, mikor Hito fölém kerekedik, elkerekedett, riadt tekintetemet rabul ejti a rám szegeződő kemény pillantás. Ajkaim elnyílnak, hogy megszólaljak, de csak a nevét vagyok képes kierőltetni magamból, hangom halk, szinte elhal a rövid szó végére.
Olyan közel van… érzem a tusfürdője illatát… és az Ő illatát… annyira kellemes… ég az egész testem… elég a közelsége, hogy lángra lobbantsa mindenemet. Mind kívül, mind belül… mindenem lángol…
Hito… miért… miért kínzol?
Olyan közel hajol arcomhoz, hogy érzem bőrömön leheletét, kihűlt vízcseppek csiklandozzák végig nyakamat, és arcomat, néhány nedves tincs bőrömet cirógatja, s én megborzongok az érzéstől, szinte megrészegít a tudat, hogy alig pár centi választja el ajkainkat.
- Tudod te milyen hatással vagy rám?
Mi… micsoda… mi az, hogy én milyen hatással vagyok őrá?
Ő az, aki őrjítő, kábító, részegítő hatással van rám…
Én vagyok az, aki egy értelmes mondatot sem tud kinyögni a közelében. Én vagyok az, akinek remegnek a térdei és görcsbe rándul a gyomra. Én vagyok, akinek a szíve kiugrik a helyéről és az arca minden második szó után paradicsomvörös árnyalatot ölt.
Én vagyok. Én. Én. Én.
Megrázom a fejemet, hosszút pislogva próbálom meg lenyugtatni izgatottan őrjöngő szívemet.
- Fogalmad sincs semmiről. – Még közelebb hajol, ajkaim izzanak, bizseregnek a vágytól, hogy az övéit érinthessék, de Ő mindössze arcunkat dörzsöli össze, de ez is elég, hogy szívemet még észveszejtőbb tempóba hajszolja. A bőre forró és puha, a hajtincsei hűvösek, selymesek, ahogy hozzám érnek, s én hosszút pislogva élvezem az érzelmek meleg, boldog kavalkádját testemben, szinte szétveti mellkasomat a különös, eddig nem ismert, várakozással teli izgatottság.
Akarom Őt… azt szeretném… azt szeretném, hogy vele legyen az első…
Azt szeretném, hogy hozzám érjen… hogy megcsókoljon és hogy szeressen…
Reszkető kezeimet bátortalanul emelem fel, ujjaim a vizes tincsek közé bújnak, lágyan, puhán, szeretőn simogatom hátra haját, arcom még vörösebbé válik, ahogy érzem borzongását.
Hát nem csak én… nem csak én érzem ezt? Nem csak rám van ilyen heves, éles hatással minden apró cirógatás és mozdulat? Lehetséges lenne, hogy… hogy Ő is ezt érzi?
Az utóbbi fél óra aggodalmai, kételyei könnyedén oszlanak el, minden szomorú gondolatot elmos a mellkasomban tomboló szerelem. Még… még többet akarok…
- Tudod, hogy mit akarok… tudod, hogy mire vágyom. Ugye, Yui? – Teljesen hozzám simul, ajkaim elnyílnak, hogy megszólaljak, de szívem még mindig nem enged. Képtelen vagyok hangokat kierőltetni a torkomon. Annyira jó… annyira jó, hogy ilyen közel van… félek, hogy elég egyszer nem azt válaszolnom, amit elvár tőlem, hogy eltaszítsam magamtól…
Újabb hosszú másodpercek szállnak tova, megborzongok, ahogy lehelete fülembe mászik, s elvörösödve hunyom le a szemeimet.
Válaszolnom kell… meg kell mondanom, neki…
- Igen… - Halkan, szinte alig hallhatóan sóhajtom közvetlenül fülébe a rövid szót, szívverésem még gyorsabb tempóra vált, ahogy érzem megremegni testét a válaszom hallatán. Tényleg hatással lennék rá? Lehetséges, hogy nem csak én érzek így?
Ajkaim, szemeim tágra nyílnak, ahogy leveszi magáról a törülközőt, levegőért kapva nyikkannék fel, de bennem reked a levegő, mikor ajkai nyakam bőrét érintik. Testem megrándul, majd reszketve fújom ki a levegőt, miközben ujjaim lecsúsznak válláról, és a kanapé puha párnájába marnak. Ajkaimon hangos nyögés szalad ki, ahogy megszívja bőrömet, minden porcikámban perzselő forróságot ébreszt érintésével, s ösztönösen megemelem a hátam, hogy könnyebben tűrhesse fel rajtam a minket elválasztó ruhaanyagot.
Ahh Hito… n-nincs rajta semmi… és a testemet csókolja… ugye… ugye ez nem egy álom?
Nevét nyögöm, mintha el sem hinném, hogy ez tényleg megtörténik, lihegve, zihálva szorítom össze szemeimet, miközben Hito szája a testemen vándorol végig, hol ajkaival, hol nyelvével, hol fogával kényezteti bőrömet, mintha pontosan tudná, hogy milyen érintésekre, milyen simításokra van szüksége testemnek, hogy a lehető legforróbban tomboljon bennem a vágy.
- Ha nem azért jöttél… - Halkan duruzsolja bőrömbe a szavakat, testem megfeszül, mikor megszívja mellbimbóimat, a fogaimat összeszorítva tartom bent a levegőt, hogy visszafojtsak egy hangos nyögést. Istenem… - Ha nem akarod ezt… akkor… - Az ujjai követik nyelve nyomát, bőrömet dörzsölik, simogatják, egyre csak tovább korbácsolva bennem a vágyat, s a testemben izzó forróság ágyékomban kezd összpontosulni, zihálva, lihegve engedem ki a levegőt tüdőmből, mikor nyelve megtalálja fülcimpámat. - Jobb lesz ha addig menekülsz, míg vissza tudom fogni magam. – Felsóhajtani sincs időm, ajkunk egybeforr.
Menekülni? Miről… miről beszél? Hiszen én is annyira szeretném… vele… az elsőt…
Nyelve puhán csúszik ajkaim közé, a csókjában nincs durvaság, nincs erőszak… csak követelőző, mohó sóvárgás. Képtelen vagyok megmozdulni, az érintése, a nyelve forró csábítása mintha minden erőmet kiszívná, arcom lángol.
Halkan nyögök a csókba, ahogy összedörzsöli merevedésünket, képtelen vagyok tovább kontrollálni a bennem lázongó vágyat. Kezeim maguktól mozdulnak, vállán siklanak végig ujjaim, lassú, lágy simításokkal fedezem fel izmai hullámzó domborulatait.
Zihálásunk összeforr, ahogy elszakadnak ajkaink, vágytól ködös tekintete tökéletes mása az enyémnek. Puhán simítom meg arcát, a tenyereim közé veszem. Hihetetlen, hogy megtehetem… hitetetlen, hogy megérinthetem így… hogy megcsókolhatom…
- Hito… - Halkan suttogok, ajkaim megreszketnek. Hosszú pislogás, csupán ennyi kell hozzá, hogy elég erőt gyűjtsek. – Már nem menekülök… - Tudnia kell… tudnia kell, hogy én is vágyom rá.
Újabb csók. Durván, kiéhezettként tapad ajkaimra, s az én testemet is hasonló erősséggel rázza a vágy. A tincsei közé csúsznak ujjaim, puhán simítom, tépem, még jobban magamhoz vonom arcát.
Nyelveink édes tusát vívnak, egymást testét ízlelgetjük, simogatjuk finom szenvedéllyel.
Vége, az ellenállás, a tartózkodás magas falai végleg darabokra hullnak, már semmi nem létezik a forró ölelésünkön kívül.
Nem tudom, mikor fontam a dereka köré a lábaimat, combjaim közé férkőzve simul hozzám, a testem remegése egyre hevesebb, egyre riadtabb és vágyódóbb.
Eltépi egymástól ajkainkat, pihegve, kérdőn pislogok fel rá, tekintetében kavarognak, csillognak a sóvárgás égető lángnyelvei.
A kezeit a hátam alá csúsztatva emel fel a kanapéról, egy röpke pillanatra összerezzenek, majd a nyakát átkarolva engedem, hogy felvigyen a szobájába. A szívem a torkomban dübörög, ujjaimmal a hosszú, vizes tincseket cirógatom.
Apró, türelmetlen puszit lehelek nyakába, érzem megremegni testét.
Siettetem, hajszolom lépteit. Nem csak ő vágyik rám… nem… fordítva is igaz. Már tudom… tudom, mit éreztem, mikor egész éjszaka a karjaiban feküdtem… tudom, mi volt az a meleg izgatottság.
Már tudom…
Hito… sajnálom, hogy ilyen lassan döbbentem rá.
Lábbal rúgja be a szobájának ajtaját mögöttünk, testem halkan puffan a matracon. Hatalmas, csillogó szemekkel pislogok fel rá, elakad a lélegzetem, ahogy végignézek fölém tornyosuló alakján.
A mellkasa remeg, izmai heves táncot járnak bőre alatt, ahogy zihálva veszi a levegőt, merevedése kőkeményen simul hasához.
Reszkető ujjaimat ajkaimra csúsztatom, hogy elfojtsam izgatott pihegésemet, szabad kezemmel a takarót markolom.
Istenem… nem kéne ilyen erős vágyat éreznem egy férfi testének a látványától… azt hiszem… igen, az hiszem… tényleg szerelmes vagyok belé…
Vajon mindvégig az voltam? Nem tudom.
Lassan mászik fölém, hosszú, bámészkodásra alkalmas másodperceket ajándékozva csillogó szemeimnek. Tudom, mi fog történni… a szívem, a testem hevesen reagál a tudatra, a riadt reszketés nem marad el.
Gyengéden simítja végig oldalamat, puhán húzza le rólam a vékony alsónadrágot, kábán, mozdulatlanul engedem. Lágy csókot lehel hasamra, tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy mosolyogva érinti meg merevedésemet.
Megfeszülnek izmaim, elfojtott nyögés tör ki összeszorított ajkaim közül.
- Remélem értékeled… mert ilyet nem gyakran csinálok. – Édesen élveteg mosollyal duruzsolja a szavakat, nyelve forrón siklik végig vágyamon. Felnyögök, lábujjaim puhán marnak a takaró anyagába, csípőm elemelkedik a matracról.
Nem tudok válaszolni neki, a gondolataimat teljesen összekutyulják, romba döntik mozdulatai, s nyöszörögve vergődök a gyönyör hullámaiban. Finoman csúszik belém egy ujja, az ismerős érzés most mégis sokkal intimebb, sokkal forróbb borzongást csal testembe, reszketve sóhajtom nevét.
Nem bírom… annyira jó… miért ilyen jó?
Gyengéd mozdulatok, óvatos tágítgatás. Szeretettel, törődéssel készíti fel testemet, s én bódultan merülök el a mézbarna szemek pillantásában. Legszívesebben újra és újra elsuttognám, mennyire szeretem, de nem merek megszólalni. Félek, hogy rosszat mondok… félek, hogy elillan ez a látomás.
Az idő megszűnik létezni, testem reszketése akkor sem csitul, mikor kihúzza belőlem ujjait, felsóhajtva tárom szét combjaimat, hogy még közelebb csúszhasson.
Fölém mászik, mosolyától bennem reked a levegő, perzselő pillantása kéjes lázat lehel testembe. Mintha még mindig a betegség verejtékében vergődnék.
Zihálva pislogok fel rá, finoman veszi ujjai közé az ajkamat betapasztó kezemet, megborzongok, ahogy hűvös, folyékony krémet érzek a bőrömhöz érni. Egy kicsit kijózanodva, reszketve nézem mit önt a tenyerembe, értetlen pillantásom láttán kaján, élveteg vigyor költözik ajkaira, tekintetében visszafogott, szeretettel vegyült gúny csillan.
- Síkosító. Kenj be. – Halkan dörmög a fülembe, s én felnyögök a lehelete csiklandozásától. Reszkető ujjaim tétovázás nélkül simulnak merevedésére, végigsimítom, gyengéden masszírozni kezdem, a krémtől síkosan, könnyedén csúszik bőrén kezem. Olyan forró… hihetetlen… képtelen vagyok elhinni, hogy ezt a forróságot én váltom ki belőle.
Miattam remegnek az izmai, miattam kapkodja zihálva a levegőt. Én csalok mosoly az ajkaira, vágyat a szemeibe. Én…
Hito… szerelmem…
Forró csók, már magam sem tudom, hányadszorra veszünk el egymás ajkaiban, finoman csúsznak kezei a fenekem alá, ahogy kicsit elemeli csípőmet az ágyról.
Tudom mire készül, ajkaim megreszketnek, összeszorítom fogaimat. Félek, de nem merem kimutatni… nem akarom, hogy abbahagyja, minden porcikám erre a pillanatra várt.
Közelebb hajol, érzem arcomon a leheletét, összeszorított szemeim elkerekednek, ahogy finoman csúszik belém. Ajkaim elnyílnak, a belőle áradó forróság határozottan, egy könnyed mozdulattal tódul belém, kellemesen lüktető, bizsergető érzéssel simogat belülről, szenvedélyes reszketést csal testembe. Izmaim összerándulnak, a tüdőmben reked a levegő.
Képtelen vagyok ellazulni, képtelen vagyok kifújni a levegőt.
Hito és én…
Hihetetlen…
Miért nem érzek fájdalmat? Furcsa és kicsit feszít, de… nem fáj… olyan forró és selymes…
Még…
Még többet akarok…
Nem mozdul, türelmesen várja, hogy megszokjam, pedig könnyedén leolvasható arcvonásairól a testében tomboló vágy, a kiéhezettség.
Lassan, nehézkesen, reszketeg sóhajjal engedem ki a tüdőmbe szorult levegőt, izmaim elernyednek, szinte az ölelésébe simulok. Hosszú, mély csók, még mindig nem mozdítja meg csípőjét, mély, vágytól rekedtes hangon dörmög a fülembe.
- Jó érzés? – Megreszketek, szemeim könnybe lábadnak.
Felé fordítom arcomat, tekintetem az övét keresi, s mikor végre összefonódik tekintetünk, elérzékenyült, szerelmes mosoly költözik remegő ajkaimra.
- Csodálatos.
Megmozdul, lassú, óvatos lökés. Hangos nyögésre csábítja ajkaimat, testem megfeszül, magától mozdul csípőm.
Elveszítem a fejemet, reszketeg mozdulatokkal csúsztatom a félig száraz tincsek közé ujjaimat, lábaim erőtlenül kulcsolódnak dereka köré.
Forró… annyira forró, ahogy belülről simogat, szinte beleőrülök.
A zihálásunk összefolyik, a nyögéseim között elvesznek halk morranásai. Remegő testünk izzadtan csapódik a másikén, bőrünk halkan csattan, kéjes hangok verődnek vissza a szoba faláról, még intimebbé, még szenvedélyesebbé téve a heves aktust.
Már nincs óvatosság, nincs finomság a mozdulataiban, de a testemnek mintha pont erre lenne szüksége. Egyre őrjítőbb, durvább lökések, mélyebbre hatolnak, olyan pontokat érintenek, kényeztetnek, simogatnak bennem, amiknek a létezéséről sem tudtam.
Hirtelen kulcsolja ujjait a merevedésemre, meglepett sikolyom elnyom minden hangot, reszketve kapaszkodom vállaiba, elég egy gyenge, erőtlen simítás, hogy átlökjön a gyönyör kapuján, hosszú, elfojtott nyögéssel élvezek el, csupán távolról, tompán hallom az ő elégedett, mély nyögését válaszul sikolyomra.
Együtt megyünk el, hosszan, reszketve öleljük a másik ziháló, rázkódó testét, kétségbeesetten, vágyakozva kapaszkodom még mindig a vállaiba.
El sem hiszem…
Vége… az elsőnek… vége…
Milyen gyönyörű és csodálatos volt… milyen forró, szenvedélyes és élvezetes.
Mindig arra vágytam, hogy különleges legyen… de remélni sem mertem volna, hogy ennyire… hogy ennyire különleges lesz.
Hitoval…
Mellém fekszik, némán bújok hozzá, testem remegése kezd lecsitulni, de fáradtságot egyáltalán nem érzek.
Még… még akarom… vajon ha elmondanám neki, hogy szeretném újra csinálni, kinevetne?
Nem tudom…
Bágyadtan cirógatom a mellkasát, tekintetünk találkozik, ahogy vágyakozva felpislogok. Elmosolyodom, ajkaim lassan rezzennek, ahogy halkan suttogva szólalok meg.
- Bárcsak neked is ez lett volna az első… annyira... annyira sajnálom, hogy hagytam, hogy elszakítsanak minket...
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 07. 14. 10:45:55
|
| timcsiikee | 2011. 05. 18. 19:33:31 | #13677 |
Karakter: Muraguchi Hitomaro
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hito:
Bahh… Kurva fejfájás… Pedig tegnap nem is ittam… eleget. Heh…
De mit is tehetnék? Azóta még a színét sem láttam. Se körvonal, se hasonmás, se hang, se kép, se illat. Csak pár emlékkép. A kurva életbe. Belemarkolok a párnámba, de mikor felerősödik a fejfájás, elernyed mindenem, s szinte félholtként zuhanok a sötét kómába.
Cirógatásra rebbennek szemhéjaim s első érzés ami magával ragad, az… az irritáltság, bármennyire is puha ujjacskák érintenek. Csak résznyire nyitom a szemem és látom, hogy világos van. Épp ez benne az irritáló.
Csuklóját megragadva rántom az ágyra, s kigórva magam a takaró alól felé kerekedek, majd homályos, fáradt tekintettel meredve az alattam elterülő pacára.
- Miért nem fogjátok fel soha, hogy reggelre húzzatok haza? – Csak pár pislogás és máris tisztul a kép. – Yui… - Mit keres itt? Még mindig csak álmodnék? Vagy még mindig kurva részeg vagyok és képzelődök?
Nem.
Ahhoz túl igazi a látvány, túl igazi az érzés. Az illat.
Az arcán legördülő könnycsepp. Most meg miért sír? Ah igaz is…
Kikecmereg alólam nagy nehezen, kissé még az álmosságtól sokkosan meredek magam elé, de amint felfogom szökési kísérletét, utána eredve megakadályozom, hogy kiléphessen szobám ajtaján.
Közelebb hajolok hozzá, testének melege vonz, mint lepkét az éjszakai lámpa. Pont olyan forró is a teste. Már ennyi épp elég ahhoz, hogy az álomvilágból kiszökve szívem hevesebb tempóra kapcsolva lelkesedjen be teljesen. Vajon azért jött? Rájött végre?
De mindenek előtt…
- Senki nem volt itt – súgom halkan fülébe, ajkaim cirógatják piros, forró bőrét. Olyan mint egy kis főtt rák. Magamba szívom illatát, a közelségét. Egy elérzékenyült köcsöggé válok mellette, s ha kurvára idegesít is, de valamiért leszarom az egészet.
- Akkor miért…? – kérdi remegő hanggal. Valamiért, de ja vu érzésem van, de nem a szavak hallatán.
- Csak a megszokás… - viszont ezt a reakciót látni. Ezt az arcot. Keserű a bosszú íze, amit akaratlanul is elértem szemeinek tükrében. Mindeddig ezt akartam látni, de valamiért még sem tölt el sem elégedettséggel, sem morzsányi örömmel. Mindinkább boldogtalan szürke felhők kerülgetnek, de nem hagyom, hogy magukkal vigyék a kedvemet és érzéseimet.
- Tényleg? – kérdez vissza halkan, de csak elkomorul arcom. Ahogy hallom nagyon örül neki, de korai az öröm. A folytonos várakozás kicsit sem vidító dolog.
- Nem mintha magyarázattal tartoznék – válasz helyett csak ezt dörmögöm fülébe, érzem, ahogy egy pillanatra megfeszül, majd elhűlve lazul el. Magam felé fordítom, s mosolyt csalva arcomra próbálom hangulatomat valamivel kellemesebbre avanzsálni. – Élvezed, hogy folyton megváratsz? – de most nem menekül előlem. Ő maga jött az oroszlán barlangjába, ugye cicám?
Apró, forró ujjai mellkasomnak feszülnek, felnyitja fátyolos szemeit, kavarok benne az őrült zavar, a kaotikus keveredése az érzéseknek.
- Sajnálom… - hangja véknyabb mint máskor, s lassacskán összeáll bennem a kép. Már emlékszem.
Emlékszem mindenre. Régebben is ez volt, s szerencsére tudom rá a gyógyszert. Azt, amit remélem soha más nem ért még el. Csuklóját megszorítva rántom az ágyra.
- Vetkőzz le. – utasítom halkan, de csak megrettenve pillog fel rám. Hosszú pillanatnyi hatásszünet után elkezdi azt csinálni amit mondtam, lassan leveszi a felsőt, nadrágot, mindent szépen sorjában, félős, szemérmes mozdulatokkal. Mintha minden egyes felszabaduló centiméter után még vörösebbé válna, míg végül fel nem veszi a paradicsom színét.
Mielőtt levenné azt is visszalököm hátra az ágyon, felrántom a takarót, s mellé feküdve karolom át, forró teste csak úgy süt, tudom jól, hogy láza van.
- Hito? – értetlenül suttogja nevem, pont ahogy vártam. Kis naiv… annyiszor tudnám beetetni ahányszor csak akarom. Túl ártatlan. Túl védtelen.
- Semmit nem változtál. Hogy lehetsz még mindig ilyen gyenge és beteges? – azt hitte nem veszem észre, azt hitte, talán nem fog érdekelni? - Azt hitted ilyen állapotban bármit is csinálok veled? – szorosabban ölelem meg, vigyázva, hogy ne szorítsam ki belőle a szuszt is. Francba az egésszel… Hogy csinálja, hogy még a fejfájásom is csökkent?
- Te sem változtál semmit. – válaszol halkan, mire ledermedek. Szerintem… ezt ő sem gondolta komolyan. Mindezek után, ami visszaérkezte után történt.
Nem válaszolok, de egy idő után reszketése kelti fel figyelmemet, lesandítok arcára, és látom a kis patakokat arcán.
- Most miért bőgsz? – letörli a könnyeket, nekem támasztva forró ujjait.
- Mert boldog vagyok. – hihetetlen ez a vakarcs. Hátát, nyakán, tarkóján simítva ujjaimat lassan tincsei közé bújtatom őket, s közelebb vonom magamhoz. Lehunyom szemem, visszafogom testemet.
- Pofa be és aludj… vakarcs… - morgom halkan, választ már nem kapok, s lassan én is visszaalszom.
~*~
A mentolos cigi mardossa torkomat, ahogy az ágy mellett ülve figyelem alakját. Testének nagy részét takaró fedi, de így is könnyen kivehető, ahogy az egyik párnát ölelgetve, mosolyogva alszik, szinte rá van mászva a cuccra. Hagyom számban lógni az égő szálat, halkan szusszanva egyet túrok finoman hajába, és ott pihentetem tenyeremet, kissé hozzáérve homlokához is. Már nincs láza. Nem hiszem el, hogy ez még mindig segít. Sőt soha nem hittem el igazán, hogy ez hogyan lehetséges, de mindig… mindig kisebb örömmel töltött el. Talán ezért is kötődtem jobban hozzá. Tudatlanul folyamatosan láncolt magához. Megfeszülnek rajta ujjaim, arcom elkomorul.
A lánc még mindig nem szakadt el, csak egy szem gyengült el távolléte során. Azt hittem, azaz egy szem már rég eltűnt, de most mintha a semmiből bukkant volna fel, mint ő most újra szorosan tartja össze ezt a köteléket. Picit lejjebb vezetve tekintetem látom nyakában lógni a kis követ.
Lánc… kötelék… ez most úgy hangzott, mint egy nyálas, buzi szöveg. heh… Ez nem én vagyok. Ez voltam. Nem akarok visszaváltozni. Nem akarok megint ettől a vakarcstól függeni, hogy aztán ha a sors úgy hozza, megint a süllyesztőbe kerüljek. Azt már nem élném túl.
Hogy hihetnék az ígéretének, ha anno is egy szó, egy köszönés nélkül tűnt el?
Észre kellett volna vennem? Elvakított a gyermeki szerelem. Akkor még azt sem tudtam, mit érzek iránta, míg el nem vesztettem. Most is… csak az tud vezérelni, ami a múlt köteléke.
Azt ígértem magamnak elfelejtem a múltat, felhagyok vele és úgy teszek mintha nem létezett volna. De felbukkanásával minden felborult, és már nem tudok magamnak parancsolni. Sem testemnek, sem eszemnek, szívemről már nem is beszélve. A kérdés már csak az, hogy mi lesz a tekintélyemből, ha mindez kitudódik.
nem tudnám bántani… nem tudnék olyan durván hozzáérni, hogy komolyabb baja essen. Akkor mégis mi a francot tehetnék? Talán le kéne szarnom az egészet. Így is úgyis elérem, hogy rettegjenek már csak a nevem hallatán is, ahogy eddig. Az utolsó aggodalmam, hogy vele mi lesz, már ha ezt aggodalomnak lehetne nevezni. Inkább kíváncsiság.
Vajon a mostani kis haverjai mit szólnának? Kíváncsi vagyok… kíváncsi leszek.
Finoman beleborzolok hajába, nyakán simulnak végig ujjbegyeim, megrezzen teste és szempillái is. Kinyílnak a kába szemek, azokat dörzsölgetve lassacskán felül lehull a takaró ölére egyik keze a párnába támaszkodik. Halkan nyöszörög valamit. Nem rezdül arcom, csak semlegesen figyelem. Már javában elkezdődött az este.
- Jobban vagy? – kérdem halkan, s kifújva az utolsó adag füstöt, elnyomom a csikket a hamusba.
- Ühüm – bólint mosolyogva – mindig is csak az segített, ha veled aludhattam… emlékszel? – kérdi felcsillanó szemekkel. Feje búbjára nyomva tenyerem borzolok bele hajába.
- Emlékszem – mondom halkan, gyengédnek tűnő hangon, másik kezemmel egy pohár víz felé nyúlok, majd neki adom – Tessék – kezébe nyomom, hálás szemekkel kortyolja a hűsítőt. Mikor kiürül, kiveszem a kezéből. – Éhes vagy? – fejrázással válaszol, a pohárhoz fogom a hamust, majd felállok az ágyról. – Azért pihenj még egy kicsit – magára hagyom, mielőtt rámásznék. Már akkor megtettem volna mikor felébresztett, de van önuralmam. Még…
A konyhában leteszek mindent, majd a kanapéra vetődve kapcsolom be a tévét. Oldalt könyökölök így kezembe fektetve fejemet támasztom meg magam. Unalom… unalom… dög unalom. Ilyenkor miért csak ilyen szar műsorok vannak? Bár soha nincs semmi normális a csatornákon. Valami idióta filmen hagyom, lassan félálomba tolom magam. Ha mellette kéne még ülnöm éberebb lennék. Sóvárabb. Nem áll szándékomban megint beteget csinálni belőle.
Vajon múltkor a hideg vizes zuhany miatt épült le? Mindig is gyenge volt. Mindig is betegeskedő volt. Most sincs ez másképp. Ő nem változott, de rám nem mondhatja ezt. Azt sem tudom mi a faszomat csinált a négy év alatt. Ő sem tudja. Lehet minden jobb is így. Mit szólna, ha tudná kivel volt az első? Köze nem volt nekem soha nálam a szexnek a szerelemhez. Lehetetlen. Azt sem tudom milyen. Azt állítja jobb? Kíváncsi lennék… Főleg hogy a kis szűzike még nem is próbálta. Téveszmék. Erre volt ideje ennyi idő alatt? Ilyen elképzeléseket gyártania?
- Ideülhetek? – zavarja meg altató ugyanakkor nyugtalan gondolataimat egy ismerős hang. Oldalra sandítok… már pólóban van. Helyes.
- Persze – persze valahol megbánom a kijelentést. Csak a közelségének az érzése, az, hogy alig egy órája még mellette feküdtem, hogy tudom milyen a teste a ruha alatt. Az évek alatt felgyülemlett, iránta érzett vágyam egy puszta simítástól képes lángra lobbanni. Franc… Jó büdös franc.
Pedig csak leült a lábam mellé.
- Lefürdök – jelentem ki halkan morogva, és már csapódik is mögöttem az ajtó. Szánalmas vagyok. Az emlékek és érzelmek kurva rabja. Elég volt a keserű könnyeinek látványából, elegem van. Itt elégedetlenkedek a váratása miatt, erre úgy csinálok mintha menekülnék előle. De nem akarom megerőszakolni sem, viszont az lesz a vége, ha így folytatódik. Haza kellett volna már küldenem a picsába.
Hideg-meleg vizet váltakozva engedem testemre, egy negyedmaroknyi tusfürdő elég, hajamat csak bevizezem, majd hátra csapva túrok bele.
„Azt hiszed a hideg víz segít ezen?”
Fehh… persze hogy nem. A teste már rég megadta magát nekem, már csak el kéne hessegetnem kis fejéből a naiv kis gondolatokat.
Derekam köré csavarok egy törülközőt, megrázom fejem kutyamód, hogy egy kis vizet kicsapjak felőle, majd újra beletúrok. Tököm se tudja mit kéne csinálnom.
Mikor kilépek szinte beleütközöm, mert majdnem az ajtó előtt áll, becsapódik mögöttem az ajtó, ahogy hirtelen végigmér kipirosodik az arca, majd pólójának alját gyűrögetve lép egyet hátrébb.
- Mi… miért kerülsz engem? – csipogja halkan, mire semleges arccal, mohó tekintettel figyelem, s amikor egyet lépek felé, ő újra hátrálni kezd. – Ha zavarok akkor… ha szeretnéd… hazamegyek – újabb lépések, de a távolság marad, a kanapé felé terelem észrevétlenül, míg nem sikkantva zakkan hátra, kis lábait még fel is kapja egy pillanatra, a karfán lógnak majd le, ő pedig elterül a bőr anyagon. Olyan hirtelen hévvel kerekedek felé, hogy azonnal rabul ejtem remegő tekintetét. – Hito… - nem bírom.
Teste mellett támaszkodom meg egyik oldalt, másik tenyerem a kanapé háttámlájába markol, a egyik térdemet lábai közé támasztom a karfára, a másikkal még a földön állok. Olyan közel hajolok arcához, hogy csak pár centi válassza el orrunkat. Előre hulló hajamból lassan elkezd csöpögni a víz, hiába csavartam meg, mielőtt kijöttem.
- Tudod te milyen hatással vagy rám? – kérdem halkan súgva, egy pillanatra kitágulnak szemei, majd óvatos fejrázással adja meg a választ. – Fogalmad sincs semmiről. – lejjebb hajolok, de nem érintem ajkait, inkább összesimítom arcunkat, hagyom hogy félresöpörje hajamat, beleborzongok az érintésbe, főleg amikor vállaimba kapaszkodik. – Tudod, hogy mit akarok… tudod, hogy mire vágyom. Ugye, Yui? – halkan, szinte már rekedtesen duruzsolva ejtem i a szavakat, mellkasom övéhez ér, ahogy lassan egész testem is, érzem ahogy fokozatosan lazul a törülköző.
- Igen… - halk suttogás, édes hang, érzékeny érintés. Ha tudja, akkor mi a jó francot keres itt?
Kioldódik a törülköző, levetem magamról, hogy ne legyen útban, majd nyakába csókolok, hogy hallhassam kéjes nyögéseit. Milyen érzékeny, már ennyitől is képes elkábulni. Felemelkedem róla, de csak pár centit, oldalát simítom, feltűröm lassan a pólót, vágyakozva mérve végig. Ennyi érintés, ennyi érzés és illat, látvány elég nekem ahhoz, hogy keményen meredjen vágyam. Hihetetlen mennyivel erősebb, mint másoknál. A kis ribancok mindig felszoptak, vagy csak kényeztettek, csábítottak mielőtt bármi lehetett volna, de neki tennie sem kell semmit. Bosszantóan gyönyörűséges.
Majdnem egészen nyakáig tűröm fel a pólót, áthidalom az összegyűrt anyagot, lassan lefelé kezdem el csókokkal halmozni, elérek hasáig, majd visszafelé haladva nyelvem futtatom végig bőrén. Farkam egyre jobban lüktet, felpillantva arcára pipacsvörös ábrázata szítja a tüzet.
- Hito…
Érzékien húzom végig fogamat oldalán, megrándulva nyikkan egyet, majd fokozatosan haladok tovább, felfelé.
- Ha nem azért jöttél… - nyelvemmel elérem érzékeny kis mellbimbóit, megízlelve kényeztetem pár pillanatig, majd folytatom. – Ha nem akarod ezt… - nyelvem útját tenyerem követi, buján simogatva a nedves testrészeket – Akkor… - finoman nyakába harapva ízlelem meg ott is nyelvemmel, majd felfut fültövéig, megrágom finoman a cimpának, majd arca elé kerülve orrunk összeér, a kábán csillogó tekintet megrészegít. – Jobb lesz ha addig menekülsz, míg vissza tudom fogni magam. – dörmögöm ajkaira, melyeket a mondat után egy mohó csókkal ejtek rabul, egyre forróbban simítva testét. Ágyékom éledező kis farkához dörgölöm, egyre közelebb kerülök hozzá, míg be nem hálózom teljesen. Akarom… Annyira, hogy fokozatosan, teljesen beleőrülök.
|
| Silvery | 2011. 05. 11. 15:14:25 | #13568 |
Karakter: Ono Yuichi
Megjegyzés: (Timcsinek)
Hosszú, feszült csend ereszkedik ránk, ólomsúlyként nyomja reszkető mellkasomat. Félve emelem fel eddig lesütött tekintetemet, ajkaim megremegnek, ahogy pillantásunk találkozik. Szinte rabul ejti szemeimet, miközben közelebb hajol, a levegő, a szavak a tüdőmben rekednek, s mintha még kavargó gondolataimat is ledermesztené a komoly, kemény tekintet, melyben egyszerre tombol a vágy és a düh.
Miért nem mond semmit? Miért néz így rám?
Nem értem…
- Ugye most csak szórakozol velem? – Szemeim tágra nyílnak, minden porcikám beleremeg, ahogy résnyire eltátott ajkaim közé dörmögi a kérdést, hangja komor, vészjóslóan nyugodt, a forróság mégis végigszáguld testemen leheletének perzselő cirógatásától. Hirtelen nyomja belém az ujját, testem összerándul a váratlan mozdulattól, ajkaimon kiszökik egy hangos, elfojthatatlan nyögés. Ah… miért…
Ujjaim ingébe marnak, támaszt keresve húzom közelebb magamhoz, mintha némán könyörögnék neki, hogy védjen meg önmagától.
Tényleg ezt akarom? Tényleg el akarom lökni most, hogy végre ismét áttörtem a falat, amit maga köré húzott?
Megőrültem… miért akarok mindig többet? Azt szeretném, hogy tökéletes legyen… ne csak nekem… azt szeretném, hogy neki is különleges legyen. Különleges akarok lenni…
Megszólalnék, de szenvedélyes csókkal fojtja belém még a halk nyögéseket is, nyelve forrón, puhán játszadozva csúszik ajkaim közé, szinte teljesen elkábít a forróság, testem újra és újra összerándul ujja mozgásától.
- Azt hittem elég, ha a személy különleges számodra. – Hangja még nyugodt, de mozgásán érzem, hogy gyűlik szívében az ingerültség, szemeim könnybe lábadnak, de magam sem tudom, hogy az élvezettől vagy a félelemtől gyűlnek a mardosó cseppek szememben. - Ne viselkedj úgy, mint egy romantikus szűz kislány, mert a végén puncit fogok keresni rajtad. – Halk gúnyos suttogás, ajkai szinte fülemet cirógatják, s én nyöszörögve kapaszkodok belé, szívem egész aprónak tűnik, mellkasom összeszorul szavaitól, de képtelen vagyok abbahagyni az élvezetes nyögdécselést, a testem minden apró porcikája folytatásért üvölt.
Azt hittem megérti.
Azt hittem elfogadja, hogy nekem ez milyen fontos.
Tévedtem volna? Miért?
Összeszorítom szemeimet, kapkodom, lopom a levegőt, Hito ujjának mozgása szinte teljesen elveszi az eszemet. Miért ilyen jó érzés? Ennek tényleg ilyen jónak kell lennie, vagy valami nincs rendben a testemmel? Én… úgy tudtam, hogy a fiúknak… ez fáj… akkor miért ennyire jó?
Ahhh…
Merevedésem fájón lüktetve simul hasamhoz, a csempe hideg érintése a hátamon az egyetlen tényező, ami lehűti, lenyugtatja a testemben lángoló vágyat.
- Hito… - Halk, ziháló hangom idegennek, túlságosan vékonykának és reszketegnek tűnik, szemeimet olyan erősen szorítom össze, hogy érzem a víz csordogáló cseppecskéit megülni az arcomon keletkezett ráncokban. – Kérlekh… - Alig hallható sóhaj, esetlen könyörgés… ennyire vagyok képes csupán, testem vadul lüktetve próbálja száműzni a józan gondolatokat, az ellenkezést, de én makacsul kitartok. Már magam sem tudom, hogy miért ennyire fontos… csak azt tudom, hogy igenis az… pedig milyen egyszerű lenne engedni neki… milyen könnyű lenne átadni magam az élvezetnek, az iránta érzett vágynak és elveszni a gyönyörben, amit Ő ad nekem. Hito…
Mozdulatai lelassulnak, testem végigborzong az élvezet hiányától, mégis megkönnyebbülök a tehertől, ami lehullik szívemről.
- Milyen önző lettél, Yui… - Lágyan, már-már kedves gyengédséggel suttogja a fülembe a szavakat, hangjában mintha… mintha… fájdalom csillanna?
Szemeim elkerekednek, az arcomon folyó vízcseppekhez láthatatlan könnycseppecskék keverednek, szívem dübörgése mintha megszűnne, mikor tekintetünk találkozik. A barna szemek csalódottságot, kiábrándultságot tükröznek felém, ajkaim megrezzennek, hogy megszólaljak, de a levegő makacsul a tüdőmbe ragadva gátol meg a beszédben, testem beleremeg a szívembe nyilalló fájdalomban.
Ne… kérlek Hito… ne nézz így rám… miért teszel úgy, mintha… mintha fájna?
Miért nézel rám úgy, mintha sebezhető és gyenge lennél?
Miért érzek… bűntudatot?
Ujjaim még görcsösebben markolják meg ingét, mintha csak attól félnék, hogy kicsusszan markomból, s képtelen leszek megállítani.
- Remélem csak a halvérűek hatása, amit hamarosan kinősz. Legközelebb légy tekintettel másra is. – Miért… miért mondja ezt?
Neki nem mindegy? Hiszen annyi emberrel volt már… biztos… biztos előfordult már, hogy visszautasították… biztos előfordul már, hogy várnia kellett valakire. Én nem vagyok különleges számára… az lehetetlen…
Az túl szép lenne ahhoz, hogy a valóság legyen…
Ujjai puhán csúsznak kezemre, épphogy csak érintik felhevült bőrömet, mégis könnyedén lazulnak el a görcsös szorítástól elfehéredett ujjaim. Lassan csúsztatja lejjebb kezemet, lelassult, fájdalmas szívverésem egy pillanat alatt szökik ismét az egekbe, ahogy merevedésére simítja reszkető ujjaimat. A nadrágon keresztül is könnyedén érezni kőkemény vágyát, s hiába csordogál hideg víz kezemre, a forróság szinte átsüt a vékony anyagon, szinte érzem a sóvár lüktetést, ajkaim megremegnek, beleborzongok a vágyba. Hito…
- És nem csak erre gondolok… - Halkan suttog, arcunk egymást súrolja, s rövid szünet után lassan, gyengéd mozdulattal vezeti mellkasára ujjaimat, a vékony, átnedvesedett pólón keresztül is érzem bőrének melegségét, izmai megfeszülnek érintésemtől, mintha csak ösztönösen reagálnának a puha simításra. Elgyengülve engedem, hogy irányítson, szétteríti ujjaimat, s szemeim tágra nyílnak, mikor megérzem kezem alatt szíve heves dübörgését.
Dadamm.
Dadamm.
Dadamm.
Arcomra mélyvörös színt csal a vad ritmus, saját szívem is ráhangolódik, fülemben szinte visszhangzik a két, versengő szívverés.
Miért? Miért ver ilyen gyorsan a szíve? A vágytól?
Vagy ez több lenne? Miért érzem úgy, hogy ez több, mint vágy?
Megint csak képzelődök… csalfa, bolond reménykedés, hogy még nagyobbat zuhanjak utána…
… ugye?
A tekintetem merevvé válik, látásom elhomályosul, de sajnos nem eléggé, hogy ne tudjam kivenni az elsötétedő arcvonásokat, a szemeiben csillanó közömbösséget
Fáj. Annyira fáj. Miért néz így rám?
Az én hibám… miért kellett ellöknöm magamtól?
Igaza van… tényleg önző vagyok… itt hagytam, fájdalmat okoztam neki, és most még én kérek tőle szívességet. Mekkora idióta vagyok.
El kell mondanom neki. Gyerünk… szólalj meg… nyisd ki a szád és hívd vissza magadhoz… mondd, hogy szeretnéd itt és most… GYERÜNK!
Szemeim könnybe lábadnak, erőtlenül rogyok össze, a hideg víz minden porcikámat átjárja, átfagyasztja. Nem… ez nem a víz… a mellkasomból jön a fagyos hűvösség. Hito…
A térdeim halkan koppannak a kemény kövön, fájdalmas pillantásomat Hito elkedvetlenedő, komor, semmitmondó arcvonásaira emelem, mintha a szívembe maró kín enyhítené a bűntudatot és a veszteség keserűen csípős érzését.
Megáll velem szemben, ujjai lassan mozdulnak, ahogy lomhán, ráérősen gombolja ki az ingét, testem minden izma megfeszül a látványtól, s mikor lassan lecsúszik róla az anyag, egyszerre árad szét ereimben forrón lüktető vágy és jegesen mardosó félelem.
Bántani fog. Megint bántani fog?
Ne… nem akarom… kényszeríteni fog…
Testem fájdalmasan reszket, legszívesebben a falhoz lapulva másznék távolabb tőle, de képtelen vagyok megmoccanni. Teljesen leblokkolok, szemeim tágra nyílnak, mikor lassú mozdulatokkal csavarja ki az ingét, és magára kapja az egyenruha kabátját. Az ajtó felé sétál, tekintetemmel képtelen vagyok követni mozdulatait, még mindig dermedten bámulok magam elé, homályos, elkábult gondolataim lomhán, késve fogják fel a történteket.
Nem bánt. Nem kényszerít.
Egyszerűen csak itt hagy.
Miért nem örülök? Miért nem érzek megkönnyebbülést? Miért nem tudok megszólalni?
- Tudod, hol találsz meg.
Mit mondott? Nem értem… de igen értem… mégis képtelen vagyok igazán felfogni…
Arcomon csorognak a könnycseppek, mozdulatlanul meredek magam elé hosszú percekig.
Elment. Tényleg elment.
A csendet csak a jéghideggé váló cseppek koppanásai törik meg, a zuhanyból még mindig folyik a víz, hajam arcomra tapad, ahogy előre döntöm fejemet.
Mennyire máshogy is történhetett volna minden, ha… ha nem vagyok ilyen önző… talán még utolérném… talán még utolérném a folyosón.
A gondolat csábítónak tűnik, de még mindig képtelen vagyok megmoccanni, reszkető tekintetem lüktető, kínzóan forró vágyamra siklik, mellkasom megremeg, ahogy visszatartom a zokogást. Nem hiszem el, hogy ezt csináltuk a suliban…
***
Fáradtan, nyűgösen nyújtózkodom az ágyamban, ajkaimon nyöszörgésszerű ásítás szökik ki, zavartan próbálom kisimítani magam alatt a lepedőt, de a verejtéktől nedves anyag makacsul ráncos marad. Kimerültnek érzem magam. Utálok beteg lenni.
Oldalra fordulok, tekintetem a falra siklik.
Vajon mit gondol Hito? Ha nem fáztam volna meg, első nap megkerestem volna…
Már 3 napja történt… vajon hiányzom neki?
Elhessegetem a nevetséges gondolatot, lerúgom magamról a fülledtnek tűnő takarót, és kimegyek a konyhába, hogy hideg vízzel hűtsem le magam.
Nem mintha a betegség máskor megállítana… könnyen megfázok, már megszoktam a láz fullasztó érzését. Attól rettegek, hogyha átmegyek Hitohoz, másvalakivel találom együtt. Abba belehalnék. Egyszerűen nem bírnám elviselni… és ami a legszörnyűbb az az, hogy egy árva szavam sem lehetne…
Nem mintha járnánk… nem mintha bármi is történt volna közöttünk…
…miattam nem történt semmi… én vagyok az oka.
Nem tudok aludni, annyira félek a gondolattól, hogy mást ölel ugyanabban a pillanatban…
A kelleténél csupán egy leheletnyivel erősebben csapom le az üvegpoharat az asztalra, a hangos csattanás kizökkent a gyötrődő ábrándvilágból. Szánalmas vagyok… itthon szenvedek három napja és azon aggódok, hogy mással van, mikor akár meg is látogathatnám… mikor magamhoz láncolhatnám…
Szombat van… tegnap biztosan sokáig bulizott…
Gondolkodás nélkül kapkodok magamra pár cuccot, s mielőtt rádöbbenhetnék, hogy mit művelek, már a kihalt utcán rohanok végig. Közel lakunk, busszal csak néhány megálló, így gyorsan odaérek, lihegve állok meg a házuk előtt, szívem a torkomban dübörög, és nem csak a futás miatt.
Mi lesz, ha egy idegent találok a karjai között?
Talán… talán jobb is lenne… legalább még azelőtt kiderülne, hogy igazán hinni, bízni kezdenék az egészben… igen…
Kezem megtorpan a csengő előtt, megremegve meredek az apró gombra, s egész testem összerezzen, mikor váratlanul kinyílik az ajtó. Felkapom a tekintetemet, Hito anyukája barátságosan elmosolyodik, mikor megpillant.
- Szia Yuichi, Hitohoz jöttél? Még alszik, menj fel nyugodtan. – Elmosolyodva köszönöm meg, úgy érzem, mintha szívemről hatalmas súly esne le, hogy legalább nem Őt kell kiugrasztanom az ágyból, hogy ajtót nyisson nekem.
Hangja megállít, s visszafordulok, mielőtt beléphetnék a nappaliba.
- Olyan sápadtnak tűnsz, nincs lázad? Emlékszem, régen is milyen beteges gyerek voltál… - Halkan beszél, s én zavartan kezdek magyarázkodni, mélyen felsóhajtva könnyebbülök meg, mikor közli, hogy mennie kell, különben elkésik. Becsukódik az ajtó, ujjaimat félve fűzöm össze testem mögött, kicsit émelyegve meredek a csukott bejárati ajtóra.
Kettesben vagyunk.
Legalábbis… remélem, hogy csak kettesben…
Lassú léptekkel sétálok fel, reszkető ujjaim bátortalanul simulnak a kilincsre. Kérlek… kérlek, legyél egyedül…
Kimért mozdulattal nyitom ki az ajtót, halk, néma léptekkel sétálok be, szívem megremeg a boldogságtól, ahogy megpillantom a kisimult, mozdulatlan arcvonásokat. Hangtalanul, nyugodtan veszi a levegőt, haja szétterül a párnáján, a paplan csupán hasáig takarja testét, szabadon hagyva egész mellkasát. Érzem, hogy a láz halovány pírja sötét vörösséggé mélyül, szívem olyan hangos dübörgésbe kezd, hogy attól aggódom, felébreszti a mély álomból.
Hogy nézhet ki ilyen jól? Régen is helyes volt, de most…
…most teljesen más… szívdöglesztő…
Ajkaimra szórakozott, bizonytalan mosoly kúszik, reszkető ujjaimmal puhán simítok ki arcából egy-egy tincset, bőre puha és forró. Érinteni akarom… még…
Azt akarom, hogy rám nézzen… azt akarom, hogy felébredjen…
Kicsit erősebb simítással próbálom ébresztgetni, ujjaim hajába csúsznak, elmosolyodva figyelem, ahogy a sima arcvonások megrándulnak, pillái megrezzennek, de még nem nyitja ki szemeit. Vajon másnapos lesz? Lehet… olyankor durvább szokott lenni…
Kicsit tartózkodón húzom vissza kezem, de mielőtt teljesen eltávolodhatnék tőle, elkapja a csuklómat, és az ágyra ránt, halk morranásától szívem kihagy egy ütemet.
- Miért nem fogjátok fel soha, hogy reggelre húzzatok haza? – Halkan, jól láthatóan félálomban dörmögi a rövid szemrehányást, minden szava újra és újra megforgat egy éles tőrt a szívemben. Testemből mintha minden melegség, minden boldogság elpárologna, oly könnyedén hűl ki a vér az ereimben, mintha soha nem is éreztem volna az izgatott, élettel teli pezsgését.
Itt volt valaki. Nem egyedül aludt.
Szemeim tágra nyílnak, képtelen vagyok eltüntetni tekintetemből a csalódást, a fájdalmat, s szinte látom Hitot szemeit kitisztulni, ahogy lassan kizökken a nyomott félálomból. Hosszan, ledermedve meredünk egymásra, ajkaim megreszketnek szívem hangos, gyötrelmes sikolyától.
- Yui… - Halkan ejti ki nevemet, képtelen vagyok bármiféle érzelmet kiolvasni hangjából, mégis megborzongok sóhajától, arcomat végigszántja néhány égető, a láztól felforrósodott könnycsepp.
Miért… miért ilyen jó érzés a nevemet hallani azok közül az ajkak közül?
Miért érzem úgy, hogy még mindig mindenemet neki adnám?
Remegő ujjaimmal eltakarom ajkaimat, magamba fojtom a könnyeket, ahogy fürge, erőtlen mozdulatokkal mászom ki alóla, és Ő nem állít meg.
Hát persze. Miért is várt volna rám?
Miért ne szedett volna fel másokat? Miért változott volna bármi is?
Egy senki vagyok.
Összeszorult szívvel nyitom ki az ajtót, testem összerándul, mikor váratlanul csapódik be előttem a félig kitárt ajtó, szívem a torkomban zihál. Megfojt. Megfulladok. Már magam sem tudom, hogy a könnycseppek vagy a vadul dübörgő szívem nem hagynak e lélegezni.
Megreszketek, ahogy érzem Hito meleg testét a hátamhoz simulni, tenyere szétterül az ajtó lapján, ahogy bezárja az egyetlen menekülési útvonalamat, ujjaim elgyengülve, erőtlenül csúsznak le a kilincsről.
Mit akar még? Hát nem látja? Sikerült, amit akart…
Elérte a célját…
Apró darabokra zúzta a szívemet.
Vajon mindvégig így tervezte? Tökéletes bosszú. Tökéletes...
- Senki nem volt itt. – Halkan, egyszerűen leheli fülembe a kijelentést, szemeim tágra nyílnak szavai hallatán, ujjaim ökölbe szorulnak. Kezét puhán simítja hasamra, ahogy magához húz, a forróság minden végtagomat átjárja, a remegésem nem csitul.
Szívverésem felgyorsul, ahogy ajkai fülemet simítják, a könnyek csordogálása megszűnik, pedig még képtelen vagyok rá, hogy őszintén elhiggyem, amit mondott.
Senki? De akkor… miért…
Nem, képtelen vagyok elhinni. Túlságosan fájna megint örülni, és utána megint csalódni.
- Akkor miért…? – Miért mondta ezt? Miért bánt úgy velem, mintha az éjszakai ribanc lennék, akivel kufircolt?
- Csak a megszokás… - Nyugodtan dörmög fülembe, elkábít a mély, dallamosan bódító hangszín, szinte az ölelésébe olvad testem, ahogy ellazulnak remegő izmaim, szemeimet lehunyva űzöm el testemből a gyötrő, mardosó fájdalmat.
Lehetséges, hogy… hogy tényleg csak azért?
Igen… biztos megszokta, hogy nem egyedül tölti az éjszakát…
- Tényleg? – Halkan lehelem a kérdést, pedig már szívem minden apró porcikája vakon hisz szavainak. Hito… ugye… ugye nem versz át? Ugye nem fogsz bántani? Ugye nem élsz vissza a bizalmammal.
- Nem mintha magyarázattal tartoznék. – Hangján hallom, hogy elmosolyodik, a lágy mosoly keserű vigyorrá szélesedik, miközben maga felé fordít és az ajtó lapjába préseli hátamat, szemeiben komor gúny és irritáltság csillan, ahogy halkan, fenyegetően nyugodt hangon folytatja. – Élvezed, hogy folyton megváratsz? – Szinte a fülembe sziszegi a szavakat, arcom kipirul az érzéki szemrehányástól, remegő ujjaimat mellkasára csúsztatom, mintha a pólójába próbálnék kapaszkodni, s mikor rádöbbenek, hogy egy alsónadrágon kívül semmi nincs rajta, ujjaim megreszketnek melegséget árasztó bőrén.
- Sajnálom… - Halkan suttogok, lesütném zavart, elkábult tekintetemet, de pillantása rabul ejti szemeimet, az émelygéstől szinte megszédülve támaszkodom mellkasára. Szívem a fülemben zihál, szinte sípolnak dobhártyáim az őrült hangzavartól, bőröm mintha lángolna.
Megfogja a csuklómat, hevesen, már-már durván ránt az ágy felé, s én felnyikkanva landolok a puha matracon, kába szemeim elkerekedve figyelik ahogy mellém sétál.
- Vetkőzz le. – Lágyan, mégis ellentmondást nem tűrő hangon ejti ki az utasítást, tekintetembe félelem és tartózkodás költözik, de képtelen vagyok nemet mondani.
Dühös? Igen… egyértelműen… de miért? Mit csináltam?
Végig ilyen lesz? Azt hittem… azt hittem, Ő fog levetkőztetni… ez így annyira…
… idegen.
Lassú reszkető mozdulatokkal veszem le a ruháimat, s mikor már csak az alsónadrág marad rajtam, megállít. Mellém térdel, s én nagy szemekkel, tartózkodón pillantok fel rá. Végtelenül kiszolgáltatottnak és gyengének érzem magam. Durva lesz?
Felemeli a takarót, elfekszik az ágyon, és egy könnyed rántással húz maga mellé, majd ránk teríti a kellemesen vékony, mégis meleg paplant. Megremegek, ahogy testünk egymásnak simul, értetlenkedve, kérdőn pislogok fel rá, ahogy átölel a takaró alatt.
- Hito? – Halk, bizonytalan sóhajként hagyja el ajakimat neve, az sem biztos hogy hallotta, de mintha megszorulnának körülöttem kezei.
- Semmit nem változtál. Hogy lehetsz még mindig ilyen gyenge és beteges? – Komoran, de egyáltalán nem szemrehányón dünnyögi a szavakat, s szinte ingerülten fejezi be, miközben még közelebb húz magához. – Azt hitted ilyen állapotban bármit is csinálok veled? – Megborzongok szavaitól, szemeim könnybe lábadnak, ahogy fülledt forróság járja át minden porcikámat, remegő kezeimet Hito köré fonom, homlokomat a mellkasára simítva bújok még közelebb hozzá, ajkaim reszketve formálják a szavakat.
- Te sem változtál semmit. – Ez a pillanat olyan, mintha egy perc sem telt volna el azóta. Emlékszem… régebben mindig beteges voltam. Elég volt egy erős fuvallat vagy hideg éjszaka, hogy belázasodjak. Hito soha nem kapta el… mindig vele aludtam és elég volt egy nap, hogy kifeküdjem a magas lázat.
Talán Ő is emlékszik?
Talán nem felejtette el azokat a pillanatokat? Talán neki is olyan értékesek ezek az emlékek, mint nekem?
Mellkasom megreszket, forró könnycseppek folynak végig arcomon a boldogságtól, minden porcikám kocsonyaként remeg az ölelésében.
- Most miért bőgsz? – Halkan, idegesen dörmögi a szavakat, ujjaim mellkasára csúsznak, miközben letörlöm arcomról a kicsorduló cseppecskéket.
- Mert boldog vagyok. – Szavaimra csak forró, perzselő csend válaszol, ujjai lassan csúsznak tincseim közé, ahogy közelebb von magához, érzem megremegni testét, ahogy arcomat a vállgödrébe temetve hunyom le szemeimet. Hatással lennék rá? Lehetséges, hogy… hogy miattam van ez az egész? Vajon tényleg ilyen fontos lennék neki?
- Pofa be és aludj… vakarcs… - Halkan dünnyög fülembe, ajkaimra ösztönösen boldog, kissé lemondó, beletörődő mosoly kúszik, legszívesebben megcsókolnám, de nem szeretném felébreszteni az alvó oroszlánt. Csak egy kicsit… csak egy kicsit hadd pihenjek még a múlt ártatlan, gyermeki szerelemben fürdő emlékképei között…
|
| timcsiikee | 2011. 05. 10. 15:00:33 | #13543 |
Karakter: Muraguchi Hitomaro
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hito:
Csak bólint válaszként, de számomra ez még nem elég.
- Mondd ki – utasítom morogva, mire első reakcióként csak ingembe markolva nyitja fel nagy szemeit.
- É-értettem. Soha többé – nyöszörgi halkan, s ígéretét felém egy csókkal pecsételem meg.
- Helyes… - magam alá terelem, felé kerekedve kezdem megszabadítani a felesleges tornaruhától, amikor hirtelen megrezzen a kilincs és vele együtt az egész ajtó is.
Először nem zavartatom magam, de mikor már meghallom a tanár hangját, abbahagyom mindazt, amit eddig folytattam az alattam fekvő vándormadárkával.
Durr…
Az ajtónak annyi, és alólam is kireppent a csapdába esett védtelen nyuszi.
- Már megint beragadt ez az ajtó. Már szóltam az igazgatónak. – morogja kelletlenül, majd végignéz rajtunk. Én csak megfordulok a szőnyegre ülve. - Mióta vagytok bezárva?
- Nem… nem sok ideje… - csipogja kicsi Yui, és már osonna is kifelé.
- Yuichi. Jól vagy? Teljesen vörös az arcod. – ledermed. Hehe… még jó, hogy vörös, ez csak természetes. - Hitomaro, hányszor kell még elmondanom, hogy ne bántsd az elsősöket? – még ha csak bántottam volna. Akkor nem pirospozsgás a drágaságok arca, hanem lila, kék, zöld maximum, ha piros, akkor is csak a vértől.
Yui kisurran, a tanár pedig nevelő célzatú monológokkal halmoz el, aminek kurvára nem lesz hatásuk, ahogy eddig sem. De addig jó, míg ez a szekrény méretű fószer csak beszél, és érdeklődést mutatok felé.
Mikor vége a szentbeszédnek kifigyelem hogy felmegy a rendes tanáriba, így van lehetőségem elcsenni a fiúöltöző kulcsát, és a szökevényem után eredni, totális csapdába csalva ezzel.
Hmm… úgy hallom, hogy zuhanyozik.
Katt…
A kulcsot elfordítva hagyom a zárban, s elégedett vigyorral, egyen kabátomat levetve követem a hangot, ami a célszemélyemhez vezet.
Vajon azóta itt állhat, amióta kiszalad a szertárból?
Mögé lépve karolom át, hogy véletlenül se menekülhessen el.
- Azt hiszed a hideg víz segít ezen? – főleg, ha szűz vagy kincsem, sőt ha jól sejtem akkor én nagyobb hatással vagyok rá, mint bárki más. Komolyan olyan mint egy kislány, aki pornót sem néz.
- Neh… vizes leszh a ruhád… - nyöszörgi erőtlenül édes hangon, főleg akkor remeg meg az ártatlan kis hang, amikor egy érzékenyebb pontot érintek síkos testén.
- Nem érdekel – búgom halkan, magam felé fordítom, hogy éhes tekintetemmel falhassam az a látványt, amiről évekig, hónapokig csak álmodni mertem. Amire annyi mocskos fantáziám volt mindaddig, míg gyermeki fejemmel össze nem tört teljes eltűnésével. De azóta már felnőttem. Ebben a korban négy év rengeteg idő, éppen elég volt arra, hogy a személyiségem is szöges ellentétté váljon jelenlétének hiányában.
Meredező farkacskáját masszírozva minden arcvonása, minden hangja tudatomba ég, s felülírja az eddigi fantázia összes képét, hogy élet hűbb, valóságosabb emlékekké váljanak a vágyálmok. A rég elfeledett, de felszínre hozott kínzó álmok.
Puha, ragadozó csók, felfalom, ízlelem, gyönyörködöm benne, raktározok, élvezek. Lábait kissé kitárja így közéjük térdelve tartom meg.
Nevemet nyögi, beleborzong még a hajam is, nem beszélve kőkemény vágyamról. Nyakának puha, vizes, illatos bőrét csókolva falom fel, míg el nem éri a felhőtlen gyönyört, s láthatom végre arcán azt a kéjes kifejezést, amit még elképzelni sem tudtam soha. Csodálatos…
Fincsi nedvét lemossa kezemről a víz, így nincs lehetőségem megízlelni, de… lesz még rá alkalom, az biztos.
Hátul fenekére simítom markomat, ujjam becsúszik a forró résbe, de ijedten sikkant fel.
- Várj… - ne már!
- Mi van? – remélem nem…
- Várj – most halkan, könyörögve ismétli meg az aprócska, kiábrándító szót. - Bárki… bárki bejöhet… - oh picinyem, ha csak ez a gond…
- Kulcsra zártam az ajtót – közlöm vigyorogva. Számítottam erre, így felkészülten támadtam le, nincs menekvés kicsi Yui. – Még valami? – az ablakon csak nem akar bemászni valaki, hogy meglessen minket, amikor azt sem tudják, hogy itt vagyunk.
- Hito… én… mindig azt akartam, hogy az első különleges legyen… soha nem úgy képzeltem, hogy egy piszkos tesi öltözőben lesz… - sejtettem, hogy az ajtó csak egy kifogás akart lenni, még jó hogy valahol erre is számítottam.
Ajkaimat összeszorítva, összeszűkült szemekkel mérem végig.
- Ugye most csak szórakozol velem? – kérdem halkan morogva, ajkaira dörmögve a szavakat, s közben egyetlen ujjamat még mélyebbre tolom bele hirtelen. Felsikkantva markolja meg csurom vizes ingemet, pilláit összeszorítva nyöszörög édesen. Ajkai megremegnek ahogy szólásra nyílnának, de először egy csókkal hallgattatom el finoman mozgatva benne ujjamat, duzzadtabbra csókolom az apró szájat, mint eddig. – Azt hittem elég, ha a személy különleges számodra – testemmel hozzá simulok, hogy a falhoz tartsam, s halkan a fülébe dörmögve a szavakat nem áll meg kezem a mozgásban. – Ne viselkedj úgy, mint egy romantikus szűz kislány, mert a végén puncit fogok keresni rajtad. – vigyorogva súgom a szavakat, de csak nyöszörög tovább kezem tevékenysége alatt.
- Hito… - milyen jól hangzik ez így az Ő ajkaiból, sokkal szebb, mint bárki, akitől eddig hallottam. – Kérlekh – hm? Eljutottunk a könyörgésig?
Már érzem, hogy szűz kis farkacskája lassan már újra készen állna egy újabb kielégülésre, ez az amit vártam az őszinte kijelentése után.
- Milyen önző lettél, Yui – duruzsolom halkan, gyengéden, miközben lassan kihúzom belőle ujjamat. Megkönnyebbült sóhaj után, kíváncsian pattannak ki szemecskéi, felnézve rám, ingemet még mindig görcsösen markolja, mintha tudná, hogy el akarok lépni a közeléből, és én vagyok az egyetlen támasza ebben a pillanatban. – Remélem csak a halvérűek hatása, amit hamarosan kinősz. Legközelebb légy tekintettel másra is. – Szabad kezemmel megfogom egyik kezét és a nadrágon keresztül dudorodó kemény vágyamra terelem ujjait, hogy megérezze mérhetetlen kívánalmamat. – És nem csak erre gondolok – erősen rászorítom nyomatékosításképp, majd felcsúsztatom mellkasom közepére terítve a kis kezet, hogy érezhesse szívverésemet, mely őrülten ver nem csak a visszafogott vágytól, nem csak a látványától, vagy attól, hogy legyen „elég vér a pucámban”. Nem… Tudja jól.
Arcom elkomorul, de nem válik sötétté, mindinkább kedvetlenné. Elgyengült kezei eleresztenek, ellépek tőle és lassan térdre csúszik a zuhanyzóban, csak kihátrálok tőle.
Végig őt figyelem elkedvetlenedett szemekkel, unott arccal de mindinkább csalódott kifejezéssel. Azt a régi összetört érzést soha nem fogom tudni megmutatni neki, de talán nem is kell. Talán ennyi már elég volt… igen.
Lassan, végig őt figyelve kigombolom ingemet, minden reakcióját lesve. Csak meredten figyel, kába szemekkel, de ahogy levetem magamról a vizes inget kikerekednek a szép kis szemek, de nem teszek mást, csak kicsavarom belőle a vizet, felkapom egyenruhám kabátját, vállamra csapom az inget, és még utoljára végignézek rajta.
- Tudod, hol találsz meg – sarkon fordulva, lendületes léptekkel hagyom magára, az öltözőt nyitva hagyom, és benne a kulcsot. Majd megtalál… suliban, otthon vagy egy lebujban, ahol épp kedvem lesz unni a fejemet.
|
| Silvery | 2011. 04. 28. 12:34:31 | #13282 |
Karakter: Ono Yuichi
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Arca nem rezzen, szinte komoran fogadja szavaimat, s szívem egészen összeszorul, ahogy mozdulatlan alakján pihentetem homályos tekintetemet. Ujjaim ökölbe szorulnak, finoman markolok a ruhámba, hogy elrejtsem remegésemet. Kérlek, Hito… mondd, hogy szeretnéd, ha itt maradnék. Kérlek…
- És az is egy szavamba kerülne, hogy eltűnj? – Egész testem megborzong, mintha minden csepp melegség egy villámcsapásra párologna el szívemből, hogy semmit ne hagyjon maga mögött a kínzó, mardosó fájdalom ellen. Megremegek, kihűlt testemet szinte égetik, perzselik a forró könnycseppek, amiket már képtelen vagyok megállítani. Nem tudok gátat szabni nekik.
Hogy eltűnjek?
Már annyiszor mondta, hogy kopjak le… annyiszor kérte, hogy hagyjam békén, és mindig leperegtek rólam a szavai. De ez most más. Ez most… teljesen más. Én azt hittem… azt hittem, hogy végre… hogy végre közelebb engedett magához. Hiszen megcsókolt… és… és ahogy hozzám ért. Teljesen félreértettem mindent. Vajon csak azért csinálta, hogy ezzel is elrettentsen? Ne… azt nem bírnám ki. Már nem… olyan forrók voltak az ajkai, hogy bírnám hát a tudatot, hogy a szíve még mindig jégcsapként áll ellen az érzelmeimnek?
Ökölbe szorítom kezeimet, próbálom visszatartani a kitörni készülő zokogást. Ha tényleg így gondolja… mindazok után, amit tettem… akkor talán jobb is lenne… talán jobb is lenne visszamenni…
- Ha ezt szeretnéd… - Képtelen vagyok végigmondani. Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudnám tartani a szavam. Nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék itt hagyni Őt.
El kell állítanom a könnycseppeket. Muszáj. Nem akarom, hogy sírni lásson. Biztos magában jól szórakozik.
Igen… el kell állítanom a könnycseppeket. Miért nem megy? Miért nem tudom abbahagyni?
Talán, ha lemondanám neki, mit érzek… talán utána jobban érezném magam… talán… ennél jobban már úgyse fájhat.
- Te… tényleg ennyire szeretsz engem? – Gondolataim ledermednek, szinte lesokkolva pislogok fel rá, szívem ismételten heves zihálásba kezd. Miért… miért kérdez ilyet? Miért kérdezi úgy, mintha lenne esélyem… mintha reménykedhetnék? Hito, miért teszed ezt velem?
Már nem számít.
Már semmi sem számít. Úgy érzem, el kell mondanom neki.
- Igen… - Halkan lehelem az apró szót, hangon szinte elveszik a néma csendben, rövid szünetet tartok, s mély levegőt véve gyűjtök erőt a folytatáshoz. - …sokáig azt hittem barátként, de… azt hiszem… ráébredtem, hogy én… hogy én sokkal jobban szeretlek, mint egy barátot. Én… én azt hiszem szerelmes vagyok. – Minden szó egyre nehezebben hagyja el ajkaimat, ahogy szívem súlya is mintha a sokszorosára nő. Nem… miért nem könnyebbültem meg? Azt hittem, ha elmondom, jobb lesz… azt hittem megszabadulok a tehertől, ehhez képest csak tovább nőtt a szorongás és a vágy, hogy úgy nézzen rám, mint régen.
Halkan felnevet, s minden izmom megfeszül, ahogy hallgatom a keserű, alig hallható kacajt. Szívem szinte megfojt, egyre kevesebb levegő jut tüdőmbe, ahogy lélegzetvisszafojtva várom szavait. Miért nevet? Nem értem… régen annyira jól ismertem Őt, s most olyan számomra, mint egy rejtvény. Nem tudom mit miért tesz vagy mond. Nem tudom, mi jár a fejében… és főleg nem azt, hogy milyen érzéseket váltanak ki belőle szavaim. Bárcsak boldog lenne… ó, istenem bárcsak lehetséges lenne, hogy örüljön neki…
- Évekig hordasz magadnál tőlem egy emléket, és csak hiszed? – A nyakláncra mutat, s én elvörösödve sütöm le a tekintetemet. – Kölyök… - Kicsit kelletlenül, rosszallón morogja a halk megjegyzést, ajkaimat összeszorítva próbálom csitítani a remegésemet. Most… most ugye nem haragszik? Nem mondott semmit… elmondtam neki, hogy mit érzek és semmit nem reagált rá…
Hosszú csend következik, puhán térdelek elé, hogy a válaszát várjam, tekintetemet a komor, rezzenéstelen arcvonásokon nyugtatom… bárcsak láthatnám a mosolyát. Az őszinte, boldog mosolyt, amivel régen annyiszor megajándékozott. Bárcsak ismét láthatnám… ennyi év után.
- Ha nem mentél volna el, valóban minden teljesen más lenne. – Hangja halk, szinte feszült figyelmet igényel, hogy érthetően kivegyem szavait, s szívverésem az egekbe szökik, ahogy felfogom, hogy mit mondott. Más? Tényleg? De hiszen…
- De múltkor azt mondtad… - Halk, reszketeg hangon sóhajtom a bizonytalan szavakat, de szigorú, szúrós pillantása belém fojtja még a levegőt is. Minden izmom megfeszül, ajkaimat olyan szorosan feszítem össze, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz, s megrezzenek, mikor hirtelen áll fel előlem. Ne… most… miattam hagyja félbe? Pedig mondani akart valamit… ugye… ugye folytatja?
- Ha gondolod be is fejezhetem. – Gúnyosan ejti ki a szavakat, szemeim elkerekednek, ahogy elindul az ajtó felé, s zavartan pattanok fel, mikor mellettem halad el. Ne! Meg kell állítanom. Bocsánatot kell kérnem… én… én nem akartam félbe szakítani. Csak kicsúszott. A fenébe… hogy lehetek ekkora idióta?! – Nah, mindegy. – Halkan szólal meg, s én utána nyúlnék, de ujjaim már nem érik el. Nem tudok megszólalni. Valahogy maradásra kell bírnom. Én nem akartam… a fenébe… miért történik ez? Mikor végre együtt lehetnénk… mikor végre elmondtam neki, hogy mit érzek… nem is válaszolt.
- Most… most be fogod törni az ajtót? – Halkan szólalok meg, hangom még mindig remeg, szomorúság és csalódás bujkál szavaim mögött. Nem akarom, hogy elmenjen… még itt akarok maradni vele.
Nem kapok választ, Hito szó nélkül sétál az ajtóhoz, s én mereven, összeszorított ajkakkal figyelem Őt hátulról. Lassan emeli fel a kezét, eddig görcsösen feszült izmaim hirtelen váltanak heves remegésbe, mikor egy finom, lágy mozdulattal kapcsolja le a villanyt. A halk kattanás visszhangzik füleimben, s a ránk boruló sötétség mintha csak még tovább hajszolná vadul dübörgő szívemet, arcom mintha felgyulladna a forróságtól.
Hogy… micsoda? Miért? Miért kapcsolta le a villanyt? Lehet, hogy… nem… az nem lehet. Biztosan rosszra gondolok.
Halkan sóhajtom nevét, hangom szinte teljesen elhal, a lépteinek alig hallható, kiegyensúlyozott koppanásai újra és újra megállítják túlfűtött szívemet. Miért jön ide? Lehet, hogy tényleg azt akarja? De… még nem is válaszolt arra, amit mondtam neki… semmit nem mondott… istenem… tényleg ide jön… nem hagy itt… nem töri be az ajtót…
Megáll előttem, s én félve, mégis forró reménnyel szívemben pillantok fel rá, a sötét félhomályban épp hogy csak ki tudom venni a sima, nyugodt arcvonásokat. Miért… miért csak nekem ver ilyen hevesen a szívem?
Megérint. Finoman, lágyan simítja végig arcomat, ujjai nyomán futótűzként terjed szét a forró borzongás.
Gyengéd. Gyengéd és kedves érintés. Túlságosan is.
Miért érint így? Miért simítja ilyen finoman az arcomat? Forró. Szédülök. Megőrülök.
Ebben a pillanatban…
… meg tudnék halni a boldogságtól.
Nem… még nem halhatok meg. Tudni akarom, mi lesz a folytatás. Érezni akarom.
Hosszút pislogva próbálom rendezni szívverésemet, próbálom lenyugtatni magamat, de minden próbálkozás kudarcba fullad. Azt hittem… azt hittem, soha többé nem láthatom a gyengéd oldalát… lehet, hogy mégis?
- Azt mondtad, azzal a legjobb… sőt… „csak azzal” szabad csinálni, akit szeretsz… ugye ezt mondtad? – Megremegek, testem mintha lángolna, s a rajtam lévő tesi ruha mintha egyre szűkebbé, forróbbá válna. Nem tudok megszólalni… lehetetlen… szinte fel sem fogtam, mit mondott… igen… ezt mondtam, azt hiszem… igen… szinte biztos vagyok benne. De most miért mondja ezt?
Ujjai végigszántják bőrömet, finoman simítja a fülem mögé a hajamat, minden apró cirógatás újabb remegést vált ki belőlem. Puhán csúsznak a forró ujjak tincseim közé, szemeimet lehunyva élvezem a fülledt simítást, szinte elbódít a szívem heves dübörgése, s testem ösztönösen megfeszül, mikor tarkómra simítja kezét, szinte már várom, ahogy durván megszorítja tincseimet, de nem jön a várt durvaság, szinte elolvadok a gyengédségétől, szívem a torkomba költözve fojtogat. Miért ilyen óvatos? Miért ilyen lágyak és gyengédek az érintései? Miért simít úgy, mintha számítanék neki? Mintha… mintha fontos lennék…
- Meglátjuk, mennyivel jobb. – Hangján hallatszik, hogy mosolyog, szemeim kipattannak, felkapom rá riadt tekintetemet, az érzelmek vadul kavarognak, tombolnak szívemben.
A mosolya, a szavai, a gyengédsége, a pillantása…
… mint egy álom… egy rég elveszett emlékkép, egy soha meg nem történt pillanat, ami csak az álmaimban élt. Valóság lenne? Nem lehet...
Meglátjuk… mennyivel jobb? De hiszen, ez azt jelenti, hogy…
Hirtelen tapad ajkaimra, a meglepett nyögés is bennem reked a lassú, szenvedélyes csóktól, puhán, óvatosan falja reszkető ajkaimat, a mozdulatai lassan válnak hevesebbé, vadabbá, ahogy ledönt a puha matracra, mely engedelmesen süpped be súlyunk alatt. Hito… Hito engem csókol… gyengéden… nem azért, hogy fájdalmat okozzon… ahh…
Fölém mászik, tekintetem kába, homályos látással figyelem mozdulatait, ahogy feltűri a pólómat, testem végigborzong a hűvös levegőtől, de mikor a puha ruha anyagát Hito ujjai váltják fel, ismét forróság árad szét ereimben. El sem hiszem… komolyan… komolyan AZT fogja csinálni? Itt és most? Olyan hirtelen történt ez az egész… annyira váratlanul, én… még nem készültem fel lelkileg… még akkor sem, ha minden porcikám üvölt a vágytól.
Aggodalmas gondolataim egy szemvillanás alatt oszlanak el, ahogy finoman a nyakamba csókol, megszívja bőrömet, s én felnyögve feszülök meg érintése alatt. Kezeim ösztönösen mozdulnának, hogy átöleljem, de megállítom magam a mozdulatban, ujjaimmal a szivacsba markolva csillapítom testem reszketését. Félek hozzá érni… félek, hogy ha bármit teszek, megtöröm a pillanat varázsát… nem merem kizökkenteni, nem merem újra félbeszakítani… nem akarom, hogy abbahagyja…
Lejjebb csúszik, ajkai mellkasomat kényeztetik, s én ismét felnyögök, ahogy érzékenyebb részeket érint, lábaim a matracba süppednek, ahogy testem ívbe feszül, arcomon még jobban felforrósodik a perzselő pír, ahogy érzem merevedésemet hozzá simulni. Szemeim könnybe lábadnak az élvezettől, halkan nyöszörgöm nevét, bár nem hiszem, hogy sikerül érthető hangokat kierőltetnem ajkaim közül, fejemben teljes káosz uralkodik. Annyira… annyira jó érzés… hogy lehet ilyen jó?
Zihálva veszem a levegőt, ahogy puhán megszívja a köldökömet, ismét nevét sóhajtva nyögök fel, lábaimmal próbálok támaszkodni, de testem így is reszket… megőrülök… én tényleg… nem bírom ezt a forróságot. Túl jó… ez nem lehet valóság…
Feljebb csúszik, s ahogy mellém fekszik és maga felé fordít, kábán követem a néma utasítást. Ajkaival még mindig nyakamra lehel forró csókokat, kezei mellbimbómat dörzsölve tartják fenn a bódult állapotot. Halkan nyöszörgök, testem az egyik pillanatban megfeszül, majd ellazulva bújok még közelebb hozzá, még mindig nem merek semmit csinálni, nehogy megzavarjam, vagy olyat tegyek, amivel magamra haragítom.
Keze lejjebb csúszik, óvatosan markol fenekembe, s szemeim tágra nyílnak, ahogy a ruha alá siklanak a cirógató ujjak. Beleborzongok az intim érintésbe, kezemet mellkasára simítva keresek támaszt, ajkaimon hangos nyögés szalad ki, ahogy a fülembe csókol, s ezzel egy időben simítja ujjait fenekem két partja közé.
A fülemhez hajol, a nedves, puha ajkak bőrömet cirógatják, ahogy erotikusan mély, rekedtes hangon szólal meg.
- Vésd az eszedbe… de nagyon jól… nincs több esélyed, nincs több reményed… ha még egyszer ezt csinálod velem utánad eredek, és esküszöm kinyuvasztalak… - Szemeim elkerekednek, szívem mintha megszűnne dobogni, ahogy az érzéki fenyegetés a fülembe kúszik, a boldogság vadul, szinte már fájdalmasan hevesen lüktet mellkasomban. Rá emelem elérzékenyült pillantásomat, s ahogy a tekintetünk találkozik, szinte ledermedek a véresen komoly szemekben csillogó vágytól. - Értetted? – Felnyögök, ahogy hirtelen vezeti belém egy ujját, furcsa, eddig ismeretlen sóvárgás száguld végig testemen, s tudom, hogy képtelen lennék megszólalni, így ajkaimat összeszorítva bólintok. Közelebb húz magához, szinte eggyé olvad testünk, s váratlanul nyomja bennem mélyebbre ujját, összeszorított szemeim kipattannak, ajkaim tágra nyílnak, ahogy hangosan felnyögök, s Hito rekedtes, kissé mogorva, ellentmondást nem tűrő hangon dörmög fülembe. – Mondd ki. – Mellkasom megreszket, ahogy kiengedem tüdőmből a bent rekedt levegőt, zihálva veszek ismét mély lélegzetet, hogy képes legyek megszólalni, ujjaimmal erősen markolok Hito ingébe.
- É-értettem. Soha többé. – Halk, elhaló, akadozó hangom remegve hagyja el ajkaimat, minden egyes betűért megküzdök mellkasom reszketése ellen. Hito lassú, forró csókra kényszeríti ajkaimat, nyelve szinte teljesen elmerül számban, s én már képtelen vagyok tovább küzdeni a kísértés ellen, remegő ujjaimat lassan, puhán vezetem tarkójára, egy óvatos mozdulattal húzom ki a gumit hajából, s a hosszú tincsek a válla fölött előre hullva teremtenek külön világot az édes, szenvedélyes csóknak.
- Helyes… - Halkan sóhajt ajkaimra, s ahogy mozgatni kezdi bennem ujját, felnyögve szorítom meg tincseit, ajkaiba nyögöm a kéjes élvezetet.
Még… még többet akarok… ennél is többet…
Kissé hátra dönt, ahogy újra fölém mászik, még lejjebb csúsztatja rajtam a nadrágot, miközben egy újabb ujját siklatja belém, ajkaimra harapva fojtom vissza a félig fájdalmas, félig kéjes nyöszörgést.
Mindketten ledermedünk, ahogy megmoccan a kilincs, testemet jeges rettegés járja át, s gyors, kétségbeesett mozdulatokkal mászom ki Hito alól, ajkaimat halk, csalódott sóhaj hagyja el, ahogy eltávolodik tőlem a jóleső forróság. Ki… ki lehet az?
Halk, dühös káromkodást hallunk, ahogy a tanár rájön, hogy beragadt az ajtó, testem remeg, s türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal szedem rendbe a ruhámat, Hito lustán, dühösen villanó tekintettel pillant az ajtó felé. Hogy… hogy lehet még ilyenkor is ennyire nyugodt? Hiszen… ha rajta kapnak, hogy ilyet csinálunk az iskolában… a francba…
Hangos dörrenés, ahogy a tanár berúgja az ajtót, s az szinte felüvöltve csapódik be, a folyosóról beszűrődő lámpafény megvilágítja félhomályban fürdő termet, s én ösztönösen pattanok fel, örülök, hogy a tesi gatya bő anyaga elrejti merevedésemet, reszketve sandítok hátra Hitora, tekintetünk találkozik, de képtelen vagyok bármit kiolvasni a sötét pillantásból. Olyan jó lenne tudni, hogy mire gondol… régen mindig tudtam az arcvonásaiból, a tekintetéből, a mosolyából… de most… kiismerhetetlen…
- Már megint beragadt ez az ajtó. Már szóltam az igazgatónak. – Dühösen morran a tanár, majd ránk villan gyanakvó tekintete, s próbálom csillapítani testem árulkodó remegését. – Mióta vagytok bezárva? – Előre lépek, a szemem sarkából látom, hogy közben Hito is feltápászkodott.
- Nem… nem sok ideje… - Halkan suttogok, s a tanárt kikerülve próbálok minél hamarabb meglógni a vizslató pillantás elől, de megállít.
- Yuichi. Jól vagy? Teljesen vörös az arcod. – Tágra nyílt szemekkel bólintok, s a tanár most szigorúan fordul Hito felé. – Hitomaro, hányszor kell még elmondanom, hogy ne bántsd az elsősöket? – Már nem hallom a választ, a kezemet az ajkaimra szorítva rohanok végig a folyosón, a fiúöltöző ajtaja hangosan csapódik mögöttem, s én remegő léptekkel sétálok a padhoz, hogy lerogyjak rá, még mindig minden porcikám lángol Hito érintéseitől.
Felhúzom a lábaimat, de a lüktető merevség nem lesz elviselhetőbb, s ajkaimat összeszorítva állok fel, hogy ledobáljak magamról minden ruhát. Szerencsére a többiek már rég elmentek, így egyedül vagyok.
A zuhanyzóba sétálok, remegve állok be az egyik fülkébe, s egyedül a hideg vizet nyitom meg, hogy lehűtsem felhevült testemet. A jeges cseppek végigfolynak hátamon, szinte megszédülök a fagyos érintéstől, a fogaim összekoccannak, de a forró sóvárgás mégsem csitul. Egyszerűen nem múlik el az érzés… a vágy… Hito… Hito… Hito… el sem hiszem, hogy ezt csináltuk… de talán jobb is, hogy így alakult. Még nem vagyok kész rá. Még időre van szükségem, hogy jobban megismerjem az új énjét. Szeretem… ebben biztos vagyok… jobban szeretem, mint bármit a világon… de mégsem ismerem, és addig nem tudnám igazán neki adni magamat. Amíg nem bízom meg benne teljesen, vakon… Vajon ha elmondanám neki, megértené?
Kizárt.
Szívem összeszorul, ujjaimat a falra csúsztatom, hogy csillapítsam a szédelgést, de az csaknem múlik. Hito… még nem is mondtad ki, hogy szeretsz… egyáltalán lehetséges, hogy így van?
Testem már csupa libabőr a hidegvíztől, de még mindig nem csitul a vágyam, merevedésem kielégületlenül lüktet, végigsimítom reszkető ajkaimat, s szemeim tágra nyílnak, mikor valaki elzárja a vizet. Ledermedve sandítok le a testem mellett előre nyúló kézre, s az émelygéstől hátrálnék egy lépést, de Hito mellkasának ütközöm, remegő tekintetemet a vállam fölött kapom rá. Pillantása egyszerre forró és hűvös, a vágy vad, lüktető érzése kavarog a csokoládébarna szemekben. Ujjai hasamra csúsznak, magához húz, előre hajolva csókol fülembe, majd halkan, érzéki hangon, apró mosollyal suttog bele.
- Azt hiszed, a hideg víz segít ezen? – Mikor befejezi a mondatot, ujjai a merevedésemre csúsznak, s én tágra nyílt szemmel nyögök fel, ajkaim megremegnek ahogy elgyengülve döntöm a vállára fejemet, s ő rámarkol lüktető vágyamra.
- Neh… vizes leszh a ruhád… - Halkan, zihálva nyögöm a szavakat, amikor masszírozni kezd, szabad kezének ujjai mellkasomon kalandoznak, néha meg-megdörzsöli a legérzékenyebb pontokat, s testem újra és újra megborzong, a rajtam pihenő hideg vízcseppecskék szinte felforrnak bőröm felhevült lángolásától.
- Nem érdekel. – Maga felé fordít, a mozdulat gyengéd, mégis heves és szenvedélyes, testemet a hideg falhoz szorítja, ahogy ajkaimra tapad, de ujjai mozgása merevedésemen nem lassul. Sőt…
Remegve viszonzom a csókot, lábaim reszketnek, térdeim mintha össze akarnának csuklani súlyom alatt, s Hito mintha megérezné a gyengeséget, a combjaim közé lép, térde végigsimítja combom belső, érzékeny részét, s én megborzongva nyitom szét lábaimat, hogy kényelmesen megtámaszthassa testemet lábával, szinte a térdére ültetve húz magához közelebb.
Szabad keze mögém csúszik, a hátamat végigsimítva ér el fenekemhez, s gyorsan megtalálja forrón, még mindig nedvesen lüktető bejáratomat, halkan felmorran, ahogy masszírozni kezd ott is, s én könnyes szemmel nyögök fel. Ne… ne itt… ne most… még ne…
- Hito… - Halkan sóhajtom nevét, de a mozgása nem lassul, s én kábán döntöm a falnak a fejemet, a szemeimet összeszorítva zihálok, ahogy egyre közelebb és közelebb hajszolja testemet a forró, kitörő orgazmushoz. Kicsit megszorítja merevedésemet, majd ismét végigsimít rajta, ajkai nyakamba csókolnak, s én képtelen vagyok visszatartani, hangosan nyögök fel, ahogy a kezébe élvezek.
Zihálva csúsztatom ujjaimat a mellkasára, ajkaim remegnek, ahogy kapkodom, lopom a levegőt, kába pillantásom Hito tekintetét keresi, s ahogy ismét belém vezeti egy ujját, felnyögve sikítom nevét.
- Várj… - Halkan suttogok, majd megismétlem a kérést hangosabban, egy kissé határozottabban is, mellkasán nyugvó kezeimmel próbálom távolabb tolni magamtól, s mikor egy picit messzebb lép, mély sóhajokkal kísérlem meg lenyugtatni tomboló, kavargó érzéseimet.
- Mivan? – Megtámaszkodik a fejem mellett a falon, hosszú, kibontott haja őrülten erotikusan hullik vállaira, s nagyot nyelve próbálom eltüntetni a torkomba költöző gombócot. Az Ő lélegzetvételei is kapkodók, zihálók, s én rövid szünetet tartva gyűjtök erőt, majd halkan szólalok meg.
- Bárki… bárki bejöhet… – Közelebb hajol, arcunk egymást simítja, s én megborzongok a kellemes, nyugtató forróságtól. Úgy átölelném. Most úgy megcsókolnám… de nem akarom tovább élezni a helyzetet. Vajon megértené? Ha igen… akkor biztos lehetnék benne, hogy fontos vagyok neki… ha nem… akkor nem tudom mi lesz… nem tudom, képes lennék e végigcsinálni, ha nem érti meg…
- Kulcsra zártam az ajtót. – Halkan dörren a fülembe, s a vér szinte megfagy ereimben. – Még valami? – Kissé távolabb hajol, hogy rabul ejtse a pillantásomat, de én megtöröm a zavarba ejtően forró, intim szemkontaktust, tekintetemet lesütve, suttogva, bizonytalanul szólalok meg. Most kell elmondanom…
- Hito… én… mindig azt akartam, hogy az első különleges legyen… soha nem úgy képzeltem, hogy egy piszkos tesi öltözőben lesz… - Érzem, hogy arcom szinte felgyullad, képtelen vagyok felemelni könnyfátyolos tekintetemet. Félek, hogy mit látnék… félek, hogy dühös lesz… hogy mérgesen ellök magától, és soha többé nem enged ennyire közel.
Mégis meg kell tennem. Különös az emberi lény… egész eddig azért küzdöttem, hogy figyeljen rám… hogy gyengéden hozzám érjen, hogy eltűrjön maga mellett… most, hogy megkaptam… már többet szeretnék.
Szeretetre és gyengédségre vágyom… és arra, hogy szavakba öntse az érzéseit… arra, hogy érjek valamit… arra, hogy megértsen…
|
| timcsiikee | 2011. 04. 25. 19:32:38 | #13197 |
Karakter: Muraguchi Hitomaro
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hito:
- Tényleg kíváncsi vagy? – kérdi megszeppenten. Lesandítok rá. Hahh… el sem hiszem.
- Jobb, mint a csend. – válaszolom komoran. Valójában… tényleg kíváncsi lennék? Tudni akarom egyáltalán hatott-e rá az, hogy szó nélkül hagyott el engem.
- Hát igazából… Velem nem történt semmi különös. – motyogja halkan… chh… - Az ott töltött idő nem sokban különbözött az ittenitől… csupán egyetlen hatalmas különbség volt, ami lehetetlenné tette, hogy igazán otthon érezzem magam. – kisebb hatásszünetet hagy, oldalra fordítom fejem, s ahogy felrebbennek pillái, tekintetünk összefonódik, és mintha talán csak ennek hatására csúszna ki száján az utolsó mondatfoszlány. - Nem voltál ott. – megfeszül karom, lábam, minden izmom a mellkasom dübörögni kezd veszettül ettől az egyetlen kicsi kifejezéstől.
Ugye… ezt most komolyan mondta? Vagy csak… nem… nem úgy ismerem, aki ennyire manipulatív lenne, ráadásul azt sem tudja, hogy…
Mindegy… nem hagyom magam ilyen egyszerűen a meséknek, nem fog egyetlen ilyen kis méltatással tovább csábítani. Pedig a feszengető remény egyre erősebb, s ahogy hagyom, hogy tovább feszegesse a húrt, úgy fog engem cafatokra szabdalni. Végül visszazuhanok abba a gondolatba, amit rég kiűztem a fejemből.
- Hito… - halkan szinte kérlelőn nyöszörgi nevemet. - Sajnálom… én annyira sajnálom. Tudom, hogy szólnom kellett volna… de egyszerűen képtelen voltam elmondani. Túlságosan fontos voltál. Pedig lehet… lehet hogy akkor minden máshogy alakult volna… - több mint valószínű, de… ezt egyelőre nem fogom az orrodra kötni. Viszont ez a suttogó kis vallomás fülembe mászik egészen agyamig hatol mígnem kezdek magam úgy érezni mint egy szelíd pók hálójában. Vajon… mire készül? A plafon bámulása helyett lehunyom szemem, de csak alig pár pillanat telik el, lágy érintéstől ráz ki a hideg, kipattannak szemeim, és a merénylőre meredek, aki könnybe lábadt szemekkel áll felettem.
- Hito… még ha te már nem is érzel így. Számomra még mindig te jelented a világot. – közvetlen közel áll mellettem, arckifejezése hihetetlen, pont mint a szavak. Nem… lehetetlen. - Kérlek… kérlek ne lökj el magadtól. – a szavak egyre tompulnak, ahogy közelebb hajol, megszűnik gondolkodó képességem, s már csak azt veszem észre, hogy félénken kezdeményez csókot. Nem… nem bírom tovább.
Ajkam övé után mozdul, falom a sós ajkakat, mely a visszatartott sírástól válik lassan egyre remegővé, de uralva minden mozzanatát magamhoz húzom, hogy nyelvemmel közéjük csúszhassak.
Manipulál, talán nem is tudja mennyire… vagy ha mégis, akkor túl jól csinálja. Hajába túrva folytatom tovább, túl édes ez a tánc, s saját magamnak is ezzel kisebb kínt okozva húzom el magamtól fejét, erősen haját markolva, a sejmes tincsek megfeszülnek ujjaim között.
Felállok így végre én magasodom fölé, hátra lököm a vastag szőnyegre, de hiába hátrálna bokájánál kapom el, s így könnyedén mászom fölé akár egy zsákmányát elejtő fenevad.
Kicsi Yui… elfelejtetted, hogy a farkas vadászik a nyuszira és nem fordítva?
- Tényleg azt akarod, hogy megerőszakoljalak? – morgom halkan, kelletlenül. Nagyon úgy néz ki, ezek után. Annyiszor bántottam és félemlítettem meg, hogy mást ebből nem igazán tudok leszűrni. Ennyire idióta lett volna? Átvette a köcsög halvérűek szokását vagy csak túl sok történetet olvasott? Hacsak nem…
Nem hinném, hogy csak azért teszi, mert még nem adta fel a reményt. Pedig…
- Hito… durvábbnak kell lenned, ha el akarsz rettenteni magadtól. – összeszűkülnek szemeim, elfordul tőlem, de állát erősen megragadva fordítom vissza magam felé arcát és tekintetét.
- Miért csinálod ezt? Ennyire mazochista lennél? Miért nem fogod végre fel, hogy tartsd magad távol tőlem? – nem veszed észre hogy ezzel újra csak engem kínzol? A hitegetéssel, a múlt felháborgatásával. Semmi nem lesz olyan mint régen… soha nem tudom mikor hagyna el újra egy kurva szó nélkül, mint akkor.
Arcán egy vékony, szinte kiapadó könnycsíkot látok.
- Túl fontos vagy… mindig is az voltál… képtelen vagyok rá, hogy elengedjelek. – ez az, ami a legjobban feldühít. Képtelen? Miért csak most? Miért csak így? Akkor miért nem tudtad ezt tenni te idióta vakarék? Nem hagyom magam újra becsapni.
- Már megmondtam. Az a Hito, akiért rajongsz, soha többé nem jön vissza. – morgom halkan, komoran arcába.
- Az a Hito, akiért rajongok, itt van előttem. – kitágulnak szemeim egy pillanatra, ismét megfeszülnek izmaim, mintha pár kecsegtető szó hatására úgy mozdulnának mint egy marionett végtag. Ez a kölyök képes lenne pár apró szóval irányítani? Főleg… ha ilyen szavak… amiket lassan… lassacskán tényleg el fogok hinni a végén.
Mohó, éhes, vad csókot követelek a duzzadt, könnyes ajkakról, tépem, marom, falom apró, forró testrészét mindaddig, míg teste végigsimítása közben ujjaim bele nem akadnak a nyakában lógó ékszerbe.
Levezetem tekintetem. Ujjaim között forgatom a rikító kis követ, fanyar arckifejezéssel halmoznak el a keserű emlékek és gondolatok. Majdnem sikerül teljesen elvennie az eszemet… szerencsére még az utolsó pillanatban sikerült visszatalálnom a higgadtságom cafatjaira.
- Most meddig leszel itt? Mikor tűnsz el újra évekre egy szó nélkül? – látom arcán a meglepett, hitetlen kifejezést. Először csak szó nélkül, lassan kúszik ki alólam. Nem mozdulok, nem teszek semmit, csak tekintetemmel követem, ahogy kikászálódik, és megáll felettem. Megfordulok, hátamat a falnak vetem, egyik térdemet felhúzom, és arra támasztom egyik karomat.
- Egy szavadba kerül, és örökre itt maradok. – szívemet donogtatja meg ez a pár szó, de nem hagyom hogy ez a belső meghatódottság kiüljön arcomra… Nem… most nem. Pedig már teljesen elvesztem. Még egy utolsó próba és megadom magam.
- És az is egy szavamba kerülne, hogy eltűnj? – arcára olyan hirtelen terül szét a meghökkenés, hogy talán észre sem veszi, hogy mennyire vastag csíkban kezdenek arcán folyni a könnyek, szemei megremegnek a vastag könnyfátyoltól… vajon lát még engem? Ujjai kis, gyenge ökölbe szorulnak, ajkaira harapva méreget.
- Ha ezt szeretnéd… - nyitva hagyja a mondatot, nem fejezi be így választ sem kapok… mégis… bármit mondana, tudnám, érteném az értelmét… És ez mélyen legbelül boldoggá tesz.
Hehh…pici mosollyal fordítom oldalra fejemet, szemeimet egy hosszú pillanatra lenyúlva.
- Te… tényleg ennyire szeretsz engem? – el sem hiszem… nem. Biztos valami idióta beszívott illúzióban vagyok. Bár sosem volt még ennyire élethű.
- Igen… sokáig azt hittem barátként, de… azt hiszem… ráébredtem, hogy én… - ujjait tördelgeti zavarában, törölgeti könnyeit, sóhajtozik minden egyes nehezen kiejtett mondatrész után. – hogy én sokkal jobban szeretlek, mint egy barátot. Én… én azt hiszem szerelmes vagyok – chh… halkan felnevetek, lassan visszafordítom felé fejemet, kemény tekintetemet emelem rá, majd mutató ujjammal nyaka felé vezetek célt.
- Évekig hordasz magadnál tőlem egy emléket, és csak hiszed? – egy hirtelen vigyor úgy tűnik el arcomról, ahogy jött - Kölyök… - teszem még hozzá morogva, majd lelógatom kezemet, térdemre támasztva, és újra lesütöm tekintetem, csak toporgó kis lábait figyelem.
Hosszú, feszült néma csend alakul ki kettőnk között a szűk teremben. Jobban mondva a szertárban. Leül velem szemben, bokáira téve formás kis seggét, nem tesz mást, mint hosszan engem figyel, szemem sarkából látom, hogy már a könnyek is felszívódtak róla. Szerelmes? Valóban? Ilyen messzire elmenne azért, hogy újra magához láncoljon? Képes lenne rá, de vajon… nem is tudom, mire gondoljak. Egy szavamba kerülne, és örökre itt maradna? Vajon hogyan hihetném el? Egyáltalán el kell hinnem?
- Ha nem mentél volna el, valóban minden teljesen más lenne. – sóhajtom halkan.
- De múltkor azt mondtad… - makog orra alatt szúrósan pillantok rá, majd hirtelen állok fel.
- Ha gondolod be is fejezhetem. – pedig már épp ott tartottam, hogy valamit sejtetek felé, de… meggondoltam magam. – Nah, mindegy – lassú léptekkel kerülöm meg, zsebre dugom kezem és lassan az ajtó felé lépkedek épp mikor mellette haladok el, akkor pattan fel ültéből, cseppet megszédülve.
- Most… most be fogod törni az ajtót? – megállok a beszorul falap előtt, neki háttal állva, egy szót sem szólva vigyorodom el finoman, s zsebemből lassan előcsúsztatva egyik kezemet egy lágy kattintással lekapcsolom a villanyt. Már csak egy pár centis átlójú kis ablakon szűrődik be a fény. – Hito… - beleborzongok, amikor így ejti a nevemet.
Sarkon fordulok, halkan és hosszú közökkel kopog a cipőm, ahogy lassan visszabandukolok, közvetlenül előtte állva meg.
Lenézek rá, ő pedig a sötétet szokva pillog fel rám ártatlanul. Még ebben a sötét félhomályban is tisztán látni, hogy arca rózsaszín fontokkal díszített. Újra előveszem egyik kezemet a zsebemből, ujjbegyeimmel lassan érintem meg arcát, tiszte süt a bőre. Csak semleges arccal figyelem, miközben belül tombol és őrjöng a szívem. Elvesztem. Már csak magamnak hazudok azzal, ha azt mondom, nem érdekel, mégis ezt teszem. Nem érdekel, ha saját magamat baszom át ezzel, még nem nyugodtam bele hogy ennyi idő és ennyi sérelem után, ami maradandóbb, mint bármilyen bunyó sebesülése képes vagyok még mindig hasonlóan, szinte ugyan úgy érezni. Vakarcs… utálom magam, amiért ilyen gyengévé tudok válni ezektől a szemektől.
- Azt mondtad, azzal a legjobb… sőt… - egy halvány, cseppet gúnyos mosoly kunkorodik szám sarkában - „csak azzal” szabad csinálni ,akit szeretsz… ugye ezt mondtad? – szólni sem mer, érzem ahogy egyre forróbb lesz az arca. Lassan füle mögé tűröm tincseit, még a füle is piros ahogy látom, majd ujjaim lassan a puha tincsek közé búja simítom végig fejbőrét, egészen tarkójáig - meglátjuk, mennyivel jobb. – mosolyodom el, ajkait kissé meglepetten tátja el, ahogy szemei is a meglepettségtől tágulnak ki, de nem hagyok sem gondolkodási időt, sőt még egy levegő vételt is alig, s előre görnyedve egy lassú, majd annál hevesebb, gyorsabb csókkal falom fel ajkait. Másik oldalt tenyeremet arcára simítom, hogy megtartsam, úgy érzem, mintha egyenruhámban találna kapaszkodót.
Most az egyszer engedek, mert nincs más amit tehetnék. Nem akarok megőrülni, sem kiakadni. Átadom magam a hitegető, reményteli vágyódásnak. Bár ne lenne ennyire keserű szájízem attól, hogy habár háttérbe szorult, de nem tűnt el belőlem a kétely, a könyörtelen tagadó én, aki mindezt nem tűri teljes szívvel.
Lassan visszadöntöm a szőnyegre. feltűröm pólóját, nyakát, füle tövét csókolom, simítom, látom, hogy élvezi.
Szívem úgy verdes félőrülten, mintha már az is cseppnyi örömet szerezne, hogy láthatom élvezetét. Máskor ez csak büszkeséggel töltött el, semmi mással, de valamiért… ez más.
A végén még igaza lesz…
Nem tiltakozik, nem tesz semmit, csak nyöszörög, néha félig csúszik ki nevem ajkai közül, főleg ahogy megtalálom mellkasának két legérzékenyebb, apró pontját. Lábai között térdelve érzem ahogy milyen gyorsan kezd el izgulni a kicsike, látszik mennyire kis szűzi, már ennyitől feláll neki. Heh… És persze ez az én fantáziámat is igazán megmozgatja.
Ahhoz képest, hogy még a szája is totál szűz volt, egészen jól csinálta akkor este a kényeztetésemet.
Lenyalok egészen köldökéig, nyelvemmel bele is kanyarintok, majd vissza felfelé egy szép ívben, közben egyik tenyerem ágyékára simul, nyüszögve feszül meg már csak ettől az érintéstől is.
Kis érzékeny.
Lassan visszatérek nyakára, mellé fekszem a szőnyegen, úgy terelem, hogy velem szembe forduljon, de ajkaim, és ujjaim galád, bódító támadásait egy pillanatra sem szakítom félbe. Olykor összeszorítja szemeit, ahogy egy érzékenyebb pontra érek. Lassan lefelé tűrögetem a nadrágot, de éppen csak hogy percek alatt bukkannak fel friss centiméterek.
Nyakába harapok lágyan, aprót szívok rajta, majd nyelvemmel körözök felette egy vékony csíkot húzok egészen füle tövéig, miközben fenekébe markolok, majd szabad kezem lassan becsúszik a vékony szöveg alá, úgy markolászom tovább, s végül egy ujjam becsusszan fenekének két kis partja közé, megtalálva forró bejáratát. Huh anyám, szűkösen leszünk… de annál izgatóbb. Egyre hevesebben, hangosabban nyögdécsel, ettől csak egyre forrósodik testem, s nem csak szűkössé, de szaunává kezd válni rajtam az egyenruha.
Lassan körözök ujjammal a lüktető gyűrűk tetején, s halkan dörmögök fülébe.
- Vésd az eszedbe… de nagyon jól – belenyalok fülébe, kisebb hatásszünetet produkálva ezzel, húzva az időt, tovább bódítva elméjét. – Nincs több esélyed, nincs több reményed… ha még egyszer ezt csinálod velem – halk sóhaj, hogy szabályozzam szívverésem – utánad eredek, és esküszöm kinyuvasztalak… - lassan megkeresem tekintetét, a vágy s megannyi érzelem egyszerre kavarog benne. – Értetted? – morgom végül, s középső ujjam első ujjpercét lassan belécsúsztatom, így láthatom arcán a gyönyörű, buja kifejezést. Megőrülök.
|
| Silvery | 2011. 04. 21. 20:28:18 | #13111 |
Karakter: Ono Yuichi
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Gyors léptekkel rohanok végig a zöld, fű borította pályán, kezeimet ökölbe szorítva koncentrálok, hogy tekintetemmel pontosan kövessem a labda mozgását. Lelassítok, ahogy a csapattársam viszonylag pontos rúgással passzolja nekem a labdát, szemeim élesen villannak, ahogy a kemény bőr anyagba vágom a lábamat, s a labda nyílegyenesen repül a kapu jobb felső sarkába. Lihegve, zihálva hajolok le, hogy kissé kifújjam magam, kezeimet a térdemen megtámasztva próbálom csitítani a fáradtságot. Annyira jó érzés…
Annyira jó érzés teljesen megfeledkezni mindenről. Átadni magam a fáradtságnak, az adrenalin lüktetésének. Ilyenkor imádom a tesiórákat… amúgy sincs bajom velük, de ilyenkor kifejezetten szeretem.
A többiek ujjongva jönnek oda pacsit adni, s én nem túl lelkesen, de viszonzom az örömkitöréseket. Mostanában soha nem tudom kiverni a fejemből. Nem mintha lett volna olyan időszak az életemben, mikor képes voltam erre. De… ez most más…
Fáj.
Fáj a gondolat… fájnak az emlékek. Minden, amihez köze van.
Talán le kéne zárnom magamban az egészet? Nem tudom… talán igen. Miért nem vagyok rá képes? Olyan gyenge vagyok… annyira végtelenül gyenge.
Hangos üvöltést hallok a pálya másik feléből, s csupán ekkor döbbenek rá, hogy ismét folyik a játék, s én a pálya szélén állva bambulok ki a fejemből, átadva magamat a kavargó gondolatok elsöprő hullámainak. Nem… most már nem tudok visszazökkenni a játékba. Kizárt. Már rabul ejtett a gyötrődés. Miért kell erre gondolnom?
Nagy nehezen, de kibírom valahogy az óra végéig, persze mindenki tudja, hogy a második félidőben nem igazán voltam jelen agyilag. Sajnos ez látható nyomot hagy a teljesítményemen, de már ez sem tud izgatni.
Nyilván azért csinálja, mert azt várja, hogy feladjam. Vagy csak tesztelne? Olyan jó lenne azt hinni, hogy csak tesztel, és igazából arra vágyik, hogy soha nem adjam fel.
Lehetetlen. Mégis miért tenne ilyet?
Csak ostoba remény, mely nem hagy nyugodni.
Remény, ami újra és újra arra késztet, hogy olyan szemekkel nézzek rá, ahogy nem szabadna. Mit várok tőle? Hogy… hogy olyan legyen, mint régen?
Nem. Csak szeretetet akarok tőle… nem… nem is szeretetet… annál már többre vágyom.
Szerelem. Igen… ezt szeretném. Reménytelen ábránd csupán. Tudom, mégis újra és újra elhitetem magammal, hogy lehetséges. Miért? Fogalmam sincs.
Már több, mint egy hete nem láttam. Talán meg kéne keresnem… vajon mit szólna?
Nem… az egyértelmű, hogy mit szólna. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy mit érezne.
Elgondolkodva lépkedek a folyosón, a többiektől kicsit lemaradva fogom a koszos, földes focilabdát, szinte teljesen elmerülök a képzelgésekben, az ábrándozásban. Úgy érzem, látnom kell. Már nem bírom sokáig. Lehet, hogy még ma meg kéne keresnem… már ha bent van a suliban.
Szinte elbambulva nyomom le a szertár ajtajának a kilincsét, egy laza mozdulattal dobom a helyére a lasztit, majd zárnám vissza az ajtót, mikor hirtelen erős, durva lökést érzek a hátamon, s a küszöbben megbotolva zuhanok be a sötét terembe, ajkaimon halk, meglepett nyikkanás szökik ki.
Micsoda? Hito?
Nem. Nem Ő az. Hito még soha nem érintett ennyire durván.
Négykézlábra állva tápászkodnék fel, mikor erőszakosan ragadja meg valaki a felkaromat, s felránt a földről, majd a falnak lök. Szemeim tágra nyílnak, mikor egy ismeretlen alakot pillantok meg, kapálózva próbálom kiszabadítani magamat a szorításból, de sokkal erősebb nálam, s kétségbeesett tekintetem kegyetlen pillantással találkozik.
Láttam már. Hito egyik haverja. De miért? Talán Hito küldte? Lehet, hogy ahhoz sincs undora, hogy Ő maga verjen meg?
Nem… Hito nem tenne olyat. Soha. Tudom. De akkor miért?
- Engedj el! – Halkan, mégis határozottan suttogom a parancsnak álcázott könyörgést, kezeim megszorulnak, ahogy a fejem fölött szorítja össze őket. – Mit akarsz tőlem? – Felröhög, a hangja vészjósló, a tekintete mintha elborulna, ahogy a pólóm alá csúsztatja ujjait, s minden izmom megfeszül az undortól, testemet jeges borzongásként járja át a félelem.
Mit… mit művel? Nem. Ezt nem akarom.
Hito is érintett erőszakosan… nem is egyszer… mégsem éreztem soha ilyen mértékű viszolygást.
- Hito megtiltotta, hogy hozzád érjünk. Ugye milyen kedves? – Élveteg vigyorral dörmögi a szavakat, szemeim tágra nyílnak, szívverésem felgyorsul, s olyan hevesen kezd lüktetni a vér az ereimben, hogy szinte érzem szétáradni testemben az izzó forróságot. Mit… mit mondott? Hito… megtiltotta? De miért? Nem értem… lehet, hogy… - De tudod… mindig a tiltott gyümölcs a legfinomabb. – Még jobban a falba présel, s a váratlan, forró hullámot ismét száműzi a rettegés jeges keserűsége, s ahogy ujjai a hátamon csúsznak lejjebb, testem megfeszül karjai között. Ugye nem akar… nem akar megerőszakolni? Nem… az lehetetlen. Az nem lehet.
Mindig azt akartam, hogy az első különleges legyen.
Most már tudom, hogy a szívem mélyén nem arra vágytam, hogy igazán különleges legyen az alkalom. Nem… a személy. A személynek kell különlegesnek lennie.
Hito… miért Hito jut eszembe? Miért érzem azt, hogy bár Ő kényszerítené rám magát?
Nem akarom. Nem akarom, hogy így legyen.
Nadrágom alá csúsznak ujjai, tekintetemben megvillan a félelem, s újult erővel próbálok kitörni a szorításából, de ismét kudarcba fullad a próbálkozás, s szemeim könnybe lábadnak a kétségbeeséstől.
- Ne… kérlek… engedj el… - Hangom megremeg, reszkető csuklóimat még erősebben szorítja a falhoz, halk, szinte néma könyörgésemet az ajtó csapódásának hangja nyomja el, s tágra nyílt szemeimet a belépő személy felé fordítom, szívverésem még hevesebb tempóra vált.
Hito… miért van itt?
- Mit pofáztam neked az előbb te rohadék? – Dühösen sziszegve ejti ki a szavakat, tekintetében vadul, kegyetlenül csillan a harag, s érzem lazulni, majd teljesen megszűnni a kezeimet béklyóba fogó szorítást, az engem letámadó pasi remegve lép hátrébb, de Hito a ruhájánál fogva rántja vissza.
Reszkető ujjaimat ajkamra csúsztatom, hogy visszafojtsak egy meglepett sikkantást, elgyengülve, tágra nyílt szemekkel csúszok le a földre, minden egyes ütésnél összerezzenek, amit Hito mér a másik pasira. Miért? Miért veri meg? A barátja, nem?
Lehet… lehet, hogy miattam?
Nem… az nem lehet.
Ereimben kellemesen bizsergő forróság árad szét, szemeim könnybe lábadnak a biztonságérzet megnyugtató melegségétől. Hito… itt van… akkor már nem lesz baj. Nem tudom, miért bízom benne annyira azok után, amiket velem csinált. Mégis… képtelen vagyok nem bízni benne. Egyszerűen nem megy. Úgy érzem, az életemet is a kezébe raknám.
Mire kizökkenek a gondolataimból, a monoklis pasi már az ajtó felé loholva menekül az ütések elől, ismét összerezzenek, ahogy csattan mögötte a széles ajtó, a hangos dörrenéstől szinte megremegnek a terem falai, s olyan apróra próbálom összehúzni magamat, amennyire csak tudom. Hálás, csillogó tekintettel pillantok felé Hitora, szívem boldogan, elégedetten kalimpál mellkasomban.
Megtiltotta, hogy hozzám érjenek, és mikor az egyikük meg próbálta szegni a tilalmat, megvédett. Miért csinálod ezt, Hito? Nem értelek. Egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy miért teszed ezt. A szavaid és a tetteid között teljes ellentmondás van. Úgy érzem képtelen vagyok a szavaknak hinni. A tettek nem hazudnak, a szavak igen.
- Nem miattad csináltam. – Tekintetem kitisztul, szavai kizökkentenek a mély gondolatokból, s hiába pillant rám haragos ingerültséggel, képtelen vagyok hinni neki. Ha nem értem, akkor miért tette? Egyáltalán miért tiltotta meg nekik, hogy hozzám érjenek? Már ennyi is árulkodó jel lehetne. Miért tesz úgy, mintha nem érdekelném?
„Ő az enyém.”
Akkor este… ezt mondta a bárban. Vajon… vajon komolyan gondolja?
Az övé vagyok? Bárcsak… bárcsak úgy lehetne…
Az ajtóhoz lép, testem megborzong a vágytól, hogy magam mellett tartsam még egy rövid ideig, halkan suttogva szólalok meg, könnyes szemeim a hátán pihennek meg.
- Köszönöm. – Megtorpan, már nem is igazán tudom, hogy mikor kapcsolódott fel a villany, de a fényben tökéletesen látni, ahogy izmai megfeszülnek köszönetem hallatán, s én kicsit félve pillantok fel rá.
Szemeim elkerekednek, ahogy hirtelen fordul meg, hangosan dobbanó léptekkel terem előttem, s mielőtt még akár feleszmélhetnék a sokkból, a pólómat megragadva rántja fel erőtlen testemet a földről, hogy a falba passzírozhasson, és az ajkaimhoz hajolhasson gonoszkás, gunyoros vigyorral.
Miért? Most… most még ezzel sem tud megrémiszteni.
Térde a lábaim közé simul, ahogy teljesen a falhoz nyom, a forróság szinte robbanásszerűen árad szét testemben, s összerezzenve merülök el a sötét pillantásban, szinte nyársra húz a komoly tekintet.
- Ne hálálkodj, mivel nincs mit… mondtam, hogy nem miattad tettem. – Kelletlenül, idegesen dörmögi a szavakat, megremegek, ahogy érzem leheletének forróságát ajkaimon. Nem értem. Miért nem őszinte velem?
Állom a tekintetét, pedig a kísértés, hogy elfordítsam arcomat, szinte megőrjít. A szívem a torkomban zihálva fojtogat, tenyereimet a falnak feszítve próbálom csitítgatni remegésemet.
Hito… minél jobban próbálod elhitetni velem, hogy nem értem tetted, annál kevésbé hiszem el. Minél jobban mentegetőzöl, annál könnyebben látok át a leplen, amit magadra húztál.
Le fogom rántani.
Igen. Sikerülni fog. Érzem… bármit megteszek azért, hogy újra szeressen.
Bármit.
Nem szólalok meg, mikor ellép tőlem, gyors, türelmetlen léptekkel sétál az ajtóhoz, s ujjai heves mozdulattal simulnak a kilincsre. Testem megborzong, legszívesebben ismét a földre rogynék, de még tartom magam. Igen. Még megy.
Szemeim tágra nyílnak, mikor nem nyílik ki az ajtó, testemben vegyes érzelmek izzanak fel. Öröm, tartózkodás, vágy, félelem, remény…
- Úgy néz ki össze leszünk zárva. – Kelletlenül, ingerülten dünnyögve fordul ismét felém, csupán egy röpke pillantásra méltat, majd egy laza mozdulattal ugrik fel egy széles zsámoly tetejére.
Igen… úgy néz ki össze leszünk zárva…
El sem hiszem… végre lehetek vele úgy, hogy nem tud faképnél hagyni. Talán… talán most tudok beszélni vele rendesen? Talán…
Lassú, bizonytalan léptekkel sétálok az egyik szőnyeghez, amit a talajtornánál szokás használni, óvatos mozdulattal dobom le magamat a puha anyagra, mely mélyen besüllyed súlyom alatt. Kényelmes.
Egészen apróra húzom össze magam, kezeimmel lassan karolom át térdeimet, mereven bambulok a szembelévő fal hófehér felületére.
Csend. Nyomasztó, mély csend. Mozdulatlan, néma szótlanság, szinte hallom visszaverődni gondolataimat a szűk terem falairól. Meg kéne szólalnom, de képtelen vagyok rá. Ahányszor végre kitalálok egy-egy értelmesnek tűnő mondatot, a bátorságom cserben hagy, elnémít. A félelem belém fojt minden szót. Miért tartok tőle ennyire? Hiszen tudom… érzem, hogy nem fog igazán bántani. Sokkal erősebb, mint a másik fiú, mégsem érintett egyetlen egyszer sem annyira durván.
Nem tudtam… nem tudtam, hogy velem óvatosabb… talán tényleg így van? Ugye nem csak reménykedek?
- Mondd, ne nyekeregj magadban… mit akarsz? – Összerezzenek, ahogy keserű dörrenése zökkent ki ismét a gondolataimból, megremegve kapom rá merev, üveges tekintetemet, mely egy villámcsapásra tisztul ki, ahogy kitör a súlyos gondolatok tömény ködfátylából.
- Csak… gondoltam, ha már össze vagyunk zárva beszélhetnénk. – Halkan szólalok meg, magam sem tudom, milyen választ várok tőle. Ahogy ismerem, nem fog túlságosan lelkesedni az ötletért. Pedig olyan jó lenne. Régen… régen annyit beszélgettünk.
Régen.
Nem… el kell végre engednem a múltat. Nem szabad ilyen görcsösen kapaszkodnom ahhoz az álomképhez. Engednem kell, hogy kicsússzon az ujjaim közül. Felejteni kéne.
Felejteni és lemondani… talán így van, de tudom, hogy képtelen lennék ilyet tenni.
- És? – Felmorran, én ismételtem megreszketek, bizonytalan mozdulattal tördelem ujjaimat. Nem értem mit művel velem. A testem, mintha nem hallgatna rám.
Csupán a közelségétől… úgy érzem, mintha lázas lennék. Minden porcikám felhevül, mégis borzongok és reszketek. Miért?
- Mi történt a négy év alatt? – Talán… talán most elmondja, mi változtatta meg ennyire. Talán elmondja, mi okozta a változást.
Azt mondta, hogy nem a távozásom… nem tudom, hogy elhiggyem e. Olyan jó lenne nem elhinni a kegyetlen szavakat. Olyan jó lenne, ha biztosan tudhatnám, hogy nem igaz, amiket mond… de… mi van, ha mégis igaz? Mi van, ha tényleg irritálja a jelenlétem, a létezésem és minden, amit csinálok?
Szemeim megpihennek alakján, figyelem teste rezzenéseit, ahogy a zsámolyon fekve pillant rám, tekintetünk csupán egy röpke, elillanó pillanatig fonódik eggyé.
- Sok olyasmi, amit nem szeretnél tudni. – Elfordul tőlem, megszakítja a rövid szemkontaktust, s én némán felsóhajtva csúszok közelebb a puha szőnyeg széléhez. Mintha csak vonzana a közelsége. - Inkább te mesélj ugyanerről. – Ledermedek az apró mozdulatokban, ereimben mintha egy pillanatra megfagyna a vér, de csak hogy még hevesebben, még forróbban pezsdüljön fel ismét, mély pírt csalva arcomra.
Hülye vagyok… biztosan teljesen hülye vagyok, hogy ennyire örülök, egy ilyen apróságnak. Igen… teljesen megőrültem… teljesen megőrjít a közelsége. Minden, amit mond vagy tesz. A pillantása, a hangja… miért?
Tényleg érdekli? Vagy csak azért kérdezte meg, hogy amíg magamról fecsegek, addig se kérdezgessek tőle felesleges baromságokat? Lehet…
Még összébb húzom magam, s valamiért képtelen vagyok értelmes mondatokat összerakni a fejemben. Nem tudom, mit mondhatnék. Igazából… velem nem történt semmi különös. Nem akarom halálra untatni, főleg mikor valószínűleg leszarja.
- Tényleg kíváncsi vagy? – Halkan suttogom a szavakat, egy pillanatra ismét mozdulatlan, szinte rezzenéstelen csend ereszkedik ránk, szemei felém villannak, de ismét csupán egy rövid másodpercre találkozik pillantásunk. Képtelen vagyok több ideig a szemeibe nézni. Félek, hogy mit látnék. Nem akarom, hogy fájjon. Most nem akarom…
Szívem még mindig hevesen zihál, ujjaim remegnek, s nem tudom, hogy még a kétségbeesett félelem utóhatása e a vad reszketés, vagy Hito jelenléte hozza ki belőlem. Valószínűleg mindkettő.
- Jobb, mint a csend. – Halkan szólal meg, s mire elég erőt gyűjtök, hogy ismét félénken felé kapjam a tekintetemet, már újra a plafonra szegezi szemeit, így csak oldalról figyelhetem arcvonásait. Ajkamra harapok, kezeim az ölembe hullnak, ahogy zavartan kezdem tördelni az ujjaimat. Talán soha többé nem lesz hasonló alkalmam. Talán soha többé nem tudok ilyen hosszú ideig a közelébe kerülni.
Ki kell használnom ezt a véletlen lehetőséget.
Talán ha elmondanám neki, amit érzek… talán akkor megenyhülne. De megfogadtam, hogy eltitkolom… nem akarok még erősebb fegyvert adni a kezébe ellenem. Nem mintha számítana. Így is könnyedén porrá zúzhat akármikor.
- Hát igazából… - Halkan szólalok meg, tekintetemet lesütve meredek az ölembe, ujjaim reszketeg mozdulatait figyelem. Hihetetlen, hogy ilyen hatással van rám a jelenléte. – Velem nem történt semmi különös. Az ott töltött idő nem sokban különbözött az ittenitől… csupán egyetlen hatalmas különbség volt, ami lehetetlenné tette, hogy igazán otthon érezzem magam. – Megállok a beszédben, ajkaim megremegnek, majd összeszorítom őket, ahogy bágyadtan emelem fel a fejemet, szívem kihagy egy ütemet, mikor rádöbbenek, hogy engem figyel. Szinte leblokkolok, mintha kitörölnék minden józan gondolatomat, halk, remegő hangon, de habozás nélkül lehelem a folytatást. – Nem voltál ott. – Elkapom tekintetemet, mintha csak rettegnék tőle, hogy megpillantsam a reakcióját, de még a szemeim sarkából látom, ahogy megfeszülnek izmai. Annyira… annyira szeretném tudni, hogy mire gondol. Olyan jó lenne ismerni az érzéseit… az őszinte érzéseit. Miért nem mondja el nekem? Miért leplezi őket, mikor itt vagyok… mikor visszajöttem hozzá… csak miatta… miért bánik így velem, mikor a hátam mögött megvéd?
Nem mond semmit, mikor újra van bátorságom felé pillantani, látom, hogy a szemeit lehunyva támasztja tarkója alá kezet, de mégis tudom, hogy hallja a szavaimat.
Nem baj… már megszoktam… már megszoktam ezt a reakciót. Hito… többre lesz szükséged, hogy elijessz magadtól. sokkal többre. Most, hogy felcsillant előttem a remény szikrája… most már bármire képes vagyok érted. Kérlek… kérlek ne törd apró szilánkokra ezt a bizonytalan határozottságot.
- Hito… - Halkan sóhajtom nevét, szinte alig mozdulnak ajkaim, szemeim könnybe lábadnak, ahogy kapkodva kaparászom össze a széthullott gondolatokat. – Sajnálom… én annyira sajnálom. Tudom, hogy szólnom kellett volna… de egyszerűen képtelen voltam elmondani. Túlságosan fontos voltál. Pedig lehet… lehet hogy akkor minden máshogy alakult volna… - Hangom már akadozik, reszket a sírástól, mire befejezem a hosszú mondandót, remegő lábaimat lecsúsztatom a szőnyegről, s azok épphogy kényelmesen elérik a földet.
Lomha, fáradt mozdulattal pislogok ismét Hitora, de Ő még mindig mereven, mozdulatlanul fekszik a zsámolyon. Még egy pillantásra vagy egy szóra sem méltat. Legalább annyit mondana, hogy nincs esélyem. Hogy nem bocsájt meg… legalább ennyit… nem… nem is figyel rám… talán nem is hallotta. Miért… miért csinálja ezt?
Elég. Nem. Most már nem hagyom félbe. Már nem hagyhatom félbe. Végig kell csinálnom, akkor is, ha apró darabokká morzsolja a szívemet a kegyetlenségével.
Nem. Nem fogja… bízom benne.
Ha úgy tesz, mint aki nem figyel… mindössze el kell érnem, hogy figyeljen. Igen.
Halk mozdulattal állok fel a szőnyegről, lépteim némák, hangtalanok, ahogy felé sétálok, s tétovázva, bizonytalanul állok meg mellette. Ujjaimat végtelenül óvatosan simítom a rezzenéstelen arcvonásokra, s szemei kipattannak a puha érintéstől, könnyes tekintetemet rabul ejti a rideg pillantás, s ajkam megremeg, ahogy ismét megszólalok, szinte csak néma sóhajokként hatnak szavaim.
- Hito… még ha te már nem is érzel így. Számomra még mindig te jelented a világot. – Szemei tágra nyílnak, de még mindig képtelen vagyok rá, hogy meglássam az őszinte érzelmeket a kemény, távolságtartó, rideg lepel mögött. Lassan hajolok le, ajkunk szinte egymást simítja, s Ő nem állít meg. – Kérlek… kérlek ne lökj el magadtól. – A köztünk lévő rövid távolságot nullára csökkentve simítom ajkaimat az övére, a könnyeim sóssá, keserűvé varázsolják a félénk, amatőr csókot, az érintés mégis éget, testem mintha fellángolna. Ennyire… ennyire szeretném Őt? Miért… miért remeg minden porcikám a vágytól?
Hito hirtelen csúsztatja ujjait a tincseim közé, közelebb húz magához, s mikor nyelve követelőzve simul ajkaimra, felnyögve, megadón eresztem be Őt. Szemeim ismét könnybe lábadnak, de most a heves, vad érzelmektől, melyek szinte fojtogatnak, ahogy forrón felizzanak mellkasomban. Kezem Hito vállára simul, megtámasztom magam, s Hito nyelve lassan, mégis féktelen szenvedéllyel simítja számat, szinte eggyé olvadnak ajkaink. Istenem… Istenem… hogy lehet ennyire jó érzés? Hogy lehet ilyen fülledt, ilyen fullasztó mégis ennyire gyönyörteli érzés? Hihetetlen…
Hirtelen feszülnek meg a hajamban Hito ujjai, szinte elrántja magától fejemet, s én hangosan nyekkenve kapok oda, hogy próbáljam csitítani a fájdalmat. Á…
Arcomon végigcsordul egy újabb forró, perzselő könnycsepp, tekintetem találkozik Hito gonosz, kegyetlen pillantásával, ereimben mintha kihűlne, megfagyna a pezsgő, forrongó vér. Miért kell így rám néznie? Miért kell mindig… mindig elrontania a pillanatot? Hiszen… hiszen visszacsókolt…
Feláll a zsámolyról, ujjai a felkaromra csúsznak, ahogy a szőnyeghez vonszol, s olyan erős, durva mozdulattal lök a puha anyagra, hogy szinte felnyögök a fájdalomtól. Szemeim tágra nyílnak, ösztönösen másznék hátrébb, hogy meneküljek előle, de elkapja a bokámat, és elborult tekintettel mászik fölém. Szívem mintha a torkomban dobogna, szemeimben néma könyörgés csillan, ahogy lefogja a karjaimat, mégsem vagyok képes igazán, őszintén rettegni tőle.
Miért nem mond semmit? Miért nem szólal meg?
Megőrjít ez a némaság. Mi a baja? Most… most mit tettem?
- Tényleg azt akarod, hogy megerőszakoljalak? – Egyik lábával a combjaim közé térdel, s ahogy feljebb csúsztatja lábát, megsimítja a csóktól félig merevvé vált farkamat, s én visszafojtottan nyögök fel, kivörösödött arcomat oldalra fordítom, majd kétségbeesetten rázom meg a fejemet.
Erő. Erőt kell gyűjtenem. Most nem ronthatom el. Azt akarom, hogy tudja, mindennél fontosabb számomra. Talán ha újra tudna bízni bennem… talán akkor megenyhülne… igen…
- Hito… durvábbnak kell lenned, ha el akarsz rettenteni magadtól. – Hangom reszket, szinte sírva, pihegve lehelek minden szót. Igen… képtelen vagyok lemondani róla… ahhoz teljesen össze kell törnie a szívemet… a lelkemet… a testemet… de a szívem mélyén érzem, hogy arra soha nem lenne képes. Ha nincs más út… ha nincs más út, még a testemet is neki adom. Akkor… akkor rájönne, hogy mennyit jelent nekem. Talán rádöbbenne, hogy mit érzek.
Ujjai, melyekkel a csuklóimat összeszorítva fogja le kezeimet, megfeszülnek, szinte érzem ellilulni bőrömet az érintés alatt, ajkaimra harapva fojtom magamba a vad, reszketeg zihálást.
- Miért csinálod ezt? Ennyire mazochista lennél? Miért nem fogod végre fel, hogy tartsd magad távol tőlem? – Halkan sziszegi a szavakat, de hangja mélyén olyan vad fenyegetés és vészjósló indulat rejlik, hogy szinte ledermedek a szívemben feléledő félelemtől, hosszút pislogva próbálom megnyugtatni magam, s a lassú mozdulat újabb könnycseppeket csal ki szemem sarkából.
Durván rántja fel a tesi atlétámat, körmeit érzéki durvasággal húzza végig hasamon majd mellkasomon, s gerincemen jeges borzongásként cikáz végig a vágy, szemeimet összeszorítva próbálom kizárni szívemből a rettegést. Nem… nem félhetek tőle. Megfogadtam, hogy nem fogok.
- Túl fontos vagy… mindig is az voltál… képtelen vagyok rá, hogy elengedjelek. – Szipogva suttogom a szavakat, minden izmom megfeszül az érintésétől, legszívesebben ellökném magamtól, de tudom, hogy nem tehetem. Bármit… bármit megteszek, hogy megenyhítsem. Bármit megteszek érte, hogy kihúzzam Őt a teljes sötétségből. Bármit.
- Már megmondtam. Az a Hito, akiért rajongsz, soha többé nem jön vissza. – Dühösen, keserű ingerültséggel dörmögi a szavakat, szabad kezének ujjai megragadják államat, s annál fogva kényszeríti arcomat maga felé, a sötéten izzó szempár könnyedén ejti rabul a félelemtől és az érzelmektől csillogó pillantásomat, s ajkaimra halovány, bágyadt, bizonytalan mosoly kúszik, ahogy megtöröm a rövid csendet.
- Az a Hito, akiért rajongok, itt van előttem. – Halkan suttogok, szemeiben most először látok igazi, őszinte ledöbbentséget, s ahogy kitisztul a meglepett tekintet, mintha sötéten izzó vágy csillanna meg íriszeiben, s testem ismét felforrósodik a pillantásától. Kérlek… kérlek, higgy nekem. Kérlek, ne kételkedj az érzelmeimben, mert minden cseppje igaz és őszinte. Melletted akarok lenni… mindig melletted akarok lenni.
Váratlanul, vadul tapad ajkaimra, szemeim kipattannak a hirtelen, már-már erőszakosnak mondható csóktól, s ahogy még feljebb húzza a pólómat, a kezeimet lefogva tartó ujjak szabadon eresztenek. Reszkető ujjaimat tincseibe vezetve húzom magamhoz, s Ő testemet simítja végig erős, durva, mégis szenvedélyes mozdulatokkal. Felnyögök, ahogy ajkai végigvándorolnak arcomon, s erősen szívja meg nyakam bőrét, hátam felemelkedik a puha matractól, ahogy megfeszülök a testemen végigszáguldó bizsergéstől. Istenem… még… még többet akarok ebből a forróságból…
Ahogy lejjebb ér ajkaival, megpillantja a nyakamban lógó követ, puhán veszi ujjai közé, melyek megremegnek a felindultságtól, tekintete mintha kitisztulna, mikor ismét felpillant rám, s keserű, gúnyos hangon szólal meg.
- Most meddig leszel itt? Mikor tűnsz el újra évekre egy szó nélkül? – Szemeim tágra nyílnak, ahogy az élvezettől elhomályosult elmém lassan felfogja a gúnyos, övön aluli kérdést, megremegve ülök fel, s a pólómat lemasszírozom mellkasomon, ahogy kicsúszok Hito teste alól.
Nem állít meg. Hagyja, hogy eltávolodjam tőle.
Miért nem állít meg? Miért nem kényszerít tovább? Miért néz rám ilyen rideg, mégis fájdalmas és meggyötört tekintettel? Miért szorul össze a szívem olyan apróra, mintha egy mazsolát tettek volna a helyére? Miért fojtogatják ismét könnyek a torkomat? Miért… miért nem tudok megszólalni?
Hosszú, néma, nyomasztó csend következik, szemeimet szinte marják a ki nem eresztett könnycseppek. Már tudom, hogy mit fogok válaszolni, mégis képtelen vagyok rá, hogy megszólaljak.
- Egy szavadba kerül, és örökre itt maradok. – Vajon rájössz, hogy mi az a szó, amit hallani szeretnék?
Nem hinném. Nem hinném, hogy egyáltalán ismered a szeretet érzését.
|
| timcsiikee | 2011. 04. 19. 22:49:35 | #13069 |
Karakter: Muraguchi Hitomaro
Megjegyzés: ~ Silverymnek
Hito:
Ki kezei mellkasomra simulnak, megadóan tol feljebb, és pedig szintén megadóan dőlök hátra, és az ölembe ül. Lesütött pillákkal szinte kapaszkodik belém, lassan lecsúsznak kezei, dudorodó nadrágomat simítja végig. Bosszantó…
Hajába túrva rántom magamhoz, de szemei még mindig csukva, nem csókolom meg csak ellentmondást nem tűrő, halk morgással figyelmeztetem.
- Azt mondtam, a száddal.
- Nem lehetne…
- Nem – még a mondatot sem hagyom befejezni. Nem-nem, kicsi Yui, nem alkudozunk. Az már rég megvolt, ez egy visszavonhatatlan feltétel részemről. Ha nem csinálod, nincs kavics.
Ha durván csókolnám meg, csak még jobban megrettenne, ráadásul szemeit még mindig elrejti előlem. Látni akarom… látni akarom az összetört tekintetet, a megsemmisült pillantást. Feladta vajon? Vagy azért küzd, hogy nehogy felfedje ezt előttem?
Lassan simítom meg száját sajátommal, apró cirógatással csalogatom magamra tekintetét, s ahogy lassan megrebbennek a hosszú, éjfekete pillák, és meglátom azt a teljesen ragyogó tekintetet, mely egy pillanat alatt semmisül meg, s a fájdalom ezer jele kezdi uralni. Csodás… Most már fogadok, hogy érzi… csak nem tudja, hogy egy olyasmi, mint amit én éreztem, ami kiölt mindent, ami többet nem jön vissza.
Megremeg, gyenge mint a harmat. Kis szűzi, ártatlan lélek, mely a nagy szerelemben hisz meg a nyálas romantikus együttlétekben. Kész röhej. Az csak hiú ábránd, kedvesem. Ne hidd, hogy ilyen létezik főleg nem mellettem.
- Tudtam, hogy nem tudod megcsinálni. – az ilyen kis nyuszik, mi t ő nem képesek rögtön ilyenbe belevágni. Ujjai megfeszülnek felsőmön, kissé talán meg is remeg, viszont a válasz cseppet meglep.
- De – mondja halkan, szinte alig hallom, viszont a folytatás már ennél bátrabb - Csak annyit mondj meg, hogy miért? Bárkit felszedhetnél, hogy leszopjon. Miért én? – Hehe… jó kérdés. De az igazi választ nem érdemled meg, Kicsi Yuichi. Csak elvigyorodom.
- Azért, mert élvezem. Jó lesz bemocskolni a szűz ajkaidat. – ejtem ki durván mégis lágyan a szavakat, meglepett tekintet a válasz. Lassan utalva kezdem magamon egyre lejjebb tolni. Ha már megígérted, kicsi Yiu ideje bebizonyítani.
El sem hiszem, hogy lassan tényleg letérdel elém, és valóban megteszi. Kellemes csalódás… vajon még a szer hatása, vagy valóban ezért a kis szar láncért teszi? A kis szar láncért, amit nem voltam képes kidobni. A kis szar lánc, amin az évekig őrzött, tőlem kapott kis követ viseli. Vajon már akkor tudta… vagy csak „tudatlanul” viselte? Talán pont ezért nem dobtam ki. Pont ezért nem tudtam kidobni. Ez a rohadt kis kapaszkodó volt az, ami újra reményt keltett bennem. A kurva életbe.
Ah… Ahogy lassan magához húzza és kényeztetni kezdi, milliószor jobb, mint a legélénkebb fantáziámban. Álmaimban sem hittem volna, főleg nem anno, hogy mikor végleg felfogtam, hogy elvesztettem őt. Isteni… komolyan.
Fullasztó levegő, az alkohol jótékony kábítása, és ahogy mellé társul a puha ajkak és nyelvének játéka, egyszerűen őrjítően észbontó. Még ha kissé ügyetlen is, a tompa zene segíti az ütem tartásában, s nem utolsó az sem, hogy az egyik legrégebbi, rejtett vágyálmom vált valóra. Pár pillanatra hátra csapom a fejem, amíg leveszem nyakamból a láncot, s a nagy tevékenységében míg nem figyel, lassan visszacsatolom nyakába.
Ah igen… erősebben szívja meg, ujjaim hajába túrnak, de csak élvezem az érintést, és tartom a fejét. Mellkasom dübörög, összeszűkült szemekkel nézek arcára. Lehunyt pillákkal, nedves arccal végzi kényeztetésem. A látvány újabb hatalmas adag olaj a tűzre. Eddig bírtam…
Magamra szorítom fejét, nevét kéjesen nyögöm mélyen morogva, s a kirobbanó orgazmusom forró nedve lüktetve folyik belé. lustán mosolyogva élvezem minden pillanatát. Még azt is, ahogy fulladozva köhécseli ki egy nagy részét. Nem zavar, sőt ez az újabb szűzi kis reakció csak tovább húzza a kellemes elégedett állapotom idejét. Viszont… ennyi nekem nem elég.
Felfektetem az ülésre. Milyen volt életed első, igazi farok szopása, kicsi Yui? Remélem élvezted, mert jön a folytatás…
- Ne érj hozzám… kérlek… - összekucorodva, remegve kérlel halkan, rám sem pillantva. Megfagy bennem valami egy pillanatra, sőt úgy érzem, mintha minden elhűlne. Máris ennyire összetört volna? Pontosan úgy néz ki, mint egy megtört, ártatlan madárka.
Összeszorulnak ajkaim, sőt fájdalmasan rá is harapok, gondolkodom mit tegyek. Nem volt még olyan, aki egyáltalán tiltakozott volna ez ellen.
Nem… nem lennék képes megerőszakolni…
Felegyenesedem róla, rendezem ruházatomat, és magára hagyom. Az egész kócerájt.
~*~
Észre sem veszem egyre többet járok be a suliba. Talán megint a közelgő ősz hatása.
Alszom a padomon, észre sem veszem, hogy kicsengetnek hisz füles a fülemben, és dübörög a zene. Örüljenek, hogy legalább csendben vagyok. Csak arra kelek fel, hogy valaki böködi a vállamat, komor, gyilkos tekintettel meredek fel, de amikor meglátom, hogy Jaken az, cseppen kisimulnak arcvonásaim semlegessé, és kihúzom a dugót a fülemből.
- Mi van? – morranok rá. Zsebre dugott kezekkel, seggét a másik padnak támasztva néz le rám.
- El vagy szottyanva haver… mi van veled? – fejével int gesztikulálásképp.
- Semmi – dőlök vissza halkan morogva karjaimra, és csak meredek előre. Dehogynem… kurvára idegesít a tény, egyrészről hogy valaki először mondott a „farkamra” nemet, másrészt… nem is tudom. Talán elégedettebb lennék, ha ott helyben megdugtam volna és elégtételt veszek.
- Persze, én meg egy éve nem basztam be… hülyének nézel? – idióta… „imádom” ha ilyennel szekálsz. – Gyere ki, úgyis tudom, hogy szar órád jön.
Csak biccentek és követem, a suli tetejére megyünk ki, ahogy magas rácsok feszülnek a peremen.
Nehogy valaki leugorjon mi?
Háttal nekidőlök, elveszem a felém nyújtott szál cigit, majd hallgathatom a papolást. Persze jó értelemben.
- Már egy ideje híredet sem hallom és nem azért, mert nem jársz suliba. Csak nem meglágyultál? – nevetve horkanok fel.
- Ugyan… néha én is elfáradhatok nem? – vigyorogva fújom ki a füstöt.
- Ja… de nem jellemző rád – igaz, erre nem tudok mit mondani.
Dübbenést hallok lentről, és látom, hogy megint a kicsit játszanak tesiórán. Csak lopva pillantok le, de amint meglátom a jól ismert arcocskát, ott ragad tekintetem. Észre sem veszem, hogy pár pillanat alatt csak úgy szaladnak a percek.
- A friss husira fáj a fogad? – összeszűkült szemekkel nézek rá, halvány gyanús mosoly játszik ajkain.
- Mire gondolsz? – morgom halkan, az egyik rácson elnyomom a csikket.
- Jut eszembe nem ő volt az, aki zaklatott? Még mindig koslat utánad? – elhúzom számat, és visszanézek az udvarra.
- Nem tudom… de nem is érdekel… - halkan, semlegesen dünnyögöm a szavakat.
- Ha neked nem kell… - lassan visszanézek rá, egyre komorabban és ingerültebben. – Akkor talán.
- Kuss – morranok rá. Nem akarom hallani.
Karba teszem kezeimet, ellököm magam a rácstól és befelé indulok, de hangja még megállít.
- Miért? Ha neked nem kell, akkor minek véded? Vétek kihagyni a kicsikét.
Nem fordulok hátra, remegnek izmaim, de az egyenruha szerencsére jól elrejti.
- Ne vonj kérdőre – faképnél hagyom. Nincs kedvem elárulni magam azzal, hogy spontán beverem a képét. Jó haver, de néha ki tudja húzni a gyufát, és ritkán fosik tőlem, de akkor eléggé és kussban is van.
A termem felé haladok vissza, lassan jön a szünet. Halk mégis határozott lépteket hallok magam mögül, és csak azt látom, hogy egy alak lejjebb megy egy szinttel. Hm… gyanús vagy nekem Jaken… ne játssz a tűzzel, mert könnyen megégetheted magad. Főleg, ha olajos a kezed.
Követem az alakot, és ha jól sejtem, tudom kiről van szó. Persze ezt hamarosan pontosan meg is látom, hisz már észre sem veszi, hogy követem, csak a célpont lebeg a szeme előtt.
Yuichi viszi be a szertárba a labdát, az ajtóban állva dobja be, de látom még ahogy Jaken belöki, és bezárja az ajtót. A kurva édes anyukádat, te retardált köcsög… Ellent mersz mondani a szavamnak? Itt van véged seggfej.
Körbenézek a folyosón, senki nincs a közelben. A tanár a tesitanáriban, a kölykök az öltözőkben.
Még szerencse hogy ismerem ennek az istenverte ajtónak a rejtett nyitját.
Szinte kiszakítom a keretből, azonnal mindketten felém merednek, és a látványtól felmegy bennem a pumpa.
- Mit pofáztam neked az előbb te rohadék? – becsörtetek, nyakánál kapom el a ruhát, elég neki pár ütés az arcra, szinte kicsavarja kezem úgy szökik csak meg markomból, és valamit morogva siet ki, becsapva maga után. Pár mély levegő és nagyjából lenyugszom, vetek egy pillantást a megszeppent nyuszikára. Csak még jobban ingerel a látvány.
- Nem miattad csináltam – mutatok felé kelletlenül morogva, már épp lépnék ki, de suttogó hangja megállít.
- Köszönöm – motyogja orra alatt, fogaim csikorogni kezdenek, s sarkon fordulva, pólóját elől megragadva kenem fel a falra, szinte teljesen odapréselve testemmel.
- Ne hálálkodj, mivel nincs mit… mondtam, hogy nem miattad tettem – kis híján ajkait súrolva mormolom komoran a szavakat, mélyen szemébe nézek, és elönt a forróság. Mellkasomból indulva terjed el egész testemben. Vágyom valamire, amit ha megkapnék… nem tudom mi lenne a következménye.
Nem rezzen arca igazán, csak semlegesen szomorkás. Nem érdekel… legalábbis ezt akarom hinni.
Eleresztem, ellépek tőle, mintha mi sem történt volna megint a kijárat felé megyek, és a kilincset felfelé tolva nyomnám ki az ajtót, de nem moccan. Megrázom majd rángatni kezdem, de semmi. A rohadt éledbe… Az a kretén Jaken úgy bevágta az ajtót, hogy beszorult a zár. Grrr… Most mi a picsát csináljak?
Hátra fordulok, látom hogy két lépést tesz felém a kicsike, de megáll, ahogy komoran nézek rá.
- Úgy néz ki össze leszünk zárva. – fanyalogva dünnyögöm a szavakat, nem szól semmit.
Felülök az egyik nagy zsámolyra, míg ő az egyik vastag szőnyegen foglal helyet. Milyen kis csendes és beletörődöm lett. Vajon azóta? Vagy csak Jaken miatt? Vagy egyszerűen… ennyi?
Elfekszem, telnek a percek, de senki, semmi és sehol.
Szemem sarkából néha látom, hogy próbál megszólalni, de egy hang sem csúszik ki a száján, csak lemondó, félbemaradt mozdulatok hagynak nyomot arról, hogy beszélni vágyik.
- Mondd, ne nyekeregj magadban – mély hangon, halkan utalom felé a szavakat. – Mit akarsz?
- Csak… gondoltam, ha már össze vagyunk zárva beszélhetnénk - röhej… nem változott mi?
- És? – pár pillanatnyi hatásszünet, majd felsóhajt a mondat előtt.
- Mi történt a négy én alatt? – fejemet felé fordítom, semlegesen mérem végig, ahogy térdeit átkarolva ücsörög, és engem mustrál.
- Sok olyasmi, amit nem szeretnél tudni – rendezem le ezzel az egyszerű kis mondattal, majd visszafordulok a plafon felé.
Túl unalmas… nincs más választásom, ráadásul valami azt súgja, kíváncsi vagyok rá.
- Inkább te mesélj ugyanerről.
|
| Silvery | 2011. 04. 07. 20:32:55 | #12831 |
Karakter: Ono Yuichi
Megjegyzés: (Timcsimnek)
Ledermedek, ahogy a kezemet szorító srác Hitohoz szól, szemeim tágra nyílnak, mereven, kétségbeesett tekintettel pislogok Hitora, de Ő még csak annyira sem méltat, minket, hogy felpillantson a játékból. Ereimben egy röpke másodperc alatt árad szét a kétségbeesés, s ahogy a jeges félelem lehűti a forróságot, melyet Hito közelsége keltett, megborzongva szorítom össze reszkető ajkaimat. Az ismeretlen csávó egy könnyed mozdulattal rántja le a kabátomat, szinte kitépem karomat a szorításból, de ők utánam nyúlnak, vasököllel teszik lehetetlenné az ellenkezést, s én felindultan, rettegve zihálok, mellkasom szinte reszket. Ne… miért… nem fog segíteni. Nem… azt is hagyná, hogy a szeme előtt erőszakoljanak meg. még csak… még csak rám sem pillant. Ide se néz. Ennyire sem méltat. Esélyt sem ad, hogy segítségért könyörögjek tőle. Semmit.
Szívem összeszorul, ellenkezésem, mozdulataim lecsillapodnak, ahogy a fájdalom kiszippantja az erőt végtagjaimból. Miért? Miért lett ilyen? Régen mindig… mindig megvédett… mindig mellettem volt. Most már semmit nem érek neki?
Összeszorítom fogaimat, nem engedem kicsordulni a fojtogató könnycseppeket, ahogy egy kéz érintését érzem hasamon, testemen undorodó, hányingerkeltő remegés rohan végig. Ne! Mikor Hito érintett… annyira… annyira más volt. Pedig Ő is az akaratom ellen tette. Rosszul vagyok ettől. Magam sem tudom, hogy attól rettegek jobban, ami velem fog történni, vagy a tudattól, hogy Hito véglegesen bebizonyítja a szívemnek, hogy minden remény felesleges. Ki akarok jutni innen. El… messzire… el akarom felejteni. Olyan idióta vagyok. miért… miért kellett követnem ide? Miért kellett engedni a kísértésnek, hogy visszakérjem a láncomat? Miért nem tudtam belenyugodni, hogy vége?
- Engedjétek el. – Hito hangja hallatán mindenki ledermed, szemeim elkerekednek, ahogy felé kapom riadt, meglepett tekintetemet, a gondolatok, az érzések vadul, feldúltan kavarognak bennem, szívemet elönti a remény… mi… miért? Hito… ez egészen olyan… nem… nem csak olyan… tényleg megvédett. Hito… Hito… Hito… - Ő az enyém. – Mi… micsoda?
Észbontóan sármos, mégis vészjósló mosollyal pillant rám, szinte ki sem zökkenek a sokkból, már vissza is fordul a játék felé, s csak ekkora veszem észre, hogy már senki nem szorítja a karomat. Elengedtek… tényleg elengedtek… néhány szavába került.
Testemen lángoló forróság rohan végig, megreszketve fonom össze karjaimat a mellkasom előtt, elmémben hosszan, hosszan, végtelenül hosszan visszhangoznak utolsó szavai.
„Ő az enyém.”
Az övé vagyok? Ezt… ezt hogy értette?
Arcom kipirul, érzem, hogy szinte perzseli bőrömet a forróság, ami az egész testemet átjárja, s lassú léptekkel sétálok az egyik kisasztalhoz 1-2 méterre a biliárdasztaltól, hogy leüljek. Miért mondta ezt? Lehet, hogy… ? Nem… az nem lehet. Nem reménykedhetek ilyen marhaságokban… nem reménykedhetek semmiben. Csak jobban fog fájni. Nem akarom, hogy fájjon. Már annyit szenvedtem miatta, és nem csak az utóbbi napokban. Ez a négy év… talán még magamnak is bemeséltem, hogy jól vagyok. Talán még önmagammal is elhitettem, hogy képes vagyok elengedni Őt. Milyen badarság… mennyire… mennyire hülyeség. Már tudom, hogy képtelen vagyok rá. Már tudom…
„Ő az enyém”
Igen. Talán nem is sejti, hogy mennyire igaz, amit mondott. Talán gőze sincs róla…
Szívem szinte a torkomban dübörög, szemeim akaratom ellenére és Őt keresik minden másodpercben, szinte elmerülök a látványban. Ahogy koncentrál, ahogy gúnyosan elmosolyodik, ahogy röhög a haverjaival, ahogy elégedettség csillan a szemeiben egy-egy jobb lökés után. Annyira más… annyira megváltozott, de most először nem vágyom arra, hogy pont olyan legyen, mint régen. Igen… megváltozott… de ez is Ő… talán… talán nem is visszaváltoztatni akarom már. Nem. Azt akarom, hogy EZ a Hito szeressen. Azt akarom, hogy Ő fogadjon el. Ne a múltbéli álomkép, aki úgysem jön vissza soha többé.
Szinte észre sem veszem, hogy kerül mellém egy pohár pia, lassan kortyolok bele, gondolataimba merülve meredek még mindig magam elé. Lehet… lehet, hogy okosabb lennék, ha elmennék? Nem tudom… de azt tudom, hogy képtelen lennék itt hagyni. Pont most… pont most, mikor először adott egy kicsi reményt. Mintha egy röpke pillanatra apró kis fénysugár villant volna fel a koromsötét, rideg alagút mélyén. Igen… muszáj… muszáj belekapaszkodnom ebbe a reménysugárba. Muszáj megpróbálnom, hogy még több kicsi figyelmességet, törődést csaljak ki belőle. Akármit… akármit megtennék érte.
Összerezzenek a meglepettségtől, ahogy hirtelen elém lép Hito egyik haverja, s lassan, vigyorogva szólal meg, felpislogva hallgatom szavait, ahogy közli, hogy Hito beszélni akar velem a játszma után. Szívverésem felgyorsul az üzenet hallatán, s hiába próbálom elrejteni az örömöt, amit érzek, képtelen vagyok rá. Izgatott várakozás… tényleg… tényleg úgy éreznék iránta? Már nem tudom… teljesen belezavarodtam a saját érzéseimbe.
Felpillantok, ahogy elmegy végre a haverja, Hito pont velem szemben hajol le a biliárdasztalhoz, lusta mosollyal emeli fel tekintetét, s a levegő bennem reked, ahogy pillantásunk találkozik. Ajkaimat összeszorítva csúsztatom ujjaimat a pohárra, mellkasom megreszket, ahogy megszakítja a rövid szemkontaktust, még hosszú másodpercekig pislogok mereven magam elé, mintha csupán a tekintetével megbűvölt volna. Gyűlölöm… gyűlölöm, hogy ilyen hatással van rám. Gyűlölöm, hogy egy pillantása le tud bénítani. Gyűlölöm, hogy ilyen kiszolgáltatott és gyenge vagyok ellene. Gyűlölöm, hogy akármit csinál, képtelen vagyok gyűlölni.
Felhajtom a maradék piát, s épp hogy csak lerakom az üres poharat az asztalra, összerezzenek Hito érintésétől. Váratlanul csúsztatja ujjait a felkaromra, majd ahogy felhúz a székből, csuklómra fonja kezét, és maga után húz a tömegen keresztül. Elszédülök tőle, hogy hirtelen állított fel, szinte bukdácsolva követem, gondolataim, melyek általában vadul kavarognának ilyen egy ilyen esetben, lomhán, lustán mozdulnak elmémben, szinte képtelen vagyok végiggondolni, hogy mi lesz most. Miről… vajon miről akar beszélni? Nem tudom. Forog a világ. Miért forog a világ? Nem ittam sokat… ugye? Lehet, hogy igen? Nem tudom…
Halkan sóhajtok fel, ahogy gyengén lök le egy puha párnával bevont pad szerűségre, ujjaimat kábán csúsztatom magam mellé, hogy megtámaszkodjak, bódult, homályos szemeimmel lassan mérem fel a környezetet. Hol… vagyunk? Nem tudom… talán egy olyan kis bódéban… azt hiszem… igen.
Összerezzenek, ahogy mellém ül, gondolataim csak egy kicsivel válnak józanabbá a félelemtől és az izgatottságtól, remegve pislogok fel, de tekintetét makacsul kerülöm. Nem akarom, hogy ismét elkábítsanak azok a barna szemek… az a sötéten vonzó pillantás. Nem akarom, hogy ismét olyan forrón dübörögtesse szívemet a… a szerelem…
- Hol is tartottunk? – Hangján hallatszik, hogy vigyorog, minden izmom megfeszül, kába gondolataimban keresem a legutóbbi beszélgetésünk emlékét. Miről… miről is volt szó? Nem tudom felidézni… olyan hirtelen szakítottak félbe… olyan sok minden történt azóta… annyi minden…
Ujjai gyengéden érintik meg arcomat, megreszketek a lágy cirógatástól, bőröm alatt szinte perzselve árad szét a forróság. Miért… miért ilyen gyengéd? Vagy csak képzelődöm? Lehet, hogy igazából durván érint, csak a pia játszik az érzéseimmel? Nem… nem ittam sokat… ez nem normális.
A gyengéd simítás egészen tarkómig elkalandozik, szinte tenyerébe simítom fejemet, mintha csak még közelebb szeretnék bújni a kedves érintéshez, szemeimet lehunyva élvezem a bódultságot és a különös, szokatlanul lágy cirógatást. Nem hittem volna… nem hittem volna, hogy ilyenre is képes… miért… miért ilyen jó érzés? Lehet, hogy megbocsátott? Lehet, hogy…
Hangosan felszisszenek, ahogy erősen, durván szorítja meg tincseimet, szemeim kipattannak, egész testem összerándul a váratlan fájdalomtól, nem sírok, szemeimbe mégis könnycseppek gyűlnek, ahogy felpislogok rá, homályos szemeim tekintetét keresik, s ereimben megfagy a vér, mikor a gúnyos, rideg, kegyetlen szempár pillant vissza rám. Ne… kérlek, Hito… ne törj össze ennél is jobban? Hát mit akarsz még? Miért csinálod ezt? Mi a célod?
- Emlékszem… Szóval ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani… Pont te szopnál le, picinyem? Aki a „csak akkor szabad, ha szereted” dumával próbáltál oktatni? Ne nevettess. – Hangjában tükröződik a mosolyában rejlő gúny és hitetlenkedés, minden porcikám megfeszül, ahogy az emlékek jeges folyamként áradnak vissza elkábult elmémbe. Már emlékszem, hogy hol tartottunk. Már… majdnem elfelejtettem a kegyetlen zsarolást a reményeimtől… a boldog ábrándozástól… miért… miért kellett eszembe juttatnia?
Hosszút pislogva szorítom össze fogaimat, magam sem tudom, hogy az ujjainak a szorítása okoz nagyobb fájdalmat, vagy a fejemben száguldozó, kétségbeesett gondolatok, s remegő kezemet a vállára csúsztatom, mintha a görcsös kapaszkodást menekülést nyújtana az émelygés, a szédelgés elől. Nem… nem tudok gondolkodni… de azt tudom… tudom, hogy vissza akarom kapni. Szükségem van rá… akkor is, ha rá emlékeztet… akkor is, ha csak elnyújtja a felejtést… úgyse fogok tudni megszabadulni ezektől az emlékektől, de az a kő a részemmé vált. Már képtelen vagyok élni nélküle… mint ahogy ettől a sóvárgástól és a reményeimtől se tudok megszabadulni.
- Tényleg megteszem… vissza akarom kapni. – Résnyire nyitott szemeim mögül látom, ahogy közelebb hajol, gyanakvóan pillant rám, szemeim tágra nyílnak, ahogy élvetegen nyalintja meg ajkait, pulzusom egy másodperc alatt ugrik az egekbe, s egyszerre érzek kényszert, hogy minél messzebb rohanjak és hogy az ölébe bújva öleljem át. Bárcsak kedvesebb lenne velem… bárcsak gyengédebben érintene… bárcsak képes lenne szeretettel rám nézni. Bárcsak…
Torkom elszorul a gondolataimtól, remegő ujjaimmal még mindig karján támaszkodom, s ahogy a vigyora egyre szélesebbé válik, nekem úgy párolog el a határozottságom. Nem… nem fogom tudni megcsinálni… nem fog menni… egyszerűen lehetetlen… el sem tudom képzelni, hogy… hogy a számba vegyem valakinek a… még akkor sem, ha az a valaki, Ő.
- Igazán? – Az émelyítő gondolataimból szerencsére kizökkent az élveteg kérdés, szemöldökeit felhúzva hajol arcomhoz, szinte ajkaimra dörmögi a szavakat, s testem egyre forróbbá válik, a felhevült hőmérséklet könnyedén csalja vissza a jóleső kábaságot elmémre, kellemes, sötét leplet terítve a józan gondolatokra, a tartózkodásra. – Mutasd meg. – Tekintetünk összefonódik, szemeiben kihívó, gunyoros fény csillan, arcom szinte ég a lehelete forróságától, halkan kapok levegőért, ahogy hátradőlve kényelmesedik el, s mozdulatai félreérthetetlenné teszik, hogy mit vár el tőlem. Megborzongok a félelemtől, de nem ellenkezem, s lassú, reszketeg mozdulatokkal mászom mellé. Nem akarom ezt csinálni… így nem… hiába vonz a belőle áradó forróság, undorodom a gondolattól, hogy csupán a nyakláncért csináltatja velem. Ő semmit nem érez. Csak én reszketek a heves érzelmektől… csak az én szívem zokog ettől a megalázottságtól. Neki… neki ez semmit nem jelent… neki én semmit nem jelenetek. Semmit.
A vállára hajtom arcomat, hogy elrejtsem a szemeimben csillogó fájdalmat előle, remegő ujjaimat kábán, lassan, bizonytalanul simítom hasára, s minden porcikám beleborzong a pólón is átsütő forróságba, ami a testéből árad. Miért kell ennyire kellemesnek lennie? Miért? Félek… még soha… soha nem csináltam hasonlót. Miért pont így kell elkezdeni? Miért pont egy ilyen alkalomnak kell az elsőnek lennie? Nem bírom. Megszakad a szívem a gondolattól. Nem akarok gondolkodni. Csak csináld, és visszakapod. Ne gondolkodj… csak jobban fog fájni.
Nadrágon keresztül csúsztatom ágyékára ujjaimat, összerezzenek, ahogy szinte érzem megkeményedni az érintésem alatt, testemben jegesen csípő forróság árad szét, s ahogy a gombbal szerencsétlenkedek, Ő ujjaimra simítja kezét, hogy segítsen, a közvetlen, gyengéd érintéstől újabb forró hullám kábítja tovább elmémet.
Szemeim tágra nyílnak, ahogy ujjai a kezemre csúsznak, mellyel testem mellett támaszkodom, szinte alig érinti felkarom bőrét, lágy cirógatásnak, gyengéd, puha simításnak hatnak a röpke mozdulatok, s szívemben ismét felélesztik a vadul ziháló érzelmeket, mellkasom egyre hevesebben reszket az összezavarodottságtól, a fájdalomtól, a boldogságtól. Miért? Miért teszed ezt velem, Hito? Miért vagy egyszerre gyengéd és durva? Miért vagy egyszerre törődő és kegyetlen? Miért? Miért? Miért?
Nehézkesen rángatom le a sliccét, érzem ujjaim alatt merevedését, lágyan, puhán simítom végig fedetlen hasfalát, hogy egy kis időt nyerjek magamnak. Össze… össze kell szednem a maradék energiámat. Össze kell kaparnom valahogy, hogy ezt végig tudjam csinálni. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy menni fog. Nem tudom… talán… talán van más megoldás. Talán nem muszáj így lennie. Ha megkérném… ha ajánlanék valami mást… nem tudom, mivel vehetném rá, hiszen csak azért kérte ezt, hogy megalázzon. Csak azért… semmi másért.
Torkom összeszorul a fájdalmas gondolattól, de elhessegetem a szemeimben gyűlő könnycseppeket. Igen… csak azért kérte. Hiszen bármikor találhatna valakit, aki sokkal jobban és gyakorlottabban csinálja, mint én. Csak bántani akar.
- Biztos, hogy megvan még? – Halkan töröm meg a csendet, ujjaim egy pillanatra megállnak hasa simogatásában, összerezzenek, ahogy irritált sóhaja a fülembe mászik. Félénken emelem fel tekintetemet, szemeim tágra nyílnak, ahogy látom, hogy kihúzza a pólója alól a nyakában függő láncot, az apró kövecske elbukkan az anyag mögül, s szívem őrjítően heves zihálásba kezd. Miért… miért vette fel? Nem hogy nem tudta kidobni… még fel is vette… de miért? Nem értem. Azt hittem, gyűlöl. Azt hittem, meg akar alázni… akkor miért?
Szívemet vadul árasztja el a vak, forró remény, ajkaim megremegnek.
- Van még kérdés, vagy még ma elkezded végre? – Szavai csupán egy pillanatra zökkentenek ki a kavargó gondolataim áradatából, szinte öntudatlanul, ösztönösen csúszok feljebb, ujjaim lágyan simítják az ismerős kövecskét, ajkaimon bizonytalan, alig észrevehető mosoly rohan végig egy röpke pillanatig.
- Mi… miért van rajtad? – Halkan, szinte elkábulva ejtem ki a bizonytalan kérdést, hangom szinte reszket a gyengéd érzelmektől, melyek mellkasomban izzanak, pihegve, zihálva kapkodom a levegőt, s megborzongok, ahogy végigsimít karomon, de mikor ujjai a hajamba túrnak, testem ösztönösen készül fel a fájdalomra, mintha már előre érezném, hogy mi következik. Ajkaimra harapva szisszenek fel, de tekintetemet képtelen vagyok kiszabadítani a vad, sötét pillantásból, mellyel teljesen rabul ejt… ne… ne… most nem lennék képes elviselni a durvaságát… most nem lennék képes kibírni. Kérlek, Hito… kérlek…
- Túl sokat kérdezel. – Fenyegetően rideg hangon leheli ajkaimra a szavakat, s leheletét szájának forró, durva érintése követi, szemeim tágra nyílnak a váratlan, vad csóktól, ujjaim megfeszülnek mellkasán, s ahogy a testemet háttámlába préselve simul hozzám, felnyikkannék, de nyelvével teljesen betömi számat, szinte a levegőt is belém fojtja a mohó, követelőző, erőszakos csókkal, mégis fülledt, felhevült sóvárgást kelt bennem. Hi… Hito… miért? Ne… engedj… engedj el… miért csinálod ezt? Én nem… én ezt nem akarom…
Egy pillanatra sem ereszti ajkaimat, ahogy a nadrágjába vezeti ujjaimat, szemeim tágra nyílnak, ahogy a merevedésére tereli kezemet, testemet vad borzongásként járja át a vágy és a szégyen fullasztó egyvelege, ahogy a forrón lüktető testrész ujjaim közé simul, s én engedelmesen hagyom, ahogy újra és újra végighúzza kezemet farkán. Hito… Hito merevedését masszírozom… Őt érintem… neki okozok élvezetet, s érzem, ahogy nyelve forró mozdulatai egy ütemben járnak a kezem által diktált tempóval. Istenem… miért… miért ilyen szenvedélyes és kellemes érzés? Miért?!
Felnyögök, ahogy végigsimítja testemet, az érintés nem durva, de gyengédnek sem mondható, s mintha minden érzékemet egyszerre ingerelné a határozott simítás, szinte észre sem veszem, hogy már egyedül masszírozom a forrón lüktető vágyát. Hangosan felnyögök, ahogy végignyal nyakamon, gerincemen apró villámcsapásokként rohan végig az élvezet, ujjaim jobban megszorulnak farkán, ahogy a fülembe csókol, reszketve nyögöm nevét, testem szinte lángol attól, amit velem művel. Teljesen elkábított… teljesen elbódított… mintha nem is tudnám irányítani a gondolataimat, az érzéseimet, a mozdulataimat… semmit… semmit… nem engedelmeskedik nekem a testem. miért nem? Miért nem tudom eltolni? Miért nem AKAROM eltolni? Miért akarok többet? Azt akarom, hogy újra megcsókoljon… hogy gyengéden csókoljon meg… hogy lágyan simogasson… hogy szeressen. Miért… miért kell újra és újra erre gondolnom? Miért kell újra és újra sóvárognom a lehetetlen után? Miért?
- Mit… mit adtál be nekem? – Elhaló sóhajjal lehelem a kérdést, tekintetemmel hiába keresném pillantását, szemeim már olyannyira kábák, hogy képtelen lennék egy pontra figyelni.
- Tehát észrevetted… - Szemeim tágra nyílnak, de egyből össze is szorítom őket, ahogy tovább folytatja a kínzó kényeztetést, s a felismerés villámcsapásként józanít ki egy pillanatra. Tehát… tehát tényleg?! Pedig… pedig nem is igazán gondoltam komolyan… mit… vajon mit adott be? Valami bénító hatású drogot? Azért nem tudok ellenállni neki? Azért nincs erő a végtagjaimban?
- Egy rumos kólától nem szoktam berúgni – Halkan sóhajtom a szavakat, ajkaimra csupán egy másodpercig költözik büszke mosoly, rögtön el is párolog, ahogy megérzem éledező merevedésemet, a farmer egyre kínzóbban szűknek tűnik.
Mintha megérezné gondolataimat, mintha tudná, mit kell tennie ebben a pillanatban, hogy a lehető legkönnyebben visszacsalja a bódultságomat, nadrágomra simítja ujjait, s kínzóan dörzsöli meg egyre forróbban lüktető merevedésemet. Ne… fáj… ez… nem jó… azt akarom, hogy hozzám érjen… miért akarom azt? Úgyse fogja… úgyse tenné… hisz… hisz gyűlöl…
- Semmit. – Halkan, vigyorogva dörmög fülembe, szinte teljesen fölém mászik, s mintha a körülöttünk lévő világ teljesen megszűnne létezni. Képtelen vagyok gondolkodni. Ki akarok jutni innen és mégis minden vágyam, hogy itt maradjak.
Fülem tövét szívja meg finomat, felnyögve harapok ajkaimra, ujjaim megreszketnek merevedésén, s érzem, ahogy izmai megfeszülnek egy röpke pillanatra. Olyan furcsa… olyan furcsa, hogy ezt én váltom ki belőle… én… nem más… én. És nekem tudja a nevemet. Én nem egy névtelen, egyéjszakás partner vagyok… még ha csak azért csinálja is, hogy fájdalmat okozzon… még akkor is…
- Még mindig kíváncsi vagy mi történt? – Szavai úgy józanítanak ki, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba, kezem ledermed a mozdulatban, s gondolkodás nélkül válaszolok.
- Igen. – Igen… igen… tudni szeretném. Tudni szeretném, miért gyűlöl ennyire? Hogy miért változott meg ennyire? Hogy mit ártottam neki, azon kívül, hogy nem voltam itt…
- Akkor ne hagyd abba… - Rekedten dörmög fülembe, megborzongok a sóvár sóhaj hallatán, szívverésem felgyorsul, ahogy ismét dörzsölni kezdem az ujjaim között lüktető testrészt, érzem megfeszülni, majd ellazulni a kőkemény izmokat, arcomra vöröses árnyalatot csal az érintése, s próbálok összepontosítani, próbálom elhessegetni a visszatérő kábulatot, hogy tudjak figyelni szavaira. - Pont az előtt hagytál magamra… hogy bevallhattam volna… mit is jelentettél számomra. – Mellkasom megreszket, szívem már a torkomban zihál az izgatott várakozástól, a reménytől, a szavaitól, az érintésétől, az ajkai puhaságától.
Ujjai csuklómra fonódnak, megállítja kezemet a kényeztetésében, elhúzza onnan, s én kábán kapaszkodok immár két kézzel a fedetlen vállakba.
- És mit? – Kérdésem halk, reszketeg sóhaj csupán, sürgető kíváncsisággal várom szavait, szívverésem egyre jobban elkábít.
- Mindent. – Szemeim tágra nyílnak, szívem mintha megszűnne dobogni, a levegő a tüdőmben reked szavai hallatán, s testemet olyan égető lángokként perzselik végig érzelmeim, hogy szinte fizikai fájdalmat okoz a kellemes forróság. Mi… micsoda? Ez azt jelenti, hogy… hogy? Lehetséges lenne? De akkor még mindig maradhatott valami az érzésből… lehet, hogy képes lesz megbocsájtani… lehet, hogy ismét a szívébe fogad? Lehet, hogy mégis lehet még olyan a kapcsolatunk, mint régen? Kérlek… Hito… én… én annyira… annyira szeretlek. Fogalmad sincs róla. Talán… talán ha elmondanám… igen… ha most elmondanám… elmondanám, hogy nekem Ő még mindig olyan értékes. Hogy mindennél fontosabb… hogy közel szeretnék lenni hozzá. - De az akkor volt… mára minden kihalt a szívemben, kicsi Yui. Négy év hosszú idő. – Ajkaim ledermednek a mozdulatban, bennem reked a forró vallomás, testemből minden melegség kiáramlik a rideg szavak hallatán, s ahogy elmerülök komor tekintetében, testem megremeg, szívem szinte felüvölt a fájdalomtól. Nem… az nem lehet… az ilyen érzéseket nem olyan könnyű elfelejteni… ugye nem?
Nem mozdulok. Nincs miért, s tudom, hogy ha próbálnám, se sikerülne. Mindenemet gyengének, végtelenül gyengének és erőtlennek érzem. Fáj… nagyon fáj. Fáj a közelsége, és az még jobban gyötör, ha nem lehetek mellette. Fáj, mikor durván, erőszakosan simít, de ha gyengéden érint, még keservesebb a rettegés, hogy csupán egy pillanatig fog tartani az édes kedvesség. Fáj, mikor rám néz, mikor elcsábít a sötéten vonzó tekintetével, de abba szinte minden alkalommal belehal egy darab a szívemből, mikor nem méltat a pillantására sem. Minden… akármit csinál, fáj… hát ez lenne a szerelem? Ha igen… akkor én soha többé nem kérek belőle. Belepusztulok a szívemet életben tartó reménysugarak kínzásába, de képtelen vagyok elereszteni. Görcsösen ragaszkodom minden apró mozdulatához, amiből arra következtethetek, hogy érez valamit. Szánalmas.
- És ha még mindig vissza akarod kapni a láncot, akkor a száddal folytatod. – Megreszketve hunyom le a szemeimet, elrejtem előle a gondolataimat. A szívem mélyére ásom a gyötrelmet, amit nekem okoz, mintha magam előtt is leplezném a kínt. Nem… most már képtelen vagyok hazudni magamnak. Négy év elég volt. Most már tudom. Annyira fáj. Annyira nagyon.
Nem szólalok meg, remegő kezemet a mellkasára simítom, s puha irányításomnak engedelmeskedve fordít helyzetünkön, hogy Ő dőljön a puha párnának, én pedig az ölében ülve hajtsam le arcomat. Egy pillanatra sem nézek a szemeibe. Egyetlen egyszer sem.
Remegve csúsztatom le kezemet, lágyan simítom végig merevedését, s Ő a hajamba túrva rántja maga felé arcomat, de nem engedek, szemeimet makacsul lesütve kerülöm tekintetét.
- Azt mondtam, a száddal. – Halkan ejti ki a szavakat, mellkasom megreszket a jeges rettegéstől, s a gyűlölet rémisztő hiányától. Miért nem megy? Ezt teszi velem… miért nem vagyok hát képes őszintén, szívből gyűlölni Őt?
Kezemmel a hasán támaszkodom, erőtlenül döntöm homlokomat fenyegetően heves ütemben süllyedő és emelkedő mellkasára, szemeimet lehunyva engedem át magamat a remegésnek. Lehet, hogy elég lenne neki, ha a kezemmel csinálnám… hiszen… ha ennyire gyűlöl, akkor egyáltalán miért élvezné, hogy kényeztetem? Nem értem… nem értem… miért kell ezt tennie?
- Nem lehetne… - Halkan suttogva szólalok meg, de durván vág közbe.
- Nem. – Ujjai államra csúsznak, megragadja, s teljesen közel húzza magához arcomat, de tekintetemet még mindig lesütöm, azt nem tudja irányítani. Nem… képtelen lennék most a szemeibe nézni. Képtelen lennék látni a kegyetlenséget bennük… nem akarok rádöbbenni, hogy nagyon is komolyan gondolja, amit mond.
Ajkai puhán érintik számat, lágyan, finom simítással becézgeti megreszkető ajkaimat, s azok ösztönösen felsóhajtva nyílnak szét a kedves cirógatástól, arcomra égető, forró pírt csalnak mozdulatai. A szerelmes érzelmek elsöprik a fájdalom kesernyés, zsibbasztó bizsergetését, tekintetem elmerül a barna szemek pillantásában, s Ő abban a pillanatban, hogy rabul ejtette tekintetemet, eltépi ajkaink puha érintkezését, tekintetében kegyetlen fény csillan, s szemeim tágra nyílnak a fájdalomtól, mely ezernyi éles tőrként szúr szívembe. Azért… azért volt gyengéd, hogy utána jobban fájjon? Azért csókolt meg olyan puhán, hogy utána kést döfhessen a hátamba? Sikerült. Nem is tudja… nem is tudja, mennyire sikeres volt.
- Tudtam, hogy nem tudod megcsinálni. – Megvetően ejt ki minden szót, megremegek, s a mellkasán támaszkodó ujjaim a fekete trikóba markolnak. Tekintetemet lesütöm, ahogy a megalázottság, jegesen perzselő lángjai végigszántják bőrömet. Szemeim merevedésén nyugszanak meg, fáradt szívem halk dübörgése felgyorsul a látványtól, de tartózkodáson kívül nem érzek mást.
- De. – Halkan lehelem a szót, majd talán még az előzőnél is halkabban, szinte néma tátogással lehelem a folytatást. – Csak annyit mondj meg, hogy miért? Bárkit felszedhetnél, hogy leszopjon. Miért én? – Hosszú, néma szünet következik, erőtlenül emelem fel tekintetemet, s a szemébe nézve szorítom össze ajkaimat. Már mindegy… ennél jobban már nem tud fájni. Most már kibírom a kegyetlen pillantást.
Ajkaira gonosz, gúnyos vigyor kúszik, s kínzóan gyengéden simítja végig arcomat, a mozdulattal egyben maga felé is tereli tekintetemet.
- Azért, mert élvezem. Jó lesz bemocskolni a szűz ajkaidat. – Szemeim elkerekednek, elvörösödöm a szégyentől, megreszketek, ahogy hüvelykujjával végigsimítja számat, majd keze vállamra csúszik, s alig észrevehetően, mégis határozott mozdulatokkal tol lejjebb. Összerezzenek a fájdalomtól, melynek jelenléte mintha állandósulni kezdene mellkasomban, szemeimet lehunyva engedelmeskedem a néma utasításnak, s a lábai közé térdelek a földre. Miért csinálja ezt? Már nem tudom. Nem tudom, miért szeretne összetörni… nem tudom, miért akarja, hogy szenvedjek… nem tudom… képtelen vagyok rájönni. Azért mert itt hagytam? De hiszen nekem sem volt választásom… vagy talán azért, mert nem szóltam neki előre? Igen… ezért jogosan lehet dühös. De ezt a döntést akkor jónak láttam. Képtelen lettem volna látni a fájdalmat a szemeiben. Képtelen lettem volna a szemébe mondani, hogy elmegyek. Annyiszor megpróbáltam elmondani. Annyiszor megpróbáltam szóba hozni, vagy elbúcsúzni valahogy. De nem ment. A gondolattól is sírógörcsöt kaptam. Túlságosan szerettem, és egyik nap arra ébredtem, hogy a csomagokkal szállunk be a taxiba, hogy örökre a hátunk mögött hagyjuk az eddigi életünket. Én soha nem akartam bántani. Soha nem lettem volna képes rá. Talán így még rosszabb volt? Talán helytelen döntést hoztam? Már mindegy. Ezen már nem változtathatok. Örökre… örökre elveszítettem Őt.
Mellkasom megreszket, ahogy a veszteség érzésének kesernyés gyötrelme szétárad ereimben, képtelen vagyok megállítani kicsorduló könnycseppjeimet, s egy gyors mozdulattal törlöm le arcomat, de az eltüntetett cseppecskéket újabbak és újabbak váltják fel. Nem nézek fel, nem pillantok Hitora, csupán lesütött tekintettel hajolok előre, kezeimmel combján támaszkodom, ahogy ujjaimat a merevedésére siklatom. Megremegek a forró lüktetéstől, s az érzés, ahogy megfeszülnek kezem alatt combizmai, furcsa érzelmet kelt bennem. Nem tudom, hogy jó vagy rossz… nem tudom… fáj és bizserget egyszerre. Nem számít… már semmi nem számít. Mindent elrontottam… talán megérdemlem, ahogy velem bánik. Én bántottam először Őt, pedig nem érdemelte meg.
Lassan nyalok végig merevedésén, nem tudom, hogy jól csinálom e, hiszen még soha nem próbáltam hasonlót, lassan veszem remegő ajkaim közé a csúszós, égetően forró hímtagot. A könnyek még mindig csordogálnak arcomon, ahogy teljesen számba engedem, nyelvemmel puhán körözök rajta, ujjaim görcsösen markolnak combjába, s néha érzem, ahogy megremeg teste mozdulataimtól. Nem hiszem el… nem hiszem el, hogy ezt csinálom.
Lehunyom nedves szemeimet, mellkasom megreszket, egy pillanatra leállok a mozgásban, ahogy a fájdalom ismét szíven szúr, majd lassan, bátortalanul folytatom tovább. Érzem, ahogy egyre forróbban lüktet ajkaim között, ujjai hajamba bújnak, de nem irányítja mozdulataimat, s én megborzongok a lágy simítástól, az érzéstől, mikor néha megremeg keze.
Hallom, ahogy a lélegzetvételei felgyorsulnak, egyre hevesebb tempóra kényszerít a belső ösztön, s ujjai egyre jobban megfeszülnek tincseim között.
- Yuichi… - Halkan sóhajtja nevemet, szemeim tágra nyílnak, s érzem, ahogy keze kicsit erősebben húzza magához fejemet, s igaz, túl nagy ahhoz, hogy teljesen a számba vegyem, szinte egészen belém tolja magát, ahogy visszafojtott, mély nyögéssel élvez el. Érzem, ahogy megremeg teste, eltépem fejemet tőle, s köhögve, fulladozva görnyedek előre, hogy kiköpjem a számban maradt sperma maradékát, de a nagy részét már így is lenyeltem. Szemeimet összeszorítva, zihálva, könnyezve támaszkodom még mindig lábán, szívem mégis őrült tempóban dübörög a vad, könyörtelen reménykedéstől. Miért… miért mondta ki a nevemet? Miért kellett ilyen érzéki, sóvárgással teli hangon sóhajtania? Miért kell összezavarnia? Miért kell titkon örülnöm, hogy ilyenre kényszerített? Miért?! Miért nem tudom utálni? Nem igazság. Ez nem igazság. Annyira jó lenne gyűlölni Őt. Annyira jó lenne tényleg undorodni attól, amit most csináltam. Miért nincs hányingerem? Miért nem vagyok rosszul attól, hogy ilyet kellett csinálnom? Ez nem normális… egyszerűen nem normális.
Az állam alá nyúlva húz föl, szinte arra sincs időm, hogy kizökkenjek a gondolataimból, már elfektet a puha párnákon, s fölém mászva préseli testemet a matracba, ajkaink forrón, szenvedélyesen forrnak össze, s magam sem tudom miért, képtelen vagyok eltolni magamtól. Kezem hátán simulnak végig, ujjaimmal görcsösen markolom meg a pólóját, hogy kapaszkodót keressek, a könnycseppek csordogálása lassan csitul, ahogy a belőle áradó szenvedélyes vadság elmossa a fájdalmat. Nem igazság… ez nem… nem igazság… miért ilyen jó? Miért borzong bele minden porcikám?
Ujjai ágyékomra csúsznak a nadrágon keresztül, erősen dörzsöli meg, s hangos nyögésem megszakítja a csókot, ajkaimra harapva fordítom el arcomat, kezeimmel, lábaimmal erősen, határozottan tolom el magamtól, s Ő a meglepettségtől mintha ellenkezni is elfelejtene. Az oldalamra fordulva húzom fel a lábaimat, összekuporodva remegek alatta, a sírás újra kitör belőlem.
- Ne érj hozzám… kérlek… - Halkan, reszketeg könyörgéssel sóhajtom a szavakat, egész testem remeg a vágytól, a vad sóvárgás olyan erősen izzik ereimben, hogy szinte halálra rémít. Nem… nem akarom. Így nem… így nem… nem bírnám, ha utána ugyanolyan kegyetlen lenne. Nem tudnám elviselni, ha így lenne az első. Azt akarom, hogy szeressen… hogy gyengéd, kedves, figyelmes legyen. Az akarom, hogy csak az enyém legyen… ha már neki adnám magam… én sem akarok senkivel osztozni rajta. Nem bírnám ki. Belerokkannék.
Szemeimet összeszorítom, így csak a matrac mozgásából érzem, hogy lemászott rólam, s hosszú, néma percek telnek el, míg ki merem nyitni könnyes szemeimet. Reszketeg mozdulatokkal ülök fel, ereimben kihűl a forrongó vér, ahogy az üres fülkét pillantom meg magam körül. Kezemet mellkasomra szorítva kapok levegőért, legszívesebben felüvöltenék, de inkább mélyen magamba zárom a szúró fájdalmat. Elment… miért? Miért pont akkor engedelmeskedik egy kérésemnek, mikor a szívem sóvárog az ellenkezője után? Miért hagyott itt?
Ledermedek, ahogy ujjaim az apró kövecskére csúsznak a mellkasomon, tágra nyílt szemekkel pislogok le a nyakamban függő láncra, testemet ismét bizsergető forróság árasztja el, ahogy szorosan a tenyerembe zárom a hiányolt követ. Mikor… mikor adta rám? Észre sem vettem… miért? Miért kell ismét összezavarnia? Mindig… mindig… Hito… milyen érzések rejlenek a szíved mélyén? Miért nem tudlak megfejteni?
|
|
