|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| darkrukia | 2013. 01. 28. 20:08:29 | #24978 |
 Karakter: Bill Anderson
Megjegyzés: (Nanámnak)
Arra ébredek, hogy a napfény finoman beáramlik a szobámba, simogatja arcom, hogy ébredjek fel és kezdjem a mai napot. Mellé még hozzájár az is, hogy a levegőben palacsintát szimatolok. Nagy nyújtózkodások közepette sikerül eljutnom a fürdőig, s miután letusoltam, s rendbe szedtem kócos tincseim – ami természetesen most sem tudtam megzabolázni -, felöltöztem és lementem anyuhoz. Apró puszit hintettem arcára, majd a hasára is és helyet foglalok. Miután megreggeliztem, s megbizonyosodtam arról, hogy öcsikém is jól van anya pocijában, kapom a cuccom, s indulok sétálni. Az első cukrázdánál leparkolok, felturbózom magam édességgel, majd indulok másfele.
Épp fordulnék be a sarkon, mikor erős nyüzsgést hallok a hátam mögül. Óh, hogy az csak egy macsek, hát lehet. De meg kell mondanom, ritkán látok két lábon járó szőrtelen macskát, ami emberi nyelven beszél. Ritka lehet, mint a fehér/fekete holló, a városban minkettő ritka legalábbis.
Kicsit összerezzenek, ahogy valaki rámtehénkedve átöleli a vállam. Felnézek... De szép nagyra nőttél, anyukád büszke lenne rád. Hát, az tuti, hogy nem egy mamakedvence típus, ahogy a haverja sem. De édesek, összefognak.
- Nahát, cukorfalat, nincs kedved egy kis mókára?
- Móka? – Heh?
- Bezony. Nyugi, nem fog fájni, sőt, ha jó leszel, még repetát is adunk – vigyorodnak össze. Ó-ó, én azt hiszem abból nem kérek. Anyuci mindig mondja: ne fogadj el semmit idegenektől. Szót kell fogadni neki, ezt majd megtanítom öcsinek is, ha megszületik.
Egy motoros parkol le mellettünk, mire egy darabig arra figyelnek. Ijedtemben nem is jut eszembe, hogy felhúzzam a nyúlcipőt.
- Mit akarsz? – dörren fel az egyik.Amikor a pasi leveszi a sisakját, meg elámúlnak. – Lachlain, a motorversenyző.
- Engedjétek el a fiút – mondja komolyan, s tekintetével fát lehetne hasogatni.
- Ugyan miért?
- Mert én azt mondtam – száll le a motorról, s felénk lép. Na szép, ebből sem marad más, csak fogpiszkálónak való.
- Mit tudsz, amit mi nem, há? – morran az is, amelyik épp lefog engem.
- Motorozni.
- Azt hiszed mi nem? – nagyzól egyből a másik, mire a motoros elmosolyodik.
- Akkor legyen egy verseny kettőnk között. Aki nyer, az viszi a fiúkát – ajánlja fel. Na szép, két tűz közé kerültem… Mi az, hogy az viszi a FIÚKÁT, aki nyer? Ch, ch, ch…
- Rendben van – vágja rá egyből.
- Te, ő a világhírű motoros, esélytelen, hogy legyőzd – szól a másik rá, de nem úgy néz ki, mint aki meghatódott.
- Akkor most itt egy verseny – jelenti ki a srác, mire az egyik férfi int a másiknak, hogy hozza ide a járgányát, amivel ide nem messze parkolt. – Jól vagy, kölyök? – néz rám, mire én is őt kezdem figyelni. Még mindig remegek a félelemtől, de valahogy a tekintete nyugalmat sugároz.
- Jól – bólintok. Nyugtató mosolyt villant rám.
- Ne félj…
- Rendben nézek rá reménytelve.
***
A verseny győztese természetesen ő lett. Nem is adott esély ezeknek a fickóknak, lemosta őket a pályáról. Tátva marad a szám is. De ezt csak akkor veszem észre, mikor végre feljön a lelátóhoz mellém és kezét arcomra simítva, becsukja. Elpirulok.
- Hazakísérlek – vigyorog magabiztosan.
- Öhm… köszönöm. – Aztán boldog mosoly űl ki az arcomra. – Király voltál az előbb – mesélem neki.
A hazavezető útón remekül elbeszélgetünk. Nagyon kedves, s látom egyáltalán nem zavarja őt, hogy úgy pörgök mellette, mint a teknő, akit hátára fordítottak.
- Mit szólnál egy fagyihoz? – kérdez, mire nagy, csillogó szemeimet rámeresztem. Aztán elszomorodom kissé, elhúzom a szám.
- Mi az? Nem szereted? – néz rám kíváncsian.
- Dehogynem! Nagyon szeretem, csak… - nézek rá elkeseredetten. – Nincs nálam pénz – motyogom halkan.
Látom, hogy egy kicsit megdöbben, aztán felnevet és a hajamba borzol. Meglepetten, piros arccal nézek rá.
- Tudod, ilyenkor úgy festessz, mint egy kóbor kiscica. Lehetetlen ellenállni neked – kuncog fel.
Végül kapok egy fagyit tőle, magának is vesz. A hazafele út immár teljes boldogságban telik nekem, szinte a felhőkön járok. Imádom a csokis fagyit.
Mikor a házuk elé érünk, elköszönök tőle. De visszafordít magához. Meglepetten pislogok rá, hogy mit szeretne. Megkérdi, hogy elmegyek-e holnap vele moziba. Széles mosollyal bólintok rá, s adok neki egy búcsúpuszit is az arcára. Megköszönök neki mindent.
***
Másnap teljesen izgatottan rohangászok a szombámba, mint a megkergült egér. Nem tudom, hova tettem el az az inget, amit fel akarok venni. Pont menne ehhez a pink farmerhez. Végül lemondok róla, s egy fehér, félvállas pólót. Amúgy is meleg van. Meg szeretek színesen öltözni. Csengetnek… rajtam meg még nincs cipő. Áááá!
Sikeresen sikerül végül kinyitnom az ajtót is, bár fél kézzel egyik cipőm fogom.
- Szia! – mosolygok rá.
- Hello! – végignéz rajtam. Én is rajta. Egyszerű farmer és ing, de ez is milyen veszettűl jól áll neki. – Mehetünk? – kérdi, mire megrázom a fejem, s pirulva bólogatok.
- Aham, csak a cipőm húzzam fel – csücsülök le a lépcsőre, s húznám fel, mikor rájövök, hogy azon a lábamon nincs zokni. Ajajjajj!
Hallom, ahogy kuncog. Ha lehetne, most elbújnék. Végül én is zavartan felnevetek magamom.
- Nem kell annyira sietni – mondja. – Még van egy fél óra a film kezdéséig, addig elmehetünk sétálni egyet – mosolyog.
- Indulhatunk – futok le a lépcsőn szokás szerint. Mosolyogva biccent. Amíg a parkhoz érünk, elcsicsergem neki, hogy milyen volt a mai napom. Minden egyes mozzanatát.
|
| oosakinana | 2012. 06. 09. 11:24:49 | #21428 |
Karakter: Lachlain Taylor
Megjegyzés: (Billemnek ~ Kiámnak)
Ma is egy újabb versenyre ébredek fel. Mosolyogva és fitten mászok ki az ágyból. Az adrenalin, mindig segít az ilyen versenyeknél. Imádom és életem a versenyzés. Alig várom, hogy végre egy újabb kupával legyek gazdagabb, bár nem tudom hova fogok tenni, hiszen már annyi kupám van, hogy képtelenség csak egy polcon eltárolni. Na mindegy, majd keresek neki valami helyet.
Csörög a telefonom.
- Már kora reggel nem bírják békén hagyni az embert, hogy örüljön a versenynek. – mormogom, majd a készülékhez sétálok és felveszem. – Gyorsan mond. – mondom a menedzseremnek.
- Csak fel szeretném hívni a figyelmedet, hogy ne késs, mert oké, hogy te vagy a sztár, de attól még rád is tartozik az időpont.
- Jól van Hach ne aggódj. – sóhajtok egyet. – Miért kell neked állandóan elrontanod a reggeljeimet? – kérem számon.
- Mert már ismerlek, és ezek után elmész valamerre felszedni valakit, kielégíted magad és utána meg késve állítasz be a versenyekre. – mondja el a mai tervemet.
- Hmmmm. Lehet, tényleg jól ismersz. – állapítom meg.
Letesszük a telefont, majd folytatom a munkámat. Nem szeretem, ha a szabályok kötik meg a kezemet vagy, hogy megmondják, mit csináljak, de a versenyeknél ez máshogy van, mert ott kell, hogy megtegyék, de csak ésszel és ezzel ők is nagyon tisztában vannak.
Felveszem a cuccomat és felülök a motoromra, majd elindulok a városba, hogy meglátogassam a kedvenc helyeimet, hátha találok egy emberkét, akit úgy jól megtudnék húzni. Már alig várom, hogy egy jót élvezhessek…
Ám ahogy elhajtok a versenypálya mellett észreveszek, hogy két nagy darab emberke visz be a pályára egy eléggé érdekes, kis szőke hajú fiúkát. Nem vagyok az a nagy megmentős típus, de nem szeretem, ha a kisebbeket bántják, pláne, hogy a csávó egymaga is eltudna bánni vele… az igazságtalanság.
Behajtok a pályára, majd úgy hajtok, hogy pont mellettük állok meg a motorommal.
- Mit akarsz? – hallom az egyik nagydarab hangját. Ám amikor leveszem a sisakokat, már egyből felismernek. – Lachain a motorversenyző. – mondják teljesen elámulva.
- Engedjétek el a fiút. – mondom komolyan és mérges tekintettel.
- Ugyan miért? – nem szeretem, ha visszakérdeznek ilyen helyzetekben.
- Mert én azt mondtam. – szállok le a motorról, majd feléjük lépek és látom, hogy kölyök eléggé meg van rémülve.
- Mit tudsz, amit mi nem há? – kérdezi a másik, aki fogja a kicsikét.
- Motorozni. – válaszolom.
- Azt hiszed mi nem? – kérdezi fellengősen a csávóka, amin elmosolyodok
- Akkor legyen egy verseny kettőnk között. Aki nyer, az viszi a fiúkát. – ajánlom fel a versenyt, mert tuti, hogy én fogok győzni. Nem hiába vagyok világhírű motorversenyző.
- Rendben van. – megy bele minden gondolkodás nélkül, de a másik egyből aggodalmaskodik
- Te ő a világhírű motoros esélytelen, hogy legyőzd. – próbálja figyelmeztetni, de én a kicsikét figyelem. Hmmm. Eléggé érdekel, és mit ne mondják még az esetem is lenne.
- Akkor most itt egy verseny. – fokozom a tovább a hangulatot, amire már int a másiknak, hogy hozza be a járgányát, amivel ide nem mesze parkoltak. – Jól vagy kölyök? – kérdezem a szöszkétől, aki rám emeli félelemtől remegő tekintetét.
- Jól. – bólint, mire csak egy nyugtató mosolyt villantok rá.
- Ne félj… - nem sokára az én ágyamban fogsz nyögni az élvezetektől, vagy lehet, szívélyes leszek és hagylak egy kicsit még, és utána az enyém leszel.
- Rendben. – néz rám és látom a reményt a szemébe. Hát igen nem más lesz most az ő hőse, mint egy világhírű sztár, de ha csak a sztárság miatt fog velem kezdeni, vagy velem lenni, akkor komolyan dühbe jövök és én fogom velem megcsinálni azt, amit ezek a csávók akartak…
|
| Meera | 2011. 02. 02. 16:35:06 | #11028 |
Karakter: Vincent Night
Megjegyzés: ~arinak
Azt a rohadt… Annyira finom, bassza meg… Azonnal szinte fölé mászok, gyönge kis testét szinte teljesen elnyeli a matrac, pedig még el sem kezdem beledöngölni. Mohón falom édes kis száját, ajkait, mindenét, majd végül kiélvezve az egészet, lassítok, és nyelvét próbálom mozgásra kényszeríteni. Meg is teszi. Óvatosan érinti meg az enyémet, reflexből visszahúzódik, majd puhán nyelvemhez simul, mintha próbálná utánozni azt, amit én.
Elismerésem jeléül aprón megcsípem a végét, mire szusszant egy hatalmasat, érzem rajta hogy mennyire tanácstalan, nem is tudja, mi történik most…
Álló farkam már pihés kis combját döfködi, legszívesebben úgy megbasznám, hogy a füle is kettéállna, én pedig egész este le sem szállnák róla, csak teletömném csinos kis seggét, amire most annyira felizgultam, hogy menten letépek róla mindent…
Hogy kicsit eltereljem a gondolataimat arról, hogy keményen megbaszom, inkább neki akarva jót elkezdem simogatni egész alakját, szinte mindene elfér a tenyeremben, pont jók az arányai, minden. Mintha csak az én igényeimnek találták volna ki egész lényét…
Ujjaim belesüppesztem fenekének finom húsába, mire megnyikkan és aprón megrándul, én pedig felmordulok, ahogy megérzem pár pillanatra teljesen hozzám simulni. Itt le kellene állnom…
- Vihnn… - próbálna meg megszólítani, de egy nyögés hagyja el kívánatos ajkait, én pedig megzabolázva lihegésem figyelem, mire újfent elvörösödik. – Én…
- Felmelegedtél?
- Eggen… - odabújik hozzám, nem is tudja, hogy mennyire egy tizedmásodpercen múlt az, hogy szétkúrjam a csinos kis seggét…
- Hmmm… - veszek mély lélegzetet illatából, kihasználva azt, hogy önként bújik a Farkashoz az én drága kis Piroskám. Mert, hogy tuti piros, az hétszentség, még a sötétben is tisztán látom.
- Most már akkor aludjunk! – tépem le róla magam, mielőtt még olyat tennék, amit megbánok, az Ő életére meg egy olyan bélyeget tennék, amit még az én beton lelkiismeretem is igen nehezményezne. Faszom.
Melléfekszem, mire odakucorodik megint, én pedig párszor meg akarom szólítani, hogy tűnjön át a szobájába, de nincs szívem. Mi a kikúrt életért ilyen aranyos?! Pff… Ez van Vincent, elgyengültél egy kis szaros láttán.
xXx
Még reggelit is csináltam neki… Első dührohamomban megpróbálom egy íves mozdulattal lesöpörni az asztalról az összes tányért, poharat, még a szalvétákat is, de végül csak ingerülten megmarkolom az asztal két szélét. Összeroppantom, esküszöm, megteszem.
Apró kis mozgása egy szobával arrább megakadályozza, hogy szétverjem a konyhát, így inkább megnézem, mit álmodott össze-vissza ez a kis tojás.
- Látom felkeltél, álommanó – látom a nagy pokróckupacot, amely alatt tuti Husi rejtőzik. Tuti Husi. Ez tetszik. Lerántom róla pikk-pakk a felesleges fedőréteget, és látom, hogy ugyanolyan állapotban leledzik, mint tegnap este.
- Mivan? Tán megint fázol?
- Ne… nem…
- Akkor meg? – akkor mit problémázik? Nagyon remélem nem hipochonder, mert agyonvágom, hogy legyen mi miatt aggódnia. – Na mindegy. Gyere enni. Már készen van a reggeli, aztán pedig hazaviszlek.
- Ne… Nem! Nem szükséges, nagyon szépen köszönöm. Köszönök mindent, de nem vagyok éhes, anya biztos aggódik már értem, így is kapok majd rendesen a fejemre – hadarja gyorsan, és beszéde közben ki is ugrik az ágyból, mintha megcsípték volna.
Nem az anyámért bénáztam ennyit a kajával, mondjuk pár perc alatt készen volt, de ennyi erővel tényleg szétvághattam volna a konyhát.
- Azt mondtam jössz – morgok rá, és megragadva a grabancánál fogva kiviszem a konyhába. Meglepődik, nem is csapkod, a gyümölcsöket látva pedig olyan mániákusságot és nyálcsorgatást vélek észrevenni, mint egy habzószájú macskánál.
Tuti nem szenved valami betegségben?
- Na ülj le szépen, és egyél, ha már megcsináltam neked.
Nagyon szépen eszik, végülis, amennyire lányos… Már a cukrászdában is megmutatta, hogy mennyire jól vágja az etikai szabályokat az étkezéssel kapcsolatban, de most mohó és kapkodó. Nem tudja eldönteni, hogy maradjon és egyen ilyet, mert ki tudja megint lesz rá lehetősége, vagy spurizzon el innen amilyen gyorsan csak tud.
Az utóbbit nem ajánlom.
Annyira érzéki és erotikus mozdulatokkal eszik, hogy lehetetlenség levennem róla a szemem. Annyira gusztusos, főleg ezzel a sok finomsággal a háttérben… Megnyalom ajkaimat, de nem is veszi észre, annyira belefeledkezett a kajálásba.
BAHH!
Direkt csinálja!
Áthúzom az ölembe, szinte pillanatok alatt, Ő pedig Piroskát megszégyenítő színekben pompázva süti le szemeit. Szinte ég az egész teste, én pedig annyira kívánom, mint Ő az epret. Szerencséje, hogy rühellem azt a szaros gyümölcsöt…
Annyira… ahhh… ha ezt az egész műsort csak úgy, véletlenségből kreálta, eskü eladom valami filmproducernek, vagy pornósnak, vagy én nem tudom, de ezt valahol kamatoztatnia kellene, mert az én fagypofámat is képes volt megmozgatni.
- Nyeld le, különben félre fogod nyelni – közlöm csak úgy a levegőbe, édes illatából mély szippantást veszek, hogy az egész agyamat belenghesse bársonyos aromája. Erre egy lapáttal rátesz vöröslő orrán a szinte égő tejszínhab kupac. Nagy nehezen lenyeli azt, ami a szájában van, én pedig lehunyva szemeimet lassan odahajolok hozzá, majd nyelvem kidugva lenyalom nózijáról a habot, mire furcsa, nyikkanásszerű hangot ad ki.
Kinyitom a szemem, hogy még jobban zavarba hozzam tekintetemmel, és olyan piros arcot produkál, hogy az már emberileg lehetetlen. Kajánul elvigyorodom, és megnyalom forró pofiját, majd szájára letérve körözök puha ajkain. Megremeg, akárcsak kis szája, majd meglepetésemre elválasztja őket egymástól, mintha hívna. Ejha, de kéjvágyóak vagyunk Husi…
Nem kell kétszer mondani, rögtön birtokba is veszem, minden teketóriázás nélkül falom fel a kis édest. Annyira aranyos, mikor próbál bekapcsolódni, azonban a vehemenciámon kénytelen vagyok visszafogni, és szinte rányomom az asztalra.
- Ümh! – próbálja mondani a magáét, de az én kezem már rég az oldalára simult, és felfelé kezdem el tolni a felsőt, amit hirtelenjében felkapott… Ahh, érzem az összes kis libabőrt az ujjaim alatt, ahogy egyenként puklisodnak fel arra, amerre siklik a kezem, és bőre szinte tüzel, ahol hozzáérek… Tenyereim felkúsznak mellkasára, és apró kis mellbimbóit ujjaim közé csippentem, majd morzsolgatni kezdem őket.
Sóhajtozni kezd, és szuszogni, elengedem végre száját, mielőtt még megfulladna, majd nyakára hajolok. Innen jön minden illatának forrása, annyira finom, annyira ellenállhatatlan… Belecsókolok selymes bőrébe, kis teste kényeztetését egy percre sem hagyom abba. Ahogy nyögdécsel és sóhajtozik a karmaim között, egyre inkább begerjeszt, főleg hogy nadrágján is érződik, mennyire akarja…
Végignyalok nyakán, és aprón beleharapok, de finoman, tudom, hogy most hazamenni készül… Megdugni meg még nem fogom, majd csak akkor, ha Ő maga mondja ki konkrétan, mert most csak a teste csábult csak el, a lelke pedig rohadtul nem vágja, mi fasz van.
Pedig pontosan az van.
- Nemh… Nem szabadhhh! Vinsssz… Eressz elh! – próbál ellökni magától, de mikor kicsit erősebben szorítom meg ágaskodó mellbimbóit, felkiált, s vörös arccal dől neki az asztal szélének, hogy legalább az tartsa remegő testét.
- Ó, nem láttam a „Foglalt” táblát rajtad Husi – dörmögöm fülébe, mire olyan erős remegés fut végig rajta, hogy kishíján kiugrik az ölemből. Innen elmenekülnöd nehéz lesz Husi… Kibontom nadrágjának övét, és gatyájába belenyúlva megragadom kis farkincáját, ami már olyan kemény és felkészült, mint én.
- Neh! Ott ne! Neee…mmm…
Halkan felkuncogok, és mélyen a szemébe nézve újra megcsókolom, majd kívánatos kis csípőjét megragadva felemelem, és a széket arrább rúgva lefekszek az asztal mellé, hasamra vonva. Két keze a fejem mellett csattan, hogy megtámaszkodhasson magán, én pedig újra ráfogok a fütykösére.
- Ahh… - nyög fel édes hangján, én pedig kicsit felhajolva füléhez, belemorgok az édes kis fülkagylóba:
- Vedd le a trikóm, Husi… Különben, abbahagyom ezt – engedem el kis tagját, mire csalódottan felnyög, és kába tekintetével nagy nehezen sikerül lehámoznia rólam a felsőt, én pedig tovább masszírozom.
Nem fogom kibírni, bassza meg…
Felnyúlok az asztalra, és leveszem a lekvárt, majd belenyúlva a mellkasomra kenek egy keveset, végig a szemébe nézve, majd a dzsemes kezem odatolom kis arca elé, ami már szinte olyan vörös, hogy menten robban.
Tétován pillant rám, ezután elkezdi lenyalni a kezemről a lekvárt… Először csak apró falatokat, majd titkon ráébred lassan arra is, hogy ez mennyire érzéki és vágykorbácsoló, főleg, ha közben lent kényeztetem a kis drágát. Mikor az egyik ujjam bekapja, még jobban pirulva és nyögve elrántja a fejét, én pedig ezt kihasználva szabad, általa letisztított kezemmel megfogom a tarkóját, és lefelé kényszerítem a kis édest…
Én menten elélvezek már csak attól is, hogy forró kis nyelve végigsiklik rajtam, hát még az, hogy még az orra is csupa lekvár… Néha magamhoz ragadom egy forró, érzéki csókra, ő pedig lekvártól ragadó száját készségesen az enyémhez tapasztja. Mit nem tesz a vágy egy félénk kisfiúval…
Pont végez a hasammal, mikor elélvez, Husi hangosan felsikít, és remegve hozzám bújik. Megtörölgetem magam és Őt is, majd felülve vele együtt magamhoz ölelem. Úgy bújik hozzám, mint egy félénk nyuszi, visszaöltöztetem, de fejét nem hajlandó eltüntetni a vállgödrömből.
Szégyellősége az, ami vonzó és megkapó.
Lágyan a hajába csókolok, és bár én kielégületlen maradtam, elintéztem azt, hogy egy életre megjegyezzen engem, s a mai napot.
- Na, gyere… Hazaviszlek – dörmögöm fülébe, megsimogatva a fejét, hogy megnyugodjon, mire csak egy szusszantás a beleegyező válasz.
xXx
A motorra felülve nagyon szorosan fog, de nem szólok semmit, és igyekszem nem állat módjára vezetni. Sajnos nem megy. Imádom mikor a szél le akarja marni rólam a ruhát, de félúton rájövök, hogy a nekem simuló Husi is már a ruhával hasonlatos szituációban van. Lassítok, és otthona előtt pár házzal megállok. Leszállok, lesegítem, de Ő csak az egyik lábát dobja át, és csak ül. A sisakot leveszem fejéről, mielőtt még a füleit is letépné.
Nagyon piros.
Rettentően piros.
Ejha, már vöröslik.
Őőő, ezt nem fogja abbahagyni?
Ez már durva, közelében van a bordónak.
Jézus…!
- Nem otthon tettelek ki, Husi – szólítom meg, mire felkapja a fejét, és látom, hogy megkönnyebbülten felsóhajt, s lekászálódik a motorról, így helyet cserélve én támaszkodom neki a járműnek. Napszemüveget vettem fel, ugyanis tudom, hogy nem igazán csipázza a szemeimet.
Túl kék mi?
- Kö-köszönöm… - szepegi, és nem mer rám nézni.
- Ennyivel lógtam neked – nézek oldalra, majd felülve a motorra még visszanézek rá. – Tudod, hol találsz meg.
|
| Meera | 2010. 11. 04. 16:08:26 | #9084 |
Karakter: Vincent Night
Megjegyzés: ~arimnak
Totál elégedett hangulatban megeszem a sütit, aminek köze sincs a nagyi által készítettekhez, de végül is nem olyan rossz, mint mikor először kajáltam itt. Reklám céljából ideális, a menedzserem tuti körbe fog táncolni, rózsaszirmokat hintve össze-vissza.
Idehívom a kis pipit, hogy takarítson el utánunk, és kikérem a számlát is, mikor ezzel végeztünk, kikísérem ezt a kis nyomorékot az ajtón. Szerintem kellene a bőre alá egy csip, amivel szemmel lehet tartani, mert amilyen bárgyú, simán elveszik két lámpaoszlop között.
Husi éppen megfordul, hogy imádkozzon hozzám és fenségességemhez, de ekkor esni kezd. Ó, bassza meg, a hajam... Oda zselézés, bár mondjuk azzal csak lazásítani szoktam, alapból szanaszét áll, de na, a megjelenésünkre ügyelni kell, főleg ha minden második ember ismer.
Ez a kis majom meg esernyőtlen, árva, védtelen és gyenge. Bassza meg. Most mit csináljak vele? Szarjam le? Aztán majd este forgolódom miatta, és mehetek virágot vinni az intenzívre. Ó, hogy a jó szívem...
- Messze laksz? - úgy néz vissza rám, mint aki hatvan állammal és országgal arrább lakik, tehát igen. Minek reménykedem, úgysem jön össze, hogy azt mondja, hogy: „Itt lakom egy utcányival arrább!”.
Álmodik a nyomor.
- Oké, akkor most ezt megfogod. És megvárod, míg idejövök érte, a motorommal – közlöm vele, és ellépek az esőben, hosszúra véve a lépést elbattyogok a park másik végébe. Felpattanok rá, beindítom, a bukósisakot a fejemre nyomom, legalább a hajam maradjon némileg száraz, és elmegyek Husiért.
Ahogy ott áll és vár, egész aranyosan néz ki.
- Kérem az esernyőt! - szólok rá, odaadja, én pedig eltüntetem a csomagtartóban, de ekkor meglátom hogy slisszolni próbál, de rászólok.
- Na menjünk, minél hamarabb szétázunk, annál jobb lesz, vagy elviselhetőbb – kapom el a grabancát, és visszahúzom a sompolygó kölyköt. Innen sehová, még a végén felelősségre vonnak, ez pedig minden szempontból káros lenne szerény személyemre. Megint nyüszít de a fejére nyomom a sisakot, mire elhallgat, így kapva a lehetőségen rácsatolom.
- Csak nem képzeled, hogy hagylak szétázni Husi? Na pattanj fel!
Mondjuk, mikor látom, hogy még magában is hebegni és habogni képes, felkapom, és a hóna alatt megragadva felbaszarintom a motorra, beülök elé, és két kis kezét a derekamra vezetem.
Na most kapaszkodj aranyapám, ez a versenymotorom...
Hamarosan meg is érkezünk, körülbelül három perc volt, ha nem kevesebb, nem lakok olyan messze, de imádom a járásban levő motor illatát. Megveszek érte.
- Leszállhatsz – szólok rá, mire össze-vissza teszi magát, olyan szerencsétlen, hogy majdnem elröhögöm magam, de rájövök, hogy ez inkább kínosan nyomorék szituáció, mintsem vicces.
- Emeld már meg a lábad könyörgöm! - mordulok rá istenesen, mire valahogy levarázsolódik a járgányról. Csak tud ez valamit, nem csak a seggét riszálni és nyögdösni, hülye hangokat kiadni mellé...
Hoppá.
Félreérthető gondolatok.
Most meg a sisakkal bénázik.
AHH!
- Ajj de béna vagy Istenem! - lekapom a fejéről a sisakot, hagyom nézelődni, és elkezdem tuszkolni befelé, miközben a motort is vezetem magam mellett. Jobb lett volna ha rajta marad, és így viszem be a garázsba. Mint egy trófeát. Nagyon zura. Komolyan.
xXx
Betolom a motort, Husi követ mindenhová, mint egy kutya, vagy mintha a seggemre egy csont lenne ragasztva. Befelé terelgetem az oldalbejáraton, mert tátott szájjal mered mindenre, amit csak lát. A „fúúú” és a „vááá” megnyilvánulásai felett már rég szemet hunytam a bejárón, mikor automatikusan felnyílt a garázsajtó.
- Cipőt le, felsőt le, nadrág le, gatya maradhat – dobom ki karom elé, mint egy sorompó, mikor be akar menni a meleg lakásba. Elvörösödik, én pedig felvonom a szemöldököm. - Nem kened össze itt nekem a padlót.
Még mindig úgy néz rám, mintha megruháztam volna, a szüleit megöltem volna, és röhögve táncoltam volna körbe a családi máglyát. Ahh basszus már... Ledobom magamról a cuccot, és feldobom a vállamra, a fejem meg megrázom, így még a küszöbön beterítem a környéket.
Visít, mikor felkapom, de nem érdekel. Elcammogok vele a fürdőig, ott leteszem a küszöbre, majd eltűnök keresni neki egy pólót meg egy boxert, bár neki ahogy elnézem szabadidő gatyának is jó.
Mikor visszaérek látom, hogy tátott szájjal csodálja meg a sarokkádat, a zuhanykabint meg a többi alap dolgot, ami gondolom neki az extravagáns kategóriába sorolható.
- Na kiscsillag – dőlök neki az ajtófélfának az egy karommal, mire felnézve rám megint elpirul. Jha, gatyában vagyok, de mi az istenért vörösödik állandóan? - Megfürdesz, addig a gatyád rárakod a szárítóra, és szépen felöltözve kijössz ide a folyosóra, majd gyönyörűen megmutatom a szobád, és alszol mint az angyal. Vili?
- Egen...
- Na akkor sipirc.
xXx
A szobában olyan esetlen az én óriási pólómban, főleg mikor megtörli az orrát, úgy néz ki mint egy macska. Heves késztetést éreztem rá, hogy magamhoz öleljem, de inkább elvetettem az ötletet.
Úgy néz, hogy a szemei szinte kigurulnak, és eltűnnek a mahagóni padlólap rejtekeiben. Ugyan már, nem nagy szám a szoba, szimpla vendégeknek van, bár az nálam nagyon ritka.
- Az én szobám a szomszédban van, ha valami baj van, ott leszek – ásítok egy óriásit, mellé nyújtózkodást is produkálok, és ujjaimmal szinte elérem a plafont. Elbűvölve néz rám, én pedig elmosolyodom, és megborzolom a fejét kifelé menet.
xXx
Az ajtó nyikorogva kinyílik, én pedig már nyúlok az éjjeliszekrényen levő lámpáért, hogy odavágjam, de mikor vékony, cincogó hangját meghallom, elerenyed a kezem.
- Én... N...nem tudtam aludni... És...
- Na gyere ide akkor kis nyomorék, de aztán csönd legyen... - mormogom a párnába, de szerencsére meghallja, így nem kell tovább erőlködnöm. Hiába van sötét, látom magam előtt, hogy olyan vörös, mint akit leforráztak. Halkan idecsoszog, fenekét rárakja az ágyra, de addig tököl hogy hogy feküdjön le, és milyen messze tőlem, hogy megunom.
Karórás kezemmel megragadom a grabancát, mire csapkodni kezd, mint egy idióta mesefigura, és furcsa nyikkanásokat hallat. Ki nem veszem a fejem a párnából, így simán csak magamhoz rántom, háttal, a karom lustán átdobom rajta, és alváshoz készülődök.
Hmmm... De kis meleg Husi...
Rádobom a takarómat, mire se szó se beszéd, bevackolja magát alá, de ezzel mintha el akarna tűnni a matracban. Ne mocorogj Husikám, mert megharaplak, és nem fizetem neked a sebészt.
- Köszönöm – nyüszögi, és meglepetésemre nem dadogott.
- Csak aludj már... - horkantok fel, és mivel az én hátam totál ki van a paplan alól miatta, közelebb húzom magamhoz, mire érzem, hogy totál felforrósodik. Ennek kazán van belül elrejtve, vagy mi az isten átka?
Basszus de finom illata van, rohadjak meg, ha most nem szagolok a hajába... Meg is teszem. Fú bassza meg... Hát menten rágerjedek. Felsóhajtok, és a másik kezem a fejem alá gyűröm.
- Kényelmes? - nyomorítom még jobban a helyzetét, de újabb csodálkozásra ad okot, a maga kis esetlen módján. Kicsit fészkelődik a karom alatt, majd végül megszólal, kicsit álmos hangon, de érthetően.
- Igen...
Hoppá.
xXx
Nekem pár másodpercnek tűnő idő elteltével remegést érzek meg, de annyira, hogy a szemeim is keresztbe állnak tőle. Te jó ég, itt a harmadik világháború, vagy földrengés, tornádó, basszus a motor meg a garázsban van!
Mikor kicsit kijózanodik az érzékelésem, vagyis inkább annak a...
Áhh, hagyjuk, ebből már nem jön ki rendes gondolat. Lenézek, és látom, hogy Husi rettentően reszket, nincs rajta takaró. Hát kisajátítottam volna? Miért nem rántotta vissza?
Áhh, Husiról van szó, sosem állna ki saját magáért, meg különben is, ilyenkor csapni szoktam egyet, még szerencsés is, hogy nem baszakodott a paplannal.
- Hékás, Husi... Minden oké? Szétfagytál... - az órára nézve úgy érzem magam, mint aki lefutotta a maratont. Hajnali kettő. Na remek, köszönjük...
- N-nem... F-fázok...
- Meg a jó édes anyámat nem mi? Fordulj meg – mordulok rá erélyesen, de inkább motyogásszerű ásításelegy sikeredik belőle.
- J-jó így...
- Azt mondtam fordulj meg!
Lustán megfordul, én pedig mélyen a szemébe nézek, mire elvörösödik. Heh, legalább a zavar kicsit felnyomja benne a tempricsört. Lesüti a szemeit, de mikor a csupasz mellkasom meglátja, inkább összeszorítja őket.
Még mindig reszket.
A fenébe is.
Felmorranok, kezem a nyakára simítom, majd a tarkójára csúsztatom, közelebb vonva magamhoz.
- Ha nem melegszel fel villám gyorsan, megbánod... - suttogom lehunyt szemhéjaira, mire még jobban reszketni kezd, piros pofijából árad a forróság. Elmosolyodom, és ahogy nézem aranyos pofázmányát, váratlanul megnyalom az ajkaimat.
Hohóhé.
Ú a picsába de jó illata van... Ezernyi gondolat ötlik a fejembe, és érzem, hogy kezdek én is felforrósodni. Buziforróra. Ajj apám, habár... Husi inkább lánynak számít, nem srácnak.
Egy lágy rántással fejét feljebb húzom, és már a szám a puha ajkaira tapad. Mélyet szívok az illatából, érzem, ahogy elernyed a karjaim között, totálisan leblokkolt. De finom, bassza meg... Végigsimítok a száján, alul kissé belemarok, élvezem hogy olyan puha és ízletes. Nyelvemmel körülrajzolom, lehunyt szemmel élvezve kis száját, karommal végigsimítok hideg karján, hogy felmelegítsem.
A rohadt élet, hát menten felfalom ha nem kóstolhatom meg belülről is...
Hamarosan kissé ellenkezni kezd, de ez olyan, mintha megpróbálná a pisai ferdetornyot egyenessé farigcsálni. Cselesen elkapom fitos kis nóziját, mire kénytelen a száján levegőt venni, én pedig azonnal belenyomom nyelvem kis barlangjába.
Úristen...
|
| Meera | 2010. 09. 19. 17:45:25 | #7933 |
Karakter: Vincent Night
Megjegyzés: ~ arimnak
Megharapom, ha nem válaszol...
- Ho... holnap – ígéri, ami nem túl meggyőző. Noszogatom egy kicsit még a cuki pofáját.
- Hm? - mormogom a fülébe, mire alig érezhetően, de megremeg. Jó a hangom mi? Én is imádom, olyan mély, és kikúrt parancsoló. Ha élőlény lenne, ő lenne a legjobb haverom, Husi.
- Holnap reggel... e-el hozom neked – cincogja a kis drágaság, reszket, legszívesebben ráfeküdnék, hogy ne rezegjen úgy, mint egy mini csivava, vagy valami barack illatú vibrátor.
- Még ma, Husi – szólok rá erélyesen. Nem játsszuk el megint ugyanazt. Engem nem lehet megváratni. - Délután négykor a parkban.
- Deh...
- Ne ellenkezz, Husi! Különben tényleg beleépítem a csinos kis pofidat a betonfalba! - búgom neki, ahogy a Mikulás tehetné, csak itt leheletnyit gonosz a hangszín. Elkezd sírni, de a bűntudat most valahová oda ver ki, ahová a csövesek szokták a... Baszki, állandóan bőgnie kell?! Mi ez? Óvoda?
- Jóh... - bháh, elég volt. Elengedem törékeny kis testét, mire a földre huppan. Nem bírom már tovább se nézni, se hallgatni, minden férfi szégyene, egyszer leszakítom róla komoly a nadrágot, hogy megnézzem, van e pöcse. De itt egy iskola előtt nem lenne áldásos pedofilkodni, ráadásul buzeráns beállítással.
- Ajánlom, hogy ott legyél! - villantom rá szemeimet, majd felkapom a sisakot, és elhúzok a vérbe. Komolyan mondom, kezdek most már becsavarodni, mint az a bizonyos a kellemetlenül forró, nyári napokon a strandon.
HA nem jön, én... rágyújtom a házat, vagy beleverem az orrába az esernyőt.
xXx
Négykor ráérősen ráülök a motorra, és elmegyek a parkba, majd a kerítés mellett letámasztom. Leszerelek pár kis picsát, mert nekik azonnal autogramm kell. Mondom, belevésem a csöcsötökbe örökre a monogramom, de még a kutya se merne rátok vizelni, olyan kacifántosra csinálnám.
Mikor elsöpörnek, megjegyezve, hogy milyen kúl vagyok és király, meglátom Husit az emlékműnél az egyik padon. Fürkésző szemekkel, automatikusan megnyújtott léptekkel nyomulok felé. Haja meglebben a halványan feltámadó szélben, és így kifejezetten bánatos a kis pofikája.
Odalépek elé, de annyira el van mélázva, hogy inkább a látóterébe dugom bakancsom orrát. Mikor meglátja, azonnal felpattan, mint akibe belemartak, és arrább araszol. Vigyoroghatnékom nem fojtom el. Ez tetszik.
- Tess-tessék – nyújtja felém, de fejét elfordítja tőlem. Vincent bácsi nem olyan szörnyű Husi, csupán annak a többszörös szorzata. Igen, jó voltam matekból. Elveszem végül tőle, pedig nyújtanám ám még a kínos szituációt.
- Ha már hétvégén ideadtad volna, megspóroltad volna a sok sírást – röhögök be, mivel lőttem egy bölcsességet, vagy mi faszom. Jáj, de szép reggel, vagyis délután ez...
- El-elhoztam neked. Ú...úgyhogy én megyek is – közeledik felém, mire aprón felvonom a szemöldököm. Átgyalogolsz rajtam Husi? Engem nem lehet megkerülni, mint egy darab szart, ami rémesen kellemetlenül tapad, ha rálépsz. - Ha...használd egészséggel.
Utána kapok, és visszarántom, majd megperdítem, hogy a szemembe nézzen. Szinte rögtön remegni kezd, könnyei ott vannak már a szemeiben, és arca lángra gyúl. Kislány, kislány, kislány.
FASZT EZ SRÁC!
- Mit... mit akarsz? Már...már megkaptad... eng... engedj! - sipít fel, mire elhúzom a szám, és kicsit közelebb hajolok hozzá.
- Van rendes neved, Husi? Vagy továbbra is maradjunk a hentesektől kikerülő termék megnevezésénél? - miért nem emelsz szót magadért? Teszem ezt még mellé, de csak gondolatban. Mondjuk én sem mernék magamnak ellentmondani, de a férfiakban van ez bizonyos reflex, ami nem engedi az uralkodóakat közelükbe férkőzni.
- Én... Nem akarom ezt... - hüppög, mire átkarolom a vállát, s vezetni kezdem a park másik kijárata felé. Hm, a hírnevem eléggé szarrá vertem a napokban, ahogy Husikát is. Kellene valami frissítő, és édes, de egyedül nem szeretek fogyasztani. Megcsodálja a csuklómon villogó méregdrága órát, ami mellkasánál lóg.
Milyen kicsi...
- Gyere, megetetlek Husi. Húst hússal menü jó lesz? - sátánian felhorkantok, mikor ki akarna szabadulni a hónom alól. - Na, én fizetek. Végül is, nem lehetek ennyire despota, nemde?
- N-nem... Hadd menjek h...haza... - kéri, mire megborzolom a haját, mintha az öcsikém lenne. A furcsa mozdulatra felkapja a fejét, de mikor a szemembe néz, megint inkább a lábaink alatt elsuhanó kövezet mintáját veszi szemügyre.
- Ugyan – mondom egyszerűen, és felkapok egy napszemüveget. Meg is látom a cukrászdát, ahová beterelem a gyönge, sírós srácot. Engedelmesen leül az egyik asztalhoz, és nézelődik, de főleg az irányomba. Szemei szinte pattognak, keresve a menekülési útvonalat, de nem sok esélyt adok még csak a feltételezésre sem.
- Hé, csinibaba, kérnénk ajánlatot – füttyentek, mire Husi úgy elvörösödik szégyenében, hogy szerintem ha egy tojást ütnék a fejére, pillanatok alatt szénné égne. - Maradj nyugton.
A csaj, akire rászóltam, szintén olyan árnyalatban lengedezik oda hozzám, mint amilyen Husi ábrázatán virít. Mondanám, hogy összeillenek, de ez egy nagymellű, szende szűz, ő meg még szendébb szűzpogácsa.
- Üdvözlöm... - dadogja, és odaadja először nekem, majd Husinak a szép papirost, de én csak eltolom magam elől. Mind a ketten összerezzennek a lenéző mozdulatra.
- Két krémest kérek. Husi? Esetleg rémest? - dőlök hátra elégedetten. Ha nem kérsz valamit, feldugom a seggedbe az ujjaim között pörgetett fogpiszkálót. És amilyen kis nyüzüge vagy, még ezt is nagynak éreznéd.
- Gesztenyepürét... - mondja végül nagy nehezen, látva, hogy innen nincs menekvés. Beletörődik, helyes. A napszemüveget nem veszem le, mert csak kiugratnám a bőréből.
- Tejszínhabbal kéred? - kérdezi a csajszi, mire rettenetes vigyor kerül a pofámra, de inkább kinézek az ablakon.
- I-igen...
- Pár perc, és hozom a rendelést. Esetleg valami italt? - most benyomjam, hogy tejszínt kérek? Hehe. Husira nézek, aki nem mond semmit, inkább az átlátszó üveglapot bámulja, de ott a tükörképem néz vissza rá.
- Szerintem vizet. Egy pohár kóla, az tíz kockacukorral megfelelő. Hova édesítsük még az életet? - hessegetem el a csajt, aki olyan gyorsan húzza el a belét, mintha valami kapóra lenne felakasztva a bugyija. A konyhában.
Csönd lesz, ameddig ki nem hozzák a süteményt, én pedig rögtön le is szedem róla a kemény rétes tetőt. Ki nem állhatom, a porcukorral az élen. Szépen enni kezdem, bár Husi arcáról lerí, hogy szerinte a tányért is magamba öntöttem volna, úgy zabálok a fantáziájában. Engem megtanítottak enni.
- Egyél – nógatom meg egy kicsit, mire megfogja a kanalat. - Itt a legfinomabb a koszt, ne menjen veszendőbe. Értékeld.
Váratlanul megcsörren a mobilom, és egy figyelmeztető pillantást vetve Husira felveszem. Úristen, hogy fogja a kanalat! Hát beszarok... De ez nem lenne túl illdomos a város legjobb cukrászdájában. Elég elit hely, és nekem, mint bajnoknak sem lenne túl nyerő húzás.
- Tessék – morgok bele a telefonba, mire egy lágy, lassú hang csendül fel a vonal túloldalán. Vonásaim azonnal enyhülnek, és egy kedves mosoly terül el az arcomon anélkül, hogy felfognám a hirtelen változást.
- Szia – szinte dorombolom a készülékbe, és hallom, hogy Husi kanala megcsörren a tálban, amiből eszik. - Hogy vagy?
~ Köszönöm jól, édes fiam. Nem zavarlak?
- Te sosem zavarsz – mosolyom még szélesebbé válik, és valahogy tökéletesen megváltozik a légkör is. Megfeledkezem még Husiról is, ahogy az engem felnevelő hangját meghallom. Leveszem a napszemüvegem, már így látatlanban is megtisztelem ezzel.
~ Nem szeretnélek ezzel terhelni, mert tudom, hogy rengeteg dolgod van, de... Most hétvégén tudnál nekem segíteni itthon egy kicsit?
- Természetesen. Akkor megyek, amikor szeretnéd - felelem előzékenyen.
~ Nagyon köszönöm szépen fiam, szokásos időben gyere, ha tudsz... Sütök süteményt, mire jössz drágám. Csókollak!
- Én is téged – hallom, ahogy leteszi a telefont, én pedig még mindig mosolyogva elteszem a készüléket, és Husira nézek. Apám, életemben ekkora döbbent fejet nem láttam még. Szerintem fel sem fogta, hogy hol van, így hirtelenjében.
- Mit nézel? - morranok rá, de nem sikerül olyan csúnyán, mint szeretném. Kissé dorombolásszerű lett, a kedvesség utóhatása ugyebár.
|
| Meera | 2010. 08. 14. 18:53:23 | #6848 |
Karakter: Vincent Night
Megjegyzés: ~ arinak
Az időmérő úgy elrepül, mintha meg sem történt volna. Természetesen az elsők között végeztem, vagyis ha pontosítani szeretném: ÉN lettem az első. A kordonoknál, a V.I.P szektorban sehol sem látom a kölyköt, vagy hogy is hívták? Husi? Illik a szegény srácra.
Huuuusiiiii...
Leveszem a sisakot, és bosszankodva veszem észre, hogy a kis szarházi sehol sincsen. Na majd talán a partira betolja a kis képét, az esernyővel együtt. Rögtön megrohamoznak a csajok, hogy adjak autogramot, meg miegymás, de lustán kiszakítom magam körükből. Kellemetlen az egész banda, a motorverseny is azért érdekli őket, mert mennyi jó pasi kerül le izzadtan a járművekről.
Picsák.
A búval baszott életbe, a kis nyomorék még ide sem tolta el képét, vagy el küldette volna valakivel az esernyőt! Úgy bele fogok markolni a hajába, hogy abból csinálok magamnak rögtönzött esernyőt. Nagy kiváltság személyes meghívást kapni, vagyis inkább simán csak meghívást kapni. A bónusz az volt, hogy hittem, hogy lesz annyira töke, hogy betolja a képét, és alázatosan átnyújtja azt a szart!
Óriásit vágok az asztalra, ami vészesen reccsen meg öklöm alatt.
A kis senkiházi felhúzta a cukromat, de ne féljen...
Megtalálom, még ha belebetegedem is.
Ráküldöm a gyámügyet, az adóhatóságot, a nyilvántartási hivatalt, a bevándorlásiakat, a rendőrséget, a katonaságot és a légierőt is. Utóbbi három teljesen felesleges, hiszen egy személyben egyesítem őket.
Egy telefonomba kerül, és megtudom, hol tengeti nyomorúságos életét, melyik iskolába jár, mi szüleinek foglalkozása, hány testvére van. Hm, az utóbbi kettő rohadtul jól fog még jönni, csak Husit kapjam el.
xXx
Ám a hétvégém nem alakul fényesen, folyton ilyen szarokra kell járnom, minek is hívják? Kontroll, vagy mi a nyavalya. Verseny előtt mindig leellenőrzik a testi állapotom, ez a menedzserem hóbortja. Fél, hogy leájulok talán a motorról? De szerinte ezzel még az embereket is buzdítom, ha én is tűröm, és végigcsinálom.
Megállapítják, hogy a vérnyomásom kissé magas.
Hehe... Kissé?
Ó, csak akkor mérjék meg, mikor hétfőn a suli előtt kapom el a grabancát a kis Husinak. Ha kell, felkenem a falra, ha kell, megríkatom, magasról le fogom szarni a kis érzelmeit. Dadogása már előre cseng a fülemben, én pedig egy rohadtul nagy vigyorral fekszem le aludni.
xXx
Hétfőn motorra pattanok, és az iskolája felé veszem az irányt. Meg is pillantom szinte rögtön, ahogy barna haja csillog a reggeli napfényben. Bahh, miért nem csajnak teremtették? Mondjuk, akkor is könnyű lenne a dolgom, mint mindig.
A kapu elé érve úgy döntök, nem rendezek jelenetet az iskolában, így rákapcsolok. Megdermed, majd tüstént megszaporázza lépteit, de ez már bukott úgy. Másodpercek alatt támasztom le a motort, és pattanok utána, két lépéssel átszelem a közöttünk levő távolságot. Ahogy iramodna elfelé, elkapom a táskája szíjánál fogva és magamhoz rántom.
Felkenődik a mellkasomra, és nyüsszen egy keserveset. Akadozva emeli fel kis fejét, szemei félve csillannak meg arcomon, amiknek fényében szinte úszom. Ó, szóval rettegtünk eddig is? Adok rá egy kis bónuszt, ha nem bánod... A szemeimbe úgy mered, mintha csupán azokkal tudnám bántalmazni testileg is. Szinte érzem, ahogy lelke eszeveszetten ficánkol, és azért könyörög, hogy engedjem el.
Nem szólok semmit, csupán megvárom a csengőt, és a kapu csattanását, de tekintetét nem engedem el. Úgy remeg a karjaim között, mint a kocsonya, de persze annyi mersz nincs benne, hogy aprócska kezeit a mellkasomra tegye, és eltaszítson magától.
Neki ahhoz be kellene ülnie egy buldózerbe.
Ahogy mindenki eltakarodik, nekivágom a falnak, és csípőmmel erősen odaszegezem. Felnyikkan, szemeiben rögtön könnyek gyűlnek, de valami miatt úgy elvörösödik, hogy az szinte már nekem kellemetlen. De ezekkel nem tud megint lefegyverezni, mint a múltkor.
Füléhez hajolok, szabad kezemmel beletúrok selymes tincsei közé, amit minden korabeli lány irigyelne, és suttogni kezdek.
- Hol az esernyőm, Husi? - dorombolom a fülébe, de erre csak ráng egyet a teste, és ujjait az arca elé emeli, mintha azzal védeni tudná magát kutató tekintetem elől. Ó, nem, nem. Most csak mi ketten vagyunk itt, csak te meg én, szóval a legrettenetesebb dolog is bekövetkezhet, ha nem viselkedik szépen, és nem táncol úgy, ahogy én akarom.
Orrom váratlanul megcsapja valami kellemes, édes illat, ami a hajából árad. Mélyet szippantok belőle, és megállapítom, hogy barack lehet. Finom aromájú, és nyugtató hatású, de ez engem csak bosszant.
Miért ilyen lányos és aranyos?
Olyan mint egy kiskutya.
- N-nem akartam... - kezdi vékonyka hangján, ami elcsuklik.
- Mit nem akartál? Meghálálni? - egyre jobban be fogok dühödni.
- É-én, ne-em...
- Mit nem? Verjek beléd egy kis tartást, Husi? Vagy inkább... – megnyalom az ajkaimat, és tovább dörmögök a fülébe, mire még jobban reszketni kezd, amire az elfojtott sírás csak tesz egy lapáttal – ...kérjem meg rá a családod?
Érzem, hogy ez már nem annyira eredménytelen, mint törött szívószálból kólát szürcsölgetni...
|
| Meera | 2010. 07. 15. 21:25:49 | #6102 |
Karakter: Vincent Night
Lustán elnyúlok a motor alatt, majd kigördülök alóla. Ahogy felülök, kitörlöm a szememből a mocskot, és a ronggyal megtörlöm a nyakam. Annyira fárasztó alatta fetrengeni, mert minden piszok és kosz az arcomba hullik, de mégis... Élvezem. Nem csak hobbi és elfoglaltság, hanem édes kötelesség.
A motor frissen csillogó műszerfalán futtatom végig az ujjaimat ahogy felállok, majd az új festést csodálom meg. Egész pofás lett, kár, hogy odakint zuhog az eső, így nem tehetek vele egy kört. Egy sóhajjal vonom be ponyvába, majd lezárom a garázsajtót.
A közelben lakó lányok folyton a sövény mögül leskelődnek, és sikongatnak, de legutóbb a rongyot közéjük vágtam, mire nem hogy elrettentek volna a kukkolástól, hanem szabályosan összeverekedtek rajta a betonon.
Mindegyik csak a kinézetem meg az eredményeim miatt bálványoz, amire semmi szükségem sincs. Tudom hogy jó vagyok, bizonyítják a trófeák a nappaliban. Kétszínű az egész emberiség, ezért tuningolom én a motorom egyedül.
A tetőn halkan kopog az eső, majd pár óra múlva el is áll, legnagyobb örömömre. Odakint a súlyos fekete fellegek alól a Nap karjai kinyúlnak itt-ott, így egészen varázslatos látvány fogad a balkonon.
Lemegyek a garázsba, felveszem a bőr felszerelésem és a bakancsom, amit elmélyülten fűzögetek be. A világ züllött és romlott, tehát nem nekem kell megváltani azt, szóval lehetek kegyetlen és önző. „Aki kapja, marja” ahogy tartja az igen bölcs mondás. Még apámtól tanultam, aki profin űzte ezt a mesterséget.
A sisakot felkapom, és élvezem, ahogy alattam megsüllyed az ülés. A fényeket felkattintom, és már kint is vagyok a vizes utcán. Hasítom a levegőt, a finom, könnyed és párás levegő megtölti a tüdőmet, minden kanyar bevétele hihetetlen élménnyel jár. Aki még nem vezetett motort, nem érezheti ezt át.
Az egyik lámpánál türelmesen megállok, és várom hogy váltson. Halkan dobolok a kormányon, és a folyamatos brummogása a motornak észveszejtően klassz. Kiűz a fejedből minden más hangot és gondolatot, csupán a semmi, a könnyed elmerengés marad.
A szabadság minden ízét ki lehet élvezni vele, s mások csupán egy közlekedési eszköznek tartják.
Ahogy a zöldnél elindulok, és a következő saroknál elindulok, észreveszem, hogy egy méretes esernyő átrohan a zebrán, mögötte pedig lassan, és kimérten sétálgató ötfős csoport.
Felvonom a szemöldököm, de az apró megtorpanás következtében ismét pirosat kapok. Mérgesen vizslatom tekintetemmel az istenverte esernyőt, aminek be kell hogy valljam, a színe állított meg. Sosem láttam még ilyen furcsa tárgyat, még a formája is egyedi.
- Hé! Menne már? - szól rám oldalról egy erélyes női hang, mire odafordulok, és visszaszólok, leállítva a motort.
- Tessék hölgyem? - fordulok oda, és a sisak alól kimért pillantást vetek rá.
- Ohh! Vincent Night! Micsoda kellemes meglepetés! John! John! Gyere, ezt nézd meg kisfiam! - izgatott hangjára csupán csak égnek emelem a tekintetem, majd mikor megint az esernyős alak után néznék, már eltűnt.
Hümmentek egyet, majd elzúgok, eltökélve, hogy megkeresem az illetőt, és kicsalom tőle azt az esernyőt.
Hamarosan meg is találom a kis csapatot, ahol már az eléggé suhanc kinézetű csoport a srácot szorította neki az egyik táblának. Lassan megyek feléjük, és észreveszem, hogy a hőn megszerezni vágyott tárgy a sárban fekszik, gazdája pedig egy meglepetősen lány kinézetű srác.
Nesze neked Vince.
- Ide a pénzzel Husi, különben megmutatjuk, milyen férfinak lenni! - közelít hozzá egy, látszólag a vezetőjük egy bicskával, ami még fogpiszkálónak is alkalmatlan lenne. Az arca borostás, nem éppen minden lány álma, alkata és arca egy jól megtermett pocoknak felel meg.
- Hé haver, mit bámulsz? Csak azért, mert flancos motorod van, azt hiszed, hogy...! - kezdi, mikor engem is felfedez, de a következő pillanatban a sisakomat az arcában találja.
- Jogom van nézelődni, és már ki is néztem magamnak valamit.
Nem szeretem, ha a motoromat sértegetik, legyen az bárminemű megfogalmazás. Megtámasztom, és zsebretett kézzel közeledem feléjük. Bal lábammal felkapom a sisakot, jobb kezemmel meg is fogom, majd lazán a hónom alatt megtámasztom.
- Ez...Ez... Főnök! Jól érzed magad? - hebegi az egyik, mikor rámnéz, de végül a vezetőjéhez térdel, aki elcsapja a segítő kezeket. A színjáték alatt ráérősen rágyújtok, és unottan hallgatom a párbeszédet.
- Takarodj szarházi, eltört az orrom! Orvost!
- Csak egy ér pattant el benne Főnök! Semmi bajod! - könnyebbül meg a társa, de csupán bekap egy jobb horgost a tulajdonosától.
- Faszt! Eltört, érzem a szilánkokat az orromban!
- Kérj bocsánatot – mondom lassan, miközben kifújom a füstöt.
- He? Kussolj, mert a fiúkkal kinyíratlak, aztán jön Husi is! - szegezi nekem ujját, mire egy mozdulattal kicsavarom a csuklóját. Felordít, hiszen a bőrét is csavartam, ami nem éppen kellemes.
- Tűnés, nem akarom eltörni a kezed – lóbálom meg az arca előtt a cigi végét, ami forrón lüktető orrához ér aprón, de sokszor. Ártana a karrieremnek, ha bántalmazásért feljelentenének, habár az ügyvédem elintézné.
- Áhh! Jól van, jól van! Menjünk! De elkapunk még nagyember! Erre mérget vehetsz – feltápászkodnak, az egyiket pedig megsegítem kissé a lábammal, hogy azért biztosan elinduljon. Az acélbetétes orr belesüpped a seggébe, mire fájdalmas jajdulással iszkol el a haverjai után.
Mibe kerültem már megint, csak azért, mert akarom azt a nyomorék esernyőt?
Odafordulok a még mindig esővízben álldogáló sráchoz, akinek szemei hihetetlenül szépek, de mégis... a külseje... annyira...
Lányos.
Ijedten méreget, és egyre jobban belelapul a mögötte sziklaszilárdan álló táblaoszlopba. Haja világos barna és tépettebb, az egész csak a válláig ér, s a frufruja kissé arcába lóg. Szemei sötétbarna színűek, valamint olyan kis pisze orra van, mint a rajzfilmekben.
Mikor közelebb lépek hozzá, még jobban nekiszorítja a testét az oszlopnak, én pedig már elmében meg is inogtam. Most mi van? Csak mert ránézek, még sírni is fog? Na azt ne csinálja, nem tudok olyan emberekkel mit kezdeni, vigasztalásban még a motorom is többet tud.
- Rendben vagy? - kérdezem, mély hangomtól láthatólag összerezzen, az én fejemnél pedig egy orbitális csepp jelenik meg. Uramisten. Törékeny és kicsi, az ő méretéhez képest én vagyok a Mount Everest.
- É...én... - kezdi, hangja remegő és elesett, nekem pedig halvány lila dunsztom nincs, mit csináljak. Felveszem hát az esernyőt a földről, lerázom, összecsukom, és a aprócska karjára akasztom, majd a mellényembe nyúlva kiveszek egy platina kártyát, és a zsebébe teszem.
- V.I.P. jegy. Az esernyőd is hozd magaddal, de mosd ki előtte.
Több másodperces halálosan mély kuss telepedik ránk, én pedig megunva a csendes ácsorgást elindulok járművem felé, hogy otthon kiengeszteljem a sértésért, amit kapott. Nem flancos, csak ápolt, és rohadtul jól néz ki. A fekete alap, és a tüzkiz villámok együttes hatása mindig az éjszakai égboltot juttatják az eszembe.
- Köszönöm – mondja hirtelen mikor elfordulok tőle, és megfordulva mélyen a szemeibe nézek, mire úgy elvörösödik, hogy én érzem kellemetlenül magam.
- Az az esernyő a szerencséd, vigyázz rá hétvégéig. A haverjaidat is hozhatod – vonok vállat, majd elnyomom a cigit az egyik kuka tetején, felpattanok a motorra, és elhajtok.
Fejemben egyetlen egy kérdés zakatol:
Hogy viselkedhet így egy férfi?! Nincs töke?!
|
|
