|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| timcsiikee | 2011. 02. 22. 07:46:00 | #11592 |
 Karakter: Tsuyoi Houshin
Megjegyzés: ~ vége
Sajnálom =(
|
| timcsiikee | 2010. 12. 25. 10:54:54 | #9972 |
Karakter: Tsuyoi Houshin
Megjegyzés: ~ Byának
Houshin:
Még mindig nem mozdul meg, sőt meginog kezében a katana, felmorranva támadok neki. Ezzel máris egy rangot csúszott az emberek szemében, nem több egy hullánál. De nem hagyhatom, hogy ez történjen. Ostoba gyermek. Nem veszi észre? Nem használja ki a lehetőséget? Miért? Ennyire fontos lett volna neki a hajdani mestere? Talán… több volt, mint egyszerű tanítványa? Nem… nem akarok gondolni sem erre. Mégis… már késő.
Akaratlanul is egyre erősebb csapásoknak mérem alá tudását mindaddig, míg el nem ejti fegyverét, lesújtó pillantással meredek le rá, ahogy előttem térdel a porban.
Ez a fiú… valami nem stimmel vele. De mi? Vajon igaz lenne, amit gondolok? De hogyan deríthetném ezt ki?
- Kelj fel! Ez nem méltó hozzád! Viseld el a vereséged! Állj fel! – hadarom parancsok hadát, de nem moccan, inkább halványan rázza meg fejét. Összeszűkülnek szemeim.
- Nem, nem érdekel. – mi ütött belé?
A rokonság felé fordulok komoran.
- Vége a műsornak, a többi edzésen nem akarlak titeket látni – meglepett arccal vonulnak el, jobb kezem egy utolsó megvető pillantást vet Hoshira. Azt hiszem, meggyűlik még a bajom Hagesii-vel.
Amikor mindenki kiment, ruhájánál fogva rántom fel magamhoz szemmagasságba.
- Ezt még egyszer ne merészeld, különben én magam küldelek a másvilágra. Én vagyok az egyetlen reményed, ne dobd el. – megfájdul a szívem, ahogy összetört tekintetébe nézek. Miért? Miért nem képes elfogadni azt amit adok? Miért? – Indulj – eresztem el végre, tekintete meglepetté válik.
- Hova?
- Körbevezetlek a házban…
- De az nem a maga dolga… - pofonra emelném kezem, de erősebb vagyok annál, minthogy eluralkodjanak rajtam az ösztönök. Megfájdul karom az erős visszatartástól, a tenyerem viszket.
- Indulunk, gyere utánam!
~*~
- Kezdjük a szobádtól – mondom halkan, s arra felé veszem az irányt. Hallom lépteit magam mögött, hátra sem kell néznem, hogy tudjam követ. Helyes…
Megállok ajtaja előtt, majd jobbra tekintek.
- Ha jobbra mész, egyenesen a bejárat felé haladva, akkor megtalálod az étkezőt. Ugyan erre van a gyakorló tér is, de akkor tovább kell haladnod a folyosón. – Ez után balra nézek, és intek kezemmel. – Balra vannak a fürdők, gyere – a folyosó végére érve két irányba lehet haladni – innentől balra haladva van a szolgálóknak fenntartott fürdő, jobbra az én lakosztályom. – hátra fordulok, hogy láthassam figyel-e, s amikor arcára terelődik tekintetem, lesüti szemeit. Elkomorulok – Ide csak akkor léphetsz be, ha én hívatlak, máskülönben bárki, bármikor nyakadat szegheti… Jegyezd meg. – Oldalra fordítja fejét, nem látom tisztán arckifejezését.
Ez a fiú… talán kezd meginogni az a bizalom és együttérzés, amit az elején tápláltam. Valóban vigyáznom kell vele.
- Nézz rám – utasítom halkan, mire lassan, tétován rám emeli szép szemeit. Ez az arc… - Azt is jegyezd meg, hogy egyetlen egy fegyvert sem hordhatsz magadnál. Soha. Még a szobádnak sem. Az edzésnél én adok neked, ami kellhet. – kelletlenül bólint, nincs más választása. – És most kövess tovább. – saját lakosztályom folyosójára lépek. A közelben már egy szolgáló sincs, mind a többi lakosztályon segítenek, és takarítanak, ami az emeleten van. Nem mutatom meg neki azt a helyet, hisz semmiképp sem merészkedhet fel.
Csak pár lépés után követ, yukatám ujjai alatt összefűzöm ujjaimat. Elérem hálószobám ajtaját, lassan kihúzom, és belépek. Megállok a szoba közepén, és csak ez után pillantok vissza rá, ott áll a folyosó és a szoba között a kereten.
- Mire vársz? – látom arcán a tétlenséget, végül letérdel, kezeit térdére fekteti, és meghajol. Elmosolyodom, és visszalépek hozzá, pontosan elé. – Látom, tanulsz – egyik kezemet feje felé nyújtom, de mielőtt elérném, megállok. Végigmérem éhes tekintettel, előre hulló vörös tincseit, ahogy a padlót érintik, a karcsú, mégis erős karokat, lábakat. Elvesztem.
Megdobban szívem, ahogy ujjaim puha hajába bújnak, érzem, ahogy meglepetten rezzen meg teste, lágyan simítom meg fejét, arca pirosodva égni kezd. Látom, ő sem tudja mire vélni tettemet. Lassan kiegyenesedve húzom vissza kezemet róla.
- Hoshi… - halkan dörmögöm nevét, csillogó szemekkel néz fel rám – Állj fel – hangom lágy, arcom komor kifejezés uralja, mégsem tudok rá szigorúan tekinteni. Tudni akarom… Tudni akarom azt, hogy miért olyan, amilyen. Miért dobná el csak így az életét? Valóban ennyit jelentett volna számára a mestere? vagy csak komolyan veszi a hagyományokat?
Ha nem igaz a tévképzetem, meg kell neki mutatnom. Hallgasson a szívére, s a hagyományt csak akkor kövesse, ha a szívében élő béke is azt sugallja, kövesd hajdani mestered, ha tartottad olyan nagyra, hogy feláldozd érte életed. Hoshi… a bosszút csak akkor tartsd be, ha valódiak az érzelmeid, és nem csak a hagyomány utasít rá.
Látom tétlenül áll vissza két lábra, nehezen mer megszólalni, de nem is csodálom. Még saját magam is meglepem azzal, amit teszek. Lehetséges vajon, hogy első látásra megszeretek egy ilyen gyönyörű teremtményt? Valószínűleg igen, mert soha nem tettem még ilyet, senkiért.
Kinyújtom egyik karomat, ujjaim arcára simulnak.
- Most felejtsd el pár órára a szolgálói szabályokat. Lépj be, és húzd be magad mögött az ajtót. Csak az én hangomnak engedelmeskedj. Csak az enyémnek, senki másénak. Rendben – karcsú nyakán látom, ahogy nyel egyet, arca forró, szinte perzselik ujjaimat, tekintetemmel bíztatom. Hosszú pillanatok telnek el, de végül egyet előre lép, apró lábai már csak a szobám padlóját érintik, háta mögé nyúl, és lassan, szinte nesztelenül húzza be az ajtót.
Esteledik. Nem kapcsolok fel semmilyen fényt, csak hagyom, hogy a félhomály vegyen körül minket.
- Houshin-sama – súgja halkan, reszketeg hangon. Szinte közvetlenül előttem áll – Miért? – úgy mosolyodom el, mintha már vártam volna a kérdést, csak kikerekedett szemekkel figyeli lágy mosolyomat. Ujjaim arcáról nyakára térnek, apró cirógató mozdulatokkal elérem tarkóját, ujjaim visszabújnak dós hajzuhatagai közé. Válasz helyett finoman magamhoz húzom, lehajolok hozzá, s egy puha, hosszú csókot hintek ajkaira.
Ajkai édesek, és olyanok akár a selyem. Puha és kellemes.
Megremeg, majd ellágyul, lassan hajolok el, s magamhoz ölelem. Nem… nem bírom már tovább. Nem akarom látni a szenvedését. De mi többet tehetnék? Innentől már csak rajta áll. Vagy elfogadja, amit nyújtok, elfogadja azt a segítséget, amit felajánlok, vagy halad tovább, saját útján, s addig szolgál, míg be nem teljesíti bosszúját, s mestere után hal.
Minden rajtad áll…
Füléhez hajolok, halkan súgom a kérlelő szavakat.
- Csak pár órára… kérlek…
|
| timcsiikee | 2010. 10. 21. 11:33:24 | #8776 |
Karakter: Tsuyoi Houshin
Megjegyzés: ~ Byának
Houshin:
A vacsora, ha nem is zökkenőmentesen, de egész nyugodtan telik ahhoz képest, amire számítottam. El kell fogadtatnom velük ezt a fiút. Habár… valóban bizalmatlnnak kéne lennem vele szemben, amikor a szemébe nézek… úgy érzem, hogy az egyik legártatlanabb lénnyel találkoztam.
Talán így van… Talán csak álca… De ha én fel is oldanám a védelmem, mindenki más kiéleződve fogy figyelni rá.
~*~
Forró gőz, melengető víz, ellazul minden porcikám, és élvezem az illatokat, az egész varázsát. A medence most csak az enyém, ha én járok fürdőzni, más nem merészkedik be, csak akit beengedek.
Hirtelen nyílik az ajtó, a gőz egy része kislisszol, majd érdeklődve figyelek a váratlan vendég felé. Nocsak.
- Igen? - kérdezem halkan, ahogy látom, hogy kerek szemekkel figyel engem - valami gond van? Szeretnél valamit? – kérdezem kíváncsian, kedves hangon. Csak most jövök rá, hogy néha milyen jó a társaság, fürdőzés közben, persze ezt majdnem minden alkalommal elfelejtem.
- Szeretnék-e valamit? Hát nem is tudom… - motyog halkan, de még mindig engem figyel.
- Hát jó… gyere ide. – látom, hogy nincs nála fegyver, ezért közelebb engedem magamhoz. - segíts megmosni a hátam a szolgám valahol elakadt.
Engedelmeskedik kérésemnek, ahogyan kell, majd előrébb dőlök, hogy könnyebben elérhessen. Később rájövök, hogy ez hiba volt.
Ha tudom, hogy ő az, és érzem, ahogy ujjai néha hozzám érnek, akaratlanul is megrezzenek.
Ez így nem lesz jó.
Elhúzódom, és arcommal felé fordulok. Nem láthatja testem többi részét.
- Most már elmehetsz. Készülj te is össze, utána várlak a gyakorlópályán. Még ma elkezdjük az edzésedet. Nem sokáig lesz ez a nyugalom. – parancsolom kimért hangon, mire feláll.
- Igen uram – meghajol és magamra hagy.
Mély levegőt veszek, és kifújom reszketeg sóhajjal. Jobban oda kell figyelnem magamra is.
~*~
Ahogy végzek a fürdőzéssel, kimászok, és magamra kapom köntösöm, ahogy kilépek az ajtón, dulakodásra leszek figyelmes.
- Megtudhatnám, mi folyik itt? – ahogy látom Hageshii akarja letámadni a fiút.
- Én… én csak… - Hoshi szabadkozna, de elé tartom tenyeremet, és Hageshii felé fordulok.
- Ez a fiú meg akart támadni, Houshin-sama, én pedig…
- Én engedtem ide – vágok szavába, mire meglepetten csúsztatja vissza katanáját a hüvelyébe. – És jól tudhatnád, hogy a házon belül Ő nem hordhat magánál fegyvert. Nem túl korrekt, ha te pedig minden ok nélkül letámadod.
Letérdel elém, mélyen meghajolva.
- Bocsánat uram, legközelebb odafigyelek – a hangjából egyszerre hallom a megbánást, és az ellenszenvet. Tudom jól, hogy Ő nem bízik a fiúban, de mindennek megvan a maga határa.
Idő közben Hoshi felkelt mellettem, halkan köszöni meg, de elengedem fülem mellett.
- Neked is vigyáznod kell arra, hogy mikor merre jársz – nézek mélyen a szemébe, majd tovább haladok, a szobám felé. – Tíz perc múlva a gyakorlótéren – szólok még vissza neki, folyamatosan előre nézve.
~*~
Már a gyakorlótér közepén állok, és várok ellenfelemre, páran közönségként a tér szélén, a pavilon alatt ülnek kíváncsian. Nem szeretem, ha néznek, közönségesnek tartom. De… elhiszem, hogy ők is kíváncsiak a fiú harci tudására, így hagyom őket ott, ahol vannak. De ez az egyetlen alkalom.
Végre megérkezik védencem, lihegve rohan be a tér közepére, hagyom, hogy kifújja magát.
- Késtél… - jegyzem meg halkan, komoran, mire végre felegyenesedik, és zavarodottan néz a szemembe.
- Sajnálom, de… nem találtam ide elsőre. – pihegi határozottan, mire biccentek.
- Ez esetben az edzés után tüzetesen is végigvezetlek a házon, és megmutatom, hogy merre mehetsz és merre nem. Ő is biccent, látom kilihegte magát, így lassan előhúzom tokjából a katanát. Ő is így tesz, s velem szemben, mozdulataimat utánozva felveszi az alapállást. Ebből egyszerre lehet támadni és védekezni, minden reflex kérdése.
- Először mutasd meg, hogy mit tudsz - mondatom végén érzem a sóvár pillantásokat, amik a fiú felé terelődnek. Tudom, hogy erre kíváncsiak, ezért megadom a családomnak azt, amit szeretne. – Gyerünk! – mondom hangosabban, és várom támadását.
|
| timcsiikee | 2010. 08. 04. 09:26:30 | #6540 |
Karakter: Tsuyoi Houshin
Megjegyzés: ~ Byának
Houshin-sama:
Hosszas tárgyalás után végre eldönti, hogy velem tart, s elégedetten helyezem katanámat hüvelyébe.
Mikor elindulnék a fiú is követ, s eszembe jut Shiba.
Megtorpanok, és visszasandítok hátam mögé:
- Nem a mestered volt? Képes lennél így itt hagyni, martalékul a halott gyalázóknak? Azt hittem, több emberség lapul benned fiú.
Talán nem tetszik neki az okítás, de mostantól az én markomban van, és hozzá kellesz szoknia. Látszik, hogy erős irányításra szorul, és ezt meg fogja kapni tőlem.
Segítek neki, így hamarabb végez, majd elér minket a hajnal, miközben hátunkat fának döntve pihenjük ki a fáradalmakat.
- Houshin-sama! – rikkantja egy ismerős hang, s az irányába nézve meglátom a fák között unokaöcsémet suhanni. Erős, rátermett fiú, de még fiatal, a korához való esze bőven megvan, ezért választottam Őt, hogy továbbvigye a családot utánam.
Felállok ültőmből, és kezemet nyújtva felsegítem a fiút is.
Hageshii már a kard markolatán tartja kezét, és úgy fut felénk, de nyugtatóan intve lassítom le, és lenyugodva ér elém.
- Nincs semmi bajod? – kérdezi őszintén, lihegve, majd megvetően méregeti a fiút. – Ő ki?
- Ez a fiú, a másik klánból jött. Mától fogva hozzánk tartozik.
- Bízhatunk benne? – úgy beszélget velem, mintha itt sem lenne, viszont engem sem tart vissza semmi, így szókimondó maradok.
- Még nem tudom, ezért óvatosak leszünk vele. De úgy érzem, megbízható – felé sandítok, de gyorsan le is kapom róla tekintetem.
- Az ellenség nem csinál semmit, ezért indultam a keresésedre. Nem találják az egyik parancsnokukat.
- Én tudom hol van… - jelentem ki fagyosan, majd hanyagul a kővel körülrakott „sír” felé mutatok.
Hageshii azonnal térdre borul előttem, egyik öklét a földre szegezi.
- Tudtam… tudtam, hogy sikerülni fog, Houshin-sama.
- Állj fel, és induljunk vissza. Fáradt vagyok. – Ujjamat övembe akasztom, majd megindulok afelé, ahonnan Hageshii jött. Hallom lépteiket magam mögött.
~*~
Vérfürdő után egy igazi, kiadós fürdőzés még a lelkemet is megtisztítja, nem csak testemet.
Felveszem kedvenc fehér Yukatámat, majd a fiúnak kijelölt szoba felé megyek. A folyosón megállok, és elgondolkodom.
Bármennyire is kíváncsi vagyok rá, én nem nézhetek be hozzá.
Lemegyek az étkezőbe, és intek az egyik szolgálónak, hogy szólítsa le Őt.
Amikor megjelenik a sötétkék yukatában, a lélegzetem is eláll, rendezem arcvonásaimat, és intek neki az asztalnál térdelve.
- Gyere, és egyél velünk.
|
| timcsiikee | 2010. 07. 13. 10:49:47 | #6031 |
Karakter: Tsuyoi Houshin
Megjegyzés: ~ Byának
Houshin-sama:
Ereimben pezseg az izgalom és a félelem, zihálva szorongatom kardomat. Hátra fogott hajam hosszú copfja olykor arcomba csapódik, mikor kapkodom tekintetem, de könnyen kiseprem.
A háború kellős közepén, éjszaka az erdő „lágy” ölén sétálva nem a legbiztonságosabb, de mit tehetnék, ha fegyverhordóm elesett már órákkal ezelőtt?
Kedves volt számomra, jó harcos, de a golyók ellen ő sem volt védhetetlen. A bizonyíték a kimúlt élete. A családom tagjai nyilván keresnek már, amit nem bánok, hisz ideje lenne kimenekülni az ellenséges területről. Túl messzire merészkedtem.
Talpam alatt ropog az avar, lassan osonok, figyelve minden rezzenést amit ember, vagy állat okoz. A szél is ellenem játszik, hallásomat kijátszva zizegteti a fák lombját.
Neszezést hallok, párbeszédet, és ez az a pillanat, amikor minden félelmemnek, minden elvemnek ellent mondva közelítem meg a párost. Túleső vagy sem, a hősi halál az, ami méltó egy szamurájhoz. Nem fogok menekülni, és nem fogok elrejtőzni.
Az egyik fa rejtekéből pillantok rájuk, a társalgás tárgya titok számomra, de jól kiveszem mindkét alakot. Szemem összeszűkül, öklöm ropog ahogy összeszorítom ujjaimat.
Shiba-san… Az ellenséges klánok fő felbujtója. De ki vele az a fiú? Alacsonyabb tőle, jól kiveszem. Hosszú vörös haja csodásan csillan az éjszakai holdfényben. Biztos vagyok benne, hogy az ő fegyverhordozója. De nem látom pontosan. Ki kell használnom a meglepetés erejét, és támadnom, úgy még lehet esélyem kettejük ellen. Ha nem… ez volt a sorsom.
- Shibaaa! – kiáltva rontok nekik, a fiú hátra sandít, pengém megcsillan az éjszakában, és ha bár a támadás nem őt célozza, kivéti kardomat, fémes csikorgás tölti be fülem.
Meglepetten pillantok a fiú arcára. Gyönyörű szép, és ha kissé nőies is, vonzóbban soha nem láttam még. Az erőlködéstől, hogy visszatartson engem, kicsit eltorzul arca, de még így is olyan akár egy angyal. Nem… őt képtelen lennék bántani.
- Nocsak… Houshin. Micsoda meglepetés… Kár, hogy a vesztedbe rohantál – A fiú feje mellett rápillantok, és látom, hogy megsérült a karja, a nagy seben szorongatja kezét, ruhája vértől piszkos… Itt az esélyem… Itt az alkalom arra, hogy pillanatnyi nyugalmat hozzak japánba, hogy legalább egy kicsi ideig elcsituljanak a véres háborúk.
Szétcsapom kardjainkat, és támadnék az ellen felé, de a fiú megint nekem esik, és megvédi.
- Én vagyok az ellenfele – mondja félénk, mégis határozott hangon. Bátor a kicsike, pedig Őt nem akarom bántani… Megnehezíti a dolgomat. Vajon hogyan kéne rávennem, hogy az oldalamra álljon? Nem tűnik olyannak, mint ez az alak ott. Viszont tárgyalásra nincs idő, cselekedni kell.
- Állj félre, fiú… Nem kell belekeveredned – kardcsapások szelik ketté szavaimat, nagyon jól harcol a fiú, meg kell hagyni. Vajon Ő képezte ki?
- Felesleges Őt győzködnöd Houshin… Ő az én személyes testőröm, nem hallgat a szavaidra – kekeckedik Shiba, mire csak elkomorulok, arcom eltorzul az ingerültségtől. Igaza van…
A szavak itt tényleg semmit nem érnek, pedig megpróbáltam. Nem akarom bántani… nem fogom bántani. Csak egyetlen esélyem van, és pontosan kell céloznom.
Hátra szorítom őket, Shiba hátrál egészen egy fáig, a fiút én irányítom arra erős csapásokkal, míg pontosan egymás mögé nem kerülnek.
Ezaz… Egy nagy lendülettel kicsapom a kardot a fiú kezéből, felrepül az ég felé, arcát rettenet, halálfélelem jelenik meg, teljesen elsápad, ahogy látja, felé irányítom kardomat.
Mély ordítással a hóna alá célzok, Kicsit előre görnyedek, és felfelé irányítom a kardomat, így eltálalom Shibát, pont a szívénél.
Hörgését a fák fogják vissza. Az élet egyik legfontosabb szervét találtam el, esélytelen hogy túlélte. Amikor előre dőlne, a fiút azonnal átkarolom, és elhúzom onnan, leguggolok, és magamhoz szorítom. Nem mozdul, csak ledermedve vadul reszket, finom illata orromba kúszik, szorosabban ölelem magamhoz. Megmentettem. Habár általam nem volt veszélyben, de kimentettem.
- Mester… - nyöszörgi halkan, hallom hogy sír, és nyugtatólag igyekszem hátát simítani, de a vaskos ruháktól ez nehezen megy.
- Sajnálom – dörmögöm fülébe őszintén, majd felegyenesedem, felsegítem őt is, és vállára teszem kezem, hogy szemkontaktusra irányítsam - Igérem a háború végén megbosszulhatod őt... De most szükség van minden katanára, kérlek csatlakozz hozzám.
|
|
