Miután ez a nap is eltelik, este találkozok Jasonnal, illetve csak találkoznék, mert a táborvezető félre hívja. Nem baj, este úgy is találkozunk még.
A vacsora után megyek készülődni, hogy Jasonnak ne kelljen rám várnia. Próbálok minél csinosabb lenni, mert szeretnék tetszeni neki. Nagyon izgatott vagyok, remélem, hogy minden rendben lesz.
Nyitom is az ajtót, hogy induljak, mikor Jasonnal találom magam szemben.
-Szia Jason! –köszöntöm mosolyogva.
-Szia…-mi baja? Zavarban van?
-Meg van a fürdőnadrág?
-Meg, itt van rajtam. –feleli mosolyogva.
-Akkor indulhatunk. – már megyünk is.
Kicsit ugyan sokat kell gyalogolni, de megéri. Egyrészt így többet tudunk beszélgetni Jasonnal, aminek nagyon örülök, másrészt mikor megérkezünk, gyönyörű táj tárul elénk.
Leveszem magamról a sortot és a topomat, hogy bikiniben ugorhassak be a vízbe, de Jason mintha kicsit lefagyott volna.
-Valami baj van? Nem tetszik a fürdőruhám? –utálja?!
-Dehogy…khöm…nagyon szép…nagyon szép vagy benne. –mégis tetszik neki? De jó.
-Köszönöm. –széles mosoly jelenik meg az arcomon –Te pólóban jössz a vízbe? –kérdezem, mikor én már a vízben vagyok.
-Jah…nem. –leveszi a felsőjét. Még sosem láttam ilyen hibátlan izomzatot, teljesen belepirulok teste látványába. Inkább gyorsan a víz alá bukok, hogy lehűtsem magamat.
-Rani…? –mire kimondja a nevemet, addigra én már feljövök pontosan előtte.
-Na, hogy tetszik? –mosolygom.
-Gyönyörű…-néz végig rajtam nem túl feltűnően- mármint tényleg nagyon szép hely. –mosolyog kínosan, aztán odébb úszik- El tudsz kapni? –meglátjuk…
Kicsit még játszadozunk, aztán a forrás szélénél kiülünk egy sziklára. Jason mesél a mai napjáról, én meg örömmel hallgatom, hogy úgy néz ki, újabb gyermekek találnak családra.
Viszont valami még mindig zavar…Közelebb megyek hozzá.
-Feszültnek látszol. –ennél közelebb már nem is lehetnék hozzá, kicsit már én is az vagyok.
-Könnyen előfordulhat…még sosem randiztam ilyen szép lánnyal, mint te. –halvány mosoly fut át arcomon a bók hallatán. Még sosem éreztem azokat a bizonyos pillangókat a gyomromban, de azt hiszem, most már tudom, hogy milyen érzés. Bár nem vall rám, én kezdeményezek, kezeim mellkasára simulnak, és egészen lassan közelebb hajolva megcsókolom. Eddig mindig hezitálni láttam, de most meglepetésemre viszonozza a csókot a derekamat ölelve.
Első, igazi csókunk után csak mosolyogni tudok, szavak sem kellenek, érzem, hogy ő is érzi, amit én érzek. Melegséget, ami az egész lelkemet bejárja.
Úgy döntünk, hogy ideje lesz kimenni a vízből, miközben arra várunk, hogy megszáradjunk, a csillagokat nézzük. Nem maradunk sokat, felöltözünk és elindulunk visszafelé. Kicsit hideg van, didergek, Jason persze nagyon figyelmes, és rám adja a pólóját.
Belé karolva indulunk el visszafelé. Vajon tudja, hogy a puszta közelségétől melegem lett?
-Köszönöm az estét, nagyon jól éreztem magam. –mondja mosolyogva, mikor megérkezünk a házamhoz.
-Megismételhetnénk valamikor. –mondom én is mosolyogva.
-Rendben. Holnap én viszlek valahova. –jól hangzik.
-Megbeszéltük. Hát akkor…-a kilincs felé nyúlok, mikor megfogja a kezemet.
-Várj…öhm…szabad? –tessék?
-Mit? –nézek rá, mikor közelebb lép. Ugye nem be akar jönni, ugye nem?
-Hát…szeretnélek megcsókolni. –ohh…Milyen udvarias, megkérdezi, nem rám ront, mint a legtöbb fiú tenné. Jason az én ideálom.
Bólintok, mire arcomra csúsztatja kezeit, kissé lehajol, és megcsókol. Forró, puha szájától megrészegülve kapaszkodom meg hátában, így még közelebb is tudom húzni magamhoz.
-Jó éjszakát…-mondja a csók után.
-Jó éjt. –mosolygok rá, majd bemegyek a kunyhóba.
Ez az estét sosem fogom elfelejteni, örökre a szívembe égett a csókkal együtt…
Másnap túrázni megyünk a gyerekekkel az erdőbe. Nagyon vártam már, imádom az ilyen kirándulásokat, mindig jól érzi magát rajta az ember, és az is boldoggá tesz, ha láthatom a gyerekeket mosolyogni. Tényleg jól érzem magam, másként mint tegnap, de boldog vagyok.
A fárasztó nap után jól esik hazaérni, és lepihenni egy kicsit. Átbeszélgetjük a mai napot a többiekkel a vacsora alatt, mikor Jason jelenik meg, és oda hajol a fülemhez.
-Ne edd tele magad…van egy meglepetésem. –súgja mosolyogva, aztán tovább áll.
Persze a többiek rögtön kérdezősködni kezdenek, hogy mi van köztünk, meg, hogy valaki látott tegnap későn együtt hazajönni minket, de nem mondok semmit, csak pirulva, lesütött tekintettel eszem tovább a vacsorámat.
Mikor a többiek már nyugovóra tértek, én oda sompolygok Jason mellé, és mosolyogva leülök hozzá. Nem is vár semmire, megfogja a kezemet, és elindulunk.
-Hova megyünk? –kérdezem kíváncsian.
-Mindjárt meglátod. –aztán megáll- Most bekötöm a szemedet. –elővesz egy kendőt.
-Miért? –kicsit félek.
-Csak bízz bennem…-hátam mögé lép, és beköti a szememet.
Egy ideig még sétálunk, aztán lekerül rólam a kendő. Pokróc van leterítve a fűben, egy piknikes kosarat is látok. Szóval ez a meglepetés…tetszik!
-Ez nagyon szép…olyan aranyos vagy. –mosolygok rá.
-Örülök, hogy tetszik. –felém nyújtja a kezét, amit megfogok. Udvariasan lesegít a pokrócra, hogy falatozhatni kezdjünk.
Még sosem éreztem ilyet egy fiú közelében sem, a puszta jelenléte megmosolyogtat, mintha az, hogy itt ül mellettem, elég lenne ahhoz, hogy boldog legyek. Mi ez az érzés? Talán ez a szerelem? De hogy lehet, hogy egy életen át nem szerettem bele senkibe, Jason pedig egy nap alatt elrabolta a szívem…Félek…életemben először félek, miközben boldog vagyok. Olyan törékeny ez az érzés, de minden nappal erősödik, minden csóktól nagyobb lesz.
Ahogy erre gondolok, megsimogatom Jason arcát, amibe szokás szerint belepirul. Annyira, de annyira aranyos…
-Mire gondolsz? –töri meg a csendet, hogy oldja zavarát.
-Arra, ha pillangó lennék, csak a te válladra szállnék, ha esténként lefeküdnél, a párkányon ülve őrizném álmodat és…-miket beszélek? Mióta lettem ilyen érzelgős? Most bolondnak tarthat…nagyszerű…
-És? –kérdez rá. Talán mégsem vagyok akkora bolond a szemében?
-És arra, hogy…olyan rég csókoltál meg…-mivel nem jön válasz, felállok, és zavartan nevetni kezdek- Mindegy…-elég-elég, most már túl sokat nevetsz! Kínos...
-Nem az. –szólal meg- Nekem nem mindegy. –kicsit ő is zavarban van, de végül megcsókol.
Egészen új élmény ez számomra, olyat csókolhatok, akit igazán szeretek. Szeretek? Azt hiszem, hogy megijedtem a saját érzéseimtől, mert inkább elkapom a fejemet.
-Sajnálom, én csak…-igyekszem felállni, de mivel ő is ezt teszi, összeütközünk, amiből egy kisebb esés kerekedik végkifejlettként.
-Rani…a kezed…-hebegi Jason zavartan, mikor megbizonyosodik róla, hogy jól vagyok.
Olyan szerencsétlenül estem, hogy mikor megpróbálom felnyomni magam, megérzem, hogy min „támaszkodom”. Jó ég, Jason lába között van a kezem!
-Ne haragudj! Megnyomtalak, fáj? –kérdezem ijedten, mikor végre sikerül felülnöm. Kész kabaré…
-Semmi baj. –mosolyog megértően, és végig simít a karomon. Ugye ez nem azt jelenti, hogy azt hiszi, hogy szándékosan csináltam, vagy folytatást akarok?
-Tényleg csak véletlen volt! –magyarázkodom tovább zavartan.
-Komolyan nem fáj…-mosolyodik el- Miért vagy ennyire ideges?
-Mert…azt hittem, hogy…-nagy levegő- hogy félre fogod érteni, és olyan leszel, mint mások szoktak…-visszaülök a pokrócra, nem tudok a szemébe nézni.
-Mint mások? Mire gondolsz? –kérdezi.
-Ahonnan én jövök, a férfiak nem sokra becsülik a nőket, a rangsorban alattuk vannak a szemükben. Az apám elég nagy fejes, ő mindig megvédett engem, de tudom, hogy nem mindenki volt ilyen szerencsés, mint én. A fiatal fiúk ezt látják otthon, ezért sem tartják sokra a nőket. Tiszteletlenek…Nem csak a törzsemre értem, főleg az amerikaiak…-hogy írjam még szebben körbe?
-Mit hittél, mit csinálok veled? –megfogja a kezemet.
-Téged nem olyannak ismertelek meg, aki bármit is csinálna. –mondom őszintén- De nekem a párkapcsolat dolog még új…Nem vagyok az a félénk kislány, de túl tapasztalt sem ilyen dolgokban…-sajnálom.
-Ez bántott? Hát én sem…-neveti el a dolgot, hogy oldja a hangulatot.
Vajon ez azt jelenti, hogy valamennyire tiszteli a koreai hagyományokat, és még vár a szüzessége elvesztésével? Akkor megérthet, és ő is komolyan veszi a párkapcsolati dolgokat…Nem kérdezek rá…nem merek.
-Örülök, hogy megértesz…-lopok tőle egy lágy csókot, aztán visszaindulunk a táborba.
Pár nap múlva csomagolunk, vége a tábornak. Közben Jasonnal is sokkal jobban összemelegedünk, azt hiszem, hogy a barátnője vagyok vagy mi...
Az is kiderül, hogy nem lakunk túl messze egymástól Jasonnal, viszont a gyermekelhelyezés miatt mindkettőnknek célszerűbb a pereket lebonyolító bíróság közelébe költözni. Jasonnak azért, mert ő az ügyvéd, nekem pedig azért, mert ott kell lennem a konzulens feladataim miatt a külföldre költöző gyerekek ügyében.
Már hazafelé tartunk a buszon, ami hazaviszi az önkénteseket, mikor erről kezdünk beszélgetni.
-A bíróságtól tíz percre bérlek egy kislakást, ha nem veszed tolakodásnak, vagy túl gyorsnak, szívesen látnálak, mint lakótársat erre a két-három hétre. Persze nem kell elfogadnod, semmit sem erőltetek, de nagyon örülnék…-kulcsolom kezét a kezébe.
Tudom, hogy az édesanyjával él, de neki is kényelmesebb lenne, mint minden nap repülőn utazni, alig aludni, stb. Titkon abban is reménykedem, hogy esélyem lesz jobban megismerni, mert amit eddig láttam, az nagyon tetszik.
Azt hiszem, hogy szerelmes vagyok…szerelem volt első látásra…
Letusolok, felveszek egy pólót meg boxert, feküdnék le aludni, de nem jön álom a szememre. Olyan finom volt ez a puszi…remélem nem csak nekem. Csak Ranira tudok gondolni, annyira szép, és kedves…Ábrándozásomból kopogás térít magamhoz. Meglepetésemre Rani áll az ajtóban mikor kinyitom.
‐Szia… - köszön.
‐Szi…szia… - fogadjunk azért jött, mert nem akar tőlem semmit, és hagyjam békén…
‐Én csak azért jöttem, hogy ezt a dolgot megbeszéljük…úgy értem, hogy azt, ami a búcsúzáskor… - tudtam…
‐Ne is mondd tovább, az én hibám volt. – vágok a szavába.
‐Hiba? – kérdez vissza.
‐Igen, mert nem figyeltem oda. Remélem, hogy ezzel nem sértettelek meg.
‐Megsérteni? Jason, én…Felejtsd el, nem érdekes. – mi nem érdekes? Nem ezt akarta? Mielőtt elmenne, megfogom a kezét. Aztán elengedem, mikor hátranéz, és egy lépést hátrálok is.
‐Csak azt, hogy…azt, hogy még sosem találkoztam ennyire kedves, figyelmes és jóképű sráccal, mint te. Talán nem vetted észre, de nagyon kedvellek, és ez ellen nem tehetek semmit, még akkor sem, ha téged bánt ez a puszi. Nekem tetszett… - tényleg? Váó…lehetek még ennél jobban is zavarban? - Te mit gondolsz erről? – kérdezi a szemembe nézve.
‐Nekem is tetszett…olyan finom és puha a szád… - ezt komolyan én mondtam?
‐Jason… - közelebb lép hozzám.
‐Igen? – kérdezem, de válasz helyett megcsókol. Kicsit meg is lepődöm, de aztán visszacsókolok. Tényleg nagyon finom ajka van…
‐Jó éjt! – szakítja meg hírtelen a csókot, aztán kapok még egy puszit az arcomra, és elmegy.
Csak állok és nézek utána, aztán észbe kapok és bemegyek a házba. Ranira gondolva alszom el…
Reggel intézek egy telefont, hogy menjenek ki a szülőjelöltek lakására. Pár óra múlva jön is egy hívásom, hogy megfelel az elvárásoknak. Ez remek. Megyek is és tudatom a táborvezetővel a jó hírt, aztán a kiszemelt gyerkőcnek is elújságoljuk a nagy hírt, aki azonnal átölel minket boldogan. Raninak is el akarom mondani, de sehol nem találom. Pedig ebéd után el akartam volna menni vele valahova…Mindegy…
Ma sok dolgom van, mert még két házaspár jött. Szerencsére akadt pár segítségem is, akik elvégzik a munka könnyebb részét.
Később vacsi előtt megpillantom Ranit. Oda is szaladok hozzá.
‐Szia! – mosolygok.
‐Szia! Hogy vagy? – köszön vissza.
‐Jól, csak kerestelek délelőtt. Gondoltam az ebédszünetben elmehettünk volna egy kicsit kikapcsolódni, együtt lógni… - mondom.
‐Lógni? – kérdez vissza.
‐Igen, lógni. – mi van ebben ilyen furcsa?
‐Miről? – mi?
‐Nem úgy. – nevetek kicsit - Együtt lógni annyit tesz, hogy csavargunk egy kicsit, kikapcsolódunk. – magyarázom el neki.
‐Áh, szóval lógni…értem…Persze, jól hangzik. Este ráérek, ha te is. Van itt egy kis zuhogó, állítólag nagyon szép, akár egy kis vízesés, oda elmehetnénk, ha van kedved. – jól hangzik.
‐Rendben, szívesen megyek. – mosolygok.
‐Jó, akkor vacsora után indulhatunk. Hozz magaddal fürdőnadrágot, mert este a legkellemesebb megmártózni egy forró nap után… - jah, hogy pancsolni megyünk?
‐Oké, akkor este. Szia… - elköszönök, mert még van mit csinálnom.
‐Szia… - integet.
Átnézek még pár dolgot, és máris segíthetek a többi önkéntesnek megetetni a gyerekeket. Utána lefektetni. Kemény meló itt lenni. Mikor minden házban csend van, mi is nekiállhatunk enni. Épp mennék oda Ranihoz, de megállít a táborvezető, hogy egyek vele. Ránézek Ranira, készülnék mondani valamit, aztán meggondolom magam, és belemegyek…úgyis találkozunk vacsi után. Mikor látom, hogy Rani végez, megpróbálom kedvesen lerázni a táborvezetőt és megyek a lakhelyemre, hogy elkészüljek. Felveszem a fürdőnadrágomat meg egy pólót és mehetek is. De hova is…? Mondjuk az ő házikójához.
Állok az ajtó előtt, de ne merek bekopogni…mikor rászánom magam és emelem a kezemet, hogy kopogjak, de nyílik az ajtó.
‐Szia Jason! – köszön mosolyogva.
‐Szia… - máris zavarba jöttem…már csak a gondolattól is, hogy kettesben leszek vele.
‐Meg van a fürdőnadrág? – kérdezi.
‐Meg, itt van rajtam. – mosolygok.
‐Akkor indulhatunk. – mintha kicsit izgatott lenne.
Ha tudom, hogy ennyit fogunk sétálni, nem papucsot veszek fel…De nem panaszkodom, mert Ranival lehetek. Nagyon tetszik nekem. Igazán édes lány. Persze édesanyámat még nem avattam be, mert…hát…még fennáll a csalódás lehetősége. Ha eljön az idő, bemutatom neki.
Az egész utat végig beszélgetjük. Fura…vele könnyebben megy a beszélgetés, mint más lányokkal. Mintha már évek óta ismerném. De egy szó se jön ki a torkomon, mikor megérkezünk a zuhataghoz, és levetkőzik fürdőruhára. Meg se tudok mozdulni, csak nézem…gyönyörű…
‐Valami baj van? Nem tetszik a fürdőruhám? – ennyire elbambultam? Istenem…
‐Dehogy…khöm…nagyon szép…nagyon szép vagy benne. – már megint zavarban vagyok.
‐Köszönöm. – az a mosoly… - Te pólóban jössz be a vízbe? – kérdezi már a vízből.
‐Jah…nem. – leveszem a felsőmet és én is bemegyek a vízbe, körbe nézek, de nem látom.
‐Rani…? – mire kimondom a nevét, előttem bukkan fel a víz alól…így közelebbről még szexibb.
‐Na, hogy tetszik? – kérdezi mosolyogva.
‐Gyönyörű… - mondom végig nézve rajta, de észbe kapok – mármint tényleg nagyon szép ez a hely. – mosolygok kínosan, és inkább az úszásnál döntök – El tudsz kapni? – kérdezem, de már jócskán elhagytam.
Játszunk még egy kicsit, aztán tisztes távolságban leülünk a sziklákra, ami még a vízben van, és mesélek neki a mai napról, hogy lehet, hogy még két gyereknek lesz családja.
Közelebb úszik hozzám.
‐Feszültnek látszol. – most, hogy alig pár centi van köztünk, meglehet…
‐Könnyen előfordulhat…még sosem randiztam ilyen szép lánnyal, mint te. –közeledik…oké, a végén szívrohamom lesz, ha továbbra is ilyen gyorsan ver a szívem. Kezével a mellkasomnak támaszkodik, és…és megcsókol.
Óvatosan átölelem a derekát, és visszacsókolok. Lassan válnak el ajkaink, kinyitom szemeimet, és gyönyörű mosolygós arc van előttem. Nem tudom, hogy mit mondjak, vagy mit csináljak, úgyhogy maradok csendben, kicsit zavarban is vagyok…
Kimegyünk a vízből kicsit száradni, közben a csillagokat nézzük. Persze én inkább a legragyogóbb csillagot nézem, aki itt ül mellettem. Aztán felöltözünk, mert ideje visszamenni. Látom, hogy fázik, ezért leveszem a pólómat, és ráadom. Nem akarom, hogy megfázzon…Belém karol, és sétálunk vissza a faházikókhoz. Elkísérem a sajátjához.
‐Köszönöm az estét, nagyon jól éreztem magam. – mondom mosolyogva.
‐Megbeszéltük. Hát akkor… - nyúl a kilincshez, de megfogom a kezét.
‐Várj…öhm…szabad? – közelebb lépek hozzá.
‐Mit? – kérdez vissza.
‐Hát…szeretnélek megcsókolni. – szerintem megint elvörösödtem…
Mosolyogva bólint. Rendben…Az arcára simítom a kezemet, lehajolok hozzá, és újra összeforr az ajkunk. A hátamra simulnak kezei, és közelebb von magához.
‐Jó éjszakát… - szakítom meg a csókot, pedig még órákig csókoltam volna…
‐Jó éjt. – mosolyog, aztán bemegy a házba.
Levakarhatatlan mosolyommal megyek én is aludni. Fantasztikus este volt…egy fantasztikus lánnyal.
Másnap még rengeteg papírmunkám van, így sajnos egész délelőtt nem látom Ranit. Kicsit lelassítja a munkámat, hogy folyton rá gondolok, de nem tehetek róla. Főleg, hogy túráról maradok le, amit Rani vezet, az erdőben…szívesen sétáltam volna vele…
Szerencsére késő délutánra végzek és újabb két gyerkőcnek találtunk otthont. Büszke vagyok magamra…Még nem jöttek vissza a túráról, de nem baj, addig elkészítem a meglepit neki, és segítek a táborban maradt önkénteseknek a vacsorával.
Mikor már a felnőttek esznek, meglátom Ranit, beszélget valakivel. Na nem baj, odamegyek hozzá, úgy sem eszem…Egyszerűen odamegyek hozzá, és köszönés nélkül a füléhez hajolok.
‐Ne edd tele magad…van egy meglepetésem. – mosolygok, aztán megyek tovább.
Leülök egy kisebb tűz mellé, és várom, hogy elszállingózzanak aludni az emberek. Mikor már senki nincs kint csak én, Rani lehuppan mellém. Rá mosolygok, aztán megfogom a kezét, és elindulunk az erdőbe.
‐Hova megyünk? – kérdezi egy idő után.
‐Mindjárt meglátod. – mondom, aztán megállok, mert már közel vagyunk – Most bekötöm a szemedet. – előveszek egy kendőt.
‐Miért? – nem kell megijedni.
‐Csak bízz bennem… - háta mögé lépek, és bekötöm a szemét.
Sétálunk még egy kicsit, aztán leveszem a róla a szemfedőt. Piknikkel készültem. Pokróc a földön, kosárban az ételek. Remélem, tetszik neki…
-Szóval még tanulsz. És mi leszel, ha nagy leszel? –kérdezi mosolyogva.
-Nagyon szeretnék konzul lenni. –mondom, majd újra a tűzre pillantok.
-Ez egy igazán figyelemre való hivatás. Nem is hittem volna, hogy konzul szeretnél lenni, bár érthető…Amikor rád és a gyerekekre néztem, azt hittem, tanító néni vagy. Csak, mert olyan jól kijössz velük. –mondja.
-Te is jól kijössz velük. Te miért pont ügyvéd? –kíváncsi vagyok.
-Mert szeretek segíteni az embereken. Persze a bűnözők védelmét nem vállalom el, csak annak segítek, akiről meggyőződésem, hogy ártatlan. Még egy olyan ügyem sem volt, ahol a védencemet bebörtönözték volna. Na meg persze, jól keresek vele. –meséli. Még egy kicsit beszélgetünk, aztán megyünk aludni, mert holnap frissnek kell lennünk.
A reggeli ébresztő után ismertetik a mai programot, aminek a gyerekek nagyon örülnek. Nekem még van egy kis dolgom, segítek az ebéd készítésénél, csak utána megyek le a tóra. Mikor leérek, az első, akit meglátok, Jason. Fürdőnadrágban még jobban látszanak az izmai, egészen libabőrös leszek tőle. Ajjaj Rani, nagyon tetszik neked ez a fiú…
-Szia. –köszönök oda, mikor oda érek.
-Szia! Örülök, hogy…-látom, ahogy pillantásával végig néz rajtam, és ha jól látom, én is tetszem neki- hogy látlak. Azt hittem, te maradtál a táborban a többi gyerekkel.
-Mint látod, itt vagyok. –mondom- Aranyosan játszottál az előbb a gyerekekkel. –leülök mellé.
-Te…engem néztél? –kérdezi mosolyogva. Mielőtt még válaszolnék, Jasont véletlenül fejbe találja egy labda, amin mindketten jót nevetünk. Jason persze enged a kérésnek, és visszamegy játszani.
Egy darabig még a parton maradok, de aztán engem is megfűznek, hogy menjek be a vízbe. Már egy ideje a tóban pancsolunk, mikor valaki befogja hátulról a szememet.
-Na, ki vagyok? –kérdezi egy ismerős hang a fülembe súgva.
-Had gondolkodjam…-végig tapogatom a kezét- Jason? –mosolygom.
-Bingó! –ki más is lehettél volna…Ezer közül is megismerném ezt a kedves és lágy hangot. Jasont közben a gyerekek letámadják, aki dobálni kezdi őket a vízben. Érdekes játék, ráadásul testközelből megismerhetem, mert engem is a vízbe dob, aztán oda úszik hozzám. Feljövök a víz alól, de csak mosolygom rá. Olyan közel van hozzám, nem bírom ki, hogy ne nézzem meg újra, csak most közelebbről. Tökéletes testfelépítésű, vidám, aranyos, olyan, mint az elképzelt ideálom. Zavarban van, olyan cuki.
-Jason! Akadt egy kis munkád…-kiabál a táborvezető neki.
-Úgy néz ki, menned kell. –mondom, hogy kicsit mindketten leszálljunk a földre.
-Öhm…igen…akkor…majd a táborban látjuk egymást. –meglepetésemre még egy puszit is kapok búcsúzóul. Mi még kicsit maradunk a gyerekekkel, szívesen játszom én is velük, jól elvagyunk.
Vacsorára persze visszamegyünk, de Jasont nem látom. Talán még mindig dolgozik. Azt hiszem, hogy talán nem bánja, ha elviszem neki a vacsoráját. Mikor odaérek, kopogok, aztán bemegyek a tálcával együtt.
-Nem láttalak a vacsoránál, gondoltam, hogy itt vagy. –félretolom az asztalon lévő papírokat, és leteszem a tálcát.
-Köszönöm, ez kedves tőled. –enni kezd, de azért beszélgetünk is. Mesél a munkájáról és a leendő szülőkről. Ha már így rátörtem, segítek neki a papírok rendezgetésében és átnézésében. Sokszor van nekem is papírmunkám, tudom, hogy milyen fárasztó tud lenni egyedül szemezgetni.
Párszor, ha látom, hogy engem néz, ránézek, de akkor gyorsan elkapja a fejét. Mikor végzünk mindennel, elkísér a faházig. Útközben mesélek neki a délutánról, amit ő kihagyott, de majd bepótoljuk. Mikor megérkezünk, adni akarok egy búcsú puszit neki, de mivel ő is ezt szeretné, a szájára sikeredik. Láthatóan nagyon zavarban van, én meg fel sem fogom, hogy mi történt. Zavartan köszönünk el egymástól, aztán megy is.
Bemegyek a kisházba, de még mindig ez a puszi, vagy csók jár a fejemben. Rövid volt, de még így is éreztem, hogy milyen édes az ajka. Nem tudom abbahagyni a mosolygást, és érzem, hogy az arcom is ég.
-Jason…-még kimondani is jó a nevét. Nem gondoltam volna, hogy a gyerekek háláján kívül kapok még valamit ettől a tábortól, de tévedtem…kellemes csalódás… Miután lezuhanyozom, fogat mosok, az ágyra ülök, hogy bekenjem magam testápolóval. Közben a Holdat nézem, és még mindig ez a fiú jár a fejemben. Beszélnem kell vele. Most. Gyorsan felveszem a pizsama sortomat és topmat, belebújok a papucsomba, és átcsoszogom az ő szállására.
-Szia…-köszönök bizonytalanul.
-Szi…szia…-úgy látom, hogy valaki még nálam is bizonytalanabb.
-Én csak azért jöttem, hogy ezt a dolgot megbeszéljük…úgy értem, hogy azt, ami a búcsúzáskor…
-Ne is mondd tovább, az én hibám volt. –vág közbe.
-Hiba? –kérdezek vissza.
-Igen, mert nem figyeltem oda. Remélem, hogy ezzel nem sértettelek meg. –magyarázkodik.
-Megsérteni? Jason, én…Felejtsd el, nem érdekes. –már indulnék, mikor megfogja a karomat. Mikor hátranézek, zavartan elenged, és egyet hátra is lép.
-Mit akartál mondani? –kérdezi még mindig zavartan tőlem.
-Csak azt, hogy…-na jó, őszinte leszek- azt, hogy még sosem találkoztam ennyire kedves, figyelmes és jóképű sráccal, mint te. Talán nem vetted észre, de nagyon kedvellek, és ez ellen nem tehetek semmit, még akkor sem, ha téged bánt ez a puszi. Nekem tetszett…-lesütöm pillantásomat- Te mit gondolsz erről? –nézek rá újra.
-Nekem is tetszett…olyan finom és puha a szád…-végre legalább egy kicsit megnyílt nekem. Ha ezt most nem mondta volna, már nem lennék itt. El is mosolyodom.
-Jason…-lépek egy kicsit közelebb.
-Igen? –nem mondok semmit, csak finoman megcsókolom. Ez egy kicsit hosszabb, mint a tegnapi puszi, de nincs merszem hosszú másodpercekig csókolgatni. Csak kivárom, hogy kicsit viszonozza, aztán meg is szakítom.
-Jó éjt! –még egy utolsó puszit kap az arcára, aztán elszaladok. Most már végre sikerül álomra hajtanom a fejemet, a házba érve pár perc múlva már az igazak álmát alszom.
Másnap reggel elindulok két önkéntessel, hogy élelmiszert és gyógyszereket vásároljunk. Mire végzünk, elmegy az egész nap, így sajnos nem sok időm marad a gyerekekre. Az egyikük boldogan meséli megérkezésünkkor, hogy hamarosan lesznek neki is igazi szülei, ami azt jelenti, hogy Jason jó munkát végez…
…Jason… A tegnap este óta nem is láttam, azt sem tudom, hogy hogyan viszonyuljak hozzá. Mielőtt ezt kigondolhatnám, meglátom, hogy felém tart.
-Szia! –köszön mosolyogva.
-Szia! Hogy vagy? –kérdezem kedvesen.
-Jól, csak kerestelek délelőtt. Gondoltam az ebédszünetben elmehettünk volna egy kicsit kikapcsolódni, együtt lógni…-mondja.
-Lógni? –kérdezek rá.
-Igen, lógni. –feleli.
-Miről? –nem értem.
-Nem úgy. –neveti el kicsit magát- Együtt lógni annyit tesz, hogy csavargunk egy kicsit, kikapcsolódunk. –magyarázza.
-Áh, szóval lógni…értem…-most már- Persze, jól hangzik. Este ráérek, ha te is. Van itt egy kis zuhogó, állítólag nagyon szép, akár egy kis vízesés, oda elmehetnénk, ha van kedved. –remélem, hogy tetszik neki az ötlet.
-Rendben, szívesen megyek. –igen, igen, igen…
-Jó, akkor vacsora után indulhatunk. Hozz magaddal fürdőnadrágot, mert este a legkellemesebb megmártózni egy forró nap után…-mosolygok.
-Oké, akkor este. Szia…-köszön el.
-Szia…-köszönök el én is, aztán integetve tovább állok, hogy megnézzem a gyerekeket.
Elég különös munkám lesz a héten, de édesanyám nagyon örül neki. Önkéntes leszek egy táborban, ahol külföldi árvák lesznek. Én segítek az örökbefogadásokkal kapcsolatban. Jó, ha egy ügyvéd is jelen van az ilyen dolgoknál. Még a végén elrontanak valamit a leendő szülők, és vagy nem kapják meg a gyerkőcöt, vagy később veszik el tőle…ez a gyereknek se jó. Másrészről, meg elkerülhetjük azokat az embereket is, akik nem éppen azok a szülő típusok, egyszerűen csak kell nekik, mert miért ne…
Már nagyon várom. Úgy hallottam sok önkéntes jön, különféle országokból. Anyukám azt mondja, remek alkalom, hogy végre megismerjek egy csinos, segítőkész lányt…Az ismerkedéssel semmi gond, de ha randi lenne belőle…na hát elég annyi, hogy a legutóbbi randim azzal telt, hogy mekegtem-makogtam…kellemetlen volt. Nem vagyok az a csajozós srác. Nem is tudom mit mondjak egy lánynak, ha kettesben vagyok vele…
A tábor helyszínére érve ledöbbenek a rengeteg gyerek láttán. Ennyi kis aprólékot…Járkálok, ismerkedek, sok gyerek már eleve úgy jön oda hozzám, mintha 1000 éve ismerne. Nagyon közvetlenek, nem igazán félnek…tőlem legalábbis nem. De jöttek Afrikából is néhányan…hozzájuk csak a fekete fiúk mernek odamenni. Pedig jó fejnek tűnnek, de hát a kissrácok félnek a „sötét” alakoktól.
Ahogy járkálok, megpillantok egy nagyon csinos lányt. Labdázik a gyerekekkel. Odamegyek, hogy kicsit elraboljam, míg bemutatkozom neki. De megtorpanok, nem tudom hogy szólítsam le. Csak állok, míg véletlenül a lábamra nem lép.
‐Óh, elnézést! – fordul meg azonnal. Így közelebbről még szebb…
‐Nem történt semmi széphölgy. – válaszolok mosolyogva - Jason Kang. – mutatkozom be kezet nyújtva neki.
‐Én… - megjelenik egy kislány és elkezdi a ráncigálni…öhm…hát még nem tudom a nevét…szóval ennek az igazán szemrevaló lányzó szoknyáját. Biccent nekem bocsánatkérésként, és visszamegy játszani. De találkozunk még…
A környéken maradva sétálgatok és ismerkedek további önkéntesekkel. Azt mondják, hogy jön egy indiánlány is, de ne bízzak benne. Hát, majd odafigyelek…
A beszélgetések közben folyton szemmel tartom a labdázó szépséget. Mikor látom, hogy befejezték a játékot, felé indulok el.
‐Úgy látom, hogy jól megérted a gyerekeket. Láthatóan nagyon szeretnek, pedig még csak most jöttél. Te is önkéntes vagy? – mondjuk hülye kérdés, itt minden felnőtt az…
‐Igen, én is. Nagyon szeretem a gyerekeket, talán azért is, mert egy kicsit még én is az vagyok. – ez aranyos, el is nevetgélünk rajta.
‐Sok ember jött segíteni. Vannak afrikaiak, ázsiaiak…ha jól látom, te is az vagy. – mondom a szemébe nézve…biztos az, elég a szemére nézni.
‐Mondhatni. – aha…
‐Azt beszélik, hogy van itt egy indián lány is. Én kicsit tartok azért tőle. – mesélem neki is a pletykát, amit hallottam az imént.
‐Igen? De miért? – kérdezi.
‐A gyerekek miatt. Azt suttogják, hogy nem lehet bennük megbízni, mert vadak. – válaszolok újból a szóbeszéd alapján.
‐Komolyan? Én nem hinném. – válaszol és elmegy. Valami rosszat mondtam?
Este összegyűlünk, hogy bemutatkozzunk egymásnak. Még több új önkéntest látok. Nagyon szép dolog, hogy ennyi ember jött segíteni a gyerekeknek. Meglátom…fenébe, még mindig nem tudom a nevét…mindegy odamegyek a szépséghez mosolyogva. Sorba mutatkoznak be az emberek, aztán rá kerül a sor. Végre megtudom a nevét.
‐A nevem Rani Payas. – hogy mi? Ezt nem hiszem el…ilyen zavarban sem voltam még. Nem hiszem el, hogy ez velem történt meg…Micsoda alaptalan pletyka volt. Bocsánatot kell kérjek tőle, amit meg is teszek, mikor vége az ismerkedésnek.
‐Azt hiszem, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel. Hagytam magam befolyásolni a szóbeszédnek, pedig jómagam is tudom, hogy milyen az, ha kívülállónak nézik az embert. – megyek oda hozzá kínosan mosolyogva. Szégyellem magam…
‐Szót se róla…Nem vagyok egy haragtartó típus, megszoktam már, hogy előbb bizonyítanom kell ahhoz, hogy elfogadjanak…és…Rani, Rani Payas… - nyújt kezet nekem. Kezet fogok vele, aztán megcsókolom a kézfejét.
‐Pedig meg mertem volna rá esküdni a szemedből, hogy… - közbevág.
‐Nem sokat tévedtél, tényleg van bennem ázsiai vér is. Az egyik nagypapám koreai. – micsoda véletlen…Rögtön elmosolyodom.
‐Az én édesanyám is az. – mondom még szélesebb mosollyal.
‐Rina, Rina! – hogy ki? Raninak szól?
‐A nevem Rani, de tessék?
‐Bocsánat. Szóval az egyik kislány csúnyán elesett, és azt mondja, hogy veled szeretne beszélni. Öhm…itt is van… - ohh, tehát megint itt kell, hogy hagyjon.
‐Megyek már. – mondja a hölgynek, aztán felém fordul - A vacsoránál találkozunk. – kapok egy…egy puszit az arcomra, és elillan.
Csak állok, és nézek utána. Kaptam egy puszit…Ritkán kapok lányoktól puszit, na jó, az anyukámat leszámítva. De most már ideje felébredni…Jason, munkára!
Este, takarodót fújunk a gyerekeknek. Igyekszem én is segíteni, és ágyba tenni az apróságokat. Az egyik faházikóban a srácok megkérnek, hogy meséljek nekik esti mesét…hát nem vagyok túl kreatív ebben, de azért közösen csak összehozunk egy mesét…mindenki belerak valamit…nagyon aranyosak, jót nevetünk is, hogy milyen zagyvaság sült ki belőle, aztán betakargatom őket és megyek én is vacsizni.
Magamhoz veszem a kajámat, és valami jó társaságot keresve magamnak nézek körbe. Persze, hogy Ranit keresem, és meg is pillantom egyedül ücsörögni egy kisebb tűz mellett.
‐Egyedül? – kérdezem, mikor mögé lépek.
‐Most már nem. Ülj csak le… - mondja, és odébb húzódva szorít nekem is helyet. Kedves…de miről beszélgessek vele? Valami olyanról kéne, amiről tudok is...
‐Szóval még tanulsz. És mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezem mosolyogva.
‐Nagyon szeretnék konzul lenni. – válaszolja.
‐Ez egy igazán figyelemre való hivatás. Nem is hittem volna, hogy konzul szeretnél lenni, bár érthető…Amikor rád és a gyerekekre néztem, azt hittem tanító néni vagy. Csak mert olyan jól kijössz velük. – magyarázom.
‐Te is jól kijössz velük. – mosolyog rám – Te miért pont ügyvéd? – kérdezi kíváncsian.
‐Mert szeretek segíteni az embereken. Persze a bűnözők védelmét nem vállalom el, csak annak segítek, akiről meggyőződésem, hogy ártatlan. Még egy olyan ügyem sem volt, ahol a védencemet bebörtönözték volna. – mondom büszkén – Na meg persze, jól keresek vele.
Magamon meglepődve, egész jól elbeszélgetek vele. De aztán ideje menni, mert minden napra ki kell aludnunk magunkat. Nem lenne túl szerencsés, ha fáradtan foglalkoznánk a gyerekekkel. Különben is holnap, a közeli tóhoz visszük őket kicsit pancsolni.
Valami rádiós ébresztőre kel az egész tábor. Az ébresztő után, elmondják a napi programot, a gyerekek ujjongani kezdenek, és azonnal készülődni. Nagyon izgatottak. A reggeli után azonnal megyünk is…bár Ranit nem látom, ami kicsit zavar…nem is tudom miért. Mindegy…
A tóban labdáznak, meg birkóznak velem a gyerekek…élvezik, ahogy dobálom őket a vízben. És én is élvezem…kicsit olyan lehet nekik, mintha az apukájuk játszana velük…nekem sose volt apám…kicsit elgondolkodva ülök ki a tó partjára nyakamban a törölközővel, és figyelem a játszadozó srácokat.
‐Szia. – hallok meg egy kellemes hangot mellőlem…Rani…
‐Szia! Örülök, hogy… - mikor felnézek rá, elakad a lélegzetem. Egy bikiniben áll mellettem, és nagyon jól néz ki…mit jól!? Őrülten szexin. – hogy látlak. – nyögöm ki a kis szünet után – Azt hittem te maradtál a táborban a többi gyerekkel. – mert vannak kisebbek is, akiket később hoznak ide…
‐Mint látod, itt vagyok. – igen, érzékelem…kezdek egyre jobban zavarba jönni… - Aranyosan játszottál az előbb a gyerekekkel. – ül le mellém mosolyogva.
‐Te…engem néztél? – kérdezem mosollyal az arcomon.
De a választ már nem tudom meg, mert egy srác dobja felém a labdát, ami el is találja a fejemet, és jót nevetnek rajta, Ranival együtt. Aztán kiabálják, hogy „Jason, gyere játszani!”…most én hagyom itt Ranit. Megyek vissza a vízbe labdázni.
Kicsivel később egy gyönyörűséget pillantok meg a vízben. Hírtelen jött ötletből mögé úszom és befogom a szemét.
‐Na, ki vagyok? – kérdezem a fülébe súgva.
‐Had gondolkodjam… - végig tapogatja a kezemet – Jason? – kérdezi mosolyogva.
‐Bingó! - mondom nevetve.
Ahogy elnézem, a lányokkal jött be a vízbe, akik szintén letámadnak, akárcsak a fiúk, hogy dobáljam őket kicsit. Rani mosolyogva figyel a vízből, aztán odamegyek hozzá, felkapom és…kis elgondolkodás után őt is eldobom a vízbe, aztán odaúszok hozzá. Mikor feljön a víz alól csak mosolyog…huhh, akkor nem bánja, hogy vele is játszottam…Kicsit közel vagyunk egymáshoz. Nem jön ki szó a számon, és inkább meg se kísérlem, hogy mondjak valamit, mert csak hülyeséget tudnék mondani…Végig néz rajtam, én meg érzem, hogy egyre vörösebb vagyok.
‐Jason! – kiabál a táborvezető – Akadt egy kis munkád… - csak nem leendő szülők jöttek? De még mindig nem nagyon tértem magamhoz…
‐Úgy néz ki menned kell. – mondja Rani.
‐Öhm…igen…akkor…majd a táborban látjuk egymást. – most én adok az arcára félénken egy puszit, remélem nem bánja…
Felkapom a törölközőmet és megyek is. A táborban már vár egy ifjú házaspár. Odasietek hozzájuk magamra kapva egy pólót. Elnézést kérek a megjelenésemért, aztán nekilátunk a dolgoknak. Sok munka van egy örökbefogadási kérelemmel. Először ki kell tölteniük egy csomó papírt, rengeteg kérdésre kell válaszolniuk, le kell ellenőriznem, hogy volt-e már priuszuk nekik, vagy valamelyik családtagjuknak. Ellenőriznem kell, hogy a gyereknek lenne-e saját szobája, hol laknak…a lakásba ki kell küldenem valakit, aki felméri az állapotát, a kereseti igazolásukat is le kell adniuk, hogy el tudnák-e tartani a gyereket…szóval tényleg rengeteg meló, ráadásul képtelenség egy nap alatt lebonyolítani…
Este még mindig a papírmunkával bíbelődök, mert a táborvezető, már feladta, és rá hagyta az egész melót. Kopognak az ajtón, aztán Rani jelenik meg egy tálcával.
‐Nem láttalak a vacsoránál, gondoltam, hogy itt vagy. – kicsit félretolja a papírokat, és lerakja elém a kaját.
‐Köszönöm, ez kedves tőled. – mondom és nekiállok enni, nem akarom megsérteni azzal, hogy félretolom, ha már behozta nekem, pedig még lenne pár dolog, amit holnapra át kéne nézzek…közben érdeklődik, a szülőjelöltekről, én meg szívesen válaszolgatok neki.
Felajánlja, hogy segít nekem még átnézni a szülőkkel kapcsolatban pár papírt. Így gyorsabban is haladok, az már biztos. Alapos munkát végez, mint egy kis gyakornok…Párszor előfordul, hogy megakad rajta a szemem, aztán mikor rám néz, elkapom a fejemet és csinálom tovább a dolgomat. Már csak annyi dolgom van, hogy holnap kiküldjek valakit a pár lakására. Ezen múlik az egész…eddig semmi kivetni valót nem találtunk.
Kijövünk a dolgozószobából és a faházához kísérem, ezalatt mesél nekem arról, hogy milyen jól szórakoztak még, miután elmentem. Feltűnően lassan haladunk…talán ő sem akar még elválni tőlem? Vagy csak az én tempómat követi? Nem tudom, mindenesetre megérkezünk. Adni akarok az arcára egy jó éjt puszit, de ő is erre gondolt, mert egy szájra puszi sül ki belőle. Kapásból elvörösödöm. Zavartan elköszönünk egymástól, aztán én is megyek aludni.
Szerkesztve Garfield által @ 2010. 07. 14. 00:22:05
Kellemesen meleg, nyári napon indulok el utamra. Ma egy csapat táborozó fiatalnak fogunk segíteni, amolyan önkéntes munka. Külföldi árvák, akik túl szegény országokban nőnének fel ahhoz, hogy legyen valaki belőlük, így a kormány felelősséget vállalt irántuk, és megpróbálja őket segíteni, hogy a helyes úton maradjanak.
Viszek magammal két nagy gurulós bőröndöt is, mert egy egész hetet maradok. Kíváncsian várom már a munkát, mert nagyon szeretem a gyerekeket, és biztosan jó móka lesz. Lesznek még rajtam kívül ott további önkéntesek is, a tábor vezetője, és a szervezője, egy gyermekpszichológus, aki az eddig átélt eseményeket segít feldolgozni, valamint egy ügyvéd is, aki szintén önkéntesi munkát lát el a gyermekek örökbefogadási pereivel kapcsolatban.
Hosszú autóút vár rám, aminek annyira azért nem örülök, hisz csak két hete van jogosítványom, és még nincs rutinom vezetésből. De hogy is legyen, ha sosem vezetek? Ez majd jó kis gyakorlat lesz. Cabrioval megyek, mert szeretem, ha utazás közben, még így autózva is a természetben lehetek. Talán ez egy ősi ösztön, nem tudom…
Megérkezve azonnal bemutatkozom mindenkinek, majd a gyerekeket megyek megismerni. A többsége kicsit félénk, de ezt nem is csodálom, ilyen sorssal a nyakukban… Épp labdázgatunk, mikor hátra lépve valaki lábára lépek.
-Óh, elnézést! –fordulok meg ijedten, mire egy helyes, izmos, ázsiai fiúval találom magam szemben.
-Nem történt semmi széphölgy. –mosolyogja, aztán kezet nyújt nekem- Jason Kang. –mutatkozik be.
-Én…-mondanám a nevem, de egy kislány húzogatni kezdi a szoknyámat, hogy dobjam neki a labdát. Mosolyogva engedek neki, és inkább visszaállok játszani egy apró biccentés után, amit Jason felé intézek bocsánatkérésként.
A játék után megint összefutok azzal a fiúval, aki az előbb mutatkozott be nekem. Engem várt, vagy csak megint erre volt dolga? Mindegy is, én örülök a társaságának.
-Úgy látom, hogy jól megérted a gyerekeket. Láthatóan nagyon szeretnek, pedig még csak most jöttél. Te is önkéntes vagy? –kérdezi.
-Igen, én is. Nagyon szeretem a gyerekeket, talán azért is, mert egy kicsit még én is az vagyok. –ezen jót nevetünk.
-Sok emberjött segíteni. Vannak afrikaiak, ázsiaiak…ha jól látom, te is az vagy. –néz a szemembe.
-Mondhatni. –felelem, de mielőtt még elszánnám magam, hogy kicsit többet áruljak el magamról, ő folytatja.
-Azt beszélik, hogy van itt egy indián lány is. Én kicsit tartok azért tőle. –micsoda?
-Igen? De miért? –kérdezem.
-A gyerekek miatt. Azt suttogják, hogy nem lehet bennük megbízni, mert vadak. -…
-Komolyan? Én nem hinném. –nem mondok semmit, inkább elsétálok.
Este a táborozókat felügyelők összegyűlnek, hogy bemutatkozzanak egymásnak. Jason is itt van, de mikor mosolyogva mellém áll, csak sóhajtok egyet. Nem sokkal később én lépek elő bemutatkozni.
-A nevem Rani Payas –ennyi elég is volt, hogy Jason kicsit elsápadjon. Az egész beszéd alatt láthatóan kínosan érzi magát, de a bemutatkozások után azért odajön hozzám.
-Azt hiszem, hogy tartozom egy bocsánatkéréssel. Hagytam magam befolyásolni a szóbeszédnek, pedig jómagam is tudom, hogy milyen az, ha kívülállónak nézik az embert. –magyarázza kisfiús mosolygással.
-Szót se róla…Nem vagyok egy haragtartó típus, megszoktam már, hogy előbb bizonyítanom kell ahhoz, hogy elfogadjanak…és…Rani, Rani Payas…-mutatkozom be a kezemet nyújtva, pótolva azt, ami a délelőtt elmaradt. Először kezet fog velem, aztán csókot hint kézfejemre.
-Pedig meg mertem volna rá esküdni a szemedből, hogy…
-Nem sokat tévedtél, tényleg van bennem ázsiai vér is. Az egyik nagypapám koreai. –mondom, mire Jason arcán széles mosoly jelenik meg.
-Az én édesanyám is az. –nahát, közös ősök…
-Rina, Rina! –jön kiabálva az egyik táboroztató.
-A nevem Rani, de tessék? –nézek rá.
-Bocsánat. Szóval az egyik kislány csúnyán elesett, és azt mondja, hogy veled szeretne beszélni. Öhm…itt is van…-egy cetlit húz elő rajta a nevemmel. De akkor miért nem tudta rendesen mondani? Mindegy…
-Megyek már. –mondom a nőnek, majd Jasonre nézek- A vacsoránál találkozunk. –adok egy puszit az arcára, aztán sietek a kislányhoz.
Este tábortüzes vacsorát tartunk, miután minden gyerek lefeküdt már. Én egy kisebb tűznél üldögélek a vacsorámmal, és a csillagokat nézem. Most valahogy nem vágyom a sokaságra, hosszú napom volt, jó így nyugiban. Persze a csatlakozó társaságot nem bánom, mert Jason jelenik meg a hátam mögött.
-Egyedül? –kérdezi.
-Most már nem. Ülj csak le…-mondom kedvesen, és odébb húzódok, hogy ő is a tűz mellé ülhessen.
