|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Saya | 2017. 07. 25. 14:16:12 | #35190 |
 Karakter: Rani Payas
Én nagyon örülök, hogy együtt vagyunk, de bánt, hogy mások nem fogadják el ezt. Úgy érzem, hogy az apám sosem fog megbékülni. Mikor leülünk enni, csak tologatom az ételt, és ezt Jason is látja, ezért megfogja a kezemet. Végig simít az arcomon, aztán közelebb hajolva megcsókol...egyre szenvedélyesebben...
-Jason...-szakítom meg a csókot- Nem tudom, hogy ma menne-e...
-Nem akarok erőltetni semmit. Ne haragudj, ha túl heves vagyok, csak annyira hiányoztál, hogy nem tudok betelni a csókoddal. -elmosolyodom és adok egy puszit a szájára.
-Te is hiányoztál. Kár, hogy az apám nem fogadja el a boldogságomat...-mondom szomorúan.
Szerelmem...-megfogja a kezemet.
-Elmosogatok.
-Szeretlek...-ölel át hátulról a nyakamba csókolva.
-Én is téged. -bújok az ölelésébe- Menj, fürödj le...-ad egy puszit és megy.
Én is lefürdök, addig Jason megágyaz. Bebújok mellé az ágyba, ő pedig combomra simítja a kezét, de olyan gyorsan elkapja, sőt alig akar átölelni is.
-Baj van? -nem értem.
-Nincs. -mosolyogja.
-Akkor miért félsz megérinteni?
-Nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy muszáj velem lenned...mármint érted, én...
-Sss...-szájára teszem az ujjamat- Értem, de a karjaidban szeretnék elaludni. -végre rendesen hozzábújhatok, és olyan jól esik, hogy simogat, puszilgat, hogy hamar elalszom.
Pár nap múlva Jason anyukája látogat meg minket azzal, hogy Jason nagymamája mégis csak szeretne megismerni. Nagyon izgulok, és valahogy nem találok méltó ruhát az eseményre.
-Rani, kicsim...-húz magához kedvesem- Nem a ruha miatt fog megszeretni, hanem a lenyűgöző személyiséged miatt, és mert káprázatosan szép vagy...-mosolyog.
-Nem hiszem, hogy a nagymamádat érdekelné, hogy mennyire tartasz szépnek. -mosolyodom el- Melyik volt a legjobb?
-Mindben gyönyörű vagy. -csókolna meg, de nem-nem.
-Jason...
-Öhm...Ebben is csodálatos vagy, de nekem a fekete tetszett a legjobban. -néz végig rajtam.
-Persze, mert az a legrövidebb. -sóhajtom.
-Te kérdezted...-csókol meg hosszan, sőt a fenekembe is belemarkol.
-Erre most nem érünk rá...Menj te is készülődni! -szólok rá.
A vacsora meglepően jól alakul. Sokat beszélgetünk, Jason nagymamája mindenre kíváncsi. A legmeglepőbb, hogy még meg is ölel. Azt hiszem, ha nem is tetszik neki az, ahogy élünk, engem elfogad az unokája mellett és ez nagyon jó.
Ez a találkozó jót tett a lelkemnek, és már épp kezdene minden lenyugodni körülöttünk, mikor egyik este, mikor egy romantikus filmezés után csókolózunk, kopog valaki.
-Jason, segítened kell...-anya?
-Anya, mi történt? -leültetem őt és hozok egy pohár vizet, hogy próbáljon megnyugodni.
-A testvéred...bajba került, és őrizetbe vették, de ő nem tett semmit...-sír.
-Nyugodjon meg, kérem. Meg fogok tenni mindent azért, hogy segítsek neki. -nyugtatja Jason- Mondjon el mindent, amit csak tud az esetről és már megyek is a rendőrségre, hogy kihozzam.
Én anyuval hazamegyek, Jason pedig a rendőrségre, és hamarosan haza is hozza testvéremet. Még elmondja mire kell számítani, de úgy néz ki, hogy talán már nem lesz nagyobb baj. Anyu nagyon hálás, sőt apu is kezet nyújt neki.
-Annyira köszönöm, Jason...-ölelem át már otthon.
-Ne köszönj semmit, ez természetes...nemsokára egy család leszünk...-mosolyog- De ennek az ügynek biztos lesz folytatása. Már csak az előítéletek miatt is.
-Tudom, hogy jó kezekben van az öcsém. -csókolom meg.
-Köszönöm, hogy ennyire bízol bennem...-újra megcsókolom és a karjaiba bújok.
-Talán még apu is megenyhül...
-Most már nyugodj meg, minden rendben lesz...-cirógatja az arcomat, és olyan mélyen néz a szemembe.
-Jason...nem lenne kedved...-kezdek bele bátortalanul.
-Mihez? -húz kicsit közelebb.
-Szeretkezni. -most miért csodálkozik?- Tudom, hogy nem illendő kimondani és nem a legjobbkor hozom ezt elő, de napok óta ott motoszkál a fejemben. Amikor látlak zuhanyozni vagy amikor öltözöl...én...én olyankor vetkőztetnélek. -a nyakába kapaszkodom- Rossz dolog, hogy ennyire kívánlak?
-A lehető legjobb, mert én is pont így érzek. Félek, hogy nem foglak tudni kiengedni az ágyból. -az arcomat kezdi puszilgatni.
-Akkor ne engedj ki...A karjaidban akarok lenni örökre. -olyan heves csókcsatát vívunk, hogy szinte levegőhöz sem jutok, de aztán valahogy alább hagy a hevessége- Valami baj van?
-Nem, ne haragudj, csak...
-Semmi baj. Ha nem, hát nem...-tördelem idegesen az ujjaimat.
-Az a baj, hogy feszültség van bennem, és...-kezd el magyarázkodni.
-Persze, én vagyok a hülye. Nem vagyunk állatok, hogy ne bírjuk...bírjam ki...-attól még rosszul esik.
-Nem akarok csalódást okozni, nagyon hosszú volt a nap és...
-Jason! Csak...csak ne magyarázkodj, jó? Ne...-sóhajtom- Ezzel alázol meg, nem a visszautasítással. Hidd el, hogy semmi baj...Legutóbb én nem akartam, most te. Talán legközelebb mindketten akarjuk majd. -mosolyodom el halványan.
Másnap úgy döntök, hogy ideje szót emelni az országban élő kisebbségek nevében, főleg azután, ami a testvéremmel történt. Róla persze nem fogok beszélni, hogy ne kerüljön még nagyobb bajban, de mivel az egyik helyi iskolában az elfogadásról fogok egy előadást tartani, úgy érzem, hogy a másik, vagyis a saját oldalamról is beszélhetek, hogy még mindig milyen megkülönböztetéseknek vagyunk kitéve. Egy visszafogott ruha mellett döntök, ami elég elegáns is ahhoz, hogy utána Jasonnal el tudjunk menni vacsorázni. Megígérte, hogy értem jön.
Végzős diákok hallgatják az előadást, és mind nagyon érdeklődve figyeli. Okos kérdéseik vannak, van aki közülük is konzul szeretne lenni, így erről is tudok kicsit beszélni. Az utolsó előadás után kimerülten megyek a parkolóba. Jason írt, hogy ott vár, de három fiú állja az utamat.
-Szerinted tényleg jogaitok vannak? -kezd bele az egyik- Több jogot akartok, mint ami nekünk van.
-Szerintem menjetek inkább haza! Úgy látom a buli ma korábban kezdődött. -láthatóan részegek, ezért mennék is, de a másik elkapja a karomat.
-Kiscica, hova-hova?! Be akarsz illeszkedni? Akkor illeszkedj a farkamra...-kitépem a karomat.
-Utoljára mondom, hogy hagyjatok békén és menjetek szépen haza! -megint megragadja az egyike a kezemet, de ezúttal eljár a kezem és egy hatalmas pofont keverek le neki.
-Te kis kurva, most megkapod, amit érdemelsz! -ketten próbálnak betuszkolni a kocsiba, míg a harmadik már nyitja is az ajtót. Torkom szakadtából sikítok és csak remélem, hogy valaki meghallja és segít.
Szerencsémre Jason észrevesz és azonnal a segítségemre siet. Azt hiszem az egyik tanár az, aki szintén odarohan segíteni, így ketten már elbánnak a három fiúval és rendőrt is hívnak.
-Rani, kicsim...-kuporodik le mellém Jason, miközben a rendőrök is megérkeznek.
-Kérlek, most ne érj hozzám...-húzom össze magam- Azt mondták, hogy egy kurva vagyok és ezt érdemlem. -sírok.
-Három részeg tesztoszteronban túlbuzgó senki...Ők kapják meg, amit megérdemelnek. Most már nyugodj meg...-nem ér hozzám, de nem tágít mellőlem.
-Az apám is ilyennek lát, ugye? Egy olcsó nőnek, aki bárkinek odaadná magát. -szipogom.
-Kérlek, ne beszélj butaságokat! Megrémültél, de ha megnyugszol...
-Te ismersz, ugye nem gondolod ezt? Te tudod, hogy szerelemből adtam oda magam és én...Vagy már te is ilyennek látsz? Ezért nem akartál velem lenni? -kérdezem szomorúan.
-Elég! -nem bírja ki és magához ölel- Nem tudom miket mondtak ezek az állatok neked, de azt igen, hogy te vagy az egyik legtisztább ember, akit ismerek. Gyönyörű vagy kívül és belül is. Ezeket pedig hosszú időre rács mögé juttatom...-ökölbe szorult kezére teszem a kezemet.
-Köszönöm, hogy jöttél...nem most, hanem amúgy is az életembe...-mellkasához bújva sírok tovább. Azt hiszem minden egyszerre jön ki rajtam, mert ez már sok volt- Menjünk el messzire...
-Mi? -kérdezi hátamat simogatva.
-Vigyél el oda, ahol senki nem ismer minket...szökjünk el...kérlek...-pityergek még mindig.
|
| Garfield | 2017. 03. 19. 16:04:15 | #35058 |
 Karakter: Jason Kang
- Aludni? – kérdez vissza, én elpirulok kérdésére…igen, azon a téren is hiányzik… - Nem úgy értettem, én csak... – kezd magyarázkodni, de…
- Az sem lenne baj, ha úgy értetted volna...Tudom, hogy nem illene ezt mondanom, és hidd el tisztellek téged és a szüleidet is és az elvárásaikat, de... – mosolyodom el sóhajtva.
- De? – hát…
- Meseszép vagy, és nem tudom kiverni a fejemből a veled töltött éjszakákat. Bárcsak újra úgy érezhetnélek, mint akkor, de ne aggódj...nem... – elhallgatok, mert finoman derekamba marva közelebb hajol.
- Én is szeretkezni akarok veled. – súgja édesen - De nem lehet, mert...mert nem akarom megbánni. Csodálatos minden veled töltött perc és nem akarom, hogy ez megváltozzon. Majd ha lenyugodtak a körülmények...
- Ha a feleségem leszel? – kérdezem mosolyogva.
- Talán...De most hazamegyek veled és melletted alszom el. – bújik hozzám, é meg boldogan ölelem magamhoz.
Haza is jön velem. Boldog vagyok, hogy beleegyezett, hogy ma velem alszik. Nem tudom, hogy fogom elengedni reggel, de most még itt van, és most ez a lényeg. Olyan édes, felveszi az egyik pulcsimat, és hozzám bújik.
- Annyira jó, hogy megint itt vagy. – mondom puszilgatva.
- Nekem is. Olyan rossz nélküled elaludni, annyira üres az ágy és a lelkem is, ha nem vagy velem. Fáj minden, ami körülöttünk van és fáj, hogy milyen egyszerűen boldogok tudnánk lenni, csak mások úgy megnehezítik... – sóhajtja szomorúan.
- Egyszer ez is elmúlik, addig meg itt vagyunk egymásnak. – mondom még mindig puszikkal halmozva…egyszerűen nem tudok betelni vele.
- Igen… - válaszolja, és pár perc múlva azt veszem észre, hogy elaludt, miközben puszilgattam.
Kicsit jobban magamhoz ölelve alszom el én is. Rég volt már ilyen nyugodt éjszakánk. Arra ébredek, hogy Rani nincs mellettem, nem tudom mennyi lehet az idő, de még sötét van. Körbe nézek, és meglátom az ablaknál. Felkelek, és mögé lépve átölelem, és nyakába csókolok.
- Nem tudsz aludni? – puszilom meg arcán is.
- Korán aludtunk el... – bújik hozzám - Olyan jó, hogy megint itt lehetek veled, ha tudnád mennyire hiányzott... – néz a szemembe.
- Hidd el, nekem is és legszívesebben már el sem eresztenélek. – ölelem szorosabban.
Visszamegyünk az ágyba, és újra egymás karjaiban alszunk el. Reggel viszont kellemetlen zajra ébredünk. Valaki az ajtón dörömböl. Megyek ajtót nyitni. Mikor kinyitom….Rani apja?!
- Itt van a lányom?! – kiabál rám köszönés nélkül, de válaszolni sincs időm, mert Rani jön le.
- Apa?
- Elárulnád mégis mit művelsz? Tényleg nem jöttél haza? Megint odadobtad magad ennek a... – néz végig rajtam - Lassan annyit sem érsz, mint egy utcalány! – idegesen Rani feé indul, de nem engedem tovább. Ajtón kívülre vezetem.
- Ez itt az én házam, pontosabban már a miénk, és Rani az én menyasszonyom, ezért ha be akar jönni, tisztelettel kell vele bánnia! – mondom mérgesen. Felidegesített azzal, amiket Raninak mondott. Engem nem érdekel ha engem illet bántó szavakkal, de Ranit…na azt nem!
- Jó, akkor most dönts...vagy hazajössz velem és itt hagyod ezt a fertőt, vagy soha többet nem teheted be a lábadat a házamba! – tényleg választás elé kényszeríti?!
- Nem. Én maradok. Talán így jobb is lesz, nem kell miattam szégyenkezned vagy idegeskedned... – egyszerűen sarkon fordul az apja, és elmegy minden szó nélkül. Ez…ez hihetetlen…hogy képes a lányát egyszerűen itt hagyni, és így beszélni vele?!
Innentől fogva Rani csak sír és sír…nem tudom megvigasztalni. Annyira sajnálom, hogy ez történt. Nem akartam, hogy a családja és köztem kelljen választania. Én csak boldoggá akarom tenni…Arra rá tudom beszélni, hogy dőljön le egy kicsit aludni, és álomba is sírja magát. Rendelek egy nagy csokor vörös rózsát, tudom mennyire szereti, aztán elmegyek vacsoráért, mert véletlen sem szeretném elrontani a vacsorát.
- Én is szeretlek… - szagol bele a virágba, mikor hazaérek. Mögé sétálok, de ezt már meghallja, és felém fordul.
- Igen? - - mosolygom - Nem mertem főzni, nehogy elrontsam, nem tudom, hogy szereted-e a...
- Tökéletes lesz. – mosolyogva lép elém a szavamba vágva - Ahogy te is az vagy...köszönöm... – csókol meg. Örülök, hogy egy kicsivel jobb kedve van.
- Szeretlek… - nézek végig rajta, miután lopok egy csókot – Annyira gyönyörű vagy. - nem tudom levenni róla a szememet.
- Megterítek. - mondja zavartan...talán túlságosan is megnéztem?
- Segítek. - mosolyodom el.
Nagyon boldog vagyok, hogy újra itt van velem, együtt eszünk békésen, és hozzá bújva aludhatok majd el. Bárcsak ne látnám a szemében a szomorúságot. Nem is igazán eszik, inkább csak lökdösi az ételt. Megfogom az asztalon lévő kezét, mire a szemembe néz. Végig simítom az arcát, tekintetemmel követve kezem vonalát...annyira szép. Hirtelen a torkomban kezd dobogni a szívem...úgy érzem muszáj megcsókolnom. Közelebb hajolok, és csókban forr össze ajkunk. Hosszú perceken keresztül csókolózunk ami kezd egyre szenvedélyesebb lenni.
- Jason... - szakad el ajkaimtól - Nem tudom, hogy ma menne e...
- Nem akarok erőltetni semmit. - szakítom félbe - Ne haragudj, ha túl heves vagyok, csak annyira hiányoztál, hogy nem tudok betelni a csókoddal. - mondom zavartan. Elmosolyodik, és egy apró puszit kapok a számra.
- Te is hiányoztál. - mosolyog - Kár, hogy az apám nem fogadja el a boldogságomat... - szomorodik el.
- Szerelmem... - fogom meg a kezét.
- Elmosogatok. - erőltet magára egy mosolyt.
- Szeretlek... - ölelem át hátulról a nyakába csókolva.
- Én is téged. - bújik kicsit az ölelésembe - Menj, fürödj le... - hát rendben. Arcára adok egy puszit, és megyek.
Míg kicsim is lefürdik, addig megágyazok, és az ágyba fekve várom, hogy végezzen. Mikor bejön a szobába, a lélegzetem is elakad...elég rövid hálóruhát talált magának, és őrülten szexi. Bebújik mellém, és hozzám bújva csókol meg. A szívem majd kiugrik a helyéről... combjára simítom a kezemet, de észbe kapva azonnal elveszem onnan. Nem akarom, hogy úgy érezze bármit is erőltetek. Bénázok egy darabig, hogy hol öleljem, amit Rani is észrevesz.
- Baj van? - kérdezi értetlenül.
- Nincs. - mondom elmosolyodva.
- Akkor miért félsz megérinteni? - kérdezi elszomorodva.
- Nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy muszáj velem lenned...mármint, érted, én...
- Sss... - teszi ujját a számra - Értem. - mosolyog - De a karjaidban szeretnék elaludni. - elmosolyodom.
Még egy darabig simogatom, és puszikkal halmozom el, aztán észre veszem, hogy elaludt. Szeretném boldoggá tenni, de félek nem lesz az, ha az apja nem békél meg. Ki kell találnom valamit...De most csak magamhoz ölelem, és ahogy az illata az orromba kúszik, és halk szuszogását hallgatom, hamar elnyom az álom.
A következő pár nap pont ilyen szomorkásan telik, hiába próbálom felvidítani. Az zökkenti csak ki, mikor anyu meglátogat minket, és elmondja, hogy a nagymamám végre szeretné megismerni Ranit, és ideutazik. Kicsim egy pillanatra megijed, de anyu megnyugtatja, hogy ez egy hatalmas előre lépés. Végre nem azt szajkózza, hogy el kell vennem akit kiszemelt nekem, hanem próbálja elfogadni az választásomat, és megismerni azt a nőt, aki az egész világot jelenti nekem.
Anyu egy vacsorát szervez nekünk. Szegény szerelmem meg már vagy az ötödik ruhába bújik bele, és mutatja meg nekem, mert tetszeni szeretne a mamámnak.
- Rani, kicsim… - húzom magamhoz, mikor újra egy másik ruhában mutatja meg magát – Nem a ruha miatt fog megszeretni, hanem a lenyűgöző személyiséged, és mert káprázatosan szép vagy… - mosolyodom el.
- Nem hiszem, hogy a nagymamádat érdekelné, hogy mennyire tartasz szépnek. – mosolyodik el…végre egy mosoly annyi nap után… - Melyik volt a legjobb?
- Mindben gyönyörű vagy. – szeretném megcsókolni, de…
- Jason… - jaj, jó, mondok egyet…
- Öhm… - hátrébb lépek, hogy végig nézzek rajta – Ebben is csodálatos vagy, de nekem a fekete tetszett a legjobban.
- Persze, mert az a legrövidebb… - sóhajt.
- Te kérdezted… - mosolygom, és végre megcsókolhatom. Elég hosszúra nyúlik a csók, akkor szakítja meg, mikor fenekére simítom a kezemet.
- Erre most nem érünk rá… - mondja kipirult arccal – Menj te is készülődni. – és már itt sincs.
Végül Rani egy gyönyörű és mégis szolid ruhát választ, színben is megfelelő, nem rikító…de az alakját remekül kiemeli. Mikor megérkezünk, anyu nagy örömmel fogad minket, nagyi elég kimérten köszönt minket, de tetszik neki, hogy Rani ismeri a koreai illemet.
A vacsi elég jól sikerül. Nagyi sokat kérdez, belemegyünk Rani családi helyzetébe is. Kicsit elszomorodik szegény, de megfogom a kezét, mire rám pillant. Mosolyommal próbálom bíztatni. Elmesélünk mindent…A mamám megérti Rani apját, és már kezdem azt hinni, hogy sose fog beletörődni, hogy Ranit választottam, de hirtelen átöleli. Nagyon meglepődöm, de azt hiszem nem jobban, mint szerelemem. Nagyinak tetszik, hogy ennyire kitartunk egymás mellett, és tetszik neki Rani. Nem mondanám, hogy már teljesen elfogadja, hogy nem követem a koreai hagyományokat, de legalább igyekszik…
A következő pár napokban Rani végre mosolyog, és sok romantikus percet töltünk együtt. Kiveszek egy kis szabadságot, és csak egymással foglalkozunk. Szeretném a világ legboldogabb nőjévé tenni. Egyik délután egy romantikus film után kicsit kezdünk egymásra hangolódni, egyre szenvedélyesebben csókoljuk egymást, mikor őrült kopogásra leszünk figyelmesek.
- Jason, segítened kell… - mondja Rani édesanyja könnyes szemekkel.
- Anya, mi történt? – kérdezi Rani rémülten, és leülteti én meg hozok egy pohár vizet.
- A testvéred…bajba került, és őrizetbe vették, de ő nem tett semmit… - kezd el zokogni.
- Nyugodjon meg, kérem. Meg fogok tenni mindent, azért, hogy segítsek neki. – mondom nyugodtan – Mondjon el mindent, amit csak tud az esetről, és már megyek is a rendőrségre, hogy kihozzam.
Miután megtudom Rani édesanyjától, hogy a rendőrség szabálytalanul járt el a fiával, gyerekjáték lesz, hogy szabadlábon védekezzünk. Szegény fiú rossz helyen volt rossz időben, csak egy bűnbak, akire rá lehetett kenni…Rani hazakíséri az anyukáját, én meg máris megyek a rendőrőrsre. Amint egy ügyvéd elkezd a törvény paragrafusaival érvelni, a hatóság összehúzza magát. Elérem, hogy kiengedjék, és hazaviszem. Egy tipikus ügy…elítélnek mindenkit, akinek a bőrszíne nem fehér…
Belépünk az ajtón, és mindenki láthatóan megnyugszik. Elmondom a további teendőket, és azt, hogy a jelenlétem nélkül Rani testvére ne mondjon semmit ha esetleg a rendőrség újra felkeresné. Az anyukájuk nagyon hálás nekem, még át is ölel, de az apjuk…egy kis hezitálás után minden szó nélkül a kezét nyújtja. Elfogadom a kézfogást, és köszönete jeléül biccent egyet a fejével.
- Annyira köszönöm, Jason… - ölel át kicsim már otthon.
- Ne köszönj semmit, ez természetes…nemsokára egy család leszünk… - mosolygok – De ennek az ügynek biztos lesz folytatása. Már csak az előítéletek miatt is… - sóhajtok.
- Tudom, hogy jó kezekben van az öcsém. – csókol meg lágyan.
- Köszönöm, hogy ennyire bízol bennem. – újabb csókot kapok, aztán a karjaimba bújik.
- Talán még apu is megenyhül… - remélem kicsim…
Szerkesztve Garfield által @ 2017. 03. 19. 16:05:02
|
| Saya | 2016. 04. 08. 01:13:41 | #34172 |
Karakter: Rani Payas
-Kérlek hívj, ha...ha hazaértetek...-mondja szomorúan- és mielőbbi jobbulást az édesapádnak...
-Átadom neki. -nehéz a búcsú...
-Szeretlek! -megcsókol.
-Én is szeretlek...-ölelem át, de anyu szól, hogy végre bemehetünk apához, ezért megyek is.
Csak másnap van alkalmam találkozni Jasonnel, de az sem örömteli, hiszen csak pakolni jövök.
-Szia! -kap fel és csókol meg- Mégsem költözöl haza? Maradsz velem? -kérdezi mosolyogva.
-Nem, sajnálom...csak pár dologért jöttem. -ez olyan szomorú, megszakad a szívem.
-Kibékülsz apukáddal, és utána minket is el fog fogadni, hidd el...
-Nem tudom Jason...apám, tudod, ő elég önfejű. -leveszem a gyűrűt- Mielőtt te kérnéd vissza, én...
-Ezt most felejtsd el...-adja vissza és szorítja meg a kezemet- Ha évekig kell várni, hogy apád megbékéljen, én várni fogok rád.
-De ott van a nagymamád is és most minden annyira bonyolult. - én ez már nem bírom.
-Édesem...-letörli könnyeimet- Az élet sokszor nehéz és igazságtalan, de együtt megoldunk mindent. Van egy olyan érzésem, hogy a nagymamám könnyebben meg fog puhulni. Ameddig a szüleidnél leszel, majd randizgatunk. Mint a táborban, ahol megismertelek...-simogatja az arcomat.
-Szeretlek...-hozzá bújva csókolom meg.
Jason segít bepakolni, és még haza is visz, ahol elsőként testvéreim köszöntenek, de anyu is kijön, aztán már csak én megyek ki búcsúzkodni. Kicsit leülünk a teraszon.
-Nagyon kedves családod van...-mosolyogja
-Igen, szimpatikus vagy nekik...talán még apunak is, csak ugye a származásunk...
-Semmi sem lehet tökéletes. Minden rendben lesz, látod anyukád is szurkol nekünk. -ölel magához.
-Kérlek, tegyél meg nekem valamit...
-Bármit. -hint csókot a kezemre.
-Békülj ki a mamáddal! Tudom, hogy neked is fontos a családod. -ezzel csak neki szeretnék jót.
-Rendben...de ha nála a békülés az, hogy vegyek feleségül mást, akkor...-szájára teszem a kezemet.
-Nem azt kértem, hogy ne harcolj a szerelmünkért. -közben látom, hogy a tesóim az ablakból figyelnek.
-Aranyosak...
-Szerintem is, de most mennem kell, és neked is. -állok fel.
-Rendben, még ma átmegyek anyuhoz. -rossz tőle elválni, de remélem, hogy legalább ő rendezni tudja a kapcsolatát a családjával.
Pár hét múlva kezdenek lenyugodni a dolgok, és apu is sokkal jobban van, sőt a kórházból is kiengedték már. Anyu nagy viták árán éri el, hogy legalább néha csukja be a szemét az én boldogságom kedvéért, ha Jasonról van szó. Nem tudom...nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez nála annyit jelent, hogy legyen nyugalom, úgy csinál mintha, de valójában meg...na mindegy...
Egyik este Jason jön értem, de apu nyit neki ajtót. Talán azért nem ugrik neki rögtön, mert anyu szülei számon kérték rajta a nagy ellenségeskedést a koreaiak iránt, hiszen anyu is az, és negyed részben én is. Azt hiszem jobban bántja, hogy odaadtam magam neki minden esküvő és hivatalos papír nélkül. A gondolataimat az viszont eltereli, hogy bár Jason nagymamája sem enyhült, az anyukája azért látni szeretne. Nagyon barátságos velem, egy öleléssel fogad.
Később Jason és én kimegyünk a kertbe sétálni. Rég volt minden ilyen békés.
-Annyira szeretlek...
-Én is szeretlek. -mosolyogva simítom végig mellkasát és csókolom meg lágyan.
-Annyira hiányzik, hogy a karjaimban tarthassalak...hogy melletted ébredjek...
-Nekem is hiányzol...de talán már nem kell sokáig kibírnunk. -mondom mosolyogva.
-Már kitűzhetjük az esküvő napját? -oh...öhm...
-Nem, ez még gyors lenne apunak, és szeretném, ha a nagymamád is elfogadna minket. -bár tudom, hogy apám a szíve mélyén már lemondott rólam, az sem érdekelte, hogy átjövök ide vagy mit fogunk csinálni...Mintha már nem a lánya lennék, és ez fáj.
-Akkor nem lehetne, hogy legalább ma otthon aludj velem? -kérdezi félénken.
-Aludni? -kérdezek vissza, hogy vajon ez tényleg jó ötlet-e, de erre ő elpirul. Most hallom meg magam, hogy ez hogy hangozhatott, mire én is elpirulok. -Nem úgy értettem, én csak...
-Az sem lenne baj, ha úgy értetted volna...Tudom, hogy nem illene ezt mondanom, és hidd el tisztellek téged és a szüleidet is és az elvárásaikat, de...-mosolyogva sóhajt egy nagyot.
-De? -szeretném, ha kimondaná azt, amire gondol.
-Meseszép vagy, és nem tudom kiverni a fejemből a veled töltött éjszakákat. Bárcsak újra úgy érezhetnélek, mint akkor, de ne aggódj...nem...-mielőtt befejezné, ujjaimat puhán a derekába mélyesztem és közelebb hajolok.
-Én is szeretkezni akarok veled. -suttogom- De nem lehet, mert...mert nem akarom megbánni. Csodálatos minden veled töltött perc és nem akarom, hogy ez megváltozzon. Majd ha lenyugodtak a körülmények...
-Ha a feleségem leszel? -kérdezi mosolyogva.
-Talán...De most hazamegyek veled és melletted alszom el. -felelem hozzá bújva.
Annak ellenére, hogy van még jó pár ruhám itt van, én Jason pulcsiját választom alvóruhának és ebben bújok a karjaiba.
-Annyira jó, hogy megint itt vagy. -puszilgat.
-Nekem is. Olyan rossz nélküled elaludni, annyira üres az ágy és a lelkem is, ha nem vagy velem. Fáj minden, ami körülöttünk van és fáj, hogy milyen egyszerűen boldogok tudnánk lenni, csak mások úgy megnehezítik...-sóhajtok.
-Egyszer ez is elmúlik, addig meg itt vagyunk egymásnak. -tényleg agyon leszek ma puszilgatva, de egy cseppet sem bánom.
-Igen...-rég voltam ilyen nyugodt és szerintem ezzel ő is így van, mert a lelki és testi kimerültségek után ebben a hirtelen jött nagy nyugalomban mindketten hamar elalszunk egymás karjaiban.
Mikor felébredek és ránézek az órára, meglátom, hogy még csak hajnal van. Nem akarom felébreszteni Jasont, ezért óvatosan mászok ki az ágyból. Az ablakon kibámulva eszembe jut az első találkozásunk, az első pillanat, mikor először néztem a szemébe és először dobbant nagyobbat a szívem. Hátra néznék rá, de mielőtt ezt megtenném ölelő kezét érzem meg derekamon és apró csókját nyakamon.
-Nem tudsz aludni? -ad egy puszit az arcomra is.
-Korán aludtunk el...-a karjaiba bújok- Olyan jó, hogy megint itt lehetek veled, ha tudnád mennyire hiányzott...-pillantok fel rá.
-Hidd el, nekem is és legszívesebben már el sem eresztenélek. -szorít jobban magához.
Újra egymást ölelve alszunk el, de reggel hangos dörömbölésre ébredünk. Jason megy ajtót nyitni, én meg a hangos kiabálásra megyek le. Mit keres itt az apám?
-Apa? -nézek döbbenten.
-Elárulnád mégis mit művelsz? -kiabál rám- Tényleg nem jöttél haza? Megint odadobtad magad ennek a...-gúnyosan végig néz Jasonon- Lassan annyit sem érsz, mint egy utcalány! -dühösen elindul felém, de Jason kitessékeli az ajtón.
-Ez itt az én házam, pontosabban már a miénk, és Rani az én menyasszonyom, ezért ha be akar jönni, tisztelettel kell vele bánnia! -még sosem láttam ilyen határozottnak.
-Jó, akkor most dönts...vagy hazajössz velem és itt hagyod ezt a fertőt, vagy soha többet nem teheted be a lábadat a házamba! -magyarázkodhatnék, hogy nem is feküdtünk le este, csak a pulcsijában aludtam, de ebből elegem van.
-Nem. Én maradok. Talán így jobb is lesz, nem kell miattam szégyenkezned vagy idegeskedned...-mondom egész halkan, de mire felnézek, apám sarkon fordul és elmegy.
Végig bőgöm a napot és még Jason sem tud megvigasztalni. Annyira fáj, hogy a családom és a szerelmem között kellett választanom, de akkor is így éreztem helyesnek. Jason nélkül nem tudok élni, ő az én új családom. Estefelé ébredek fel, mert rávett, hogy dőljek le egy kicsit. Lezuhanyozom, és meglepetésemre egy nagy csokor virág fogad a konyhában. Gyönyörűek...és egy kis cetli is van hozzá "A világ legszebb nőjének, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Szeretlek: Jason".
-Én is szeretlek...-szagolok bele a virágba és újra megcsodálom, de aztán hátra nézek, mert hallom, hogy valaki mögém sétál.
-Igen? -Jason az egy nagy szatyorral és mosollyal- Nem mertem főzni, nehogy elrontsam, nem tudom, hogy szereted-e a...
-Tökéletes lesz. -lépek mosolyogva elé- Ahogy te is az vagy...köszönöm...-csókolom meg lágyan. Nagyon hálás vagyok neki, mert igyekszik tartani bennem a lelket.
Szerkesztve Saya által @ 2016. 04. 08. 02:13:47
|
| Garfield | 2016. 02. 07. 23:03:32 | #33982 |
Karakter: Jason Kang
- Ne azért kérd meg a kezemet, mert haragszol a nagymamádra, és be akarod bizonyítani neki, hogy csak azért is neked lesz igazad... – becsukja a dobozt és kezemet eltolva áll fel.
- Rani... – utána nyúlok, hogy átölelhessem a derekát - Te is tudod, hogy ez nem így van... Annyira szeretlek... – szorítom magamhoz.
- Annyira, mint amilyen erősen szorítasz? – ohh…gyorsan elengedem.
- Ne haragudj... – mondom felállva, és arcára simítom a kezeimet - Gyere hozzám...
- De... – nenene…
- Nincs de...nincs semmi és senki, csak mi. Leszel a feleségem? – érintem össze a homlokunkat.
- Igen. – örömömben felkapom és megpörgetve csókolom meg. Kicsit ugyan megszédülök, a fejem…de olyan boldog vagyok, hogy nem is érdekel.
Napokig csak egymással foglalkozunk. Annyira boldog vagyok, hogy tényleg hozzám akar jönni. De pár nap múlva Rani megbeszél a szüleivel egy találkozót, hogy hivatalosan bejelentsük, hogy egybe fogunk kelni. Egy étteremben fogunk velük találkozni, szerelmem nagyon izgul, persze én is egy kicsit, de próbálom nyugtatni.
- Olyan szép vagy...tökéletes. – szorítom meg enyhén a kezét az étteremben.
- Köszönöm. – mosolyog rám - Szerinted elfogadják? Csak annyit mondtam a telefonban, hogy nagyon fontos döntésre jutottam és szeretném ezt velük megosztani, de...már itt is vannak... – látja meg a szüleit. Az anyukája átöleli Ranit, és engem is üdvözöl. Az apja viszont elég kimért.
- Kislányom...azt hittem egyedül jössz. – Rani megfogja a kezemet, hogy ne mondjak semmit. De nem is akartam, megbeszéltük, hogy majd ő beszél a szüleivel.
- Azért nem jöttem egyedül, mert Jasont is érinti a dolog. De...hogy vagytok? Rég találkoztunk, és hiányoztatok. – aranyos.
- Pontosan tudod. A bátyád elmondta, hogy neki is, a húgodnak is, és az öcsédnek is küldözgetsz e-maileket... – nem túl kedves válasz…
- Bűn, hogy érdekel a családom? Ha már család...lesz sajátom, ugyanis Jason megkérte a kezemet és én igent mondtam. – látom az anyukáján, hogy örül nekünk. Ez már fél siker.
- Satokh is elvett volna. Csalódtam. – áll fel, de aztán a szívéhez kapva esik össze.
- Apa! – térdel le hozzá Rani - Apa! Hallasz? Hívja már valaki a mentőket! – kiabálja kicsim - Ne csináld ezt velünk... – sírja el magát. Pár perc után magához tér, de mozdulni se tud.
Természetesen bejövök velük a kórházba, és próbálom tartani a lelket bennük. Satokh is bejön a kórházba, mert szóltak neki is, hogy mi történt, legalább van itt még valaki, aki foglalkozhat Ranival és az anyukájával.
Kis idő múlva kiderül, hogy Rani apjának szívrohama volt. De még nem mehetnek be hozzá. Pihenésre van szüksége, és további vizsgálatokra. Miután az orvos visszamegy a kórterembe, Rani félrehív.
- Most menj el, jó? – fogja meg a kezemet.
- De Rani...én...én nem hagyhatlak itt pont most... – mondom meglepetten.
- De igen. Az apámnak nincs arra szüksége, hogy együtt lásson minket. Ne haragudj... – mondja lehajtott fejjel. Ez most az jelenti, hogy…
- Te most...szakítasz? – kérdezem rémülten.
- Nem, de egy darabig jobb lenne, ha nem találkoznánk. Én...én...szóval...én hazaköltözöm. Az apámnak szüksége van rám. Nem akarok közted és a családom között választani, de...de most ez a helyes. – még mindig nem néz rám.
- Rendben. Megértelek. Nem is tehetek mást... – mondom szomorúan.
- Próbálj te is megbékülni a családoddal, hogy minden rendben legyen. – ez érdekel most a legkevésbé. Nem tudom mit mondjak…
- Kérlek hívj ha...ha hazaértetek... - rossz ezt kimondani, mert reggel még közös otthonunk volt - és mielőbbi jobbulást az édesapádnak.
- Átadom neki. – csak nézzük egymást egy darabig.
- Szeretlek! - mondom arcára simítva a kezemet és megcsókolom.
- Én is szeretlek... - ölel át, aztán az anyukája szól, hogy végre bemehetnek az apjához.
Nézem ahogy a kórterembe mennek, és becsukódik az ajtó, csak utána indulok el. Nem tudok aludni, és csak a hajnali órákban jön Ranitól egy sms, hogy otthon van, de most nem tud felhívni. Kicsit megkönnyebbült a lelkem, hogy ezek szerint most már rendben lesz minden...Csak velünk mi lesz? Visszaírok neki, hogy próbáljon kicsit aludni, képzelje, hogy ölelem és vigyázok rá.
Másnap, valamikor délelőtt Rani érkezik meg.
- Szia! - kapom fel aztán meg is csókolom...minden percben hiányzik mikor nincs velem - Mégsem költözöl haza? Maradsz velem? - mosolygok.
- Nem, sajnálom... - hajtja le a fejét - csak pár dologért jöttem. – ohh értem. Látom, hogy könnyben van a szeme…kicsim…
- Kibékülsz apukáddal, és utána minket is el fog fogadni hidd el. - próbálom bíztatni, bár elég nehéz ez nekem is.
- Nem tudom Jason...apám, tudod, ő elég önfejű. - leveszi a gyűrűt - Mielőtt te kérnéd vissza, én...
- Ezt most felejtsd el... - szorítom a markába - Ha évekig kell várni, hogy apád megbékéljen, én várni fogok rád. - nézek komolyan a szemébe.
- De ott van a nagymamád is és most minden annyira bonyolult. - legördül egy könnycsepp az arcán.
- Édesem... - letörlöm a könnyeit - Az élet sokszor nehéz és igazságtalan, de együtt megoldunk mindent. Van egy olyan érzésem, hogy a nagymamám könnyebben meg fog puhulni. - erőltetek magamra egy mosolyt - Ameddig a szüleidnél leszel, majd randizunk. Mint a táborban ahol megismertelek... - cirógatom az arcát, és végre elmosolyodik.
- Szeretlek... - öleli át a derekamat és csókol meg.
Fájó szívvel segítek neki két bőröndbe bepakolni néhány cuccát...javarész ruhák, de visz pár képet is rólunk, meg az ilyen csajos dolgait. Taxit akar hívni, de erről szó sem lehet. Elviszem és segítek a bőröndöket az ajtóig vinni. De nem tudunk hosszan búcsúzni, mert kivágódik az ajtó és a tesói már át is ölelik Ranit. Legalább tudom, hogy jó helyen lesz. Az anyukájuk érzékeli, hogy belerondítottak valamibe, így felkapják a táskákat és elmennek, persze köszönnek nekem...
- Köszönöm, hogy hazahoztad a lányomat. Rendes fiúnak látszol, és próbálok a férjem szívére hatni. - szorítja meg a kezemet és bemegy, mi meg kicsit leülünk a teraszon.
- Nagyon kedves családod van. - mosolygok.
- Igen, és szimpatikus vagy nekik...talán még apunak is, csak ugye a származásunk...
- Semmi sem lehet tökéletes. - mosolygok rá - Minden rendben lesz, látod anyukád is szurkol nekünk. - ölelem magadhoz.
- Kérlek tegyél meg nekem valamit. - néz rám komolyan.
- Bármit. - hintek csókot a kezére.
- Békülj ki a mamáddal. Tudom, hogy neked is fontos a családod. - sóhajtok egyet.
- Rendben...de ha nála a békülés az, hogy vegyek feleségül mást, akkor... - számra teszi a kezét.
- Nem azt kértem, hogy ne harcolj a szerelmünkért. - az ablakra néz, és látom a tesói leselkednek.
- Aranyosak... - jegyzem meg.
- Szerintem is...de most mennem kell. És neked is. - áll fel.
- Rendben, még ma átmegyek anyuhoz. - közelebb húzom, és átölelem derekát, így a hasán van a fejem. Beletúr a hajamba és felbiccenti a fejemet, hogy édes búcsúcsókot adjon, aztán bemegy.
Hetek telnek el, és egyre jobban hiányzik Rani. Az apjával már minden rendben, hazamehetett, és kicsim elmondása szerint örül, hogy otthon van. Bár annak még mindig nem, mikor velem találkozik, de az anyukája egyre jobban kiáll mellettünk, ami jó, addig, míg nincs a szülei közt emiatt feszültség. Én a nagyival nem igazán jutok dűlőre, pedig nagyon szeretném ha felhagyna azzal, hogy egy ismeretlen lányt vegyek feleségül.
Egyik este, mikor megyek kicsimért nincs a teraszon. Mindig ott várt, hogy nehogy az apja nyisson ajtót. A kocsiból próbálom hívni, de nem veszi fel...rendben...becsöngetek. Az apja nyit ajtót.
- Jason, gyere be. - mondja szigorúan az apja...öhm rendben...
- Üdvözlöm! Remélem már jobban van a szíve. - próbálok udvarias lenni, bár eléggé meglepett, hogy beinvitált.
- Köszönöm, vigyáznak rám itthon. Rani mindjárt kész. - hamar lezárta a beszélgetést, de legalább nem akar megölni, ez már jó, nem? Nem?
Megérkezik Rani, és elmeséli, hogy az édesanyja szülei voltak látogatóban, akik teljesen felháborodtak, hogy miért ellenzi ennyire Rani apja a kapcsolatunkat. Emlékeztették, hogy Rani anyukája félig koreai és így Rani is az részben. Így megpróbál megismerni, mielőtt teljesen leírna, mert nem vagyok indián. Ennek örülök, viszont az én nagyimat nem lehetett meggyőzni, és már vissza is ment Koreába. Ennek ellenére anyu szeretné már látni Ranit, így ma nála vacsorázunk.
Mikor megérkezünk, anyu szorosan átöleli Ranit, nagyon örül neki. Elmondja kicsimnek mennyire sajnálja, hogy nem tudott nagyira hatni, és még mindig ellenzi, hogy együtt legyünk. Mikor telefonon beszélt Rani a nagyszüleimmel, még nem tudták, hogy nem teljesen azonos a nemzetiségünk. De bíztat minket, hogy idővel mindenki meg fog békélni.
- Annyira szeretlek... – mondom a kertben, mert kijöttünk kicsit sétálgatni.
- Én is szeretlek. - mosolyogva simít végig a mellkasomon és csókban forrnak össze ajkaink.
- Annyira hiányzik, hogy a karjaimban tarthassalak...hogy melletted ébredjek… - mondom őszintén.
- Nekem is hiányzol…de talán már nem kell sokáig kibírnunk. – mosolyog rám.
- Már kitűzhetjük az esküvő napját? – kérdezem lelkesen.
- Nem, ez még gyors lenne apunak, és szeretném ha a nagymamád is elfogadna minket. – magyarázza, bár látom, hogy ő se túl boldog emiatt.
- Akkor nem lehetne, hogy legalább ma otthon aludj velem? – kérdezem bátortalanul.
|
| Saya | 2015. 02. 09. 15:40:05 | #32453 |
Karakter: Rani Payas
-Nem...-közelebb lép, és megfogja az arcomat- Ha el akarsz menni, rendben...de csak velem. -megcsókol- Szeretlek...
-Én is szeretlek, de...
-Nincs de...Nincs senki a világon, aki miatt hátat fordítanék neked...és ha a feleségem leszel, a te családod is, és az enyém is meg fogja érteni, hogy mennyire szeretjük egymást. -simogatja az arcomat.
-És, ha nem?
-Akkor is ott leszünk egymásnak. -mosolyogja.
Pár nap múlva meglesz a keresgélés eredménye, és találunk egy szép házat, ahová úgy döntünk, hogy beköltözünk. Megkérem Jasont, hogy azért hívja fel az édesanyját, hiszen illetlenség lenne csak úgy szó nélkül eltűnni. De a beszélgetés után olyan fura lesz...csak szó nélkül ül az ágyon.
-Visszamehetsz, ha szeretnél...-ülök le mellé.
-Ne beszélj butaságokat...-mosolyog- Egyszerűen nincs kedvem veszekedni a nagyival, ha megérkezik...pedig az lesz, mert nekem kell kimenni értük a reptérre...holnap...Legalább arról le tudta beszélni a nagyit, hogy elhozza Eunt. -ohh...
-Mondanám, hogy veled megyek, de...-az senkinek sem lenne jó.
-Nem akarlak semminek kitenni téged. Találkozol velük, ha lenyugodtak...majd hívok egy taxit, mert még nem vezethetek.
-De nem ám, vigyáznod kell magadra. -csókolok a nyakába- Erről jut eszembe...most már pihenned kéne. -óvatosan eldöntöm az ágyon, és kap egy puszit a szájára.
-Nem maradsz?
-Alszol egyet, addig én pakolászok. -még megcsókolom és megyek is.
Jason csak este ébred fel. Én épp mosogatok, mikor hátulról megölel, és a nyakamba csókol.
-Megijedtél? -jobban magához ölel.
-Kicsit, nem hallottalak...
-Ne haragudj. -a nyakamat kezdi csókolgatni.
-Jason...-nevetve bújok ki karjai közül- csináltam vacsit, gyere, együnk...-mitől pirult így ki?.-Jól érzed magad? Olyan piros az arcod...-bevizezem a kezemet, hogy kicsit lehűtsem. Először az arcát, aztán a nyakát is végig simogatom.
-Jól vagyok. -mosolyogja- Csak máshol járnak a gondolataim...-megfogja a kezemet és megcsókol.
-Ohh...khm...értem...-én is zavarba jövök.
Reggel Jason mocorgására ébredek legszebb álmomból. Ohh...dolga van...
-Nem akartalak felkelteni, aludj vissza. Nekem a nagyiék elé kell mennem. -mondja az arcomat megsimogatva.
-Segítek elkészülni, hogy ne kapkodj...-ülök fel.
-Köszönöm. -mondja még mindig mosolyogva.
-Miért mosolyogsz ennyire?
-Csak boldog vagyok veled, és...nagyon szép vagy...-előbb végig néz rajtam, aztán közelebb hajolva meg is csókol.
Segítek neki lezuhanyozni, reggelizni, felöltözni, és a kocsiig is lekísérem. Remélem minden rendben lesz. De mikor Jasont meglátom hazajönni, mégsem úgy tűnik.
-Jason...mi történt? -szaladok elé
-Semmi, csak...
-Azonnal ülj le...fal fehér vagy...miért nem szóltál, hogy menjek érted? -gyorsan leültetem a kanapéra, és kigombolom az ingén lévő gombokat, hogy több levegőhöz jusson.
-Annyira mérges lettem...
-Meséld el mi történt...-annyira aggódom miatta, de próbálom leplezni.
-Hova mész? -kérdezi, mikor felkelek.
-Csak egy pohár vízért mentem. Idd ezt meg! -mosolygok.
-Nagyi, miután felhívtalak, azt mondta, hogy...nem akarom megismételni, amit mondott...-megfogja a kezemet- Az a lényeg, hogy ellenzi, hogy együtt vagyunk, szerinte koreai lányt kéne elvennem, és már meg is van a jelöltje...Nem értette meg, hogy a szívemnek nem tudok parancsolni...Rani, én teljes szívemből szeretlek és veled akarom leélni az életemet, nem érdekel, hogy ki mit mond...szeretlek...-egy rövid csók után folytatja- Remélem még a feleségem szeretnél lenni...-egy gyűrűt vesz elő- mert én nem tudok nélküled élni. Hozzám jössz feleségül? -letérdel elém a dobozzal, amiben tényleg gyűrű van.
-Ne azért kérd meg a kezemet, mert haragszol a nagymamádra, és be akarod bizonyítani neki, hogy csak azért is neked lesz igazad...-visszacsukom a dobozt, és eltolom a kezét, hogy fel tudjak állni.
-Rani...-utánam nyúl, és visszahúz, hogy átölelje a derekamat még mindig térdelve- Te is tudod, hogy ez nem így van...-olyan erősen szorít, hogy kezd fájni- Annyira szeretlek...
-Annyira, mint amilyen erősen szorítasz? -nyöszörgöm.
-Ne haragudj...-gyorsan elenged, aztán feláll és kezeit arcomra simítja- Gyere hozzám...
-De...
-Nincs de...nincs semmi és senki, csak mi. Leszel a feleségem? -kérdezi homlokunkat összeérintve. Elgyengülök, szeretem őt, és egyszerűen kikapcsol az agyam...ez már csak a szívem döntése...
-Igen. -mondom ki egész halkan. Felkapva, megpörgetve csókol meg, de aztán megtántorodik. Korai volt még ez neki. De még ez sem érdekli, annyira boldog.
Pár napig elvagyunk a mi kis boldogságunkban, de engem azért zavarnak dolgok, és szerintem őt is. Először is ott van a nagymamája. Nem akarom, hogy megszakítsa a kapcsolatot a koreai rokonaival. Aztán ott az én családom...muszáj velük is beszélni, talán apám is megenyhül, ha megtudja, hogy összeházasodunk. Meg is beszélünk a szüleimmel egy találkozót egy étteremben, hogy hivatalosan is bejelenthessük az eljegyzést. Nagyon izgulok...Igyekszem elegáns lenni, mert ez kicsit olyan, mintha hivatalos keretet adna az egész eljegyzésnek.
-Olyan szép vagy...tökéletes. -szorítja meg Jason a kezemet az étteremben, míg a szüleimre várunk.
-Köszönöm. -mosolygok, bár a szívem a torkomban dobog- Szerinted elfogadják? Csak annyit mondtam a telefonban, hogy nagyon fontos döntésre jutottam és szeretném ezt velük megosztani, de...már itt is vannak...-nézek a bejárat felé. Anya azonnal a nyakamba borul, sőt szerintem Jasont is üdvözölné, ha apám nem nézne annyira szigorúan, ezért csak szolidan köszön neki.
-Kislányom...azt hittem egyedül jössz. -ül le morgósan apám. Megszorítom Jason kezét, hogy hagyjon engem beszélni. Előre megbeszéltük, hogy nem fog közbeszólni, ne legyen nagyobb feszültség.
-Azért nem jöttem egyedül, mert Jasont is érinti a dolog. De...hogy vagytok? Rég találkoztunk, és hiányoztatok. -valahol mindig a kislányuk maradok, és ez a gyermeteg szív mindig haza fog húzni.
-Pontosan tudod. A bátyád elmondta, hogy neki is, a húgodnak is, és az öcsédnek is küldözgetsz e-maileket...-vágja rá apám egykedvűen.
-Bűn, hogy érdekel a családom? -nem szól semmit, én meg nem vagyok hajlandó tovább finomkodni- Ha már család...lesz sajátom, ugyanis Jason megkérte a kezemet és én igent mondtam. -anya elmosolyodik, de nem mer semmit mondani. Mindig is figyelt arra, hogy ne bántsa meg apámat.
-Satokh is elvett volna. Csalódtam. -áll fel, aztán a szívéhez kap, és szinte azonnal összeesik.
-Apa! -letérdelek mellé- Apa! Hallasz? Hívja már valaki a mentőket! -kiabálok- Ne csináld ezt velünk...-sírom el magam, míg apa valamennyire magához tér végre, de nem nagyon tud beszélni, és mozogni sem.
A kórházban minden várakozással töltött perc kész gyötrelem. Jason próbálja bennem tartani a lelket annak ellenére is, hogy Satokh is bejön, aki anyámmal és velem is foglalkozik. Satokh régi barátom, kiskorunkban szinte együtt nőttünk fel, mert az apáink üzleti kapcsolatban voltak. Barátilag még mindig szeretem, de nem akarom megbántani Jasont azzal, hogy túl sokat vagyok a közelében. Apám viszont fiaként tekint rá, így természetes volt, hogy mikor megtudta mi történt, iderohant.
Apám kivizsgálása után kiderül, hogy egy kisebb infarktusa volt. Végtelen bűntudat önt el, hogy ez az én hibám, hiszen miattam izgatta fel magát, mert azt érzi a vesztembe rohanok. Egyelőre nem engednek be hozzá, de talán jobb is ez így, mert még Jasonnal is beszélnem kell. Félrehívom őt.
-Most menj el, jó? -fogom meg a kezét.
-De Rani...én...én nem hagyhatlak itt pont most...
-De igen. Az apámnak nincs arra szüksége, hogy együtt lásson minket. Ne haragudj...-hajtom le a fejemet.
-Te most...szakítasz? -kérdezi kétségbeesetten.
-Nem, de egy darabig jobb lenne, ha nem találkoznánk. Én...én...szóval...én hazaköltözöm. Az apámnak szüksége van rám. Nem akarok közted és a családom között választani, de...de most ez a helyes. -mondom még mindig lehajtott fejjel.
-Rendben. Megértelek. Nem is tehetek mást...-mondja szomorúan.
-Próbálj te is megbékülni a családoddal, hogy minden rendben legyen. -félek végül a nagymamája hatására vissza fogja kérni a gyűrűt, de nem mondom ki gondolataimat. Ha mégis elveszítem, de boldog lesz, akkor elengedem. Nem tudom meddig kell apám mellett lennem, és meddig lesz hajlandó Jason várni rám...
|
| Garfield | 2014. 03. 28. 10:54:44 | #29611 |
Karakter: Jason Kang
- Én is szeretlek. – ül le mosolyogva mellém – Szeretnéd, hogy maradjak? – bólintok, és befekszik mellém. Mosolyogva nézünk egymás szemébe, aztán azon kapom magam, hogy csókolózunk. Annyira hiányzott már a csókja…és maga Rani is…egyszerűen nem tudok parancsolni a kezemnek. Besiklik felsője alá. – Jason… - húzódik el tőlem.
- Ne haragudj, én csak… - kívánlak…ég az arcom.
- Ezt most nem szabad, és te is tudod, hogy pihenned kell. – a szeméből teljesen mást olvasok ki.
- Rani, te is… - közbevág mielőtt befejezhetném a kérdést.
- Igen. – édes…
- Rani… - finoman a nyakába csókolok, majd újra ajkait. Már nem is akar eltolni magától…
- Várj… - szól rám, mikor venném le a felsőjét.
- Mégsem szeretnéd, igaz? – kérdezem zavartan.
- De igen, és ígérem, hogy nagyon fogok vigyázni rád, csak ehhez felül kéne lennem… - simogatja az arcomat elpirulva - Te csak pihenj… - fölém akar kerülni, de…
- Rendben, de te is várj egy kicsit… - értetlenséget látok a szemeiben, de mindjárt megérted…
Egymást kezdjük vetkőztetni. Mikor teljesen meztelen, csókjaimmal járom be testét, majd nyelvemmel kényeztetem, de…egyszer csak kimászik alólam…
- Hova mész? – miért kel fel az ágyból?
- Gondoltam ideje levenni a… - néz boxeremre.
Felállok én is, hogy le tudja venni az alsómat, aztán visszaültet az ágyra. Elém térdel, és félresimítja a haját…mintha kicsit feszengene…Arcára simítom a kezemet, aztán a hajába túrva mosolygok rá. Remélem tudja, hogy ha nem akarja, nem kell ezt csinálni…Vissza mosolyog, és szájába vesz. Annyira jól csinálja, hogy mindjárt…de Rani is észreveszi, hogy nem vagyok messze attól, hogy elmenjek. Ledönt az ágyra, és fölém térdel. Egyik kezével mellettem támaszkodik, másikkal magához igazítja merevedésemet, aztán magába fogad. Másik kezével is fejem mellett támaszkodik…mellkasomra húzom kezeit. Mélyen nézünk egymás szemeibe, aztán lehajol, hogy megcsókoljon.
- Szeretlek. – sóhajtom, mikor felülve mozogni kezd rajtam. Végig siklik hátán a kezem, és csípőjén nyugszik meg, és felvéve a lovaglása ritmusát, mozgok vele.
- Szeretlek. – válaszolja édesen, és gyorsít a tempón.
Muszáj melleit is csókolnom ajkain kívül. Vad vágtánk eljuttat minket a csúcsra.
Mellém fekve takar be mindkettőnket, aztán az ajkamba harap, mire elmosolyodom. Olyan édes…simogatja, csókolgatja mellkasomat, nyakamat, számat…Mikor abbahagyja, én folytatom a csókolgatását. Annyira szeretem…nem tudok betelni vele…De az aggódása nem múlt el, így hogy be tudjam venni a gyógyszert, hoz nekem enni, aztán a zuhanyzásban is segít. Meztelenül bújunk ágyba, és egymást ölelve alszunk el.
Egyedül ébredek. Kicsit álmosan, de a keresésére indulok. Ahogy leérek a nappaliba, rögtön felébredek. Anyu üzenetét hallgatja Rani, és a háttérből én is…ohh istenem…
- Rani… - nem is tudom mit mondjak.
- Kicsoda az az Eun? - hát…közelebb megyek hozzá.
- Eun… – fogom meg a kezét - Ő csak egy lány még Koreából. Sosem találkoztunk, de szerették volna, ha feleségül veszem. A nagymamám jelölte őt ki. Ez sokszor nálunk is így van, már kiskorunkban kijelölik, de az anyám tudta, hogy ez nem megoldás, ezért nem vált hivatalossá a jegyesség. – magyarázom neki.
- Tudod, hogy én hátrahagytam a családomat. Megtagadtam apám kívánságát, hogy indián férjem legyen, vagy, hogy szűzen menjek férjhez. Mindenre nemet mondtam, és sokat szenvedtem emiatt, de semmit sem bántam meg. Biztos vagy benne, hogy te is ezt akarod? Lehet, hogy hátat kell fordítanod a családodnak. A koreai hagyományok szigorúak, és engem sosem fognak elfogadni… - hajtja le a fejét - Anyukád megkért, hogy menjek el. Csomagolnom kell. – áll fel.
- Hát már nem emlékszel a tegnap estére, vagy az eddig együtt átélt sok szép emlékünkre? - kérdezem hirtelen felállva, amitől kicsit meg is szédülök, de nem érdekel…csak Rani érdekel…
- Keresek egy házat, ami lehet majd a mi közös fészkünk, de…ameddig nem tisztázod a helyzetet a családoddal, nincs jogom azt kérni, hogy gyere velem. Én hiszek magunkban, és hiszem azt, hogy bízhatok benned, és senki nem fog közénk állni. Tedd meg azt, amit tenned kell, és bármi is legyen az, én megértem majd. Édesanyád három nap múlva jön haza, addig veled leszek, vigyázok rá, és addig kereshetünk is egy kis házat. Rendben lesz így? – erőltet magára egy mosolyt.
- Nem… - lépek közelebb, és az arcára simítom a kezemet, hogy rám nézzen – Ha el akarsz menni, rendben…de csak velem. – pici csókot adok ajkaira – Szeretlek…
- Én is szeretlek, de…
- Nincs de… - vágok közbe – Nincs senki a világon, aki miatt hátat fordítanék neked…és ha a feleségem leszel, a te családod is, és az enyém is meg fogja érteni, hogy mennyire szeretjük egymást. – cirógatom az arcát.
- És ha nem? – kérdezi szomorúan.
- Akkor is ott leszünk egymásnak. – mosolygok.
A következő napot azzal töltjük, hogy házat keresünk magunknak. Persze többször is elmondja, hogy nem muszáj vele mennem…de igen is muszáj, mellette a helyem, mert szeretem. Megnézünk pár jónak tűnőt, aztán találunk egy szép házat. Nem túl nagyon, de nekünk pont elég, mindkettőnknek tetszik. Azonnal költözhető, így másnap bele is vágunk. Segít összepakolni nekem is, mert azért még kicsit szédelgek ha hirtelen mozdulok, vagy emelek.
Mikor pakolunk ki az új házunkban, Rani megkér, hogy hívjam fel anyut, nehogy megijedjen, hogy egy üres ház fogadja, ha hazaér…ő mégse akarta, hogy Rani elmenjen…rendben…Nem szeretem, mikor anyu szomorú, márpedig most pont az, mikor elmondom, hogy elköltöztünk. Kicsit azért megnyugszik, mert lát ebben jót is. Nagyon örül, hogy elkezdtem a saját életemet Ranival, és nem is költöztünk messze. A nagyival viszont akkor is találkoznom kell. Meg is beszéljük, hogy kimegyek eléjük a reptérre. Miután leteszem a telefont, ülök az ágyon, és bámulok magam elé.
- Visszamehetsz, ha szeretnél… - ül le mellém Rani.
- Ne beszélj butaságokat… - mosolygok rá – Egyszerűen csak nincs kedvem veszekedni a nagyival ha megérkezik…pedig az lesz, mert nekem kell kimenni értük a reptérre…holnap… - sóhajtok – Legalább arról le tudta beszélni a nagyit, hogy elhozza Eunt. – mosolyodom el.
- Mondanám, hogy veled megyek, de…
- Nem akarlak semminek kitenni téged. Találkozol velük, ha lenyugodtak…majd hívok egy taxit, mert még nem vezethetek.
- De nem ám, vigyáznod kell magadra. – csókol a nyakamba – Erről jut eszembe…most már pihenned kéne. – ledönt az ágra, és egy pici puszit ad ajkaimra.
- Nem maradsz? – kérdezem, mikor felkel mellőlem.
- Alszol egyet, addig én pakolászok. – mosolyogva lehajol, hogy megcsókoljon.
Mikor felkelek, már kezd sötétedni. Jó sokat aludtam…Finom illatokra megyek a konyhába. Rani éppen mosogat…hátulról átölelem, és a nyakába csókolok.
- Megijedtél? – kérdezem jobban magamhoz ölelve.
- Kicsit, nem hallottalak…
- Ne haragudj – dörmögöm a nyakába és csókolni kezdem.
- Jason… - nevetve bújik ki karjaim közül – csináltam vacsit, gyere, együnk – mosolyog…bár én most is egy édességet kóstolgattam. Ohh miken jár az eszem… - Jól érzed magad? Olyan piros az arcod… - hidegvíz alá tartja a kezét, aztán arcomat kezdi simogatni, de nyakamra is áttér…akaratlanul is felsóhajtok.
- Jól vagyok. – mosolyodom el – Csak máshol járnak a gondolataim… - mondom zavartan…megfogom kezét, és megcsókolom.
- Ohh…khm…értem… - pirul el ő is.
Leülünk az asztalhoz, de vacsi közben nem igazán tudok másra figyelni, csak Ranira. Olyan szép, annyira szeretem, és boldog vagyok, hogy együtt fogunk élni…csak mosolyogni tudok.
Reggel, mikor felébredek, szerelmem édesen szuszog a mellkasomon, lábaink összefonva…hihetetlen, hogy még álmunkban is csak egymást öleljük. Elmosolyodva nézem egy darabig, és a tegnap este jár a fejemben. Minden annyira tökéletes vele. Nem is gondoltam volna, hogy egy szeretkezés romantikus és jó tud lenni…aztán az órára téved a tekintetem. Ohh istenem, el fogok késni…próbálok óvatosan kibújni alóla, de mikor éppen sikerül és kelnék fel az ágyról, felébred.
- Nem akartalak felkelteni, aludj vissza. Nekem a nagyiék elé kell mennem. – simogatom mosolyogva gyönyörű arcát.
- Segítek elkészülni, hogy ne kapkodj… - ül fel álmosan, a takarót maga elé húzva.
- Köszönöm. – egyszerűen nem tudok nem mosolyogni.
- Miért mosolyogsz ennyire? – kérdezi rám nézve.
- Csak boldog vagyok veled, és…nagyon szép vagy… - nézek végig rajta lassan. Érzem, hogy elpirultam, de közelebb hajolok, és megcsókolom.
Kiválasztja, hogy mit vegyek fel, és felöltözni is segít, miután lezuhanyozott velem. Közben hív egy taxiti is nekem. Míg megérkezik, csinál nekem reggelit, hogy ne üres hassal induljak el. Még a kocsihoz is kikísér, és megvárja, míg elindulok, csak az után megy vissza a házba.
Anyu nagyon boldog, mikor meglát. Szinte a nyakamba ugrik, aztán persze a nagyinak is köszönök. Szerencsére tényleg nem hozták el Eunt. Egész úton, és otthon…vagyis anyu házában is nagyon feszült a hangulat. Főleg akkor, mikor felhívom Ranit, hogy itt vagyunk, és ne aggódjon miattam. Nagyi rögtön belevág a közepébe, hogy a koreai jegyesemet kéne feleségül vennem, nem egy indiánlányt. Abba is beleköt, hogy együtt lakok vele, és, hogy ez ellent mond a hagyományoknak. Akkor végképp kitör a káosz, mikor megtudja, hogy már nem vagyok szűz…azt mondja, hogy Rani megrontott, de ez…áhh…Annyira összeveszünk, hogy otthagyok mindenkit, és elindulok haza. Nagyi nem érti meg, hogy ha Ranira mond dolgokat, azzal engem is megbánt…
Hazafelé úgy döntök, hogy végre megveszem a gyűrűt, amivel megkérem a kezét. Tényleg nem lakunk anyutól messze, és az ékszerüzletben is hamar megtalálom a legtökéletesebb gyűrűt…gyémántköves gyűrű, mert a gyémánt örök, ahogy az én szerelmem is…de talán az idegességtől van, hogy kicsit szédelgek. Nagyi nagyon kiborított.
- Jason…mi történt? – rohan elém Rani, mikor megérkezek.
- Semmi, csak…
- Azonnal ülj le…fal fehér vagy…miért nem szóltál, hogy menjek érted? – a kanapéra ültet, és elkezdi kigombolni az ingemet, hogy több levegőhöz jussak.
- Annyira mérges lettem… - mondom becsukva a szemem, nagyot sóhajtva.
- Meséld el mi történt. – nyugodtabb a hangja, de…
- Hova mész? – kérdezem utána nézve.
- Csak egy pohár vízért mentem. Idd ezt meg. – mosolyog rám kedvesen.
- Nagyi, miután felhívtalak, azt mondta, hogy…nem akarom megismételni, amit mondott… - fogom meg a kezét – Az a lényeg, hogy ellenzi, hogy együtt vagyunk, szerinte koreai lányt kéne elvennem, és már meg is van a jelöltje… - látom, hogy rosszul esik neki, de… - Nem értette meg, hogy a szívemnek nem tudok parancsolni…Rani, én teljes szívemből szeretlek – arcára simítom a kezemet – és veled akarom leélni az életemet, nem érdekel, hogy ki mit mond…szeretlek… - mosolyodom el, és elmerülök tekintetében…csak édes csókjától tudok magamhoz térni – Remélem még mindig a feleségem szeretnél lenni… - előveszem a gyűrűt – mert én nem tudok nélküled élni. Hozzám jössz feleségül? – kérdezem elé térdelve, és kinyitom a dobozkát, amiben a gyűrű van.
|
| Saya | 2013. 10. 16. 23:00:46 | #27675 |
Karakter: Rani Payas
Reggel arra ébredek, hogy fájnak a szemeim. Oh már emlékszem…sírva aludtam el, ezért fájhat…Felülök, és a tea mellett meglátok egy levelet. Elolvasom.
„Jó reggelt szerelmem! Nem kell ma bejönnöd, igazolom a napodat. Pihend ki magad. Szeretlek!”
Jason…ha tudnád, hogy én mennyire szeretlek…De akkor is fáj, amit tegnap láttam, annak ellenére is, hogy a szívem legmélyén hiszek neki. Talán abban nem hiszek, hogy együtt maradhatunk, és ez megrémiszt, mert tudom, hogy az elválás ennél sokkal fájdalmasabb lesz. Már a puszta gondolat, hogy mást is szerethet, hogy talán egyszer mást fog ölelni, csókolni, az ágyába vinni…nem, ebbe belegondolni sem akarok, mert megszakad a szívem.
A nap folyamán valahogy rossz érzésem támad, nyugtalan vagyok. Elkezd szúrni a szívem, ahogy Jasonra gondolok, és bánt, hogy nem beszélhettünk. Próbálom elterelni a gondolataimat, de aztán jön egy telefon. Jason kórházban van, balesete volt. Hisztérikus rohamot kapok, szinte üvöltve kérdezem, hogy hol van, mennyire súlyos, hogy van most, de aztán megnyugtatnak, hogy az állapota stabil, sőt ő kérte, hogy engem értesítsenek. Máris autóba ülök, és megyek a kórházba. Mikor megérkezem, és megtalálom a szobáját, rendőrök jönnek ki a kórterméből. Beszélek velük pár szót, de ezek szerint Jasonnak nem lesz ebből jogi problémája. Belépek, és…
-Jason…Jól vagy? Mi történt? –leülök mellé az ágyra, és átölelem.
-Csak egy kis agyrázkódás…-mosolyog.
-Úristen…-óvatosan végig simítok az összevarrt szemöldökén- De hogy történt?
-Hazaküldtek a munkából, mert nem tudtam odakoncentrálni. Nem tudtam aludni az este…fáradtan ültem a volán mögé, és…-jaj ne…-De minden rendben. –átölel.
-Úgy sajnálom…-nem tudom magamnak megbocsátani.
-Nem a te hibád volt. Én nem figyeltem oda. –mosolyogva simogatja meg az arcomat. Belegondolni is rossz, hogy…De nem, nem lett baj, és most itt van újra velem. Ez a lényeg. Adok egy puszit a szájára. Gyengéden, hogy ne fájjon neki.
-Mehetünk haza? –ígérem ápolni foglak, és vigyázom rád.
-Haza? Ezek szerint maradsz velem? –kérdezi reménykedve.
-Igen. –elmosolyodom- Segítek felöltözni…
-Köszönöm…
-Az orvos adott egy receptet…valami fájdalomcsillapító. Hazafelé kiváltjuk. –bólint.
Lassan segítek neki felöltözni, és addig minden rendben is van, míg hirtelen fel nem áll, és megszédülve huppan vissza a székre. Óvatosabbnak kell lennie. Besegítem az autóba, és szépen komótosan hazahajtok. Az első, hogy felhívjuk az anyukáját, mielőtt még esetleg a munkahelyén hívná, ott csak annyit mondanának, hogy baleset érte, aggódna, stb. Amúgy is tudnia kell róla, mert nekem eddig nem jutott eszembe felhívni őt, úgy aggódtam Jasonért. Semmi más nem volt a fejemben…A másik fontos dolog, hogy én fogom őt ápolni, ezért kiveszek egy kis szabadságot bizonytalan ideig, amíg az szükséges lesz.
-Kérsz valamit? –bemegyek megnézni őt, hogy minden rendben van-e. Ágyban fekszik.
-Nem, köszönöm…-akkor hagyom pihenni- vagy mégis van valami. –megállok.
-Mi? –közelebb sétálok.
-Hiányzol…Hiányzik a csókod, ahogy hozzám bújsz, és…és az, hogy azt mondd, szeretsz…Mert én mindennél jobban szeretlek, nem akarlak elveszíteni. –mondja őszintén.
-Én is szeretlek. –elmosolyodom, és leülök mellé- Szeretnéd, hogy maradjak? –bólint, így aztán befekszem mellé. Mosolyogva nézzük egymást, aztán egyszerre kezdünk közelebb hajolni a másikhoz. Csókolózni kezdünk. Nekem is hiányzott a csókja, és ezért most még jobb csókolni. Pillangók repdesnek a gyomromban, mert Jason csókunk közben becsúsztatja kezét a pólóm alá. –Jason…-elhúzom a fejemet.
-Ne haragudj, én csak…-elvörösödik.
-Ezt most nem szabad, és te is tudod, hogy pihenned kell. –csak úgy dübörög a szívem, és ami ennél is rosszabb…kívánom…
-Rani, te is…
-Igen. –nem akarom, hogy megkérdezze, ezért őszintén felelek.
-Rani…-lágyan a nyakamba csókol, majd újra ajkaimat. El akarom lökni, tényleg, az ő érdekében de nem megy. A karjaiba olvadok, az övé akarok lenni.
-Várj…-szólok rá, mikor vetkőztetésembe kezdene.
-Mégsem szeretnéd, igaz? –megcirógatom az arcát kérdése után.
-De igen, és ígérem, hogy nagyon fogok vigyázni rád, csak ehhez felül kéne lennem…-elpirulok- Te csak pihenj…-át akarom fordítani, de nem engedi.
-Rendben, de te is várj egy kicsit…-értetlenül nézek rá, de megértem, mikor tovább folytatja vetkőztetésemet. Eljutunk odáig, hogy én már meztelen vagyok, és rajta is csak egy bokszer van. Eddig is éreztem, hogy kíván, de most még jobban érzem. Mosolyogva hunyom le szememet, és hagyom neki, hogy egész testemet bebarangolja csókjaival…nyelvével…
Bár élvezem nyelvjátékát, aggódom is miatta, ezért határozottabbá válok, és végül kimászom alóla. Nem teperem le, nem akarok túl durva lenni vele, nehogy megszédüljön.
-Hova mész? –értetlenül ül fel, mikor lemászom az ágyról.
-Gondoltam ideje levenni a…-bokszerére nézek. Feláll, hogy levegye, és miután megteszi, látom, hogy más értelemben is áll. Visszaültetem az ágyra, mert még mindig aggódom, és így annélkül kezdhetem kényeztetni, hogy ránehezednék. Zavartan dérdelek elé, oldalra simítom a hajamat azzal is húzva az időt. Kicsit segít oldani a feszültséget, az arcomra simítja a kezét, majd a hajamba túr. Úgy néz ki minden rendben vele. Rámosolygok, és most már ráveszem magam, hogy számba csúsztassam büszkeségét. Egyre gyorsabban cuppogok rajta, kezemmel is rásegítek, miközben mély, férfias sóhajok törnek belőle elő. Oké…szóval…csak nyugi Rani, nem fogod összetörni. Agyrázkódása van, nem halálos beteg. Vigyázol rá, és minden rendben lesz. Az ágyra döntöm, és fölé térdelek. Egyik kezemmel mellette támaszkodom, másikkal magamhoz igazítom merev tagját, végül lassan ráülök. Felnyögve támaszkodom meg feje mellett másik kezemmel is, de meglepetésemre megfogja őket, és mellkasára teszi. Mélyen a szemébe nézek, muszáj lehajolnom egy csókra.
-Szeretlek…-sóhajt fel, mikor felegyenesedem, és mozogni kezdek. Végig simít a hátamon, majd csípőmre helyezve kezeit segít a mozgásban.
-Szeretlek. –mondom én is neki, és kicsit gyorsabb tempóra váltok. Néha melleimet is figyelembe részesíti, én meg érzem, hogy közben mindjárt a csúcsra érek. Az agyam szinte kikapcsol, rá roskadva csókolom meg, és pár csípőmozgásnyi különbséggel, de mindketten a mennyekbe jutunk.
Mellé heveredem, közben a takarót is magunkra húzom. Alsó ajkába harapok, hogy figyeljen rám, mire rám mosolygok megerősítve, hogy minden rendben. Simogatom, csókolgatom a mellkasát, nyakát, ajkait…Nem is tudom mit képzeltem, hiszen nyilvánvalóan egymásnak lettünk teremtve. Igyekszem legyőzni a félelmeimet, és elhinni, hogy ez lehetséges. Mikor abbahagynám a csókolgatást, ő folytatja…egyszerűen nem tudunk betelni a másikkal. Kezd későre járni, és muszáj ennie is valamit, hogy a gyógyszert bevegye, ezért kis pihenő után hozok be neki valamit, és zuhanyozni is segítek neki. Meztelenül bújunk ágyba, de most pont így jó. Bárcsak már a saját házunkban lehetnénk…De ideje aludni, fáradtak is vagyunk így aztán hamar el is alszunk egymás karjaiban.
Reggel köntösbe bújok, és álmosan kezdem el keresni a narancslét. Nem akarom felkelteni még Jasont, had aludjon, ki kell pihennie magát, ezért leülök a nappaliban újságot olvasni. Ekkor jön egy üzenet a rögzítőre, Jason anyukájától: Szia Jason! Remélem már jól vagy, bár tudom, hogy Rani vigyáz rád. Róla szerettem volna veled beszélni, de ezek szerint még alszotok. Kérlek, küldd el őt, mire hazaérek. Ez nagyon fontos. Velem jön a nagyi is, és szeretné elhozni Eunt is. Sajnálom, hogy nem tudtam elfogadtatni Rani hovatartozását, de nem akarom, hogy kínos legyen neki. Majd megoldjuk valahogy, ígérem. Szeretlek kicsim…
-Rani…-Jason látja, hogy az egészet végighallgatom.
-Kicsoda az az Eun? –azt meg sem kérdezem, hogy mi baja a nagymamájának velem, mert tudom, hogy az, hogy indián vagyok.
-Eun…-megfogja a kezemet, leül mellém- Ő csak egy lány még Koreából. Sosem találkoztunk, de szerették volna, ha feleségül veszem. A nagymamám jelölte őt ki. –egy képzeletbeli kés fúródik a szívembe- Ez sokszor nálunk is így van, már kiskorunkban kijelölik, de az anyám tudta, hogy ez nem megoldás, ezért nem vált hivatalossá a jegyesség.
-Tudod, hogy én hátrahagytam a családomat. Megtagadtam apám kívánságát, hogy indián férjem legyen, vagy, hogy szűzen menjek férjhez. Mindenre nemet mondtam, és sokat szenvedtem emiatt, de semmit sem bántam meg. Biztos vagy benne, hogy te is ezt akarod? Lehet, hogy hátat kell fordítanod a családodnak. A koreai hagyományok szigorúak, és engem sosem fognak elfogadni…-lehajtom a fejemet- Anyukád megkért, hogy menjek el. Csomagolnom kell. –felállok.
-Hát már nem emlékszel a tegnap estére, vagy az eddig együtt átélt sok szép emlékünkre? –ő is feláll, bár láthatóan szédeleg.
-Keresek egy házat, ami lehet majd a mi közös fészkünk, de…ameddig nem tisztázod a helyzetet a családoddal, nincs jogom azt kérni, hogy gyere velem. Én hiszek magunkban, és hiszem azt, hogy bízhatok benned, és senki nem fog közénk állni. Tedd meg azt, amit tenned kell, és bármi is legyen az, én megértem majd. –tudtam, hogy a nemzetiség még közénk fog állni, de attól még fáj- Édesanyád három nap múlva jön haza, addig veled leszek, vigyázok rá, és addig kereshetünk is egy kis házat. Rendben lesz így? –próbálok mosolyogni.
|
| Garfield | 2012. 02. 11. 23:06:47 | #19148 |
Karakter: Jason Kang
- Rani… - sóhajtok, mikor merevedésemhez ér.
- Jason, kérlek…ha beszélsz, az megnehezíti, hogy kikapcsoljak… - ohh…én…
- Nem direkt csinálom. – ülök fel hozzá zavartan.
Megpróbálom feloldani ezt a hirtelen jött feszültséget. Magamhoz húzom Ranit és melleit kezdem finoman gyömöszölni, közben megcsókolom. Mikor már minden újra jó lenne, elkezd csörögni a telefonom. Nem igazán hat meg…de Ranit úgy látom igen…
- Jason… - tovább csókolom, nem érdekel a telefon…
- Nem fontos, majd leteszi… - újra megcsókolom.
- Nem…ez a mamád… - eltol magától és a kezembe adja a telefont…őt is vissza tudtam volna hívni…
Mondtam, hogy nem fontos…anyu csak azért hívott, hogy érdeklődjön felőlünk. Megnyugtatom, hogy minden a legnagyobb rendben van, Ranival nagyon jól megvagyunk, szeretjük egymást. Nagyon örül neki, a nagyszüleim meg még jobban…
Míg beszélünk, Rani a fürdőbe megy. De mikor kijön, már fel van öltözve…öhm…leteszem a telefont és kérdőn nézek rá.
- Rani, mi ez a ruha rajtad? – nem…nem akarja folytatni…?
- Nagyon rosszul érzem magam anyukád miatt, mert ő befogadott, és ez az egész olyan, mintha nem tisztelném a házát. Sajnálom, de amíg itt lakok, nem történhet közöttünk semmi sem. És szeretnék elmenni lakást is nézni ma, mert nem élhetek vissza a vendégszeretetével sem. – és ez mind egy telefonhívás miatt? - Ugye megértesz? – öhm…
- Nem igazán, de…azért próbálom megérteni azt, amit mondtál…Elmondhatod, ha velem van a baj, vagy… - anyuval…de nem hagyja, hogy ezt kimondjam.
- Dehogy is. Anyukád is nagyon kedves. Magammal van bajom… - kinyitja az ajtót - Lent várlak, elmehetnénk reggelizni valahova. – és már megy is ki a szobából.
Kell egy-két perc, hogy felfogjam, amit itt elhadart…Aztán gyorsan kapcsolok, hogy lent vár és megyek a fürdőbe, a lehető leggyorsabban elkészülni.
Beülünk itt a közelben egy kis kávézóba, pontosabban ki a teraszára. Viszont engem zavar ez a reggeli dolog…
- Rani, nem kéne megbeszélni azt a reggeli dolgot? – nézek rá kicsit félve…nem szeretném ha elköltözne…
- Tudom, hogy benne voltam, de aztán az a hívás, és a bűntudat…Még mindig a fejemben vannak apám szavai is, így aztán nagyon nehéz most nekem. Nem akarom, hogy magadra vedd, mindenről csak én tehetek. – fogja meg a kezemet. Ohh kicsim…
- Hiszen az anyukám is azt mondta, hogy… - zavaromban elnevetem magamat…azért remélem, hogy érti mire gondolok…
- De…
- Az apád meg majd megbékél, hiszen ő is volt fiatal. Be kell látnia, hogy mi őszintén szeretjük egymást, ha máskor nem, az esküvőnk napján. – mosolygok rá.
- Esküvő? Én…én nagyon szeretném, csak szeretnélek jobban megismerni… - ezzel nincs is baj.
- És mi lenne, ha addig is a menyasszonyom lennél? Mert ugye szeretnél majd a feleségem lenni? – nagyon ver a szívem, de felállok, és odamegyek hozzá. Persze ez nem teljesen egy leánykérés, de valami hasonló…mintha lepróbálnánk…
- Igen… - mosolyog. Te jó ég…jól hallottam?
- Akkor mondhatjuk, hogy a menyasszonyom vagy? – a szívem mindjárt kiugrik a helyéről.
- Igen. – jól hallottam…Én olyan boldog vagyok. Egy apró csókot adok neki, mert hát mégse otthon vagyunk, pedig most annyira megcsókolnám…
Egy csapásra elszállt belőlem minden feszültség…Boldogan reggelizek vele, és megbeszéljük, hogy este ezt megünnepeljük. Már alig várom.
Persze, én készülök el előbb, mint általában, ha megyünk valahova. Persze, most azért készülök el jóval előbb, mert Rani még főz. De mikor meglát, kapok egy csókot. Aztán várok, hogy elkészüljön, de minden várakozással töltött perc megéri, mert…
- Nagyon csinos vagy. – dicsérem meg, és adok ajkaira egy puszit.
- Köszönöm, de nem túl… - Rani…
- Nem. Tökéletes. – mosolygok.
Találunk egy tökéletes helyet, ahol ki tudunk kapcsolódni kicsit, jól tudjuk érezni magunkat, és persze ünnepelni is tudunk. Nagyon jó ez a bár. Nekem tetszik…főleg az, hogy nincs sok ember. Rendelünk is pezsgőt…
- A jövőnkre, és arra, hogy mindig együtt leszünk. – emelem a poharamat.
- Igen, kettőnkre. – mosolyogva koccintunk, de Rani mikor belekortyol, félrenyel és ki is löttyinti az italt a…a combjára.
- Kérjek egy szalvétát, letöröljem? – kérdezem.
- Nem, köszönöm. Lemosom a mosdóban, egy perc és itt is vagyok. – kapok egy puszit, és megy is.
Alighogy Rani bemegy a mosdóba, egy nő huppan mellém. Ez most…? Megkérdezem, hogy segítetek-e, de inkább ne kérdeztem volna…Mikor mondom, hogy a menyasszonyommal vagyok, csak nevet.
- Szóval a menyasszonyoddal vagy itt cuki pofa… - nyakkendőmnél fogva húzna közelebb magához, persze ha hagynám…
- Ezt ne. – húzom ki a kezéből a nyakkendőmet - Igen vele vagyok, és bármelyik pillanatban visszajöhet, szóval kérlek, távozz. – próbálok udvarias lenni, hisz mégiscsak egy nővel beszélek…
- Mi lenne, ha együtt távoznák, vagy később találkoznánk? Mondd neki, hogy a barátaiddal találkozol… - a fülembe harap, de ez már kiveri nálam a biztosítékot és ellököm magamtól. Mégis mit képzel!? - Fizetsz nekem egy italt, együtt töltjük az éjszakát és esetleg leteszel pár dolcsit, és ígérem, hogy tőlem nem tudja meg… - hogy mi???
- Most már tényleg elég lesz! Magadat is kínos helyzetbe hozod… - hogy ajánlhatja fel magát ilyen nyilvánosan egy nő!? Undorító…
- Szerintem meg tetszem neked, és beindult a fantáziád…Sok mindent tudnék mutatni… - kezdek bepöccenni…
- Menj el, nem akarok durva lenni. – mondom komolyan felállva, és végre elindul…
- Hívj, ha igazi nőre vágysz. – zsebembe csúsztat egy kártyát…gondolom, hogy a száma van rajta, de nem is érdekel…időm sincs kidobni, már jön is Rani.
- Itt vagyok. – ül le. Még szerencse, hogy nem 2 perccel előbb jött…
- Sokáig elmaradtál, valami baj van? Unatkoztam nélküled… - füllentek. Csókolnám meg, de nem engedi.
- Rúzsos a füled… - hogy mi!?
- Mi? Jah ez… - úristen…papírzspivel törlöm le - Nem is tudom…ez… - zavartan próbálnék magyarázkodni…
- Mi ez, mi? – kiveszi a zsebemből a kártyát és az asztalra vágja…látta, hogy próbálkozott nálam az a…? - Cat? Milyen név ez? Egy közönséges nőnek egy közönséges kezdetű név? Miféle ócska cafkákat szedsz te össze, ha nem nézek rád? Kigyakoroltad magad rajtam, és most jöhetnek a többiek? Miért nem akartad elmondani, talán azért, hogy elmehess hozzá? – mi? Hogy mondhatsz ilyeneket? Én szeretlek…de nem is várja meg a válaszomat, sietve kimegy a bárból.
- Rani, várj, megmagyarázom! – rohanok utána, miután fizettem.
- Azt rögtön gondoltam. Nektek férfiaknak mindig van magyarázatotok mindenre, csak azt hittem, hogy te más vagy. Hogy indulhattál be egy ilyen nőre? Hát neked már mindegy, hogy kivel? – nem hiszem el, hogy ilyennek néz…
- Dehogy indultam be, undorodtam. – hajolok le, hogy szemébe nézzek, mert a földet bámulja. Könnyes a szeme? - Rani, kérlek…hinned kell nekem. Csak téged szeretlek, csak téged látlak…Ne tegyük ezt tönkre egy félreértéssel… - könyörgök neki.
- Menjünk haza, most! – és indul is…mit tudnék csinálni? Megyek utána.
Annyira rossz ez a helyzet. Talán mégse látta az egész incidenst, mert akkor nem gondolná, hogy beindult a fantáziám, hisz elutasító voltam végig. Nem akarom egy ilyen félreértés miatt elveszíteni…összetörnék…
- Lefekszem, fáradt vagyok… - mondja, és menne, de megfogom a kezét.
- Nem beszéljük meg? Nem akarok reggel arra ébredni, hogy nem vagy itt… - kérlek szépen…
- Nem megyek el, de kell egy kis idő…Próbálok hinni neked, de még sosem találkoztam a féltékenység érzésével, és még nem tudom feldolgozni.
Felmegy zuhanyozni, de mire én is felmegyek, már ágyneművel a kezében menne a nappaliba. Hiába mondom, hogy alszom én a kanapén, ha nem szeretne velem aludni, nem engedi. És…és mivel félek, hogy ha nem engedek neki, reggelre már nem találom sehol, belemegyek, hogy lent aludjon…
Csak vergődök az ágyban, nem tudok aludni, de lemenni is félek. Mi van, ha nem akar beszélni velem? Végülis azt mondta időre van szüksége. Egy este csak elég idő…vagy nem? Ajj, olyan rossz ez az egész…sose voltam ilyen helyzetben. Szörnyű ez a bizonytalanság…
Kezd világosodni vagy csak beképzelem? Ránézek az órára, igen…nemsokára készülődhetek dolgozni. Még forgolódok egy darabig, mert aludni azt nem tudok…Jár az agyam, hogy mit csináljak, de nem jutok semmire…És most csak úgy repül az idő, máris mehetek zuhanyozni.
A szokásos reggeli készülődés után lemegyek, és nagy kő esik le a szívemről, hogy itt van. Alszik. Főzök egy teát, mert tudom, hogy szereti, és odaviszem az asztalra, biztos jól fog esni neki, ha felkel. Írok neki egy levelet:
„Jó reggelt szerelmem! Nem kell ma bejönnöd, igazolom a napodat. Pihend ki magad. Szeretlek! Csók, Jason.„
Egész délelőtt Ranira gondolok, nem is tudok figyelni a dolgomra. Sokan kérdezgetik mi bajom, de hát, én nem fogom kiteregetni a magánéletemet senkinek…De a főnököm haza is küld, mert figyelmetlen vagyok, és nem tudtam semmivel elkészülni, amivel kellett volna. Már ezért is rosszul érzem magam, nem csak Rani miatt, nagyszerű.
Beülök a kocsiba, nagy levegőt veszek, és elindulok. Másfele járnak a gondolataim, észre sem veszem, hogy áthajtok egy piros lámpán, és meg is történik a baj. Egy kocsi száguld belém jobbról. A kocsi pörög, nem tudom egyenesbe hozni, aztán érzem, hogy nekicsapódok valaminek, aztán a fejemet beverem a kormányba…
Következő kép, mikor a mentősök tesznek be a mentőkocsiba, utána újra sötétség.
Amikor kinyitom a szememet, azt látom, hogy a négy fal fehér…felülök, és igen. Egy kórteremben vagyok. És rögtön az jut az eszembe, hogy balesetet okoztam, és remélem nem lett senkinek semmi komoly baja.
Egy nővér jön be, aki meglátja, hogy ébren vagyok és rögtön szól egy orvosnak. Egy kis agyrázkódásom van és össze kellett varrni a szemöldökömet. Nem nyílt ki a légzsák…
- Értesítenünk kell egy hozzátartozóját, mert egyedül nem engedhetjük ki a kórházból. – értem. Mivel anyu Koreában van, csak Rani maradt…
- Igen…öhm… - hasogat a fejem. A fejemhez is kapok – Rani Payas…a menyasszonyom. Doktor úr, szétrobban a fejem… - fogom már két kézzel a fejemet.
- Kap egy fájdalomcsillapítót. Ez majd segít. – mondja és szól is egy nővérnek, aztán menne, de…
- Megsérült még valaki? – mondja, hogy nem.
- Nem, de legközelebb vezessen óvatosabban. – bólintok…
Megkapom a fájdalomcsillapítót, és rá pár percre jönnek a rendőrök kikérdezni. Természetesen minden kérdésükre válaszolok, és bevallom nekik, hogy én hajtottam át a piros lámpán, amiért meg is büntetnek, de semmi több. Aki belém jött, nem tett feljelentést, és ezt személyesen jött el elmondani. Hála Istennek, hogy ezzel nem kell foglalkoznom…Persze felajánlom, hogy állom a javítási költségeket, de azt mondja, az én autómnak nagyobb baja lett, ahogy nekem is. Neki tényleg semmi baja…
Ahogy kimegy az úriember a rendőrökkel, Rani jön be aggódva.
- Jason…Jól vagy? Mi történt? – ül le mellém az ágyra és ölel át.
- Csak egy kis agyrázkódás… - mosolygok rá.
- Úristen… - simít végig óvatosan az összevarrt szemöldökömön – De hogy történt?
- Hazaküldtek a munkából, mert nem tudtam odakoncentrálni. Nem tudtam aludni az este… fáradtan ültem a volán mögé, és… - nem fejezem be, mert látom Ranin, hogy magát okolja - De minden rendben. – ölelem át.
- Úgy sajnálom… - ugye nem sír!?
- Nem a te hibád volt. Én nem figyeltem oda. – simogatom meg mosolyogva az arcát, és…végre kapok egy puszit…a számra.
- Mehetünk haza? – jól hallottam? Haza?
- Haza? Ezek szerint maradsz velem? – kérdezem reménykedve.
- Igen. – mosolyog. Végre egy jó hír… - Segítek felöltözni… - ja igen…gondolom a vizsgálatok vetkőztettek le felülről.
- Köszönöm…
- Az orvosod adott egy receptet…valami fájdalomcsillapító. Hazafele kiváltjuk. – rendben. Csak bólintok.
Rani nagyon figyelmes, felsegíti az ingemet, a zakómat…a nyakkendővel nem foglalkozunk. Sőt még a cipőmet is segítene felvenni, na de nem vagyok ám béna, csak egy kis agyrázkódás, semmiség. Bekötöm, és felpattanok a székről, de vissza is zuhanok…hirtelen mozdultam…Pár pillanatig forog velem a világ, de aztán semmi bajom. Rani aggódva figyel, de látom, megnyugszik, mikor elmosolyodom…bár a fejem még mindig nagyon fáj…
Szerencsére autóval jött és hamar hazaérünk. Azonnal fel kell hívjam anyut. Azt mondja, ha én nem hívom fel, ő fogja. Most tényleg zsarol!? De felhívom…Szegény nagyon aggódik, de megnyugtatom, hogy Rani vigyáz rám, és különben sincs semmi bajom. A kocsimnak nagyobb baja van…De egy darabig úgyse vezethetek. Meg dolgozni sem megyek, oda Rani telefonál, és azt mondja, addig ő sem megy, míg én jobban nem leszek. Remélem nem azért teszi mindezt, mert baleset volt, és ha felépülök…elhagy…
- Kérsz valamit? – jön be a szobába, ugyanis ágyba dugott, hogy ne mocorogjak.
- Nem köszönöm… - menne is el, de… - vagy mégis van valami. – kicsit zavarban vagyok.
- Mi? – kérdezi közelebb sétálva.
- Hiányzol… - nézek rá – Hiányzik a csókod, ahogy hozzám bújsz, és…és az, hogy azt mondod, szeretsz… - mondom őszintén – Mert én mindennél jobban szeretlek, nem akarlak elveszíteni…
|
| Saya | 2011. 11. 04. 22:33:46 | #17599 |
Karakter: Rani Payas
-Jó, nem nevetek…-átölel hátulról, és a nyakamba csókol- Nem fog semmi olyan történni, amit nem szeretnél…-édes. Megfordulok, és megfogom az arcát.
-Köszönöm…-megcsókolom, de Jason tovább szeretné folytatni.
Egy kicsit ez már sok, és én sem vagyok fából. Felülök, de egyik vállamról lecsúszik a köntösöm. Kissé zavarba is jövök, mert Jason bár nem feltűnően, de a melleimre néz. Ő is felül, és közelebb hajolva csókol meg újra a combomba marva, és közelebb húzva. Hagyom magam, teljesen átadom magam az érzésnek. Jason köntöse alá nyúlva simítok végig mellkasán, ő meg lassan kiköti az övemet. Már épp le akarja simítani rólam, de…
-Jason…-Jason anyukája az, jaj ne! Gyorsan összehúzom a köntösömet
Míg Jason kimegy az anyjával, addig én felveszek valamit. Ez olyan kínos volt, én nem akartam tiszteletlen lenni a házában…Nem szabadott volna, mikor ő is itthon van…
Jason hamarosan visszajön, és ő is felvesz egy boxert, hogy mégse csak köntösben legyen. Befekszik mellém az ágyba, de most nem kéne csókolózni, maradjunk a puszinál, hogy elkerüljünk az iménti jelenethez hasonló pillanatokat…
-Anyu holnap reggel elutazik Koreába. Ha van hozzá kedved, mi is mehetünk, megismerhetnéd a nagyszüleimet. Vagy maradhatunk itthon…kettesben…-mosolyog.
-Hát…nem is tudom…-jó, tudom, hogy nem érted- Nem félsz, hogy mit fognak szólni hozzám? –nem akarom, hogy miattam legyen neki rossz.
-A nagyszüleim? Dehogy…biztos vagyok benne, hogy tetszeni fogsz nekik. Csak egy lányt vinnék ki Koreába, az igazit, akibe tényleg beleszerettem, és ezt ők is tudják. –arcomra simítja a kezét.
-Én még korainak érzem…-sajnálom, de nagyon félek, és még nem készültem fel erre.
-Akkor megyünk máskor…nem gond. –finom csókot kapok tőle.
Másnap reggel először Jason anyukáját visszük ki a reptérre, aztán megfűzöm Jason-t, hogy menjünk el vásárolni, mert venni kell pár dolgot. Jól elvagyunk, már a pénztárhoz mennénk, mikor Jason furcsán kezd viselkedni.
-Mit nézel? –belékarolok.
-Gondoltam…-mit?- vehetnénk…-zavartan a kezébe vesz egy doboz óvszert.
-Erre nincs szükség…-mosolyogva visszateszem. Minek költsünk egy olyan dologra, ami nélkül természetesebb az együttlét, ráadásul nincs is rá szükség, mivel elintéztem a fogamzásgátlást…
-De…-mi de? Nem kell az.
-Gyere…-ideje indulni.
Alig érünk haza, máris csörög a telefon. Jason alig bírja kinyitni az ajtót, sőt majdnem át is esik pár dolgon…A nagyszülei azok. Koreaiul beszél velük, amiből szinte semmit nem értek. Pár szót, és mondatot tudok még anyámtól, de az nem sok…
Akarnak velem is beszélni, amibe csak nehezen megyek bele, mert félek, hogy nem értjük meg egymást, de Jason megnyugtat, hogy beszélnek angolul is. Nagyon kedvesek, de nagyon meglep, hogy az unokájuk menyasszonyának hívnak. Sokat nevetek.
-Nem is tudtam, hogy a menyasszonyod vagyok…-mondom miután leteszem a telefont.
-Hát…anyu biztos ezt mondta…-nevet kínosan, mire elmosolyodom- De én nem bánnám…
-Mit főzzünk? –váltsunk témát, semmit sem szeretnék erőltetni.
A következő pár napban mindig, de tényleg mindig együtt vagyunk. Jól érzem magam vele, és mérhetetlenül boldog vagyok.
Egyik napa konyhában vagyok, míg ő elmegy fürdeni. Mire én jutok el odáig, addigra ő már ágyban van. Mivel már alszik, mikor beérek, hagyom aludni. Pedig a kedvéért még ebbe az új, szexi hálóruhába is belebújtam…
Reggel csókjaimmal ébresztem őt. Mikor már ébren van, a hátamra fektet.
-Jó reggelt…-mosolygom.
-Jó…reggelt…Új hálóruha? –annyira aranyos, mikor zavarban van.
-Tetszik? –fölé mászok, hogy most én legyek felette.
-Igen…nagyon…nagyon szexi…-nem hagyom tovább szenvedni, csókommal nyugtatom meg őt. Pár perc alatt eljutunk odáig, hogy már ruha nélkül fekszünk egymáson.
Jason egy kis bátorságot nyerve csókolja végig testemet, és meglepetésemre gyorsan eljut odáig, hogy már nyelvével kényeztessen. Már pontosan tudja, hogy mi okozza a legnagyobb örömöt, így ujjaival is rásegít élvezetemre. Viszont nem hagyja, hogy elmenjek…
-Rani…-néz rám zavartan- nem vettünk gumit…így is…
-Nincs szükség rá…-válaszolok.
-Mi? De hát…még nem akarsz…-jaj…
-Jason…kaptam szurit, nem emlékszel? –ne mondd, hogy nem.
-Mi? –magyarázzam el?
-Nem leszek terhes…-ugye így már érted? Ledöntöm az ágyra- Hol tartottunk? –kicsit én is zavarban vagyok, de remélem, hogy most már megnyugtattam őt is.
-Rani…-sóhajt fel, mikor megérintem férfiasságát.
-Jason, kérlek…-elengedem- ha beszélsz, az megnehezíti, hogy kikapcsoljak…-mondom zavartan nevetgélve, bár ne tenném, de…
-Nem direkt csinálom. –ül fel hozzám, és látom, hogy zavarban van.
Egészen közel húz magához, és finoman megmarkolja kebleimet. Nem tudom elfordítani az arcomat, mert közben megcsókol. Épp kezdenék ellazulni, mikor csörögni kezd Jason telefonja. Félszemmel ránézek, és látom, hogy az anyukája hívja.
-Jason…-tovább csókol.
-Nem fontos, majd leteszi…-újabb csókot kapok.
-Nem…ez a mamád…-tolom el magamtól, majd a kezébe adom a mobilt.
Míg ők beszélgetnek, addig én kimegyek zuhanyozni. El sem szabadott volna kezdenünk ezt az egészet…Most olyan rosszul érzem magam.
Gyorsan felöltözök, aztán kimegyek, de még mindig beszélgetnek. A falnak támaszkodva várom, hogy Jason letegye a telefont.
-Rani, mi ez a ruha rajtad? –néz furcsán rám a takaró alól, mert közben legalább betakarta magát.
-Nagyon rosszul érzem magam anyukád miatt, mert ő befogadott, és ez az egész olyan, mintha nem tisztelném a házát. Sajnálom, de amíg itt lakok, nem történhet közöttünk semmi sem. És szeretnék elmenni lakást is nézni ma, mert nem élhetek vissza a vendégszeretetével sem. –hadarom el gyorsan, Jason meg csak pislog- Ugye megértesz? –kérdem lehajtott fejjel.
-Nem igazán, de…azért próbálom megérteni azt, amit mondtál…Elmondhatod, ha velem van a baj, vagy…-nem-nem.
-Dehogy is. Anyukád is nagyon kedves. Magammal van bajom…-megnyitom az ajtót- Lent várlak, elmehetnénk reggelizni valahova. –mosolygom, aztán lemegyek.
Tizenöt perc alatt Jason is lefürdik, és felöltözik, aztán megyünk. Egy közeli kis kávézóba ülünk csak be, hogy ne kelljen kocsival menni. Kellemes nap van, a szél csak lágyan fújdogál, így a kinti részen ülünk le.
-Rani, nem kéne megbeszélni azt a reggeli dolgot? –néz rám reggeli közben.
-Tudom, hogy benne voltam, de aztán az a hívás, és a bűntudat…Még mindig a fejemben vannak apám szavai is, így aztán nagyon nehéz most nekem. Nem akarom, hogy magadra vedd, mindenről csak én tehetek. –megfogom a kezét.
-Hiszen az anyukám is azt mondta, hogy…-zavartan elneveti magát. Tudom, hogy arra a „nászéjszaka” dologra gondol…
-De…-kezdek bele.
-Az apád meg majd megbékél, hiszen ő is volt fiatal. Be kell látnia, hogy mi őszintén szeretjük egymást, ha máskor nem, az esküvőnk napján. –mondja mosolyogva.
-Esküvő? Én…én nagyon szeretném, csak szeretnélek jobban megismerni…-tényleg.
-És mi lenne, ha addig is a menyasszonyom lennél? Mert ugye szeretnél majd a feleségem lenni? –feláll, és odasétál hozzám. Most ez…leánykérés, vagy valami olyasmi?
-Igen…-mosolyodom el.
-Akkor mondhatjuk, hogy a menyasszonyom vagy? –annyira hevesen ver a szívem.
-Igen. –most tényleg úgy érzem, mintha megkérte volna a kezemet, bár ez valami más azért, meg remélem, hogy az éles romantikusabb lesz.
Kapok egy rövidke csókot az utcára nyíló helyiség miatt, hiszen bárki megláthat, és ez nem illendő. Megreggelizünk, aztán megbeszéljük, hogy este ezt megünnepeljük.
Először Jason készül el, mert én még megfőzöm a vacsit, hogy ha hazajövünk, már csak melegíteni kelljen. Jason nagyon elegánsan jön már le, amiért kap is egy csókot.
Én egy kis egyszerű, mégis az alkalomhoz illő fekete ruhát választok.
-Nagyon csinos vagy. –ad egy puszit a számra.
-Köszönöm, de nem túl…
-Nem. Tökéletes. –mondja, mielőtt befejezhetném a mondatot, hogy talán túl kihívó.
Elindulunk egy kicsit szórakozni, kikapcsolódni. A terv, hogy beülünk egy zenés kis bárba, ahol táncolni is lehet. Meg is találjuk az erre tökéletes helyet. Nem túl zsúfolt, és nem is zajos, inkább olyan barátságos. Pezsgőt rendelünk, mert ünneplünk.
-A jövőnkre, és arra, hogy mindig együtt leszünk. –emeli fel poharát Jason.
-Igen, kettőnkre. –mosolygom, majd koccintunk. Egy kicsit félrenyelek, és olyan szerencsétlenül veszem el a poharat a számtól, hogy kilöttyen egy kicsi a combomra.
-Kérjek egy szalvétát, letöröljem? –néz rám Jason.
-Nem, köszönöm. Lemosom a mosdóban, egy perc és itt is vagyok. –adok egy puszit neki, aztán bemegyek a női mosdóba. Pár pillanat alatt lemosom magamról a pezsgőt, de mire visszaérek, látom, hogy egy nő ül mellette…
Gyorsan átfutok a fal mellett mögéjük, hogy onnan tudjam nézni, és hallani, hogy mi folyik itt. Nem tetszik nekem ez a nő…elég közönségesen van öltözve. Szinte mindene kilóg…
-Szóval a menyasszonyoddal vagy itt cuki pofa…-nevetve húzza maga felé Jason nyakkendőjét.
-Ezt ne. –elveszi tőle- Igen vele vagyok, és bármelyik pillanatban visszajöhet, szóval kérlek, távozz. –mondja udvariasan.
-Mi lenne, ha együtt távoznák, vagy később találkoznánk? Mondd neki, hogy a barátaiddal találkozol…-a fülébe harap, mire Jason kicsit határozottabban löki el- Fizetsz nekem egy italt, együtt töltjük az éjszakát és esetleg leteszel pár dolcsit, és ígérem, hogy tőlem nem tudja meg…-hízeleg tovább. Szóval ez egy…hivatásos?
-Most már tényleg elég lesz! Magadat is kínos helyzetbe hozod…
-Szerintem meg tetszem neked, és beindult a fantáziád…Sok mindent tudnék mutatni…-a „beindult a fantáziád”-nál teljesen lesokkolok. Féltékenység önti el az egész testemet, mintha csak az ágyban kaptam volna őket rajta. Jason gondolatban sem csalhat meg…Ez…
-Menj el, nem akarok durva lenni. –áll fel Jason, mire a lány végre elindul.
-Hívj, ha igazi nőre vágysz. –mielőtt elmenne, Jason zsebébe csúszat egy kártyát.
Szívem szerint utána mennék, de ha belegondolok, hogy akár kint a futtatója is várhatja, lemondok róla. Amúgy sem süllyedhetnék le az ő szintjére, nem szabad, nem lehet…
-Itt vagyok. –ülök le Jason mellé.
-Sokáig elmaradtál, valami baj van? Unatkoztam nélküled…-meg akar csókolni, de nem engedem.
-Rúzsos a füled…-nézek rá szúrós szemekkel.
-Mi? Jah ez…-zavartan törli le egy papír zsebkendővel- Nem is tudom…ez…
-Mi ez, mi? –belenyúlok a zsebébe és a pultra csapom a névjegykártyát –Cat? Milyen név ez? Egy közönséges nőnek egy közönséges kezdetű név? Miféle ócska cafkákat szedsz te össze, ha nem nézek rád? Kigyakoroltad magad rajtam, és most jöhetnek a többiek? Miért nem akartad elmondani, talán azért, hogy elmehess hozzá? –nem is érdekel a válasz, kiviharzom.
-Rani, várj, megmagyarázom! –jön utánam rohanva miután kifizeti a számlát.
-Azt rögtön gondoltam. Nektek férfiaknak mindig van magyarázatotok mindenre, csak azt hittem, hogy te más vagy. Hogy indulhattál be egy ilyen nőre? Hát neked már mindegy, hogy kivel? –könnyek szöknek a szemembe.
-Dehogy indultam be, undorodtam. –hajol le, hogy szemeimbe nézhessen, mert a földet bámulom- Rani, kérlek…hinned kell nekem. Csak téged szeretlek, csak téged látlak…Ne tegyük ezt tönkre egy félreértéssel…-olyan megalázó, mindenki minket néz.
-Menjünk haza, most! –elindulok, ő meg jön utánam.
Hazaérve kikaparom az én részemet az ételből, mert valahogy elment az étvágyam. Neki meghagyom a részét, had egyen csak.
-Lefekszem, fáradt vagyok…-indulnék, de megfogja a kezemet.
-Nem beszéljük meg? Nem akarok reggel arra ébredni, hogy nem vagy itt…-néz rám könyörgően.
-Nem megyek el, de kell egy kis idő…Próbálok hinni neked, de még sosem találkoztam a féltékenység érzésével, és még nem tudom feldolgozni. –mondom halkan.
Felmegyek zuhanyozni, de viszek le a nappaliba ágyneműt, mert ma ott alszom. Jason akart, ha már nem akarok vele aludni, de én vagyok a vendég, nem engedhetem meg, és mivel félt, hogy akkor elmegyek, inkább belement.
Egy darabig tv-zek, de mikor egy romantikus jelenetet látok, sírni kezdek. Nagyon butának érzem magam, mert az agyam hisz Jason-nek, de a szívem nem. Jason mellett sok új érzést fedezek fel, de ez a mostani nem tetszik…nagyon nem…
|
| Garfield | 2011. 07. 04. 22:22:15 | #14787 |
Karakter: Jason Kang
- Túl jól ismersz… - megsimogatja fejemet - Nem tudom, hogy be merem-e vallani otthon, hogy elvesztettem a szüzességemet...Édesapám gyakran emlegetett egy fiút, bizonyára szerette volna, ha hozzámegyek, vagy ha nem is hozzá, akkor sem tisztátalanul…Nem akarok csalódást okozni csak azért, mert szerelembe estem. Hazudnom kellett volna a szívemnek, vagy legyőzni a testi vágyakat? De miért? A szerelem annyira szép, és én olyan boldog vagyok, hogy megoszthatom veled. – mosolyogva fordul felém.
- Én sem tudtam parancsolni magamnak, ezért ne csak magadat hibáztasd. Az első alkalmat én kezdeményeztem, de…nem bántam meg semmit. – kicsit zavarban vagyok ettől a témától, inkább megcsókolom.
Raninak reggelre sincs túl jó kedve, így meg nem lehet kirándulni. Úgy döntünk, hogy elutazunk Rani szüleihez, hogy ne rágódjon ezen többet, essünk túl rajta. Csak nem értem…miért nem mondta? Én megértettem volna, és vártunk volna az esküvőig…
- Nos…azért jöttünk, mert megkértetek, ha valami fontos történik velem, azt elmondom… - mondja egy gyors köszönés után. térjünk egyből a lényegre…
- Mi lenne az? Össze akartok házasodni? – miért lenne ez baj?
- Nem egészen…Jason és én szeretnénk összeköltözni. Szeretjük egymást, és az elmúlt héten is ezt tettük. – mondja Rani félve.
- Együtt laktatok!? Egy házban!? – pattan fel idegesen. Miért van rossz előérzetem!?
- Egy…szobában… - válaszolja halkan.
- Micsoda?? Ez felháborító! Még a végén azt hiszik rólad, hogy tisztátalan vagy…Szűzen kell férjhez menned, addig nem lakhatsz együtt egy férfival sem! – hát…
- Már nem vagyok az… - ajjajj…
- Ez a fiú… - mondja az apja és az ingemnél fogva húz fel. Azt hiszem pofátlanság lenne ellen állni…
- Ne! Engedd el! – Rani próbálja lefogni az apját, de hát…
- El kell venned a lányomat! – ennyi?
- Nem, ezt nem szabhatod meg neki! – áll közénk kicsim.
- Semmi baj. Ha akarnád, most azonnal elvennélek. – mondom komolyan
- Nem így, nem most… - mosolyog rám - Felnőttem, már nem mondhatod meg, hogy mi hogy legyen. – mondja az apjának.
- Igen? Ebben az esetben már nincs szükséged a családi ház oltalmára…Szedd össze a holmidat, és menj el! – mi? Ezt nem mondhatja komolyan…
- Tényleg ezt szeretnéd? – szólaljon már meg!!! - Rendben. Gyere velem. – megfogja a kezemet, és húz maga után.
Segítek neki pakolni, de közben próbálom meggyőzni, hogy talán jobb lenne, hogy ha megbeszélné ezt az apjával. Nehogy már csak úgy kidobja a saját lányát…milyen apa az ilyen!?
Miután már minden csomag a kocsiban van, Rani elbúcsúzik az anyukájától, deaz apja csak annyit tud mondani, hogy ég veled…és becsukja az ajtót. El sem hiszem…
- Mehetek hozzátok pár napra? Nincs hol laknom… - te kis buta…magamhoz ölelem.
- Ezt kérdezned sem kellett volna. Nálunk leszel addig, ameddig nem találunk egy kis lakást, ahol lakhatunk. – a hajába túrok és megcsókolom - És, ha bármi mást is szeretnél…
- Sok mindent szeretnék, de haladjunk lassabb tempóban. Ugye nem baj? – dehogy…
- Nem, semmi sem baj, ha velem vagy. – beszállunk a kocsiba és megyünk…öhm…még nem haza, mert pár napot még kettesben tölthetünk a másik városban, abban a kis házban…
De aztán megyünk haza. Igen, mondhatom, hogy hazamegyünk, mert velem fog lakni, Rani otthona is lesz. Annyira örülök ennek, csak kár, hogy ilyen áron…remélem egyszer megbocsájt neki az apja…
Anyu úgy fogadja Ranit, ahogy azt vártam. Nagyon örül neki, és nincs semmi ellenvetése azzal, hogy nálunk lakjon. Főleg, hogy elmesélünk neki mindent…
- Én nem ellenzem, hogy a fiam megkezdje a saját életét, de nem zavarna, ha maradnátok. Édesanyád helyett is az anyád lehetnék, bőven van hely itt mindenkinek, és ha itt az idő, az unokákkal is segíthetnék. – anyaaaa…
- Oh nem…mi még nem tartunk ott. Nagyon kedves vagy Chan-sook, de nem élhetek vissza a vendégszereteteddel. Ha szeretnéd, a közelbe költözök, és nem viszem magammal Jasont, tudom, hogy mennyire fontos neked a fiad. – na ne már…
- Nem, dehogy. Erre semmi szükség. Én csak féltelek titeket, főleg téged Rani, hiszen minden gyermeknek szüksége van az anyai és atyai jó tanácsokra. Ezért is mondtam, hogy tekints engem pótmamádnak. Sok mindent taníthatnék neked, jobban megismerhetnéd a saját kultúrádat is, hiszen koreai is vagy. – elmosolyodom…anya tényleg kedveli Ranit…
- Rendben van…akkor egy kis időre maradnék, de tényleg csak addig, míg nem találok, vagy találunk egy megfelelő, és közeli lakást, mert nem szeretnék alkalmatlankodni. – hoppá, milyen tisztelettudó…feláll és meghajol anyu előtt.
- Jason, nagyon csendben vagy. – mutogat a szobám felé…értem én, hagyjuk anya…ehh… - Segíts a menyasszonyodnak berendezkedni a szobádba, addig én főzök nektek egy kis vacsorát. Ha megfőztem, lepihenek, nyugodtan egyétek csak meg az összest. – hehe…hozz csak zavarba…
- Az anyukád mindig ilyen korán fekszik le? – kérdezi kicsim már az autónál.
- Nem, ez… - ajj, hogy mondjam…? zavarban vagyok…
- Mi az? – hát…
- Koreai hagyományok szerint, ha a férj hazahozza az ifjú arát, elhálják a nászéjszakát, és bár mi nem vagyunk házasok, az édesanyám szemében már összetartozunk. – nah…sikerült elmondani…
- Értem. – ad egy puszit és bemegyünk.
Berendezkedik a szobámban. Oda pakolhat, ahova csak akar. Engem nem zavarnak a cuccai, sőt, örülök, hogy láthatom, ahogy pakolászik, mert így tudatosul, hogy tényleg ideköltözött…
A nagypakolás után kimegyünk a medencéhez. Én rögtön úszok is, mert már nagyon régen mozgattam meg magamat…komolyan, hiányzott már egy kis mozgás. De…Rani? Miért csak annál a fánál van?
- Rani, nem jössz be te is? – szállok ki a medencéből.
- Én…kicsit fázok. – ohh…
- Bemenjünk? – kérdezem magamhoz ölelve.
- Ühüm…
Bemegyünk, és együtt fürdünk le. Kicsit zavarban vagyok, hiába áll nekem háttal, akkor is meztelenül áll előttem…és…és olyan gyönyörű…
Köpenyekben megyünk be, és az ágyra dőlve csókolózunk. Talán ez lesz ami „nászéjszakánk”? Jó persze, nem…hívjuk elő nászéjszakának…
- Jason… - szakítja meg édes csókunkat.
- Igen? – mit szeretnél szívem?
- Nekem nem mennének bizonyos dolgok az édesanyád házában…úgy értem, hogy nagyon kínos lenne, ha mi… - ohh…
- Annyira aranyos vagy. – mondom nevetve, persze kicsit zavarban is vagyok, de olyan aranyosan mondta…nem bírom ki nevetés nélkül.
- Ne nevess, ez nem vicces! –de egy kicsit az, hiába fordulsz el.
- Jó, nem nevetek… - ölelem át hátulról, és nyakába csókolok – Nem fog semmi olyan történni, amit nem szeretnél… - a hátára fordul és az arcomra vezeti a kezét.
- Köszönöm… - finom csókot kapok, de nem bírok magammal, és eléggé elmélyítem ezt a kis csókot.
-
Nem tudom mi van ma velem. Nagyon kívánom…nem lehet, tudom, nem szeretné, de…ellenállhatatlan. Megszakítva a csókot, felül, de egyik válláról közben lecsúszik a köntös, és…és…szóval annyira lecsúszott a köntös, hogy szép belátás nyílik a mellére. Ég az arcom, de ennek ellenére, lassan nézek rajta végig, közben felülök. Nem tudok parancsolni magamnak…közelebb hajolva csókolom meg, és combjába marva húzom közelebb magamhoz. Teljesen belefeledkezünk a másikba. Imádom az édes ajkait, ölelő kezeit…mindenét…
Köntösöm alá nyúlva simít végig mellkasomon. Lassan kikötöm köntöse övét, de mikor le akarom simítani róla…
- Jason… - anya…kopogni? Rani gyorsan összehúzza magán a köntösét, én meg felpattanok, és kivezetem anyut a szobából – Ne haragudj fiam…
- Semmi baj… - istenem de avarba vagyok…
- Nem tudtam, hogy…
- Oké…anyu…nincs baj…mit szeretnél? – kérdezem zavartan.
- Csak…szólni akartam, hogy holnap reggel elutazok pár napra. – mi?
- Hova? Miért?
- Tudod, hogy már ideje ellátogatni a családhoz Koreába. – mosolyog rám.
- Igen,el is felejtettem. De…talán Raninak is van kedve…
Mire visszamegyek a szobába, Ranin már egy kis short és egy topp van. Én is magamra veszek egy boxert, és befekszek mellé az ágyba. Meg akarom csókolni, de csak puszit enged. Rendben…
- Anyu holnap reggel elutazik Koreába. Ha van hozzá kedved mi is mehetünk, megismerhetnéd a nagyszüleimet. – mosolygok – Vagy maradhatunk itthon…kettesben… - nekem az is jó…
- Hát…nem is tudom… - kérdőn nézek rá – Nem félsz, hogy mit fognak szólni hozzám? – szívem…
- A nagyszüleim? Dehogy…biztos vagyok benne, hogy tetszeni fogsz nekik. Csak egy lányt vinnék ki Korába, az igazit, akibe tényleg beleszerettem és ezt ők is tudják. – simítom a kezemet az arcára.
- Én még ezt mégis korainak érzem… - süti le a tekintetét.
- Akkor megyünk máskor…nem gond. – lágyan megcsókolom.
Másnap reggel anyut kivisszük a reptérre, elbúcsúzunk tőle, aztán kicsi szívemnek vásárolhatnékja lesz. Szóval elmegyünk vásárolni. Nagyon jól szórakozunk. Sok mindent veszünk, és még otthonra is bevásárolunk. Mennénk a pénztárhoz, közben elhaladunk az óvszerek mellett. Kéne venni…vagy nem?
- Mit nézel? – kérdezi belém karolva.
- Gondoltam… - kicsit meleg van nem? – vehetnénk… - mondom kicsit zavartan, és a kezembe veszek egy dobozt.
- Erre nincs szükség… - mosolyogva visszateszi a helyére.
- De…
- Gyere… - rendben…
Ahogy hazaérünk, csörög a telefon, persze pont akkor, mikor a zárral vacakolok. Majdnem átesek mindenen, de felveszem. A nagyszüleim azok. Koreaiul beszélek velük, persze tudnak kicsit angolul is, de nekik így egyszerűbb. Sajnálják, hogy nem mentem, de hallották, hogy van egy menyasszonyom. Menyasszonyom? Lehet ettől Rani kiakadna…És beszélni szeretnének vele. Kicsit tiltakozik, mert nem tud a nyelvükön, de megnyugtatom, hogy tudnak angolul, szóval pár szó erejéig átveszi a telefont. Úgy néz ki a nagyszüleim még meg is nevettetik kicsit…Nagyon édesen nevet…
- Nem is tudtam, hogy a menyasszonyod vagyok… - mondja miután leteszi a telefont.
- Hát…anyu biztos ezt mondta… - mondom kínosan nevetve, mire elmosolyodik – De én nem bánnám…
- Mit főzzünk? – gyors témaváltás.
Így megy ez már pár napja…a nap 24 órájából 24etegyütt vagyunk, és minden percét élvezem. Nem tudom megunni…nagyon szerelmes vagyok. Bár egy valami már kezd hiányozni. Nem is tudtam, hogy a…a szex hiányozni is tud. De hiányzik, hogy vele legyek…de valahogy nem szeretné, én meg nem fogok erőszakoskodni…majd jelez ha szeretné.
Nem tudom mit csinál még a konyhában, de én elmegyek fürdeni…már az ágyban fekszem mikor elmegy ő is a fürdőbe. De mielőtt még bejönne, el is alszok. Reggel viszont arra kelek, hogy szívem csókolgat. Vagy álmodok? Nem…kinyitom a szememet, és hátára fektetve csókolom meg.
- Jó reggelt… - mosolyog rám. Végig nézek rajta…
- Jó…reggelt… - mondom szaggatottan. Gyönyörű… - Új hálóruha? – kérdezem zavartan.
- Tetszik? – fordít a helyzeten. Ledönt magáról, és fölém mászik. Most már tuti tűz piros az arcom.
- Igen…nagyon…nagyon szexi… - nyögöm ki. Lehajol hozzám, és megcsókol.
Gyorsan történik minden. Már egyikünkön sincs semmi, meztelenül simulunk egymáshoz. Végig csókolom minden porcikáját, aztán lábai közé siklok nyelvemmel. Aztán ujjaimmal is rásegítek…mikor már majdnem elmegy, abbahagyom, és fölé mászok. De…kapcsolok is.
- Rani… - nézek rá kínosan – nem vettünk gumit…így is…
- Nincs szükség rá… - de…
- Mi? Dehát…még nem akarsz… - nem fejezhetem be.
- Jason…kaptam szurit nem emlékszel? – szuri…szuri…
- Mi? – nem emlékszem ilyenre…
- Nem leszek terhes… - ledönt az ágyra… - Hol tartottunk? – mosolyog rám piros pofival.
Szerkesztve Garfield által @ 2011. 07. 04. 22:24:13
|
|
