Karakter: Leon Volner Megjegyzés: (helloisenek ~ szerelőmnek)
Ma reggel pont mikor elvittem öcsit az oviba a motorommal valami probléma lett, mert nem akart beindulni, ami engem kegyetlenül idegesít főleg, hogy így még dolgozni sem tudok menni. Előveszem a telefonomat és felhívom a főnökömet.
- Mondjad Leon. Mi a probléma? Hol vagy már? – kérdezi, de csak elhúzom a számat, majd végül elmondom, hogy mi a problémám.
- Michael. Bocsi, hogy nem mentem még, de nem fogok tudni menni, mert tönkre ment a motorom és szerelőhöz kell vinnem. – mondom neki. – Bocsi tényleg, hogy nem megyek. Tudom, hogy szállítmányt kapunk, de majd a hétvégén ledolgozom, ígérem. – mondom neki, mert ismerem, hogy milyen és tudom, hogy mennyire fontos neki ez az egész.
- Jól van. – mondja egy nagy sóhajtást következtében. – De nem szeretném, ha sűrűn előfordulna megértettél? – néz rám.
- Ígérem nem fog, csak most nem tudom, mi van a motorral. – megbeszéljük, hogy hétvégén mikorra menjek és akkor ledolgozom a mai napot, bár akkor még majd a nagyiékkal is beszélnem kell, mert nem fogom tudni hova tenni Kevint, hogy amíg dolgozok ne legyen otthon egyedül… Na de ezt majd később elintézem most egyenlőre a motorommal kell foglalkoznom.
Fel is hívom az egyik ismerősömet, aki szokta csinálni a motoromat és rajta kívül csak neki engedem meg, hogy hozzá nyúljon, mert ő érti a dolgát. Meg is jön nem sokára és elviszi a motoromat velem együtt a garázsba, ahol végre neki is lát a szerelésnek, de egyszer csak egy vörös hajú srác lép be a garázsba.
- Jay milyen kis mocit hoztál? – kérdezi mély hangján, amitől kiráz a hideg, de pozitívan. Ritkán találkozok ilyen emberrel, akinek ennyire tetszik a hangja, na meg a külseje sem utolsó.
- Richi bemutatom neked régi haveromat Leont. Az ő motorja ment most kicsit tönkre és azt próbálom meg kideríteni, hogy mi van vele. – magyarázza, de én csak nézem, ám ő is alaposan végig mér, ahogy észreveszem rajta.
- Csak nem tetszik, amit látsz? – teszem fel a kérdést, de választ nem várok, hanem a motoromhoz fordulok és megnézem, hogy Jay mit csinál vele.
- De nagyon is tetszik, ami azt illeti. – jegyzi meg annak ellenére, hogy költői kérdésként tettem fel. – Na de mutasd mi a baja a kicsikének. – már nyúlna is hozzá, de elé állok.
- Hé, azt nem mondtam, hogy te is hozzá nyúlhatsz. – nézek a szemébe, mert nem akarom, hogy más is megtudja milyen a gépen.
- Leon nyugi csak segíteni akar. Meg kicsit jobban ért a járgányokhoz, mint én, mivel én eredetileg autószerelő lenné. – magyarázza Jay, amire nagy nehezen csak oda engedem és félre állok, hogy megleshesse.
Nem mondok semmit, csak karba teszem a kezemet és csak nézem, hogy mit csinál, meg hogy mit figyel meg. Mondhatni, hogy minden mozdulatát a figyelmemmel követem, és ekkor veszem csak észre, hogy mit is látnak a szemeim…
Izmos test. Igazán szép arc és a szemei. Azok a szemek igazán észveszejtőek… ám amikor leguggol még a seggét is alaposan megnézem, amit meg kell hagyni nagyon formás, de ahogy elnézem ő inkább Seme típusú lenne, mint uke, bár a fene se tudja, hogy mit engedne meg a partnerének és mit nem, meg persze ez attól is függ, hogy milyen lenne egy kapcsolatban ha akarna-e olyat.
Annyira elgondolkozok, hogy nem veszem észre, hogy szólít, csak amikor már szinte integet a szemem előtt.
- Héé itt vagy még közöttünk? – kérdezi mosolyogva, amire megrázom a fejemet, hogy észhez térjek.
- Bocsi kicsit elbambultam. – mondom bocsánat kérően, majd a hajamba is túrok, mert igen el is vörösödtem kicsit.
- Azt vettem észre. Nos, megcsináltam a motort, csak a gyújtás kapcsolót kellett kicserélni benne. – tájékoztat, miközben a kezét törli meg.
- Köszi szépen. – előveszem a tárcámat és felé nyújtok egy kis pénzt.
- Nem nekem kell fizetnek. – mondja értetlenül, de csak elmosolyodok.
- Tudom. Ez a munkadíjad. Meg persze örülnék, ha eljönnél velem egy versenyre ma este. – mondom neki. Nem tudom, minek fogja venni ezt a meghívást, de csak örülni fogok, ha esetleg randi meghívásnak veszi, még akkor is ha az én seggem fog fájni utána…
- Sosem szidnálak téged – ül le mellém. – Csak megjegyzek dolgokat. Majd ha felbaszod az agyad, szidni foglak, ne félj – vigyorog rám, de most ezzel nem tud felvidítani. Ugyan olyan komoly maradok, amire kicsit ő is enged vigyorából, miközben egy kisebb fajta csend telepszik közénk.
- Mit akartál főzni? – kérdezi meg megszakítva a csendet.
- Nem tökmindegy már?
- Baszd meg… - mordul fel. – Citromot nyaltál, vagy mi?
- Kopj le, jó? – vetek rá egy mogorva pillantást, amire ő belebokszol a vállamba.
- Mi lenne, ha befejeznéd a drámát!
- Tudod, kit ütögess… – elkapom a kezét, mire felpattan és kirántja a kezét az enyém közül. Ám ezzel mit sem törődve folytatom. – Szart sem tudsz rólam, de jogosnak gondolod, hogy folyton beszólogass nekem, ha éppen úgy tartja kedved. Egy ötéves gyerek érettebben viselkedik nálad. Te csak egy idióta vagy, aki mindent elszúr. – mondom komolyan és olyan dühös vagyok, mert most túlságosan is elvetette a sulykot.
- Én nem tudok rólad semmit… - szűkülnek össze a szemei. -, de te sem rólam, szóval fogd be szépen a kicsi szád, mielőtt…
- Mielőtt mi? – állok fel én is. – Mielőtt bevered? Na, bizonyíts… - magamra erőltetek egy fájdalmas mosolyt, ami nem kellemes látvány senkinek.
- Na, mondd – vonja fel a szemöldökét. – Kinézed belőlem, hogy miután dugtunk és ölelkeztünk, meg minden, képes lennék beverni? – elkezdek gondolkozni, mert jelen esetben, amilyen ideges simán kinézném belőle, de amikor nem balhézunk, meg nem tudnám kinézni. Válaszomat se várja meg, hanem egyből bele szól. – Látod, nem tudsz rólam te sem semmit… és nem is fogsz, ha te sem hagyod, hogy megismerjelek – tájékoztat a tényekről. – Úgy viselkedsz, mintha egy plüsskutya lennék. Leveszel, ha épp jó, de ha már kicsit nekem van szükségem arra, hogy velem légy, akkor már egyből teher vagyok és lelépsz… Persze, nem tartozol nekem semmivel, de ha így haladunk, nem is fogsz… és én sem neked. Ha ezt akarod, mondd, és ne játsszuk tovább az agyunkat. Néha összejárunk dugni, aztán csá… Várj…! – tárja szét a karjait. – Eddig is ez történt.
- Ha nem tűnt volna fel, nagyokos, én ma elhívtalak randizni, te viszont inkább a motorodat bőgetted.
- Én tegnap azt akartam, hogy maradj velem reggelig – ez teljesen jogos, de amíg meg nem tudja, hogy mi van, nem fogja megérteni, hogy miért nem lehet. -, hogy akár még egy kibaszott kávét is együtt igyunk meg, de te leléptél, mert várt haza apuci és anyuci. – ne jól van, nem szórakozunk tovább. Elkapom a felsőjét és magamhoz rángatom.
- Még egy ilyen… - morgom eléggé vészjóslóan.
- Most te versz be nekem? – vonja fel a szemöldökét, de ha nem fejezi be a családom szidalmait, akkor nagy a valószínűsége. – Te fasz… Mi van a családoddal? Kínoznak otthon, hogy mindig ott kell aludnod, vagy mi?
- Kopj már le a témáról! – ellököm magamtól, majd felpattanok a motorra. Nem akarom tovább ezt hallgatni. Inkább töltöm el a szabad éjszakámat egyedül esetleg anyáék sírjánál, mint vele…
- Én nagyon bírlak – nyögi ki, mire abba hagyom a cselekedetem és rá nézek. – Baromira bírlak, és jó veled lenni… - hallom, ahogy megenyhül a hangja és ezzel együtt én is megenyhülök egy kicsit. - Szóval ne hagyj itt, kérlek. – visszateszem a sisakot a helyére, majd leszállok a motorról és odamegyek hozzá. Nem mondok semmit, csak magamhoz ölelem. Egy ideig csak ölelem, hogy érezze, itt vagyok neki… Ám amikor eltávolodnék kicsit, ő erősen kapaszkodik belém és nem enged el. Hajába túrok, majd egy lágy csókot is lehelek halántékára.
Nem telik el negyed óra és már megint nála vagyunk az ágyában. Felette fekszek, de még mindig ruhában. Lágyan és szenvedélyesen csókolózunk, mert most ehhez van kedvem. Éreztetni akarom vele, hogy nincs egyedül és ha nem mond marhaságokat, akkor nem is marad egyedül, mert itt leszek neki. Lágyan hívom nyelvét is édes csókcsatára, miközben kezeimmel meg folyamatosan simogatom és kényeztetem, ahogyan csak tudom.
Ágyékomat az övének nyomom, minek következtében érezheti, hogy mennyire is kívánom, de én is érzem, hogy ő mennyire kíván engem.
- Édes vagy ilyenkor – végig nyalok állán és most már a nyakát kezdem el csókolgatni.
- Ne édesezz – motyogja. – Inkább szexi, dögös, észveszejtő, satöbbi…
- Édes – mosolyog rá, de hajába túrva kapok ajkaira, hogy ne tudjon tiltakozni, de elengedem és végül felülök. Értetlenül néz rám, de amikor meghallja a hasam korgását, csak elneveti magát.
- Van tojás – hát ezt én is tudtam.
- Négy is, plusz két virsli – jegyzem meg komolyan, de pár perc múlva leesik neki.
- Állat… - homlokát dörzsöli nevetés közben. – Ezeket ne főzzük meg, szükség lesz rájuk, de van még a hűtőben, ha érdekel a téma – kimászik az ágyból, én meg a konyhába követem.
- Tökély.
- Akkor megcsinálom.
- Úgy volt, hogy én főzök, nem?
- Áhh… Ebbe a konyhában én sem mindig igazodom ki – belépünk a helyiségbe és kicsit le is dermedek. Oké, hogy egyedül lakik, de én is egyedül tartom el a házat meg tesómat és még is rend van, még akkor is, ha mamám vasal, mert azt nem tudtam megtanulni. Az egyik mozgó izén meg is ragad a tekintetem.
- Ő Charlie – bők a kajára, amit próbálok beazonosítani.
- Ugye, a tojások nem ilyen állapotban vannak? – támaszkodok az ajtófélfának. Azt hiszem kezdek egy kicsit aggódni.
- Mennyit kérsz? – csak vigyorogva tér ki válaszom elől.
- Négy szerintem bőven elég a szalmonellához.
- Bőven – adjaa választ, majd előkészíti a serpenyőt és neki kezd a kaja készítésének, de én elmegyek a mosdóba.
Ahogy tartok felé észreveszek egy ajtót, ami résnyire nyitva van. Mi van itt? Beljebb megyek és kinyitom az ajtót. Minden féle képek, meg emlékeknek tűnik, ami itt van. Beljebb megyek és körbe nézek kicsit. Teli van könyvekkel, amin meg lepődök nem is kicsit.
- Mit csinálsz? – hallom meg a hangját, majd ránézve látom, hogy fel van húzva a szemöldöke.
- Csak érdekelt, mit olvasol… Azt sem hittem, hogy egyáltalán olvasol, már bocs. – nem hagyom, hogy válaszoljon a kérdésemre, mert egy újabb kérdés vetődik fel bennem. – A maci kitől van? A szüleidtől?
- A szüleimtől…? – nevet fel gúnyosan, de csak komor pillantással jutalmazom. – Ugyan…
- Mert?
- Nem nagy ügy – vonja meg a vállát, majd felveszi a macit és s sarokba teszi. – Régi ismerős adta – válaszolja, de érzem, hogy kicsit többről van itt szó nem pedig csak ennyiről, amúgy nem kötődne hozzá ennyire. Ahogy nézegetek, egyszer csak megakad egy képen a tekintetem. Egy másik sráccal van, és éppen csókolóznak. Ő lenne az ex-e?
A gondolataimból egy rántást érzek meg és Chris visz kifele a szobából.
- Kihűl a tojás – motyogja, de a folyosón visszarántom magamhoz és egy édes csókot lehelek ajkaira.
- Ez most mi? – kérdezi, mikor elengedem és folytatom az utamat a konyha felé.
- Szerződés.
- Szerződés?
- Miszerint az enyém vagy – kacsintok rá, ő meg odajön hozzám és hátulról ölel át szorosan. Elmosolyodok cselekdetén. Most már teljesen biztos vagyok, hogy a volt pasija volt az a csávó és mostantól rajtam kívül senki más nem lesz mellette csak is én. holnap elfogom vinni hozzánk és beavatom az én kis titkaimba, amik után remélhetőleg már nem lesz semmi féle komolyabb probléma ilyenektől.
Kezeit kezdem el simogatni, miközben megfordulok. Gyengéden simítok az állára, majd magam felé fordítom az arcát. A szemeit viszont nem látom, mert olyan erősen szorítja, hogy egy könny se jöjjön ki rajta, hogy most már teljesen biztos vagyok, hogy vele maradok, mert ahogy neki szüksége van rám, úgy nekem is szükségem van rá. Igaz a sebeink nagyon különböznek, de még is hasonló mélységűek.
- Chris… - súgom a fülébe a nevét, majd egy puha csókot is adok neki. Remélem ettől kicsit meg tör és nem akar annyira erősnek mutatkozni előttem.
- Mondd – halkan beszél, de még így is hallom a szívében lévő zűrzavart, amit ma este elfogok tüntetni.
- Már nem vagyok éhes.
- Nem? – nyitja ki résnyire a szemét, mire mohón és szenvedélyesen csókolom meg és kezdem el a háló felé tolni, hogy minél hamarabb bebizonyíthassam neki az igazamat.
~*~
Az éjszaka nagyon jó volt. Most nem szex volt közöttünk, hanem szeretkezés. Chris-nek közben meg folyamatosan folytak a könnyei. Nem szóltam érte, hanem csak szépen lecsókoltam az arcáról. Nagyon jól esett vele lennem és az is nagyon jól esett, hogy itt maradhattam vele és az ő vágyát is teljesíthettem.
Egy kis csókot érzek meg a mellkasomon, majd mozgolódást és végül egy kicsi ajtócsukódást hallok. Szóval felkelt, de nekem még nincs kedvem. Olyan jó így aludni. Soha nem tudtam még ilyen sokáig aludni anyuék halála óta, ezért a másik oldalamra fekve szuszogok még tovább…
- Leon kellj fel. Át akarod aludni az egésznapot? – hallom meg Chris hangját és megérzem a jó erős kávénak az illatát.
- Mennyi az idő? – kérdezem álmosan megdörzsölve a szemeimet.
- Már lassan dél. – ahogy megmondja kipattannak szemeim és a telefonomra nézem. A nagyiék már kerestek kétszer.
- A francba. – mondom kicsit halkan.
- Mi történt? – néz rám értetlenül.
- Azt beszéltem meg a nagyszüleimmel, hogy érte megyek Kevinért. – mondom gondterhelten, mire a ruháimat kapom meg.
- Öltözz fel. – mintha lemondó hangja lenne, hogy állandóan rohanok.
- Köszönöm. – veszem el tőle a cuccot és már menne is ki, de nem hagyom.
Felállok meg fogom a kezét és magam felé fordítom nem érdekelve, hogy ádámkosztümben vagyok előtte.
- De azt nem mondtam, hogy te nem jöhetsz velem. – mondom mosolyogva, amire mintha megkönnyebbülne.
Megcsókolom, majd felveszem a cuccaimat és ő is, amíg ő kint kicsit rendezkedik, addig én felhívom a nagyijákéat.
- Végre Leon. Minden rendben van? – kérdezi aggódva a nagyi, de csak elmosolyodok rajta.
- Ne haragudj, kérlek, csak annyira fáradt voltam, hogy most keltem fel. – kérek tőle bocsánatot, mire hallom, hogy megkönnyebbül.
- Már kezdtem rosszra gondolni, hogy valami baj történt. – mosolyodik el.
- Dehogy. Nem sokára ott vagyok az egyik barátommal. – mondom kedvesen, amire egyből kíváncsivá válik.
- Csak a barátod? – Hát igen a nagyi mindent tud. Még a másságomat is.
- Nem. – mondom és elmosolyodok. – Már nagyon sokkal több annál. – mondom, majd végül kimondom. – Ő a pasim.
Elmondja, hogy mennyire örül és hogy alig várja, hogy megismerje, aminek én is örülök, de izgatott is vagyok, hiszen ő az egyedüli akit bemutatok nekik. Letesszük a telefont, majd meghallom a hangját.
- Szóval a pasid vagyok? – kérdezi, mire csak mosolyogva megyek oda hozzá.
- Ahogy mondtam, az úgy is van. – mondom, majd megcsókolom szorosan magamhoz ölelve. – Menjünk. – bólintva válaszol.
A garázsába megyünk, ahol felülünk a motorokra és irány a nagyiékhoz. Most kivételesen én megyek elől, hogy mutassam az utat, meg ő is tudjon nézelődni, milyen vagyok hátulról.
Nem telik bele sok idő és meg is érkezünk. Leparkolok, mire a vendégem mögöttem parkol le. Leszállok a motorról, majd meg várom őt is.
- Gondolom, most jön a légy jó fiú szöveg. – mondja mosolyogva, de csak megcsókolom.
- Légy ön magad. A nagyim majd elintéz, ha nem tetszik neki valami. – mosolyogok rá, mire csak felhúzott szemekkel néz rám, ám meg magyarázni nem tudom a dolgokat, mert Kevin szalad ki az ajtón.
- Leooooooo. – kiabálja, majd megölel a lábamnál, mire elmosolyodok.
- Szia kisöreg. – veszem fel a testvéremet, aki Chris-t kezdi el nézni. – Kevin bemutatom neked Christ. – mutatom be páromat öcsikémnek.
- De ő az a bácsi, aki ott volt az ovinál is. – említi meg, amire puszit adok a homlokára.
- Igen, de ott csak viccelődtünk. – magyarázom neki. – Chris bemutatom a kisöcsémet. – nézek rá, amire egy picit mintha elmosolyodna.
- Szia. – nyújt neki kezet, de Kevinnek szüksége van egy kis bátorításra, hogy megfogja a kezét.
- Nem is akartok bejönni, csak itt akartok kint beszélgetni? – áll meg az ajtóban a nagyim.
- Szia nagyi. – köszönök neki. – Megyünk már. – Leteszem Kevint, aki odamegy hozzá, majd megfogom Chris kezét és bevezetem.
Levesszük a cipőt, majd most jön a bemutatkozás.
- Nagyi, ő Chris. – nézek az említett személyre, akinek a kezét megint fogom. – Chris ő itt a nagyim Shophie. – közelebb megy és bemutatkoznak. Látom a nagyin, hogy tetszik neki Chris, aminek nagyon örülök.
Beljebb is megyünk, majd a nappaliban ülünk le beszélgetni. Nagyon jól telnek a percek és alaposan meg is beszélgetik a dolgokat, amikor egyszer csak nagyi rám néz.
- Apádék büszkék lennének rád, ha látnák Christ. – mondja, mire az említett kérdő tekintettel néz rám, de csak legyintek.
- Majd elmondom nálunk. – válaszolom halkan, hogy csak ő hallja a dolgokat, de kíváncsiságát és értetlenségére ugye még nem adtam kielégítő választ. Komolyan olyan, mint egy gyerek. Minden szükségletét ki kell elégíteni, de végül is ezért szeretem, hogy kielégítsem… Szeretem… igen már tudom ezt a szót mondani, hogy szeretem… nagyon is.
Nem maradunk sokáig, de keveset sem. Pont annyit amennyire kell.
- Azt hiszem, megyünk. – állok fel, mire a többiek is követnek.
- Már is? – kérdezi kicsit szomorúan a nagyi.
- Igen, mert van egy két dolog, amit meg kell beszélnem Chris-szel, meg Kevin-nel. – mondom, amire megértően bólint.
Elbúcsúzunk, majd szépen összeszedjük a cuccainkat és már megyünk is a motorokhoz. Kevin elém ül be természetesen sisakkal a fején. Elindulunk, majd elmegyünk hozzánk, ahol az ott rám váró kérdésékre kell majd mindre válaszolnom. Betesszük a motorokat a garázsba, majd besétálunk a kocsiba.
- Leon. – hallom Chris hangját, amire bólintok.
- Mindjárt elmondok mindent. – kérek egy kis türelmet tőle, majd leguggolok öcsikémhez. – Most menj fel egy kicsit játszani a szobádba jó, beszélgetnem kell Chris-sel. – magyarázom neki.
- Rendben. – kapok egy puszit, majd felszalad az emeletre a szobájába. Felállok, majd kicsimre nézek.
- Üljünk le. – kérem meg, majd leülünk a kanapéra egymás mellé, de én még is szembe fordulok vele.
- Mi volt ez a megjegyzése a nagyidnak? – jön egyből a kérdés.
- A szüleim halottak. – kijelentésemre kicsit megdermed, és azt hiszem, kezdi összerakni a képet, hogy miért is voltam kiborulva annyira, amikor a szüleimet szidta. – Egy éve haltak meg a szüleink egy bankrablás következtében. Mivel már 18 éves voltam eldönthettem, hogy leszek-e Kevin hivatalos gyámja, amire természetesen igen mondtam. Leérettségiztem. Addig nagyszüleim segítettek be, de már akkor is elkezdtem dolgozni utána meg ugye motorversekenyre kezdtem el járni. – mesélem el a történetemet. – Nem akarom Kevint soha magára hagyni, hiszen már csak én vagyok neki és nagyon kötődik hozzám. Amikor esténként eljöttem tőled, csak azért, hogy mellettem kelljen fel reggel, ugyan akkor esténként velem is alszik el. – Most már teljesen világos számára minden, de az én szemeim viszont kicsit már könnyben vannak, ezért is hajtom le, de végül úgy döntök, hogy felállok, és az ablakhoz megyek. – Csak rám számít és én vagyok neki az a biztos pont, hogy ha elveszíti, akkor teljesen össze fog omlani. Még most sem érti teljesen a dolgokat és egy éve sem értette, csak annyit tapasztalt, hogy mindenki szomorú és anyuék egyik pillanatról a másikra eltűntek az életünkből. Ezért kell mellette lennem és segítenem őt mindenben, amiben csak tudom. – fejezem be a mondandómat és valami reakciót várnék tőle, hogy ezeket megérti-e vagy sem.
- Sosem szidnálak téged – ül le mellém. – Csak megjegyzek dolgokat. Majd ha felbaszod az agyad, szidni foglak, ne félj – vigyorog rám, de most ezzel nem tud felvidítani. Ugyan olyan komoly maradok, amire kicsit ő is enged vigyorából, miközben egy kisebb fajta csend telepszik közénk.
- Mit akartál főzni? – kérdezi meg megszakítva a csendet.
- Nem tökmindegy már?
- Baszd meg… - mordul fel. – Citromot nyaltál, vagy mi?
- Kopj le, jó? – vetek rá egy mogorva pillantást, amire ő belebokszol a vállamba.
- Mi lenne, ha befejeznéd a drámát!
- Tudod, kit ütögess… – elkapom a kezét, mire felpattan és kirántja a kezét az enyém közül. Ám ezzel mit sem törődve folytatom. – Szart sem tudsz rólam, de jogosnak gondolod, hogy folyton beszólogass nekem, ha éppen úgy tartja kedved. Egy ötéves gyerek érettebben viselkedik nálad. Te csak egy idióta vagy, aki mindent elszúr. – mondom komolyan és olyan dühös vagyok, mert most túlságosan is elvetette a sulykot.
- Én nem tudok rólad semmit… - szűkülnek össze a szemei. -, de te sem rólam, szóval fogd be szépen a kicsi szád, mielőtt…
- Mielőtt mi? – állok fel én is. – Mielőtt bevered? Na, bizonyíts… - magamra erőltetek egy fájdalmas mosolyt, ami nem kellemes látvány senkinek.
- Na, mondd – vonja fel a szemöldökét. – Kinézed belőlem, hogy miután dugtunk és ölelkeztünk, meg minden, képes lennék beverni? – elkezdek gondolkozni, mert jelen esetben, amilyen ideges simán kinézném belőle, de amikor nem balhézunk, meg nem tudnám kinézni. Válaszomat se várja meg, hanem egyből bele szól. – Látod, nem tudsz rólam te sem semmit… és nem is fogsz, ha te sem hagyod, hogy megismerjelek – tájékoztat a tényekről. – Úgy viselkedsz, mintha egy plüsskutya lennék. Leveszel, ha épp jó, de ha már kicsit nekem van szükségem arra, hogy velem légy, akkor már egyből teher vagyok és lelépsz… Persze, nem tartozol nekem semmivel, de ha így haladunk, nem is fogsz… és én sem neked. Ha ezt akarod, mondd, és ne játsszuk tovább az agyunkat. Néha összejárunk dugni, aztán csá… Várj…! – tárja szét a karjait. – Eddig is ez történt.
- Ha nem tűnt volna fel, nagyokos, én ma elhívtalak randizni, te viszont inkább a motorodat bőgetted.
- Én tegnap azt akartam, hogy maradj velem reggelig – ez teljesen jogos, de amíg meg nem tudja, hogy mi van, nem fogja megérteni, hogy miért nem lehet. -, hogy akár még egy kibaszott kávét is együtt igyunk meg, de te leléptél, mert várt haza apuci és anyuci. – ne jól van, nem szórakozunk tovább. Elkapom a felsőjét és magamhoz rángatom.
- Még egy ilyen… - morgom eléggé vészjóslóan.
- Most te versz be nekem? – vonja fel a szemöldökét, de ha nem fejezi be a családom szidalmait, akkor nagy a valószínűsége. – Te fasz… Mi van a családoddal? Kínoznak otthon, hogy mindig ott kell aludnod, vagy mi?
- Kopj már le a témáról! – ellököm magamtól, majd felpattanok a motorra. Nem akarom tovább ezt hallgatni. Inkább töltöm el a szabad éjszakámat egyedül esetleg anyáék sírjánál, mint vele…
- Én nagyon bírlak – nyögi ki, mire abba hagyom a cselekedetem és rá nézek. – Baromira bírlak, és jó veled lenni… - hallom, ahogy megenyhül a hangja és ezzel együtt én is megenyhülök egy kicsit. - Szóval ne hagyj itt, kérlek. – visszateszem a sisakot a helyére, majd leszállok a motorról és odamegyek hozzá. Nem mondok semmit, csak magamhoz ölelem. Egy ideig csak ölelem, hogy érezze, itt vagyok neki… Ám amikor eltávolodnék kicsit, ő erősen kapaszkodik belém és nem enged el. Hajába túrok, majd egy lágy csókot is lehelek halántékára.
Nem telik el negyed óra és már megint nála vagyunk az ágyában. Felette fekszek, de még mindig ruhában. Lágyan és szenvedélyesen csókolózunk, mert most ehhez van kedvem. Éreztetni akarom vele, hogy nincs egyedül és ha nem mond marhaságokat, akkor nem is marad egyedül, mert itt leszek neki. Lágyan hívom nyelvét is édes csókcsatára, miközben kezeimmel meg folyamatosan simogatom és kényeztetem, ahogyan csak tudom.
Ágyékomat az övének nyomom, minek következtében érezheti, hogy mennyire is kívánom, de én is érzem, hogy ő mennyire kíván engem.
- Édes vagy ilyenkor – végig nyalok állán és most már a nyakát kezdem el csókolgatni.
- Ne édesezz – motyogja. – Inkább szexi, dögös, észveszejtő, satöbbi…
- Édes – mosolyog rá, de hajába túrva kapok ajkaira, hogy ne tudjon tiltakozni, de elengedem és végül felülök. Értetlenül néz rám, de amikor meghallja a hasam korgását, csak elneveti magát.
- Van tojás – hát ezt én is tudtam.
- Négy is, plusz két virsli – jegyzem meg komolyan, de pár perc múlva leesik neki.
- Állat… - homlokát dörzsöli nevetés közben. – Ezeket ne főzzük meg, szükség lesz rájuk, de van még a hűtőben, ha érdekel a téma – kimászik az ágyból, én meg a konyhába követem.
- Tökély.
- Akkor megcsinálom.
- Úgy volt, hogy én főzök, nem?
- Áhh… Ebbe a konyhában én sem mindig igazodom ki – belépünk a helyiségbe és kicsit le is dermedek. Oké, hogy egyedül lakik, de én is egyedül tartom el a házat meg tesómat és még is rend van, még akkor is, ha mamám vasal, mert azt nem tudtam megtanulni. Az egyik mozgó izén meg is ragad a tekintetem.
- Ő Charlie – bők a kajára, amit próbálok beazonosítani.
- Ugye, a tojások nem ilyen állapotban vannak? – támaszkodok az ajtófélfának. Azt hiszem kezdek egy kicsit aggódni.
- Mennyit kérsz? – csak vigyorogva tér ki válaszom elől.
- Négy szerintem bőven elég a szalmonellához.
- Bőven – adjaa választ, majd előkészíti a serpenyőt és neki kezd a kaja készítésének, de én elmegyek a mosdóba.
Ahogy tartok felé észreveszek egy ajtót, ami résnyire nyitva van. Mi van itt? Beljebb megyek és kinyitom az ajtót. Minden féle képek, meg emlékeknek tűnik, ami itt van. Beljebb megyek és körbe nézek kicsit. Teli van könyvekkel, amin meg lepődök nem is kicsit.
- Mit csinálsz? – hallom meg a hangját, majd ránézve látom, hogy fel van húzva a szemöldöke.
- Csak érdekelt, mit olvasol… Azt sem hittem, hogy egyáltalán olvasol, már bocs. – nem hagyom, hogy válaszoljon a kérdésemre, mert egy újabb kérdés vetődik fel bennem. – A maci kitől van? A szüleidtől?
- A szüleimtől…? – nevet fel gúnyosan, de csak komor pillantással jutalmazom. – Ugyan…
- Mert?
- Nem nagy ügy – vonja meg a vállát, majd felveszi a macit és s sarokba teszi. – Régi ismerős adta – válaszolja, de érzem, hogy kicsit többről van itt szó nem pedig csak ennyiről, amúgy nem kötődne hozzá ennyire. Ahogy nézegetek, egyszer csak megakad egy képen a tekintetem. Egy másik sráccal van, és éppen csókolóznak. Ő lenne az ex-e?
A gondolataimból egy rántást érzek meg és Chris visz kifele a szobából.
- Kihűl a tojás – motyogja, de a folyosón visszarántom magamhoz és egy édes csókot lehelek ajkaira.
- Ez most mi? – kérdezi, mikor elengedem és folytatom az utamat a konyha felé.
- Szerződés.
- Szerződés?
- Miszerint az enyém vagy – kacsintok rá, ő meg odajön hozzám és hátulról ölel át szorosan. Elmosolyodok cselekdetén. Most már teljesen biztos vagyok, hogy a volt pasija volt az a csávó és mostantól rajtam kívül senki más nem lesz mellette csak is én. holnap elfogom vinni hozzánk és beavatom az én kis titkaimba, amik után remélhetőleg már nem lesz semmi féle komolyabb probléma ilyenektől.
Kezeit kezdem el simogatni, miközben megfordulok. Gyengéden simítok az állára, majd magam felé fordítom az arcát. A szemeit viszont nem látom, mert olyan erősen szorítja, hogy egy könny se jöjjön ki rajta, hogy most már teljesen biztos vagyok, hogy vele maradok, mert ahogy neki szüksége van rám, úgy nekem is szükségem van rá. Igaz a sebeink nagyon különböznek, de még is hasonló mélységűek.
- Chris… - súgom a fülébe a nevét, majd egy puha csókot is adok neki. Remélem ettől kicsit meg tör és nem akar annyira erősnek mutatkozni előttem.
- Mondd – halkan beszél, de még így is hallom a szívében lévő zűrzavart, amit ma este elfogok tüntetni.
- Már nem vagyok éhes.
- Nem? – nyitja ki résnyire a szemét, mire mohón és szenvedélyesen csókolom meg és kezdem el a háló felé tolni, hogy minél hamarabb bebizonyíthassam neki az igazamat.
~*~
Az éjszaka nagyon jó volt. Most nem szex volt közöttünk, hanem szeretkezés. Chris-nek közben meg folyamatosan folytak a könnyei. Nem szóltam érte, hanem csak szépen lecsókoltam az arcáról. Nagyon jól esett vele lennem és az is nagyon jól esett, hogy itt maradhattam vele és az ő vágyát is teljesíthettem.
Egy kis csókot érzek meg a mellkasomon, majd mozgolódást és végül egy kicsi ajtócsukódást hallok. Szóval felkelt, de nekem még nincs kedvem. Olyan jó így aludni. Soha nem tudtam még ilyen sokáig aludni anyuék halála óta, ezért a másik oldalamra fekve szuszogok még tovább…
- Leon kellj fel. Át akarod aludni az egésznapot? – hallom meg Chris hangját és megérzem a jó erős kávénak az illatát.
- Mennyi az idő? – kérdezem álmosan megdörzsölve a szemeimet.
- Már lassan dél. – ahogy megmondja kipattannak szemeim és a telefonomra nézem. A nagyiék már kerestek kétszer.
- A francba. – mondom kicsit halkan.
- Mi történt? – néz rám értetlenül.
- Azt beszéltem meg a nagyszüleimmel, hogy érte megyek Kevinért. – mondom gondterhelten, mire a ruháimat kapom meg.
- Öltözz fel. – mintha lemondó hangja lenne, hogy állandóan rohanok.
- Köszönöm. – veszem el tőle a cuccot és már menne is ki, de nem hagyom.
Felállok meg fogom a kezét és magam felé fordítom nem érdekelve, hogy ádámkosztümben vagyok előtte.
- De azt nem mondtam, hogy te nem jöhetsz velem. – mondom mosolyogva, amire mintha megkönnyebbülne.
Megcsókolom, majd felveszem a cuccaimat és ő is, amíg ő kint kicsit rendezkedik, addig én felhívom a nagyijákéat.
- Végre Leon. Minden rendben van? – kérdezi aggódva a nagyi, de csak elmosolyodok rajta.
- Ne haragudj, kérlek, csak annyira fáradt voltam, hogy most keltem fel. – kérek tőle bocsánatot, mire hallom, hogy megkönnyebbül.
- Már kezdtem rosszra gondolni, hogy valami baj történt. – mosolyodik el.
- Dehogy. Nem sokára ott vagyok az egyik barátommal. – mondom kedvesen, amire egyből kíváncsivá válik.
- Csak a barátod? – Hát igen a nagyi mindent tud. Még a másságomat is.
- Nem. – mondom és elmosolyodok. – Már nagyon sokkal több annál. – mondom, majd végül kimondom. – Ő a pasim.
Elmondja, hogy mennyire örül és hogy alig várja, hogy megismerje, aminek én is örülök, de izgatott is vagyok, hiszen ő az egyedüli akit bemutatok nekik. Letesszük a telefont, majd meghallom a hangját.
- Szóval a pasid vagyok? – kérdezi, mire csak mosolyogva megyek oda hozzá.
- Ahogy mondtam, az úgy is van. – mondom, majd megcsókolom szorosan magamhoz ölelve. – Menjünk. – bólintva válaszol.
A garázsába megyünk, ahol felülünk a motorokra és irány a nagyiékhoz. Most kivételesen én megyek elől, hogy mutassam az utat, meg ő is tudjon nézelődni, milyen vagyok hátulról.
Nem telik bele sok idő és meg is érkezünk. Leparkolok, mire a vendégem mögöttem parkol le. Leszállok a motorról, majd meg várom őt is.
- Gondolom, most jön a légy jó fiú szöveg. – mondja mosolyogva, de csak megcsókolom.
- Légy ön magad. A nagyim majd elintéz, ha nem tetszik neki valami. – mosolyogok rá, mire csak felhúzott szemekkel néz rám, ám meg magyarázni nem tudom a dolgokat, mert Kevin szalad ki az ajtón.
- Leooooooo. – kiabálja, majd megölel a lábamnál, mire elmosolyodok.
- Szia kisöreg. – veszem fel a testvéremet, aki Chris-t kezdi el nézni. – Kevin bemutatom neked Christ. – mutatom be páromat öcsikémnek.
- De ő az a bácsi, aki ott volt az ovinál is. – említi meg, amire puszit adok a homlokára.
- Igen, de ott csak viccelődtünk. – magyarázom neki. – Chris bemutatom a kisöcsémet. – nézek rá, amire egy picit mintha elmosolyodna.
- Szia. – nyújt neki kezet, de Kevinnek szüksége van egy kis bátorításra, hogy megfogja a kezét.
- Nem is akartok bejönni, csak itt akartok kint beszélgetni? – áll meg az ajtóban a nagyim.
- Szia nagyi. – köszönök neki. – Megyünk már. – Leteszem Kevint, aki odamegy hozzá, majd megfogom Chris kezét és bevezetem.
Levesszük a cipőt, majd most jön a bemutatkozás.
- Nagyi, ő Chris. – nézek az említett személyre, akinek a kezét megint fogom. – Chris ő itt a nagyim Shophie. – közelebb megy és bemutatkoznak. Látom a nagyin, hogy tetszik neki Chris, aminek nagyon örülök.
Beljebb is megyünk, majd a nappaliban ülünk le beszélgetni. Nagyon jól telnek a percek és alaposan meg is beszélgetik a dolgokat, amikor egyszer csak nagyi rám néz.
- Apádék büszkék lennének rád, ha látnák Christ. – mondja, mire az említett kérdő tekintettel néz rám, de csak legyintek.
- Majd elmondom nálunk. – válaszolom halkan, hogy csak ő hallja a dolgokat, de kíváncsiságát és értetlenségére ugye még nem adtam kielégítő választ. Komolyan olyan, mint egy gyerek. Minden szükségletét ki kell elégíteni, de végül is ezért szeretem, hogy kielégítsem… Szeretem… igen már tudom ezt a szót mondani, hogy szeretem… nagyon is.
Nem maradunk sokáig, de keveset sem. Pont annyit amennyire kell.
- Azt hiszem, megyünk. – állok fel, mire a többiek is követnek.
- Már is? – kérdezi kicsit szomorúan a nagyi.
- Igen, mert van egy két dolog, amit meg kell beszélnem Chris-szel, meg Kevin-nel. – mondom, amire megértően bólint.
Elbúcsúzunk, majd szépen összeszedjük a cuccainkat és már megyünk is a motorokhoz. Kevin elém ül be természetesen sisakkal a fején. Elindulunk, majd elmegyünk hozzánk, ahol az ott rám váró kérdésékre kell majd mindre válaszolnom. Betesszük a motorokat a garázsba, majd besétálunk a kocsiba.
- Leon. – hallom Chris hangját, amire bólintok.
- Mindjárt elmondok mindent. – kérek egy kis türelmet tőle, majd leguggolok öcsikémhez. – Most menj fel egy kicsit játszani a szobádba jó, beszélgetnem kell Chris-sel. – magyarázom neki.
- Rendben. – kapok egy puszit, majd felszalad az emeletre a szobájába. Felállok, majd kicsimre nézek.
- Üljünk le. – kérem meg, majd leülünk a kanapéra egymás mellé, de én még is szembe fordulok vele.
- Mi volt ez a megjegyzése a nagyidnak? – jön egyből a kérdés.
- A szüleim halottak. – kijelentésemre kicsit megdermed, és azt hiszem, kezdi összerakni a képet, hogy miért is voltam kiborulva annyira, amikor a szüleimet szidta. – Egy éve haltak meg a szüleink egy bankrablás következtében. Mivel már 18 éves voltam eldönthettem, hogy leszek-e Kevin hivatalos gyámja, amire természetesen igen mondtam. Leérettségiztem. Addig nagyszüleim segítettek be, de már akkor is elkezdtem dolgozni utána meg ugye motorversekenyre kezdtem el járni. – mesélem el a történetemet. – Nem akarom Kevint soha magára hagyni, hiszen már csak én vagyok neki és nagyon kötődik hozzám. Amikor esténként eljöttem tőled, csak azért, hogy mellettem kelljen fel reggel, ugyan akkor esténként velem is alszik el. – Most már teljesen világos számára minden, de az én szemeim viszont kicsit már könnyben vannak, ezért is hajtom le, de végül úgy döntök, hogy felállok, és az ablakhoz megyek. – Csak rám számít és én vagyok neki az a biztos pont, hogy ha elveszíti, akkor teljesen össze fog omlani. Még most sem érti teljesen a dolgokat és egy éve sem értette, csak annyit tapasztalt, hogy mindenki szomorú és anyuék egyik pillanatról a másikra eltűntek az életünkből. Ezért kell mellette lennem és segítenem őt mindenben, amiben csak tudom. – fejezem be a mondandómat és valami reakciót várnék tőle, hogy ezeket megérti-e vagy sem.
A csajszi leadja a jelzést és mi egyből neki iramodunk. Csak porfelhő marad utánunk, és már az ellen felemet se látom a visszapillantóból, ami mosolygásra késztet. Őt legalább már lehagytam, de Chrisre rá kell hajtanom vagy én fogok veszíteni az meg nem lenne jó nekem.
Bevágódok elő és próbálom hátra szorítani, de semmi esélyem nincs ez már így is nagyon látszik. Nyom rá egy kis kakaót és már megint elhúz, de azért én se vagyok rest. Adjunk az élvezeteknek. Próbálkozok továbbra is, hogy meg legyenek a dolgok, de csak cikázik előttem, amit soha nem szerettem, mert én magam is bele zavarodok elég könnyen és hamar. Ám itt a kedves kanyar, ahol az emberek többsége ilyen ütemnél kiszoktak esni. Ha ő is kiesik akkor én nyerek.
Lelassít mire én is azt teszem, de felzárkózok azért mellé. Elkezd kanyarodni, de olyan helyzetben, hogy tuti elvéti a kanyart és vége lesz a meccsnek. Lelassítok teljesen, majd várom, hogy elessen. Nem akarom, hogy alattam végezze, de ránt egyet a motoron, majd szépen elhúzza a csíkot én meg csak kerek szemekkel figyelem és próbál feldolgozni a történteket.
A kis mocsok megnyeri a versenyt, de ez nagyon szemét húzás volt. Mindenki a haveri társaságában ujjongva meg röhögve fogadja.
- Eeeeez… pacsi, öreg! – veregeti meg a hátát egyik haverja. Leveszi a sisakot, amit én is követek, de még mindig mérges vagyok, amiért ilyet csinált. Tényleg azt hitem alattam végzi a kanyarban.
- Ez meg mi a szar volt? – kérdezem mérgesen. – Azt hittem, alám hasalsz. Ez övön aluli volt.
- Inkább beteg.
- Őrült, cseszd meg… - mondják, mintha annyira dicsérni kéne, de én nem fogom. Nem fogom kockáztatni senkinek az életét egy hülye verseny miatt.
- Most alkoss, édes – rám néz és gúnymosoly is megjelenik az arcán. Mélyen a szemembe néz. Méregetjük egymást, de a kocsihoz megyünk, hogy teljesítsem a fogadást. Chris beül az anyósülésre, miközben én a vezetőire térdelek, majd neki látok kifényesíteni a sebváltót.
- Jól csinálja – jegyzik meg haverjai, de nem szól semmit. Ahogy felsandítok rá egy kis áhítatott, meg izgalmat látok a szemébe, ami teljesen begerjeszt engem is.
- Meddig kell csinálnom? – nézek fel rá, majd végig nyalok lassan a sebváltón.
Belesimít a hajamba, majd megragadja elég durván, de felhúzza a fejemet és mohón kezd el csókolni. Viszonzom, mert már hiányzott a csókja. Nem sűrűn csókolózok mások előtt, de azt hiszem most már megéri. Ő nem akár milyen srác. Egyszer idegesít, de máskor meg olyan jó vele lenni. Nem akarom, hogy véget érjen ez a kis románc, ami köztünk van.
A csók után lassan válunk el egymástól és még egy halvány puszit is kapok az államra, ami nagyon jól esik… remélem nem csak áltatni akar.
- Ügyes voltál – mondja csendesen, majd kiszáll a kocsiból és felpattanva a motorjára hajt el. Nem értem, hogy mi történt vagy mit csináltam, de ki akarom deríteni. Odamegyek a haverjához, akiből kiverem, hogy merre ment. Nem érdekel minek néznek vagy mit néznek ki belőlem. Annyit tudok, hogy meg akarom keresni és vele akarok lenni.
Amint megtudom motorra pattanok és elmegyek a helyre, ahol meg is találom a motorján támaszkodva.
Leveszem a sisakot, amire eleinte meglepődik, de végül csak felvont szemöldökkel néz rám.
- Olyan sápadt voltál, mikor…
- És ki vagy te? Az orvosom? – kérdezi flegmán. A védekező mechanizmus.
- Csak egy haver… vagy mi… - Haver…
- És a haverjaiddal szokásod dugni?
- Nekem nem, de neked igen, ezért használom ezt a szót. Talán sikerül behatárolnom egy olyan hígagyúnak, mint amilyen te vagy.
- Kösz – elmosolyodik, majd letámasztja a motort, leszáll és hozzám lép. – Mit akarsz? – vonja fel a szemöldökét és a fejét is félre biccenti. – Leszopni?
- Picit többet is – egyszerű kérdésre egyszerű válasz.
- Az öcskös nem vár haza? – ez ütött. Elég komor pofával nézek rá.
- Mi bajod van már megint az öcsémmel? – morgom.
- Nekem semmi – feleli gúnyosan és már sétálna is vissza a motorjához, de nem engedem. Elkapom a vállát, majd fél fenékkel ültetem fel a motoromra elém. Eszem ágába nincs elengedni, most nem.
- Milyen kis heves vagy már megint – érinti össze orrunkat. – Jó volt leszopni a sebváltót? – kérdezi, de a szeméből csak a vágyat tudom kiolvasni, meg hogy engem akar. Harcol saját maga ellen, de ha ilyen közel van hozzám már nem tud, aminek örülök.
- Na, és neked jó volt nézni? – kérdezek vissza. – Láttam, hogy ráizgultál. – nyakamba bújik el, ami annyira jól esik. Nem tudom valójában mit akar, de most tudom, hogy ölelni akarom. Magam is ölelem, mert olyan jó ha ilyen közel van hozzám.
- Most ez mi? – kérdezi
- Egy haveri ölelés, mert látom, hogy bajod van.
- Kielégítetlen vagyok – próbál poénkodni, de erre csak megharapom a fülét, amire mintha kicsit meg remegne vagy csak én érzem így magam még pontosan nem tudom.
Kezemet lecsúsztatom nadrágjára, majd kioldom az övét és a nadrágja is elég hamar laza lesz, majd előveszem a farkát, ami már most kőkemény, pedig nem csináltam semmit.
- Itt? – kérdi remegő hangon, de semmi ellenvetést nem érzek csak szimpla vágyat és hogy igen csináljam tovább.
Nem is felelek, hanem csak végig nyalok a tagján, majd a végét kicsit megharapom.
- Héhé… - rándul össze a teste, de a combját megmarkolom. Végül teljesen a számba csúsztatom nyalókámat. - Úristen… - remeg bele a tettembe, miközben nyelvemmel is elkezdem izgatni. Érzem, hogy nagyon közel van, de nem akarja, hogy ilyen hamar elmenjen ezért vissza fogja magát.
- Inkább az én nevemet nyögd, mielőtt még vallásos leszel.
- Cseszd meg... – motyogja, majd a kabátomba markol, miközben tovább kényeztetem és el jön, amire vártam. - Leon… - nyögi a nevemet, amire felmordulok és megszívom vágyát sokkal hevesebben, amire teljesen megfeszül. – El… - nyögi. Tudom édesem. Nyelem el mélyen vágyát, hogy egy kis pihenési időt adjak neki.
- Ilyenkor mindig olyan más vagy – pillantok fel rá, de csókot adok vágyára is. Nem mond semmit, csak meg fog a kabátomnál fogva és felhúz magához. Mohón kap ajkaimra, amit ugyan olyan mohón viszonzok.
Érzem, hogy szaggatná le rólam a ruhát, de nem engedem neki, most csak neki kell élveznie, hiába vagyok én is kegyetlenül kemény. A farkán tovább mozgatom a kezemet, hogy minél hamarabb elérje a csúcsot végre. Érzem, hogy egyre jobban remeg karjaim között.
- Ahh… - nyög fel, mire gyorsabbá válik a kezem munkája. Nem kell sokáig várni és végre megkönnyebbülve hagyja, hogy elsodorja az élvezet, de a motoromra is vigyáz, mert farkára teszi a kezét, hogy ne legyen olyan a motorom. Hálás is vagyok érte, majd magamhoz ölelem a kicsikét, hogy le tudjon nyugodni… na meg én is.
- Élvezted? – teszem fel a kérdést.
- Volt már jobb is – lehunyja a szemét és nekem dől. A hangja még mindig remeg. Nem hiszem én, hogy igazat mondott, de nem zavar különösebben, akkor majd olyat fogok bevetni nála, amire nem fogja tudni azt mondani, hogy volt jobb is.
- Lefeküdtél valakivel tegnap? – kérdezem meg, ami bennem motoszkált már egy ideje. Kinyitja a szemét, majd elkezdi összecipzárazni a nadrágját.
- Zavarna, ha igen? – vigyorodik el, de nem fogok neki semmi olyan örömet okozni.
- Csak érdekel, hogy vele milyen volt. – néz rám, de nem hagyom most, hogy olvasson belőlem.
- Még nem szexeltem senkivel utánad – tetszik ez az őszinteség és bele is simítok a hajába.
- Maradjon ez így… mert jó ez így, nem? – mondom neki, mert valóban ezt szeretném. Magamhoz kötni és hogy az enyém legyen. - Neked is és nekem is.
- És randizni is fogunk, Rómeó? – mosolyodik el gúnyosan, mire kezemmel lesimítok fenekéig.
- Talán – bele is markolok, mire ajkaimhoz hajol, de mielőtt megcsókolni egy „benne vagyok”-ot elsuttog, ami megdobogtatja a szívemet.
- Nem akarom, hogy itt érjen véget az éjszaka. – mondom neki, miután elválunk édes csókunkból.
- Hozzátok vagy hozzám menjünk? – teszi fel a kérdést, majd leszáll a motoromról.
- Menjünk hozzád. – mondom mosolyogva, amire bólint. Nem akarom hozzánk vinni Kevin miatt, de majd hozzá is haza fogok menni.
Felül a motorra, majd irány a háza. Tudom jól az utat, de inkább mögötte motorok, hogy lássam édes kis hátsóját, amiben nem sokára mélyen el fogok merülni. Amikor megérkezünk, megállok ugyan úgy az út szélén, d a garázsból kiszól.
- Nem állsz be? – kérdezi, amire megrázom a fejemet.
- Nem akarlak felkelteni ha mennem kell, így jó itt kint. – lakatolom le egy hatalmas lánccal. Majd felegyenesedve követem a garzásba, majd megcsókolom.
- Megint eljátsszuk, amit legutóbb? – kérdezi, mire a fenekébe markolok.
- Most még kibírom a szobádig. – mosolyodok el és elengedem, hogy vezessen fel a szobájába.
Elindulunk fel, amikor egyszer csak megszólal.
- Minek mész el? Maradj itt, majd reggel haza mész. – mondja, amin elmosolyodok.
- Nem lehet. Haza kell mennem. – mondom egyszerűen, majd az ajtóban megfordul és látom, hogy mondana valami gúnyosat, de nem akarom, hogy elrontsa a kedvemet, ezért ajkaira tapadva csókolom meg inkább.
Vadul és szenvedélyesen csókolom, majd ahogy belépünk a házba, becsukom az ajtót. Levegőhiány miatt válunk el egymástól.
- Ne mondj olyat, amit nem gondolsz végig, kivéve, ha el akarsz engem megint üldözni. – mondom komolyan, mire megérti, hogy mire célzok.
- Ezt az elnémítási módszert nagyon bevezethetnénk. – mondja csábosan, majd elkezdi leszedni rólam a ruhákat, amit vigyorogva nézek.
- Csak egy szavadba kerül. – levetkőztetjük egymást, majd egy olyan ágy jelenetben lesz részünk, ami az előzőnél is sokkal jobb volt, de még nem az igazi.
Többször is egymáséi leszünk az éjszaka folyamán, de most már ideje mennem. Kimászok óvatosan Chris mellől, majd felveszem a ruháimat. Elkezd lassan mocorogni.
- Leon. – hallom álmos hangját, amire elmosolyodok. Leülök mellé az ágyra és megsimogatom az arcát.
- Aludj csak. Én haza megyek. – mondom kedvesen.
- Maradj itt. Ne menj el. – kéri, bár nem hiszem, hogy magánál van teljesen, de jól esik, hogy ennyire szeretne mellettem aludni.
- Majd talán legközelebb. – suttogom, majd adok egy csókot a homlokára. Betakarom, mert közben visszaaludt.
Felállok, és szépen haza motorozok, ahol beállok a garázsba és már megyek is testvéremhez, hogy mellé fekve tudjak pihenni, meg hogy mellettem kelljen fel, mint mindig.
~*~
Másnap reggel nagyiék hívnak, hogy este had legyen náluk Kevin, amibe most az egyszer belemegyek, mert látom, hogy Kevin is szeretné. Elviszem utána az oviba, majd én is megyek dolgozni.
Most nem történik semmi napközben, ezért úgy döntök, hogy felhívom Christ.
Csörög.
- Igen? – veszi fel a telefont.
- Szia Chris Leon vagyok. – mutatkozok be.
- Mi újság? Este lesz egy jó kis verseny jössz? – kérdezi vigyorogva, szóval ennyire jó kedve van. Nem baj, majd most kiderül mibe menne bele.
- Nagy gond lenne ha most kihagynánk? – kérdezem, amire csend fogad. Nem éppen erre vártam.
- Ezt még is hogy érted? – kérdez rá végre.
- Randizhatnánk. Nálad. Én főzöm a kaját, te meg hozol valami filmet. – mondom neki.
- De miért nem megyünk versenyre? – Látom nagyon versenyezhetnékje van.
- Akkor mindegy. Nem mondtam semmit. menj versenyezni, majd lehet kinézek. – mondom, majd meg se várom, hogy mit reagál, csak szimplán elköszönök tőle és kinyomom.
Ha ennyire nem hajlandó, hogy egyszer ne versenyezzen, akkor nem tudok mit kezdeni. Nem akarok a magánéletemben is versenyezni az olyan idiótaság lenne. Elég nekem a pályán meg a motoron megtenni, amit kell.
A nap további részében, csak azon gondolkozok, hogy elmenjek-e vagy sem, mert lenne is kedvem,d e legjobban most csak Chris-hez lenne kedvem, de ha ő nem akarja, akkor nem tudom mit kezdjek magammal. Ráadásul lassan közeledik anyuéknak a halálának az évfordulója, amikor még jobban szükségem lenne rá, csak kérdés, hogy számíthatok-e.
~*~
Este még is csak úgy döntök, hogy elmegyek bár a szokásos időben jelenek meg. Chris éppen versenyzik, amin elmosolyodok. Most csak letámasztom a motoromat az egyik parkolóba és a motoromnak dőlve figyelem őket.
Egyszer csak az egyik haverja elkezd felém közeledni. A tegnapi srác, akiből kiszedtem, hogy merre ment.
- Szevasz. – köszön, de próbálom levegőnek nézni, de bunkó nem akarok lenni.
- Csá. – nézem a versenyt, hogy miként alakulnak a dolgok.
- Szépen csináltad tegnap a nyalókázást. – mondja, amire felhúzom a szemöldökömet.
- Mit akarsz? – kérdezem tőle, bár ahogy elnézem Chris is most fejezte be a versenyt.
- Csak annyit, hogy felizgultam rád és szívesen megnézném, hogy az én sebváltómat, hogy polírozod. – erre legszívesebben képen törölném.
- Fogd be a pofádat inkább és takarodj innen. – küldöm el, főleg, ahogy látom, hogy Chris vérben forgó szemekkel közeledik.
- De gondold át amit mondtam. Nem éri meg egy ilyennel töltened az idődet, mint ő. – mutat haverjára, majd rá mosolyog és elsétál mellette. A kicsike meg végre hozzám jön.
- Mit akart tőled? – néz rá és olyan féltékenységet hallok a hangjában, hogy azt elmondani nem lehet, de erre csak elvigyorodok, majd magamhoz ölelem.
- Velem foglalkozz inkább ilyen intenzíven, ne pedig vele. – bökök a csávó felé, a Chris fejét magam felé fordítom és megcsókolom, amire viszonoz. Ez hiányzott nekem egésznap, hogy csókolhassam. – Nincs kedved elmenni innen, kis féltékenyke? – cukkolom kicsit, mire kiugrik a karjaim közül.
- Nem vagyok féltékeny. – mondja dacosan.
- Látszik rajta, hogy teljesen az vagy. Máskülönben nem érdekelne, hogy mit beszéltem a haveroddal. – állapítom meg. Ezt még egy gyerek is tudja, akkor ő hogy hogy nem, vagy miért akarja tagadni?
- Tudod mit hagyj békén. Menj haza az öcsikédhez, meg a szüleidhez. – már megint itt tartunk.
- Paraszt. – mondom, majd felülök a motorra. – Egyszer akar az ember veled lenni, hogy nem kell haza mennie, de még azt se értékeled. De azt meg főleg nem értem, hogy ha mérges vagy miért rajtam töltöd ki a dühödet. – mondom dúlva-fúlva, de erre kicsit meglepődik.
Felveszem a sisakomat, majd szépen fogom magam és elhajtok onnan, de nem haza megyek, csak szimplán az egyik kedvenc helyemre, ahova ilyenkor szoktam járni. Leülök a padra, majd bámulok a csillagokat, miközben szüleimre gondolok, akik most odafentről néznek engem, ahogy szenvedek. Nem így akartak itt hagyni, de sajnos idáig jutottam.
Mélyet sóhajtok, majd lépteket hallok, de nem szentelek neki nagy figyelmet, mert bárki járkálhat ilyenkor a parkban.
- Leon. – hallom meg Chris hangját, mire nagyot sóhajtok.
- Mit van? Megint csak szidni akarsz? Abból köszi, de nem kérek. – mondom halkan és nyugodtan, miközben az eget tovább kémlelem.
Minden magyarázat, vagy szó nélkül veszi fel a sisakját, amiből gondolom, hogy vágja mit szeretnék. Rám néz helyeslő pillantással, amire elmosolyodok kicsit.
Felülünk a mocira és irány arra, amerre van a lakása. Nem megyek elé, mert formás fenekét bámulom, amit nem sokára szét fogok teljesen dugni. Nyami fincsi lesz az már egyszer biztos.
Nem figyelem, hogy merre megyünk, de nem is kell, hiszen bárhonnan hazatudok találni. Annyi a lényeg, hogy még este haza érjek a testvéremhez, hogy ne kelljen egyedül felkelnie, mert akkor biztos, hogy aggódni fog merre vagyok. Nem sokkal később megállunk egy garázs előtt. Leállítom a motort és megvárom, hogy felnyissa a kaput, majd betolja a sajátját, de én ide kint zárom le az enyémet, mert nem akarok gondot okozni. soha nem szerettem senkinek azt okozni.
A sisakot a kormányra akasztja, miközben a garázsajtaját becsukom. Fordulna felém, hogy kérdezzen vagy mondjon valamit, de teljes hévvel a falnak lököm és ajkait csókolva kezdem el kényeztetni, hogy minél hamarabb elveszítse az eszét és csak engem lásson senki mást. Ne akarjon kérdezni vagy beszélni. Ahogy kicsit magához tér, már ő is viszonozza a csókomat, ahogy csak tudja.
- Ahh… ácsi… - nyög fel, miközben érzem, hogy remeg a vágytól, de nem sokára az élvezetektől fog nyögni. Nadrágjához nyúlva kezdem el kibontani, majd hirtelen lökés és a felsőmet megmarkolva lök a kocsira, ami mögöttünk van.
- Durva vagy – túrok bele a hajába, bár nem mintha ellenemre lenne durvasága. Rám mászik, és nyakamba csókolva siklik keze a mellkasomra felsőm alá, amit egy mozdulattal le is szed rólam.
- Neked pedig finom a bőröd – suttogja élvezetesen, miközben sóhajtozva terelem kezemet nadrágjába, amit már meglazítottam. Fenekébe markolok, hogy közelebb húzzam magamhoz. Amint közelebb jön, bejáratához csúszok és elkezdem cirógatni, amire összerándul. - Mi a francot…? – elhúzódna, de nem hagyom. Visszahúzva csókolom meg, majd ujjam belé is csusszan. Mit ne mondjak kicsit szűköcske a hely, de majd kitágítjuk, hogy ne legyenek bajok.
Belenyög a csókba és érzem rajta, hogy menne, de eszem ágába nincs elengedni pont most, amikor benne vagyok. Amikor kicsit csillapszik leveszem róla a felesleges ruhákat. Ám amikor egyes mozdulataimra megremeg visszább veszek a tempóból és csak finoman kényeztetem. Nem akarok azért fájdalmat okozni neki. Azt akarom, hogy ő is élvezze ne csak én. Tovább csókolom, hogy elvonja a figyelmét a feszülő fenekéről.
Ahogy érzem el is érem az eredményemet, mert nem kicsit ellazul. Elhagyja ajkaimat és nyakamra meg a kulcscsontom csókolgatására tér át, ami nagyon jól esik. Elkezdi ő is kibontani a nadrágomat és a merevedésemet kezdi keresni, amire nagyon hamar rátalál.
Nem hittem volna, hogy ilyen hamar felpezsdül körülöttünk a levegő a történtek után, de örülök neki, hogy így lett, mert szükségem van egy kis kapcsolódásra.
- Tekintélyes méret, de többet vártam – mosolyodik el, mire kicsúszok alfeléből.
- Meglátjuk, alul mit szólsz hozzá – mondom komolyan, de a gúny nálam is megtalálható, ahogy nála is. Remélem nem gondolta, hogy csak úgy hagyni fogom magam, mert akkor nagyon rossz helyen kopogtat. Le is penderítem magamról, majd felé mászok én és megtartom, hogy ne essünk tovább. - Nem jutunk el az ágyadig – állapítom meg, miközben dákómat állítom bejáratához.
- Ki mondta, hogy ott nem csináljuk…? – vigyorodik el, de erre csak belevágom magam, amire egész teste megfeszül és erősen kap a vállamba. Megállok, amikor teljesen belé csúszok. Ajkaimmal testét kezdem el csókolgatni, hogy rám figyeljen, de a testében lévő fájdalommal. Lassan kezdek el benne mozogni, hogy szokja kicsit, de érzem még rajta, hogy kicsit feszült és fájdalmai vannak, de mindjárt elfelejtetem vele.
Elkezdem kicsit keményebben lökni magam belé, amire nyögések szakadnak fel nem csak belőle, de még belőlem is. Nem tudom mennyi idő óta, de a szex, már nagyon kellett, hogy ennyire jó legyen. Azt hiszem nem is akarok másik partnert keresni, mert itt megkapok mindent, de legjobban a kielégülést.
Mozgásom közben érzem, ahogy kicsit összébb szorítja nyílását, ezzel engem sokkal hamarabb a kielégülés felé hajszolva, de nem akarok előtte elmenni.
- Lazítsd el kicsit – nyögöm a fülébe. Eléggé szaggatva veszem a levegőt. Teljesen összesimulunk, meg kicsit ragadunk is a testnedvtől, de tartom is magunkat, hogy ne essünk le. Holnap lesz egy kis izomlázam, de nem baj.
Kapok még egy csókot is a fülem mögé, miközben mély levegőt is vesz, hogy alaposan beszívja az illatomat.
Pár lökéssel később érzem, ahogy egészteste megfeszül és eléri a boldogság kapuját. Hangos nyögés hagyja el ajkait, mire én nyakába temetem az arcomat. Mélyen szívom be illatát, majd én is megfeszülve élvezek belé egyenesen… annyira jó érzés…
Akkor veszem észre magunkat, amikor elernyed a teste és kezemnek feszül egész szújával. Ekkor ölelem magamhoz, hogy tartsam.
Az éjszaka még egy menetet levágunk, ami már csak amolyan levezetés féle, majd mellette fekve alszok el, hogy pihenjek, de beállítom az órámat, hogy kelljek és menjek haza.
Ám nincs szükség az ébresztőre, mert rémálmom van. Édesanyámékkal álmodok, ahogy ott vagyok velük a haláluknál.
Felriadok, kicsit leizzadtam megint, de nem baj. A telefonra nézek, majd kimászok az ágyból és felöltözök. Írok egy cetlit a szépfiúnak, majd irány haza öcsikémhez, mert vigyáznom kell rá. Felülök a mocira és irány haza.
Otthon letusolok és befekszek az ágyba, ahol testvérem elméletben velem aludt el és pihenek kicsit magamhoz ölelve, de leginkább simogatom, hogy lassan keljen, mert oviba kell menni, ahonnan nekem dolgozni.
~*~
Csak sikerül kicsit elaludnom, mert testvérem ébresztésére ébredek.
- Leon. Kelj fel. El fogunk késni. – mondja, mire elkezdem nyitogatni a szemeimet.
- Mennyi az idő? – kérdezem, miközben nyújtózok egyet.
- Nem tudom. – tényleg hisz még kicsit. Felülök, majd megsimogatom a fejét és ahogy az órára nézek nem kicsit kipattanok.
- El fogok késni a munkahelyemről. – mondom aggódva, majd felöltöztetem Kevint és gyorsan felülünk a motorra. Magam elé ültetem fel, mert ott tudok vigyázni rá.
Megállok az óvoda előtt, majd leszállunk, de ekkor érdekes emberkébe ütközünk bele, akibe nem akartam… Chris.
- Nocsak nocsak kit látnak szemeim. – mondja vigyorogva, majd közelebb lép, mire öcsikém elé lépek.
- Szevasz. – veszem fel a tegnapi kis állarcomat, ami a versenynél volt.
- Csak nem bébi csőszködsz is? – néz öcsémre, aki meg a kezemet fogja. – Nem bíznék rád egy gyereket sem. – mondja vigyorogva és csak szívva a véremet.
- Most nincs kedvem se hozzád, se a hülye szövegedhez. – mondom ridegen, majd elindulok be, ám ekkor elém állva néz a szemembe.
- De nekem még van kedvem hozzád te csődör. Este hagyd otthon a kis kölyköt és gyere el a legjobb menetre. – érzem, hogy Kevin megfogja a kezemet. Hát igen. Nem tudja, hogy sose vagyok otthon szinte este, de jobb is ebben a hitben meghagyni.
- Nem. – mondom egyszerűen, majd szépen kikerülve haladok el mellette. Valamit még kiabál utánam, de nem érdekel meg nem is hallom.
Beviszem az öcsémet. Elbúcsúzok tőle és megígérem, hogy érte fogok jönni délután, amint a melóval végeztem. Kifele menet, már nem látom ott, aminek kifejezetten örülök. Felülök a mocimra és irány a bolt.
Letámasztom, majd le is lakatolom a kicsikémet. Belépek, mire egy kisebb dorgálást kapok, hogy többet ne késsek, de megígérem, hogy nem fog előfordulni többet. Egésznap csak pakolok, de egyszer csak olyan alak jelenik meg a boltba, akit nagyon nem akartam.
- Szevasz Leon. – jön egyből hozzám, amíg a társa a többit intézi, amiért jöttek. – Na elvitted a kis szarzsákot az óvodába? – kérdezi gúnyosan, ami nekem nagyon nem akar tetszeni.
- Ne beszélj így az öcsémről értetted? – mondom sziszegve a fogaim közül.
- Csak nem jó bátyóka vagy és elvitted anyuci helyett? – erre elszakad az agyamban a cérna és felkenem a falra, de vérben forgó szemekkel nem úgy mint tegnap este.
- Mondtam, hogy ha nem hagyod abba a szádba lépek és elég közel állsz hozzá, hogy meg is tegyem. – mondom komolyan.
- Hé Leon minden rendben van? – jön oda a pénztáros, meg a másik csávóka is.
- Igen. – lököm kicsit a falnak jobban, majd fújtatva elviharzok onnan a raktárba, hogy lecsillapodjak, addig meg török zúzok.
Kisebb kupit csinálok a raktárba, de nem baj legalább lesz mit helyre raknom, meg addig se kell emberek közé mennem, mert abba most nagyon nem lenne senkinek sem jó része.
Mire végeztem a munkaidőmmel szerencsére minden rendbe jött és én is lehiggadtam, majd úgy mentem érte Kevinért az oviban. A mai nap délutánját egymással töltöttük és nagyon jó kis szórakozás keveredett ki belőle.
Este nem megyek semerre, mert most végre ki akarom magam aludni, ami remélhetőleg sikerülni fog.
~*~
Következő nap eseménytelenül telik, aminek örülök, bár kipihentebb is vagyok. Most nehezebb lesz bárkinek is kihoznia a sodromból, aminek nagyon örülök.
Este amint Kevin elaludt motorra ülök és irány a pálya, ahol végre behozhatom a tegnapi lemaradásomat. Nem tudom, hogy Chris merre van, de amíg nincs itt addig kicsit versenyezgetek, hogy nyerjek is, mert jól jönne egy kis lóvé, mert nem sokára itt van a születésnapom és szeretnék legalább egy tortát venni.
Éppen egy következő meccsbe akarnék beszállni, amikor ismerős hangot hallok meg.
- Nicsak kibújt elő a házikójából. – hallom gúnyos hangját, majd amikor megérkezik, egy újabb páciens száll le mögüle.
- Nem mintha téged nagyon zavart volna. – állapítom meg, majd végig nézek a srácon, aki mintha kicsit hasonlítana rám, de nem foglalkozok inkább vele. – Elvoltál nélkülem is.
- Csak nem féltékeny vagy kicsike? – dől előre a motorjára, és bárgyú vigyort villant rám.
- Rá? – vonom fel a szemöldököm. – Álmodban. – visszafordulok a verseny felé, de nem adja fel és közbe szól.
- Beszállok én is. – jön mellém a kis járgányával.
- Ha be tudsz szállni. – vonom meg a vállam.
- Érdekesebbet mondok neked. – mondja vigyorogva. – A vesztes leszopja annak a kocsinak a sebváltóját. – mutat egy jó kis agyon tuningolt járgányt. – Plusz a győztest is lecumizza.
- Mi van cumizhatnékod van? A tegnap esti jó dugásod elmaradt, és csak silányságot kaptál, most meg engem szeretnél kielégíteni, hogy dugjalak meg? – nézek rá felhúzott szemöldökkel. – De ha szeretnéd, akkor jól van, ahogy szeretnéd ál az alku. – egyezek bele, de erre csak ördögien elvigyorodik.
Felveszem a bukómat és csak várom, hogy a közénk állt kis csinibaba indítsa a versenyt, ami elég érdekesnek bizonyul, bár kérdés, hogy mi lesz a vége a cumizásnál…
Szerkesztve oosakinana által @ 2012. 04. 22. 19:19:42
Amint elvittem reggel a testvéremet az oviba és megígértem neki, hogy elmegyek érte, a munkahelyemre veszem az irányt. A főnököm kitalálta, hogy el kell menni egy műhelybe nekem is, mert a többi rakodós nem ér rá. Nem igazán örülök neki, de amíg rendesen kifizet, nem akadékoskodok többet. Eleget teszek neki. Beszállok a kocsiba és már hajtunk is a műhelybe.
Amint megérkezünk egy elég érdekes emberkét látok meg kocsin keresztül felénk közeledni. Vele már volt pár versenyem, de még nem tudja, teljesen mire vagyok képes. Arról nem is beszélve, hogy milyen helyes a külseje. El tudnám képzelni az ágyamba egy menetre. Grrrr.
- Igen? – kérdi a főnökömtől a kocsi mellé érve.
- A rendelést hoztuk meg. – tájékoztatja a dolgokról.
- Oké – amint megkapjuk a zöld jelzést kiszállok a kocsiból.
Érzem, hogy ő is észrevesz, mert egy kicsit, mintha meg akadna rajtam a szeme. Szinte lyukat éget egyes testvéreimbe. Nem is baj, legalább nem csak én bámulok mást, hanem engem is megbámulnak. Ez már haladás.
Elkezdjük kipakolni a cuccokat, amiket nekik hoztunk. Megjelenik egy másik ürge is, aki aláírja a papírokat. Eközben a szöszivel felvesszük a szállítmányt és már tesszük is oda ahova mondja, hogy kell. Éppen leteszem a polcra, amikor egyszer csak megszólal a hátam mögött.
- Ma hétkor az Ópiumban – állja el az utamat, úgy hogy pont takarásban legyünk.
- Hmm? – nézek rá kicsit hülyén. Tudom, hogy verseny lesz, de nem tudom, hogy az Ópiumnál lenne. Vagy csak tényleg beindult volna rám és fel akarna szedni? Hát nem lenne rossz egyáltalán, sőt még segíteném is.
- Tudod, hol van az a bár, nem?
- Tudom – veszem vissza pókerarcomat.
- Nyilván az időt is ismered, sőt, még órád is van – mondja kicsit szarkasztikusan.
- Stimmel, valamint modorom is van, ellenben veled… Paraszt… - húzom el a számat. Nem éppen ilyen modorra számítottam, főleg, hogy ilyet még testvérem közelébe se vihetnék. Megpróbálok elmenni mellette, de megfogja a csuklómat, hogy várjak még egy kicsit.
- Csípem a fejed. Ha hetero vagy, megrontalak, ha meleg, akkor is… tehát este hét, Ópium.
- Te szívtál ópiumot – hördülök fel, majd a főnököm éppen hív, ezért ott hagyom és megyek végre dolgozni, mert azért fizetnek.
~*~
Egész délután öcsikémmel játszok és este olyan fél 9 körül tudom csak ágyba dugni, hogy aludjon végre. Mellé fekszek és így pihenek kicsit én is, mondjuk legszívesebben aludnék, de mennem kell a versenyre, mert nem sokára ki kell fizetnem a ház rezsijét és elég sokba fog most kerülni.
Amint Matt elalszik, kimászok mellőle és felveszem a motoros felszerelésemet. Kimegyek a garázsba, ahol az én kis édes Kawasakim pihen. Leveszem a takaróját, majd fel a bukósisak és már mehetünk is a versenyre.
Elkezdek repeszteni a városba eléggé nagy sebességgel. Be kell járatni a gumikat. Meg is találom a nagy tömeget nem messze. Látom Chris motorját, de nem az ő ruhája. Ahogy közelebb megyek, akkor veszem észre, hogy valaki ül mögötte. Hát rendben. Nem tudtam elmenni, mert a 7 az nekem körén van, de így járt, majd keresek mást, akivel szórakozhatok.
Megpróbálom megkerülni őket, de nem hagyják. Elmosolyodok a dolgokon. Nem ismernek még úgy látszik.
Ahogy megpróbálok egyik oldalról menni már is jönnek elém és blokkolnak. Na most jön a csavar. Egyik oldalról úgy teszek, mintha kerülnék, de a másikról megyek egy kerekezve és eléjük vágok. Meghúzom egy kicsit jobban a gázt, amire már repesztek is. A tömeg csak tombol, ahogy elmegyek közöttük, végül elég nagy kerékfüstölgéssel állok meg. Letámasztom a motort, majd felegyenesedve veszem el a fejemről a bukót, mire a haverjaim odajönnek és üdvözölnek is.
Nem sokkal később megjelennek azok is, akiket megelőztem. Megállnak előttem, majd Chris leveszi a bukóját és mosolyogva néz rám.
- Nem jöttél az Ópiumba. – jegyzi meg, mire a mögötte ülő leszáll a motorról.
- De nem unatkoztál. – vonom fel a szemöldökömet. – Amúgy meg ne szabj ilyen korai időpontot, mert 9 előtt soha nem leszek ott, ahol te szeretnél látni. – állapítom meg.
- És még is miért a mami nem hagyja, hogy elmenj otthonról olyan korán és csak kiszöksz otthonról? – kérdezi szórakozva nekem, de elég mélypontra tapintott és ezt egyedül egy valaki tudja. Aki gyerekkorom óta mellettem van, Josh.
- Chris fejezd be. Ne jó pontra tapintottál. – szólal meg, mert az én szemeim vérben forognak.
- Na gyere köcsög játszunk le egy versenyt élesben. – mondom komolyan.
- És mi legyen a tét?
- Ha te nyersz, megdönthetsz. – mondom egyszerűen. – Ha én nyerek, emberséges leszel velem, vagy ha nem akkor kiütöm az összes fogadat. – fenyegetem.
- Jaj mami most berosáltam. – teszi a szent beszédet.
- Csak a szád jár vagy versenyezni is fogunk? – teszem fel a sisakot és állok a starthoz.
- Ahogy szeretnéd picinyem. Remélem, készíted a seggedet egy kis éjszakai menetre. – áll be mellém, majd még felmutat tíz ezer rongyot. – Ez is a téthez tartozik, ha nyersz, amit kötve hiszem. – Ez jobb, mint amire gondoltam.
- Ha nem sajnálod a pénzedet. – hajtom le a bunkó elejét és izzítom a motoromat, miközben egy félig meztelen csaj áll be elénk, hogy melltartójával indítsa a versenyt.
Felemeli a ruhadarabot, majd amint leengedi, már repesztünk is mind a ketten az úton. Mi nyitjuk meg ezt a mai versenyt, de nem is baj, legalább egy kis tisztességre tanítom a kicsikét, meg megtudja, ki az úr a háznál.
Nagyon szoros a mérkőzés. Fej fej mellett haladunk, de még egyikünk sem adott bele mindent ezt simán lehet érezni. Ismerjük egy kicsit a másikat, hogy ezt tudjuk, de mindennek eljön az ideje. Elég hosszú a pálya, ahhoz, hogy egy két paklit kiteregessünk. Mondjuk a nitrót nem szívesen teregetném ki, de akár még azokkal is bepróbálkozok, hogy megnyerjem ezt a rohadt versenyt, mert legközelebb a szájába fogok lépni, ha nem fogja be.
Nem tudom, mióta megyünk, de már a vége felé közelítünk. Kiválasztottuk a leghosszabb pályát amit a versenyen bárki is menne, de itt nálunk most ez a rendes menet, hogy eldőljön minden. A cél felé közelítünk. Elfáradtunk kicsit, de most már nem adhatjuk fel. Még egy kicsi gázt adunk, de még így is egymás mellett haladunk. A célfotó fog győzni, kivéve… a gombra helyezem az ujjamat és már lövöm is a nitrót, mire mindenki meglepődve néz rám. Beérek a célegyenesbe, majd padlófékkel állok meg, kicsit az első kerekemre egyensúlyozva, de vissza tudom hozni.
Mindenki őrjöng körülöttem és gratulálnak. Megérkezik a kicsike. Letámasztom a motort és oldalasan neki dőlök.
- Szóval akkor, hogy is fogsz mostantól velem beszélni? – teszem fel a kérdést.
- Majd meglátjuk. – dobja felé a pénzt, amit ígért. Elkapom, majd zsebre vágom. – De ne hogy azt hidd, hogy ezzel itt van vége. – mondja vészjóslóan.
- Nem is hiszem, tudom, hogy lesz még folytatása. – mondom egyszerűen. – Mondjuk azzal, hogy megmutatod nekem, merre laksz és a szobádat alaposan, de leginkább csak az ágyadra vagyok kíváncsi. – remélem, veszi a célzást és nem kell neki konkrétan mindent elmagyaráznom…
Karakter: Rinkachi Kiari Megjegyzés: (Ereni-channak és Zacnek)
- Nem, nem érzem tolakodásnak – teszi le kezéből a poharat, és fordul felém bíztató mosollyal. - Természetesen szeretem tanítani őket, különben bele sem kezdtem volna. Jó kikapcsolódás ez a sok áramkör mellett. – he??? Nekem maga az áramkörök a kikapcsolódás, de ha neki a futkosás jobb… Hát akkor egészségére. - És mióta is? Hm… már jó pár éve, azt hiszem. Nem sokkal azután, hogy otthagytam a szüleim - hogy micsoda???
- Otthagytad? - nézek rá kíváncsian. Mi miatt kényszerült erre??? Bántották??? Vagy nem fizették a netjét?
- Igen. A családom Eistent akart belőlem nevelni, de ez nekem nem feküdt. Képzelj el engem fehér köpenyben, szemüveggel, amint épp egy bonyolult kütyü tervrajzát elemzem. Nem lennék szép látvány! - az a baj elképzeltem. És… Szégyen, nem szégyen, de úgy is helyesnek tartanám, elpirult arcom a poharam mögé bújva próbálom meg előle eltakarni. Az asztal alá pedig reményeim szerint nincs oka nézni.
- Értem – kukkantok ki rá, fejem feljebb emelve, majd mivel asztal alatti testrészem lüktetni kezd ismét, inkább oldalra, a kávéscsészém mellé tett szalvéta mintája felé fordulok. - Az én családom is hasonló. Nem szerettem volna külföldre jönni, de mégis elküldtek. Ez valamilyen szinten talán jó, - hiszen akkor gépeznék, amikor akarnék. Mármint ha gépem nem lenne épp a mellettem ülőnél. - de akkor is… - még sose voltam tőlük távol sokáig, és ők is tudják, nem vagyok igazán életképes.
- Hány éves vagy? – tereli el a témát, én pedig már szinte reflexből válaszolom a korom, miközben felkészülök az említése utáni magyarázkodásra. Tuti, hogy Zac-kun is, és azért vett be a csapatába, mert tanítványaival nézett egyidősnek.
- Komolyan? - fordul felém olyan óriási szemekkel…
- És te? – kérdezek vissza zavartan. Túl közel jött hozzám. Meg különben is… Kíváncsi vagyok rá, tényleg annyi-e mint én.
- Húsz. – hát majdnem.
- Különös. Én max tizennyolcnak néztelek – somolygok vissza rá, de azt nem teszem hozzá, hogy még így is, hogy 20 vagy, holnaptól kérlek csókolomot köszönj. A végén még kiforgatná, vagy félreértené szavaim. Vagyis nem tudom. Annyira nem ismerem, hogy ezzel tisztában legyek.
- Ezzel nem vagy egyedül - olyan szép a mosolya… És a szemei… Nem is bírom róluk elszakítani enyéim.
- Most már menjünk - áll fel hirtelen, semmi előzmény nélkül, én pedig bólintva, kissé szomorúan követem. De úgy, hogy még mindig erősen dudorodó nadrágom véletlenül se lássa meg.
Rosszat tehettem, hogy ilyen gyorsan véget vetett az együttlétünknek, amikor már kezdtem élvezni? Vagy az, hogy idősebb vagyok riasztotta el, és miután a laptopom visszaadja, látni se akar majd?
Egész úton a szálloda felé a taxiban is, és a séta közben is, ezen emésztem magam, és próbálok erőt, és bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy ezt megkérdezzem tőle, de sajnos előbb kell mondanom, megérkeztünk célunkhoz:
- Itt vagyunk - sóhajtom szomorúan megállva a szálloda előtt, ahova befizettek. - Innen már egyedül is boldogulok - annyira szépen mosolygok rá, amennyire csak bírok, bánatom ellenére is, majd megköszönöm ezt a sok jót, amit ma tett értem. Valamint természetesen azt is hozzáteszem mondandómhoz, remélem, hamar megjavítja a gépem.
Végre ismét láthatom csodálatos mosolyát, visszatöltve az arcára, mintha nem is lenne semmi gond bólint. Amitől egy kicsit megnyugszom.
Talán csak beképzeltem, hogy baj van.
- Örülök, hogy jól érezted magad Mit szólnál hozzá, ha holnap mutatnék valamit? – hogy mit? Hmm… Úgy érzem, mielőtt ebbe belemennék a mai nap tükrében tisztáznunk kell valamit:
- Kell mozogni hozzá? - nézek rá gyanakodva, amire nevetve rázza meg a fejét, mielőtt el is magyarázná:
- Ehhez nem. Csak meg szeretnék mutatni egy helyet, ami szerintem tetszene neked. Na, benne vagy? – legyen. Bizonytalanul biccentek. Ha ő is ott lesz, talán nem lesz olyan rossz semmi.
Nameg neki amúgy sem lehet nemet mondani.
- Akkor jó. Holnap estefelé eljövök érted motorral. Melegen öltözz, nehogy megfázz nekem – amíg el nem kapta kezét, fel se tűnt, hogy a tincsemmel játszott, de most… Vörös arccal, hitetlenkedve köszönök neki sziát vissza, amikor elindul saját lakása felé, mielőtt lila csíkként suhannék be a szállodába, a liftbe, majd zárkóznék be a szobába, és rogynék le a padlóra.
Istenem… Ha most fel tudnék lépni facebookra kiírnám a nevéhez, mennyire lájkolom…
Ez a srác…
Még miközben lefekszem is csak ő jár a fejemben, álmodni is róla álmodok, ahogy egész éjjel olyan dolgokat művel velem hogy ahh…
***
Izomláztól, és talán rendes láztól is forró, testem miatt egy kissé talán még az átlagnál is lassabban, és nyűgösebben mászok ki az ágyamból, és nyitom ki az ajtót a csöngetőnek, természetesen csukott szemmel. Így talán az sem meglepő, hogy mielőtt célom elérném egy pár bútorral is összekoccanok.
- Nem rendeltem semmit. – vigyorgok zombiként, még mindig csukott szemmel az előttem állóra, és csuknám is be az ajtót, hogy visszabújhassak még egy kicsit ágyamba, ha hangja, amivel a nevemre kérdezett nem lenne számomra túlontúl is ismerős.
Rosszat sejtve nyitom félig egyik szemem, majd ugrok beljebb, az ajtó takarásába, amikor rájövök, ki is látogatott el szerény szobámba.
Elé… Pont elé álltam ki egy szál boxerben.
- Szia Zac… - pótlom előbbi mulasztásom, és köszönök neki immár teljesen éberen, vörös arccal, amikor végre túljutok hülyeségem miatti sokkomon.
- Szia. – köszön vissza ő is vigyorogva, persze csak miután rendesen kinevette magát a kis komédián, amit produkáltam neki. – Hogyhogy nem készültél még el? Azt hittem már indulhatunk. – hátöö… Hogy mi???
- Nem arról volt szó, hogy estefelé megyünk? – nyújtózok egyet, bár most még ez is nehéz feladatnak tűnik. Mintha 20 tonnás vasakat emelgetnék a karjaim helyett.
- De igen. És már bőven este van. Most keltél fel? – igen most, de hogy este… Kételkedve megyek vissza az ágyamig, és keresem meg telefonom.
Amikor pedig a kezem ügyébe akad párnám alól, elképedve nézek hol a képernyőjén kijelzett számokra, hol az engem idáig követő Zacre.
- Tényleg. – ezt el se hiszem… - Igazad volt. És bocsánat. – tegnap biztos valami altatót csempésztek a kávémba, vagy az a mozgás merítette le ennyire az aksim. - Szoktam sokat aludni, de ennyit… Még eddig soha.
- Semmi gond. - borzol bele nevetve a hajamba. – Máskor is megmutathatom, amit szerettem volna neked hétalvó. - ohh a fenébe… Nem akartam megbántani, elaludni meg még annyira sem ezt a randiszerű találkozót. Én tényleg vele akarok lenni, amikor csak tudok, ha nem jelent neki terhet, hogy velem van.
- Ne tegyük át. – könyörgök neki ökölbe szorított kezekkel hátrébb lépve egy lépést, és nézek a szemeibe, immáron teljesen kinyitott, bánatos szemekkel, majd ugrok el az éjjeliszekrényre tegnap kikészített, csakis Zac kedvéért európai stílusú ruháimért, és vonulok el velük a fürdő felé, amikor fölkapom őket. – Még egyszer bocsánat, hogy elaludtam. Kérlek várj egy kicsit, mindjárt elkészülök, és mehetünk. Ugye egy 10 percet még nem gond, ha kell rám várni?
- Ha biztos, hogy szeretnéd, hogy magammal vigyelek egy kicsit, akkor készülj csak nyugodtan. Akár többet is várok. – mosolyog felém. Én pedig szavaitól… Mint valami bedrogozott, hatalmas, kába vigyorral mosolygok vissza rá, mielőtt betenném a fürdőajtót, és végre elkezdenék készülődni.
Vagyis… Félig langyos, félig hideg vízzel végigmosni a testemet. Most ez kell.
Egyrészt azért, hogy felébredjek, másrészt meg hogy még csak véletlenül se jöjjön rá Zac-kun arra, lázam van, és fújja le ezt a mai találkozónk.
***
- Itt is vagyok. - lépek ki hozzá.
Eddig játékaim leírását olvasta, de most mosolyogva áll fel, majd néz rajtam végig elképedve, mielőtt megkérdezné, hogy mégis hol hagytam a kimonóm.
- Gondoltam melegebb ruhákat veszek fel, úgy ahogy kérted. - bújok bele lila pulcsimba is. Ezt még a mamém kötötte nekem egy pár éve. A sors iróniája, hogy azóta se nőttem ki. – De ha szerinted ez nem jó, akkor kicserélhetem. - lépek visszább a fürdő felé.
Be is slisszolnék átöltözni, ha nem előzne meg azzal, hogy mellém lép, és átkarolva vállam húzna magával, hogy így tökéletesen jól nézek ki, ne húzzam tovább az időt, induljunk, mert ha tovább várnánk, még felkelne a nap.
Elpirulva biccentek, és bújok hozzá közelebb, az se érdekel, hogy a liftben, és a portán is megnéznek minket, miközben leadjuk a kulcsot.
Izgalmas egy estének nézünk elébe úgy érzem. Zac meglepetésére már nagyon kíváncsi vagyok, viszont lehet, ha közelségétől már most így felszökött a lázam, én is szervezek neki egy váratlan utazást. Csak azt a kórház irányába.
Karakter: Zac Thilton Megjegyzés: (Yoshinak és Kiarinak)
- Itt vagyunk, ne aludj el! - teszem a vállára a kezem, mikor megérkezünk, és erre már kicsikét fel is éled. Azért azt nem gondoltam volna, hogy így kifárad, na nem, mintha nem lehetne kinézni belőle a totál edzettlenséget… na de azért mégis. Csodálom, hogy nyújtózás közbe nem alszik el.
- Nem fogok… - mondja halkan, aztán engedi, hogy bevezessem a kávézóba.
Ez a kedvenc helyem, törzskönyvezett vendég vagyok, vagy a törzskönyvem nincs is róla, hát egy törzskártyám tuti, amivel számos kedvezményben részesülök itt. Jobb, mint a McDonalds. És olcsóbb is.
- Áh, ez az asztal szabad is - ültetem le a kis álomszuszékot, aztán az itallapot a kezembe véve kezdem szemlélni a kínálatot. - Mit kérsz inni?
- Rád bízom, mit rendelsz nekem - dől a vállamnak, engem pedig nem zavar, sőt… nagyon tetszik ebben az állapotban. Bár kétlem, hogy jobb napjain különb lenne. A számítógép rabjai már csak ilyenek. Hamar elfáradnak, és ha nem fáradtak, akkor sem valami aktívak. Ismerem a fajtájukat. Egy darabig én is ilyen voltam. - Csak annyit kikötésem van, ha kávé lesz az, cukrot nem kérek bele.
- Rendben… - tűrök ki néhány tincset a szeméből, aztán hívom a pincért, hogy rendeljek neki valami erőset. A végén még elalszik itt nekem, és csábít a gondolat, hogy a karjaimba vigyem haza, na de azért mégis, előtte talán meg kéne tudnom, hol is lakik…
Miután rendelek, figyelmem megint a mellettem ülőre terelődik, aki szemmel láthatóan a kávézót szemléli körbe. Szerintem semmi kivetnivalója nem lehet benne, ez az egyik legigényesebb hely, amit csak ismerek.
- Tetszik neked a hely? - kérdezek rá, mire elvörösödik, és megkérdi, hogy mit is mondtam az előbb. Csak nevetek, és megismétlem a kérdést. Kis fáradt. Már nem is hall rendesen.
- Ööö igen. Nagyon jó hely. De remélem a kávé is finom lesz. Tényleg… Mikor hozzák? - tereli nagyon is feltűnően a témát, és szemével a pincérek után kutat, csak, hogy ne kelljen rám néznie. Hm, milyen kis cuki!
- Hamarosan itt lesz - biccentek felé, de aztán ismét nevetésben török ki. Nem tehetek róla, felettébb mulatságos, hogy nincs állóképessége. Kevés ilyen fiúval volt még dolgom, ezért is találom ilyen szórakoztatónak. És az se baj, ha bedurcizik miatta. Úgy csak még aranyosabb lesz!
- Addig megnézed az itteni gépeket? - intek a számítógépes sarok felé, mivel ez egy netcafé, ez a másik dolog, amiért még bejön nekem. Akkora internetbolod valljuk be, nem vagyok, de néha jó ezen keresztül tartani a kapcsolatot velük. Bár arra az otthoni laptopom is megfelelő, és még fizetni sem kell érte. Annyit.
- Nem. Most inkább csak ülök - néz a szemembe, én meg mosolyogva fürkészem gyermeteg arcát. Erre már a pincér is idetalál.
- Köszönöm - mondjuk egyszerre a kis lilával, mire el is kuncogja magát, aztán megnézi, mit rendeltem neki.
- Egy kis koffeinbomba, hogy felébredj - mondom egészen vidáman. - De még ettől hazakísérlek, mert nem tudom, elérsz-e egy darabban odáig - mondom ki, amit gondolok, de nem látszik rajta, hogy megsértődne, sőt, szerintem örül is neki, hogy törődöm vele. Vagy ez már túlzott magabiztosság? Mondjuk, az sose árt.
- Köszönöm… - hebegi halkan, majd kortyol egyet a kávéjából, de nem kell sok hozzá, hogy az egészet lehúzza. - Ez nagyon finom. És nem is forró, csak meleg - mondja élénken, tényleg jót tett neki az ital. Azért kicsit meglep, milyen hamar feléled. Igaz, hogy jó itt a kávé, na de hogy ennyire! Talán nem is annyira puttyadt. - Máris jobban érzem magam - nyújtózik ismét, kissé kipirult arccal, de úgy teszek, mintha nem látnám.
- Örülök neki - iszok én is az előttem lévő kávéból. - Rendeljek neked még egyet?
- Nem kérek többet, köszönöm szépen Zac-kun. Most bőven elég volt ez is. Még a végén nem tudnék aludni az éjjel. Pedig nagyon fáradt vagyok - kezd el magyarázkodni, mintha csak valami nagyon zavarba ejtő dolgot mondtam volna. Hmm. Furcsa srác. De ezt eddig is tudtam.
- Rendben - borzolok bele lila fürtjeibe. - Mindjárt megiszom és mehetünk - kortyolok bele a kávéba.
- Ezért igazán nem kell sietni. Úgyis… Kérdezni akartam pár dolgot… - kezd el babrálni az ujjaival, én pedig belemosolygom a kávéba. Ó, érdeklődik a kis aranyos. Ez nagy valószínűséggel jelent valamit. De ez csak egy tipp! - Például, hogy mióta tanítod ezeket a gyerekeket kosarazni, és hogy miért is, szereted-e ezt csinálni a munkád mellett... De ha zavar, vagy faggatásnak érzed, akkor nem kell válaszolnod… - ijed meg saját magától, ami már megint szórakoztató. Ugyan. Azért nem kell mindenkinek határozottnak lennie.
- Nem, nem érzem tolakodásnak - teszem le a kezemben lévő üres poharat, majd bíztatóan a kis lilára mosolygom. - Természetesen szeretem tanítani őket, különben bele sem kezdtem volna. Jó kikapcsolódás ez a sok áramkör mellett. És mióta is? Hm… már jó pár éve, azt hiszem. Nem sokkal azután, hogy otthagytam a szüleim - gondolkodom el, bár ez már kicsit személyesebb téma.
- Otthagytad? - kérdez vissza a lila, szemében némi kíváncsisággal. Ó, sikerült valamivel felcsigáznom cyber boyt, ami nincs kapcsolatban a gépével. Csoda!
- Igen. A családom Eistent akart belőlem nevelni, de ez nekem nem feküdt. Képzelj el engem fehér köpenyben, szemüveggel, amint épp egy bonyolult kütyü tervrajzát elemzem. Nem lennék szép látvány! - nevetek fel ismét, de Kiari nem nevet, sokkal inkább a pohara mögé bújik. Hm, megint zavarba jött volna? Végül is nem baj, ez csak azt bizonyítja, milyen jó pasi is vagyok…
- Értem - néz fel rám, aztán oldalra pillant. - Az én családom is hasonló. Nem szerettem volna külföldre jönni, de mégis elküldtek. Ez valamilyen szinten talán jó, de akkor is… - mintha kicsit zaklatott lenne. Hát meg is értem, nem lehet jó, ha a szüleid kipenderítenek otthonról. Bár nem tudom átérezni, tekintve, hogy én magamat penderítettem ki.
- Hány éves vagy? - eszmélek rá, hogy még meg sem kérdeztem. Elég fiatalnak tűnik, ezért úgy gondoltam, a saccom elég, de most érdekelni kezdett a valódi kora.
- Huszonegy… - Még jó, hogy nem volt kávé a számban, mert akkor most tuti kiköptem volna. Huszonegy? Komolyan? Egy kettes meg egy egyes? Nem csak hülyül?
- Komolyan? - nézek rá óriási szemekkel, mire bólint. Aszta. Ez nem semmi. Idősebb tőlem!
- És te? - kérdez vissza, meg sem rezzenve az előbbi kirohanásomtól, mintha megszokta volna, hogy jóval fiatalabbnak nézik. Bár én sem a korommal öregedem, az is biztos.
- Húsz. - Nem lepődik meg, csak mosolyog. Számított rá? Már nem tudok kiigazodni rajta.
- Különös. Én max tizennyolcnak néztelek - vág vissza, teljesen felbátorodva. Óóó, mit ad isten… több kávét biztos, hogy nem.
- Ezzel nem vagy egyedül - vigyorgom vissza, és egy darabig csak nézünk egymás szemébe. Olyan finom vonású arca van, hogy még csak véletlen sem gondoltam, hogy idősebb lehet. De akkor tisztelettudóbbnak kellene lennem. Na de most komolyan, hogy tudnék? Nem is jönne ki jól, ha hirtelen kegyes stílusba váltanék.
- Most már menjünk - állok fel az asztaltól, ő pedig bólintva követ. Most nem mer közel jönni hozzám, talán a kávé miatt, de ha amiatt, akkor tényleg nem veszek neki többet.
Hívunk egy taxit, de teljesen a lakásáig nem tudunk menni, mivelhogy annyi pénz már nincs nálam. De nem is baj, legalább sétál egy kicsit a drága lefekvés előtt.
A kávénak még van valami hatása, ennek ellenére eléggé imbolyog, úgyhogy közelebb húzódok hozzá, ha esetleg elaludna járás közbe.
- Itt vagyunk - áll meg hirtelen, egy többemeletes szálloda előtt, amit tulajdonképpen jól ismerek, mindig e mellett szoktam eljönni, mikor munkába megyek. - Innen már egyedül is boldogulok - fordul felém, és rám mosolyog. - Köszönök mindent, Zac-kun. Remélem, hamar megjavítod a gépem. - Óóó, a kisördög, erre ment ki az egész? De csak mosolyogva bólintok, hogy persze, sietni fogok. Ami amúgy nem igaz, de neki ezt nem kell tudnia.
- Örülök, hogy jól érezted magad - most én villantok kisördög képet. - Mit szólnál hozzá, ha holnap mutatnék valamit?
- Kell mozogni hozzá? - húzza el a száját, mire nevetve megrázom a fejem.
- Ehhez nem. Csak meg szeretnék mutatni egy helyet, ami szerintem tetszene neked. Na, benne vagy?
Bizonytalanul bólint, mint aki hátulütőt keres a dologban, de mivel nem talál, kénytelen beleegyezni. Tudja, hogy a kifogások amúgy sem működnének nálam.
- Akkor jó. Holnap estefelé eljövök érted motorral. Melegen öltözz, nehogy megfázz nekem - játszok az egyik tincsével, de aztán észreveszem magam, és inkább megfordulok, nehogy kísértésbe essek. - Na szia! - indulok el, de még hallom, ahogy visszaköszön.
Hm, igazán cuki ez a srác. Még az sem zavar, hogy idősebb tőlem. Most komolyan, ki veszi ezt észre? És ha észre is vennék, akkor sem zavarna. A holnap pedig jó lesz. Amúgy is régen voltam a kedvenc helyemen. Onnan látszanak a legjobban a város és a csillagok fénye. Nincs olyan ember, akinek ez ne jönne be! De bármelyik cyberworldnél jobb, ez biztos.
A srácok le is terítik, de ő még ekkor sem akad ki. Megdöbben, de csak egy pillanatig, majd utána nevetve szedi le magáról a rátelepedő csicserehadat...
Hmm... Ami furcsa ebben az egészben az, hogy ezt nem úgy teszi, mint az egyik kedvenc játékomban. Vagy nem olyan erős, azért nem repülnek róla minimum öt méterrel arrébb? Vagy nem is akarja őket komolyan bántani?
- Fiúk, fiúk! – igen, én is látom... Fiúk, akik nem gépük előtt ülnek, hanem itt futkorásznak. Ráadásul úgy, hogy őket nem kényszerítették, hogy idejöjjenek.
Brr... Még nézésükbe is belefáradtam.
De legalább... Amíg lefoglalják Zacet, lesz esélyem menekülni.
Szép óvatosan, mintha csak egy kémes küldetésben lennék, már slisszolok is el, de sajnos ez a Zac fickó olyan, mintha egy rám kifejlesztett hatodik érzéke lenne. Megint az utolsó pillanatban állítja meg szökésem. Pontosabban magával húz azzal, hogy menjek én is átöltözni, mert mindjárt kezdünk. Ráadásul... Már megint nem tudok vele ellenkezni.
Pedig... A megázást még mindig jobb ötletnek tartom a kosárlabdázásnál. Ugyanis... Igaz, hogy mindegyik után vizes leszek, de a futkosástól fáradt is...
Kapok egy ruhát, pontosabban valami ruhaszerű izét, amit ők meznek hívnak, amikor pedig felveszem, a hiperaktív banda húz magával a pályára. Grr... Gyorsan tanulnak a mesterüktől...
De ami furcsa, itt mintha csendesebbek lennének. És mi ez a sor, amibe beálltak, miközben valami taktikákról beszélgetnek életem értelmének szerelőjével?!
Nem tudom rendesen meghallgatni, mert itt nem tudok pause-olni és visszatekerni. Ráadásul mielőtt megkérném őket, avassanak már be a dolgokba, Zac megunva talán a magyarázást, talán azt, hogy az itt lévő gyerekek újra föléledtek, megy középre, és kezd mindenki számára hallható bevezetőbe:
- Na, srácok, ugye már észrevettétek, hogy van egy új csapattagunk? – igen. Egy alkalomra. Egyetlen megismételhetetlen alkalomra.
Hmm... De ha észre se vesznek, már most sem... Akkor elsunnyoghatok következmények nélkül.
- Mutatkozz be a többieknek – kér Zac mosolyogva, amire mindenki rám néz. A fenébe... Megint kezdtem örülni. És mi ez a szóbeli bemutatkozás?!
Nem kérhetnék inkább egy táblát? Vagy egy gépet, amibe bepötyögöm, mintha chatelnék?
- A nevem Kiari… Rinkachi Kiari – nyökögöm ki zavartan végül, amikor már unok tekintetük kereszttüzében állni, de legalább megnyugszom egy kicsit, amikor ahelyett, hogy kinevetnének, ők is bemutatkoznak nekem.
Barátságosak...
És... Velem ellentétben nagyon jól tudják, mit csináljanak, hova fussanak, amikor Zac tapsol. Most mi van? Nekem merre kellene állnom?!
- De Zac… edző! Én nem tudok kosarazni! – nyögöm ki kétségbeesetten a szomorú igazságot. Még virtuálisan se játszottam ilyet...
- Csak csináld azt, amit a többiek, ők majd segítenek neked! – kiált nekem vissza, de ettől a válaszától nem lettem boldogabb... Sőt.
- Na de… - nem kéne először csak néznem, mit kell tenni? Itt is biztos van olyan, hogy cserejátékos...
- Gyere már, kezdeni szeretnénk... – ragadja meg karom az egyik srác, és húz oda magukhoz. Pontosabban az egyik pusmogó csoporthoz. Nekem pedig ettől hála jó logikámnak, leesik egy pár dolog.
A felállás szerint akkor... A kosárlabda egy olyan labdajáték, amiben két csapat van, mint a fociban. És... Akkor az ellenfél kapujába kell bejuttatni a labdát.
Igen... Amikor vázolom csapattársaimnak, mit következtettem ki, bólintanak. Majd rámutatnak a kapura. Amitől győzelemérzetem elröppen...
Olyan magasra esélyem sincs betalálni a labdával, hiszen nem vagyok egy égimeszelő. Hiszen dobni... Legalább annyira nem tudok, mint felém repülő tárgyakat elkapni...
Ezt közlöm is velük, de csak nevetnek, és húznak játszani azzal, hogy legalább próbáljam meg.
A szándék megvan... Legalábbis én igyekszem minimum egyszer elkapni a labdát, de ehhez ténylegesen ügyetlen vagyok... És csoda, hogy ezek a fiúk, vagy Zac még így se ábrándulnak ki abból, hogy pont engem kosarazni tanítsanak. Nevetve bíztatnak újra és újra a folytatásra...
Úgyhogy...
Mire vége ennek az egész kíntornának, már levegőt is alig bírok venni.
Amíg... Ezek a kölykök még itt, az öltözőben is futkosnak, ahelyett, hogy nyugton ülve öltöznének át. Honnan van ennyi erejük?! Folyamatosan csapolják a környezet energiáit?
Mindegy... Így, hogy hamar visszaöltöznek, legalább gyorsan elmennek, és csönd lesz. És... Talán... Már Zac is elmegy, mire kiérek.
- Látom, elfáradtál - állapítja meg a nyilvánvalót az, aki ebbe az egészbe belerángatott...
Én pedig egy nyögéssel jutalmazom önnön ostobaságom... Tudhattam volna, hogy neki kell zárnia a pályát... Miért nem jutott ez eszembe?
- Kárpótlásul meghívlak egy kávéra, jó? – kérdi, de már megint nem hagy válaszolni, megindul előttem, mintha igent mondtam volna neki...
Megsemmisülten követem, és szuggerálom magamat, hogy nehogy véletlenül is hisztizzek vele. Hiszen igaz, hogy az alatt az idő alatt, amíg kávézgatunk, akár alkatrészeket is tudna rendelni kicsimhez...
De... Ha felmérgesítem őt, vagyis a környék legjobb szerelőjét, sok ideig nem lesz még laptopom. Más nem biztos, hogy ránézne egy már elég idős gépre. Főleg nem úgy, ha annyit tudnék mondani róla, mint Zacnek.
Az én kicsimre... Aki...
Már úgy hiányzik, hogy nem tudok mit kezdeni gépelésre vágyó ujjaimmal... Elvégre billentyűzetének finomságával a telefonok nyomógombjai se versenyezhetnek...
Gondolataimból mosolya szakít ki. Amibe belepirulok... Hogy lehet valaki ennyire helyes?
***
- Itt vagyunk, ne aludj el! – érinti meg vállam, amire a takarékból egy kicsit kijjebb nyitom szemeim, és kiszállok a taxiból egy nagyot nyújtózva.
- Nem fogok... – válaszolom neki csendesen, majd hagyom, hogy bevezessen a kis kávézóba. Ahol... A kiírás szerint még számítógépezni is lehet.
És nem... Nem leszek beteg, csak most álmosabb vagyok annál, minthogy ez az információ feldobjon. Úgy elfáradtam... Hogyha most kávét iszok, akkor hazáig talán ébren maradok.
Pedig... Általában a kávétól szívem jobban be szokott pörögni, mint a tasmánördög.
- Áhh, ez az asztal szabad is. – ültet le, mielőtt ő is leülne, és a kezébe venné az itallapot. – Mit kérsz inni?
- Rád bízom, mit rendelsz nekem. – ásítok még egyet, majd dőlök neki meleg vállának. Olyan jó itt... Bár... Ha nem lennék ennyire fáradt, tuti nem merném ezt megtenni. Elvégre... Őt még csak ma ismertem meg. Vagyis... Alig tudok róla valamit. Pontosabban semmit azon kívül, hogy szerelő, és hogy a szabadidejében gyerekeket edz, és ártatlan gépmániásokat készíttet ki. – Csak annyi kikötésem van, ha kávé lesz az, cukrot nem kérek bele.
- Rendben... – simít ki egy pár tincset szememből. Majd az asztalhoz hívja a pincért, és beszél hozzá. De azt már nem igazán figyelem, hogy mit.
A kávézót nézem meg jobban. Kicsi, de barátságos hely. És az itt lévő többi ember is kedvesnek tűnik. Békésen iszogatnak, vagy éppenséggel beszélgetnek.
Ráadásul... Ami még plusz pont a hely részére az az, hogy nincs dohányfüst szaga a bútoroknak, és minden nagyon tiszta.
- Tetszek neked? – kérdezi meg barátságosan, amire én szinte fölriadva húzódok arrébb, hogy vörös fejem lehajtva kérdezhessek vissza arra, amit kérdezett...
Kinevet, majd felteszi újra a kérdést. Ami mintha most máshogy hangzana, mint az előbb, de biztos csak én voltam fáradt, és hallottam félre szavait:
- Tetszik neked a hely?
- Ööö… igen. Nagyon jó hely. De remélem, a kávé is finom lesz. Tényleg... Mikor hozzák? – terelem el a témát, és nézek arra, amerről a pincérek érkezését sejtem.
- Hamarosan itt lesz. – mondja, miután újra kinevet. Bár nem értem, mi olyan vicces egy nagyot halló és fáradt fiún.
- Addig megnézed az itteni gépeket? – int a helyiség számítógépei felé. Amik... Mind csúcsszuper modellek. És csak úgy sugallják magukból, hogy gyeeere, jááátssz velünk...
Pedig most tényleg nem akarok, lusta vagyok. Igen. Iszap módszer. Sok lenne elmenni odáig.
- Nem. Most inkább csak ülök. – nézek világosbarna szemeibe és igéző mosolyára.
A végszóra pedig kávéink is megérkeznek.
- Köszönöm... – mondom a pincérnek, Zackel szinte egyszerre. Amin el is kuncogom magam, majd megnézem, mit rendelt nekem az edzőúr.
- Egy kis koffeinbomba, hogy felébredj. – mondja jókedvűen. – De még ettől hazakísérlek, mert nem tudom, elérsz-e egy darabban odáig. – Óhh, igen... Köszönöm a bizalmat.
Mintha tudná, hogy még séta közben is el tudok aludni...
- Köszönöm... – hebegem ismét. Csak most nagyon halkan, zavartan. Majd beleiszok az előttem lévő kávéba.
- Ez nagyon finom! És nem is forró, csak meleg. – mondom neki egy kicsit élénkebben, majd fel is hörpintem az egészet. És... Annyira jó keserű... Minden másban szeretem az édeset, de kávéban... Az a legjobb, ha tisztán, cukor nélkül lehet inni.
És... Már most érzem, hogy hatott. Legalábbis szemeim nem akarnak leragadni, és nyugodtan mosolyoghatok is a rám csodálkozva nézőre anélkül, hogy félnem kéne attól, hogy a fáradtság miatt az ölébe dőlök aludni...
- Máris jobban érzem magam. – nyújtózok egy hatalmasat, elrejtve ezzel a gondolattól újból kipirosodott arcomat.
- Örülök neki. – iszik bele ő is saját italába. – Rendeljek neked még egyet? – még egy kávé? Brr... Az már a világra lenne veszélyes...
- Nem kérek többet, köszönöm szépen, Zac-kun. Most bőven elég volt ez is. Még a végén nem tudnék aludni az éjjel. Pedig nagyon fáradt vagyok.
- Rendben. – borzol bele hajamba. – Mindjárt megiszom, és mehetünk. – emeli szájához poharát.
- Ezért igazán nem kell sietni. Úgyis... Kérdezni akartam pár dolgot... – kezdek el zavartan babrálni az asztal alatt ujjaimmal. – Például hogy mióta tanítod ezeket a gyerekeket kosarazni, és hogy miért is, szereted-e ezt csinálni a munkád mellett...
- De ha zavar, vagy faggatásnak érzed, akkor nem kell válaszolnod... – egészítem ki mondandóm ijedten rá nézve.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2010. 08. 08. 17:25:36
- Jó napot! - lép be a boltba egy lila hajú srác, a kezében szorongatva valamit. Én éppen a vevőlistát nézegetem át, meg azt, hogy mennyi az eddigi bevétel. Elég csinos kis szám. Azt hiszem, mégis lesz a srácoknak új mezük. De úgy tűnik, ezt a műveletet most félbe kell szakítanom.
- Helló, gyere beljebb! Miben segíthetek? - állok fel ültemből, és elé sétálok, de ő csak néz le maga elé. Eh, megkukult? - Hahó! Azt kérdeztem, tudok-e valamiben segíteni? - Erre már felnéz. Végre, nem szeretnék nyugdíjas koromig itt állni.
- Ööö… Csak izé… - Mintha még kuncogna is. Érdekes egy srác, de nem mondhatnám, hogy nem áll jól neki. - Ezt… Izé… - Vörös fejjel a kezembe nyomja a laptopját, és megint kuncog. Hm, most vagy tetszem neki, vagy viccesnek talál. Én mind a kettőnek örülök, de most a munkámmal kell törődnöm… még ha egy ilyen édeske van is a közelemben. Ez persze nem zárja ki a szórakozás lehetőségét. Tehát akár szemét is lehetek vele, hehe…
- Mi történt vele, mit nézzek meg rajta? - mosolygom rá kedvesen, ő meg tisztára leblokkol. Édes, milyen könnyen zavarba lehet hozni!
- Nem tudom - lép mellém, és magyarázni kezd. Hm, minek van ennyire cukor illata? - Egyszer csak kikapcsolt, és vissza nem. - Az bajos, ez egy laptopnál általában sosem jelent jót. Vagy lerobbant az akkuja, vagy valami még fontosabb, de talán ha szerencséje van, még javítható a hiba.
- Értem. Ülj le, mindjárt szétszedem, és megnézem. - Bólint, és helyet foglal a pult előtt lévő egyik széken. Elég aggódó és féltő a pillantása. Eh, látni akarod, mit csinálok a kincseddel, mi? Ezt a cyber fanatikust. Vajon csinál még valamit azon kívül, hogy a gép előtt ül?
- Akárhogy is nézem, itt kell hagynod egy ideig, mert szükséges a megszereléséhez rendelnem egy pár új alkatrészt - vágok még lemondóbb képet, hogy fokozzam a feszültséget. Persze ez a hivatalos duma is erősen rásegít a hatásra. Vicces nézni, ahogy teljesen kétségbeesik!
- R-rendben… - pillog össze-vissza. Szegénykémet eléggé felkavarta a laptopja rövidtávú elvesztése. Úgy tudom sajnálni! - Mikor jöhetek érte? - Tudtam, hogy ez lesz a következő. De nem sietek a válasszal, hadd legyen még ennél is rosszabb neki, muhaha!
- Inkább add meg a számod, felhívlak, ha elkészültem. - Bár erősen úgy érzem, hogy nem csak akkor fogom hívni… Kér egy papírt, és leírja a számát.
- Tessék… - nyújtja oda nekem, én pedig látom, hogy nem csak a telószáma van ott, hanem az emailje is. Ezen már kis híján nevetnem kell. Milyen cukorfalat, hát nem tiszta gépfüggő? Hm… azt hiszem, hosszú ideig távol leszel a cyber worldödtől, aranyom.
- Akkor ezzel meg is volnánk. Amint tudom, megrendelem az alkatrészeket. De most… - A kezem a vállára helyezem. - Gyere, menjünk, mert zárni szeretnék - bólint, és engedelmesen kijön előttem. Tudom, milyen letargiába kevertem most. Egy egész hét (vagy több) az msn, a chat meg a minden nélkül. Olyan szívesen mondanám, hogy megértem, de valahogy nem megy!
- Á, Zac! - ismerős hang, felé fordulok. Áh, Mr. Ballinger az. Nagy focis volt, de ma már csak egy vén szurkoló. Sokat találkozom vele, mivelhogy ő a pályafelügyelő. Elég jóba is vagyunk. - Ma is mész kosarazni a srácokkal? - elmosolyodom, mivel cukorfalatom olyan képet vág, mint akin épp most jönnek elő a tengeribetegség tünetei. Hm, Mr. Ball most egész szépen megfogta helyettem is…
- Nem. Ilyen időben nem hinném. Hacsak nincs nálad egy kulcs a fedett pályához - közben kezet is fogunk, cukor pedig látványosan arrébb húzódik tőlünk. Na mi van, veszélyben érzed magad, kicsike?
- Majd hívjon, ha kész lesz, további szép napot! - és már menne is el, de még időben megállítom. Ohó, nem eszik olyan forrón a kását! Nem menekülsz el ilyen könnyen tőlem.
Ball odaadja a kulcsokat, majd elköszönünk, és cukor csak akkor szólal meg, mikor már messze jár. Van egy olyan érzésem, hogy ez mindent és mindenkit ufónak néz, akinek nem lóg ki egy antenna a fejéből.
- Mit felejtettél el elmondani?
- Ne legyél már ennyire feszült. - fogom meg a kezét, és elkezdem magam után húzni. - Csak el akartalak csalni egy kis kosárlabdázásra. Pont egy fő kéne még ahhoz, hogy ne legyünk páratlanok. És te… a kis tanítványaimmal körülbelül egyidős lehetsz. - Persze ez csak sacc, elég fiatalnak tűnik, na de a mai világban ki tudja már ezt nyomon követni? Látom a hirtelen átfutó rémületet az arcán. Így még ezerszer édesebb lesz!
- Sajnálom, de nekem ma már van programom - próbál szabadulni, de nem engedem. Van egy olyan sejtésem, hogy a gépe nélkül nem csinálna az égvilágon semmit, de nála az már aktív tevékenység lenne.
- Ilyen jó biztos nem lesz - bíztatom tovább, bár tudom, hogy legszívesebben fél mérfölddel arrébb spurizna, csak ha rajtam múlik, ezt nem teszi meg.
- Jukatában nem is tudnék mozogni… - Kifogások… nem érdekelnek. Már éppen válaszolnék, mikor egy csapat gyerek letámad, és a földre löknek.
- Megmondtam, hogy együtt sikerülni fog!
- Tartozol nekem száz yennel!
- Én nem mondtam biztosra azt a fogadást!
- Berezeltél, mi?
És ezer meg ezer hasonló mondatfoszlány hallatszik el drága szeretett csapatomtól. Na igen, a legújabb hepjük, hogy döntsük le a lábáról az edzőt, és akkor majd nem lesz annyira szigorú. Nagyon rosszul hiszik, főleg, mert amúgy sem vagyok az.
- Fiúk, fiúk! - nevetek a srácokat lenyomva magamról, majd felállok, és elkezdem leporolni magam. Még szerencse, hogy nem esett az eső. Akkor most csurom sár lennék, és bár az esőt imádom, a mosást már kevésbé.
- Mikor kezdjünk, edző?
- Ugye lesz ma meccs, edző?
- Edző, nézte az Olimpiát?
Nem szeretem, ha egyszerre beszélnek, mert akkor általában felét sem értem annak, amit mondanak (nem mintha amúgy értenék bármit is a szövegükből, de legalább már annyit elértem, hogy ne basszus, meg különböző cifra szavakkal kezdjék a mondatot - ez már fél siker!)
- Nyugi, mindent el fogok mondani bent a pályán. De most siessünk, mert nemsokára es… - Ki sem mondom, de az ég már megdördül, és az eső kis cseppekben szemerkélni kezdett. A srácok össze-vissza rohangálva lökdösik le egymást a földre, én meg még éppen elkapom kis tündérkém, mielőtt kereket oldhatna.
- Gyere, öltözz át, nemsokára kezdünk! - mosolygom rá, és meg sem várva a választ húzni kezdem magam után. Itt nincs olyan, hogy „nem akarom”, vagy olyan, hogy „programom van”. Ha én azt mondom, hogy jön, akkor jön. Nem csak komoly, de akaratos is vagyok, vesztére…
Bent aztán a srácok átöltöznek (tüncikém is), és elém felsorakozva várják, hogy kiadjam az utasítást. Ahogy elnézem őket, tökéletes összképet látok, csak egy valaki lóg ki, az pedig cyber boy. Elég szerencsétlenül öltözött fel, de amúgy jól áll neki a mez. Édes benne, bár nélküle is eléggé az volt. Elmondok néhány kis apróságot a játékkal kapcsolatban, aztán az új fiú felé pillantok, aki bátortalanul pillog vissza rám.
- Na, srácok, ugye már észrevettétek, hogy van egy új csapattagunk! - A fiúk össze-vissza kezdenek bámészkodni, mintha még tudomást sem vettek volna róla, hogy tündérkém itt van. Egy szúrós pillantást küldök feléjük, mire ők kuncogva bólintanak. Szeretik húzni az agyam, de majd sírhatnak, mikor bekeményítek! - Mutatkozz be a többieknek - mosolygom a lila hajú felé, aki erre ijedten néz körbe, és ahogy nézem, már csak az állásban is elfáradt, akkor pedig a beszéd igazi kín lesz neki.
- A nevem Kairi… Rinkachi Kairi - dadogja vörösen. Áh, milyen kis aranyos neve van, és hogy illik hozzá! A srácok egyenként bemutatkoznak neki, és már ezzel is percek mennek kárba, tehát az utolsó név hallatán csak tapsolok, és a többiek már tudják, hogy ez rendezősét jelent. Most választanak csapatokat, aztán indul a játék. Kairi esetlenül topog ide-oda, és nem tudja, mit csináljon. Mosolyogva rázom a fejem, és már épp hátat fordítanék a srácoknak, mikor odakiált nekem:
- De Zac… edző! Én nem tudok kosarazni! - néz rám kétségbeesetten, annyira, hogy szinte már komolyan megsajnálom.
- Csak csináld azt, amit a többiek, ők majd segítenek neked! - kiáltok neki vissza.
- Na de… - Már érvelne is vissza valamivel, mondjuk, hogy labda allergiája van, vagy esetleg csak szimplán élet fóbiája, de nem tud, mivel a srácok karon ragadják, és behúzzák az egyik csapatba. Van egy olyan érzésem, hogy innen nem fog egy darabban kijönni…
A meccsek lezajlanak, a srácok pedig vidámak, kivéve egy, kis megtépázott lurkót, aki nem más, mint Kairi. A haja kócos, az arca kipirult, és liheg, mintha maratont futott volna, pedig a korabelieknek ez már csípőből megy. Bár nem mondom, hogy nem volt nehéz dolga: a többiek direkt mindig neki passzoltak, hogy tanuljon, de szegény olyan kis béna volt, hogy szinte egyszer sem kapta el a labdát. A többiek csak nevettek rajta, de nem gúnyosan, szerintem inkább csak tetszett nekik Kai esetlensége. Az a szerencséje, hogy ők nem harapják le rögtön a társuk fejét, ha az rosszul csinál valamit, különben neki már egy jó százszor nem lenne feje. A csapat gyorsan átöltözik, és elhúzza a csíkot, kivéve persze őt, aki a többiekhez képest kb. 3x olyan lassan öltözik, és mikor végre kidülöngél az öltözőből, akkor is olyan lassan, hogy egy csiga hozzá képest országos rally győztes lenne.
- Látom, elfáradtál - lépek mellé, mire ő rám pislog félig már csukott szemeivel, és nyög egyet. Szegény kicsim, fogadni mernék, hogy egész életében nem futott még ennyit… - Kárpótlásul meghívlak egy kávéra, jó? - De meg sem várom, hogy válaszoljon, már húzom is magam után. Ellenkezni sincs ereje, csak erőtlenül baktat utánam. Elmosolyodom. Tulajdonképpen jól megállta a helyét, pedig a többiek minden erejükkel azon voltak, hogy fullra kikészítsék - és sikerült is neki. De a fő gonoszok nem ők voltak, hanem én, mert ugye én vettem rá, hogy ide jöjjön. Vajon mit gondolhat rólam? Hátranézek rá, és édesen rávigyorgom, mire fülig elvörösödik, még ebben az állapotában is. Elégedett képpel visszafordulok, és elkönyvelem magamban, hogy jó vagyok. Szeret, ebben teljesen biztos vagyok!
