|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| LastBreath | 2016. 12. 23. 19:55:57 | #34865 |
 Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
♥♥♥ Boldog Karácsonyt egyetlen linkám! ♥♥♥
♥♥♥ Nagyon szeretlek!!! ♥♥♥
[zene]
Halk motozásra, óvatos léptekre ébredek. Nem szólok, s ő jelét sem adja annak, hogy velem foglalkozna. Vállaira törölköző terül, testét nem fedi más, csak egy alsónadrág. Lágy mosollyal figyelem, ahogy elgondolkodva megáll a szekrény előtt. Aztán nagy nehezen öltözködni kezd.
Eltúlozza, olyan határtalan műgonddal készülődik, mintha magát az elnököt látogatnánk meg. De ez érthető a részéről. Szereti és tiszteli a drága hölgyet, a nagyanyját, akit én is igen nagyon megszerettem. Kölyök korom óta ismerem a nagyit és cseppet sem változott a természete. Ugyanaz a jóhiszemű, életigenlő, végtelenül barátságos és mindent tudó még mindig.
Elmosolyodom, mikor több nyakkendőt is kihalászik a szekrényből, hogy aztán mégse válasszon egyet sem. Alakjára úgy simul az ing, mintha bőrével forrt volna egybe. Betelni vele lehetetlen.
- Túlöltöztél. - szólok közbe.
Felém fordul.
- Mióta vagy már ébren?
- Őszintén? Egy ideje, de annál a pontnál, mikor kiraktál vagy tizenvalahány nyakkendőt, szerintem visszabóbiskolhattam.
Felkacag, hangjából valódi jókedv hallatszik. Nem cáfol meg, mert tudja, hogy igazam van, Szeret túlzásokba esni. Vele ellentétben én hamar elkészülök, így fél óra elteltével már csak indulnunk kell. Rövid keresgélés után meglelem a kocsikulcsot. Különös, hogy sosem gondoltam rá, hogy hasznát vehetem a jogosítványomnak. Sokáig ingáztunk a kezdetekben, de kényelmetlen volt, és összeegyeztethetetlen az időbeosztásunkkal, így szinte rákényszerültünk arra, hogy vegyünk egy autót. Használt, de remek állapotban lévő darab. Egyszerű kis kocsi, semmi pucc, semmi luxus. Már nem azt az életet élem. És mégis jobban megbecsülöm azokat az apróságokat, amik az én munkám gyümölcsei, mint azokat, amiket csak kérnem kellett és meg is kaptam.
Seth mellém ül az anyósülésre, ölében fogja a dobozt, melyben a torta pihen. Beköti magát, és elindulunk. Rövidesen rágyújtok és a kommentár most sem marad el.
- Le kellene tenned már végre – sóhajt fel.
- Egy okot mondj, miért?
- Egyet? Nem mondtam már százat?
- Nem kérek sokat.
Lehúzza az ablakot.
- Nem állna jól neked a hamuszürke bőr, nem kedvez az illatodnak sem, tüdőromboló. Mit mondjak még?
- Mikor belépünk az ajtón – kezdek bele, miközben körülnézek, hogy befordulhassak a feljáróra. -, talán kezdhetnéd azzal is, hogy felköszöntöd az ünnepeltet. Hanyadik is már?
- Nyolcvan – dünnyögi orra alatt.
Leállítom a motort. Kiszállok, átsétálok a másik oldalra és kinyitom az ajtót Sethnek is. Elveszem tőle a tortát rejtő dobozt és teret adok neki, hogy ki tudjon szállni. Mikor ezt megteszi, együtt sétálunk fel az ajtóig.
- Szép kor – biccentek, majd bekopogok.
Az arc, a mosoly, és a kedvesen csillogó szemek, melyek feltűnnek az ajtóban, mindig kellemes melegséggel töltenek el. A nő szinte repül, ahogy magához öleli egyetlen fiát. Az efajta találkozások megunhatatlanok. Én csupán egy gyengéd mosolyt kapok, hiszen nálam van a torta.
- Hát a nagyi? - kérdem.
- Odabent, öreg már, nem megy olyan könnyen a mozgás. Gyertek be, üdvözöljétek, aztán üljünk asztalhoz.
Seth anyja elveszi tőlem a tortát, és mi a nagyi keresésére indulunk.
A szobájában ül. Kényelmes fotelban. Apró, gyenge. Bár semmi nem változott, ő mégis megöregedett. Mégis olyan, mintha egyetlen nap sem telt volna el, mióta nem láttuk egymást.
- Drágáim, hát eljöttetek?- kérdezi őszinte örömmel.
Felkelni igyekszik, de ő sem a régi már. Törékeny teste alatt megremegnek lábai, s kezei. Odalépek hozzá hát, hogy segítsek rajta, s üdvözlés képen karjaimba zárjam őt. Szeretem, mintha csak a saját nagyanyám lenne. Pedig nekem sosem voltak nagyszüleim. Talán pont ezért becsülöm olyan nagyra ezt a drága, idős hölgyet.
Azt mondják, az idős embereknek szaguk van, ami a korral jár. Büdösnek, kellemetlennek mondják, de Seth nagyijának nincsen rossz szaga. Nem érződik rajta semmi más, csak az otthon illata és ölelésének melegségében én újra kiskölyöknek érzem magam.
- A világ minden kincséért sem hagytuk volna ki. - mosolygok rá.
Szemei boldogságtól csillognak, karját most unokája felé nyújtja és Sethnek nem kell kétszer mondani, jön és ő is karjaiba zárja az idős hölgyet.
- Gyere nagyi. - nyújtja karját Seth úriemberkén, s én kapva kapok az alkalmon, követem a hippi példáját.
Úgy vezetjük be az étkezőbe az ünnepeltet, mint egy igazi dámát. Ezt talán még az angol királynő is megirigyelné. Az asztalfőhöz kísérjük. Seth kihúzza neki a széket, míg én segítek neki helyet foglalni. A szülők lágy, szentimentális mosollyal figyelnek. Senki nem szól. Az asztal megterítve roskadozik a fogások alatt. Helyet foglalunk egymás mellett aztán mind a nagyira emeljük tekintetünket. Halvány könnyek fátyla csillan meg mély tenger szemeiben. Körbejártatja tekintetét, boldogság, büszkeség, szeretet ül ki ráncos arcára.
Aztán elindul a könnyed beszélgetés, gondtalan csevej. Én sodródom velük témáról-témára. Csak szemem sarkából pillantok Sethre, akin szintén nem látszik, hogy gondterhelt lenne. Neki is szüksége volt már egy napra, amikor nem kell az étterem ügyes-bajos dolgaival foglalkoznia. Eszünk, iszunk, s mivel nem mi vagyunk a vendéglátók, egy kicsit el is engedhetjük magunkat. A hangulat semmihez sem fogható. Körüllengi hangok, illatok, érzelmek olyan egyvelege, amit ha szavakkal kéne kifejeznem, annyit mondanék: otthon.
Az ebéd után felajánljuk a segítségünket és leszedjük az asztalt. Seth édesanyja pedig hozza is a tortát, melyen a gyertyák már égnek. Csodálatos látvány, ahogy pontosan nyolcvan darab viasztest kanóca lángol a vastag cukormáz fölött.
- És énekelni nem fogtok? - kérdezi, mikor szóhoz jut könnyeitől.
Seth szülei összenéznek, majd tanácstalanul néznek ránk. Mellettem a hippi megvonja a vállát. Rosszallóan csóválom meg a fejem. Nem értem, miért ennyire szégyenlős itt mindenki, majd mély levegőt veszek és énekelni kezdem a Boldog Szülinapot. Peter elvigyorodik és felveszi az ének fonalát, majd Seth és végül az anyja is énekelni kezdenek. Végül megtapsoljuk az ünnepeltet, aki elfújja a gyertyákat. Átadjuk ajándékainkat, melyeket a saját, komótos mozdulataival igyekszik kibontani. Végül a torta jön. Egyenként leszedegeti a gyertyákat, majd a késért nyúl és megajándékoz minket egy-egy szelettel. A kellemes beszélgetés tovább folyik, míg elfogyasztjuk a süteményt.
Hosszan elidőzünk, de nem is akarunk hamar lelépni. Jó itt. Olyan emlékeket idéz, amiket szívesen fogadok. Soha nem kellett volna New Yorkba mennünk. Akkor talán most is minden más lenne. Másabb.
De minden jónak vége szakad. Az eget narancsra festi a lenyugvó nap, mikor hazaindulunk. Hosszas, szentimentális búcsú után ülünk autóba. Integetünk, míg legördül a jármű a kocsifelhajtóról, aztán a visszapillantóból nézzük, hogy távolodik a ház, és vele együtt az otthon melege, amit nem hozhatunk magunkkal.
Szemeim előtt már feldereng a következő napok súlya, s hogy újból csatasorba kell állni, felvenni a munkát és dolgozni a megélhetésért. Talán soha nem leszek képes megszokni, hiszen pár éve még a kisujjamat sem kellett megmozdítanom, ha szükségem volt valamire. A szüleim pénzéből éltem, és ez természetesnek, magától értetődőnek tűnt.
- Szerettem ezt a napot. - mosolyodom el. - Jól sikerült minden.
- Igen. - bólint mellettem Seth. - Minden tökéletes volt. - mosolyodik el ő is.
- Minden héten kéne egy ilyen. - nevetek fel röviden.
- Hamar ráunnál.
- Az lehet. - vonok vállat. - De most jól esett kiszakadni a mókuskerékből.
- Ránk fért. - ért egyet.
Indexelek, s közben térdére simítom tenyerem. Figyelem az útkereszteződést, hogy biztonságosan fordulhassak be a mellékútra. Röviden szorítom meg térdét, majd a sebváltóért nyúlok.
- Szeretlek. - pillantok rá futólag, hogy utána újra az útra szegezhessem a tekintetem.
- Én is téged.
Elmosolyodik. Kisfiúsan, félszegen, mint aki még most sem hiszi el. De ráhagyom, nem firtatom, mert tudom, hogy tudja. Nem gyűlöl, nem fél többé tőlem, nem ódzkodik és ez nekem bőven elég. Megbarátkozott az érintéseimmel, bár a múltat nem törölhetem el. De a jövőt szebbé tehetem. És ezért küzdeni fogok.
Hazaérkezünk. Épen és sértetlenül. Lepakolunk, szusszanunk egy kicsit. Seth eltűnik valamerre az étterem berkein belül, én pedig a dolgozószoba felé veszem az irányt. Villanyt gyújtok, és igyekszem megkeresni a fonal végét, ahol tegnap abbahagytam a leltározást és a könyvelést.
Halk koppanások érkeznek az ajtó felől. Nem kell szólnom, beengedi magát.
- Mit alkotsz? - kérdezi érdeklődve.
- Leltár. - vonok vállat fel sem nézve.
- Segítek. - húz egy széket az asztal másik oldalára és leül velem szemben. - Mutasd.
Elé tolok egy listát.
- Ezekből kéne új szállítmány, de...
- De? - pillant fel, arcomat fürkészve.
Megrázom a fejem.
- Ha nem vállalunk be pár rendezvényt, felkopik az állunk. Elég szűkösen állunk az anyagiakkal.
- Esküvőztetés?
- Én is erre gondoltam.
- Holnap átbeszéljük, hogy hirdethetnénk meg, hogy ilyesmit is vállalunk. - mosolyodik el. - De előbb lássuk, hogy mennyit tudunk rendelni, ami nem foszt ki minket teljesen.
Szerkesztve LastBreath által @ 2016. 12. 23. 20:02:42
|
| linka | 2016. 10. 28. 14:33:04 | #34697 |
 Karakter: Seth Lesnar
Megjegyzés: Nyomimnak
{Ő az, aki bármi rosszban
valami jót is talál;
nélküle nehezebb volna
az élet – és könnyebb a halál.}
Kigombolt ingben léptem be a szoba félhomályába. Egyetlen lámpa pislákolt mindössze, és az is inkább a hangulat miatt, mint haszonból. Olvasni mellette lehetetlen volt, és mégis megpróbáltam. Újra meg újra, mintha sosem tanulnék a korábbi marhaságaimból. A könyv tartalma felett elsiklottam, olvastam, szinte faltam a betűket, mégsem ragadt meg egyetlen mondat sem, haladtam a lapokkal, de anélkül, hogy akár egy pillanatát is felfogtam volna a cselekménynek.
Florida más, mint New York.
Harminc év távlatában a gyerekkorunk már csak nevetséges, s valahol mélyen talán szomorú. Lehetett volna másabb is, de az ember mindig csak utólag látja be, ha hibázik. Sosem hamarabb. Ha már korábban beláttam volna, átértékeltem volna az életem, sok minden másként alakul. Lettek volna helyzetek, amik talán meg sem történnek. De álmomban sem hittem, hogy egy nap majd nem egy karcsú tüneménnyel, hanem egy másik férfi mellett horgonyzom le, s találom meg a boldogság csíráját.
A szoba ajtaját résnyire nyitva hagyom, ahogyan nyitva maradnak az ablakok is éjszakára. Forró meleg áramlik be a függönyökön át, szélük meg-meglebben, az odakint strázsáló lámpák bohém árnyakat vetnek fényjátékaikkal a falak fehérségére. A könyv lapjai már meghajoltak, maszatfoltok éktelenkednek némelyiken, s a borító fedele is megtört. Kíváncsian pillantok fel, mikor az ajtó csukódik Vincent mögött. Mosolyog, boldogan és őszintén.
- Várunk valakit? - néz körül.
- Senki fontosat – ingatom meg a fejem. - Csak egy nyomit – mosolygom, s teszem el a könyvet.
- Senki fontosat?
- Látom a nyomi nem zavart – nevetem el magam.
- Csak annyira vagyok nyomi, amennyire te – vonja meg vállait érdektelenül, aztán ledől mellém.
Sok minden megváltozott és ez leginkább kettőnkre a legigazabb. Vincent már csak mértékkel iszik, míg én megtanultam elfogadni kettőnk kapcsolatával együtt önmagamat is. Nem állítom, hogy egyszerű volt. Nem mondom, hogy nem voltak megingásaim, s számtalanszor átrágtam már magamban az egészet. Vágytam a folytatást, ahogy hajlottam a visszatáncolásra is. Akartam és tartottam mégis az idegen tekintetek súlyától. Attól, hogy majd megbámulnak, hogy kiutálnak mellőle.
- Ma is jó napot zártunk – kapcsolom le a kislámpát, a párnát megigazítom, és elkényelmesedem mellette én is.
- Azt mondod?
- Ühüm.
Magához ölel. Ez volt a legelső, amit sikerült megszoknom. Aztán a mosolyok, szemeiben a szeretett csillogás.
- Lépjünk le valamerre egy hónapra – temeti arcát a hajamba.
Lélegzete felborzolja nyakamon a pihéket. A szavai elszomorítanak.
- Nem tehetjük – rázom meg a fejem. - A nyári hónapok húzósak.
- Utána meg a Karácsony lesz a kifogásod – horkant fel bosszúsan.
Igaza van, annyira, de annyira igaza. Mégsem tehetek ellene semmit. Ezt vállaltuk, ezért áldoztuk fel az életünket, a múltunkat, amit talán nem is bánok annyira. A múltért nem kesergek, mert nem éri meg. Nem hiányzik egyetlen darabkája sem.
- Mi akartuk ezt, vállalnunk kell a következményeit.
- Én csak téged akarlak vállalni.
Körém font karjai szorosabban zártak ölelésébe. Hiába értettem a szavait, hiába hallottam a hangját, mégsem mondtam semmit. Nem volt mit.
- Seth.
- Hm?
- Hiányzol.
- Itt vagyok.
- Tudod, hogy nem így értettem.
- Tudom.
Hogyisne tudnám.
Ujjaim begyével simítom végig arcélén, borostájának tüskéin.
- Nem kéne megborotválkoznod?
- Nem tetszik? - Hangja halk, belevész az est csöndjébe.
- Öregít.
- Hát, fiatalabb már úgysem leszek – kuncog.
- Látod, most pont úgy beszélsz, mint egy öregember – pillantok rá.
- Csak próbálj meg papinak hívni és ellátom a bajod – dorgál meg mosollyal ajkai szegletében.
- Megmasszírozhatnád a hátam, papi.
A grimasz, ami futó fintorként tódul szét arcomon, nem neki szól, sokkal inkább a helyzetnek, annak, hogy bár panaszra nem lenne okunk egyikőnknek sem, de a fiatalságunk már mulandóban. Harminc év, hihetetlen és félelmetes.
- Feleségül ne vegyelek?
Elmosolyodom, az a csipetnyi gúny a hangjában már-már megszokás. Szerintem fel sem fogja szavaiban azt a halk kis mellékélt.
- Óh, de! Kérlek!
- Na, fordulj meg.
Megteszem. Ellenkezés nélkül, ujjai gerincem vonalán simítanak végig, majd a vállaimat, nyakamat gyúrják át. Óvatosan és vigyázva oldja fel a görcseimet, míg én hunyt szemekkel fordítom oldalra a fejem. Igen, ezt valahogy meg tudnám szokni.
- Fogytál – állapítja meg kisvártatva. - Eszel te rendesen?
- Ezt pont te kérdezed? - mormogom.
- Ki más kérdezné, hm? - csókol hajamba.
Felsóhajtok. Lemondóan és fáradtan.
- Vince...
- Nem fogadok el kifogásokat – meleg tenyere a hasamra simul. - Holnap nem dolgozunk.
- Az étteremben nem – javítom ki biccentve. - Milyenek voltak a kiadásaink ebben a hónapban? - fordulok felé kíváncsian.
- Holnap elárulom, de most azt akarom, hogy csak rám figyelj – szögezi le. - Megállapodtunk, hogy ágyba nem hozunk munkát.
Valóban.
Szokatlan mosolyát figyelem, vonásainak tisztaságát. Megváltozott, s mégis megmaradt ugyanolyannak. Az eltelt évek nem véstek fáradt barázdákat a bőrébe, s nem tette meg nyomasztó hatását az alkohol sem. Ugyan olyan, mint volt. Kisimult arc, s tiszta, hideg-kék tekintet. Olyan még mindig, mint egy viaszbaba, ám az ő mestere elfeledte hogyan is kell mosolyt alkotni ajkai szegletébe.
Fintor árnya szalad át irreálisan fakó arcán.
Nem rezdülök, nem szólok, pedig ismerem, értem az okát. De van egy igen nagy különbség kettőnk közt. Míg ő csak találgathat, én mivel töltöttem időm nagy részét azalatt az egy év alatt, én tökéletesen tisztában vagyok az ő tetteivel, akkori életével.
- Min gondolkodsz? - kérdezem halkan.
Messze jár, látom ezt anélkül, hogy akár egyetlen szóval is mondaná. Elbámul mellettem, és csak Isten tudja mi minden fér meg egyszerre csodálatos koponyájában.
- Rajtad. Rajtunk – feleli. - Hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere.
- Elég groteszk fogalmad lehet a szerencséről – mosolyodom el. - Mindazok után, amikben keresztülmentél.
- Hmm? - fél kezével derekamba karol. - Kölyökkoromban elloptam egy biciklit. De ült egy angyalka a vállamon, aki rábeszélt arra, hogy vigyem vissza a tulajdonosának és kérjek bocsánatot. Egy szép napon elváltak a szüleim, de ült egy angyalka a vállamon, aki tartotta bennem a lelket. És mindazok után, amiken keresztül kellett mennie, végül elmenekült – forró tenyere hátamon szalad végig. - De vagy a szánalma, vagy a lelkiismeret furdalása győzött, mert visszajött és újból megmentette az életemet. És elárulok még valamit – cirógatja meg az arcom. - Ez az angyalka épp itt fekszik az ágyamban.
Tudtam régóta, hogy szeret, mégsem hittem egyetlen pillanatig sem, hogy így gondol rám. Felsóhajtok.
- Ez még hozzád képest is nyálas volt. Már csak a gyűrű és a lánykérés hiányzik.
- Álmodozz csak. Ennyire azért nem akarok kiesni a karakteremből.
Felnevetek, egészen halkan, csöndesen, s ujjaimat a hajába fúrva csókolom meg. Enged nekem, újra és újra és újra.
Talán az ódzkodásom tehet róla, hogy bár szeret és szeretem – mert szeret és szeretem -, mégsem tudom meg nem történté tenni azt a legeslegelső alkalmat. Akkor és ott gyűlöltem őt, igazán, zsigerből, a pokol bugyraiba kívántam, hogy ott kárhozzon örök időkre.
XXX
Huzat lágy selyme, lábaim egészen belegabalyodtak, mégsem vagyok annyira éber, hogy megpróbáljam magam kiszabadítani saját ágyamból. Oldalamhoz forró test simul, karom libabőrzik ott, ahol hozzám ér. Megmosolygom lehunyt pilláit, amik egészen rásimulnak fáradt-fehér bőrére. Porcelánbaba, ami makacs és lusta és szerethető.
A hatalmasra tárt ablakokon beömlik a reggeli fény, aranyos sugarak, melyek bohókás sugarakat simogatnak a falakra.
Óvatosan kelek ki mellőle, pedig alig tíz perc múlva célszerű lesz ébrednie neki is. Még ha késnénk is, az egyedül az ünnepeltet nem zavarná, mindenki mást annál inkább.
Becsatolom az övemet, majd sorra gombolom ingemet, a nyakkendőn viszont erősen elgondolkodom. Születésnapozni megyünk, ez nem munka. Szükségtelen így kiöltöznöm, de az időt sem akarom azzal húzni, hogy átöltözök.
- Túlöltöztél.
Mosolygós, vidám hang, mégis szavaiban él még a frissen ébredtek rekedtsége.
- Mióta vagy már ébren? - fordulok felé.
- Őszintén? Egy ideje, de annál a pontnál, mikor kiraktál vagy tizenvalahány nyakkendőt, szerintem visszabóbiskolhattam.
Felnevetek őszinte jókedvvel, aztán mosolyomat elfojtva csak a fejemet csóválom. Annyit biztosan nem raktam ki, inkább nyolcat, bár azt is erősen túlzásnak vélem. Az ő öltözködési szokásai merőben másak, mint az enyém. Nem totojázik, nem gondolkodik feleslegesen, mert már abban a pillanatban tudja, mit kíván magára ölteni, mikor az ágyból kilép. Magamhoz veszem a tárcám, míg ő a kocsikulcs hollétét kutatja fel.
Egyikünk sem tervezte, hogy majd valaha is veszünk egyet, viszont jó néhány hónap elteltével kénytelenek voltunk belátni a tényeket. Lehetetlen úgy ingázni, hogy közben végig csak tömegközlekedjünk vagy gyalogolunk. Egyszerűen nem működik. Képtelenség.
Visszafogott szótlansággal cipeltem a tortát, majd az anyósülésre ülve vártam, míg mellém ül ő is. Nem szóltam hozzá, és nem beszélt ő sem, rágyújtott.
- Le kellene tenned már végre – sóhajtottam.
- Egy okot mondj, miért?
- Egyet? Nem mondtam már százat?
- Nem kérek sokat.
Lehúztam az ablakot, hogy a csinos, hamuszürke füstkarikák tovaröppenjenek.
- Nem állna jól neked a hamuszürke bőr, nem kedvez az illatodnak sem, tüdőromboló. Mit mondjak még?
- Mikor belépünk az ajtón – kezd bele lassan, ahogy körülnézve befordul a feljáróra -, talán kezdhetnéd azzal is, hogy felköszöntöd az ünnepeltet. Hanyadik is már?
- Nyolcvan – dünnyögöm kibámulva az ablakon.
Ő kiszáll, aztán kinyitja az én oldalam felől is az ajtót, majd a dobozt átvéve tőlem távolabb lép. Megvárja, hogy kikössem magam, aztán kövessem egészen a házig.
- Szép kor – biccent bekopogva.
Egyszerűbb lenne belépnünk, megtehetnénk, hiszen ezt is otthonunknak tekinthetjük mind a ketten. Mégis maradnak az udvarias kopogások, a félszeg mosolyok.
Anyám mosolya pillekönnyű, karjai minduntalan ölelnek magukhoz, mintha ugyanolyan messze élnénk tőle, mint régebben. Nagyon-nagyon régen. Vincentet is lágy mosollyal üdvözli, ám egyenlőre ölelése elmarad. Óh, a torta.
- Hát a nagyi? - kérdi.
- Odabent, öreg már, nem megy olyan könnyen a mozgás. Gyertek be, üdvözöljétek, aztán üljünk asztalhoz.
A dobozva rejtett tortát átveszi,s hagyja, hogy felkeressük nagymamámat.
Bent a szobában ül, a fotelban, de a járókelet nincs a közelében. Az ágya előtt áll, árválkodva, mert senki nem használja. Tudom, hogy hozzá sem nyúlt. Miért olyan nehéz elfogadniuk az embereknek, hogy az idő eljárt felettük?
Hogy a test egyszer végleg megöregedik?
- Drágáim, hát eljöttetek?
Felállna, kezei megremegnek, lábai megremegnek. Vincent ugrik először, finoman felsegíti és szelíd ölelésébe zárja az idős hölgyet.
|
| LastBreath | 2016. 08. 10. 20:54:49 | #34513 |
Karakter: Vincent Goldwin
Megjegyzés: Hippimnek
[Hogy úgy vagy, mint a tenger,
ha elhúzódsz se hagysz el,
végleg elkevered
hullámod fövenyemmel,
mely tele van veled.]
Kulcsra zárom az ajtót és elfordítom rajta a táblát. Most a ZÁRVA felirat kerül kívülre. Hátat fordítok az ajtónak és fáradtan megmasszírozom a tarkómat. Seth a konyhában pakol, rendet rak. Alex és Francis az ikerpár, akik most már fél éve nálunk dolgoznak, már elmentek. Fiatalok, életvidámak. Megtestesítik azt, ami nekünk csak elérhetetlen álom volt az ő korukban. Öt év hosszú idő. Közelebb a harminchoz, mindent más színben lát az ember. Azt hiszem, most vagyunk abban a korban, amikor végre benő a fejünk lágya. De nincs idő ezen morfondírozni. Tárt karokkal vár a könyvelés és az étterem pénzügyeinek elrendezése.
Seth-tel felosztottuk egymás között a munkát. Enyém a pénzügyi része a dolognak. Valamiért az ilyesmi mindig jobban ment, mint Seth-nek. Az ő reszortja az üzletvezetés. A leltározást általában közösen oldjuk meg, csak úgy, mint az anyagbeszerzést is.
Minden remekül megy. Jobban nem is mehetne. Az első pár évben nagyon nehezen boldogultunk, de az utóbbi másfél évben az üzlet beindulni látszik végre. Ezt mutatja az is, hogy sikerült felvennünk két alkalmazottat is. Dolgozunk látástól vakulásig, de bebizonyítottuk a világnak és egymásnak is, hogy képesek vagyunk egyedül is boldogulni. A vendéglátás egy ördögi kör, heti hét nap, sokszor éjszakába nyúló papírmunka. Reggel korán kelés. Alig van időnk a magánéletünkre, míg minden napot együtt töltünk.
De nagyot álmodtunk és megvalósítottuk. Normális életet élünk, amennyire lehet. A pörgős napok és a fáradtság már rég elvette a kedvem attól, hogy igyak. Három éve tiszta vagyok és ez hatalmas szó. Bár gyanítom, ennek Seth jobban örül, mint én. Elmosolyodom. Annak idején napra pontosan tudta, mikor tettem le a poharat. Megünnepelte az első évfordulóját. Tortát sütött és alkoholmentes pezsgőt ittunk. Ragyogott a boldogságtól. Ha másért nem, ezért mindenképp megérte leszoknom a piáról. Rohadt meló volt leszokni, de mégis sikerült, mert Seth mellettem volt és támogatott.
A számok és adatok lassan összefolynak a szemeim előtt. Mára ideje felfüggesztenem a munkát. Rápillantok a faliórára. Rég elmúlt éjfél. Felmegyek az emeletre, és onnan ki az erkélyre. Még mindig itt szeretek a legjobban dohányozni. Gondolatok nélkül bámulok bele a floridai éjszakába.
- Mennyivel csendesebb, mint New York. – sóhajtok fel.
Az a város nem ébreszt bennem jó emlékeket. New York, a lehetőségek és álmok városa soha nem volt több mint a földi pokol. Ami tönkre mehetett, tönkre is ment. Ami elromolhatott, el is romlott. Nem hiányzik, de olykor néha eszembe jut. Az életnek nevezett káosz, amit magam mögött hagytam. A barátnak nevezett idegenek. A koszos sikátorok és kocsmák. És a szülők, akik kitagadtak. Elnyomom a csikket.
Beveszem magam a fürdőbe. Levetkőzöm és magamra engedem a forró vízsugarat. Röviden áztatom magam, majd megtörölközök és felveszek egy alsót. Florida más. Valamiért sokkal nyugodtabbnak és barátságosabbnak tűnik. Egy olyan helynek, ahol tényleg lehet boldogan élni. Happy End, mi? Havonta egyszer ellátogatunk Seth szüleihez, egy-két napot elidőzünk náluk, de az étteremnek menni kell, így sokat nem pihenhetünk.
A szobában ég a lámpa, Seth az ágy támlájának dőlve olvas. Mosolyogva csukom be magam mögött az ajtót és ő rám emeli a tekintetét. Még mindig szokása ébren várni rám. Bár ez most már inkább bűbájos, mint bosszantó, hiszen én sem részegen esek be az ajtón.
- Várunk valakit? – nézek körül színpadiasan.
- Senki fontosat. – ingatja meg a fejét. – Csak egy nyomit. – mosolyodik el és teszi félre a könyvet.
- Senki fontosat? – hüledezek.
- Látom a nyomi nem zavart. – nevet fel.
- Csak annyira vagyok nyomi, amennyire te. – vonok vállat és befekszem az ágyba.
- Ma is jó napot zártunk. – kapcsolja le a lámpát és kényelmesedik el ő is.
- Azt mondod?
- Ühüm.
Kinyújtom karjaimat és magamhoz húzom. Elkényelmesedik ölelésemben, lélegzete bőrömet csiklandozza.
- Lépjünk le valamerre egy hónapra. – hajtom arcomat sötét tincsei közé.
- Nem tehetjük. – rázza meg a fejét. – A nyári hónapok húzósak.
- Utána meg a Karácsony lesz a kifogásod. – horkantok fel félig sértődötten.
- Mi akartuk ezt, vállalnunk kell a következményeit.
- Én csak téged akarlak vállalni. – vonom szorosabbra ölelésem.
Nem válaszol. Amikor ilyesmire nem válaszol, tudom, hogy valami hülyeségen gondolkodik. Jobb megelőzni az ilyesmit.
- Seth.
- Hm?
- Hiányzol.
- Itt vagyok.
- Tudod, hogy nem így értettem.
- Tudom.
Végigsimít az arcomon, ujjai nyomán halkan serceg a borosta.
- Nem kéne megborotválkoznod?
Eltereli a témát. Tudom, hogy kényes ügy, de valamikor úgy is beszélnünk kell róla. Nyilván nem most. Hiába is neheztelnék érte, fölösleges lenne. Fáradt is vagyok hozzá.
- Nem tetszik? – kérdezem halkan.
- Öregít. – válaszolja.
- Hát, fiatalabb már úgy sem leszek. – kuncogok fel.
- Látod, most pont úgy beszélsz, mint egy öregember. – emeli rám sötét szemeit.
- Csak próbálj meg papinak hívni és ellátom a bajod. – fenyegetem meg mosolyogva.
- Megmasszírozhatnád a hátam papi. – grimaszol.
- Feleségül ne vegyelek? – kérdezem gúnyosan.
- Óh, de! Kérlek! – válaszol hasonló gúnnyal.
- Na, fordulj meg.
Hátat fordít nekem és én végigsimítok gerincének vonalán. A bőre meleg, puha. Halványan megborzong, ahogy masszírozni kezdem vállait, és a nyakát. Végigtapogatom bordáit, derekát.
- Fogytál. – állapítom meg. – Eszel te rendesen?
- Ezt pont te kérdezed? – mormolja orra alatt.
- Ki más kérdezné, hm? – csókolok bele nyakába.
Lemondóan sóhajt egyet.
- Vince…
- Nem fogadok el kifogásokat. – simítok hasára. – Holnap nem dolgozunk.
- Az étteremben nem. – javít ki aprót bólintva. – Milyenek voltak a kiadásaink ebben a hónapban. – fordul felém.
- Holnap elárulom, de most azt akarom, hogy csak rám figyelj. – szögezem le komolyan. – Megállapodtunk, hogy ágyba nem hozunk munkát.
Egy rövid ideig elgondolkodva fürkészi az arcomat. Most olyan, mint régen. Egyiptom előtt. A város gondolatára elfintorodom, amit Seth vagy nem vesz észre, vagy nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, különben szóvá tenné. Egy egész évembe telt kicsikarni belőle, hogy hová tűnt abban az egy évben, amire egyikünk sem emlékszik vissza szívesen. De nem volt hajlandó közölni, hogy mivel töltötte ott az idejét és én ezt tiszteletben is tartottam. Nem is biztos, hogy tudni akarom. Ő sem faggatózott arról, hogy én mit csináltam.
Amikor visszajött cseppet sem voltam hálás. Személyes bosszúnak éreztem. Büntetésnek, amiért szembesülnöm kellett azzal, hogy a naiv és ártatlan Seth nélkülem is életképes. De ennyi idő távlatából, már mindent másképpen látok. Megmentette az életemet. Nélküle már hat láb mélyen feküdnék egy koporsóban. Egy jelöletlen sírkővel, mert a szüleim nem vállalták volna fel, hogy a fiuk egy drogos. De Seth mindig is pokolian jó időzített. És ez volt az én egyetlen nagy szerencsém.
- Min gondolkodsz? – kérdezi halkan.
- Rajtad. Rajtunk. – válaszolom. – Hogy én vagyok a világ legszerencsésebb embere.
- Elég groteszk fogalmad lehet a szerencséről. – mosolyodik el. – Mindazok után, amiken keresztülmentél.
- Hmm? –átkarolom a derekát. – Kölyökkoromban elloptam egy biciklit. De ült egy angyalka a vállamon, aki rábeszélt arra, hogy vigyem vissza a tulajdonosának és kérjek bocsánatot. – kezdek mesélésbe. – Egy szép napon elváltak a szüleim, de ült egy angyalka a vállamon, aki tartotta bennem a lelket. És mindazok után, amiken keresztül kellett mennie, végül elmenekült. – simítok végig a hátán. – De vagy a szánalma, vagy a lelkiismeret furdalása győzött, mert visszajött és újból megmentette az életemet. És elárulok még valamit. – cirógatom meg az arcát. – Ez az angyalka épp itt fekszik az ágyamban.
Szünet következik a beszélgetésünkben, végül Seth felsóhajt.
- Ez még hozzád képest is nyálas volt. Már csak a gyűrű és a lánykérés hiányzik.
- Álmodozz csak. Ennyire azért nem akarok kiesni a karakteremből.
Halkan felnevet, majd beletúr a hajamba és megcsókol. Magamhoz húzom, de ő hamar a helyzet magaslatára tör, én pedig kegyesen hagyom magam. És szeretkezünk.
|
| Hentai Chibi | 2010. 07. 16. 17:33:12 | #6120 |
Karakter: Cyrille Wong
Már megint egy uncsi napra ébredtem. A szolgálok körül ugráltak és mindenben segédkeztek. A szakács elrontotta az ételt én pedig a fejére borítottam. Vicces volt. Apám kitalálta hogy inkább menjünk el , mármint az egész család , egy étterembe.
Már az épület előtt állva elborzadtam.
-First Snow Étterem. Milyen gáz egy név! -jegyzem meg.
-Jaj kicsim , de mindenki azt mondta hogy ez egy igen előkelő hely. -ért a vállamhoz anyám.
-Rohadt meleg van. Miért kellett nekünk ide jönnünk? Bent is meleg lesz! Én ezt nem bírom! Túl nagy a hőség nyáron!
-Azért nyár Cyrille!
-Akkor ne legyen nyár! -emeltem meg a hangomat. -Gyűlölöm ezt az évszakot!!!
-Inkább gyere. Menjünk be és utána ítélj! -ezzel apám és anyám már be is ment.
-Furcsa páros az már biztos. Egy kínai meg egy francia. -és erre a gondolatra el is fintorodtam. Micsoda korcs család! -cikáztak ekörül gondolataim. -Na és persze én a kis korcs gyerek. De legalább gazdag vagyok. Ennyi előnye azért lett a házasságuknak. -belépek én is utánuk. Szép-szép ... Ez a leggázabb hely ahol valaha is jártam! Tiszta égő! Ha itt most valaki meglátna minket , jesszusom mindenki rajtunk fog röhögni ha ez bekövetkezik.
Leülünk az egyik szabad helyre. Jobban körbe nézek. Wááá .... Ez nagyon megalázó! Itt a pórnép! Egy pincér áll be elém. Felnézek rá , így lentről felfelé végig nézem.
Nem olyan magas , nálam talán csak pár centivel több. Első ránézésre is megállapítható hogy fiatal és igencsak jó testtel rendelkezik. Az a frizura ... juj ...Egyáltalán nevezhető ez annak? A haja vörös (!) ráadásul még hosszú is és full emos! Na jó , foglaljuk össze kicsit nyugodtabban. Vörös haj , frufruja jobb szemét eltakarja(!) és haja hátul egy fonatban van össze fogva. Szeme szokatlan színű , olyan lilás. Tuti kontaktlencse. Próbál kitűnni a tömegből a kis nyavalyás. Nyaklánc? Ez nyakláncot hord. Milyen nőies. Ch... Szánalmas. Vörös csőnadrág van rajta és fekete selyem ing. De átlagos.
-Mit hozhatok? -mosolyog kedvesen.
-Ön mit ajánl? -anyám az étlap nézegetése közben kérdez csak rá , de fel sem néz. Én kihúzom magam és mutatom az úriembert.
-Anya! -szólalok meg arisztokratikusan kényes hangnemben. -Rá mered bízni magad egy egyszerű pincérre?
-Igaza van a fiúnknak Christelle. -állt az én pártomra apám.
-Jó , de én kíváncsi vagyok az ízlésére! -érvelt , mi pedig ráhagytuk a dolgot.
-Én magam fogom elkészíteni maguknak a specialitásunkat ha önöknek ez megfelel.
-Remek. -a fiú csak bólintott majd távozott. Egy ideig vártunk , de elég hamar készen lett és jött vissza.
Leteszi elénk az ételt. Anya megkóstolja és elégedetten bólogat.
-Nagyon finom. -dicséri. Erre apám is szól néhány szót , majd ő is enni kezdi.
-Remek az íze! -ettől a dumától már kezd a rosszullét kerülgetni.
-Ez meg mi? Felismerhetetlen és gusztustalan. -nyilvánítom ki véleményemet és arrébb tolom a tányért. -Hihi. Akkor most kezdődjék a szívatás.
-Ez Gung Bao csirke. -de nem nézett a szemembe.
-És ilyennel mersz ide állni elém? -emelem meg hangomat. - Hozz valami mást! -ezzel elé löktem a tányért. -De csipkedd magad. -anyáék szótlanul ettek tovább. Már megszokták a viselkedésemet.
A pincér csávó nemsokára ismét kijött , de én ezúttal is vissza küldtem a kaját. Ezt még vagy háromszor eljátszottam vele. Kezd elege lenni , látszik rajta de nem szól semmit. Igazi kis papucs. De legalább tudja hogy hol a helye.
-Ez undorító! Hozz mást! -vigyorodok el. -Valamilyen desszertet.
Ő mérgesen távozik , de még mindig nem szólt vissza. Elégedetten hátra dőlök és várok. Hamarosan ismét vissza tér.
Megáll az asztal előtt és a szemembe néz.
-Epres-túrós torta. - majd a fejemre borította. -Remélem elég édes. -mosolyodott el. mindenki minket nézett.
-Hogy ... Hogy merészelsz így megszégyeníteni engem te kis senkiházi? -kelek fel és lesöpröm magamról a süteményt. -Nem utoljára láttál. Ezt még megbánod!
-Erre kíváncsi leszek kölyök. Már alig várom a napot. -nevet. Erre nem szólok semmit , csak eléggé idegesen távozok.
Otthon letusolok és átöltözök. Remélem a drága selyem ruhámon nem marad nyoma. Ha pedig mégis akkor nem érdekel ha bele döglik is de ki fogom fizettetni vele. Gyűlölöm. Hülye kis féreg. Ki fogom rúgatni!
Közben anyuék is haza érnek. Az órámra nézek. Már lassan fél hat. Mi tartott nekik eddig? Nem is érdekel. Az étterem ma este nyolckor zár be.
Elfekszek ágyamon és várok. Fél órával a zárás előtt már elindulok és nyolcra ott is vagyok. Pont ő jön ki. Elmegy a közelemben , én pedig követem. Mikor már távolabb vagyunk belököm a legközelebbi zsákutcába. Bár nem nézné ki belőlem senki , tudok ilyen erőszakos is lenni.
Neki nyomom a falnak. Szerintem ha akarná akkor lazán ellökhetne , de nem teszi.
-Mondtam hogy még megbánod! -akárcsak én ő is bátran a szemembe nézett. Furcsa ez fiú. Ő az első aki nem próbál meg jó pofizni velem.
-Én pedig mondtam te kis hülye hogy már alig várom. -szedi le magáról a kezemet , de én hamar vissza szorítom.
-Ki vagy? -ám nem szól semmit. Pont ez az! Tényleg nem érdekli hogy gazdag vagyok. -Válaszolj!
-Miért te ki vagy hogy csak így követelődzöl?
-Tetszik a stílus ahogy beszélsz velem. -engedem el. -Cyrille Wong vagyok és gazdag. Bármit megkapok amit csak akarok.
-Aki Shinichi. -nyögi ki a nevét is. Ismét végig mérem. Hm ... Szexi fiú az biztos. Egyre jobban kezd tetszeni az öltözéke. -Miért mondtad hogy mindent megszerzel amit akarsz?
-Mert így igaz. És most épp te vagy az aki érdekel! -jelent meg egy ravasz mosoly arcomon. -Héj Takara! -kiáltottam ki mire egy nagydarab pasas jelent meg. -Vezesd a kocsihoz. -erre ő karon ragadta Shinichit és kirángatta a limuzinhoz. Belökte az ajtón. Én is beszálltam majd már indultunk is.
Nem haza vitetem magam , hanem az én saját kis házamba amit még anyuék vettek nekem.
|
|
