Az elõbb határtalan öröm járt át aggódása miatt, viszont most… Átvette testem felett az uralmat a szomorúság, agyam, végtagjaimhoz hasonlóan teljesen lezsibbadt.

Úgy néz ki, hiába áltattam magam, nem vagyok neki több, mint egy üzlettárs a sok közül.

Mégis…

Még hogy szava most is visszhangzik fejemben… Egyszerûen nem bírom ki, ne nézzek rá lopva, miközben kijelentem, ezzel az italmeghívással nem akartam megbántani.

Csak kedves akartam lenni. Bár… Tényleg nem értem, miért.

Ahogy azt se, miért szabadkoznék tovább, ha ujjával, amit finoman ajkaim elé tesz, nem fojtaná belém az összes többi szót.

Megérintett… Ismét megérintett…

El se hiszem, hevesebben dobogó szívvel, hatalmasra nyitott szemmel nézek barátságos mosolyába, csüngök szavain:

- Nem bántott meg, de ha elmegyek önnel, akkor az befolyásolna a döntésemben. És nem döntöttem még el, hogy leszek-e a modelljük, vagy nem. A két napra szükségem van. Akkor találkozunk, és utána választ adok - enged el, valamint lép el tõlem, hagy magamra, hosszú haja csak úgy száll mögötte, amikor elvonul, megbabonázottan meredek rá egészen addig, amíg el nem tûnik szemeim elõl.

Két nap…

Két nap múlva újra láthatom, és talán utána is…

Ismét visszatér boldogságom, vidám mosollyal köszönök el fõnökömtõl, indulok meg hazafelé a szakadó hóesésben, természetesen gyalog. Ha most taxiba ülnék, akkor lehet, el is olvadnék, mire házamig érnénk, így a viharos szél konzervál, tart szilárd halmazállapotban házamig.

***

Nem igazán aludtam az éjjel, ahogy tegnap se, mégis teljesen fitt vagyok, az se tudja letörni jó kedvem, hogy fõnököm, miután egész nap pusmog valamit a hátam mögött a többi producerrel, és modellel, kijelenti, egyedül kell átmennem Akahana-samához, és megkérdeznem õt arról, végül hogy döntött.

Furcsa…

Mégse ellenkezek, mosolyogva megyek át a vállalathoz, majd lépek be a tárgyalóba, amibe bevezetnek.

Azt hittem, megint várnom kell Akahana-samára, viszont õ már itt van, ezért amint túlesek döbbenetemen, kicsit meghajolva üdvözlöm. Majd, mielõtt megkérdezném tõle, döntésre jutott-e, válaszolok fel nem tett kérdésére, miszerint azért jöttem egyedül, mert senki más nem ért rá.

Szerencsére ettõl megnyugszik, rám nevetve közli, igen, és igen, habár látom rajta kicsit feszültté tette cégem tiszteletlensége.

Nem fogom fel szavait, csak akkor, amikor már a falig hátráltam, de õ még mindig szorosan elém állva folytatja:

- Vállalom a modellkedést - legszívesebben ugrálnék örömömben, mégis igyekszem visszafogni magam, hátha hirtelenségem miatt megfutamodna az egyezségtõl. - És elmegyek önnel egy italra, ha ön eljön velem vacsorázni. - hogy mi??? Ezt nem hallottam jól megint.

Vörös arccal meredek rá, szóhoz se tudok jutni közelétõl. Én és õ egy vacsora erejéig??? Miért??? A szerzõdéseket italozás közben is alá lehet írni…

- Nos? Ennek a feltételnek a fényében is van kedved elhívni egy italra? - kérdez újra, mivel teljesen lefagytam, és csak mereven bámulom õt már egy ideje.

- Iiigen… Megtiszteltetésnek venném, ha eljönne velem. - felelek végre erre fejem is lehajtva, hogy ne kelljen szürke szemeinek tükrébe néznem. És… Remélem értette, amit mondtam, jelenleg azon is csodálkozom, ennyit is képes voltam kinyögni.

Mosolya, és remek válasza alapján, eljutott hozzá hangom, észrevétlenül sóhajtok fel, amikor egy kicsit távolabb lép tõlem.

Ha csak egy hangyányit is tovább marad a közelemben, már nem bírom visszafogni zavarom miatt erõm, és kellemetlen fagyós élményben lett volna része. Pedig… Nem akarom bántani. Próbálom elõle minél jobban leplezni, de ennyire még ember nem tetszett, mint amennyire õ tetszik.  

- Nem messze innen van egy jó kis kávézó. Ott kényelmesen kitölthetjük a szerzõdéseket. Persze… Ha magának is megfelel. - hadarom erre talán túlságosan is lelkesen, viszont úgy nézem nem bánja. Vagyis… Nagyon remélem, nem bánja.

Isteni italaik vannak, ráadásul mivel az egyik barátom, aki tudja a titkom is pincér ott, nem néznek rám furcsán, amikor télvíz idején jegeskávét kérek.

- Miért ne felelne? - kuncog fel, miközben az ajtót nyitva elindul kifelé. - A vacsorát pedig… - áll meg, és fordul vissza, annyira hirtelen, hogy neki is ütközök.

- Igen? - nézek rá kérdõn, miközben elfogadom a segítségét. Csak attól, megérintette kezem, a szívem torkomban dobog. Alig tudom elhinni, komolyan gondolta azt, hogy viszonozza meghívásom.

- Megejthetnénk hétvégén. Ugye akkor nem dolgozol? - ki? Én? Ja…

- Nem, tökéletes lenne, ha magának is az Akahana-sama. - mosolyogva biccent, és folytatja útját, kifelé, az újra kitörõ hóviharba, még mindig hevesen dobogó szívvel követem.

***

- Egészségére. - emeli meg poharát.

- És a projekt sikerére. - emelem fel én is vidáman, koccintok vele, amikor aláírtuk az összes papírt, és kihozzák rendelésünk.

Eleinte, amikor haverom felvette kérésünk ugyan szemöldöke emelkedésébõl láttam, csodálkozott azon, hogy nem valami meleg italt kértem hozzá hasonlóan, viszont nem kérdezett rá választásom okára, meg se szólt miatta, úgyhogy nyugodtan szürcsölgetem a kihozott különlegességet, ami még zaklatott gondolataim is segít összeszedni.

- Mond csak… - szakít ki bódult tudatállapotomból, kíváncsian nézek rá. Túlságosan is belemerültem az ablak túloldalán táncoló hópelyhek figyelésébe. - Miért ragaszkodtál ahhoz, hogy engem is felkérsz modellnek, ahhoz a divatbemutatóhoz, amit tervezel, amikor a cégünknél sok igazán nagyszerû, fõállású fiatal van? - ez igazán egyszerû, mosolyogva, minden hízelgéstõl mentesen válaszolok:

- Mert van egy pár olyan ruha a most bemutatásra szántak között, amiket senki máson nem tudnék elképzelni. Tudja… - kezdem el megmagyarázni szavaim, mielõtt rákérdezne arra, hogyan is értem amit mondok - Mindig is szerettem elõre megtervezni dolgokat, és elképzelések kitûzni magam elé.

- És olyankor mi van, ha az élet közbeszól?

Elõször nem értem kérdését, zavarodottan gondolkodok, de aztán, amikor épp megmagyarázná, mosolyogva veszem elõ mappám:

- Minden eshetõségre igyekszem felkészülni, és pótterveket is készítek elõ. - magyarázom neki, miközben a további tervek, fényképek mutogatom.

- Úgy látom, szeretsz felkészülni. - nevet fel, de úgy… Belepirulok nevetésébe.

És… Bár még mindig elég erõsen próbálom elõle takargatni arcszínem, úgy nézem, most észrevehette.

Rá is kérdez arra, rosszul vagyok-e, hogy ennyire kipirosodtam, de csak a fejem tudom megrázni, annyira kiszáradt a torkom szégyenem, nameg zavarom miatt, ezért kezét a homlokomra teszi.

Érintésétõl még jobban felforrósodok, lesütött szemekkel próbálok szabadulni, szerencsére mobilom kezd el csörögni, pont akkor, amikor megállapítja, lehet, mégis megfáztam, mert elég melegnek tûnik.

Áldom megmentõm, de csak addig, amíg nem kezdi el leordítani a fejem. Fõnököm az, és arra kíváncsi, miért nem mentem még vissza, amikor az egész iroda csak miattam maradt benn, és várja a híreket arról, hogy döntött Akahana-sama.

Tisztáznám vele, nem is tudtam róla, bent maradnak, mert nem szóltak, gondolatolvasó meg még nem vagyok, viszont állandóan a szavamba vág, habár elkezdeni eltudom, befejezni egyszer se sikerül mondandóm, tehetetlenségem miatt egyre dühösebb is leszek.

- Kérem… - veszi ki kezembõl végül legnagyobb döbbenetemre a telefont Akahana-sama. - Ha már maga, mint vezetõ nem jött el a megbeszélésre, és ha már ennek ellenére én elvállaltam a modellkedést, legalább a beosztottját hagyja, hogy tisztességesen végezze a munkáját. - szavai hatására fõnököm befejezi a hangoskodást, és biztos vagyok abban, sûrûn kérhet tõle bocsánatot. - Épp tárgyalunk, ne zavarjon minket. Viszont hallásra. - ki is nyomja telefonom, úgy nyújtja vissza, remegõ kézzel veszem át tõle.

- Köszönöm, és elnézést. - szabadkozok, viszont legnagyobb döbbenetemre nem tûnik ezután a kis közjáték után mérgesnek. Ellenkezõleg… Mosolyogva figyel, miközben azt mondja, semmi gond.

Az én hangulatom azonban most, fõnökömtõl szállt el teljesen. Még egyszer elnézést kérve tõle kezdem el összeszedni az irataim, hivatkozok arra, kezd késõre járni.

- Rinto-kun… - veszi fel nekem táskám, és tartja, amíg papírjaim beleteszem. - Megkérdezhetem arról, hogy magának tetszem-e? - elvörösödök kérdésétõl, hatalmasra tágult szemekkel nézek rá, még a pakolást is abbahagyva, nem akarok hinni a füleimnek. De… Végül magamat átkozva idióta, perverz gondolataim miatt válaszolok neki ismét a föld felé hajtva fejem:

- Ön nagyon szép modell Akahana-sama, - biztos erre gondolt. Hogy lehetek olyan hülye, hogy arra gondoltam, talán pont neki kéne egy olyan kis senki, mint amilyen én vagyok… - ezért is gondoltam arra, hogy… - finoman emeli fel az állam, és lehel ajkaimra egy puha puszit, teljesen megmerevedve nyikkanok fel, figyelem mosolyát.

- Elõször értette jól, de már válaszolt is rá. - mimimimimi???

- Kedden találkozunk a próbán. - simítja végig arcom, mielõtt kihasználva, még mindig teljesen mereven állok magabiztos lépésekkel kisétál az öltözõbõl.

***

Nem tudom, mi volt ez az egész, de nagyon zavar.  És mégis… Se a keddi, se a pénteki próbán, amin megjelenik nincs alkalmam errõl megkérdezni, annyi a dolgunk. Ráadásul… Mintha most hûvösebb is lenne a többi ember miatt.

Vajon csak játszott, és már el is felejtette a hétvégi vacsorát, amire meg akart hívni?

Hjajj… Annyira jó lenne tudni, de még ahhoz sincs bátorságom, a közelébe menjek.

- Épp magára gondoltam. - hallok meg egy ismerõs hangot, amikor kinyitom a tetõajtót, és kilépek a friss, ropogós hóba. Õ ül itt kint, és nézi a környékbeli helycsúcsokat, házakat, amik most hóval vannak borítva. - Örülök neki, hogy ismét egy ilyen nyugis helyen tudunk összefutni beszélgetésre. Leül? - nagyot nyelve köszönök neki, majd vágódok le mellé a hóba, miután biccentettem.

Vagy… Ha már velem ellentétben tudta, jönnöm kell vele, legalább elmagyarázhatta volna, hogy is mûködnek az ilyen tárgyalások… Mi van, ha valamit elszúrok, és miattam nem segítenek ki minket modellekkel???

Komolyan mondom… Annyi jó van ebben az egész napban, hogy végre elkezdett havazni.

- Akahana-sama – áll fel a vén csont mellõlem, és hajol meg tisztelettudóan, amikor megérkezik az ügynökség vezetõje. Követem példáját, és be is mutatkozok a velünk szemben állónak, viszont abba egyre kevésbé vagyok biztos, hogy tényleg õ a fejes itt.

Elegáns, fehér kimonója pont olyan gyönyörû, mint a frissen hullott hó, ami felett hosszú, fekete haja hollókként szárnyal. Szálkás izmai miatt erõsnek is tûnik, ahogy komoly arcvonásaiban is fellelhetõ a férfiasság, mégis… Annyira fiatalnak látszik… Biztos nincs még 20 éves se.

Bár… Ami igaz, az igaz. Így is le tudott venni rendesen a lábamról.

Amikor mosolyogva jelzi üljünk le, már szabályosan kezd meleg lenni, pedig eddig jól éreztem magam, volt annyira hideg a szobában.  

- Akahana Tatsuya - viszonozza bemutatkozásom, amivel mintegy lámpát gyújt fejemben kiléte felõl.

Szóval õ az, akire azt mondta fõnököm, mindenképp benne kell lennie a kért modellek közt. Az örökös…

- Úgy értesültem, hogy szükségük lenne néhány modellünkre egy bizonyos projekthez. 

- Így van, elhoztuk az összefoglaló anyagot. Rinto-kun a producere a vállalkozásnak, és nem találtunk másik ügynökséget, ahol olyan szemrevaló férfiakat foglalkoztatnak, mint önöknél. - kezdenek el az üzletrõl beszélni, amihez én nagyon nem értek. Mi szüksége van az embereknek ennyi csalásra ahhoz, hogy elérjék a céljukat? Nem egyszerûbb lenne az egyszerûségre törekedniük???

Inkább figyelem a kint kavargó hópelyhek táncát, amíg Akahana-san a szerzõdést olvassa. Csak akkor fordulok vissza, amikor kis hatásszünet után megjegyzi, ez igazán kedves.

Azt is megkérdi kire gondoltunk a kívánt alany címszónál, de mivel felém néz, evidensnek tûnik, hogy azt várja, én válaszoljak neki, ne fõnököm, úgyhogy, mosolyogva, gyorsan tisztázom vele, rá gondoltunk. Viszont érzem, késõbb még ezért, hogy nem körítettem, és cifráztam, munkaadómtól kapni fogok.

Ezt fõleg azért gondolom így, mert nem is engedi meg, tovább beszéljek, visszaveszi a szót:

- Ha önnek is megfelelõ lenne, akkor mindenképpen sokat jelentene nekünk, ha idõt tudna szakítani ránk, és elvállalná a dolgot.

- Ugye tökéletesen tisztában vannak vele, hogy én nem vagyok hivatásos modell? Divattervezõ vagyok, csak alkalmanként vállalok ilyen jellegû munkákat, - szóval nem… Nem lenne harag, mondhatta volna így is. - de biztosítanak róla, hogy a fizetség nem marad el, de még így is kérek két napot, hogy meggondoljam a dolgot és egyeztessek apámmal is. - sejtettem, hogy ez lesz, mert általában, ha ilyen nagy kaliberû emberek kér fel cégünk, mindig visszautasítást kapunk, még az átgondolom, vagy megkérdezem után is, ezért nem is értettem, fõnököm miért javasolja.

Most mégis annyira szomorúvá tesz, hogy talán többet nem is láthatom ezt a férfit…

- Nos, rendben, akkor ha mindent megbeszéltünk, én mennék is - keserít el még jobban. - Talán... menjenek a büfébe, igyanak egy pohár meleg teát, úgysem indulhatnak el ilyen idõben - nevet felém.

Egyre jobban sajog szívem mosolyától, még távozása után is, ezért amikor fõnököm kijelenti, menjek csak nyugodtan, én is, haza mert tudja, mennyire szeretem a havat, gondolkodás nélkül az épület teteje felé indulok. Ott nyugtom lesz, csillapíthatom zaklatottságomat, és egyúttal fel is frissülhetek az egyre erõsödõ hóviharban.

Kinyitva azonban a hatalmas tetõajtót rá kell döbbennem, bizony vannak meglepetések, ahogy érdekes emberek is. Nem számítottam rá, lesznek már itt, arra pedig végképp nem, hogy pont õ. A hóesés miatt jöhetett ki??? Biztos nem.

- Örülök, hogy itt látom - néz végig rajtam, alkalmat adva ezzel nekem is arra, hogy jobban megfigyelhessem. Fekete haja, amit most a szél összekuszált, és hópihékkel díszített, szebb, mint odabent. - Ha van kedve, tartson velem. Jó dolog élvezni a hóvihart – mosolyog felém kedvesen.

Ezek szerint mégis a havazás miatt jött ki… De… Ezt akkor is alig hiszem el.

- Igen. Nagyon jó, örömmel tartok magával. - biccentek felé boldogan, kicsit talán összezavartságom miatt kipirult arccal, miközben kijjebb lépek az ajtóból. Ha nem lenne ilyen hideg, biztosra veszem, hogy már az, közelebb léptem hozzá elolvasztana, csak azt nem tudom, hogy miért. - Sokszor szoktam kiállni a házam tetejére, vagy kertjébe is, amikor elkezd esni. Annyira jó nézni, ahogy a hópelyhek apró gyémántokként hullnak alá… Bár - teszem hozzá tétován - emiatt a nagyon sokan, még a szomszédjaim is bolondnak néznek. - sóhajtva hajtom le a fejem, várom reakcióját, várom, hogy kinevessen, vagy betegnek nevezve visszamenjen az épületbe. De… Ez a gondolat már régóta nyomasztott, valakinek mindenképp el kellett mondanom.

Azonban teljesen meglep azzal, elképzelt reakcióival ellentétben elém lépve emeli meg gyengéden állam, hogy mosolyába, csillogó szürke szemeibe nézhessek.

- Én is mániákusan rajongok a hóért, és megragadok minden alkalmat arra, hogy kint lehessek, amikor esik. De minden embernek megvan a maga hóbortja. Azokat, akik bolondnak nézik, vagy lenézik a másikat az övükét különbnek titulálva csak sajnálni tudom. - jól esnek a szavai.

- Az összes évszak közül a telet szeretem a legjobban… - sóhajtom, miközben ügyelve arra, ne legyek udvariatlan, hátrébb lépve szabadítom meg meleg, egész testemben bizsergetést keltõ ujjai érintésétõl nyakam bõrét, és kezeim kitárva hátradõlök a tetõn összegyûlt hóba.

- Bocsánat. - ülök egybõl zavartan fel, és pucolom le hátamról az oda tapadt pelyheket, amikor eszembe jut, mégis hol vagyok, és kivel.

- Semmi gond. - nevet fel. - Addig nincs baj, amíg meg nem fázik.

- Nem fogok. - nevetek fel én is zavartan, tarkóm megvakarva közben. - Nagyon jól bírom a hideget, akármeddig kint tudok maradni még akkor is, ha nem veszek fel magamra sok ruhát.

- Akkor rendben. - sóhajt úgy, mintha megnyugodott volna válaszomtól. És… Istenem… A mosolya… Kérlek, add, hogy mégis el tudja vállalni a munkát.

- Akahana-san. - szólítom meg kicsit talán bátortalanabbul, mint az elõbb. - Magának van kedvenc évszakja?

- Nekem? - néz rám kérdõn, majd amikor biccentek leguggol mellém úgy folytatja:

- Minden évszakban van, amit szeretek. Télen a hóesést, tavasszal a cseresznyefák virágzását, nyáron a tavak, az ég kékjének tündöklését, õsszel a színes falevelek, és még tudnám sorolni.

- Értem. - bólintok mosolyogva.

Tovább is beszélgetnék vele, de jobban feltámad a szél, még a szalagot is kivive a hajából, ezért mielõtt eldõlhetnék, vagy enyhíthetném szalagommal, egy szó nélkül áll fel, és ránt magával engem is az ajtó felé.

Szemem színe szürkévé változik a méregtõl, alig bírok lehiggadni, még akkor is, ha tudom, nem kiabálhatok vele, mert abból csak az lenne, ide többet nem jöhetünk cégéhez. De a fene vigye el… Legszívesebben visszadõltem volna.

- Bocsásson meg, hogy behúztam, csak féltem attól, leviszi a tetõrõl a huzat. - zavartan nézek rá, csak remélni tudom, szemeim színe már olyan, mint amilyen máskor szokott lenni, miközben megköszönöm neki, és megkérdem, meghívhatom-e hálám jeléül valami italra valamikor.

Persze… Õ nem is tudhatja, tudok én magamra vigyázni. Viszont az, hogy aggódik értem… Nem nagyon tapasztaltam ilyet az emberektõl, fõleg nem mostanság.