|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nauki | 2014. 10. 18. 20:14:44 | #31634 |
 Karakter: Nichol Greagreen
Szerelmem karjaiba kap és meleg ölelésébe burkolózva lep el a nyugtatóknak köszönhető édes, de mégis kesernyés álom.
Álmomban ott vagyok bátyám mellett, de egy vékony női kéz elhúz mellőle. Semmi erőszakosság nincs cselekedetében, nem is ellenkezem, hagyom hadd húzzon, hisz valahogy érzem, a bátyám jó kezekben lesz hamarosan. A női alak a Véghozó.
- Véghozó- suttogom felé, hogy tudassam, már tudom ki is ő.
- Hát rájöttél – mosolyodik el halványan és kezeinket összefonja, közöttünk- Szólíts csak úgy, ahogy átkos nevem előtt neveztek- szorítja meg a kezemet finoman.
- Elárulod nekem?- kérdezem kedvesen, mire csak fejét rázza.
- Rá fogsz jönni hisz szívedbe van írva. Ha eljön, az ideje kiáltsd az égbe, s erőm véglegesen tiéd lesz. Ám figyelj rám jól- lép hátrébb- Ha nevem kimondod, Véghozóvá válsz, s erőm használva a köteles vagy a világ érdekét szolgálni, s a fölről egy másvilágba tanulni eltűnni ám, ha nevem a feledés homályába süllyedd, akkor erőm elvész a végtelenségbe, s többé onnan senki sem emelheti, ki- szomorú könnyek csillognak szemében- Ha erőm elvész sokak élete melyeket a béke érdekében áldoztak fel hiábavalóvá válik, s panaszos sírásuk örökké zengeni fog… - hideg szellő öleli körbe a testem, s megborzongok.
Sötétség hasítja fel a teret közöttünk, mire eltávolodunk egymástól, őt pedig az ismeretlen feketeség húzni kezdi magába. Kezemet nyújtom felé, de fejét megadón rázza, így megállok mozdulatom közben.
- Dönts helyesen, ha itt az idő… - hallom még hangját, majd a valóság béklyói kiragadni a biztonságosnak hitt környezetből, s ezzel a távolodás is egyre nő.
Női szempár figyeli pilláim remegését ágyam mellől, s mikor oldalra fordulok és meglátom, megilletődöm egy pillanatra, majd felülök egy határozott mozdulattal. Sebeim nincsenek, fájdalmam elszállt, csak a lelkemben tátongó űr jelzi, most egy ideig nem láthatom újra a Véghozót. A lány látva, hogy arébb húzódom tőle feláll és megfogja a kezem, de látva érdekes tekintetem inkább elengedi, főleg, mikor fekete szikrák kezdenek el pattogni a kezem körül. Én is hátrahúzom sajátomat.
- Lisa vagyok- mondja félénken, de elmosolyodik.
- Én… -nyelek egy nagyot, mire az éjjeliszekrényhez nyúl és egy pohár vizet ad a kezembe. Kézségesen elveszem és le is húzom a tartalmát.
- Köszönöm- teszem le a poharat- Tsukiko vagyok, a szikrák miatt pedig ne haragudj. Ugye nem bántottalak?
- Nem, nem rázott meg- mosolyog.
- Amon hol van?- kérdezem hatalmas mollyal az arcomon. A lány azonban elsápad- Történt vele valami?- kelek fel, s ő aggódva felpattan elém siet és megállítana, de én csak megyek, a rám tapasztott tapaszok leszakadnak a gépek pedig sípolni kezdenek mikor leszedem magamról a kábeleket. A lányt kikerülöm, de a kórterem ajtajában megtorpanok. A Főnök áll ott. Nagyot sóhajt mikor meglát és kézen fog.
- Gyere, vár már rád valaki- nem szól többet és a folyosón vezetve egy szoba előtt állunk meg. A fejével az ajtó felé bök én pedig remegő kézzel fogom meg a kilincset.
- Én nem megyek be, menj csak- mosolyodik el, de ebben van valami szomorúság is.
Az ajtón belépve nekem háttal egy fotelben egy ismerős alak körvonalazódik. A beszűrődő napfény megcsillan gyönyörű barna haján. az ismerős aura, ami körbeleng, megdobogtatja a szívemet. Lábaim megremegnek és szinte maguktól mozognak, megkerüólöm a fotelt és szeretett bátyám nyakába vetem magamat. A fotel hatalmasat vágódik, és velünk együtt dől hátra. Bátyám boldog nevetése leng körbe, s az ismerős fenyő és friss levegő illata nyugtatóként hat fáradt idegeimre.
- Hogyan?- kérdezem halkan könnyeim fátyolán át.
- Van egy fehér őrangyalod- simogatja meg a buksimat, mire bennem megakad a levegő.
- Ő hol van?- kérdezem remegve a félelemtől. Erősen átölel és sokáig így maradunk mire megszólal.
- Nem sikerült kijutnia, engem kihozott, de ő ott maradt.
~*~*~*
Miután betolták a kórterembe és kivizsgálták beengedtek hozzá. Ágya mellé húztam egy széket és ráborulva a fehér takaróra zokogni kezdtem. Lisa jött be hozzám az éjszaka közepén és hozott nekem egy takarót. Aranyos lány, s a védelmét átruházták rám, míg szerelmem távol volt. De most újra itt van, érezhetem a belőle áradó erőt, ami mindig felpezsdít és vágyakozással tölt el.
Gyöngéd simogatásra ébredek, s egyből kipattannak a szemeim. S mikor meglátom őt , a gyengéd mosolyát, a szerelmes tekintetét szám elé kapom a kezeimet és könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdenek.
- Istenem köszönöm- vetem magam a nyakába, mire felszisszen én pedig észbe kapva elengedem, de nem enged, hanem finoman visszahúz magához.
- Hiányoztál- suttogja.
- Szeretlek, s többet ne hagyj el szó nélkül!- lehelek csókot az arcára, a homlokára, a szája sarkába, majd a szájára lehelve forró csókban válunk eggyé. Kopogásra leszünk figyelmesek. szétrebbenünk. Az ajtóban a Főnök áll, mögötte testvéremmel és Lisával.
- örülök, hogy felébredtél Amon- mondja a főnök, de arca komoly- ám számolnod kell a következményekkel- sóhajt- Engedély nélkül elhagytad ezt a helyet, s fejest ugrottál vakmerően és felkészületlenül egy életveszélyes helyzetbe, azt hittem okosabb vagy ennél.
- Megmentette a testvéremet- kelek fel és lépek egyet a főnök felé.
- De megszegte a szabályokat- jelenti ki szárazon.
- Nézze- lép ki bátyám mögüle és elém áll az öreggel szembe- kihozott, hogy a húgommal lehessek, nem érdekelte, hogy ott marad, a kistestvérem boldogságát fontosabbnak tartotta mint a saját életét. Kérdezem én, hogy mi ez, ha nem feltételnélküli szeretet? – mutat ránk- S ezt akarja elítélni és büntetni? A szerelmes szív gyakran vakmerő de mindig nemes szándékok vezérlik, ez egyszer nézze el neki- fonja karba kezeit.
- Egy feltétellel!- jelenti ki határozottan az ősz ember- Semmi fizetség nem illeti Amon-t Tsukiko védelmét illetően, csak addig míg el nem rabolták és meg nem bélyegezték- bátyám szólásra nyitja a száját, de az ágyon fekvő közbeszól.
- Rendben- néz farkasszemet főnökünkkel, aki egy idő után megunja és sarkon fordul.
Sokáig beszélgettünk négyesbe, ám testvérem hamar elment, hogy lepihenjen, majd úgy döntöttem hasonlóképpen teszek. Félúton kaptam észbe, hogy a pulcsimat a kórteremben hagytam. Mivel ez is egy indok volt, hogy még egy kicsit láthassam szerelmemet, így visszasiettem ám mikor beléptem megtorpantam a küszöbön.
- Ti meg mit csináltok?- képedek el. A kislány az ágyon támaszkodik Amon felett.
- Se…- kezdené de a villámok már beborítják a testemet, jobbnak látom sarkon fordulni. A liftbe rohanok, megnyomom a legfelső emeletre vezető gombot. Amint nyílik az ajtó kivetem rajta magamat. A tető közepén megrogynak a térdeim és sírni kezdek. Mikor törölgetni kezdem arcomat, fekete könnycseppek szánták végig a kezemet. Megremegek, villámok törnek föl belőlem az ég felé. A lift nyílását hallom meg, aggódó emberek, akik a nevemet kiáltják.
- Hátrapillantok, Amon áll ott és felém közeledik. Kétségbeesem. Nem akarom, hogy idejöjjön, menjen vissza Lisához.
- Leyremier halld a szavam kész vagyok arra, hogy erőd testet ölthessen bennem!- egy villanás rázza meg az épületet. Ijedt sikolyok és Amon arca az, ami utoljára eljut hozzám.
~*~*~*~*~*
Eltelt egy év a békességben, hol a Véghozó maga tanította, hogy használjam erejét. Mikor az utolsó próbát kiálltam ő eltűnt, s hátrahagyta a kapu egyetlen szilánkját mellyel visszatérhetek, de ide többé már nem. Ennek egy hete. Sokáig gondolkodtam, s most itt állok egykori főhadiszállásunk tetején. Az épületet már belepték a gazok, s egy lélek pulzálása, s ereje sem árad a falak mögül. Ijedten kezdek az épületben szaladgálni. S az egyik szobába belépve ismerem föl, egykor ez volt az a kórterem, ahol én és Amon is feküdt. az ágy üresen áll, csak egy apró készülék hever rajta. Odasietek és megnyomom a bekapcsoló gombot hátha ad valami segítséget. A képernyő betölt és jelszót kér. Forgatom, a gépet mikor a hátlapján megakad a szemem. Belevéste valaki, hogy ÍRD BE A NEVEDET. Így is teszek. A képernyő epdig ismét töltésbe kezd. Mikor kész, egy videó indul el.
A Főnök alakját látom rajta, ahogy a kamerába néz meggyötört arccal.
,, Mikor ezt a felvételt nézed, akkor mi már nem leszünk itt. Több mint húsz éve várunk rád Tsukiko, hogy hazatérj, s én már életem végén járok. Remélem, hogy egyszer visszatérsz még a világunkba és helyrehozod, ami tönkrement. Mert bizony lesz dolgod bőven.”
Ezután pedig képek villannak fel a kinti világról, arról, hogy a szervezet, távozásom után romba döntött mindent, mert nem voltam, hogy segítsek az én csapatomnak. Letaroltak mindent, cask, hogy megtaláljanak. S mikor rájöttek, hogy nem fog ez bekövetkezni, tizedelni kezdték a lakosságot egy új véghozó létrehozása érdekében.
Mikor vége a filmnek a gép hangos koppanással esik a padlóra és törik darabokra. Ez nem lehet igaz. Húsz év telt el, pedig számomra csak egy év volt. A sokkban lázasan kattog az agyam megoldás után kutatva. Mi történt a többiekkel? Vetül fel bennem a kérdés. S ekkor eszembe jut, hogy mikor a véghozó eltűnt, adott egy medált, amivel egyszer, de csak egyszer átszakíthatom a tér és idő korlátját. Fel kell használnom, nem érdekel, hogy később talán az életembe kerül, de vissza kell hozzájuk jutnom és megváltoztatnom a jövőt. A medálra teszem a kezem, s fekete energiámmal töltöm tele.
Húsz évvel korábban:
Mikor újra testet öltök az épület tetején állok, s senki más nincs ott. Rohanni kezdek, s mikor bevetem magam a Főnök irodájába, mindenkit ott találok, s a meglepett tekintetek szinte lyukat égetnek belém.
- NICHOLE!- kiálltja bátyám a nevem s karjaiba zár- Már egy hét eltelt, azt hittük nem látunk viszont.
- Én is, sőt képzeljétek el… -s elmeséltem mindent, amit átéltem ők epdig mondandóm végére teljesen sokkos állapotba kerültek. Ám a társaság hiányos volt Lisa nem volt közöttük. Erre rá is kérdeztem.
- Elhárult a veszély- mondta a főnök. Amonhoz fordultam és elé léptem, már éppen kezdett volna magyarázkodni mikor átöleltem.
- Amit akkor éreztem mikor a jövőbe találtam magam, borzalmas volt- suttogom, úgy, hogy csak ő hallja- nem érdekel mi történt, ne is magyarázkodj, el van felejtve.
|
| Nauki | 2014. 09. 20. 13:57:49 | #31354 |
Karakter: Nichol Greagreen
Megjegyzés: anett-chanomnak
Ellépek előle és elindulok életem első bevetésére, ám megragadja a kezemet és visszaránt. Meleg ölelő karok vesznek körbe, oltalmazva, akár a széltől is. Nehéz lehet neki elengednie, hisz eddig meg kellett védenie, de most már megállok a saját lábamon is. De továbbra is szükségem van rá, hisz a szívem hozzá húz.
– Kevin engedj… mennem kell- kérem gyengéden. Enyhén eltávolodik tőlem és a szemembe néz, övéibe vegyes érzelmek kavarognak.
- Aggódom érted, Nichol, nem akarom, hogy bajod essen. Beszélek a főnökkel és…
- Nem jössz velünk! Ez az én küldetésem, ne kezelj gyerekként! Nem vagyok gyerek. Egyedül is menni fog, sőt ott lesz Tomas is, így nem kell, félj! – vágok a szavába és a düh lángjai felélednek bennem. tudom, hogy nehéz de engednie kell. Nem vagyok már szárnya törött kismadár, erőre kaptam és mindent meg fogok tenni, hogy kamatoztassam, sőt most a bátyámról van szó.
- Nem nézlek gyereknek! – kiabál vissza– Azért féltelek, mert… - elhallgat hozzám lép és gyors csókot hint ajkaimra, melyek izzani kezdenek övéi nyomán– szeretlek- a szívem nagyot dobban és hálás tekintetem villantom felé.
- Beszélek a főnökkel, hogy ha nagy a gáz engem küldjön hozzátok. Tsukiko vigyázz magadra kérlek– gyors heves, szenvedélyes csókot váltunk. Ismét indulásnak eredek, de keze megint meggátol, ám most sokkal inkább érzek benne támogatást és beletörődést. Ujjait én kicsi vékonyaim közé fonja.
– Elkísérlek– beletörődök, ennyit igazán kibírok. Kellemes érzés tölt el mellette sétálva, mert tudom, hogy ő várni fog mikor hazatérek. Kinyitja nekem az ajtót, beszállok és indulunk is.
- Egyedül is be tudtam volna menni, nem kell már annyira védened… - csúszik ki a számon.
- Tudom, de nem akarlak egyedül hagyni, ha tapadósnak nézel, ha nem, de én akkor is elkísérlek mindenhova- az utat figyelem és feltűnik, hogy nem a megszokott útvonalon haladunk, s az is, hogy a kocsi megáll. Amon a kormányra hajtja a fejét.
- Amon? Mi a baj? Miért álltunk meg? – kérdezem, de csak fejét rázza, majd elhagyjuk a sötét utcát. Aggódni kezdek, mi van, ha a műtét komplikációja, vagy valami más komolyabb baja van? Mikor oda érünk Tomas és a főnök áll a bejárat előtt. Leáll melléjük és kisegít az autóból. A főnök elé állunk. Tomas mögött kinyílik az ajtó és Freemi jön ki rajta.
- Amon, gyere, velem egy kicsit valamit szeretnék megvizsgálni rajtad…. –suttogja, szinte alig hallhatóan. Rá nézek és nem értem mi ez az egész. Fehérem csak megrántja a vállát, gyors puszit nyom piruló arcomra.
- Vigyázz magadra, Tsukiko – suttogja még, majd távozik a doktornő kíséretében. Még nézem távolodó alakját, míg az ajtó mögött el nem tűnnek, aztán a főnök és újdonsült társamnak szentelem elmém minden figyelmét.
- Pontosan mi is a feladatunk?- térek egyből a lényegre, amit a főnök szóvá is tesz.
- Már volt szerencsém tapasztalni, hogy szeretsz a lényegre térni- mosolyodik el kedvesen- Ezért is lehet belőled, tökéletes ügynök- itt elkomolyodik és megköszörüli a torkát. Int, hogy kövessük. Bemegyünk az épületbe és a liftig meg sem állunk. Várunk egy kicsit, majd mikor a szállítószerkezet megérkezik beszállunk, a főnök megnyomja a tető gombot, majd az ajtók csukódnak.
- Felderítőinktől hírt kaptunk egy szigetről, amiről eddig azt sem tudtuk, hogy létezik. A bátyád jeladóját pontosan azon a területen fogtuk be utoljára, így te és Tomas odarepültök. Ejtőernyővel kell kiugornotok, de ismerve a képességeidet, ha a szárnyaiddal meg tudod oldani, akkor legyen- itt tart egy kis szünet- A feladatotok feltérképezni a területet, kaptok egy nyomkövető szerkezetet a sziget körvonala már föl van vázolva, bejárjátok a szigetet, a szerkezet pedig rögzíti a felfedezett területeket, jeleket küldve a műholdunknak. Érthető?
- Igen- mondom elgondolkodva, de egy kérdés szöget üt a fejemben- Mi van, ha megtaláljuk az elrablók bázisát? Behatolunk és megkeressük a bátyámat?
- Nem, visszajöttök és egy nagyobb csapat visszamegy és megteszi helyettetek- jelenti ki ellentmondást nem tűrőn, de bennem indulatokat kelt. Sikerül magamon uralkodnom és így csendben maradok.
XxXxXxXxX  XxXxXxXxX
Már eltelt egy hét mióta kiugrottunk a gépből. Én szárnyaimat bontogatva érkeztem földre, míg társam egy fekete ejtőernyő segítségével tettem meg ugyanezt. Hihetetlenül hiányzik a meleg puha ágyikóm. Minden éjjel tábort verünk rövidebb időre. Általában az erőben talált ismert gyümölcsöket fogyasztottuk, vagy halásztunk. A készleteinket az első négy napon sikeresen feléltük. A kommunikációs felszerelésnek a jelét pedig zavarta valami. Tomas sejtette, hogy itt több is van, mint, amit mi sejtettünk mielőtt elindultunk. Mindig felmásztunk egy nagyobb fa tetejére és kézzel vázlatokat készítettünk a szigetről, hiszen ha a kommunikáció meghalt, akkor a sugárzó sem működhet. Biztos, ami biztos alapon dolgoztunk.
A kemény föld iszonyatos hátfájást okozott, de mára már ez teljesen eltompult és olyan, mintha ott se lenne. A ruha, amit a főnök csináltatott, a hátán kivágott így a szárnyaim nem szaggatják át a ruhát, de kaptam hozzá egy esőkabátot, ami így melegen tartott a hűvös éjszakákon.
Minden este Amon arca kúszott az elmémbe, s álmomban mindig meglátogatott.
Ágak recsegésére leszek figyelmes. A tű kellemesen parázslik és megpillantom a mellette ülő feszült fiút, aki csendre int. Ezek szerint ezt nem ő csinálta. Kezemet a mellkasomra fektetem és halkan odakúszom mellé. Egymásnak vetjük a hátunkat és feszülten figyelünk.
A következő, amire emlékszem, hogy lövések dördülnek és éppen időben húzom föl a védelmemet, de egy golyó még így is a felhúzás előtt száguld felénk, s egyenest Tomas vállába fúródik, aki nem ad hangot a fájdalmának, de látom arcát kínok között ráncba szaladni. Előkapom a kaszám, de a kis hely miatt nincs nagy terem, hogy használjam. Időnk sincs reagálni, villámgyorsan mozognak. Egy kezet érzek meg a csuklómra fonódni, ami nem törődik fekete villámaim rohamával. Még látom, hogy leütik Tomast, majd engem is ellep a sötétség.
XxXxXxXxX  XxXxXxXxX
Lassan nyitogatom a szemeimet. A szobába gyér kroa reggeli fény szűrődik be. Egy hatalmas fekete huzatú ágyon fekszem. Ez az álom vagy a valóság? Ahogy felülnék, bilincsek nyomását érzem meg a csuklómon. Hallom a láncok csörgését. Idegesen emelem fel a fejemet, melyben felélednek a tegnap este emlékei. szemeimmel lázasan kutatom át a szobát és megpillantom társamat egy hatalmas fotelba láncra verve.
- Tomas- kiáltok felé, mire lassan ő is kinyitja kék íriszeit. Megkönnyebbülten sóhajtok föl- Hol vagyunk?- kérdezem.
- Végig téged akartak- suttogja meggyötörten, de látom, hogy próbál erősnek mutatkozni.
- Bántottak?- kérdezem tőle.
- Azt akarták, hogy mondjak el mindent rólad, hogy mennyit fejlődtél, de én nem szóltam egy szót se Tsukiko, egy szót sem- meggyötört tekintetét látva olyan, akár egy kisgyerek. Megkínozták és ő végig engem védett, nem szólt rólam egy szót sem. Hogy lehet valaki ennyire kitartó? Akaratlanul is Amonra gondolok, ő is kitart mellettem a végsőkig. Vajon mit csinálhat most? Látni fogom valaha.
- Minden rendben lesz, kitalálunk valamit- suttogom a sírás határán állva, de most nem szabad gyengének lennem.
- Már mindent számba vettem. Újra akarják játszani a Véghozó próféciáját- szemeim kikerekednek, egykori kezelőorvosom mesélt róla pár szót.
- Mi ez a prófécia?? – kapom fel a fejem- Nem mondták?- gondolkodóba esik, majd beszélni kezd.
- Annyit hallottam, hogy az Istennő képes elpusztítani a világot. Sötét szárnyaival betakarja az eget örök sötétségbe taszítva a felszínt. Kaszájával megbünteti a mocsoktól szennyes lelkeket, pajzsa pedig védelmezi az elesetteket. De, amit még otthon a főnök mesélt, az arra utal, hogy már többször próbálkoztak vele, valahonnan van egy különleges szövetük, de senki teste nem fogadta még be. De a tiéd igen.
- Mit akarnak tőlem? Nem vagyok semmiféle istennő, vagy hasonló- suttogom rekedtes hangon. ám mielőtt tovább beszélhettünk volna az ajtó kivágódott. Fekete ruhát viselő alakok léptek be rajta.
- Látom felébredt Véghozó- lép elém az egyik, kinek arcát három hosszú heg szeli át. Letérdel az ágyam mellett és szívére teszi a kezét- Azok a balgák megbolondították az elméjét, de megígérjük, hogy azzá tesszük, aki egykor volt- simítja végig szabad kezével az arcomat, mire elrántom és beleharapok ujjaiba. Dühös arccal húzza el a kezét és a mögötte állókhoz fordul.
- Az a fiú az oka- bök fejével Tomas felé én pedig elsápadok- Már úgy sincs rá szükség, öljétek meg- a fickók, elindulnak a meggyötört test felé, kardokkal a kezükben. úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. A testem izzani kezd, vörös villámok cikáznak körülöttem. A villámok kicsapnak és egyenesen a két férfi szívén hatolnak át, karmazsin vérük pedig beszennyezi a tiszta padlót.
- Ha hozzá mersz érni – kezdem, de nyilalló fájdalmat érzek a nyakamban, kezemet mozdítanám, de a láncok nem hagyják.
XxXxXxXxX XxXxXxXxX
Már sokadjára sodródom az öntudatlanság peremén, nem is tudom hányadszorra. Engem mindig leütnek, elkábítanak vagy megvernek? Hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Álmomban lebegek a semmi közepén. Egy gyönyörű fekete hajzuhatagú, fehér bőrű angyalarcú nő suhan felém és kezeivel megfogja enyéimet.
- Ne félj, segít neked- suttogja és elmosolyodik olyan gyöngéden, ahogy Amon szokott- Itt vagyok benned- bök egyik kezével a kristályomra- Csak hívnod kell és segítek neked- azzal szertefoszlik a kép én pedig verítékben úszva ülök fel.
A láncok eltűntek kezeimről, mikor odapillantok meglátom annak szilánkjait a fekete anyagon. Hát tényleg segít nekem. De ha bennem él… akkor ő a Véghozó…
Ebben a pillanatban jövök rá, hogy a véghozó csak egy magatehetetlen nő, aki csak megváltást és szabadságot akart hozni a világra, de sötét erejét látva a megtestesült gonosznak ítélték, pedig nem ő a gonosz, hanem az emberek, kik gyarló lelkükkel a jó ellen esküsznek. Nincs időm ezen gondolkodni, repülök vissza a valóságba.
Kikelek az ágyból és óvatosan állok rá meggyengült, zsibbadt lábaimra. Mikor érzem, hogy visszatér belém az élet megláncolt társamhoz lépek. Ahogy kezeimet a bilincseire fektetem, azok eltűnnek. Aprón rázni kezdem. Ijedten pattannak ki a szemei, de kezemet szájára tapasztom. Mikor meglátja tekintetem megnyugszik. Kíváncsiság villan szemében, nemet intek a fejemmel, mire beletörődve bólint.
- Hogyan tovább?- kérdezi nagyon halkan. Az ablakhoz lépek. Hosszú kibetonozott kifutópálya helyezkedik el alattunk, melyen helikopterek sora vár a felszállásra. Kezemmel a helikopterek felé bökök.
- Tudom vezetni- közli, mire a szabadság egyre növekvő érzete eluralkodik rajtam. Hamarosan otthon lehetek szerelmem karjaiban. A gondolatra elmosolyodom, de megrázom a fejemet és Tomashoz lépek, felsegítem, de eltol magától.
- Menni fog- néz rám. Az ablakhoz lépek és nem találok rajta sehol sem reteszt, vagy bármit amivel ki lehetne nyitni, így nemes egyszerűséggel kitöröm. Lenézek három emelet magasról. Már hallom a dübörgő lépteket, melyet a csörömpölés váltott ki. Szárnyakat bontva kapom fel a szőkét és kirepülök a nyitott ablakon. Gyorsan ereszkedem, földet érve pedig, ahogy futnánk el a gépek irányába, egy ismerős aura csapja meg érzékeimet. Lábam mellett a falban egy rácsos ablak helyezkedik el. tizenöt centi magas, így a földre feküdve tudok rajta csak benézni. Mikor megpillantok egy kivérzett kibilincselt testet, melyben alig pislákol az élet, szívem összeszorul. Megérzi, hogy figyelem. Felemeli rám csodálatos szeretettel teli tekintetét, melyet régen érezhettem magamon. Izmos felsőtestét hegek borítják, félhosszú barna haja vértől csatakosan rag össze. Kezeimet a számra tapasztom és némán sírok. Katonák hangja zökkent vissza fájdalmamból. Tomas felrángat és maga után húz. Kétségbeesetten küzdenék ellene, de rájövök, ha itt maradok és elkapnak, semmi esélyem se lesz kihozni innen. Golyózáporban érünk a géphez. pajzsomnak köszönhetően nem ér minket, találatot. Ám az egyik golyórepedést okoz rajta. Mikor a golyó földet ér, ismeretlen körmotívumot vélek felfedezni a golyón. Ha ez képes volt megrepeszteni, akkor akár át is törheti. De még időben szálltunk be a gépbe, ami készségesen elemelkedett a talajtól.
XxXxXxXxX XxXxXxXxX
Gyorsan haladtunk. Az épület tetején landolás után fegyveresek vesznek minket körbe. AZ idegen gép veszélyére ragadtak fegyvert, de mikor meglátnak minket, a Főnök kiválik mögülük és még éppen időben lép Tomas mellé, aki a vezetés és a kínzás fáradalmaitól félholtan dől karjaiba.
- Orvost azonnal!- kiálltja. Még eljutnak hozzám a szavai, aztán megfognak két oldalról és altatót-injekciót kapok.
- Kevin…Gerard-bátyám... -suttogom meggyötörten.
|
| Nauki | 2014. 08. 22. 11:17:17 | #31106 |
Karakter: Nichol Greagreen
- Szóval miért hivatott?- lépek be az irodába nyomomban az értem érkező fiúval.
- Az első pár hónapban szeretném ha Tomas társa lennél és megtapasztalnád, a munkát- mikor kiejti a szavakat én hátra nézek és a mosolygó szempár bíztatóan engem vizslat.
- Miért nem Amon társa leszek?- kérdezem és egyből meg is bánom, hogy kiszalad a számon.
- Azért mert túl sok minden fűz hozzá Nichole, jut is eszembe ez a név a munkához nem lesz jó. Szeretném, ha választanál magadnak egy olyan nevet, amit a munkában használsz majd, sőt ezentúl szinte mindenhol. A biztonságod érdekében- az asztalon elém csúsztat egy papírt és egy tollat én pedig gondolkodóba esek.
- Mindenkinek van állneve?- nézek fel rá mikor átgondoltam- Akkor Amon se Amon- jelentem ki határozottan és kíváncsian.
- Nem áll módomban elárulni, ha ő elmondja, akkor elmondja, na valami ötleted már van?- kérdezi sürgetően én pedig kezembe fogom a tollat és megkocogtatom vele a papírt. Ha jobban belegondolok Kevinnek szólította múltkor a doktornő. Szóval ez a valódi neve. A felismerésre levakarhatatlan mosoly jelent meg az arcomon és szép dőlt betűkkel egy egyszerű ámde frappáns nevet firkantottam föl, sőt még kanjikkal is leírtam.
„Tsukiko”
- A Hold gyermeke?- vonta föl a szemöldökét a Főnök.
-Ha az erőmet vesszük alapul, akkor még passzol is- mosolyodom el. Mikor aláírtam a valódi nevemmel is, zajokat és kiabálást hallottunk meg kintről és a főnököt követve elhagytuk az irodaát. A kinti látványra egy pillanatra ledermedtem. Amon fegyvert szegezett az előtte állókra, amjd mikor meglátta a Főnököt, akkor rá.
- Tedd le szépen a fegyvert Amon, nem akarsz rám lőni ugye, az apá…- kezdenl a békítést az öreg de a fehérség elhallgattatja.
- Nem vagy az apám! – ordítja, hallom, hogy kiold a biztonsági zárn tennem kell valamit, különben még lő. Magam sem tudom hogyan, de intek egyet egy laza jobb csuklómozdulattal felé mire egy fekete villám cikázik át a téren a semmiből. Hátratántorodik, de még talpon van. Direkt nem vittem bele erőt, csak az áram égetheti, azon kívül más baja nem lesz. A düh hullámai eluralkodnak rajtam. Azért van itt, mert nem tetszik neki a döntésem. Miért tesz ilyet? Kétségbe von, azzal pedig azt érezteti, hogy nem bízik bennem, hogy gyerekként kezel, aki nem képes dönteni. De én már lelkileg korántsem vagyok gyerek tudhatná, hisz mellette ,,nőttem föl,,
- Amon fejezd be, kérlek ez az én döntésem– szólalok meg halk, de határozott hangon – Nem akarjuk, hogy még nagyobb bajod essen, kérlek, tedd le a fegyvert és beszéljük meg…. – kérem és teszek egy lépést felé.
- Nichol, miért? – hangja szomorú és tekintete kába– Miért szerződtél le? Normális életet akartam neked, nem akartam ezt a keserű, magányos, halállal teli életet, ami a miénk. Megkedveltelek, ami a testőrök körében hatalmas bűn– elteszi a fegyvert és megérinti alsó ajkát, akaratlanul is elpirulok mikor eszembe jut mit is tettem a kórterembe– az a kis csók… lehet, hogy életed utolsó csókja volt, mivel a testőröknek nem lehet családjuk… Nichol elkövettem egy nagy bűnt… - csend, lehunyja a szemeit és megindul felém, a többiek viszont megállítanák, de a főnök rájuk szól így odaérve elém mélyen a szemeimbe néz. Megfogja a kezemet és nem tudom kiolvasni mit is akar tenni, de mikor az ő férfias ajkait érzem meg ajkaimon megzavarodom. Miért teszi ezt? Mit akar ezzel elérni? Meg akar ingatni? A csók miatt összezavarodok, az erőm pedig elvesztett koncentrációm miatt szivárogni kezd és halovány fekete köd jelenik meg körülöttem. Eltántorodott tőlem és a szemeimbe nézett, én pedig csak néztem, ahogy átadja magát a kábaságnak.
*
A történtek után beszéltem a főnökkel, aki közölte velem a tényállásokat, de bíztató ajánlatot tett nekem, amibe gondolkodás nélkül belemegyek. Amont elviszik a lakására és óvatosan az ágyba fektetik, majd átadják nekem. Innentől én vigyázok rá. A főnök ne változtatott a korábbi társ határozatán így Tomas továbbra is velem fog küldetésekre járni. Ahogy a fehér tincsekkel játszom és nézem őt elálmosodom, így lezuhanyozom, majd befekszem mellé.
*
Nedves és őrjítően hideg…
Úgy pattannak ki a szemeim, hogy hunyorognom kell a hirtelen fény miatt.
- Megőrültél? Megfázok… nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy mit csinálsz?? – kiabálok értetlenül.
- Próbáltalak csókkal kelteni, szép szavakkal, de nem reagáltál. – vállat von és a konyha felé mutat – Reggeli, öltözz át és gyere enni, utána beszélgetni szeretnék– elhagyja a szobát én pedig nagyot sóhajtok. A fürdőbe leveszem a vizes hálóruhámat és kiterítem száradni, majd felveszek az ott lévő táskámból fehérneműt. A szobába visszaérve a másik táskámat keresem majd előveszek egy sima fekete hosszú ujjút, majd egy csontvázmintás cicanadrágot húzok lábaimra és egy bolyhos fekete fehér csíkos zoknit. Egy törölközőt rakok a nyakamba, hogy a hajamból csöpögő víz ne a ruhámat vizezze össze. Mikor meglát helyet foglal, ahogy én is.
– Nichol, hogy, hogy…? – tudom mit akar kérdezni, így meg se várom míg befejezi a szavába vágok.
- A főnök azt mondta, hogy… - kezdem de nem bírom megállni, hogy a gőzölgő csokiba bele ne kortyoljak, mikro az édes íz szétárad bennem egyből felélénkülök–, hogy ha tudunk itt egymásra vigyázni és innen követni a parancsait, akkor élhetünk itt, viszont… én is ügynök maradok.
- Értem, szóval akkor eljegyezhetlek – kacsintt rám mire megakad a torkomon a csoki és köhögni kezdek vérvörös arccal.
– Nyugi, csak vicceltem, még fiatal vagy – nevet mire egy villát hajítok felé, nem vagyok anyira fiatal, hogy gyerekként kelljen kezelni– Vagy talán szeretnéd?
- Amooon!!!- kiáltok rá, ne fűzze tovább ezt a témát.
- De vegyük komolyabbra a szót, Nichol, mit érzel irántam?
Megfordul velem a világ. Mit is érzek iránta? Ha vele vagyok, biztonságban érzem magam és úgy érzem, semmitől sem félek. Mikor hozzám ér megremegek, és jóleső borzongás cikázik át rajtam. Mikor szemeimbe tekint, megáll a világ és az idő körülöttem, úgy érzem hazatértem és, hogy a világ határtalan és semmi sem képes határt szabni nekem. Súlytalan vagyok, és a boldogságban lebegek, ezzel hamis nyugalmi érzetet keltve. Szeretem, de ez már szerelem? Félve tekintek föl rá lesütött pilláimon keresztül és komoly tekintetét állva felszegem a fejemet.
- Mit érzek irántad? – kérdezem mire ő bólint- Felállok és odasétálok a székéhez és leguggolok mellette, megfogom a kezét ő pedig kíváncsian végigmér.
- Biztonságban érzem magam veled. Sok mindenen keresztülmentünk már. Én egy emberből valami egészen más lettem- látom, hogy szólna de csöndre intem tekintetemmel.
- Eleinte féltem beismerni és ott a kórteremben megbátorodtam, ahogy a jövőmre gondoltam. Arra, hogy talán sosem lehetünk egészen együtt, mert ez az egész helyzet, ami körülöttünk van meggátolna minket. Az, hogy mit érzek irántad, nem változik, attól még, hogy más helyzetbe kerülünk, csak van úgy, hogy a körülöttünk lévő események meggátolnak bennünket abban, hogy azok legyünk, akik vagyunk, vagy azt érezzük, amit valójában szeretnénk- felállok és elengedem a kezét. Az ablakhoz megyek és kinézek a reggeli kábult tájra.
- De most… most valahogy minden olyan túlságosan tökéletes, mintha minden mellettünk szólna- elmosolyodom- Én szeretlek Amon… Nagyon szeretlek, de én még sosem voltam szerelmes így nem tudom, hogy, amit érzek az szerelem e. én nem vagyok tapasztalt ilyen téren, sőt esetlen vagyok- hallom, hogy a szék megnyikordul a padlón, majd pár pillanat múlva két kezet érzek egy a derekam körül és állát vállgödrömbe támasztja.
- De azt megígérhetem, hogy mindent meg fogok tenni, kettőnkért…- megfordulok és gyönyörű szemeibe nézek. Letekint rám és gyöngéden végigsimítja az arcomat.
- Nicho- szólítana meg, de közbevágok.
- Nem Nichole…-suttogom keserűséggel és kacérsággal a tekintetembe- Tsukiko vagyok örvendek a szerencsének Amon, vagy szólítsalak Kevinnek?- kérdezem, mire ledöbben.
- A Főnök…- kezd dühös lenni le átölelem ezzel megakadályozva a távozásban.
- Nem a Főnök, a dokid egyszer elszólta magát emlékszel, mikor a Főnök a névválasztásról beszélt egyből leesett- mosolygok és belepuszilok, a nyakába mire megborzong.
- Oh, ezek szerint kielemezted- nevet- Ravasz vagy kedves Tsukiko nagyon ravasz- ám mielőtt bármit is mondhattam volna megszólalt a telefonom, odamentem a pulthoz és ismeretlen szám felirat villogot fölvettem.
- Haló?- kérdeztem.
- Tsukiko- szólít meg a férfihang, felismerem Tomas mosolygós hangját.
- Tomas?- kérdezem.
- Bingóóó- nevet.
- Miért keresel?- térek a lényegre.
- Munkánk akadt. Képzeld milyen ügyre állítottak rá minket.
- Ne kímélj- közben Amon odasétált hozzám és megismételte az előbbi műveletet, megölelt és hallgatózni kezdett.
- A bátyád ügyét kaptuk meg. A Főnök kicsit kutakodott és találtunk egy szigetet az egyik felderítő repülőgépünkről- ecseteli mire elkomolyodok- A Főnök szerint oda kellene mennünk feltérképezni a terepet, aztán pedig visszatérünk és leadjuk az adatokat. A többit, majd személyesen. Később, de ha kérhetlek siess- azzal lerakja.
Ellépek Kevin öleléséből aztán ránézek és látom, hogy komolyan végigmér.
- Mennem kell- suttogom kissé meggyötörten.
|
| Nauki | 2014. 07. 21. 11:12:43 | #30716 |
Karakter: Nichol Greagreen
Megjegyzés: anett-chanomnak
Mikor megtudtam, hogy Amon elvállalta a műtétet elfogott az aggodalom. A műtét után, bementem hozzá és aggódva néztem. Mélyen aludt. AZ első két napot mellette töltöttem, de a főnök szólt, hogy nem tölthetem semmit tevéssel a napjaim mikor vadásznak rám. Tudja, hogy aggódok érte de magamra is szakítsak időt. Lemondóan bólintottam. Ezek után maga a nagyfőnök vett kezelésbe. Minden délelőtt egy kis szellemi edzést tartottunk, koncentráció, fókuszálás, összpontosítás. Délutánonként pedig fegyverekkel foglalkoztunk, céllövészet különböző típusokkal, de dobócsillaggal is dobtam célba. Meglepően tapasztaltuk, hogy 10-ből 7 alkalommal középen találtam el velük a célt. A pisztolyt is elég jól kezeltem így elsőre, a nagyobb fegyverek viszont termetem miatt kihívást jelentettek, azokra nem fordítottunk nagy gondot. Minden edzés után a kinevezett szobámba rohantam, mivel már elhagyhattam a betegszobát, kaptam egy sajátot az itt tartózkodásom idejére. Lefürödtem átöltöztem és Amonhoz siettem. 5napja csak a gépek pityegése és egyenletes szuszogása mutatja, hogy még él. Szívszorító volt így látni. A következő napokban a sok szellemi munka meghozta az eredményét. Koncentrációval és összpontosítással elértem, hogy a kaszám elő tudjam húzni. Azt tesztelgettük meddig tudom előhívva tartani. A legtöbb, amit úgymond limitnek neveztünk ki az napi 10-11óra folyamatosan természetesen, így megszakításokkal képes lennék egésznap fönntartani. Az a fél nap amíg a fegyverrel dolgoztam folyamatosan fájdalmas volt. Megterhelte a testem, így mikor Amonnál voltam este csak azt vettem észre, hogy lecsukódnak a szemeim. Reggel ott ébredtem és ezt még két napig játszottam. A főnök kíméletesebb kavicsdobálós módszerével sikerült nagyjából kontroll alatt tartanom a pajzsomat és fölvonni azt. Sikerült eljutnom arra a szintre, hogy meg tudom már magam védeni. A napok alatt természetesen, test-test elleni küzdelmet is tanultam. A főnökkel sokat beszélgettünk az esetemről, a bátyám ügyéről és minden másról, ami befolyásolhatja a döntésemet. A napokban nem csak Amon miatt aggódtam, hanem ezen is rágódtam. A következő nap edzés után odaléptem a Főnök elé.
- Döntöttem- suttogtam, de dacos tekintettel néztem föl rá. Nem szeretnék örökké Amonra hagyatkozni. Meg tudom védeni magam, egyedi erőm van, ami tényleg nem mindennapi. Ha belegondolok, hogy másoknak mennyivel nagyobb gondjaik lehetnek, mennyivel nagyobb ellenség leselkedhet rájuk és, hogy egyedül vannak és a segítségünkre várnak, de mivel mi sem vagyunk végtelenek, nem jutunk el mindenkihez, akinek szüksége volna rá. Szeretném, ha segíthetnék. Ha törvényes úton csak így megy, akkor muszáj ezt elfogadnom. Nem térhetek haza, így nem! Nem keverhetem bajba nevelőméket még jobban. Akkor vannak a legnagyobb biztonságban, ha én itt maradok. Nem szeretnék teher lenni, örökös nyűg és baj.
- És mit válaszolsz?- kérdezte, mire kezet nyújtottam felé.
- Elfogadom az ajánlatát- mondtam immár határozottabban- Szeretnék ügynök lenni- sóhajtottam föl. Ezzel az egy mondattal egy új világ és egy új Nichol született meg számomra. Mikor a beszélgetés után aláírtunk pár papírt és megkaptam a végleges szobámat, belépve meglepődtem. A főnök most vagy kivételez velem, vagy minden szoba ilyen szép. Lezuhanyoztam és átöltöztem, a kórterem elé érve azonban megkértek, hogy várjak, amíg kijönnek bent tartózkodók. Egyszercsak nyílt az ajtó és a doktornő lépett rajta ki.
- Most kelt föl, veled akar beszélni, de még kába- okított. Most kelt föl?! Meglepetten pislogtam és könnyeim folyni kezdtek.
– Semmi baj Nichol már jobban vagyok, ne aggódj- nyugtat és tétova lépéseket teszek felé.
- Miért vállaltad el? És ha meghalsz közben? Nem akarom, hogy… - a kérdés kirobban belőlem.
- Nem haltam meg itt vagyok, és ismét a te őröd vagyok –vág a szavamba. Hogy megvédjen, ha megtudja, hogy mi történt az elmúlt időszakban. Melinda lép oda hozzám és már tessékelne is ki, hogy Amon pihenni tudjon
- Kev… Amon pihenned kell, még nem vagyok olyan állapotban, hogy…- kezdte.
- Nem érdekel, köszönöm, hogy segítesz nekem, de kérlek, ne avatkozz olyan dologba, ami nem a tiéd – hangja határozott és nyugodt. Rám tekint és látom rajta, hogy megérezte az erőmet. Oh, Amon sajnálom. Remélem nem fogsz utálni érte. Lesütöttem a tekintetemet.
- Amon… mi a baj? – nézek rá. Nem válaszol. Kiküld mindenkit, majd kettesben maradunk. Elpirulok a helyzet miatt, meg azon, hogy nem is tudja hányszor aludtam az ágyára borulva.
- Szeretném, ha megtennél egy valamit nekem… - kezdi – kérlek, bízz bennem annyira, hogy amikor melletted vagyok ne használd a kaszád addig amíg nem tudod rendesen irányítani. Megvédelek téged az életem árán, ezért megkérhetlek erre? –komolyan néz, mire tétován bólintok– Ha meg tanultad kezelni a főnök feltesz egy kérdést, hogy…
- Ezen már túlestem. – vallom be szomorúan és szemeimben a bizonytalanság csillog. Szerintem félreérti, de egyenlőre hagyom ebben a tudatban.
- Mit szeretnél választani? Én azt szeretném, hogy visszatérj az eredeti életedbe, ha kell valami, akkor kérlek, szólj telefonon, már tudod a számom és remélem, ha elválnak útjaink, akkor is engem fogsz hívni – mondja, majd még pár utolsó pillantást vet rám és elszenderedik. Én fehér hercegem, aludj csak én őrzöm az álmod.
*
Lágyan keltegetni kezdem, mikor meghozzák neki az ételt. Megkérem, hogy egyen valamit. El kell neki mondanom. Határoztam el.
- Amon…. – szólnék, de Melinda lép be, hogy mindig a legrosszabb pillanatban érkezik.
- Amon kiveszem az infúziót, de egyél és igyál rendesen-, míg a művelet tart én elfordulok.
- Végre újra én! Mehetek vissza dolgozni. – nyögi fáradtan, mire Melindával lemondó pillantást vetettünk és halványan elmosolyodtunk.
A dokinő távozása után enni kezd, miután végez lerakja a mellette lévő szekrényre és hozzám fordul.
- Nichol, nem akarlak elveszíteni, eleinte durván viselkedtem veled, de megkedveltelek, senkinek nem foglak átengedni, mert én gyenge vagyok, inkább sokkal erősebb leszek. De amit akarok mondani, hogy maradok a tanárod, viszont nem csak a tanárod, hanem a tanuló társad is, így nem leszek annyira durva veled…
- Nem értelek… - nyögöm zavartan. a főnök azt mondta én mondjam el neki, de tanuló társ? Nem igazán vagyok képben.
- Nem is kell annyira… viszont egyet érts meg, ha választás elé kerülsz, akkor válaszd a szabadságot, nem akarom, hogy úgy járj mint mi akik itt dolgoznak. Még gyerek vagy, és nem ez jár neked… Ha kell, segítek mindenben- mondta határozottan, engem pedig elkapott a bűntudat.
- Nem is vagyok gyerek- fintorgok.
- De igen az vagy és ne ezen akadj ki. Válaszd a szabadságot…– Mond csak mit szeretnél – kér kedvesen. Nagy levegőt veszek és jöjjön, aminek jönnie kell.
- Korábban kérdezted, hogy mit szeretnék választani- kezdtem, mire felkapta a fejét- az az igazság, hogy amíg aludtál én már döntöttem- néztem a padlóra. Elmeséltem neki mindent, hogy hogy edzettem, míg aludt, hogy mennyi mindenre képes vagyok már. Láttam a szemében, hogy szépen leesik neki mire szeretnék kilyukadni, dühössen beszélni kezdett.
- Te oktondi nőszemély! Hogy hozhatsz ilyen meggondolatlan döntést?- kérdezi csalódottan. Megbántottam.
- Nem meggondolatlanságból hoztam Amon- keltem föl, mert megbántott szavaival. Értem, hogy aggódik, de az elmúlt hét alatt megváltoztam- Sokat gondolkodtam miközben keményen hajtottam. Tudom, hogy megvédesz, de meg kell értened, hogy nem mehetek haza. Így nem- mutattam végig a testemen.
- Akkor akár hozzám is költözhetnél, nem kell leszerződnöd- mondta, mikor én elkaptam ról a tekintetem.
- Azt ne mond, hogy már…- ledöbbent és haragudott. Üvölteni tudott volna, de nem tette. Ekkor nyílt az ajtó és egy számomra idegen Amonnal egyidős srác kukucskált be.
- Bocs, hogy zavarok, de a főnök beszélni szeretne veled kislány- mosolygott, de mikor meglátta milyen arcot vágunk értetlen lett a tekintete. Sóhajtottam. A srác távozott.
- Nichol, ne kérlek, mondd, hogy nem mész!- nézett rám kétségbeesetten. Odaléptem hozzá és olyat tettem, amit eddig még egyszer sem. A hajamat fülem mögé tűrtem és a kezemet ott is tartottam. Felnézett rám kíváncsian én pedig óvatosan lehajoltam és lágy könnyed csókot leheltem az ajkaira, mire lefagyott.
- Meg kell engem értened- suttogtam szájára a szavakat- Tudom, hogy nem így akartad, de így lesz a legjobb. Már nem tartozom a védelmed alá, és külön utakon fogunk járni. El akartam neked, mondani mert bizonytalan a jövő, de ebben biztos vagyok- megsimítottam döbbent arcát és még az ajtóból visszanéztem rá, majd távoztam.
Szerkesztve Nauki által @ 2014. 07. 21. 11:13:05
|
| Nauki | 2014. 07. 04. 15:42:15 | #30529 |
Karakter: Nichol Greagreen
- Amon… hamarosan itt lesz Mellinda, kérlek még bírd ki.. mennyire zsibbad a kezed? Amon… - szólít fel szigorúan.
- Már lezsibbadt az egész nem érzem… Nichol…. szeretném, ha minél előbb meg tanulnád a kaszád kezelni és nem csak úgy spontán előhívni… a tanárodként ezt is megtanítom. – hangja szigórúan cseng, most ismét az az idegesítő komor oktató, aki az edzőteremben.
- Amon... – torpan meg az ajtó előtt egy nő. Felnézünk rá.
-Bocsánat… Még nem ismertek… a nevem Melinda Huppen, ennek a cégnek a másod orvosa. – mutatkozik be és már térdel is mellénk, hogy megnézze Amon kezét. Mivel valahogy nem vonzz a vér és a sebek látványa, így elfordulok és az egyik sarkot kezdem el pásztázni.
- Ez már baj…- mondja Mellinda – ne próbáld meg használni, mert megégeti a kezed, vagy újra kell operálni, vagy a fegyveredet már nem leszel képes visszahívni és használni, de akkor…
- Ki kell, lépj a programból és Nicholt át kell adnom egy másik ügynöknek – fejezi be a mondatot a főnöke– viszont a műtét nagyon veszélyes most, hogy a tested kilökte a fegyvert.
Érzem, hogy vállán pihenő kezem alatt, megborzong, majd fájdalmában összekuporodik.
- Kevin! – kiált rá Mellinda. Mindenki mérgesen néz rá, egyedül én nem, az én tekintetem sokkal inkább csodálkozó. Kevin? Miért szólítja ez a nő Amont Kevinnek? Mi az, amiről nem tudok?
- Amon gyere, bekötjük a kezed, és holnap gyere elém, hogy miként döntöttél. Vállalod a műtétet vagy sem – segítünk neki fölkelni a földről és a gyengélkedőre kísérjük. Én csak csendben sétálok egy szót se szólok, agyamban a fogaskerekek lázasan dolgoznak. Leülünk egy asztalhoz, mikor odaérünk.
- Semmi baj nincsen Nichol, nem a te hibád… én vagyok a hülye és a figyelmetlen– hajamat borzolva. Melinda jön, hogy bekötözze a kezét így én elköszönök és távozok. A folyosón a szoba előtt már várnak rám. Jobban mondva csak egy valaki, az illető nem más, mint Fanny.
- Nichole, utána kell járnunk, hogy mi is történt veled ott. A főnök mondta, hogy a rólad végzet vizsgálata nem volt teljes, nagyon sok üres folt van. Velem kell jönnöd…- elképedek, de valahogy éreztem, hogy ez be fog következni. Aztán eszembe jut fehérkém, hogy nemsokára döntést hoz és, hogy nekem vele kell lennem.
- De Amon…- suttogom töprengőn.
- Ő is ezt akarná, Nichole nézd, tudom, hogy fontos neked, nekem is az… de ennél többet nem tehetünk, érte- mosolyodik el szomorúan én pedig megadón bólintok és mellé sétálok, így indulunk el felfedezni új testem képességeit.
Már legalább két órája, ülünk egy hatalmas és gyönyörű hegy tisztásán és lecsukott szemmel koncentrálok, de semmi, nulla.
- Amon azt mondta az adrenalin előhozza belőlem, ezért rám lőtt- mondom nevetve.
- Hogy mit csinált?- lepődik meg Fanny, aki egy pohár meleg teával leült mellém a fűbe.
- Rám lőtt- nevetek. hirtelen kiesik a tea a kezemből és megmerevedek. Elsötétül a világ, pedig ki van nyitva a szemem. Képek kezdenek el pörögni a szemem előtt. Ülünk Fannyval és kettőnk között egy kés száguld el. Felpattanunk és idegesen pásztázunk. Újabb kés. Rájövünk honnan érkezett, Fanny fegyvert ránt és a háta mögé utasít. Újabb kés, de az engem talál el. A testem Átalakul, a sebem begyógyúl a kés kiesik a hátamból. Teljesen kikelek magamból, egy ideig irányítani tudom, de aztán valamilyen lövedékkel meglőnek és elvesztem az uralmat magam fölött. Mikor észbe kapok, azonnal félrelököm Fannyt én pedig felpattanok.
- Megijesztesz Nichole, mi történt??- kiabál barna barátnőm.
- Megint láttam- suttogom és valami ismeretlen érzés lesz úrrá rajtam, a szemem izzani kezd, mikor legközelebb kinyitom mindent élesebben látok, minden apró porszemet és fűszálat. Fannyra tekintek, akinek kikerekednek a szemei.
- A szemed! – kiabál, de egy kés száguld el oda, ahova gondoltam. A kést fölkapva annak pengéjében meglátom egykor kék szemeimet, melyek most vörösen izzanak.
- Fanny onnan dobták, mutatok egyenesen arra, ahol a támadónk van- ekkor robbanás rázza meg a tisztást. Nem messze tőlünk egy füstbomba robbant fel, melynek füstjét a szél erre hozza. Fanny hozzám rohan és megszorítja a kezemet.
- Bármi történjék, ne engedd el a kezem! A biztonságod a legfontosabb! Mond csak, látsz?- kérdezi aggódva.
- Jobban, mint valaha- suttogom.
- Átlátsz a füstön?- kérdezi hirtelen ötlettől vezérelve.
- Nem csak színfoltokat látok – suttogom.
- Az épp elég, figyelj nagyon és mond, merről látod a támadót, nekem az pont elég- azzal előhúzott egy fegyvert és kibiztosította. Bólintottam és mikor a távolból láttam valakit közeledni, arra intettem, ő pedig lőtt.
-Kitért előle- suttogom.
- A francba- ekkor egy kés szelte át a ködöt láttam közeledni, csak annyi időm maradt mielőtt megérkezik, hogy helyet cseréljek Fannyval így ő került mögém. A penge a fejem előtt lebegve megállt. Arra gondoltam, hogy visszaküldöm a gazdájához. Az erőm azt tette, a penge megfordult megkereste a helyes irányt és már csak egy elfojtott üvöltést hallottunk. Nem tudom mi történt, arra gondoltam, milyen jó lenne ha a szárnyaimmal kitudnánk innen jutni, azok pedig éreztem, hogy kinőnek a hátamon. Elfelejtettem, hogy Fanny még nem látta, így kicsit megijedt mikor megfogtam a hóna alatt és minden erőmet bele víve elrugaszkodtam és a ködfelhőn kívül letettem. Mikor földet értünk a szárnyaim visszahúzódtak.
- Menjünk vissza, jelentést kell tennem- szólal meg mikor felszállt a köd és megláttuk a holttestet.
Visszaérve, azt tapasztaltuk, hogy mindenki Amon szobája előtt toporog. Azonnal odarohantam és a főnöktől válaszokat követeltem. Aki szólásra nyitotta a száját, hogy felvázolja a helyzetet.
|
| Nauki | 2014. 06. 22. 17:54:12 | #30316 |
Karakter: Nichol Greagreen
Az edzőterem felé sétálunk, megkértem Cait vigyen oda, mivel szeretnék egy kicsit gyakorolni. út közben meglátom Amon-t szembe jönni velünk. Ahogy hozzá akarok szólni, elkapja a fejét. Mi történt vele? Mit csinálhattam? Esek kétségbe és elkeseredésem kiül az arcomra is.
- Amon! – kiáltok utána, de nem figyel rám. Cai mellém lép és átölel, ekkor szakad le a gátam és keservesen zokogni kezdek.
- Sajnálom, hogy megzavarlak benneteket, de… Nichole Amonnak most nagy szüksége lesz rád, ha felébredt- szól hozzám a főnök. Meglepetten pislogok és kiszakítom magam Cai szorításából és információkat követelek, amiket meg is kapok. A következő percekben már ott is állok az ágy mellett, fehérkém kezét szorongatva. Érzem, hogy megszorítja a kezemet.
- Nichol…- szól lágyan, de mikor meglátja a mellettem álló fiút felpattan és fegyverét rászegezi.
– Te, Te voltál– kiált rá magából kikelve.
– Te voltál az aki a szüleim halálát okozta!!!! – a döbbenettől mindenki ledermed. Fanny Amon fegyveréért nyúl, de az ugyanolyan villámokkal eltaszítja, mint a kaszám fehérkét az edzőteremben.
- A fegyvere önvédő, ne érjetek hozzá! – szól a főnök. A következő pillanatban nem tudom mi történik velem. Kívülről látom magunkat, látom, hogy Amon meghúzza a ravaszt, de a golyó visszapattan Cairól és testőröm homloka közepébe fúródik, aki elterül az ágyon és elvérzik. Sikoltás, sírás, a következő kép a temető és egy sírkő a nevével. Mi történik most velem? Előhúzom a kaszámat mellkasomból és Amon mögött teremve az éles pengét nyaka elé tartom.
- Szóval te is inkább Cait véded? – pillant rám. Nem szólók semmit csak megvárom, míg visszahívja a fegyverét, mire én is engedem az enyémet. De a következő pillanatban olyan történik, amire senki sem számít. Amon felugrik az ágyról és az előtte állóra veti megát. A körülöttük állók egyből elkezdik őket szétszedni kevés sikerrel.
- Hagyjátok abba!- kiálltok föl mire mindketten a mögöttük lévő falnak vágódnak. Szám elé kapom a kezem és remegni kezdek. Fanny odalép mellém és átkarol.
- Azt hiszem jobb, ha mi most elmegyünk- suttogja mire erőtlenül bólintok. észre se vették, hogy távoztunk elvoltak foglalkozva az eseményekkel. Mit láthatott Amon a múltjában? Bele se merek gondolni.
- Fanny… az lehet, hogy valaki előre látja a jövőt?- kérdezem halkan, mire megtorpan és emreven nézni kezd.
- Mi történt veled odabenn, mikor elbambultál?- kérdezi megragadva a kezemet.
- Láttam, hogy Amon elsüti a fegyvert és Cairól visszapattan a golyó Amon homlokának közepébe…aztán egy sírt láttam a nevével…- suttogom remegve, átélve a képeket újra. A lány elengedett és hátrálni kezdett. Feltekintettem mire lefagyott.
- Mivé tettek téged?-kérdezi ijedten.
- Én még mindig ugyanaz vagyok…-suttogom kétségbeesetten. Sarkon fordulok és visszamegyek Amonékhoz. A kép, ami fogad ijesztő. Amon a földön ül és a vállát szorongatja, míg a főnök idegesen telefonál.
- Mi történt?- rohanok fehéremhez.
- Cai végig kijátszott minket… egy terv része volt, téged akartak végig Nichol… -suttogja- Miattad tettek azzá, aki vagyok… miattad…- suttogja, mire elszorul a torkom. Tudom, mit akar mondani. Miattam ölték meg a szüleit, hogy idekerüljön.
|
| Nauki | 2014. 06. 06. 19:45:06 | #30095 |
Karakter: Nichol Greagreen
Megjegyzés: anett-channak
Felébredve, amit először megpillantok az Amon gyönyörű szempárja. Átölel, érzem, hogy félt és érzem, hogy aggódik értem.
- Figyelj Nichol.. A főnökkel beszéltem, a kiképzésed meg lesz tartva, de én felügyelek rád, én leszek a tanárod. Amint jobban leszel, és feldolgozol, mindent kezdjük is a kiképzésed, A kaszádat muszáj meg tanulni kezelni –mondja. Gyengén köré fonom a karjaimat. Rendben elfogadom a sorsom, de ez még sok nekem. Még egy pici pihenésre szükségem van.
- Miért? – szemembe néz, ismét sírni kezdek és kimondom az eddig bennem rejlő kérdést – Miért kell ennek megtörténnie? – kérdezem kínkeservesen.
- Sajnálom, annyira sajnálom, hogy nem tudok segíteni rajtad, de amit tudok, megteszek.
- Mégis kevés – csúszik ki a számon. Ezt nem kellett volna te buta buta kicsi lány. Érzem, hogy megfeszül a gyenge ölelésemben.
- Sajnálom Nichol… Amit tudok, tényleg megteszek. Pihenj és hamar gyere rendbe, utána képezlek. – mondja és feláll, finoman az ágyra lök és nem is kell sok, hogy ellepjen a tudatlanság sötétje.
Az elkövetkező hónapban, néha-néha kikelek az ágyból, de a nap nagy részét ott töltöm. Folyamatos vizsgálásokon veszek részt, valamint egy kis elméleti oktatásban is részesít az én drága orvosom, hogy mit is kell tudnom a fegyveremről, erről az egész Istennős históriáról, a szervezetről és más egyéb fontos dolgokról. Néha kaptam egy két könyvet, amiket mind-mind végigolvastam. Zenét hallgattam és gondolkodtam. Anderw néha szórakozottan elkezdett papírgalacsinokkal dobálni, ezt egészen addig viccesnek találta, míg meg nem állítottam azokat a levegőben és nem lőttem ki visszafelé rá. Egyik nap Amon lépett be hozzám. Már nagyon régen nem láttam. Fogta a kezeibe kapott és elvitt az edző terembe. Leültetett egy székre és hozzám lépett.
- szóval, ne ijedj meg csak a kristályt nézem meg– húzza le a pólómat, csak éppen annyira, hogy a kristály is kilátszódjon. Kicsit zavarba jövök, ugyanis az a kulcscsontom alatt helyezkedik el a dekoltázsom felett.
- Amon... te mit művelsz? – nem szól, csak mereven bámulja és megérinti mire nekem statikusn elektromosság fut végig a testemen és egy kicsit megrándulok. Kezet nyújt, hogy felsegítsen miután ellép tőlem.
– Ez mire volt jó?
- Csak mert jól eset… megvizsgáltalak, szerinted mire? – morog, majd előveszi a fegyverét és a céltáblára éloz.
– Nos, figyelj. Az előhívás nagyon kényes dolog, elsőre fájni fog, de majd bele jössz. Szóval, csak koncentrálj és nyújtsd ki a kezed, ha elő tudod idézni a kaszát, átlépünk a következő szintre. De vigyázz, a kasza felett kell uralkodj és nem fordítva. Fordított esetben, ha a kasza irányít téged, akkor simán megölhet- mondja teljes komolysággal. Ez mind nagyon szép és jó, felfogom, de nem tudom, hogy is kéne tennem. A stressz hozta elő belőlem legutóbb az egész reakciót de nem hiszem, hogy ilyen nyugalomérzettel sikerülne.
- Hogy? És ezt, hogy várod el tőlem?
– Úgy, mint Cai a tíz éves védencétől- morogja szemrehányóan.
- De.. – habozok. Eleget teszek a kérésének, belemegyek a dologba, úgyse fog siekrülni, de addig is lenyugszik kicsit. Eléggé erőlködöm minden érzékemmel koncentrálok, de semmi.
- Koncentrálj, érezd a kaszát. Érezd, hogy a kezedben van– mondja.
- nem megy– jelentem ki és leülök a székre.
- Ha nem próbálod nem is fog! – morog és már csak a pisztoly dördülésére leszek figyelmes. Ahogy felé nézek, szembe találom magam a szememmel egy vonalba lebegő tölténnyel.
- Ugye tudod, hogy ez meg is ölhetett volna?- kérdezem semlegesen eléggé halkan, kissé idegesen. Állítólag megvédeni akar nem megölni. Ettől a gondolattól kicsit ideges leszek és rézem, hogy a tetoválásaim mozogni kezdenek, mire kezeimmel átölelem a testemet és egy elfojtott sikolyt hallatok. Égeti minden porcikámat és az érzés csak nem akar szűnni. A lebegtetést abbahagyva, hallom, hogy a golyó halk csilingeléssel a padlóra hullik. Ez a kis hang ránt ki a fájdalomból és erőt véve magamon egy hűs helyre gondolok, anyára és apára… a bátyámra, miattuk meg kell tennem ki, kell bírnom, hogy újra láthassam őket. érzem, hogy fokozatosan enyhül a fájdalom majd, kezeimet magam mellé ejtve felállok és becsukom a szemem. AZ előbbi egy percben elfojtott erőt egyszerre engedem szabadjára. Kinyitom a szemem és látom, hogy vörösen örvénylik körülöttem, majd hirtelen a kristályomba koncentrálódik. Amonra nézek, aki karba tett kezekkel figyel. Kezem a kristályomra érintem, mire valami fémeset és hideget érzek meg, nem a kristály melegét. Ahogy húzom el a kezem a mellkasomtól, egy fekete markolatot látok benne megcsillanni, egy határozott mozdulattal magam mellé rántva a kezem, a fegyver…az én fegyverem néz vissza rám.
- Csak egy kis ösztönzés kellett, ezek szerint az adrenalin hozza elő belőled… már csak meg kéne tanulnod anélkül előhívni- sétál mellém és szemügyre veszi a kezemben lévő fekete monstrumot, amint azonban megérintené, fekete villámok cikáznak végig a kezén megégetve azt.
- Azt a büdös!- kapja el a kezét magához szorítva. Megijedek és elejtem a fegyverem, ami fekete köddel szertefoszlik. Amon mellé guggolok és aggódva szemlélem a tenyerét.
- EZ nagyon csúnyán meg fog maradni- suttogom-, Sajnálom!- mondom lehajtva a fejemet.
- Nem tehetsz róla. Ezek szerint nem tűri el, ha más is megérinti vettem a célzást- áll fel komoly képpel. Az ajtó kinyílik és egy számomra ismeretlen alak hívja félre Amont, miután beszéltek visszalép hozzám.
- Mennem kell, visszakísérlek a kórtermedbe. Cai, majd fel fog keresni és elvisz a főnökhöz, mert beszélni akar veled- mondja majd kézen is fog és mire kettőt pislogok már egyedül állok a fehér szoba közepén. Úgy is lett, ahogy mondta. Egy óra múlva egy hatalmas kétszárnyú ajtó előtt toporogtam.
- Szabad!- hallottam a mély öblös hangot, majd be is léptem Cai-al az oldalamon. Nem neki kellene itt lennie, hanem Amonnak.
- Áh szerbusz!- tekint föl a papírjaiból- Ülj le és térjünk is a lényegre- sóhajt és lerakja a kezében lévő tollatt. Megvárja, míg eleget teszek a kérésének.
- Egy kérdést szeretnék önnek feltenni.
- Csak nyugodtan- mondom a kérdő szempárt nézve.
- Ha meg tanulta használni a képességeit, számíthatunk a szolgálataira, vagy szeretne visszatérni a családjához? Jól gondolja át, ha az utóbbit választja, késznek kell lennie minden pillanatban megvédeni a körülötte lévőket. Nem lesz kihez fordulnia segítségért, és késznek kell lennie arra, hogy ha kell, elengedje azokat, akiket szeret. Nem kell most válaszolnia, csak gondolkodjon, el rajta- mondja, majd int Cainak, hogy kísérjen ki. Az élet mindig kérdések elé állít, és mindig el kell dönteni melyik út a járhatóbb és a kevesebb áldozattal járóbb út… és most egy igen nehéz döntés előtt állok.
|
| Nauki | 2014. 06. 01. 19:38:09 | #30063 |
Karakter: Nichol Greagreen
Megjegyzés: anett-channak
Csak nézek ki a fejemből és próbálom felidézni mi is történhetett velem, de nem sikerül, ahogy ezen gondolkozom az agyamban folyamatosan egy falnak ütközöm, ami nem enged visszaemlékezni. Karokat érzek meg magam körül, melyek erősen tartanak.
- Sajnálom, nagyon sajnálom- mondja majd egy apró puszit lehel a homlokomra.
- Mi ez? – kérdezem aggódva a mellkasomat tapogatva.
- Még én sem tudom, sajnálom. Most el kell mennem, de Fanny idejön, és vigyázz rád. Esetleg ő tudja, hogy mi ez– nyugtatom, ekkor kopogás szakítja félbe. Fanny lép be, egyből Amonhoz siet és lekever neki egyet.
- Fanny miért? Amon nem tett semmit… - megtörli a száját az említett és feláll az ágyam széléről. Semmi baj Nichol, megérdemlem- mondja nyugodt hangnemben.
- A fegyvered… Miért hívtad elő? – kérdezi mérgesen a tajtékzó lány.
- Ha nem tettem volna, akkor a helyzet rosszabb lenne– mondja, komolyan majd felöltözik, és hamar indul is. Egyedül maradunk Fannyval. Feltekintek rá, még mindig ugyanott áll, ahol az előbb. Ránk telepszik a nyomasztó csönd és egyre jobban fojtogat.
- Ideadnád, kérlek?- mutatok a szoba másik felében az ajtó mellé állított gitáromra. Csöndesen bólint és a következő pillanatban már a kezemben tarthatom vörös akusztikus csodámat. Először csak végigsimítom az ujjaimat a húrokon, mintha visszakaptam volna egy részemet. Egy kis erő kúszik a testembe és egy hirtelen ki talált dallamot kezdek el játszani. Nem is tudom meddig gitározhattam, csak azt vettem észre, hogy őrzőm, aki eddig az ablakon kémlelt kifelé megszólal.
- Az ott Amon?- teszi fel a költői kérdést, mire lerakom a gitárt az ágyra és felpattanok. A hirtelen jött lendülettől és a hirtelen megerőltetéstől megszédülök és meg is ismerkedhettem volna a padlóval, ha Fanny előrelátón nem siet segítségemre.
- Óvatosan! Ha bármi bajod történik, az az idióta megesz-, kacsint rám. Lesétálunk az udvarra, Amon ott fekszik csukott szemekkel. Csendben mellé telepedünk. Az egyik pillanatban hirtelen felül.
- Mi a baj? – kérdezi Fanny.
- Semmi – fogja meg a fejét. A keze teljesen bekötve, mi történhetett vele?
- csak egy emlékkép- suttogja.
- A szüleid? – bólint, én csak kíváncsian rá tekintek.
- 5 évesen baleset szenvedtünk a szüleimmel, és csak én éltem túl, de az összes emlékem elveszett. A főnök vett magához és építette a kezembe a fegyvert, amit nem is bánok – mondja. Egyszerre belém költözött a szomorúság. Rövid ideig ismerhette a család fogalmát és nem is emlékszik rá. Átölelem.
- Mit mondott a főnök? – néz rá Fanny.
- Azt ne Nichol előtt– rám néz – bemész egy kicsit a házba? –kérdezi. Bólintok, de tudni akarom miről beszélnek, így az egyik bokor mögött elrejtőzöm.
- Nos?
- Egy évig képtelen vagyok a fegyverem előhívni, ha mégis akkor a kezemmel fizetek, és egy évig fel lettem függesztve, Nichol kap új testőrt– mondja, mire előbújok rejtekemből és elé sietek.
- Nem akarok újat, nekem… - elpirulok, annyira kellemetlen – nekem te kellesz, nem akarok mást – mondom határozottan.
- Sajnálom, de a főnök ezt mondta. Nem szegülhetek ellene. Viszont, ha akarsz, itt maradhatsz nálam, viszont nem én, viszlek, hozlak, és nem tőlem, hanem a másik védődtől kell segítséget kérned, ha baj van, őt hívd- mondja, és magára húz és átölel – Tényleg nagyon sajnálom- suttogja a hajamba.
- Hadd maradjak itt veled – kérem. Bólint.
- Szia Cai…- hallom az engem ölelő hangját– köszönöm, hogy elvállaltad –Amon elenged és én így is szemügyre tudom venni a jövevényt. Közepesen hosszú haja vállára borul, a szőke haja, és az aranysárga szeme kiemeli azt a férfias arcát.
- Ez csak természetes. – mondja egy elragadó mosollyal, de a hideg kezd futkorászni a hátamon. Na, ne, én nem akarom, hogy ő vigyázzon rám, így csak még erősebben kapaszkodom Amonba.
- Nichol, legalább köszönj neki – mikor felnézek, egy pillanatra bennem akad a levegő, nem, nem a látványától, hanem a szemeitől. Egy pillanatra összekapcsolódik, a tekintetünk bennem pedig végig fut valamilyen ismeretlen szikra.
- Szia Cai vagyok, remélem, majd jól kijövünk. És nem, nem szakítalak el Amontól – mosolyog, rám én pedig csak elpirulok.
- Cai az elmédbe lét, tudja, hogy mire gondolsz, ha megfogod a kezét – mondja a mellettem álló, azonnal elengedem a jobbját, és inkább visszabújok Amonhoz.
- Meddig kell vele legyek? – kérdezem Caira utalva.
- Egy évig, ha minden jól megy, és a rablóid leszállnak rólad, és Cai elvégzi, a feladatát akkor engem már nem látsz, csak ha ide nem költözöl végleg– elvörösödöm, mire éles fájdalom hasít a mellkasomba és a kezembe. Cai odalép hozzám és felkap, egy ideig kapálózok, de aztán megnyugszom. Hagyom, hogy ágyba rakjon és betakarjon, majd magamra hagyjon. Amon követi és letelepszik az ágyam szélére.
- Semmi baj Nichol itt leszek, aludj csak. Cai beköltözik a másik szobába pihenj.
Másnap reggel korán kelünk, mivel ki lettem írva az iskolából vizsgálatok miatt. Meg kell tudnunk mik ezek a különleges jegyek rajtam. Majd így is teszünk, ám reggel még úgy volt, hogy Amon nem jön velünk ám addig küzdöttem Caial míg nem bele nem egyezett. Mikor az épületben sétálunk és a vizsgáló lé érünk, megfogom Amon kezét, valahogy mindig megnyugszom tőle, ha érzem, hogy a közelemben van. Bemegyünk egy vizsgálóba és felfektetnek egy asztalra. Azt akarták, hogy vegyem le a felsőmet, de mivel nem akartam, így csak kigomboltam az ingem legfelső gombjait, míg az ingujjamat feltűrtem. Mikor ki akarták küldeni ex testőrömet ismételten patáliába kezdtem, mire megint nekem lett igazam. A vizsgálat elejétől kezdve minden apró dolog, amit csak tesz, a kristállyal vagy a tetoválás szöveteivel nagyon fáj. Könnyezni kezd, a szemem mire fehérségem letörli. Hirtelen üvölteni kezd és szorítja a kezét és a kezéből egy fegyver a padlóra hullik. odarohanok hozzá és szorosan átölelem, a vizsgálatom félbe marad. pár óra múlva, megpróbálja a főnöke helyre rakni a kezét kevés sikerrel, én pedig csak szorítom.
- Freemi, azonnal vidd a gyengélkedőbe Amont és vizsgáld ki a kezét–szól határozottan, majd visszaküld az asztalra és folytatja a vizsgálatot. Csöndben hallgatom, ahogy vizsgál néha hümmög egyet, néha döbbent arcot vág néha elismerően füttyent.
- Mi történik Amonnal?- teszem fel hirtelen a kérdést, mire egy kicsit felpillant az arcomra.
- Volt már jobban is, de meglesz-, mondja, majd újra a kristályomat kezdi szemlélni.
- Az én hibám- suttogom és könnyek kezdenek el végigfolyni az arcomon. Egy kis idő elteltével a férfi ellép tőlem és a gépéhez siet, majd elkezd gépelni klikkelgetni és egy szót sem szólt hozzám ez idő alatt.
- Talált valamit?- kérdezem, de válasz nem érkezik. Hirtelen kivágódik az ajtó és aggódó fehérkém lép be rajta.
- Mi van velem? Az, az ijesztő ember nem mond semmit, senki nem mond semmit– kérdezem kétségbeesetten. Annyira zavar, hogy nem tudom, mi folyik körülöttem.
- Semmi baj nincs, semmi nem fog veled történni, most szépen hazamegyünk…
- a kezed… – vágok szavába.
- Jól van, a fegyverem és a csontom is meg volt repedve, de már jól van, viszont hat hónapig nem vehetem elő a fegyvert – nyugtat, majd mennénk is de előtte még beszél a főnökével
– Menjünk cukrászdába – mosolyogva lép oda hozzám- Megünnepeljük, hogy visszaosztottak hozzád.
A nap további részében nagyon jól érezem magam, elmentünk egy közeli cukrászdába, valahonnan megérezte, hogy nagyon imádom az édességeket. Nagyokat nevetve fogyasztottuk el a sütinket, majd indultunk is. Kilépve a cukrászdából a táskámban kezdtem el kotorni, amint a kezembe akadt, amit kerestem megnyugodva vettem elő. A zsebembe nyúltam és elő vettem az öngyújtómat is. Mikor vettem volna elő a jó kis mentolos nyugtatómat, akkor a mellettem sétáló kikapja a kezemből.
- Hééé… - szólok rá. Ügyet se vet, rám összegyűri és kidobja.
- Fiatal vagy –morog– nem kell neked ilyen, ez káros, és ha velem akarsz lenni, akkor szépen leszoksz, vagy akár Cai vissza is jöhet – mondja, és elém áll – nos? Megszoksz vagy megszöksz?- kérdezi komolyan meredve rám.
- Amon, tudod mennyire fontos vagy nekem, veled akarok maradni, de kérlek, erről ne te dönts. Majd eldöntöm, mikor akarom lerakni, és ha én úgy látom jónak, akkor pedig nem- mondom határozottan ki a véleményemet mire csalódottan sóhajt.
- Akkor ezek szerint ezt eldöntötted. Ha igazán velem akarnál maradni, letennéd-, emeli meg a végére kissé a hangját, majd hátat fordít és folytatja az útját hazafelé. Éppen utána szólnék, hogy várjon, meg mikor megcsörren a telefon a zsebembe. Ismeretlen, jelzi ki a készülék.
- Haló, tessék?-szólok bele.
- Előlünk nem menekülhetsz kislány! Hidd el, jössz te még magadtól hozzánk!- azzal a vonal megszakad. Döbbenten meredek a kijelzőre, mire egy kéz érinti meg a vállamat és ijedten rezzenek össze.
- Menjünk, haza- mondja unottan a fehérség. Úgy döntök, hogy az előbbiről nem szólok neki. Jelenleg így is eléggé ki van rám akadva. Ahogy sétáltunk hazafelé én mögötte mentem, mikor egy sikátor mellett haladtunk el láttam valamit megcsillanni a következő percben Amon magával rántott a földre és azt kiabálta, hogy fussak. Először nem akartam, de mikor rám mordult eleget tettem a kérésének. Csak rohantam, nem is néztem merre megyek, így az egyik kereszteződésnél rossz felé fordultam és a városszéli erdő előtt találtam magamat. Tombolt bennem az adrenalin és más lehetőséget nem látva bevetettem magam a rengetegbe. Az egyik nagyobb fa törzse mögé rejtőztem, befogtam a saját szám ziláltam, de féltem hangosan levegőt venni. A mobilom rezegni kezdett a zsebemben felvettem nem is néztem a kijelzőre.
- Nichol ez egy csapda! Többen vannak, ez csak elterelés volt téged akarnak… -lövést hallottam, ami a fa törzsét súrolta. A telefonom kiesett a kezemből. Hátráltam és mikor megláttam azt, aki lőtt késő volt. A keze a ravaszon volt és rám célzott. Mikor lőtt magam elé kaptam a kezeimet, mintha az segíthetne bármit is. Pár másodperc elteltével hiába számítottam fájdalomra, az nem következett be. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy az alkaromon lévő tetoválás vörös fényben úszott és a belseje teljesen olyan volt, mintha láva kavarogna benne. Egy vörös vékony átlátszó burokszerű valamit húzott fel elém, amiben a golyó csak úgy lebegett, mintha az idő megállt volna számára. Mikor megdöbbenten és sokkosan leengedtem magam mellé a kezemet a golyó a selymes fűbe hullott. A rám támadó nem adta föl, még egyszer lőtt, azonban most tudatosan emeltem fel magam elé tetovált kezemet és az előbbi jelenség megismétlődött. Az alak feladta a lövöldözést és megiramodott felém, hátra arcot vettem és rohantam tovább. Az erdő közepén lévő tó partján kötöttem ki. Vége! Nincs menekvés! Gondoltam.
- Innen már nincs menekvés!- lefagytam és a másodperc tört része alatt vált kámforrá a szemem előtt és termett előttem. Egy tőrt kapott elő a derekáról és gyors mozdulattal húzta végig bal felkaromon mire felüvöltöttem. Hátráltam és a fűbe rogytam. Vérző karomhoz kaptam és felsikoltottam mikor megláttam a rengeteg vért a karomból folyni. Valami ismeretlen érzés lett rajtam úrrá. A hátam égni kezdett a kő pedig ragyogott a mellkasomon. Odakaptam égetett alig kaptam levegőt annyira irritálta a torkomat a forróság. De, ami jött gyorsan elmúlt. A hátamból fekete szárnyak törtek elő mellettem pedig egy kasza hevert, láncai vészjóslón csengtek az erőteljes szélben.
- Mikor a kaszás Istennő megmutatkozik a világnak vége vagyon!- kiáltott fel torz mosollyal támadóm. Majd egy lövést hallottam és az alak előrebukott a fűben és fokozatosan egyre nagyobb vértócsa jelent meg körülötte. Amon állt mögötte és a pisztolyt még mindig tartotta. Mikor meglátott szomorú tekintettel leengedte a kezét. Helikopter hangját hallottam meg feltekintettem, Amon rohanni kezdett felém és megragadta a kezem. Maga után akart húzni, de fájdalom hasított a hátamba a szárnyak nyomán és nem tudtam mozdulni. A helikopterről tüzelni kezdtek, a golyók megálltak a levegőben, mire Amon rám emelte a tekintetét és meglepetten szinte megszólalni se tudott.
- Ez meg?- kérdezte.
- Nem tudom- suttogom könnyeimmel küszködve. Fehérem elővette a telefonját és tárcsázott egy számot. Az erdőből pár perc elteltével a gépre lőttek és nem sokkal után kommandósok leptek minket el. A helikopter rövidesen eltűnt, én pedig elterültem a fűben éreztem, hogy eltűnnek a szárnyszerű képződmények a hátamról a tetoválások elhallgatnak.
- Nichole!- kiabál Amon, de a testem nem akar mozogni, teljesen lemerültem. Érzem, hogy valaki felvesz.
Mikor felébredek nem Amonnál vagyok és nem is a saját házamba. Egy idegen szobában. Fehér falak és egy csomó műszer. Előttem egy üvegfal, mintha kirakati baba lennék, úgy érzem magam. Az egyik gép hangosan sípolni kezdett mellettem, mire az ajtó kivágódott és egy fehér köpenyes alak lépett be rajta.
- üdvözlöm! Andrew vagyok a kezelőorvosa leszek az elkövetkező időszakban. Érez szúró végtagi fájdalmat? –nemet intettem- Hányinger? Szédülés? Látászavar?- a felsoroltak közül mindenre neme intettem.
- Kicsit szédülök, de nem vészes, inkább erőtlennek mondanám magam- sóhajtok föl keservesen.
- Az elmúlt 3 napot átaludta, erős nyugtatóknak köszönhetően kényszerpihenő, ha szabad így fogalmaznom- mosolygott rám a néger orvos közelebb lépet hozzám megnézte a műszereket, majd megnyugodott arccal leült a mellettem lévő székre.
- Mi történt velem?- kérdezem az elsőt, ami az eszembe jut.
- Amikor fogságban volt….- félbeszakítom.
- Tegezzen- szólok rá udvariasan és halkan.
- Rendben- mosolyog- Amikor fogságban voltál, génmutációs kísérleti alanynak használtak. Valószínűleg azok, akik a bátyádat akarják valami miatt és ezáltal kerültél célkeresztbe. Mit tudsz a bátyádról?- tette föl az ártalmatlan kérdést.
- Nem vérszerinti testvérem, de olyan, mintha az lenne, miért mit kéne tudnom róla?- kérdezem meglepetten.
- Egy titkos szervezet tagja volt és egy elég veszélyes ügyet elrontott csak egy apró hiba, de a személyazonosságára rájöttek és onnantól kezdve senki sincs biztonságban, aki kapcsolatban állt vele- a szemeimbe néz-, Ne aggódjon, rájöttünk pontosan mit tettek önnel.
- Kérem, mondja el, utálom, hogy nem tudok semmit!- kérleltem.
- Elég egyedülálló eset, hasonló helyzet, mint Amon és a fegyvere, de nem ugyanaz. Van egy rég elfelejtett vallás, aminek az alapja a Kaszás Istennő a véghozó, akit bezártak, mert megvan a hatalma a világ elpusztítására, úgy tűnik, ezek a fickók őt akarják újrarekonstruálni. Te vagy szerintünk az eddigi legjobban sikerült kísérletük ezért akarnak elkapni. A kaszád, amint láttuk melletted heverni teljesen megegyezik külsőre az istennőével, remek darab, továbbá a végzet szárnyai, ez még számunkra is rejtély, hogyan de a hátadon lévő szövetek egy bizonyos hatásra felépítik azt. A kezeden lévő szövetek nem tudom, hogy miért, de pajzsot vonnak köréd. Ez mind mind ismeretlen- kopogásra lettünk figyelmesek, az ajtó kivágódik és a múltkori vizsgálós alak lép be Amonnal és Cai-al a nyomában.
- Elég lesz Anderw köszönjük!- szól rá keményen a férfi.
- Rendben főnök- rám néz- Majd később jövök ellenőrizni- azzal kisétál. Amon odarohan hozzám és óvatosan átölel. Kábán visszaölelek.
- Nichol!-szól hozzám az ismeretlen- Amint felépül különleges programban fog részt venni- jelenti ki.
- Aról szó sincs!- döbben le Amon.
- Fiam ebben nem kérdeztem a véleményedet! Meg tanulja használni, azt, amit kapott kötelessége hasznosítani. Nem vita tárgya. Gyors gyógyulást kívánok- azzal el is tűnik.
- Ne aggódj, beszélek majd vele- ül le az ágyra Amon.
- Szia- köszön Cai is.
- Szia- mosolygok erőltetetten. Majd ránk telepszik a fojtogató csönd. Kisvártatva Cai szólal meg.
- Azért küldtek, hogy közöljek egy rossz hírt- sóhajt fel és odasétál mellém- A bátyád… minden nyom nélkül eltűnt… egész eddig fogtuk a jelét annak a szerkezetnek, amit Amontól kapott de tegnap délelőtt elvesztettük, valahol az óceán közepén. Lehet, hogy egy privát szigeten van fogolyként, nem tudjuk.
Lesokkoltam. Túl sok embernek esik baja körülöttem. Némán folytak a könnyeim és kizártam a külvilágot, hallottam, hogy szólongatnak, de nem válaszoltam. A testemet ért gyors sokk végigsöpört rajtam és ismételten ellepett az álom.
|
| Nauki | 2013. 10. 28. 13:31:53 | #27937 |
Karakter: Nichol Greagreen
Megjegyzés: anett-channak
Míg én kijelentése hatása alatt állok, ő csak egyszerűen meg fogja a csuklómat és maga után kezd húzni egyenesen anyámig. Odáig meg sem állva.
- Hölgyem, sajnálom, a lányát a saját őrizetem alá veszem, a központba viszem, és addig ott marad, még az üldözői le nem kopnak, a lányról- mondja komolyan, egy percet sem kertelve.
- Hogy? Nichol. Nem engedem, és mégis ki vagy te? És hány éves vagy egyáltalán, hogy így beszélsz? –kel anyám védelmemre. Nem vagyok a vérszerinti gyermeke, de nagyon jó hozzám, úgy szeret, mint saját gyermekét.
- Elnézést hölgyem. A nevem Amon és harminc éves vagyok… a kisasszony bátyja bérelt fel, hogy megvédjem a kisasszonyt a veszélyektől. A kisasszony bátyja nagyon aggódig érte és engem bérelt fel – anyám elpirul és bocsánatot kér.
- És mennyiért? – kérdezi.
- Sajnálom, bizalmas információt nem adhatok ki- mondja majd kézen ragad és ismét húzni kezd. Mi vagyok én? Egy darab hús, amit csak úgy rángathat? Jogos, hogy megvéd, de akkor is!
- Várj már, és nem akarom, itt hagyni a szüleimet- hirtelen megtorpan, és hátra tekint
- Ha itt maradsz, csak bajt hoznál a fejükre, nem az egész család megvédése a feladatom, hanem csak a tied. Ha nem tetszik, fizesd ki a munkámat és már itt sem vagyok. A munkadíj még csak ötvenezer yen- mikor ezt kimondja, nekem majd leesik az állam. Mennyi? Te Jóságos Isten… ha ezt a bátyám megtudja.
- Hogy? Te kifosztod a bátyám?- adok hangot nem tetszésemnek.
- Figyi szivi – mondja idegesen - Az én életem is kockáztatom azzal, hogy téged megvédjelek, és ha ezt nem fogadod el, akkor fizess, és itt sem vagyok!- azzal szépen belök a kocsiba, csak úgy lazán faszán és már be is pattan mellém és indít. rövidest egy ház előtt állunk meg, nem szól hozzám. Elindul befelé, így követem. Mikor beérünk, ismét nagyot nézek. szép kis kéró. Valószínűleg az övé. Még mindig nem szól egy szót sem. Eltűnik az egyik ajtó mögött, majd hirtelen átviharzik az egész nappalin és eltűnik egy másik mögött. Kíváncsian követem és megállok az ajtóban. Amit látok letaglóz. egy fegyver jön elő a tenyeréből.
- az a fegyver......a fegyver csak úgy kijött a kezedből?- kérdezem, mire unottan bólint. Megsuvickolja egy kicsit, majd ismét eltűnteti. Én csak csodálkozva, és egyre csak csodálkozva nézem a mutatvány.
- haaa... Gyere kész a kaja együnk és aludjunk, holnap suli van neked igaz? – bólintok.
Feláll és a vállamnál fogva áttessékel a konyhába. Itt tűnt el legelőször ezek szerint.
- És hova jársz?- kérdezget látszólag kíváncsian. Bár az igazat megvallva, szerintem csak a munkájához szükséges ez az apró információ.
- A művészi egyetemre zeneszerzőként, ez lesz az első évem, szóval izgulok- mesélem fellelkesülve. Ő csak elmosolyodik.
- Na, akkor még van mit tanulnod. Holnap a suliba kis érlek, e dolgom, van, ha valami baj van, azonnal hívj- bólintok – és Nichol, sajnálom, amit a fejedhez vágtam. De felhúztam magam, mivel nem értem oda időben. Mivel a munkám azzal jár, hogy téged biztonságba tudjalak, így nem hibázhatok. Fontos a munkám. –nem válaszolok. Mit is mondhatnék? Kémfilmekbe, meg romantikus filmekbe látni csak ilyen testőrös dolgot, magam még sosem éltem át, tapasztaltam hasonlót. Csöndben fogyasztjuk el a vacsorát, majd elköszönök és elmegyek aludni. Furcsa, hogy egy viszonylag idegen férfinél töltöm az éjszakát. De valahogy fáradtságom és az izgalom, a holnapi nap miatt erősebb, mint zavarom így hamar elnyom az álom.
Reggel finom keltegetésre ébredek.
- Még öt percet bátyó- motyogom halkan. De nemsokára tudatosul bennem, hogy nem otthon vagyok, így csak vendéglátóm lehet az. Zavartan kelek ki az ágyból, de ő már addigra távozik is. Az egyik sarokban megpillantom utazó bőröndömet. Biztos anyu küldhette nekem. Kikotrok belőle egy fekete csőnacit, keresek egy hozzá illő inget, jelenlegi hangulatomhoz híven az is feketében pompázik, egyedül az iskola emblémájával díszített egyenruha tartozék üt el egy kicsit, ugyanis maga a nyakkendő ugyan fekete, de az embléma arany és vörös szálakkal van átszőve. A bőröndömből előkerül kedvenc béléses fekete, vállainál szegecsekkel díszített bőrdzsekim is. Lábaimra a kézi táskámból előtúrok egy fekete bakancsot. Lábamra húzok egy meleg zoknit és máris készen vagyok. A konyhába kiérve, elfogyasztom az Amon által készített reggelit, majd elpakolom a válltáskámba az ebédet is, amit nekem csinált. Ma még nincsenek könyveim, azokat a nap folyamán kapom meg. Ezek után szépen kiküld a kocsihoz, ő addig bezár, majd bevágódva mellém és indulunk
- Ha végzel, a suliban mindenképp hívj fel. és érted jövök, ha valahova el akarsz menni, akkor is hívj. Értetted?- szól hozzám útközben.
- Igen- felelem kurtán, még az alvás hatása alatt. Mikor a suli elé érünk, kiszáll és ajtót nyit nekem. remek kezdés első nap a suliban, higgyék csak azt, hogy egy elkényeztetett sznob vagy. Kicsit zavarba jövök, mert mindenki minket néz.
- Minden rendben?- kérdezi, mire csak bólintok. Sajnos én nem voltam a gólyatáborba, így kicsit nehezebb lesz beilleszkednem, mint a többieknek. Nagy nehezen eltalálok az 1.B-be. Beérve, amit először megállapítok, hogy négy féle csoport van, jobban mondva nevezzük inkább ötnek. Hogy honnan tudom? Csak rá kell nézni a társaságra. A terem négy sarkában beszélgetnek, hülyülnek. Mikor felfigyelnek jöttemre, rám kapják a tekintetüket és sugdolózni kezdenek egymás között. Utánam lép be a tanár is. Mindenki helyet foglal, én pedig becélozom az utolsó szabad helyet a terem bal sarkában. Ablak mellett ülök, ott ahol mindig is szoktam. Előkapom a jegyzetfüzetet, amit hoztam, majd a tolltartómat.
- A nevem Baltimore Alfonz, de szólítsatok csak Mr. Balt-nak- köszön a színpatikus idősödő férfi- Az elkövetkező négy évben én leszek az osztályfőnökötök. Ez az iskola abban különbözik a többi egyetemtől, hogy itt tulajdonképpen olyan légkör uralkodik, mint egy gimnáziumban. Remélem, sikerül megszoknotok. Na, már most, már nagyjából, gólya táboros felügyelő tanárként ismerlek benneteket. Szeretném, ha azért végig mennénk és mind a huszonnégyen bemutatkoznátok, elmondanátok melyik szakra jöttetek és, hogy esetleg mivel szerettek foglalkozni iskolán kívül- mosolyog, majd helyet foglal. A sort az első padban kezdjük meg. Az első egy szemüveges srác, nagyon kedvesnek tűnik, a neve Mark és komoly zenei ágazatban szeretne elhelyezkedni, karmesterként, tud hegedülni és zongorázni. A többiek nevét tudtam csak nagyjából megjegyezni, meg próbáltam az eszembe vésni a szaktársaim arcát. Én vagyok az utolsó, így mire rám kerül a sor már nagy a nyüzsgés és beszéd a terembe.
- A nevem Nichole Greagreen- kezdem halkan.
- Te nem vettél részt a gólyatáborban igaz?- kérdezi kíváncsian a tanár, mire mindenki egy emberként fordul felém.
- Nem, pont akkor költözködtünk ide- válaszolok.
- Áhhá értem. tetszik a kőrnyék?- mosolyog rám.
- Igen, a nyáron sikerült megszoknom- mosolyodom el halványan.
- Milyen szakra jelentkeztél?- kíváncsiskodik tovább.
- Zeneszerző szeretnék lenni. Nagyon szeretek dobolni, de tudok zongorázni is-a nap további részében sikerült összeismerkednem a társaság normálisabbik felével. A nap vége felé, mikor a könyveimért siettem, az egyik osztálytársam Mimi megkérdezte van e kedvem elmenni vele a lemez boltba, ami nem messze van a sulitól. Örömmel mondtam igent, elhamarkodottan. Megkértem, hogy várjon meg a kapuban, elintézek egy telefont. Így is tett. Előkaptam a telefonom és tárcsáztam is Amont.
- Mi a baj?- kérdezte egyből.
- Amon, semmi, csak azt mondta, hogy ha el akarok menni, valahova akkor hívjalak… Az egyik osztálytársammal egy boltba mennénk suli után, a sulihoz közel van, egy zenebolt oda mennénk be, csak három sarokra van- hallom, hogy kifújja a levegőt.
- Rendben, de ha végeztél hívj azonnal és ne mozdulj el onnan- aggódott.
- A barátoddal beszéltél?- kérdezte egy kíváncsi hang mögülem. Villámsebességgel fordulok meg és Mimivel találom szembe magamat.
- Nem, ő nem. Ő olyan, hogy is mondjam… Testőrféle- mosolyodok el.
- Fontos ember lehetsz- ámul. Ezek után könnyeden beszélgetni kezdtünk mindenféléről, ami eszünkbe jutott. Pár perc alatt odaértünk a bolthoz, majd be is mentünk tétovázás nélkül. Bennt a mennyországban érzem magam. Egy csomó CD-t hallgatok végig a kedvenc bandáimtól, egy csomó cuccot rakok kiskosaramba, Mimi meg csak jóízűen röhög rajtam. Hiába ilyenkor érzem magam élőnek, igazinak. A pénztárhoz érve, előkotrom a fekete bőr tárcámat, aminek majdnem teljes tartalmát a boltban hagyom. Vettem a gitáromra neon lila és neon kék húrokat, egy csomó pengetőt, egy The Gazette-s gitárpengető medált, amit egyből magamra is aggattam. A fekete bőrszalag segítségével a csuklóm köré tekertem és felkötöztem. Kifele menet, a bolt előtt álldogáltunk. Megcsörgetem testőrömet és csak várunk. Egyszer csak ismerős kiáltás hallatszik az utca túl feléről. Azonnal reagálok a vezény szóra és barátnőmet magammal rántva a földre. Az ijedtség csak úgy pulzál ereimben. Mi van, ha ártatlanok vére is miattam fog folyni? Mi van, ha miattam megsérül Mimi? Veszély vagyok, egy két lábon járkáló közveszély.
- Nichole jól vagy?-segít fel Amon és szorosan magához ölel. A sírás egyszerre tör fel belőlem és már megint csak sírok. A rendőrök szirénája szakít félbe minket. Amon elenged én pedig aggódva rá elemelem tekintetem.
- Amon…- szólalok meg hallkan.
- Semmi baj, várj meg itt-azzal odamegy a rendőrökhöz. Vált velük pár szót, majd visszajön értem, kézen fog. Megszorítom a kezét. Mimi szülei megköszönik, hogy segített a lányukon. Amon udvariasan elköszön, majd az autó felé indulunk. Hirtelen nagyon nehéznek érzem a lábaimat, a szemem kezd lecsukódni, hiába próbálkozom, nem tudom nyitva tartani őket, a fáradság és az idegesség ólomsúlyként lök a mély öntudatlanságba.
Mikor legközelebb kinyitom, a szemem egy puha ágyban találom magam. Hol vagyok? Ijedek meg először. Lassan kezd tudatosulni bennem mi is történt nemrégen. Álmosan a szememet dörzsölgetve kócosan lépek ki a világos nappaliba. A hirtelen jött fénytől hunyorítanom kell. Amon meglepetten áll fel ültéből és magam mögé kapja a kezét. Egy kicsit furcsállom ezt a mozdulatát, de nagyon nem foglalkozom vele.
- Nichole, mi a baj?- kérdezi kedvesen. Nem válaszolok, odamegyek és szorosan átölelem izmos hátát.
- Sajnálom, hogy miattam kell idegeskedned-, mondom szomorkás hangon. Válaszul csak rákoppint a fejemre. mindkét kezem az ütés helyére kapom.
- Auccs- játszom meg magam viccesen, mire elmosolyodik.
- Az a dolgom, hogy rád vigyázzak- mondja. Most tűnik csak fel, hogy nem egyedül vagyunk. Egy gyönyörű hosszú zöld hajú és mélyfekete szemű lány ül a nappaliba. Amon követi a tekintetem és a fejéhez kap.
- Bocsánat, Nichole, ő itt Fanny. Ő fog nekem segíteni a védelmedet illetően. A lány feláll és elém sétál, barátságos melegszívű mosollyal megsimogatja a buksimat és lehajol az arcom elé, hát igen egy kicsivel magasabb, mint én.
- Ki akarna bántani egy ilyen aranyos pofit?- kérdezi színpadiasan. Szomorkásan felhúzom a vállam és kezeimet felemelem magam mellett, jelezve pontos sejtésem nincsen. Hirtelen megakad a szeme a csuklómon és szorosan elkapja.
- The Gazette vvííííííí!!- kiabál csillogó szemekkel- Add nekem légyszí!- kérlel.
- Ma vettem- szomorodok el, mire észbe kap és rendezi vonásait.
- Csak viccelek. Én is szeretem őket- mosoylog.
- Én nagyon. Imádom a dalaikat játszani és énekelni.
- Milyen hangszeren játszol- ülünk le a kanapéra.
- Gitár főként- mosolygok.
- Játssz, valamit- kér szépen.
- A gitárom otthon maradt- szomorodok el. Fanny jelentőségteljesen Amonra néz, mire ő szemeit forgatva elhagyja a házat.
- Hova ment?- kérdezem kíváncsian.
- Majd meglátod. Na de mesélj, valamit magadról- kérlel.
- Nincs, mit igazából- dőlök hanyatt, és fejemet lelógatom a kanapéról. A kellemes csönd, ami körbejárta a szobát egyáltalán nem volt nyomasztó. Rövidesen Amon is visszatért, gitártokkal a hátán.
- Hát az?-kérdezem meglepetten.
- Elhoztam a gitárodat. Anyud üdvözöl- mosolyog rám és a kezembe nyomja fekete csodámat. Egyből ki is emelem a helyéről. Járatni kezdtem a szemem a szobában és egyből meg is találom a szatyrot. Felpattanok, Amon kezébe nyomom a gitáromat és odarohanok. Felkapom és visszaülök a helyemre, elvéve a hangszert. A szatyor teljes tartalmát az előttünk lévő dohányzó asztalra öntöm. Mosolyogva kutatni kezdek a kupacba és kizárom a külvilágot. Érzem, hogy besüpped mind a két oldalamon a kanapé, érzem a kíváncsi tekinteteket magamon. Előkotrom a neon kék húrokat. Szakszerűen rövid időn belül ki is cserélem a fönt lévőket és immár a színes csoda foglalja el megérdemelt helyét. Előkotrok egy vörös pengetőt a kupacból, valamint az új szíjat is amit vettem. Leszedem a mostanit és felrakom. Felállok és Fanny valamint Amon elé ugrabugrálok. A szíj kényelmesen feszül a gitár súlyától a vállamon. Megpengetem a gitárt, megnézve jól hangoltam e be, s már játszani is kezdek. Lehunyom a szemeimet, a zene ütemére aprókat lépkedek összevissza. Majd teljesen megfeledkezve magamról kieresztem a hangom. Hagyom, had barangolja be a teret, had érjen el a hallgatóság lelkéig. A hangom szabadon szárnyal, szabadnak és fesztelennek érzem magam. Teljesen ellazulok. Telefonom időzítője szakít félbe. Abbahagyom az éneklést és vége a varázsnak. A szobába rohanok és felkapom az ágyról. Fél hét, hétre a kávézóban kell lennem. Leteszem gitáromat az ágyra és kilépek a kíváncsi szemek elé.
- Dolgozni kell mennem- sóhajtok és hajamba túrok. Visszamegyek a szobába és előkotrok egy fésűt, gyorsan megfésülöm a hajamat, majd felkötöm.
- Elviszlek- jelenik meg az ajtóba Amon- Hol dolgozol?- kérdezi.
- Egy Maid kávézóban- pirulok el. Enyhén ledöbben.
- Na most komolyan- mosolyog.
- Komolyan mondom- durcázok és a táskámat a hátamra csapva jelzem, h készen vagyok.
- Felőlem- mosolyog, majd lent elköszönünk Fannytól. Beszállunk az autóba, csendben haladunk, leszámítva, hogy néha navigálok. Mikor megérkezünk a kávézó elé rám néz.
- Te komolyan beszéltél- mosolyog.
- Igen, mi okom lenne hazudni?- kérdezem- Na de megyek mert át kell még öltöznöm. Hívjalak, ha végeztem, vagy sétáljak hozzátok?- kérdezem, bár a válasz egyértelmű.
- Még kérdezed, Majd hívj!- köszön el. Kipattanok és becsapom az ajtót. Berohanok és átöltözök. A műszak marha unalmas. A szokásos vendégek a szokásos rendelés. Zárás után a főnök szól, hogy a jövő héten hétfőn és kedden nagymacskák napok lesznek, az az beöltözünk. Hip hip hurrá!! A műszak végén, hívtam Amont, hogy jöjjön értem. Azt mondta kicsit késik, várjam meg. Így is tettem, átöltöztem és a hátsó ajtón keresztül kiléptem a hűvös éjszakába. A csillagokat kezdtem kémlelni, amikor hirtelen egy kéz kulcsolódik a számra, egy ronggyal együtt. Kétségbeesetten kapálózok, minden erőmet bevetem, rúgok, karmolok, de mind hiába. Fogva tartóm vasmarka nem enged. Energiakészletemet felemésztve ellep az öntudatlanság mélysége.
Lassan nyitom ki szemeimet. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Erős neonfény csapja meg a szemem. Gépek sípolása. Fel akarok ülni, de valami nem enged. A lábam és a kezeim az ágyhoz vannak szegezve. Oldalra tekintek, de bár ne tettem volna. A kezemből számtalan tű áll ki, mind egy egy palackhoz vezetve. Mocorogni kezdek, hallom, hogy belép valaki. Kutat, aztán egy erős szúrás a nyakamon és megint elalszok.
Az öntudatom él, de a testem nem reagál. Kívülről látom magam. Valaki a karjában cipel, az arcát nem látom háttal áll és távolodik tőlem, velem együtt. Csak Amon lehet. Ismerem föl megmentőmet.
Felébredek. Ugyan azok a fények, de most mintha barátságosabbak lennének. Óvatosan félve nyitom ki szemeimet. Oldalra tekintek, a kanapéban Amon alszik. Aggodalmas arckifejezés arcán. Ahogy felülnék, leverek valamint mellőlem, hatalmas koppanással ér földet. Amon felugrik. Mikor meglát, mintha először nem is hinne annak, amit lát. Közelebb lép és óvatosan megérint.
- Nichole?- kérdezi féltőn.
- Ki más?- kérdezem enyhe mosollyal. Fájdalom nyilall a bal kezembe és a mellkasomba. Mikor megérintem mellkasomat, egy kemény és hideg valamibe ütközik a kezem. Amonra tekintek, fájdalmat látok a szemében és sajnálatot.
- Nem érkeztem időben, sajnálom- lehajtja a fejét és összeszorítja a száját, majd kirohan. Ahogy lenézek, egy vörös kristályt találok ott ahol előbb tapogatóztam. Mi lehet ez? Kezemre tekintek. Egy érdekes vörös sávokból álló tetoválás tekereg az egész alkaromon. MI a fene van velem?
A tetoválás:
A kéz része csak ami a felkaron van azt az alkarra képzeld el.
|
| Nauki | 2013. 09. 13. 22:40:51 | #27328 |
Karakter: Nichol Greagreen
Megjegyzés: anett-channak
Lépteim halk visszhangot vernek a kihalt sötét utcán. Egy lélek se jár erre, csak én. A lámpák gyér fényében gyorsan szedem a lábaimat. Szorosabbra húzom magamon bundával bélelt bőrkabátomat. Ősz vége felé jár az idő. Este kilenc óra van, javában sötét. A kávézóban, ahol dolgozom, ma én voltam a soros a zárásban és a takarításban. Utálom, ha én vagyok a soros, nem azért, mert takarítanom kell, hanem mert sötétben kell hazamennem. Rendszerint ilyenkor a bátyám kijön elém, de ma dolgozik. Fekete fülhallgatóm a nyakamban lóg lefelé, fekete térdig érő fűzős, szegecses bakancsomon, meg-megcsillan a gyér fény. Fázom, pedig a szaggatott farmerom alá vettem egy vastagabb harisnyát is. Már csak két sarok és otthon vagyok.
Léptek zaja…
Valaki jön mögöttem….
Gyorsítok…
Hátranézek, egy fekete kapucnis ala… Ő is gyorsít…
Elfordulok… Ő is…
Félek…
Futni kezdek, ő is utánam. A ház kapujához érve, kutyám üdvözlő ugatására leszek figyelmes. De ha most itt bemegyek, tudni fogja hol is lakom. Már megint, követnek hazáig. Elfogott a rettegés. Előkaptam a telefonomat, és a régóta, a bátyámtól kapott, bizonyos telefonszámot hívtam. Most először. Két kicsöngésre felvették. Meg se vártam, hogy beleszóljon valaki a túl végről, beleszólok.
- Segítség! Kérem!- suttogtam könnyes szemekkel. Majd a telefonom akkumulátora megadja magát, és lemerül. Most mi lesz velem? Kérdeztem magamtól tovább futva. A következő utcában van díszvilágítás, és van egy éjjel nappali. Ha addig el tudnék futni… Nem is gondolok bele mi lesz, ha nem. Csak futok, ahogy erőmből kitelik. Az ajtó automatikusan elhúzódik előttem én pedig futva belépek. Kinézek az üvegajtón. Az alak megáll az utca túloldalán, szemei villannak a sötétben. Rám vár, arra, hogy kimenjek! Nem tudom mennyi ideig álldogálhattam a bejárati kamera látóterében, mikor az ajtó nyílt és egy kócos ezüstös hajú férfi lépett be rajta. Narancssárgás szemei aggodalommal telve villogtak. Mikor elment mellettem, enyhén megrántotta a karomat. Magam sem tudom, miért, de megfordultam és utána indultam. Az egyik félre eső sorban, megtorpant, rám emelte tekintetét és körbenézett.
- Nichole?- kérdezte halkan. Meglepődve bólintottam.
- Ki…Ki maga?- kérdeztem.
- Hívtál, hát jöttem!- mondta komoly ábrázattal, de melegséget és bizalmat árasztva magából.
- A szám tulajdonosa? – kérdezem félve. Most ő bólint.
- Kiviszlek innen. Az egyik közeli félre eső úton parkolok. Valószínű utánunk jön. Haza viszlek- mondta, majd kézen fogott és elindult. A pénztárnál levett egy doboz rágót fizetett, majd az ajtó előtt megtorpant és bátorítón rám nézett. Erősen megszorítottam a kezét és nagyot nyelve, lesütött szemekkel lépkedtem mellette. Egyenletes tempóban haladtunk.
- Ha szólok, nyisd, ki annak a fehér kocsinak az ajtaját- bök a fejével maga elé nem sokkal később- és azonnal szállj, be, majd csapd be magad után. Érted?- kérdezte. Bólintottam.
- Most- szól pár lépés után. Megtettem, amire kért. Mire én a kocsiban ültem már mellettem ült és indított. Kerülő úton indultunk a házunkhoz.
- Amon vagyok- szólal meg rövidest- A bátyád kért meg, hogy vigyázzak rád. Nagyon aggódik érted. Elmondott minden eddig számomra fontos részletet. Megvédelek, amíg szükséges. Ha bármi baj van a ma hívott számon elérsz. Ha lehet, a telefonod rendszeresen töltsd. Ha esetleg este valamiért, egyedül kéne ha menned, akkor is hívj. Elviszlek. A mai nem ismétlődhet meg, míg az én védelmem alatt állsz!- oktat nyugodt hangnemben.
- Értem- mondom halkan- Meddig szükséges, hogy mellettem legyél?- kérdezem az ablakon kinézve.
- Ameddig a téged üldözők le nem kopnak-, közli. Én csak bólintok- Nem ez volt az első hasonló eset igaz?- kérdezi kicsit halkabban.
- Igen, de eddig, ha futottam, mindig elmentek valamerre, vagy ha beértem a kivilágított részre, eltűntek. De most…
- Most rámenősebb volt. Megérkeztünk- áll meg a házunk előtt.
- Köszönöm!- hálálkodtam, miközben kiszálltam.
- ez a munkám- mondta, majd elhajtott. A házba beérve, ledobtam a cuccaimat, ettem, majd fürödtem és mentem aludni.
Este van, sötét. Csörömpölés hangja csapja meg érzékeny füleimet. Álmosan és félve kelek fel. Óvatosan kinyitom a szobaajtót, majd átmegyek a szembe lévő szobába kopogás nélkül. Anyuék ágyához sétálok és megböködöm apát.
- MI a baj?- kérdezi álmos hangon.
- Csörömpölést hallottam lentről- mondom félve. Apunak kipattannak a szemei, kutya lépteket hallok meg és kutyusaink tűnnek fel az ajtóban.
- maradj itt anyáddal, lemegyek a kutyákkal- közölte, majd az éjjeli szekrény fiókjából elővett egy húsvágó kést.
- Hova mész szivem?- kérdezi anyu.
- Valaki van, a házban- mondja apu idegesen, majd eltűnik. Anyu ijedt tekintettel az ágyra húz maga mellé. Hirtelen egy kő türi be az ablakot. A hideg szél megcsap bennünket. Ijedten ugrunk föl.
- Anyu gyere!- rántom fel az ágyról és átrohanunk a szobámba.
- Most mi lesz, Most mi lesz?- idegeskedett anyu. Felkaptam az ágyról a mobilom és tárcsáztam.
- mi történt?- szól bele egy álmos hang.
- Valakik járnak a háznál, apu lement, de még nem jött föl. Betörték anyuék hálóablakát is, követ dobtak föl az emeletre!- suttogtam.
- Azonnal ott vagyok! Bújjatok el édesanyáddal!- mondta sietve, majd kinyomta. Miután letette, felálltam az íróasztalomra és amilyen gyorsan csak tudtam, kinyitottam, a szinte láthatatlannak tűnő padlás feljáratot. Odaszoktam felmászni, rajzolni, egy saját kis kuckóm van odafönt.
- Mit csinálsz? Kit hívtál? –kérdezte. Mikor nem jött válasz, csak hajtottam le a létrát idegesebb lett.
- Azonnal válaszolj!- követelte.
- Mindent megmagyarázok, de most gyere, kérlek!- suttogtam neki. Megtette, amire kértem. Nemsokára már fent ültünk csendben.
Eltelt egy negyed óra is, mikor mentő szirénáját hallottuk meg a ház elől, majd lépteket a szobában.
- Nichole!- felismertem megmentőm hangját. kinyitottam a padlás ajtót és lemásztunk. Elé álltam és könnyes szemekkel néztem fel rá. Anyám tudomást sem véve róla lerohant a földszintre.
- MI történt?- kérdeztem elfulló hangon.
- Apádnak szúrt sebe van, a mentők épp időben értek ide- közölte. A szoba forogni kezdett velem, a lábaim legyengültek, ha Amon nem kap el, megismerhetem a padlót közelebbről.
- Nichole, velem kell jönnöd! Most!- közölte szárazon. Nagy szemekkel néztem fel rá. Hová? Fogalmazódott meg bennem a kérdés.
|
|
