A Hold ma teljes fényével borítja ezüstös palástba a tájat. Tekintetem elkalandozik, s megállapodok egy ház tetején, vizsgálgatva, elemezve, hogyan is törik meg az egyes cserepeken a derengő fény.
Ma új feladatot kaptam. Ezúttal egy démon a célpont, vele kaptam társul egy másik feladatot.
Figyelmeztetés. Egy újabb figyelmeztetés. Valahol megértem, népem vezetői miért foglalkoznak azzal, hogy ezt a protokollt kövessük bizonyos esetekben, mert ez lenne a könnyebb megoldás, de tapasztalatom szerint teljesen felesleges. Figyelmeztetésünk vagy haragot vagy dacot szül, egyik sem jó, s a végeredmény mindig ugyanaz: gyilkosság.
Milyen lenne vajon egy olyan világ, ahol miden tökéletes harmóniában él?
Nem tudom elképzelni, és valahogy nincs is kedvem hozzá. Jobban lekötnek a cserepek s a fény-árnyék játék. Azt mondják, az ilyen, házakat fedő darabok agyagvörösek. Nem tudom, másnak milyen az agyagvörös, de számomra ilyen, sötétes, árnyékos, de ahol a Hold fénye éri, sejtelmesen mosolygós szín, amely másoknak a sötétség, a szürkeség egyik árnyalata. Mert ők látják nappal is eme apró cserepet, teljes színpompájában...
Egyszer megnézném. Tudom, belehalnék, de úgy megnézném. Festményeken már láttam. Az emberek különösen szeretik megörökíteni az ilyesmit, s valahogy el tudom hinni, hogy a színek teljesen megegyeznek az eredetiekkel, mégis... Egészen más lehet valamit festményen és élőben látni. Mert a festményen, fényképeken csak valaki más szemszögén keresztül láthatom a dolgokat, míg ha valóban láthatnám őket, a saját szememmel, a saját szemszögemmel vizsgálhatnám meg őket teljes valójukban.
Tekintetem újabb cserépre siklik, amelyen hatalmas éjjeli molylepke pihen épp. Elmosolyodom. Apró lábai képletesen egész belevájnak a kiégetett agyagba. Mintha eggyé akarna válni vele, ahogy pihentében rejtőzik. Közelebb hajolok, megcsodálva szárnya ezernyi árnyalatát. Színpompás példány.
Odalenn közben felbukkan célpontom. Mondhatnám, hogy szerencsés vagyok, hogy a másik feladatom célszemélye is felbukkan, de ez nem okoz meglepetést. Pont azért kell figyelmeztetnem, amit csinál. Könnyebb lenne, ha végeznének egymással...
Tovább szemlélem a molylepkét, megpróbálva kitalálni, mire gondolhat, mit jelenthet, hogy enyhén megrebegeti a szárnyait, hogy csápjai billegnek, pedig nincs is szél. Összetett szemének tekintete vajon mit pásztáz, milyen olyan apróságokat láthat, amelyekre én már képtelen vagyok?
Sosem fogom megtudni,mert a lepke egszer csak gondol egyet, s felröppen. Sajnálkozón nézek utána, s sóhajtva fordulok feladatom felé. A két alak odalenn ugyan összecsapott, de ahogy beszélgetésük hallgatom, ebből nem lesz vérfürdő egy hamar, engem pedig untat, amit leművelnek, szívesebben vizsgálgatnám tovább a cserepeket vagy az otthonom közelében fekvő szikla köveit. A mai különösen fényes holdsütésben minden hajszálrepedés kirajzolódik, ezernyi titkot fedve fel, amelyekről, ha nem sietek, teljesen lemaradok.
Lassan csusszanok le a tetőről a házak közötti sikátor árnyékába, ott felegyenesedve szánva el magam a cselekvésre. A hátamra kötött tokból előhúzom szablyámat. Ha a hold fénye rásütne, vakítóan villanna meg a penge sima, kifogástalan és gyönyörű felülete.
De nem áll szándékomban leleplezni magam, így gondosan elrejtem a fény útjából fényesre csiszolt élét, s várom a pillanatot. A célpontom megragadja a másik személyt, s fojtogatón emeli meg. Annyira belemerül a magyarázatba, hogy ráeszmélek hamar, ennél tökéletesebb pillanatom nem lesz még egy. Nekilendülök, s egyetlen nesztelen ugrással a démon háta mögött termek, s egyetlen halk, alig levegőt rezzentő suhintással metszem ketté testét.
A találatom halálos, össze is esik, s bár még elrebeg pár szót, amelynek hatására a másik célpontom, a lány, mellé hajol, hamis vigaszt nyújtva. Valóban újjászületik majd, de hogy minek, és hogy megbocsát-e neki valaki, az már más kérdés. Nincs se kedvem, se felhatalmazásom kiábrándítani őket. A természet egyensúlyra törekszik, s annak semmi köze ahhoz, hogy mit csináltak ebben az életükben, épp milyen lényre van szükség, mikor rájuk kerül a sor.
A remény, a megváltozott arc, amely a halál leheletére kiül a démon arcára, viszont megkapó, elmélázok rajta, tekintetemmel minden részletet feltérképezve, minden apró rándulást, ráncot, kisimulást, aztán azt a pillanatot, amely során az élő testből élettelen hústömeg válik. Ez a pillanat mindig is megkapó volt számomra, de sosem szemlélhettem kedvemre, mert nem vár senkire, a pillanat eljön, s ugyanolyan ledér sietséggel szalad tovább, épp csak egy pillantást engedve bájaira, megérinteni viszont már senkinek sincs esélye, megérteni még kevésbé...
Ahogy ez a pillanat elmúlik, az egész jelenet érdektelenné válik számomra, s felpillantok a Holdra, udvariasan megvárva, míg a lány olyan állapotba kerül, hogy hajlandó legyen fogadni a szavam, s végre átadhassam a figyelmeztetésünk üzenetét. Úgy vélem, ez eljön azzal, hogy magához veszi fegyverét, majd felém fordul.
- Miért ölted meg? Az én feladatom volt, neked nem volt jogod ítélkezni! - támad verbálisan.
Vonásaimon semmi jele bármiféle érzelemnek, magamban viszont halványan elmosolyodok. Enyém. Tiéd. Épp elég baj, hogy a világ felszíne így működik, pont emiatt lesz egyre nehezebb megőrizni az egyensúlyt.
- Valóban nem volt jogom hozzá, mert nekem nem jogom volt megölni, hanem feladatom. - Megzavarja, hogy egyetértek vele. De ha szigorúan nézem, ez a valóság. Feladatom és egyben kötelességem volt most e démonnal végezni. Sem nem élveztem, sem nem kívántam jogot formálni ilyesmire. Nem hatott volna meg létezése, ha nem alakul úgy, hogy meg kell hatnia.
Furán kezd méregetni: - Ki vagy te?
Azt hiszem, ez a kérdés lesz az, amit kihasználva elmesélem jövetelem rá vonatkozó célját.
- Cysgod vagyok, egy Éjárny. Fajunk feladata, hogy fenntartsa az egyensúlyt a jó és rossz lényei között - megszólalna, de nem hagyom szóhoz jutni, közömbösen, de elég erélyesen folytatom mondanivalóm. - De ma nem csak a démon miatt jöttem, hanem miattad is, Shinda. Tevékenységed ugyan nemes, de megzavarja az egyensúlyt. Mérsékeld céljaid, vagy sajnos kénytelenek leszünk dönteni a sorsodról a harmónia érdekében. Hogy egyértelműbb legyek: nem szeretném, ha legközelebb a te sorsod is az lenne, mint a démoné volt. Elkerekedő szemekkel néz rám: - Hogy mi? - látszik, hogy felfogja, és pont ezért nem tudja felfogni mondanivalóm. Már megszoktam. A hozzá hasonló lények számára a kérésbe foglalt figyelmeztetésünk értelmezhetetlen. Ők vagy csak a rosszak, vagy csak a jók ellen harcolnak. Nem értik, hogy egyik nincs a másik nélkül. Ahogy azt se, hogy a két oldal szélsőségesei tulajdonképpen egy képzeletbeli körön egymás mellett helyezkednek el. Ugyanolyan káros, ha valaki a jó, mint ha valaki a rossz nevében ragadtatja el magát.
- Megismétlem: hagyj fel a tevékenységeddel vagy minimalizáld azt, vagy különben kénytelenek leszünk közbelépni, és kiiktatni.
Még mindig úgy néz rám, mintha valami kegyetlen rossz viccet meséltem volna neki.
- De én csak meg akarok menteni minél több lelket az örök romlástól - kezdi védeni saját tevékenységét, mire sóhajtok. Ahogy gondoltam, és ahogy mindig zajlik ez az egész.
- A harmóniát nem érdeklik a "csak"-ok - söpröm le magamról a "kifogást", majd megfordulok, hogy távozzak. Elvégeztem a dolgom, így visszatérhetek földünkre, ahol majd csukott szemmel tovább elmélkedhetek a cserepek színéről, az agyagvörösről. Keze viszont a karomra mar, és megállít.
- Várj! Miért rossz a harmónia szempontjából, ha segíteni próbálok másokon? - visszapillantok a lányra magam mögött. Nem ez az első, hogy ezt megkérdezik, de ez az első, mikor valódi kíváncsiságot érzek mögötte, nem pedig gúnyos számonkérést. Ezért is állok meg, hogy félig visszaforduljak felé.
- Honnan tudod, hogy valami rossz vagy jó? - kérdezek vissza. Zavarba is jön tőle hirtelenjében.
- Jó az, ami mások javát is szolgálja, ami helyes... A rossz meg ami árt... fájdalmat okoz... - nehéz megfogni, ha az ember nem filozófus, akkor még nehezebb, de azt hiszem, a filozófusok is csak arra döbbennek rá újra meg újra, hogy minden mennyire relatív. Ő is érzi ezt, azért akad el a szava, mert rádöbben minden kimondott gondolat után, hogy de ez igaz az ellenkezőre is, hiszen lehet valami fájdalmas annak ellenére, hogy jó cselekedet, és lehet valami mások javára annak ellenére, hogy alapvetően hosszú távon rossz. Persze csak mihez képest. Ez a lényeg: a mihez képest.
- A jó és rossz egymáshoz viszonyítva létezik. A jó nélkül nem létezhet rossz, a rossz nélkül a jó. Ha az egyik felé eltolódik az arány, torzulások következnek be. Ha a rossz kerül túlsúlyba, elszabadul a káosz. Egy olyan világban egy apróság is jótettnek számít ugyan, de egy olyan világ elpusztítaná önmagát, ahol már az is világra szóló jó cselekedet, hogy nem ölnek meg, csak megerőszakolnak és magadra hagynak. Ugyanakkor egy olyan világban, ahol a jó kerül túlsúlyba, előfordulhatnak olyasmik, hogy a jó nevében közösítenek ki valakit, aki nem illik az általános jó képbe egyszeriben. Talán mert megbotlott egy istentiszteleten. Nem hiába vannak ősi ábrázolások arról, hogy a jó és a rossz egyaránt szükséges, hogy működjön a világ rendje. Egyik nélkül nincs a másik, s ha az egyik létezik, legyen akármilyen szélsőséges helyzet, kitermeli a másikat, igaz, hatalmas zavargások és csatározások árán. Nem hiába vágyik a békére mindenki egy háború után, és nem hiába lázadnak egy tökéletes és ideális világ ellen.
- De ha ilyen relatív minden, hogyan döntitek el, ki az, aki kárt okoz? Az éjárnyak miben mások? Milyen lények vagytok egyáltalán? Még sosem hallottam rólatok.
Az égre pillantok. Az éjszaka múlóban. Kimerítő válaszra nincs lehetőség.
- Hogyan dönti el a kertész, melyik ágat metszi le tavasszal, melyiket hagyja úgy? Tudja, mert tapasztalata van, évek óta ezt teszi. Bölcseink évezredek óta figyelik a világot.
- Mégis voltak háborúk - jegyzi meg. Az égről visszafordítom a tekintetét rá.
- Persze, mivel az igazán hatalmasok, akik a világot irányítani vágyják, pontosan tudják, hogy az éjárnyakat és az églángokat kell fogságba ejteniük vagy legalább akadályozniuk ahhoz, hogy igazán nagyszabású terveiket végrehajtsák. Azonban azt már nem sokan tudják, hogy minden béke egy éjárny és egy égláng halálával születik meg.
- Tényleg nem tudhatják sokan... Annyiféle lényről olvastam már, de sosem hallottam vagy olvastam még az éjárnyakról és az églángokról. Mesélj még!
Kíváncsisága gyanakvást ébreszt bennem. - Nem érdekem kiadni fajunk.
- Én nem is azért... - sóhajt. - Szeretnék valóban hasznos lenni. Talán segíthetnék nektek.
Szinte hallom tovább rezonálni a hangját, pedig nem folytatja: ~és nem hagyni, hogy még egy valaki így veszítse életét a harmónia érdekében.~
Újra az égre nézek. A csillagok hűvös nyugalommal ragyognak odafenn.
- Talán. Most visszatérek. A tanács elé tárom felajánlásod - nem hagyok esélyt tiltakozásra, semmire, egyszerűen siklok ki ujjai közül, hogy belevesszek a sikátor sötétjébe.
* * *
Végül nem beszéltem róla senkinek. Olyan érzésem támadt, hogy ha valóban tanácsunk elé tárnám az ügyét, ahogy először akartam, azzal a halálos ítéletét mondtam volna ki. Elvégre egy ideje élek már, de még sosem hallottam róla, hogy bármely éjárnynak lett volna ismerőse a világban fajtársain kívül.
Ezért járok most tulajdonképp engedély nélkül, félig illegálisan idekinn. Legalább van időm újabb cserépfajtákat tanulmányozni, hacsak más nem vonja magára a figyelmem, míg fel nem bukkan. Nem vagyok benne biztos, hogy valóban itt lesz. S nem is kimondott vágyam, hogy itt legyen, épp csak adok egy esélyt neki, hogy megfigyelhessen. Ahogy adnak nekem a tárgyak és élőlények viszont.
Ám a vártnál kevesebb időm marad nézelődni, még csak azt sem tudom felmérni, a cserép repedései nem szaporodtak-e tegnap óta, mikor felbukkan. Igazi kutató. Ahogy én is visszajöttem, ő is visszajött annak reményében, hogy itt talál. Úgy mozdulok hát, hogy valóban megpillanthasson. S ahogy felcsillanó reménnyel közelebb jön, elé érkezem elegáns mozdulattal landolva két talpamon egyetlen mozdulattal lépve le a tetőről. Mielőtt azonban kérdezhetne vagy mondhatna bármit is. Megtöröm ismét semleges hangommal a csendet, beelőzve: - Most én kérdezek, és te válaszolsz! Milyen színű pontosan az agyagvörös? milyen árnyalatokat takar? S milyen színű pontosan ezen a tetőn a cserép? Torzítanak a képek? Az ábrázolások? - annyira lebilincselő. Újabb közvetítőn keresztül kívánom megismerni. Minél többet akarok tudni ezekről a cserepekről.
Korán reggel már ébren vagyok és készülődök. Nappal soha sincs dolgom, csak este így ezt az időt kedvenc elfoglaltságomnak szentelhetem, a könyvesboltoknak. Mindig jól jön valami új, démonokról szóló könyv, ami még hiteles is. Így tudom mikor mire kell készülnöm. Magamra öltöm fekete lolita ruhámat, hozzá a kiegészítőit. Rózsaszín hajam fésülködés után is hullámosan omlik le vállaimon, ezzel nincs is más teendőm. Magamhoz veszem kistáskámat, benne pénztárcám és már megyek is egy gyors reggeli után.
Nem eszek sokat, inkább csak egy nagy bögre teát iszok meg.
A városban sokan vannak kint ilyenkor és többen megnéznek viseletem miatt. Nem értem miért furcsa... Én így érzem jól magamat.
A bolt viszonylag közel van és gyakran járok le ide, mert itt mindig jó könyvet lelek. Végig járkálom a sorokat. A legtöbb használhatatlan. Mesének elmennek, de nekem az kell aminek van igazságalapja is.
Viszont nagyon nehezen találok ilyet...
Démonok kislexikona... Bukottak története ... Biblia.... Egyik sem az amit keresek. Nekem valami átfogóbb kellene, valami amiben sok információ van és hiteles... Valami ami nem ezek.
Tündöklők és bukottak... Kezembe veszem és lapozgatni kezdem. Nézzük csak miket ír.
A gondok már ott indulnak, hogy találgatnak egy egy névhez kapcsolódóan. Hát ez se az lesz amit kerestem, de nagyon jópofa és nem is drága. Még egy kicsit bele nézek hátha..
Hát ... Végül is nem teljesen hülyeség, így a kosárba kerül, de tovább nézelődök. Kell valami nagyobb, tartalmasabb könyv is.
Csupán csak fél óra keresgélésembe telik és már meg is lelem. Tényleg nagy könyv, de nem olyan vészesen nagy és nehéz.
Átlapozgatom azt is. Jó részletesen ír mágikus lényekről és különleges képességeikről. Hát akkor ő is jön.
A pénztárhoz sétálok és míg a soromra várok előhorgászom táskámból pénztárcámat. Kíváncsi vagyok ma kapok e valamilyen feladatot.
Fizetés után csak lassan haza indulok.
Igazán kellemes idő van most. Tetszik, hogy süt a nap, sehol egy rossz démon vagy valami. Hazáig ilyen nyugtom is van, majd lepakolok.
- Nocsak... - a papírt a kezembe veszem és azonnal kirajzolódik rajta egy démon neve. Akkor ma este se fogok pihenni...
Este a szokásos lolita öltözékemben indulok útra, kiengedett hajjal és a ruhámhoz rögzíthető rövid bottal. Nem feltűnő, hiszen a szoknyám fodrai szépen elfedik és tényleg nem nagy. Viszont ha kézbe veszem, ebből tudom létre hozni a kaszámat, ami a legjobb fegyverem.
Gyors léptekkel haladok abba az irányba ahol biztosan tudom a démon van. Otthon utána néztem. Nem olyan hú de erős, de nem is becsülhetem le, okozhat nekem komoly meglepetéseket.
Egy általános főzetet készítettem, ez majd talán megteszi.
- Héj kicsi lány? - erre körbe pislogok mintha nem tudnám elsőre honnan is jön a hang, pedig nagyon is tudom. - Ide nézz szépségem itt vagyok. - rémülten fordulok felé, ami nem igaz, csak a küldetésem segíti. - Félsz tőlem? Pedig nem kell... - vigyorog rám és még mielőtt bármit mondhatnék előttem terem. Továbbra sem mutatom tudnám ki ő csak játszom a kis ostoba lánykát.
- Mit akar maga tőlem? - hebegem megrezzenve érintésétől.
- A lelkedet. - támadna rám ahogy a sikátorba teleportál minket, de ahogy ott vagyunk ki is bújok fogásából.
- Azt hiszem ma éhen maradsz lélekzabáló! - és elő rántom fegyveremet. - De hidd el még nem késő megbánni bűneidet és... - de nekem ront, én pedig védekezek.
- Azt hiszed segít? - tényleg nem hisz nekem, pedig én csak segíteni akarok neki. Minek megölni, ha jó útra is téríthetem.
- Igen segít, ha van még hited...
- Hit.. Micsoda ostobaság...
- A lelkeden segíthetek...
- Nem kell! - és továbbra is támad. Nem értem ... Miért nem kell? Nem szeretne vissza jutni az úr kegyeibe? Nem szeretné ha új esélyt kapna? Nem vágyik a megbocsájtásra? Nem értem mire jó nekik ez.
Mindenáron a véget akarja már?
Furcsa érzés önt el, mintha figyelnének. Tekintetem csak egy pillanatra kapom abba az irányba, de az éppen elég ... Érzem, hogy a falnak csap és kaszám kiesik kezemből. Feltápászkodok a földről, védekezek, de mind hiába.
Kezével torkomra fog, esélyem sincs elérni fegyverem. Bal kezem az üvegcséért nyúl és meg is fogom. Elé ejtem de nincs hatása.
Nem értem ... Az ő faja utálja ezt... Ő miért nem?
- Ártatlan, tiszta kis lélek. Finom falat... - nyalja meg ajkait.
- Te se így gondolod... Még nincs késő a jó útra térni. Megváltást nyerhetsz, kezdheted elölről tiszta lappal. Nem hazudok... Az Úr hírnöke vagyok, megváltást hozok annak, ki megbánja bűneit...
- Gyermek vagy még ... - mintha meglágyulna a szörny. Talán hatással vagyok rá és rendben lesz. - Miből gondolod, hogy ez igaz?
- Csak egy boszorkány fattya voltam míg az Úr kegyeibe nem fogadott. Azért vagyok itt, hogy a lelkeken segítsek.
- Gondolod.... - hirtelen hagyja abba és ereszt el. Arcára fájdalom ül ki és meglátom a félig rajta áthaladó pengét. Ezt nem én tettem!
A hold és az ide érő lámpák fénye egy fiút világít meg mögötte. Ha jól látom hamvas hamuszürke arc, különös szemek, melyek ridegen csillognak, mint a hideg penge fénye. Haja is egész különös a holdfényben.
Ki ő és miért avatkozott a munkámba.
- Te lány... - erre ismét a démonnal foglalkozok. Nem tudom mit tett a fiú, de a szörny haldoklik. Letérdelek mellé és imát mondva végig fogom a kezét. Arcomon könny pereg végig és hullik a vérző sebre. - Mondd miért sírsz? - simít arcomra. - Miért imádkozol így itt? - egy fiú alakját ölti fel, régi énje ez, melyből a démon, a bestia lett.
- A lelki békédért teszem, hogy megnyugvásra lelj.
- Mellettem maradsz végig?
- Igen végig. - felelem gyermeki ártatlansággal, de könnyeim nem tartom vissza. A gyilkos nem mozdul továbbra sem.
- Most mi fog történni?
- Minden bizonnyal majd újjászületsz. Kapsz még egy esélyt a bizonyításra... - egyre haloványabb lesz a test, majd fekete füstként eltűnik és nem marad más utána csak három fekete toll. Imám végéhez érek és felkelek a földről.
Letörlöm könnyeimet és felnézek az égre. Kezemben a tollak, melyeket felemelek.
- Hiszem, hogy még lehetsz jó, hiszem, hogy lelked megnyugvásra lelhet, hogy elnyered az Úr bocsánatát. Hiszem hogy a következő életedben többet segíthetek. - és elfújom a tollakat, melyeket a szél tovasodor.
Csak percekkel később fordulok vissza az idegenhez és érzelemmentes arccal sétálok kaszámért, majd elé.
- Miért ölted meg? Az én feladatom volt, neked nem volt jogod ítélkezni! - tudatom vele mindazt, mit gondolok. Nem volt joga hozzá, ehhez senkinek sincs.
- Azt hiszem ez megoldható, de nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő ember a számára – a hangja kissé csalódottan cseng, mint aki nagyon is szeretné, ha vele mennék, de nem biztos benne. Én azonban érzem, ezúttal ráakadtam a megfelelő emberre. Mi cicák megérezzük az ilyet.
Fülecskéim mozognak. Én is elgondolkodtam ezen. Ha nem jó társaság, semmi értelme odamennem, de vagy ő, vagy senki, és akkor én télen megfagyok.
- Én biztos vagyok benne – mosolyodom el végül komolyan. Hiszen miért ne lenne jó végülis?
- Biztos? – kételkedik, tehát nem túl magabiztos személy. Nem baj. Majd én segítek rajta.
Bólintok egyet. Persze, hogy komolyan gondolom.
- Rendben, van… valami amit hozni szeretnél? – dadog édesen, mire bólintok és már sprintelek is.
Lesz hol laknom, lesz mit ennem és a külsejéből ítélve a fickó nem lehet éppen szegény. Gyorsan összepakolom pár ruhámat, az édességeket, meg néhány apró játékot, amit szeretek, majd rohanok vissza. Mikor visszaérek a térre, látom, hogy valamit írkál, vagy rajzol. Tehát művészféle. Azok általában szeretik a cicákat, és kényelmes házuk van.
- Minden megvan – mondom boldogan, mire gyengén visszamosolyog. Azt hiszem, még mindig nem biztos benne, be akar-e engem fogadni. Tehát nagyon jól kell nála viselkednem.
Elvezet a kocsiig, de nem hagyom, hogy segítsen. Nem vagyok gyenge, még ha annak nézek is ki. Valahogy azért fáj búcsút vennem ettől a helytől, a tértől, az emberektől, de muszáj. Ha mégsem szeretem meg, akkor tavasszal majd otthagyom. Végülis, leginkább a téli hónapokra kell egy gazdi, de úgy érzem, vele le tudnám élni az életemet.
~*~
Amikor megérkezünk körbevezet a házban, majd megmutatja a szobámat is, ami nagyon szép. Egy hatalmas ágy foglalja el a legtöbb helyet, rajta sok puha párnával, és puha takaróval. Van puha szőnyeg is, egy külön kis kandalló, asztal, szék, gyönyörű függöny és egy hatalmas szekrény. Minden nagyon ízléses. Aztán fürdeni küld, amiért külön hálás vagyok. Régóta nem volt rá igazán alkalmam, hogy egy jót fürödjek, többnyire csak sutyiban tudtam fürdeni a közös fürdőben, mikor már bezárt. De onnan múlt héten kitiltottak, mert megláttak. Ráadásul szőrszálakat hagytam a vízben. Nem tehetek rőla.
Így külön megköszönöm, majd Haku gazda elmegy és magamra hagy. Azt mondja, az irodájában lesz, ha kellene. Én pedig körülnézek. Igazán gyönyörű, ízléses fürdőszoba. Találok bolyhos puha törülközőket és fürdőköpenyt is. Kicsomagolok pár ruhát és teletöltöm a kádat jó meleg vízzel, majd levetkőzöm. A koszos ruhákat berakom a szennyeskosárba és beóvakodok a vízbe. A legtöbb macskával ellentétben én nem utálom a vizet, de nem is szeretek sokat benne lenni. Nagyon sokáig üldögélek a vízben, kiáztatom magam és élvezem a kényelmet. Aztán ahogy a víz hülni kezd, kiszállok, megtörlöm magam és felöltözöm egy fekete nadrágba és egy sötétszürke pulcsiba. Imádom azt az összeállítást. Hajamat megfésülöm és elindulok a gazdám után. A személyzettől megtudom, hogy hol van a dolgozószoba. Azt hiszem, ők nem hökkentek meg azon, hogy egy neko járkál a házban. Szép, nagy ház, tele mindenféle érdekességgel és mindenhol ott van gazdám illata. Finom édes, kellemes illat, mint amilyen személy ő is lehet. Mikor a dolgozószoba elé érek halkan és illedelmesen kopogok, mire hamarosan meg is hallom gazdám hangját.
- Szabad.
- Zavarok? – nyitok be érdeklődve, hiszen ha valami fontos dolgot csinál, nem szeretném zavarni. El tudom foglalni magam, de illő megköszönnöm, hogy befogadott.
- Nem – áll fel az asztaltól, és mikor beengedem magam, mellém sétál. – Nos, megvagy elégedve mindennel? – kérdi halkan. Igen udvarias, ez nagyon tetszik nekem. Nem nagyhangú, mint a legtöbb ember, nem is durva és nem kérdez ostoba, felesleges dolgokat.
- Igen, és nagyon hálás vagyok amiért befogadott – köszönöm meg csillogó szemekkel, mire elmosolyodik. Olyan magányos, biztos jól fogom magam vele érezni.- És mit csinált eddig amiben megzavartam? - érdeklődöm kiváncsian. Neko vagyok, és mint ilyen, igencsak kíváncsi természet.
- Semmiség - legyint. - Csak... írni próbálok.
- Ó! - nézek rá tiszteletteljesen. - Tehát ön író? - bólint, mire folytatom. - Megnézhetem? Ugye meg?
Választ sem várva indulok meg az asztal felé, majd kiváncsian futom át a jegyzeteit. Hiszen... hiszen ez én vagyok! És milyen pontosan írta le. Igaz, hogy nem említ, de a szavak, amelyekkel ecsetel, rám igazak. Megihlettem volna? Ez hihetetlen, mert én még soha, senkit sem ihlettem meg. Ragyogó mosollyal nézek rá, amikor meghallom, hogy a hátam mögé lép.
- Nagyon jól ír - jelentem ki. - Ön igazi egyéniség. Volt már pár gazdám, akik írogattak, az egyikük mindig egy újságba írt. Ő... hogy is mondják... ja igen! Újságíró volt, de valami nagyon nagy újságnál és sokat keresett. De őt nem szerettem, mert sosem tudott másról beszélni, mint a komoly dolgokról, amiket én nem értettem. Mindig olyanról beszélt, ami hasonlít a poliphoz, de nem lehet megenni és halál unalmas - mondom, mire halkan felkacag.
- Az politika, és tényleg unalmas - válaszolja, én pedig örülök, hogy egyetért velem.
- Nos, lényeg, hogy ön nagyon jól ír - mosolygok rá. - És igen okos is. Szép a háza, nincs telezsúfolva mint más gazdagoknál. Az egyik vendégemnél mindenhol mindenféle üvegdolgok meg drága antik tárgyak álltak és lépni sem lehetett tőlük. Őt hamar otthagytam, mert nem volt helyem - mesélem, bár én sem tudom, miért. Eddig soha senkinek sem beszéltem ezekről a dolgokról, de ő meghallgat. - De nem akarom untatni - fejezem be.
- Egyáltalán nem untatsz - rázza a fejét, amitől határtalanul boldog vagyok.
Lemászok a székről, hogy oda tudjon ülni, majd mikor helyet foglal, leülök a lábaihoz a puha szőnyegre és dorombolva dörgölőzöm hozzá. Először meglepődik, de utána megsimogatja a fejem, amit újabb adag dorombolással és egy halk nyávogással jutalmazok. Szeretem, ha szeretnek, és hagyom dolgozni.
Később magára hagyom és felfedezőútra indulok a lakásban. Nagyon szép, nincs telezsúfolva, és igen ízlésesen van berendezve. Látszik, hogy gazdám ért a műkincsekhez és régiségekhez, és nincs két egymáshoz nem illő dolog a házban. A házhoz egy hatalmas kert is tartozik, de most semmi kedvem kimenni. Hideg van, és nem szeretnék megfázni, ráadásul nincsenek meleg ruháim. Remélem, gazdám gondoskodik valami meleg holmiról, vagy a télen nem megyek sehová. Mármint kifelé a házból, pedig szívesen megnézném ezt a hatalmas parkféleséget. Mindent körbeszimatolok, megvizsgálok, és mire eljön a vacsoraidő, már többé-kevésbé tudom, mi hol van a házban. Gazdámmal együtt étkezem, ami nekem külön meglepetés, mert eddig mindig egyedül ettem, hiszen gazdáim akármennyire is jól tartottak, nem ültek volna egy asztalhoz egy háziállattal. De úgy tűnik, Haku-sama sutba vágja az ilyesmit. A vacsora steak és krumplipüré. A steaknek különösen örülök, régen volt alkalmam ilyesmit enni. Talán négy hónapja, mióta elszöktem az utolsó gazdámtól, és steakre sosem telt.
- Ha szükséged van valamire, szólj nyugodtan - szólal meg Haku-sama, mire felkapom a fejem.
- Igazság szerint, néhány meleg, téli ruhára lenne szükségem - válaszolom mosolyogva. - Azok ugyanis nekem nincsenek.
- Gondoskodom róla - bólint komolyan. - És nem kell feszengened, nem foglak pórázra kötve sétáltatni, vagy bezárni.
Bólintok, hogy megértettem. Azt nem kötöm az orrára, hogy a nekokat nem szokták sétáltatni, mert kevés esetben visznek minket ki az utcára. Kivéve, ha orvoshoz visznek, de sok gazda inkább hív állatorvost a nekojához, minthogy kivigye. Azt hiszem attól félnek, hogy a nekok elszöknek, pedig a többségünk egyáltalán nem ilyen. Jó, ha rosszul bánnak velünk, az megint más.
Vacsora után gazdám a nappaliba telepszik és zenét hallgat. Kellemes, lágy klasszikus zene, ami nekem igen tetszik. Már befűtöttek, én pedig a kandalló előtti báránybőr szőnyegre fekszem és kényelmesen dorombolni kezdek. Észre sem veszem, hogy gazdám feláll, csak mikor jó éjszakát kíván. Én még maradok egy kicsit és hallgatom a zenét. Végül éjfél után kikapcsolom a kellemes zenét és a szobám felé indulok. Azonban hirtelen fura érzésem támad. Mintha gazdival lenne valami. Valami... valami nem jó dolog van vele, és macskaösztöneim azt súgják, segítenem kell. Gyorsan a szobája felé veszem az irányt, majd mikor odaérek, halk sírást hallok. Gazdi sír! Megijedek és halkan lenyomom a kilincset, majd bedugom a fejem. Hála a szemeimnek, jól látok a sötétben és meg is látom Haku-samát, amint az ágyon ül, és arcát a tenyerébe temetve hüppög. Összeszorul a szívem és közelebb óvakodok, nagyon halkan, majd felhuppanok az ágyra és gyengéden átölelem. Megremeg az érintésemre.
- Ki... ki... az? - kérdi halkan, mire lágyan végigsimítok a hátán.
- Csss! Nincs semmi baj, gazdi - suttogom lágyan. - Nyugodjon meg, jó? Semmi baj, én itt vagyok.
Lágyan ringatni kezdem. Nem tudom, mi lehet vele, nem tudom, miért sír, de muszáj megvígasztalnom őt. Halkan dorombolni kezdek neki, hátha ettől jobban lesz.
A kocsi motorját hallgatom, reménykedve nézek ki az ablakon. Remélem találok valamit ami megfelel az új drámámhoz.
- Megérkeztünk. – szólal meg a sofőr.
- Egyedül megyek – mondom halkan és becsukom az ajtót.
Rengeteg ember van itt, elveszettnek érzem magam és különcnek, de már megszoktam.
Fél órája járom a várost, néhol megálltam végül továbbmentem. A város központja hatalmas, sokan szórakoztatják az előkelőbb, paraszti népet.
Közelebb megyek, egy neko táncol, nagyon aranyos, sugározza a boldogságot, megfeledkeznek az emberek a bajaikról amíg nézik. Végigsuhan rajtam is az érzés, az elveszettség enyhül.
Tekintetünk találkozik mikor előttem terem majd átszaltózik felettem. Bennem reked a levegő. Mellém lép és figyel. Nem szokás odamenni az idegenekhez, mégis aggodalom nélkül kontaktusba kerülünk. Megvagyok lepve, nem emberként reagál.
Visszamegy és folytatja a műsort.
~§~
Oszlik az embersereg. Munkájáért begyűjti jutalmát. Szinte csak ketten maradunk.
Felém közeledik de hátrálok. Ösztönös reakció.
- Ne féljen, nem fogom bántani – mosolygok rám. – Tetszett az előadás?
-Igen… na… nagyon szép volt – dadogom.
- És nincs magánál egy kis csoki, vagy másfajta édesség? – nagyon aranyos de sajnos csalódást kell okozzak neki.
- Sajnálom, de nincs – rázom meg a fejem.
- Kana vagyok – mutatkozik be hirtelen. - És Ön?
- Haku – nyögöm elhalóan.
- Haku-san. Szép neve van – nevet fel halkan. - Tetszik. Azt jelenti, hogy suhan, vagy hogy gróf. Tudta? – Suhan… milyen ironikus.
- Nem tudtam.
- Nincs szüksége egy kedves házicicusra, aki dorombolna Önnek a hosszú téli estéken és aki mellett nem lenne magányos? Én házicica vagyok, bár jelenleg kóbor – mondja utoljára. Elfelejtek levegőt venni de arcom berendezése marad. Komolyan gondolja? Ennyire… nem is értem mi vezérelheti, lehet hogy csupán macska ösztönei.
- Azt hiszem ez megoldható, de nem hiszem, hogy én lennék a megfelelő ember a számára – mondom kicsit csalódottan. Szép lenne ha velem lehetne, de nem vagyok túl jó társaság.
Fülei mozognak ahogyan gondolkozik.
- Én biztos vagyok benne – komoly mosoly jelenik meg arcán, tényleg így gondolná?
- Biztos? – kételkedem, nem vagyok túl magabiztos.
Nagyot bólint, nyelni is alig tudok.
- Rendben, van… valami amit hozni szeretnél? – dadogok, helyproblémám szerencsére nincsen, így is túl nagy a ház egyedül nekem és néhány szolgának.
Elmegy pár apróságért, addig én a téren megvárom. Megihletet egy kicsit, leírok pár vázlatot hogy el ne felejtsem mire vissza is ér.
- Minden megvan – feleli boldogan. Gyengén visszamosolygok.
Elvezetem a kocsiig. Nem mutatja hogy segítenem kéne neki.
~§~
Körbevezetem a házban és megmutatom neki hogy hol van az ő szobája, az irodám mellett ahol írni szoktam.
Elküldtem egy forró fürdőre, mivel ilyen hidegben hajléktalanul biztos nem túl gyakran adatott meg ez neki, szeretném ha ennek a kis csöppségnek semmiben sem lenne hiánya.
Beülök az irodámba és a vázlataim alapján elkezdek írni egy piszkozatot, nagyon tömör és nem túl áttekinthető másoknak de én felismerem.
Kopogtatnak az ajtón.
- Szabad.
- Zavarok? – szólal meg Kana.
- Nem – állok fel és mellésétálok. – Nos, megvagy elégedve mindennel? – kérdem halkan.
- Igen, és nagyon hálás vagyok amiért befogadott – kedvesen csillognak a szemei, egészen meghatnak.
Megrázom apró fülecskéimet, csapok egyet farkincámmal, és kidugom fejecskémet a lakhelyemül szolgáló elhagyatatott épület ablakán. Odakinn már hűvös szél lengedez, a tél előszaga, én pedig megborzongok. Ez lesz az első telem egyedül, mióta elvettek anyától, és tőle is megszöktem. Attól, aki bántani akart. Nem szeretem a hideget. Legszívesebben az orromat sem dugnám ki egész nap, de ételt kell szereznem. Munkát ugyan nem nagyon adnak a magamfajtáknak, de az emberek szeretik a cicákat. Engem különösen. Halkan nyávogok egyet, majd elkapom a melegebb fekete ruhám, fekete csizmám és fekete kesztyűmet. Ideje indulnom. A közeli toronyóra éppen akkor üti el a délután kettőt, amikor kilépek a házból. Omladozó, régi ház, csoda, hogy még nem bontották le. Odakinn a szél hidegebbnek tűnik, összehúzom magamon a ruhát, bár így sem véd jobban. Szemecskéimmel az embereket keresem, főleg szokásos közönségem, akik minden nap itt járkálnak és talán már várnak is rám, hogy ismét mulattassam őket. Ezért élek. Imádok bolondozni, és jókedvre deríteni az embereket. Elvégre neko lennék, vagy mifene. Hajamat fújja a szél, néhány tincs a szememben landol, de kifújom, vagy mancsocskáimmal kotrom félre. Már kinnvagyok egy forgalmas úton, ahol játszani szoktam.
-Ott van Kana! – hallok nevetni egy kislányt, mir elmosolyodok. – Kana! Ma is játszol velünk?
-Hát persze! – kiáltok vissza, majd nekifutok és szaltózom egyet a levegőben.
Pont a kislány előtt érek földet, aki boldogan nevet. A neve Mariko-chan, ő az egyik legnagyobb rajongóm, ha lehet így mondani. Elkezdek bolondozni, ugrálni, előre és hátraszaltókat csinálni, és nemsokára egész nagy tömeg verődik össze. Mindig örülök, ha ennyi ember néz engem. Egyik nézőm még labdákat és mindenféle eszközöket is hozott nekem, így azokkal zsonglőrködöm, amit a közönség nagyon díjaz. Én is jól érzem magam.
Hirtelen veszek észre egy fura alakot. Nem is annyira fura, inkább szokatlan a többi ember között. Egy férfi az. Nem nevet, nem mosolyog, inkább figyel engem. Nem túl magas, inkább középtermetű, világos bőrű, nagyon csinos arcú. Haja hosszú és mogyoróbarna, szemei pedig gyönyörű kékek, mint nekem, a tekintete békés és jóindulatú. A legjobban azonban a ruhája fog meg. Nem hétköznapi ruha, nem olyan, amilyet a járókelők viselnek. Inkább kínai ruhának nézem, az alapszíne vörös, de az ujjai vége, valamint a ruha alja fehér. Tetszik nekem a férfi, igazán egzotikus jelenség. Egyik kezében tollat, másikban egy füzetet tart. Talán művész? Meglehet, errefelé sok művész jár, akik néha ihletet is merítenek. Nem lepne meg, ha ihletszerző körúton lenne.
Hirtelen gondolok egyet, és egy szaltóval előtte termek, mire meglepetten néz hátra. Rámosolygok, majd átszaltózom felette, mire feje felfelé fordul és egyenesen egymás tekintetébe mélyedünk. Megérzem a vibrálást és már tudom, őt akarom gazdának. Ő jó embernek látszik, a tekintete kedves és meleg. Gyorsan a háta mögött termek, majd egy cigánykerékkel mellette és kiváncsian nézek rá. Kiváncsi vagyok, tetszik-e neki, amit lát. De nem válaszol, inkább kissé meglepett képet vág. Tehát ijedős és bizonytalan. Nem baj. Visszaszaltózom a közönség elé.
~*~
Jó két órával később fejezem be a műsort. A nézők rengeteg ételt adnak nekem, és persze csokit. Boldogan fogadom el, így talán pár napig nem kell éheznem. A nap már kezd lenyugodni, és az idő, ha lehet még hűvösebbre fordult. Leülök egy ládára, és éppen beleharapnék egy szelet csokiba, amikor megakad a szemem azon a férfin. Még mindig ott áll, és bámul rám. Félredöntöm a fejem, nem tudom eldönteni, odamenjek-e, vagy inkább ne. Nem tudom, mit akar, de úgy néz ki, mintha rám várna. Végül felállok, és a csokit a kezemben tartva elindulok felé. Ő hátrál egy lépést, mire barátságosan rányávogok. Ez mintha hatna rá.
-Ne féljen, nem fogom bántani – mosolygok rá. – Tetszett az előadás?
-Igen… na… nagyon szép volt – válaszol kissé dadogva. Milyen aranyos.
-És nincs magánál egy kis csoki, vagy másfajta édesség? – kérdem barátságosan.
-Sajnálom, de nincs – rázza a fejét.
-Kana vagyok – mutatkozom be hirtelen ötlettől fogva. – És Ön?
-Haku.
-Haku-san. Szép neve van – nevetek fel halkan. – Tetszik. Azt jelenti, hogy suhan, vagy hogy gróf. Tudta?
-Nem tudtam – feleli csendesen.
-Nincs szüksége egy kedves házicicusra, aki dorombolna Önnek a hosszú téle estéken és aki mellett nem lenne magányos? Én házicica vagyok, bár jelenleg kóbor – teszem fel az utolsó mentőkérdésem. Mindenképpen muszáj még a tél előtt egy gazdit találnom, különben megfagyok.
Sokáig nem válaszol, csak elgondolkodva szemlél. Nem tetszik ez nekem, a végén nemet mond, vagy azt hiszi, felajánlkozom neki, mint valami szajha. Pedig csak egy gazdira és egy jó meleg kandallóra vágyom. Mindazonáltal, nem is értem, miért gondolom, hogy magányos. Talán a lényéből, hiszen mi nekok megérezzük, ha az emberek magányosak. Végül nagy sokára válaszra nyitja a száját.
