- Ö... Luka... – pislogok párat értetlenül. – Szeretnél valamit? Biztos te is fáradt lehetsz, jobban járnál, ha pihennél kicsit.

 Azonban nem válaszol, csak elgondolkodva figyel. Megborzongok tekintetétõl. Zavarban vagyok. Egyre közelebb lép, míg én hátrálok elõre. Úgy dobog a szívem, mintha lefutottam volna hatvan kört Afrika körül.

 Nem veszem észre a mögöttem lévõ ágyat, s megbotlok benne. Rázuhanok.

 Luka még mindig közeledik. Feltérdel az ágyra, majd fölém magasodik.

 Piros arccal nézek fel rá. Hirtelen kívánom azt, hogy csókoljon meg, mert ha nem, itt menten ugrok én neki szájának. De ahogy egyre közelebb és közelebb hajol... Oldalranézek inkább, akkor nem látja piros arcom, s zavart tekintem. Azonban nem adja fel, s nyakam érzékeny bõrét támadja ajkaival, egészen a fülemig, amitõl megborzongok.

- L... Luka...? – kapaszkodok meg vállában, hogy megpróbáljam eltolni magamtól. Összeszorítom ajkaim, s szemem is csukva van. Ég az arcom.

 Ahogy nem reagál semmit, félénken nyitom ki szemeim, s rápillantok. Pont a szemembe néz. Istenkém, mennyire gyorsan dobog a szívem. Olyan szívszorítóan jóképû.

 Ujjait hajamba bújtatja, s lassú csókkal kezd bódítani. Mmm...

- Jó éjt – suttog fülembe, s otthagy. Csak pislogok utána.

 Magamhozszorítom az egyik kispárnát és összegömbölyödök. Áh, ez a pasi elvette a józan eszem!

***

 Reggel gyorsan összekapom magam, s az árvaházba megyek. Szóltam Takashiro-samának, hogy majd csak este jövök. A gyerekek itt most is, mint mindig, nagyon aktívak. Kanata-san is itt van, amitõl csak mégboldogabb vagyok.

 Aztán... Luka, mint valami buldózer, berondít a képbe, s kettõnk közé állva, gyilkos tekintettel méreget mindenkit. A gyerekek is megrémülnek. Kanata-san ajka, vigyorra húzódik.

- Na mi van, megjött a pórázon tartott pincsi is? – Ugh... ez a tekintet...

- Hé, itt vannak a gyerekek is. Ne csináljatok balhét... – kérem õket, de válaszra sem méltatva, tovább folytatják egymás szemharcát.

- Én nem csinálok balhét, csak a gyerekeket jöttem meglátogatni és persze szerettem vola bocsánatot kérni tõled – mondja Kanata-san rámpillantva. – De még mindig várom a válaszod a kérdésemre. – Ahogy közelebb lépne, úgy mozdul Luka is, hogy megakadályozza.

- Na de Zess... – vigyorog rá. – Nem gondolod, hogy ez már túlzás? Nézd, megijesztetted a gyerekeket...

 Igaza van, Luka viselkedése megijeszti õket. Momo-chan is sírni kezd.

 Megpróbálok mindenkit egyszerre lecsitítani, de nem nagyon akar összejönni.

- Hagyd csak, menj vele, hiszen érted jött. Én majd lenyugtatom õket – mosolyodik el Kanata-san, mire gyorsan lehámozom magamtól a gyerekeket, és búcsúzkodom. Luka már kapja is el karom, hogy hurcoljon el. – Várom a választ a kérdésemre! – kiabál még utánunk Kanata-san, mire Zess gyorsabb tempóra kapcsol.

 A kocsiban ülve még megszólalni sem hajlandó, csak némán hajt a birtok felé. Úgy érzem mondanom kéne valamit, de nem tudom mit, és ez feszélyez.

- Bocsánat... szólnom kellett volna, hogy hova megyek, hogy ne aggódj miattam – szánom rá végül magam arra, hogy szóljak.

- Mire vár választ? Remélem nem bocsátottál meg neki – dörmögi, amibõl kiveszem, hogy most rossz fát tettem a tûzre.

- Semmire, mármint... – akad belém a szó. El akarom neki mondani, de nem tudom, hogy reagálna rá, szóval inkább hallgatok.

- Mindegy.

 Az udvaron parkol. Kiszáll és bemegy a házva, magamra hagyva engem a gondolataimmal.

***

 A kis csapatunk úgy dönt, hogy elmegyünk egy cukrászdába. Mindenki beleegyezett, Hotsuma felmegy, hogy szóljon Shuuseinek. Vele tartok én is, hogy Lukát is elhívjam. Fura, hogy nem volt mellettem.

- Luka – szólok, s kopogok az ajtón. Válasz nem érkezik, szóval inkább nyitom magam az ajtót. Félénken lépek beljebb, elõször csak bekukucskálva az ajtón, de nincs szem elõtt. Ahogy bennebb megyek, látom, hogy az ágyban fekszik és alszik. Sodom meg a tincseit huzogatja, de társamot ez nem izgatja. Ahogy a kis feketeség meglát, azonnal vállamra ugrik, hogy nyakamhoz bújjon, mire felkuncogok. Aztán ajkaimra teszem mutatóujjam.

- Sss... ne ébreszd fel – ülök le az ágya szélére. – A városba megyünk, cukrászdába, te is velünk tartassz, Sodom? – válaszként csak ugrálni kezd az ölemben. Mosolyogva figyelem. Aztán figyelmem Lukára terelõdik. – Fel kéne éresztenem, hogy szólja kneki is, de... amikor ilyen békésen alszik, nem akarom zavarni – simítom kezem óvatosan arcára.

 Megijedek, mikor szemei kinyílnak, s aprót csuklok.

- Felesleges, ébren vagyok – mosolyog rám és tenyeremhez bújtatja arcát.

- Mióta? Én ébresztettelek fel? – kérdem félénken. Én nem akartam zavarni.

- Nem, már akkor ébren voltam, mikor bejöttél – mondja és lehúz magára. Pirultan nézek szemeibe, mikor már alig pár centi van orcán közt.

 Zavartan pillantok oldalra. Kami-sama, elbódít a közelsége, az illata, a teste melege, a pillantása.

- Öhm... A többiekkel úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a városba, egy cukrászdába. T-te is velünk jösz? – motyogom kérdésem. Kapok arcomra egy csókot, mitõl, ha lehet, az a terület mégjobban égni kezd.

- Persze. Nem hagylak egyedül. Azonban meg kell ígérned valamit – néz komolyan aztán szemeimbe. Alig tudok rá figyelni, olyan jól esik az, ahogy ujjait a hajambabújtatva simogat.

- M-mit? – kérdem és beharapom ajkam.

 Hála az összes szentnek, nem hagyja, hogy tovább sóvárogjak, inkább ajkaimhoz hajol és megcsókol. Viszonzom neki, más választám amúgy sem hagy, és nem is akarom, hogy hagyjon.

 Felmordulva fordít helyzetünkön, s immár fölém hajolva csókol, de úgy, hogy már a levegõben összeakad nyelvünk, s fogaink is összekoccannak.

 Pirultan nézek fel rá. Pihegve figyelem, ahogy õ is figyel, kapokodva kissé a levegõt.

- Többet ne találkozz Kanatával – dorombolja édesen fülembe, s olyan szorosan ölel magához, hogy bennem marad a levegõ is.

 Nem tudom mit válaszoljak, csak nézek rá, mint egy partra vetett hal. Ezt nem kérheti. Nem tilthatja meg! Nem, nem, nem!

 Közömbösen pillantok fel rá, s eltolom magamtól. Meglepõdök kicsit azon, hogy hagyja magát eltaszítani.

- Meggondoltam magam, nem megyek, inkább lepihenek a szobámban – mondom kicsit talán hidegen, s felkelve mellõle, még végigsimítom Sodom bozontját és sietnék kifelé, de elkapja a karom.

- Ngh… - jutalmazza tettem egy kellemes kis nyögéssel. Erre a kicsit elmosolyodok és minden önuralmam latba vetem, hogy ne folytassam. Egyelõre beérem a csókjaival és a közelségével. Pirultan néz fel rám, látszik rajta a teljes zavartság. – Izé… t-te nem u-undorosz t-tõlem? – motyogja zavartan, miközben a kezeivel össze-vissza hadonászik. Kérdésével kicsit nagyon meglep, de miután rájövök, hogy mire is céloz lágyan elmosolyodom.

- Dehogy, Yuki… Miért kérdezel ilyen butaságot? – kérdem, mire még vörösebb árnyalatot ölt magára.

- Csak… eto… én most… fiú vagyok… - nyögi ki nagy nehezen, ezzel is igazolva, hogy az elõbb jóra gyanakodtam. Nem lehet könnyû így neki, hiszen eddig mindig nõként született újjá. Megrázom a fejem, hogy megnyugtassam, hogy tõle én sohasem fogok undorodni, majd engedve a csábításnak végigsimítok puha arcán, mire újból macskát játszva belesimul a tenyerembe.

- Yuki! Luka! Gyertek ebédelni! – töri meg Toko-chan hangja ezt a kedves pillanatot. Esküszöm… mindenkit bezárok valahova csak azért, hogy jó hosszú ideig ne zavarjon meg minket senki.

- Evés után induljunk, nem akarok estig ott maradni, azon a birtokon – pislog rám, mire bólintok, hiszen én sem szeretném túl hosszúra húzni a kiruccanást.

- Jó. Elõbb megkerítem Sodomot, menj csak elõre – nyomok csókot puha ajkaira, mire ismét elpirul, majd kicsit ölben felemelve talpra állítom és megyek Sodom után szaglászni.

***

 Hotsumáékon kívül mindenki megjelenik az asztalnál, bár ez nem meglepõ. Sõt, legalább pár emberrel kevesebb idegesít. Yuki egész étkezés alatt próbál belém imádkozni valami ételt, de sajnos nem vagyok éhes így könyörgése hiábavaló. Sodom azonban egyszer csak elunja ezt az egészet és egy hatalmas hús darabot orvul a számba töm. Kicsit meglepõdök a váratlan támadástól, majd sztoikus nyugalommal figyelem ahogy Yuki elneveti magát, míg rágcsálom a húst.

Viszont nem eszik olyan forrón a kását. Hirtelen közelebb hajolok hozzá, mire kicsit ijedten szökik hátrébb. Biztos azt hitte, hogy le akarom smárolni mindenki szeme láttára… Leesik a földre, és kevesebb, mint egy perc alatt Isuzu-san ölébe kerül, aki már szalad is vele. Hogy ez a kuruzsló! Magát orvosnak nevezõ közveszélyes õrült pszichopata! Hogy merészel hozzáérni, sõt az ölébe venni?! Villámsebeséggel érem be õket és a dokit kigáncsolva veszem ki karjaiból szerelmem, akivel szaladok vissza, felfele a pincékbõl minél távolabb ettõl a sarlatántól. Hiába szorít rá Yuki az ingemre, addig le nem teszem, ameddig biztos távolságban nem tudhatom Isuzutól. Egészen a szobájáig viszem, ahol leteszem a kanapéra. 

- Indulunk? – némán bólintok és a alsó fiókot kihúzva elõhalászok egy tõrt, majd felé nyújtom.

- Ezt tartsd magadnál, nem akarom, hogy bajod essék – mondom, mire elmosolyodik.

- Jó.

***

 A Hoshiyo birtok egy eldugott kis hely nyugati stílusban építve. Már vagy száz ilyet láttam így engem annyira nem hengerel le, mint a padon üldögélõ Yukit. Beszélgetek egy kicsit a házigazdával, majd intek Yukinak, hogy jöjjön.

- Erre jöjjenek, a kard az alagsorban van. Különös zöldes fény veszi körül…. – vezet minket a kicsit furcsa öregúr, de mondanivalójára felkapom a fejem.

- Fény? – húzom el a szám. Komolyan… ezért utaztunk ennyit?

- Igen, látja? – mutat egy állványra, mikor egy kisebb szobába lépünk. Az állványon valami görög istennek a szobra, ennek a kezébe helyezték a kardot, ami zölden villódzik.

Közelebb sétálok a kardhoz, alaposan végigmérem, majd visszatérek. Hiába jöttünk ide…  ezt az idõpocsékolást…

- Ez egy közönséges kard. Szerzetesé lehetett, azért világít – magyarázom, majd édesem hátáras simítom a kezem. – Menjünk, Yuki.

 Bólint és már indulunk is. Még napnyugta elõtt visszaérünk és beszámolunk Takashiro-samának a fejleményekrõl, ami ugyanannyira lelombozza, mint megnyugtatja. Aztán kezdetét veszi a végeérhetetlen traccsparti, amit minden este megrendeznek és nekem is kötelezõ részt vennem rajta, annak ellenére is, hogy a némafilmekben többet beszélnek, mint én egy ilyenen. De azt nem mondom, hogy nem éri meg, ugyanis Yuki minden este, majdhogynem óramû pontossággal ugyanakkor álmosan dõl nekem, amit nagyon élvezek.

- Menjünk aludni – nyöszörgi álomittas hangján, amit majd egy reggelen is szeretnék visszahallani és ásít egyet. A többiek is beleegyezõen bólintgatnak és minden szétszéled.

Yuki is feláll, kissé kómásan, karomat még mindig szorongatva kezd szobája felé araszolni. Csendben követem, majd mikor a szobájába érünk meglepetten pislog rám, mintha nem vette volna észre, hogy eddig õ hozott.

-Ö… Luka… - pislog még értetlenül párat. – Szeretnél valamit? Biztos te is fáradt lehetsz, jobban járnál, ha pihennél kicsit. – Hogy szeretnék-e valamit? Micsoda kérdések… Nem szólok semmit, csak elgondolkodva figyelem az arcát. Majd mikor már kellõképpen értetlen és zavart arcot vág lassan kezdek felé lépdelni egy közelebb és közelebb hozzá, míg õ úgy hátrál, mint egy sarokba szorított nyulacska. Aztán mikor már nem tud hova hátrálni, hátraesik, mivel nem vette észre a mögötte álldogáló ágyat. Lassan feltérdelek az ágyra és fölé magasodok.

Némán néz rám kissé kétségbeesetten vörös pofival, de csak egy szó nélkül hajolok hozzá közelebb és közelebb az arcához. De mivel oldalra néz, nem a szemembe így szabad utat kaphattam a nyakához. Halvány puszit hintek rá, majd füléig csókolom, ahol fülcimpán lágyan karistolom fogaim.

-L…Luka…? – kapaszkodik a vállamba és mintha kicsit próbálna távolabb tolni. De hiába szeretnék a szemébe nézni, mert õ becsukott pillákkal, összepréselt ajkakkal és vörös pírral vár. Lehet, hogy nekem is kéne? Mivel nem teszek semmit, bátortalanul kinyitja a szemeit és rám pillant. Na végre… Tekintetünk összekapcsolódik és hajába túrva egy újabb lassú csókot váltok vele.

- Jó éjt. – súgom a fülébe aztán ott hagyom a kissé megilletõdött szerelmem, pedig sokkal jobb elfoglaltságot is tudnék.

A másnap reggel ugyanúgy indul, mint mindegyik másik. Egyesek zajonganak, mások zajonganak a többiek meg zajonganak. Egyszer, csak egyszer lenne csend vagy nyugalom… De valami mégis másabb. Yuki nincs a közelemben. Erre a gondolatra, mint valami vadászkutya kezdek szimatolni szerelmem után, de nem találom meg. Az egész birtokot felkutatom, de még mindig nincs sehol, még a szobájában sem. Végül más lehetõség nem lévén felkeresem Takashiro-samát, aki elmeséli, hogy Yuki visszament az árvaházba látogatóba, de este jön is vissza. Megköszönöm az információt és már kocsiban is ülök az árvaház felé hajtva.

Viszonylag gyorsan odaérek, de amit látok az nem éppen kedvemre való. Yukin egy rakás gyerek lóg, de ez még elmegy, de az, hogy az az idegesítõ Kanata ott van vele. De Yuki sem tanul soha semmibõl…

Gyilkos tekintettel kettejük közé állok, a gyerekek kicsit megrémülten pillantanak rám, míg „Kanatának” gonoszkás vigyorra húzódik a szája.

-Na mi van, megjött a pórázon tartott pincsi is? – provokál, de csak egy még sötétebb pillantást kap válaszul.

- Hé, itt vannak a gyerekek is. Ne csináljatok balhét… - kér minket Yuki, de válaszra nem méltatva folytatjuk tovább a farkasszemezést.

- Én nem csinálok balhét, csak a gyerekeket jöttem meglátogatni és persze szerettem volna bocsánatot kérni tõled. – pillant ártatlanul Yukira és mézes mázos hangjától a gyomrom felfordul. – De még mindig várom a válaszod a kérdésemre. – kerülne ki, hogy közelebb kerülhessen Yukihoz, de karomat gyorsan kinyújtva megakadályozom.

- Na de Zess… - vigyorog tenyérbe mászóan. – Nem gondolod, hogy ez már túlzás? Nézd, hogy megijesztetted a gyerekeket… - búgja és valóban. Az egyik érzékenyebb kisgyerek elpityeredik. Nyílván érzi a nem túl kedves hozzáállásom Katanához. Yuki próbálja csitítgatni, de nem igazán jön össze neki.

-Hagyd csak, menj vele, hiszen érted jött. Én majd lenyugtatom õket. – mosolyog, mire Yuki lehámozza magáról a többi kicsit, búcsúzkodik és már karját elkapva hurcolom is. – Várom a választ a kérdésemre! – kiabál utánunk az áspis kígyó, mire még gyorsabb tempóra kapcsolok.

Néma csendben ülök a volán elõtt és hajtok a birtok felé. Yuki kicsit feszeng a társaságomban.

-Bocsánat… szólnom kellett volna, hogy hova megyek, hogy ne aggódj miattam. – szólal meg hosszú idõ múlva.

- Mire vár választ? Remélem nem bocsátottál meg neki. – dörmögöm válasz helyett.

- Semmire, mármint… - akad meg a mondanivalójában. Szóval nem akarja elmondani.

- Mindegy. – parkolok le az udvarban és szállok ki az autóból. Bemegyek a házba, ott pedig a kérdéseket figyelembe se véve be a szobámba. Sodom az ugrabugrálásaival próbál felvidítani, de nem megy neki. Mit akarhat tõle és mi lesz Yuki válasza? Miért nem bízik bennem annyira, hogy elmondja? 

- Sodooommm... – mormog Luka, mire az említett már katonapózba is vágná magát. Piros arccal pislogok a fölöttem lévõre, aki pár másodpercig még rajtam tehénkedik, majd egy sóhaj kíséretében felkel, s engem is felsegít.

 Beszélgetést hallva, arra fordulok. Takashiro-sama és Isuzu-san azok. „Bátyám” int, míg a doki felénk szalad.

- Micsoda meglepetés belétek botlani már korán reggel! – kitárt karokkal röppen Luka felé, de õ ellép, s a doctor karjaiban már csak a levegõ pihen. Nem úgy nét ki, mint akit ez zavarna, inkább rám veti magát. – Yuki-chan! Olyan régen láttalak! Mondd csak, nincs kedved egy kis kivizsgáláshoz? Lukának jobban örülnék, de hát õ nem akarja…

 Mikor már megszánnám ezt a szerencsétlent, Luka elkapja elõlem. Gallérjánál fogva emeli a magasba.

- Luka mégis mi a baj? Csak nem féltékeny vagy? Jaj ne aggódj, sosem csalnálak meg! – Még így is próbálja megölelni, de Zess félredobja. – Ez nem volt szép! – nyafog a földön, mire Takashiro-samával együtt nevetni kezdünk.

- Különben pont titeket keresünk – szól, miután kinevettük magunkat. – Ma nem a rendes csoporthoz fogtok csatlakozni, hanem elmentek egy régi ismerõsömhöz, akinek a birtokába került egy duras kardot, aminek állítólag különleges képességei vannak, de egyszerû emberek nem tudják megérinteni. Mivel Luka az egyetlen, aki ezt le tudja ellenõrizni és mivel õ nem megy nélküled, ezért mindketten mentek.

- Rendben – bólintok. – Mikor induljunk?

- Délután, de estére vissza kell érnetek. Furcsa dolgok történtek azon a környéken az utóbbi idõben.

- Értettük, vigyázni fogunk! – bólintok ismét lelkesen. Takashiro-samaék intnek, Isuzu-san még egy csábos pillantást vet Lukára, akit láthatóan nem hat meg vele.

- Most kivételesen örülök, hogy nem kell részt vennünk a küldetésen – fordulok párom felé, mire kérdõn néz rám. – Mindig miatta, aggódtok meg rám vigyáztok és te is mindig miattam sérülsz meg. Ha én nem vagyok ott, akkor lehet jobban tudtok a harcra koncentrálni.

- Ugyan már… - simogatja meg buksimat, majd arcomon cirogat végig. Márcsak erre az érzésre is bizseregni kezd bõröm, s elpirulva nézem egyre csak közeledõ lényét.

- Yuki! Yuki, merre vagy? – hallom meg Hotsuma kiáltozását, s Luka feje súllyát érzem vállamon. – Yuki! Miért nem válaszoltál? – kiabál le az ablakból, mikor megtalál tekintetével. Szegény Lukám, úgy nézhet ki, mint egy gyerek, aki elõl elvették a játékát. – Luka jól van? – kiált meglepetten, mire az említett összeszedi magát, s a ház fele kezd sétálni.

- Persze jól van. Lehet, hogy csak fáradt meg hát… - próbálok válaszolni tavartan. Luka eltûnik, s Sodom értetlenül pislog rám. Hotsuma mellett egy alak rajzolódik ki, Shuusei. A szöszi rögtön át is veti karját a nyakán, s valamit mondanak. Elpillantok, úgy érzem felesleges harmadik vagyok, Shuusei mindig úgy néz rám, mintha próbálnám elvenni tõle Hotsumát, de ez nem így van… én Lukát szeretem…

***

 Két óra múlva elmegyek megkeresni Zesst, hogy induljunk neki, hogy korán végezzünk a feladattal. Bekopogok szobája ajtaján. Olyan furcs, egyáltalán nem emlékszem erre a szobára emlékeimbõ, ami van, abban mind az én szobámban vagyunk Lukával, s ez a lakrész érintetlen. Nem értem, de nem is fogom úgy néz ki…

- Luka, itt vagy? Bemehetek? – szólongatom, de semmi reagálás nem jön rá. Óvatosan kinyitom az ajtót, s meg is pillantom a keresett személyt. Az ágyában fekszik, lecsukott szemekkel. Talán alszik. Lassan leülök mellé, s végignézem tökéletes testét, ahogy az ágyon elnyúlik. Szinte öntudatlanul érek ujjaimmal ajkaihoz, s mikor kinyílnak szemei, tulajdonképpen csak akkor jövök rá, hogy milyen közel kerültem hozzá. Meglepetten kiálltok fel, s szinte szaltót vetek, ahogy felülök.Egész belepirulok a zoknimba.

- Én… én… én csak… izé… - motyogom zavartan. Válasz nem is érkezik erre. Felül, én meg pattanok fel, hogy kimehessek, de megragadja karom, s leránt magához. Az ölébõl pislogok fel rá, ahogy köém fonja karjait. – Ez nem az amire gondolsz, eszem ágában sem volt téged megcsókolni és… - próbálom kimagyarázni magam, de sehogysem megy.

 Államat fogja meg, s maga delé fordítja arcom, mire mégjobban melegem lesz, arcom is forr már. Ajkait az enyémnek nyomja, mire azonnal megnyitom elõtte sajátomat, hogy lassú, gyengéd csókot váltsunk. Amikor szájunk elválik, õ mosolyogva simul hozzám, mint valami jóllakott óvodás. Szívecském gyorsabb ütemre kapcsol, s arcom szinte lángol, de mindent megér ez a finom bizsergés, ami ajkaimon játszik. Nem tudok szólani, piros arcom nyakába temetem, s mellkaását átölelve bújok hozzá. Alig érem át, de akkor sem eresztem, ahogy õ sem engem. Jól esik most ez. Ahogy megcsókolt… wááá… úgy érzem a pocimban pillangók repdesnek, s az egész testem jólesõen járja végig a bizsergés. Annyira finom és… valahogy ismerõs érzés, lehet, hogy amúltban… jajj, de akkor én lány voltam! Mi van, ha… ha most… Ajajajajj!

- Ngh… - jó, próbáljuk újra, jól esett ez a simitás a combomon, de mondani akarok valamit, nem nyögni neki. Pirultan nézek fel rá, de az õ tekintetében nem látok olyat, amit most keresek, csak gyengédséget, s valami ismeretlen csillogást. – Izé… t-te nem u-undorosz t-tõlem? – motyogom zavartan,s kezeimmel mutogani kezdek. Ha légy lenne a szobában, most tuti lecsapnám észrevétlenül.

 Meglepetten pislog rám, majd elmosolyodik.

- Dehogy, Yuki… Miért kérdezel ilyen butaságot? – faggat, mire jobban elpirulok, lassan ez az alapszínem.

- Csak… eto… én most… fiú vagyok… - nyögöm ki nagy nehezen. Látom, hogy megérti, de gyengéden megrázza a fejét, s végigsimit arcomon. Belesimulok tenyerébe, olyan jó meleg.

- Yuki! Luka! Gyertek ebédelni! – kiált az ajtón kívülrõl Toko-chan. Luka felé fordulok.

- Evés után induljunk, nem akarok estig ott maradni, azon a birtokon – pislogok rá, mire bólint.

- Jó. Elõbb megkerítem Sodomot, menj csak elõre – nyom egy csókot ajkaimra, mire elpirulok, s úgy megyek kifelé, hogy nem emlkszem, mikor érte a lábam a földet.

***

 Már mind az asztalnál ülünk, kivéve Hotsumáékat, õk soha sem ebédelnek velünk, mintha derogálna a társaság, de ez már megszokott. Lukát próbálom meggyõzni arról, hogy egyen valamit, mert az a reggelire szánt szõlõ, nem fogja megfeküdni a gyomrát, de nem nagyon megy. Sodom “emberi” alakban van, s Zess mellett falatozik jó nyugodtan, közben gazdája szájába tól egy húsdarabot, mikor megunja, hogy nem hallgat rám. Meglepetten pislogok rá, majd nevetni kezdek. Az az arc… hehe…

 Amikor közelebb hajol, kissé ijedten szökök hátrább a széken, vagyis le a földre. Az asztal alól pislogok a mellém lépõ Isuzu-sanra, aki felkanalaz, ölbevesz, s indul velem a pincék felé. Meglepetten kapkodom a fejem, de így sem sikerül realizálnom, hogy mikor kerültem át Luka ölébe, aki úgy visz a lépcsõn felfele, mint valami mennyasszonyt. Nagy szemekkel nézek rá, s mellkasánál rászorítok a fekete ingére, hogy mostmár letehet, de nem hallgat rám, csak a szombámba érve tesz le a kanapéra. Hát jó, nekem itt is jó, legalább nem kellett koptassam a lábaim. Mikor a szekrény felé lép odafordulok felé.

- Indulunk? – bólint, s az also fiókokbók elõvesz egy tõrt. Melglepetten nézem, ahogy közeledik.

- Ezt tartsd magadnál, nem akarom, hogy bajod essék – mondja szokásos stílusában, maint elmosolyodok.

- Jó.

***

 A Hoshiyo birtok csendes, nyugodt hely, gyönyörû kerttel, hatalmas rezidenciával. Azon gondolkozom, hogy egyáltalán még Japánban vagyunk-e, mert ez a ház tuti nem úgy néz ki, mintha ide tartozna. De gyönyörû, akár az Árnybirtok. A kerti padocskán üldögélek, míg Luka Takashiro-sama ismerõsével beszélget, majd mikor int, odamegyek én is.

- Erre jöjjenek, a kard az alagsorban van. Különös zöldes fény veszi körül….

- Fény? – húzza el a száját Luka értetlenül.

- Igen, látja? – mutat egy állványra, mikor a szobába érünk. Az állványon egy görög istenszobo áll, aminek kezében az igazi kard pihen. Tényleg világít. Lehet azért, hogy sötétben is lehessen vele harcolni, hah.

 Luka közelebb sétál, majd megtér.

- Ez egy közönséges kard. Szerzetesé lehetett, azért világít – jelenti ki mindentudóan, majd a hátámra simítja tenyerét, mitõl engem kiráz a hideg is. – Menjünk, Yuki.

 Bólintok, s viszonylag hamar, még napnyugta elõtt visszaérünk az Árnybirtokra. Takashiro-samát úgy látom nagyon lelombozta ez a hír, de elmondása szerint, örül, hogy semmi köze a durasokhoz a karnak. Egész este beszélgetünk a többiekke. Álmosan dõlök Luka vállának. Minden este ugyanazt játszom el.

- Menjünk aludni – nyöszörgöm és ásítok egyet. A többiek is álmosan pislogva bólogatnak, majd a ház lassan elcsendesül, s mindenki a saját szobájába betérve megy Álomországba.

 Pár perc, míg felfogom, hogy Luka még velem van, vagyis lehet én hurcoltam fel a karjánál fogva, de túl fáradt vagyok a visszaemlékezéshez. Meglepetten pislogok rá, hogy miért nem ment a saját szobájába…

-         Sodom, hát te? – kérdi, miközben az említett a haját kezdi húzni, mire Yuki néha fel-felnyikkan. Ez már nekem sem tetszik, hiszen ez fáj Yukinak.

-  Viselkedj! – szólok rá és átveszem a saját vállamra, mire az én hajam kezdi huzigálni, de nekem annyira nem fáj, vagy csak jobban elviselem. Yuki viszont kuncogva veszi el Sodomot és teszi le a földre, aztán elkezd kutatni a zsebeiben és egy pillanat múlva elõvesz egy labdát, amit Sodomnak ad. Több se kellett, máris játszik vele, mint macska a gombolyaggal.  

-  Hajolj le! – kér mosolyogva mikor visszatér hozzám. Kicsit furán nézem a szokatlan kívánság miatt, de teljesítem a kérést.

 Kicsit elõrehajolok, mire elkezdi rendezgetni, simogatni a hajam. Kicsit hosszabbra nyúlik, mint amennyi szerintem egy rendes hajigazítás és még mielõtt elvenné a kezét, mintha enyhe pír öntené el az arcát. Mielõtt azonban elemelné a kezét gyorsan a tenyerébe simítom az arcom. Behunyom a szemem és mosolygok. Olyan jó, hogy hozzáérhetek, hogy újra itt van a közelemben. Elkezdi cirógatni az arcom, mire kinyitom a szemeim és Yuki vörös arcával találom szemben magam. Egyre közelebb hajolok hozzá, mire õ újból csak hátrál egyre vörösebben.
Aztán hirtelen súlyt érzek a hátamon. Valami nekem jött és elõredõlök, majd Yukin landolok, aki a földön. Yuki felnyög és én megpróbálok felállni, de ez nehezen megy, mivel Sodom egyfolytában nevetve ugrál a hátamon.

-Sodooommm…- morgom, mire Sodom azonnal megregulázza magát. Felemelkedem, nehogy agyon nyomjam Yukit és elgondolkodom. Vajon folytathatnám itt a földön, amit elkezdtem? Annyi elõnye lenne, hogy nem tudna hova hátrálni. Yuki még mindig pirosan figyel, de még mielõtt eldönthetném, hogy mit teszek, közeledõ léptek zaját és egy beszélgetés foszlányát hallom. Sóhajtva felkelek és segítek Yukinak felkelni. Hogy nekem semmi sem jön össze…

Egy pillanat múlva meg is jelennek a hang tulajdonosai: Takashiro és a doktor. Mikor meglátnak minket Takashiro int a doktor pedig hozzánk szalad.

- Micsoda meglepetés belétek botlani már korán reggel! – tárja ki a karját egy ölelésre és már esne is nekem, de én félrelépek, ezért csak a levegõt tudja karolni. De ez neki nem okoz gondot és Yukira veti magát.

-Yuki-chan! Olyan régen láttalak! Mondd csak, nincs kedved egy kis kivizsgáláshoz? Lukának jobban örülnék, de hát õ nem akarja…

Az agyvizem egy másodperc alatt felforr és köpenyének gallérjánál fogva emelem a magasba azt az idegesítõ pszichopatát, aki orvosnak meri hívni magát.

- Luka mégis mi a baj? Csak nem féltékeny vagy? Jaj ne aggódj, sosem csalnálak meg! – próbál fellógatva ölelgetni, de inkább oldalra dobom. – Ez nem volt szép! – nyafog a földön. Takashiro és Yuki nevetésben törnek ki.

-Különben pont titeket kerestünk. – veszi komolyabbra a szót Takashiro. – Ma nem a rendes csoporthoz fogtok csatlakozni, hanem elmentek egy régi ismerõsömhöz, akinek a birtokába került egy duras kardot, aminek állítólag különleges képességei vannak, de egyszerû emberek nem tudják megérinteni. Mivel Luka az egyetlen, aki ezt le tudja ellenõrizni és mivel õ nem megy nélküled, ezért mindketten mentek.

-Rendben. – bólogat Yuki. – Mikor induljunk?

- Délután, de estére vissza kell érnetek. Furcsa dolgok történtek azon a környéken az utóbbi idõben.

- Értettük, vigyázni fogunk! – bólint Yuki lelkesen, Takashiroék intenek, de a doktor még egy utolsó perverz pillantással búcsúzik. Néha meg tudnám fojtani… sõt… sokszor…

- Most kivételesen örülök, hogy nem kell részt vennünk a küldetésen. – fordul hozzám Yuki, mire kérdõn nézek rá. – Mindig miattam aggódtok meg rám vigyáztok és te is mindig miattam sérülsz meg. Ha én nem vagyok ott, akkor lehet jobban tudtok a harcra koncentrálni.

-Ugyan már… - simítom meg a fejét és kezemmel végigsimítok az arcán. Yuki elvörösödik és én immáron harmadszorra próbálkozom azzal a nyamvadt csókkal. Yuki megint eljátssza azt, amit eddig százszor, hátrál, de most nem fog senki megakadályozni.  
Már alig néhány milliméter választ el Yuki finom ajkaitól, amikor kivágódik a ház egyik ablaka a fejünk fölött és Hotsuma kihajol.

-Yuki! Yuki, merre vagy? – kiáltja és én tervemmel felhagyva fáradtan fúrom szerelmem vállába a fejem és szívom be finom illatát. Valamiért úgy érzem, hogy a következõ napokban ki fogok valakit nyírni…  

- Yuki! Miért nem válaszoltál? – kiált le Hotsuma, mikor lenéz és észrevesz minket. Nem válaszol, csak bizonytalanul végigsimít a fejemen– Luka jól van? – hallom a meglepett hangot mire elhagyom támaszom és inkább elsétálok, nehogy eljöjjön az apokalipszis.

- Persze jól van. Lehet, hogy csak fáradt meg hát… - válaszolja zavartan Yuki, de a többi részét nem hallom, mert már el is tûntem a helyszínrõl. A szokásosnál kicsit morcosabban megyek vissza a szobámba és vetem le magam az ágyra. Megtalálom a legkényelmesebb helyet és a plafont nézem.  Lehet, hogy tényleg túl korai… de egyáltalán eljön az ideje valaha? Mennyivel egyszerûbb volt minden, amikor Yuki még nõ volt.
Lehunyom a szemem és kitudja, hogy mennyi ideje fekszem ott, amikor ajtókopogást hallok. Nem mozdulok, ki se nyitom a szemem. Majd csak elmegy egyszer.

- Luka, itt vagy? Bemehetek? – szólongat Yuki, de erre se mozdulok. Ennyi kudarc elég volt egy napra. Lassan kinyílik az ajtó és léptek zaja üti meg a fülem. Aztán érzem, hogy mellettem súly nehezedik az ágyra. a következõ pillanatban egy bizonytalan érintést érzek az ajkaimon. Yuki végig futatja ujjait a számon aztán elveszi a kezét. Kíváncsian várom, hogy mi fog történni, de semmi, de valamiért úgy érzem, mintha Yuki egyre közelebb lenne hozzám. Jobb ötlet nem lévén kinyitom a szemeim és az õ arcát pillantom meg, enyhén nyitott ajkakkal, alig pár centire az enyémtõl. Meglepetten felkiált és majdnem hanyatt esik, ahogy felül. A vér szinte a másodperc egy tört része alatt önti el az arcát.

- Én… én… én csak… izé… - hebegi a legnagyobb zavar közepette. Nem válaszolok, csak felülök, mire õ feláll és menne, de elkapom az egyik karját és visszarántom. Egyetlen szerelmem az ölemben landol és karjaimmal átölelem karcsú, törékeny testét.

- Ez nem az amire gondolsz, eszem ágában sem volt téged megcsókolni és… - próbálja tagadni elég gyengén, mire állát megfogva, gyengéden fordítom magam felé az arcát és finoman rátapasztom ajkaim az övéire. Azonnal kinyitja a száját megadva a bebocsátást és lassú, visszafogott játékra invitálom.

Mikor rövid csókunk véget ér mosolyogva hozzásimulok és nem eresztem. Remélem nem óhajt megmozdulni, mert én nem fogok. Érzem, hogy dobog a szíve. Legszívesebben egész nap ezt hallgatnám. 

 Reggel egy napsugár ébreszt, ami bekiváncsiskodott az ablakon. Fejemre húzom a párnát, de már nincs esély arra, hogy visszaaludjak. Felkelek és egy zuhany után felöltözöm. Elindulok az ebédlõbe, ahol már ott van Toko és Tsukumo. Amint leülök, meg már mindenki kellemesen elcseverészik.

-         Jó reggelt! – köszöntjük Lukát is, mikor belép az ebédlõbe. Int a kezével, majd a hátam mögé érve, beleborzol hajamba. Mindegy, amúgy is kócos volt. Felnézek rá és elmosolyodom.

-         Luka, te mit eszel reggelire? – kérdem, miközben bekapok némi ennivalót.

-         Semmit – jelenti ki, majd leül és útjára ereszti Sodomot az asztalon.

-         Pedig enned kéne valamit... – nyammogja Tsukumo. – Ma sok dolgunk lesz, kelleni fog az energia.

-         Egyetértek – bólogat Toko-chan is, aztán elviszi a tányérját a konyhába, rövid idõm belül Tsukumo is követi.

-         Luka, igazuk van. Valamit kell enned az ebédig – nézek aggódva Zess felé. – Különben is, a reggeli a nap legfontosabb étkezése.

 Egy szõlõszemet lopok a gyümistálból, majd a szájához nyomom.

-         Áááá – mondom mosolyogva és erre már megcsillan a szeme, szétnyitja ajkait, én meg beteszem a szõlõszemet. Szórakozottan adogatom szájába a szõlõszemeket, majd az utolsó szemnél Luka elkapja a csuklóm. Ujjaim ajkain felejtõdnek. Elõredõl, mélyen a szemebe néz. Szívem is gyorsabb ütemre kapcsol.

-         Luka... – ejtem ki nevét meglepetten, hátrább dõlök, de követ.

 A pillanatot az ajtó csattanása töri meg, mire Luka is szabaddá teszi kezem. Zavartan, tûzpiros arccal sütöm le tekintetem. Attól félek, hogy meghallja szívem dübörgését.

 Hotsuma és Shuusei foglalnak helyet az asztalnál.

-         Yuki, neked mi bajod és Shuusei te meg min vigyorogsz? – kérdi kissé idegesen Hotsuma.

-         Csak azon, hogyha jól látom Yuki nem bírja az erõs ételeket... – mondja Shusei.

-         I... igen... pontosan – bólogatok gyorsan. Amint látom Hotsumának ennyi is elég.Visszaül a székére.

 Az reggeli elfogyasztása után kimegyünk Lukával sétálni. Szombat van, úgyhogy nincs suli. Csendesen haladunk egymás mellett. Vele még így is nyugodt vagyok. Néhány madárka csicsereg, míg a birtokon lévõ fák hatalmas, zöld lombjai eltakarják õket.

 Hirtelen valami a vállamra ugrik. Ijesten sikoltanék fel, de aztán rájövök ki is volt.

-         Sodom, hát te? – kérdem a kis feketeséget, akinek a szeme játékosan ragyog, mint mindig. A hajamat kezdi húzgálni, mire fel-fel nyikkanok.

-         Viselkedj! – szól rá Luka és a saját vállára veszi, mire az õ haját kezdi húzigálni.

 Felkuncogok és elveszem tõle Sodomot, majd leteszem a földre és odaadom neki a zsebemben lévõ labdát, ami mindig nálam van. Hmm, máris nincs gond vele, egy darabig el lesz egyedül is.

 Visszamegyek Luka mellé.

-         Hajolj le! – kérem mosolyogva. Furcsán néz rám, de megteszi.

 Kicsit elõrehajol, mire rendezem tincseit. Miután végzek, még csinálok pár simitást. Valamiért nincs kezdem elengedni. Szívesen játszom a hajával. A gondolatra is elpirulok. Mikor elvenném a kezem, õ a tenyerembe simitja arcát. Meglepetten nézek rá. A szemeit behunyja és mosolyog. Olyan ritkán látom mosolyogni. Pirultan cirogatom arcát, mire kinyitja a szemét. Ha lehet belepirulok a zoknimba. Egyre közelebb hajol, én meg egyre hátrább. Szívecském már vágtába kezdett, de úgy, hogy csoda, ha nem hallja meg. Valamiért olyan közel érzem magamhoz. Olyan melegem lett hirtelen.

 Aztán hirtelen megdõl, és mindketten a földre esünk. Luka fölöttem, a hátán meg Sodom ül, emberi alakjában. Felnyögök. De nehezek.