Karakter: Dr. Sean E. Mendosa Megjegyzés: (Asszonykámnak)
- Elnézést, nem tudtam, sajnálom. – helyes a meglepettség és most már remélem, hogy vissza fog venni magából. – Kerüljenek beljebb, kér valami italt? – bár ahogy bemutatkozott, meg az utcán is, meg kell válogatni, hogy azok után mit hiszek el neki és mit nem, abból amit mutat, de azt hiszem, hogy itt igen is házasság lesz…
- Az jól esne. Ásványvíz van? Még valami, csak Eviant iszok, szóval ha nincs, akkor inkább hagyjuk. – kötözködök vele, csak hogy érezze a törődést… na jó azért nem kéne ennyire gecinek lenni… talán.
- Persze, mindjárt hozom, addig fáradjanak beljebb. – beljebb megyünk, majd leülök a fotelbe, de amikor meglátom, hogy meghozza a vizet illemnek megfelelve, állok fel és nézek rá. Hogy én mennyire utálok a szüleimmel és más emberek társaságába lenni, akik nem éppen azt lesik, miként elégítsék ki a vágyaimat.
- Engedje meg, hogy még egyszer elnézést kérjek, amiért lebunkóztam. Hatalmas hibát vétettem. – nocsak nocsak, még a végén itt megalázkodik. Helyen, ha akarod akár le is térdelhetsz és a farkamat a szádba veheted.
- Azucena! – szóval ez a neve. Legalább ezt is megtudtam és tudom, hogy miként hívjam. Nem akarnám a szülei előtt babázni a kicsikét.
- Ugyan kérem, hagyják. – legyintem le őket, mert sejtem, hogy lesz itt valami, de szálljunk be a játékba. - Örülök, hogy így gondolja kisasszony, de azért legközelebb tényleg válogassa meg, hogy kivel milyen hangot üt meg. – az oktatás azért rá is fér, ahogy elnézem.
- Azt fogom tenni. – el is várom a feleségemnek minden mozdulatomat lesnie kell… bár amennyit otthon vagyok. – De tudja, hogy mit nem tudok magamnak megbocsátani?
- Kíváncsian hallgatom. – na most kezd érdekes lenni.
- Azt, hogy nem rúgtam magát tökön, amint megláttam! – la is önt a pohárral, amire nem kicsit ledöbbenek. Azt hittem legalább kultúrálja magát, de úgy néz ki, most kezdődött el a harc, amit élvezni fogok, és ezek után be fogom törni a kisasszonyt. A szülei egyből bocsánatot kérnek, és már hozzák is a törölközőt, amit meg fogok és úgy lépeket az ajtóba.
Látom, hogy a kocsit várja, de azért, amit akarok megmondom neki, de vigyorgok. Nem volt még ilyen vadmacskával dolgom, de most ez érdekes parti lesz úgy gondolom.
- Ha ilyen szelíd és nőies vagy, akkor soha senki sem fog elvenni, ugye tudod? – mondom és most még én is elveszítem a modoromat, bár annyira nem érdekel ez a házasság akkor is meg lesz, még ha most csak a középső ujját tudja nekem mutogatni.
- Magasról teszek a véleményedre! – be is csukja az ajtót, majd úgy hajt el, én meg vigyorogva nézek utána. Egyre jobban érdekel és meg akarom szerezni magam, de ma estére úgy látszik más partner kell szermányolnom magamnak, ami nem lesz túlságosan nehéz, mert csak Cecilt kell felhívnom, aki szinte repül velem az étterembe, ahol enni fogunk egy jót, bár előtte még haza kell mennem.
- Tényleg sajnáljuk a lányunk viselkedését eddig nem volt ilyen. Nem is tudjuk mi ütött belé. – szabadköznek a szülei.
- Nincs semmi baj. Mostantól a lányuk az én felelősségem, ha elvégre a férje leszek. – mosolyodok el. – De most megyek. – mondom, majd ott hagyok mindenkit és végre haza megyek a lakásomba, hogy leszedjem magamról ezt a göncöt és egy másikat vegyek fel, amiben eltudok menni az esti kis szex előjátékra.
Beülünk az étterembe, de nem nagyon beszélgetek, mert hát Cecil folyamatosan járatja a száját, de majd csak túl élem valahogy ezt az estét, legalább is a vacsorát, a többi része élvezetes lesz a számomra is, vagy csak a számomra…
Ahogy vacsorázunk, és körbe nézek egy érdekes nőszemélyen akad meg a tekintetem. Itt van a drága menyasszonyom és egy vadidegen férfival. Azt hiszem éppen itt az ideje, hogy egy kicsit aláfűtsek.
Elnézést kérek a vacsoravendégemtől, de örülök, hogy végre megszabadulhatok tőle egy kicsit. Felállok, majd úgy sétálok oda hozzájuk.
- Szia drágám. Nem is tudtam, hogy ma ide jössz? – szólok, de a fickóra nem is nézek.
- Takarodj innen nem vagyok rád kíváncsi és nem vagyok a drágád. – mondja villámló tekintettel.
- Zaklat téged ez az alak Csillag? – nocsak ennek a mitugrásznak is van hangja. Meg mi az, hogy Csillag? Itt röhögöm képen őket komolyan.
- Inkább te zaklatod a menyasszonyomat. – mondom a kis görcsnek, akinek erre nem kicsit elkerekedik a szeme és úgy néz az említettre.
- El vagy jegyezve?
- Nem vagyok eljegyezve és főleg nem érdekel ez a bunkó paraszt. –rám néz eléggé megvetően. – Nem vagyok a menyasszonyod.
- Pedig a menyasszonyom vagy kis cicám. Lehet, hogy a gyűrű nincs még az ujjadon, de a feleségem leszel és erről a szüleid is gondoskodni fognak.
- Azt hiszem hívom a rendőröket. – kussolj már te kis senkiházi.
- Nem kell, vagy ha szeretnéd, hogy téged vigyenek el, akkor csak nyugodtan. – nem fogok veszíteni egy ilyen senki ellen, mint ez a kis köcsög.
- Húzz el innen. Nem vagyok rád kíváncsi. Meg örülnék, ha hagynál a pasimmal vacsorázni. – elkezdek nevetni. Ezzel nem fog elérni semmit.
- Felszedsz egyből valakit és kikiáltod egyből, hogy a pasid? Ezzel nem fogsz elriasztani drágám. – kacsintok rá. – Holnap majd találkozunk. – hagyom ott őket és nem érdekel, hogy mit duruzsolnak vagy mit nem. Nekem már azért megérte, hogy láttam a fickó teljesen döbbent arcát.
Visszaülök a helyemre és ahogy látom a hangulatot sikerült elrontanom eléggé. Már nincs olyan nyugodt és felhőtlen bájcsevely. A fiúka teljesen magába roskadt, csak gondolom nem akarj itt hagyni a drágámat, de ne aggódjon senki majd én megvigasztalom. Végül amikor kifizettem a számlát elmegyek az étteremből, de a csajt inkább elzavarom nincs már hozzá kedvem. Haza megyek inkább és alszok egy jót.
~*~
Másnap a munkahelyemen elég érdekes dolog történik. Egy sürgős esetet hoznak be azzal, hogy valami világítós mit tudjam én micsoda esett rá és eléggé súlyos sérülései vannak és most a főorvos parancsára nekem kell elvállalnom még akkor is, ha nem érdekes eset, bár ki tudja, még bármi is kisülhet belőle, vagy produkálok súlyosabb esetet.
Ahogy a köpenyemben sietek a mentősök elé, meg látok egy számomra érdekes emberkét.
- Már is nem bírtad nélkülem drágám? Csókot is szeretnél adni? – vigyorom le sem mosható az arcomról.
- Nem miattad jöttem és tűnj az útból. – próbál ellökni, de meg fogom a kezét.
- Csak óvatosan, mert én fogom megvizsgálni a kis barátodat.
- Most fenyegetni akarsz? – szór villámokat a szeme.
- Én semmi ilyesmit nem mondtam. – engedem el végül a kezét, majd tovább haladok. – De nem tudom, hogy mennyire leszek fáradt, vagy esetleg oda adom az egyik ujjoncnak, aki semmit nem tud a dolgokról. – vonom meg a vállamat.
- Undorító féreg vagy utállak. – kiabálja utánam.
- Válogasd meg a szavaidat édes menyasszonyom. – hagyom ott, majd végül megyek a beteghez, aki gondolom a tegnapi férfi. Sajnos felesküdtem arra, hogy megmentem az emberi életeket így az övével sem tehetek másképpen, de hát ez van. Párnapig legalább tuti, hogy a kisasszony is be fog járni, mert itt lesz a fiúkája, akitől el fogom venni.
Amint meg vagyok az életmentéssel, ami nem volt nagy cucc kimegyek hozzá, megtörölve a kezemet.
- Ne aggódj miatta. Túl fogja élni. Viszont legalább egy hétig nem fog menni se dolgozni se sehova innen a kórházból. – Jegyzem meg neki. – Eltört pár bordája és az egyik törött borda elég súlyosan megsebezte, de meg marad. – tájékoztatom, majd ott is hagyom. Nem várok tőle semmit, mert valamiért úgy érzem teljesen felesleges lenne…
Karakter: Dr. Sean E. Mendosa Megjegyzés: (Asszonykámnak)
Egy újabb reggel, ahol a csoportommal kéne keresni egy jó kis nehéz esetet, mert különben mehetek rendelni amit nem akarok. Nincs kedvem hozzá a mai nap folyamán. Ráadásul anyámék is bejelentették, hogy valamit mondani akarnak este... Miért van olyan érzésem, hogy nem fogok neki örülni?
Tovább megyek az irodám felé, de már ott vár az igazgató, ami soha nem jelent semmi jót.
- Öhm. eltévesztette az irodáját. – állapítom meg bármi nemű köszönés nélkül.
- Van egy esetem számára. – nyújtja felém a kartont, elveszem és belekukkantok, de ennek nincs semmi problémája.
- Egy simpla hashajtó kell neki és már mehet is tovább futkározni. Ebben nincs semmi jó. – mondom neki, majd vissza dobom a kartont az asztalra, mert semmi kedvem ilyen kis senkikkel foglalkozni, akinek csak a gyomra fáj, mert rosszat evett.
-Már próbálkoztak mindennel, de csak rosszabb lett a helyzet. – feláll végre a székemről, de a kartont ott hagyja és a kezemet a mellkasára helyezi. – Ha nem csinálja meg, akkor két hétig nem fog kapni új beteget és lent fog dolgozni a többi orvos között. – Grrrr. Tudja mindig, hogy mivel zsaroljon.
A csapatomat összehívva próbálom felállítani diagnosztikát, majd végül kiosztom mindenkinek, hogy ki mit csináljon, én meg addig elmegyek a büfébe és iszok egy kávét. Úgy is tudják, hogy legtöbbet ott találnak meg.....
~*~
Délután végül is úgy döntök, hogy elindulok haza a kis motoromon. Felállszok, majd elindulok haza, de az egyik lámpánál meg kell állnom, ami pont egy modellügynökség előtt van. Egy szép kis pipi jön ki az ajtón én egy fickóval sétálgat, amin elmosolyodok.
- Hé cica nem jössz egy körre? – kérdezem tőle, levéve a sisakomat, majd őt figyelem, amire egy elég felgma képet vág be.
- Bunkó parasztokkal nem kezdek. – jegyzi meg eléggé csípősen.
- Dehogy nem, hiszen egy ott áll melletted, csak nem veszed észre. – szólok még vissza, de végül nem várom meg válaszát, mert zöldre vált a lámpa, így felveszem a sisakomat és elindulok haza, ahol remélehőlet anyámék nem fognak már várni és elmentek a saját házukba, mert most csak nyugalmat szeretnék.
Beállok a garázsba, majdleállítom a motort és végre felsétálok a lakásomba.... Kérlek had legyek egyedül... Csak ne legyenek itt anyámék.
- Sean drágám végre, hogy megérkeztél. – Pedig olyan szépen kértem....
- Sziasztok. – Köszönök nekik, majd beljebb megyek. – Na és mi az, amit reggel akartatok mondani? – Remélem utána szépen fogjátok magatokat és elhúztok, mint délnek a vadlibák.
- Találtunk neked egy jóra való feleséget, akit el kell venned. – jelenti ki az én állam, meg pár emeletet költözik.... Ha most lett volna valami ital a számba tuti úgy csináltam volna, mint a bálna és kiköptem volna valahova.
- Mi van? Remélem csak hülyéskedtek. Nem kell neked feleség elvagyok így ahogy vagyok. – mondom határozottan.
- Nincs apelláta, amúgy meg örülhetsz, mert egy igazán csinos és szemre való feleséget fogtunk neked, aki egy modell. – mondja apám, amire kicsit elgondolkozok, de ez nem lehet jó érv.
- Megnézem, de ha nem tetszik békén hagytok örökre ezzel a hülye házasosdival megértettétek? – mondom nekik, amire elmosolyodnak.
Hát nincs mit tenni, összekaparom magam és már megyünk is háznézőbe, mert az is meg lett persze beszélve. Amikor megérkezünk anyuék kopognak, mire egy komornyik nyit ajtót nekünk. Beljebb megyünk.
- Jó napot kívánok. – Köszönnek anyámék, majd ekkor meglátok egy érdekes lánykát a házuk mögött. Nocsak nocsak. Erre a pipire köszöntem rá az ügynökségnél. Milyen kicsit a világ.
Ahogy anyáék megkérik forduljon felénk megteszi és látom az arcán a felismerést és egyből összehúzza a szemöldökét, majd az anyjáék felé fordul.
- Én ehhez a alpári bunkóhoz nem fogok feleségül menni. – mondja egyből, amire mindenki csak meghökkenve nézi a kisaszony. Odalépek hozzá, majd a kezemet nyújtom.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzak. Dr. Sean E. Mendosa vagyok. – mondom el a teljes nevem és a Dr-t kicsit ki is emelve, de most már csak reakcióját várom, hogy vajon, mit fog ezek után tenni.
Karakter: Graf Christopher von Stellein Megjegyzés: ~ teresának
Mikor végre vége az egésznek, megkönnyebbülten sóhajtok, majd biccentve az angol felé, kisétálok a rommá vált vallatószobából. A hátam mögött szinte rögtön bezárják az ajtót, én pedig nyújtózkodok egyet.
- Von Stellein, Ön ismét remekelt – elfojtok egy ásítást, és egy intéssel köszönöm meg a bókot. Lassan a szobám felé fordulnák, de ekkor kiderül, hogy vannak még más angolok is, más csapatoktól. Beletúrok a hajamba, és egy sóhajjal közlöm, hogy vezessenek oda.
Hihetetlen, hogy mennyire szívósak és erősek. Hitben, arroganciában és modorukban is. A harmadik olyan kemény falat volt, hogy kénytelen voltam megsimogatni egy kicsit. Mondjuk, csak az orrát pöcköltem meg, és mégis majdnem sírva fakadt.
Ez a te katonaságod, és erőd Anglia?
***
Másnap lustán fordulok másik oldalamra, hogy ne kelljen figyelembe vennem a vekker ronda csörgését. Természetesen semmi sincs úgy, ahogy szeretném, így a párna alá rejtem, hogy legalább addig csend legyen, amíg kimászok az ágyból.
A tusolóban szépen megmosdok, mivel tegnap még arra sem volt erőm, hogy bevonszoljam magam a fürdőbe. A csempének nekitámaszkodom, másik kezem pedig a hajamba túrom. Össze kell szednem a gondolataimat, nem inoghatok meg csak így... A végén még angolul szólalok meg, annyira átáll rá az agyam, amit nem vennének kifejezetten jó néven.
Ez az ország már az értelmiséget is szelektálja, szörnyű, ami itt megy. Kapcsolataimnak és családom jó hírének köszönhetem, hogy mindezt elnézik és tűrik. Kopogást hallok meg, így egy törölközővel viszonylag szárazra törlöm magam, felveszek egy gatyát és egy hosszú melegítő nadrágot. A törölközőt a nyakamba akasztom, hogy a hajam ne vizezzen össze mindent.
A takarítás nem az erősségem, sosem volt az.
Az ajtót kitárom, és először csak egy fekete, jól fésült hajkoronát veszek észre, valahol a mellkasomnál. Lejjebb tekintve észreveszem, hogy Helga az, karján pedig a kabátom pihen. Szemei furcsán csillognak, mire eljut az agyamig parázsló tekintetének érzése. Hm.
Lehet, hogy diplomata és vallató vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy véznának és satnyának kell lennem.
- Ó, elnézést a ruházatom miatt, de nem akartam megváratni – köhintek kissé, hogy végre rám figyeljen. Nehezére esik elvonni figyelmét mellkasomtól, és mikor végre az arcomra mered, megeresztek felé egy mosolyt.
- Kérem, fáradjon beljebb, ameddig szalonképesebbé varázsolom magam – állok arrább, hogy be tudjon jönni. Tétovázva néz körül, majd határozottan belép, vizes hajamra tapasztva szép szemeit.
- Jó... - jön meg végre a hangja, és egy sóhajjal leül az asztalomhoz, amin van egy üveg alkoholmentes sör. Kibontom neki, és visszalépek a fürdőbe. Felveszek egy trikót, dögcédulám kiveszem a ruha alól. Nem akarok most semmi katonásat felvenni, még egy kicsit kába vagyok.
Mindig kimenőt kapok, ha háromnál több angolt vallatok, így aludhattam volna tovább is, de ma haza akartam menni, megnézni a házam. Kilépek a zuhanyzóból, és látom, hogy kiszolgálta magát, és rózsaszín ajkait az üveg szájára tapasztja. Kortyol belőle egyet kettőt, mintha ízlelné.
- Import, Olaszországból – szólalok meg halkan, mire rám pillant, és tekintetével követi a mozdulatsort, amivel leülök vele szemben.
- Sör, Olaszországból? - emeli fel kétkedve az üveget. Abban titokzatosan löttyen meg az ital, de nem sajnálom. Van még egy rekesszel odahaza, nyugodtan megihatja.
- Igen. A helyzetem munkám miatt kissé más, mint az átlag katonáké – magyarázom türelmesen, miközben szép haját nézegetem. Ahhoz képest, hogy kemény fizikai munkában van része nap mint nap, egészen ápolt, sőt...
- Már megbocsásson, de akkor miért lakik itt? - bök fejével a lepukkant ágy felé, ami mosolygásra késztet. Annyira édes megnyilvánulás volt, hogy határozott kiállásából órákkal ezelőtt mindent kinéztem volna, csak ezt nem.
- Közelebb vagyok így a fogdához és az idegen katonák börtönéhez. Kellemetlen lenne minden reggel még kocsiba ülni, át áthajtani fél Berlinen. Messze lakok innen, a benzin meg ilyenkor a harckocsikba fontosabb – hunyorítok felé ravaszul, várva, hogy erre a frappáns válaszra ugyan mit felel.
- Rendes katona sosem volt? - hangjában leheletnyi szemrehányás és bosszankodás csendül fel, de nem mer tiszteletlen lenni.
- Bevetésre, kiképzésre gondol? - kérdezek vissza, mire kimérten bólint, s újra ajkaihoz emeli az üveget. Kék szemeim megcsillannak a zöld üveg nyakán, majd folytatom. - Hát, bármennyire is szépíteném, de nem. Bevetésen soha nem voltam, túl értékes vagyok itt, a központban.
Lenézően villannak meg szemei, szinte érzem a bőrén keresztül sugárzó méltatlankodást. Neki biztos meg kellett küzdenie azért, hogy olyan pozícióban legyen, mint amilyenben jelenleg, és jelentős visszatartó erőt is jelenthetett, hogy a női nemhez tartozik. Az árja ideál az az, aki otthon süt, főz, mosogat, színházba rángatja a férjét, és gyereket szül, hogy a társadalom elitje tovább növekedhessen.
- Szóval fegyvert sem fogott a kezében? - kérdezi, mire kuncogni kezdek. Kis botor, már hogyne lőttem volna!
- A panzerfausttal bezárólag mindennel lőttem már. Még csúzlival is – eresztek meg egy vigyort, mire végül elmosolyodik, látszik, hogy felenged a puhításomnak köszönhetően.
- Nem szégyelli, hogy nem mehet ki? - teszi le halk koppanással az üveget, mire megráncolom a homlokom. Észbekap, hogy ez kissé tiszteletlen, így módosít is rajta gyorsan. - Mármint, nem akar ténylegesen tenni valamit?
- Nem – mondom egyszerűen, az arcát figyelve. Tetszik, ahogy mindig tud reagálni a válaszaimra. Lehet, hogy ez a nem kissé mogorva volt, de őszinte voltam. Eszem ágában sincs kirontani a csatamezőre. Nem vagyok odavaló, engem asztal mögé teremtettek.
- É-értem.
- Nekem hamarosan indulnom kell haza, meg kell etetnem Nero-t – állok fel lassan, mire habozva követi a mozdulatot. Szemeiben felcsillan az értetlenség, de eszem ágában sincs megkönnyíteni a dolgát, hogy jobban elmagyarázzam.
- Nero?
- Igen. A házvezetőnő kissé bolond és habókos, sokszor elfelejti – biccentek, és felveszek egy hosszú kabátot. Gallérját felhajtom, hogy a nyakam ne látszódjon ki annyira.
- Nero kutya? - lép ki előttem az ajtón, kíváncsi hangja igazán mókás hangulatot kölcsönöz az egész beszélgetésnek, ami tulajdonképpen az volt, hogy tudomásomra akarta hozni, mennyire nem tökös dolog vallatni.
- Hát, nem is kiscicát dédelgetek – hajolok le hozzá kissé, mire halvány pír kerül fel az arcára közelségemtől. Veséig látó tekintetemmel kissé elbűvölve tartom, majd elhajolok arcától, és felajánlom neki a karom.
- Jöjjön el, és nézze meg, ennél szebbet úgysem látott soha – mondom egyenesen, és tisztán, hogy ne érezze hátsószándékkal megfűszerezett invitálásnak. Az én kutyám a legszebb egész Berlinben.
- Ha már ilyen szépen kéri – karol belém, én pedig kivezetem az udvarra, ahol már kint áll egy kocsi. Felvonja szép szemöldökét, szemeit az enyémbe fúrja.
- Nem azt mondta, hogy nem kocsival jár?
- Ó, én arra értettem, hogy nem járnék kocsival otthonról. De ha kimenőt kapok, természetesen előkerül a garázsból – nyitom ki a Ford ajtaját, mire beszáll, de nem felejt el egy csúnya pillantást felém küldeni.
Nos, édes, nem én tehetek arról, hogy agyi kapacitásod kevesebb mint az enyém, és lassabb.
Három napja nem aludtam egész jól bírom de ma sem fogok aludni tudom midig van valami dolgom de megszokhattam volna. Tegnap aknamezőt kellett csináltatnom esküszöm egyre jobban paráznak a fentiek. Nekünk meg kiskutyáknak hallgass a neve. De az egész nemzetszocializmus ilyen. Elfogadod és jól élsz meg nem is piszkálnak vagy tiltakozol és eltaposnak mint.. mint egy bogarat.
Sajnos itt nem lehet megszólalni ha meg véleményt akarnék mondani letehetném a főhadnagyi posztomat az utcára engem meg vinnének a börtönbe vagy kapnék egy adag ciánt.
-Frl. Dressmond jöjjön gyorsan!-kiabál be nekem az egyik közlegényem
-Herr Müller! Mondja mi történt!- parancsolok rá
-Egy angol kutya itt! Kérem siessen!
-Azonnal Müller, csak felcsatolom a fegyvertáskámat- lépek be a barakkomba és felcsatolom, futva követem.
-Eresszétek a kutyákat! Az aknamezőnél sarokba szorítjuk!- adok utasításokat és meg is teszik nekem tudják ha ellenszegülnek golyót eresztek a fejükbe. A kutyák nyomban kiszagolják az angolt mi meg követjük. Furcsa, hogy csak egyet küldtek. Gondolom felderítés céljából de ezt elbukta majd legközelebb sikerül.
-Müller kerüljetek a háta mögé kerítsék be a kutyák majd segítenek!
-Igenis, főhadnagy!
Che azt hiszi megszökhet előlem? Pont tőlem , tőlem még a saját katonáim is félnek! Nem is tudom miért.. Ja eszembe jutott azért mert párat már kinyírtam közülük. Igaz azt azért , mert nem teljesítették a parancsomat de ez van. Egy francia katonát már elengedtem de azt az angol mocskot nem hagyom. Az emberiem szerencsére tudják a haditervet és a szerint cselekednek, mikor az angol átvágna a mezőn ketten gáncsolják ki a kutyák pedig hát ők meg csak tartják az emberünket.
-Mit akar itt?- kérdem azzal a csekélyke angol tudásommal amim van, franciából vagyok jó.
-Köze nincs hozzá hülye német!- köp ki ezt még megértettem, nyugi Helga nem megy fel benned a pumpa még nem. Kérdezgetni kezdem de mindenre csak ezt a választ kapom és már a katonáim sem bírják tartani mert ficánkolni kezd.
-El ne eresszétek!- morgom majd a pisztolyommal nemes egyszerűséggel homlokon ütöm, ájultan esik össze.
-Vigyétek!- utasítom őket és nyugodtan megyek utánuk ez szarul ment de rendesen.
Beérünk a központba a vallatószobákhoz.
-Sieg Heil! Frl. Dressmond megérkezett!Tisztelegj!- kiáltja el valaki ,hogy elehet ilyen mély hangja.
-Sieg Heil!- intem a karomat.- Itt az angol fogoly lekellet sajnos ütnünk. De majd fel kell.
- Ezek az angolok- csóválja a fejét az egyik idősebb tiszt és leül az egyik székre.
Bólintok a szavaira és az ablaknak dőlök, istenemre mondom nagyon álmos vagyok a foglyot már bevitték a szobába és ébredezni kezd. Kiabál és tör zúz néhány tiszt beakarja nyugtatózni de nem megy nekik nekem meg van eszem és nem megyek oda meg ez már nem az én hatásköröm nekem csak meg kell várni míg a vallató ember ideér remélem hamar. Rohadt álmos vagyok és ha szabadnapot sem adnak nem tudom mit csinálok.
Ügyes ez a pasas nem tud bejutni hozzá seki lelőni meg nem tudjuk nem is tehetjük.
Ekkor azonban egy hang elbődül.
-Sieg Heil! Graf Christopher von Stellein megérkezett! Tisztelegj! - bődült el valaki az ajtó mellett, ah na végre megérkezett a csiga gyorsabban jön.
Felé fordulok így megtudom magamnak nézni. Istenem de magas és izmos, szőke és kék szemű igazi árja nem is rossz de háború van ilyenekre nem gondolunk, és Graf is vagyis nemes ,Helga elég lesz most már! Olyan hülyeségekről tudsz gondolkodni, hogy az már fáj.
- Helyzetjelentést. – fordul az ablakhoz, szemügyre veszi a foglyot. Na azt lesheti.
-Jawohl – felelm neki bársonyos hangon de érezni lehet, hogy parancsolgatni szoktam. - Berlin külső körzetében fogtuk el, szaglászott az erdőben, éppen az aknamezőn akart áthatolni...- folytatnám én tovább de nem hiszem, hogy figyel heh megijesztette az aknamező.
- Elég lesz – int le, mire elhallgatok wáá de visszaszólnék de magasabb a rangja mint nekem., szemeimbe lehet észrevette a sértettséget de nem érdekel. - Bemegyek.
- Megőrült Von Stellein? Öt katonám próbált bemenni, eddig sikertelenül! – nyög fel az idősebbik tiszt a sok közül , igaza van én is láttam mit csinált az az ember.
- Ilyen helyzetekre van kiképezve. Mindjárt meglátja – mondja neki az a hülyén felzselézett hajú fickó. A Graf rám néz és egy halvány mosoly kíséretében megkér, hogy vigyázzak a kabátjára. Mi vagyok én szobalány? Elképedve bámulok rá majd felgyűri az ingjét és az ajtóhoz lép. Minek tapogatja meg? Nem értem aztán csak nagy döngésre leszek figyelmes berúgta az ajtót.
Hát jó nekem aztán mindegy az ablakon keresztül figyelem mit csinál. Azért ez durva azt hittem megveri meglövi vagy valami de eddig nem csinál semmit sem. Beszél hozzá de nem biztos. Előveszek egy csomag cseresznyés-mentolos cukorkát és körbekínálom. Nagy szemekkel bámulnak rám ja igen minden hónapban kapok ilyen nyalánkságokat a tábornoktól.
-Frl. Dressmond, kimenőt kap amiért elfogta foglyot!- néz rám Herr Keinsen, mit mondott? Kimenő úristen alhatok végre.
-Értettem, akkor távozom!- szólalok meg majd tisztelgek és elvonulok a barakkomba észre sem veszem a Graf kabátját.- Oh a fancba ez meg rajtam van még?!- mordulok fel mikor észreveszem a ruhadarabot. Összeszedem a fürdéshez való holmikat és gyorsan lezuhanyozom, majd néhány órácskát alszok.
Mikor felébredek valami kimenős ruhát keresek magamnak. Meg is van egy halványbarna szoknya és egy hozzá illő felső nem ez e legkényelmesebb viseletem de ez van, egy harisnya és egy elegáns cipő és voilá! Kész is vagyok! Fogmosás ,haj fésülés és már mehetek is!
Csak tudnám hol a barakkja, de nem tudom. Megkérdezek néhány tisztet és segítenek is nekem, no meg persze végigmérnek…. Lassan sétálok, karomon a kabát pihen. Bő negyedóra múlva meg is érkezem bekopogok és várok….
Olyan világot, ahol nincs szükség mások kínzására, megjelenik a kellemes kompromisszum lehetősége, s senki sem bűnös. Ám ezáltal az én munkám is eltűnne, s nem tudnák mit kezdeni az életemmel. Háborús katonaként elsődleges kötelességem, hogy teljesítsem a parancsokat, még ha nem is értek velük egyet.
Szörnyű, mikor érzed, hogy felesleges az egész, mert úgyis elbukunk...
De meg kell tenned, különben bemocskolják a becsületed, büszkeséged az aszfalt alatt pár kilométerrel lesz, jó mélyen.
Mikor tudod, hogy muszáj, és tényleg tenni is akarsz ellene?
Eltaposnak.
Mint egy bogarat. Senki és semmi nem érdekli őket, vadul törtetnek előre, akárcsak egy megvadult ménes. Nem érdekli a véleményed még a cipőjük talpát sem, amivel úgy gázolnak át rajtad, mintha csak egy apró fűszál lennél, aki rosszkor volt rossz helyen.
Kiállni magadért badarság az én időmben.
Ha mégis megteszed, és nem hajtasz fejet, nem állsz be a csendesen menetelők sorába... Megpecsételődik mindened Sorsa. A családod, a barátaid, a bajtársaid, mindenki, talán még a külföldről becsempészett hörcsögöd is.
Felesleges minden vita, és szócséplés, a rendszer mindenkit eltöröl, akit alkalmatlannak vél.
Nos...
Engem biztos hogy nem.
Gondolataimat mélyen magamba ásom, itt még a legjobb barátod is beárulhat, előléptetés és több kitüntetés reményében. Nincs választásom, tűrnöm kell, és mikor el jön a pillanat, akkor tenni egy sorsfordító hátraszaltót.
Mert tudom, hogy a nemzetszocializmusnak így nincs jövője.
***
- Von Stellein! Ébredjen, uram! - kopogtat valaki ingerülten az ajtómon, én pedig úgy ülök fel az ágyban ahol eddig feküdtem, mint akit megcsíptek. Felkapok gyorsan egy inget, hogy ne legyek tiszteletlen, még a rangban alattam állókkal sem. Kitárom az ajtót, és tincseim közé nyúlok ujjaimmal, hogy elsöpörjem őket szemem elől.
- Mi történt, Herr Keinsen? - kérdezem, miközben elnyomok egy kényszerű ásítást. Már az összes álom kiröppent a szememből, csak a szervezetem óhajt még egy kis oxigént.
- Sieg Heil! Újabb angliai fogoly érkezett! Mocskos patkányok – kiköpött. Fekete, zselézett haja néha undort kelt bennem, de megbízható, ezüst szemei mindig eltántorítanak az efféle érzelmektől. - Azonnali vallatás esedékes!
- Jawohl. Felöltözöm uram, két percet kérek – biccentek, mire bólint, majd suhogó khaki kabátjában el is tűnik sietve a sarkon. Felveszem hason színű ingemet, egyenruhámat, fekete nyakkendőmet. Szeretek vallatni.
Mert ilyenkor, a mi kis világunktól egészen máshogy gondolkodó, ismeretlen kultúrával rendelkező egyénekkel diskurálhatok. Meg tudhatok ezt-azt, amit nem kötelességem jelenteni sem. Elvégre, számomra angol hírlapok is engedélyezettek, csak lefordítanom kell néhányszor, ha egy kiváltságos tiszt szemet vet rá.
Zsebórámra pillantok, és egy lemondó sóhajt engedek meg magamnak.
Hajnali fél egy.
Pompás.
***
Ahogy kilépek a barakkomból, rögtön elém kerül Herr Keinsen, aki szinte hihetetlen módon közlekedik mindig az épületek között. Hol itt van, hol ott van, mindig ott látni, ahol történés van. Nem becsvágyó érzelmek hajtják, hanem inkább a izgalom. Egészségügyi állapota hadrendbe nem állítható, így az irodai és kézbesítői feladatokat bőszen végzi. Tenni akar valamit, ahogy mindenki más.
- Von Stellein! Jöjjön, Frl. Dressmond foglya kissé ingerlékeny, de nem tudunk hozzáérni, még nyugtató injekciókkal sem! Bitte, schneller! - nyugtalankodik, és a kezét tördeli. Olyan alacsony, és megtörhető...
- Frl. Dressmond? - értetlenkedem, miközben követem apró alakját. Sapkája kissé félrebillent a fején, nyilván a sietségtől, homlokát egy ruhazsebkendővel törli meg. Tüdeje miatt nem tud futni, s szinte mindig sietségben látom.
- Ja, ja, külsős a Fräulein, az egysége itt találta szimatolni Berlin külső védkörzetében. Felháborító, hogy ennyire közel kerültek hozzánk!
***
A vallatószobában áll a bál, szó szerint. Az angol vadul tör zúz, az asztalt is felbordította, s az ajtóhoz tolta, hogy ne tudjunk bemenni. És mivel az ablak golyóálló, lelőni sem tudják. Nem is engedélyezném. Sokat érhet a tudása.
Kívül egy zöld egyenruhába öltöztetett karcsú alakot pillantok meg, és nyomban szöget üt a fejemben, hogy vajon mit kereshet itt egy nő? Ráadásul külsős női osztagvezető?
No lám, főhadnagy.
- Sieg Heil! Graf Christopher von Stellein megérkezett! Tisztelegj! - bődült el valaki az ajtó mellett, bejelentve érkezésemet. Kissé megütötte a fülemet a hang, még a légvédelmi ágyú is szebben szól.
A kérdéses hölgy felém fordul, így jól megnézhetem magamnak. Alakja nyurga és mégis formás, szemei barnák, és elbűvölőek. Hosszú fekete haja karcsú derekát simogatja, arca olyan, akárcsak a legdrágább porcelán. Tiszteleg ő is, majd felém fordul. Ő szintén végigmér, de én már hamarabb megtettem, így elfordítom fejemet tőle, lendítem a karom én is, hogy üdvözöljem a népes tömeget, aki betódult.
- Helyzetjelentést - fordulok az ablak felé, hogy lássam a foglyot. Erős, kidolgozott testű férfi, feje be van kötve, bizonyára úgy kellett leütni. Haja barna, és szikrázik a lámpafényben, szemei állatiasan villognak.
Hol az angol jómodor?
- Jawohl – feleli a nő mellettem bársonyos, és mégis edzett hangján, ami parancsoló alkatára vall. - Berlin külső körzetében fogtuk el, szaglászott az erdőben, éppen az aknamezőn akart áthatolni...
A többire nem is figyelek, amit beszél.
Aknamezőn?
Úristen.
- Elég lesz – intem le, mire elhallgat, de szemei sértetten villannak fel. - Bemegyek.
- Megőrült Von Stellein? Öt katonám próbált bemenni, eddig sikertelenül! - nyög fel a sarokban egy idősebb tiszt, de Herr Keinsen elhallgattatja:
- Ilyen helyzetekre van kiképezve. Mindjárt meglátja – szinte duruzsol, imádja az első sorból figyelni az egészet. Leveszem az egyenruhám felsőjét, és egy halvány mosoly kíséretében megkérdem a Fräulein-t, hogy fogja meg. Elképedve pillant rám, én pedig feltűröm ingem ujját, s zsebreteszem a kezeimet.
Belülről akasztotta be a kilincs alá az asztallapot, mégis csak van esze az angolnak. Kicsit tapogatom az ajtót, majd nemesegyszerűséggel, egy lábbal rúgok egyet, pont a kilincsre. Az ajtó döndüléssel beesik, én pedig mint egy libikókán, besétálok rajta, mintha mi sem történt volna.
Angolul szólítom meg a foglyot, aki kikerekedett szemekkel bámul vissza rám. Élvezem a figyelmét, és most ez is a legfontosabb, hogy rám figyeljen.
- Nyugalom, nem fogjuk megkínozni, sem megcsonkítani. Pár kérdésem lenne, mister.
- Menjen a picsába német kutya! - kiköp, s morogva közelít. Kezeim még mindig a zsebemben vannak, és nem is óhajtom kivenni őket onnan. Lábammal az asztal alá nyúlok, s felrúgom, ami pont az angol elé esik. A székét görcsösen fogja, mint valami támadóeszközt.
- Üljön le arra székre – nógatom, mire rám pillant, de főleg a szemeimet fürkészi.
- Nem hiszek magának! A keze! Miért van zsebben a keze?! - mutogat, de látszik rajta, hogy némileg lenyugodott. Fekete nadrágomra siklik a tekintete, az okkersárga ingemre, és a karszalagot keresi.
Kiveszem hát, hogy lássa, még a zsebeimet is kifordítom, ha ez neki úgy tetszik. Tekintetem végig az övébe fúrom, majd megadóan ül le az asztalhoz. Bizalmát nem értem el, de annyit biztosan felfogott, hogy tőlem ugyan nem kell tartania. Nem fogom bántalmazni.
Fizikálisan.
- Hogy érzi magát? - kérdezem kíváncsian, alig várom, hogy rendesen beszélgethessünk.
- Kurvára nem jól. Hülye német.
- Értem a szlenget, ne káromkodjon. Hölgyek is vannak odakint – intek az ablak felé, ahol kint mindenki döbbenten mered befelé, aki nem ismeri a módszereimet. Helyes.
Az angolnak meg nem kell tudnia, hogy hangszigetelt az egész szoba, így hűvös arccal állok elébe a vallatásnak. Élvezet tudni valamit a külvilágról, mikor itt minden meg van tiltva.
