Az a közeli hely amirõl a megbízóm beszélt röpke három órámba telt kocsival. A temetõ egy domb alján terpeszkedik el, távol a város zajától és minden mástól. Leparkolok egy fa alá közel a kovácsolt vas kapuhoz. Mielõtt kiszállnék a kocsiból tüzetesebben szemügyre veszem a környéket és a pisztolyaimat. Mindkét alkaromra egy-egy kés van felszíjazva pluszba pedig két pisztoly amit az övemre rögzített tokba tartok. Ha még ezekkel sem tudom megvédeni magamat ma este, akkor nekem végem. Kiszállok a kocsiból és futva teszem meg az utat a temetõ felé. Jobb kezemet le nem veszem a fegyveremrõl, szükség esetén könnyebben elõkaphatom.
Lawrence Boyard sírja körül már egy kisebb csoport tömörült össze az elmúlt akárhány percben, mindannyian arra várva, hogy valami izgalmasnak lehessenek a szemtanúi.
- Miss Ramsay, végre hogy itt van. Elkésett. - Nagyon sajnálom – válaszolom kiseperve hajamat az arcomból.

Halottunk édesapja Mr. Boyard a sír mellett ácsorog és széles mozdulatokkal invitál oda magához. Magamban átkozódva felé veszem az irány, a férfin fekete zakó van és egy sötét farmer. Kefe haja tökéletes rendezettségben áll mintha éppen most lépett volna ki a fodrász szalonból. Tõlünk nem messze egy kisebb csoport ácsingózik, akik felõl halk morajlás hallatszik. Tõlem és mindenki mástól távol egy nõ álldogál, bõrén sápadtan csillan meg a hold ezüstös fénye. Vállai elõre görnyednek, szõke haja kócosan hull szemébe, azt hiszem megtaláltam az özvegyet. Körülötte három rendõr áll mereven, tekintetük éberen követ mindent és mindenkit aki csak él és mozog. Elhaladva a nõ mellett biztatóan rá mosolygok, hogy aztán a kínszenvedés élõ szobrához fordulhassak. Igazából nekem lenne szükségem egy kis biztatásra, ettõl a pasastól mogorvább emberrel életembe nem találkoztam még. Az összes ránca egy pontban gyûlt össze az idõk során. A homloka közepére. Elragadó látvány.

- Menjen hátrább és szóljon nekik is – intek az emberek felé, akik mostanra már mélységes kussban néznek minket. Nincs is jobb mint egy ingyen mozi.

- Erre mi szükség?

Leguggolok és leteszem a földre a dobozt, amiben mindössze két dolog van. Csak azt hoztam magammal ami tényleg szükséges. Ha jól emlékszem akkor azt beszéltem meg az elõttem ácsorgó pasassal, hogy õ hozza a véráldozatot. Kiveszem a kést, és egy befõttes üveget amiben házi készítésû kenõcs van. Ha sikeresen akarom végrehajtani az idézést akkor magamra kell mázolnom az üveg tartalmát. Kitekerem az üveget és a homlokomra, a kézfejemre és a szívem fölé kenek belõle. A többiek kerek szemekkel néznek rám, minimum mintha nõtt volna még vagy 3 fejem, és még csak nem is csináltam semmi extrémet. Istenem, hova kerültem én már megint? Önkéntelenül is gonosz mosoly került ajkaimra, egy fehér kecskét vezetnek elém, aki mit sem tudva közelgõ haláláról háborítatlan békességben kezd el legelni, nem simogatom meg a puha fejét, nem akarok összebarátkozni az áldozatommal. Egy tõlem pár évvel idõsebb férfi kilép a tömegbõl, hogy segíthessen nekem. Micsoda úriember. Amíg õ fûvel vonja el a kecske figyelmét én a kést az állat torkához emelem és elvágom azt. A vér patakokban kezd el folyni, az edény ami a lábam elõtt hever felemelem és az állat torka alá tartom. Hamar megtelik avöröslõ folyadékkal. Biccentek egyet a férfinek és a lassú kimért mozdulatokkal járom körbe a sírt magam után vöröslõ csíkot hagyva. S amikor az edény véglegesen kiürül leteszem a földre. A kör bezárult, rajtam kívül senki sem lépheti át, ha onnan kintrõl valaki megpróbálna közel kerülni hozzám egy láthatatlan falba ütközne. A mágia látatlanul megy végbe, a szél felerõsödik, sötét tincseimet hátralibbenti. Körülöttem az energia végigborzolja minden egyes idegszálamat, leguggolok a sír elé, tenyeremet a földre teszem és lehunyt szemmel várok. Energiám, örvénylõ folyamként úszik a föld alá, felkutatva a testet, és amikor végre elérem õt, életre hívom. A föld megremeg és Lawrence Boyard elõmászik nyughelyérõl. Mögülem a tömeg felmorran és egy emberként lép közelebb, csak hogy még jobban láthassák a zombimat. Lawrence üveges szemeivel engem néz, és az én parancsomra vár. Mögülem a tömeg újra felmorajlik ezzel magukra hívva a zombi figyelmét. Rothadó lábaival megindul és tesz egy lépést a csoport irányába, és felém.

- Mindenki hátra. Most – adom ki az utasítást és a hulla elé lépek. Késemet végighúzom csuklómon és az orra elé dugom. Fejem elfordítom és megpróbálok nem gondolni arra amire most készülök.

- De hát miért? Larry senkit sem bántana. Ismerem õt, az apja vagyok – szólal meg egy ismerõs hang. Éreztem, hogy még lesznek gondjaim az idõsebb férfivel.

- Remek maga ismeri Larryt. Én viszont ismerem a zombikat. Takarodjanak hátra mindannyian. Most!

Minden ellenkezés nélkül, követik parancsomat és hátrálnak. Lawrence oszló karjait csuklóm köré fonja és szájával rátapad a nyílt sebre. Fertõtlenítõ, hipó, kénsav. Ezek közül bármelyiket elfogadom majd, ha ezzel végzek. Egy harapástól senki sem válhat zombivá, de belehalhat a fertõzésekbe. És ez benne van a top tízes így nem szeretnék meghalni listámba. A hulla nyelvét még mélyebbre dugja a sebbe és pedig felszisszenek és megpróbálom eltolni magamtól. Ha így folytatom nem marad kezem se. Nem hogy holmi fertõzéstõl meghalok.

- Elég – kiáltom rá, õ pedig megmerevedik és elenged. Szemei felcsillannak, megpillantom bennük az értelmet és az emlékeket. A nehezén már túl vagyunk. A lehetõ legundorodottabb arckifejezéssel törlöm meg vérzõ kezemet nadrágomba. Remek, most már a ruhám is véres meg nyálas.

- Tudja, hogy hívják magát? – teszem fel elsõ kérdésem, csak hogy megbizonyosodjak valóban visszatért. Kezeit szemei elé emeli, bõre nagyobb részekben elrothadt már, láthatóvá váltak az inak és a csontok. Szemgolyója kidülledt mintha bármelyik percben kieshetne. Hiába a szép öltözet a fényes ruha és a pirosított arc. A rothadást senki sem kerülheti el. Igen még én sem, de ezen egyelõre rá érek agyalni késõbb is.

- Természetesen. Lawrence Boyard – motyogja még mindig kezét tanulmányozva. Szegényke micsoda trauma lehet ez neki. Arca nagyobb részén hiányoznak az inak és a bõr, mindettõl függetlenül a beszédre való készségét nem hagyta el. Hála az égnek.

- Emlékszik, mi történt magával?

- Meghaltam – válaszolja emlékei közt merengve. És hú, na ne mond, magamtól rá sem jöttem volna. Kösz hogy szólsz.

- Tudja hogyan hallt meg?

- Csak egy baleset volt. Azt hiszem a konyhába voltam és magamra borítottam a kés tartót – ujjaival megragadta inge maradványait és félre tolta. A kés bemenete még mindig tisztán látható volt. Micsoda szerencsétlenség.

- Köszönöm Larry a segítségét és most vissza kel, hogy térjen – mielõtt még ellenkezésre nyithatta volna a száját elvettem a lehetõséget tõle és visszaparancsoltam õt a föld alá. Véremmel kötöttem õt a sírjához, hogy többé ne jöhessen ki onnan és tovább aludja örök álmát. Az özvegy megmenekült a börtöntõl és én, meg kaptam a fizetségemet. Mindenki boldog.

Miután mindeni elköszönt egymástól és elmentek, én magamra maradva bepakolom a cuccaimat a dobozba és ölembe véve, talpra állok. Megfordulni sincs idõm, a tár kattan egyet, sóhajtva ejtem le a dobozt és fordulok meg. Pisztolyomat egy pillanat tört része alatt veszem elõ és szegezem az elõttem álló alakra. Nem túl magas férfi, láthatóan minden idejét és energiáját a pisztolyába fektette, nem pedig az izmaiba. Öreg hiba. Szõke rövidre nyírt haja és barna szemei vannak, semmi érdekes nincs benne, ellentétben azzal a gépfegyverrel amit mancsai között tart. Hiába nekromanta vagyok, ha lelõnek ugyan úgy meghalok mint bárki más. Szar ügy.

- Hû – mondom döbbenten. Profi azt meg kell hagyni, úgy osont mögém, hogy észre sem vettem. De hát ez a dolga nem igaz?

- Hû – ismétli utánam erõltetett vékony hangon. Hé én nem is így beszélek.

 - Hû – nos, a harmadik " hû " határozottan nem tõlünk jött. Változtatok helyzetemen és a másik pisztolyt is elõ kapva oldalra szegezem azt, egyenesen az új jövevényünkre. Meg is van a csapat, vagy esetleg még valaki? Oldalra sandítok, hogy szemügyre vehessem a harmadik tagot, nem messze áll tõlünk, hátát egy tölgyfának támasztva. Szegény el ne dõljön már. Sötét haja divatosan keretezi markáns arcát. Ha nem az adott helyzetbe volnánk, talán jóképûnek is mondanám, jelenleg viszont csak egy akadályt látok benne ahogyan a szösziben is.

- Ha bármelyikõtök is tesz egy lépést felém azt lelövöm – morgom, hangom tisztán csendül az éjszaka sötétjében. Úgy néz ki mégsem voltam valami hihetõ, a szöszi felém indul én pedig teljesen felé fordulok és lövök. Szemei tágra nyílnak aztán teste ernyedten esik a földre. Még sem volt olyan kemény legény mint amilyennek én elképzeltem. Visszafordulok a másik pasashoz és õt is lelövöm. Ajkait gúnyos mosolyra húzza és éppen úgy mint a szöszke õ is aföldre zuhan. Felemelem a dobozt a földrõl és a kocsihoz lépve bepakolom azt az anyós ülésre. Én csak ennyit szerettem volna mindössze megtenni, nem bírtak volna ezek ketten várni egy kicsit. Csöndesen figyelem a szöszke mozdulatlan alakját, aztán a másikat is megnézem magamnak. Elsõ döbbenetemen túl lépve körbe fordulok, de rajtam kívül egyetlen élõ lélek sincs már. Lelõttem õt. Akkor meg hova tûnhetett a teste? Egy éjszaka alatt feltámasztottam egy halottat és megöltem két embert akik közül az egyiknek a testét szem elõl veszítettem.
Mégis hogyan tudok elhagyni egy hullát?

Éppen hazafelé tartok a színészi tanodából, ami a mai nap fénypontja volt. Nagyon szeretek ott lenni és a társaság is jó, olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád. Vicces, mert õket sokkal inkább tekintem a családomnak meg a barátaimat, mint az igazi családomat. Szeretem õket, de az, hogy megszabják, hogy mit csináljak, és nem érdekli õket, hogy akarom vagy sem az nagyon nincs ínyemre. Sokszor úgy gondolom, hogy biztos elcseréltek a kórházba, mert nõvérem, ahogyan édesanyám szintén orvosként helyezkedett el, a bátyám pedig apám után a leendõ cégigazgató lesz, és õk nem kényszerbõl, hanem tényleg erre vágynak, nem úgy, mint én. Azt várják tõlem, hogy ügyvéd legyek és most annak is tanulok, pedig nem akarok és ezt már mondtam is nekik, de nem érdekelte õket, azt meg fõleg nem tudják, hogy inkább mûsorvezetõ vagy színész lennék, ami a legnagyobb álmom. Elképzelem, hogy mennyire kiakadnának még a tesóim is, de elõbb utóbb meg fogják tudni, mert ha még el is végzem jogi egyetemet, biztos, hogy nem fogok elhelyezkedni a szakmába, de azt még nem tudom, hogy mikor és hogyan fogom közölni ezt a családdal. Egyedül a barátaim tudják és õk támogatnak teljes mértékben, de ezt a harcot úgymond nekem kell megvívnom.

Mielõtt haza megyek, még beugrok a boltba és veszek magamnak nyalókát, mivel kiürült a gyûjteményem, és ha nem eszek, akkor elvonási tüneteim lennének. Mindenfajtából dobok többet a kosárba, majd a kasszához megyek. Ismernek már a boltba, így nem lepem meg õket, ezzel a rengeteg nyalókával csak mosolyognak rajtam. Fizetek, majd bedobom a táskámba a fincsiségeket, de egyet kibontok, és a számba veszem

- Hmm fincsike. – mosolyodom el elégedetten, majd elindulok. Lemerem fogadni, hogy senki nincs otthon, de nem is baj. Jó lenne végre egyedül lakni és azon vagyok, hogy elköltözzek, és a saját lábamra álljak, de ahhoz elõbb valamilyen munka kéne. Apámék nem hogy örülnének, hogy dolgozni akarok, nem õk azt mondják, hogy tanulásra koncentráljak, és ha ennyire el akarok menni, vesznek lakást, de én ezt nem akarom, mert akkor még mindig tõlük függenék, hiába vagyok nagykorú. Minden más lenne, ha önálló lennék, és úgy közölném a dolgokat.

- Ez akkora szívás. – sóhajtok fel gondterhelten, majd szenvedésbõl egy nyávogás szakít ki. Rögtön a hang irányába fordulok és egy gyönyörû szép fekete cicát pillantok meg.

- Szia cicus. – guggolok le hozzá. – Gyere ide, nem bántalak. – hívogatom, még picit méreget, majd odajön és megszimatolja a kinyújtót kezem, majd hozzásimul. – Milyen selymes bundád van, olyan szép vagy. – mosolygok és simogatni kezdem, õ pedig édesen dörgölõzni kezd.

 - Nagyon édes vagy, de most tessék szépen haza menni. – simogatom meg még egyszer, majd felállok. – Szia. – intek neki és elindulok, de õ nyávogva jön utánam, így megállok. – Nincsen gazdád? – kérdezem, na, nem mintha értené vagy tudna válaszolni. Lábamhoz kell simulni, én pedig nem tudom, hogy mit csináljak, hiszen nem tûnik kóbornak, mert szép ápolt lehet tényleg csak elszökött. Kicsit elmélkedem, végül felveszem.

- Oké, haza viszlek magammal, de majd teszek ki rólad képeket, mert biztos, hogy keresnek. – beszélem meg magammal és tovább megyek, még jobb kedvvel. Imádom a cicákat és régen nekem is volt, csak elpusztult, de szerencsére szép hosszú élete volt. Már négy éve, hogy elpusztult és a mai napig hiányzik, és nem is akartam új cicát jó ideig, aztán meg annyira zsúfolt lett az életem, de ezt a szépséget, nem tudtam ott hagyni.

15 perc után meg is érkezünk és ahogyan sejtettem, egyedül vagyok. Felmegyek a szobámba és lerakom a cicust.

- Hozok neked finomságot. – le is rohanok a konyhába. Kidobom a nyalókám pálcikáját, majd a hûtõbõl veszek ki tejet meg egy kis sonkát. Teszek ki mindkettõbõl két különbözõ tálba, majd visszamegyek. – Most csak ennyit tudok adni, holnap veszek neked kaját. Egyél, addig én elmegyek fürdeni. – magyarázok, majd bemegyek a fürdõmbe, mert az is tartozik a hatalmas szobámhoz. Levettem a ruháim, majd beállok a zuhany alá és gyorsan lefürdök, majd megtörülközök és pucéran kimegyek.

- Itt is vagyok. – mosolygok rá, majd a szekrényemhez megyek, de érzem magamon a pillantását. Felé fordulok, és tényleg meredten bambul. – Most ha ember lennél biztos, hogy zavarba lennék, ahogyan nézel. – nevetek fel, majd gyorsan felöltözök, és az ágyamra ülök, majd benyomom a tévét. – Gyere ide. – hívom, és rögtön felugrik az ágyra és az ölembe helyezkedik el.

- Legszívesebben megtartanálak, milyen jó is lenne, ha valaki mindig várna haza. – mosolyodom el kicsit szomorkásan. Még sose voltam szerelmes és kapcsolatom se volt. Hamar rájöttem, hogy a fiúk érdekelnek. Valahogyan sose érdekeltek a lányok, még ha népszerû is vagyok náluk, nekem csak barátok. Igaz kavartam egy – két lánnyal, de a szexig egyikkel se jutottam és akkor már biztos voltam, hogy meleg vagyok, ez már lassan két éve van, de fiúval még sose volt dolgom. A barátaim, akik közel állnak hozzám tudják és teljesen elfogadnak, sõt meg se leptem õket, de itthon persze semmit se tudnak. Komolyan már várom, hogy azt is kijelentsék, kit vegyek el, de úgyse teljesíteném, kizárt.

Felsóhajtok, majd magam mellé veszem a laptopom és a meleg társkeresõket kezdem el nézni.

- Fel kéne, regisztrálnom az lenne a legegyszerûbb a többiek is ezt mondják.  – elmélkedem hangosan, rossz szokás. Pár percig nézem, majd végül becsukom a gépet, majd elfekszem és magam mellém fektettem az átmeneti kedvencemet és óvatosan magamhoz ölelve simogatom végül elnyom az álom.

***

Reggel mosollyal az arcomon ébredek.

- Jó reggelt te szépség. – cirógatom meg és még egy puszit is kapok. – Képzeld azt álmodtam, hogy egy nagyon édes és helyes srác ölel magához és cirógat finoman. Nem emlékszem többre, de szinte még érzem magamon az ölelésesét. Az arcából leginkább a szemeire emlékszem, amelyek csak úgy világítottak a sötétbe, olyanok voltak, mint neked. – emlékszem vissza, végül csak felnevetek.

- Kezdek megbolondulni mi? – csóválom a fejem, majd kikelve az ágyból inkább elindulok, hogy vegyek egy hideg zuhanyt és észhez térjek.  

Töp töp töp töröröp töp töp… töröp töp töp töröröp töp töp…

Nagyot ásítva sétálok a részegen pattogó tömegben, néha felvillan egy túlvilágian színes pillantás, gonosz aura súrlódik az enyémnek, hallom, ahogyan csábítanak és húzzák áldozatukat az emeleten levõ szobák egyikébe. A hangos zene ellenére látok beszélgetõ alakokat oldalt, a bíbor berendezésrõl a pápa jut eszembe, így elhúzva a számat lökdösöm oldalra a vonagló, bedrogozott népséget, hogy a fõnökhöz juthassak.

A pultnál levõ férfi bõrszerkóban méri a töményet, ami szigorúan a minimumról, 40%-ról indul, itt nincs sör vagy bor, parti italok… Csak tömény. Meg persze kokó és egyéb finomságot, erre nemhogy a madár, de még a rendõr sem jár…

- Rewall – ülök a pulthoz, tudom, hogy a fülsüketítõ parti ellenére is hallja, amit mondok. A kezében levõ ronggyal rávág egy másik démon fejére, majd felém fordulva a pultra könyököl.

- No lám, kit látnak szemeim… egy éve nem toltad erre a pofád – szûkíti össze a szemeit, de letesz elébem egy pohár Black Labelt. A fény felé fordítom, majd felforralom ujjaim között, hogy legalább becsiccsentsek tõle. Nekem három üveggel se hatna, de melegen…

Lóhúgy és lórúgás.

- Szokás hatalma – érdeklõdve nézek körbe, pár ribanc már mellém is került a bárpultra, az egyik felült rá, a másik pedig a szomszéd bárszéken nyalogatja a nyalókáját. Mocskos loliták.

- A szokás elnyomott téged. Egy ideig csak érted jártak ide – mutat körbe, pár szélsõ asztalnál felemelik a poharukat, üdvözlésképp. Mutató és középsõujjam a homlokomhoz vonom és intek egyet lazán.

- Ellustultam – vonok vállat, és hagyom, hogy az egyik csicskás szajha elkezdje õket masszírozni. Megropogtatom a nyakam, mire fürge ujjai odasiklanak a kért területre. Túlságosan nyomulós, nem szeretem a könnyû falatokat, csak a Burger Kingben.

- Hordd el az irhád – suttogom, mire elvonszolja magát tõlem, látom, hogy sisteregnek az ujjai, ahol letaperolt. Megrázom magam, mintha a szárnyaim láthatóak lennének.

- Elég morcos hangulatod van. És elnyûtt a pofád is – fogja meg az állam, és felemeli a fejem, de elcsapom a kezét.

- Csak neked engedem meg ezt a stílust, ugye tudod? – nézek rá ferde szemmel, felhajtva a tûzforró piát, és egy csendüléssel levágom a földre. Legalább nem kell eltörölgetnie, úgysem szokott.

Felnevet, de váratlanul az ajtó felé fordul, így én is megpördülök a székkel. Egy csövesszerûség tántorog befelé, végiglökdösõdik a tömegen, ami röhögve tapos rá, a bárpulthoz érve szénné égett kezeit lebassza a frissen lakkozott lapra, és rádörren Rewallra:

- Jeget és kénes iszapot, sürgõsen!

- Na mi van Derek, látom valami olyan helyre nyúltál, ahová nem kéne – vesz elõ egy palackot az asztal aljából, amit a tagnak ad. Laposakat pislogva nézek az ipsére, aki a tróger öltözet ellenére igencsak furcsa szagot áraszt, nem kis démon, talán félúton lehet a „szar” és az „elmegy” között.

Elmarom a kezét, de mielõtt még bármit is tehetne, megnézem az ujjait. Vészjóslóan veszek egy mély levegõt, és egy halk fújtatással tépem le tõbõl a csuklóját. Felordít, gusztustalan kékes, zselés vére a kezemre folyik, amit undorodva oldalra csapok. Nem mer nekem rontani, elég okos a rohadék ahhoz, hogy felfogja, hogy nem érdemes. Jajgatva fogja csonka kezét, és elsöpör a tömeg között, én pedig utána. Szinte mindenki a falhoz lapul, a dögevõk mernek utánam kullogni.

Jól is gondolják.

Érzem, hogy felhorgad bennem a harag, elemi erõvel zúdul végig rajtam az érzés és az akarat:

Az én nõmhöz egy ilyen nem érhet.

***

Miután megmostam a kezem az egyik szökõkútban a városban, elindulok Ailina háza felé. Ahogy odafelé cammogok, meglátok pár kisstílû démont, de mivel a hírek gyorsabban terjednek, mint a pestis rakétával a seggében, ezért elszelelnek. Amúgy is féltek tõlem, de most ez csak egy lapáttal rátett a dologra.

Kimért arccal nézek be minden sikátorba, ügyelve arra, hogy mindenhonnan kiugrasszak pár nyomorékot, ezáltal némileg megtisztítva a környéket ezektõl a parazitáktól. Ailina háza üresen áll, nem érzem, hogy mozogna benne lélek, ezért feldobom magam a kõkerítésre, és várom.

Nem telik bele sok idõ, és be is fordul a sarkon, elég lassan lépeget, szinte vonszolja magát, és nagyokat sóhajt mellé. Felvonom a szemöldököm, és bevárom, míg kellõ távolságba nem ér.

- Üdv – szólítom meg, mire felkapja a fejét, és a bakancsomat látva ledermed, majd felnéz rám, majd kínosan elmosolyodik. – Már csak én hiányoztam, mi?

- Szia… Nem, ilyet nem mondtam… - halk sóhaj megint, elindul befelé, én pedig dobok magamon egyet, megfordulok, majd egyet gondolva lepattanok a helyemrõl, és lehúzva hátul a felsõjét meglátom az ujjnyomokat, melyek most erõmre gyorsan eltûnnek bõrérõl.

- Mit… mit csinálsz? – hangja felháborodott, de én csak némán beledörmögöm a csöndbe a választ.

- Hozzád ért valaki az utolsó pár órában? – simítok végig tarkóján, megpiszkálva az édesen kunkorodó hajszálakat nyakánál.

- Ezt meg hogy érted?

- Megégett a keze? – firtatom tovább, bár a ruháján érzõdik, hogy enyhe kénbûz lengi körül. Az Õ orra biztosan nem érzi meg… illatos hajába szagolok, de ellép tõlem.

- Ezt te… honnan tudod? – hátrál pár lépést, miután megfordul, és enyhe felháborodással vegyes meglepettséggel néz rám. Lelkében valami megmoccan, érzem a változást, szinte a bõrömbe kapaszkodik, úgy bizserget.

- Nem szokásom kukkolni.

Nem kell tudnia, hogy most éppen az arcába hazudtam.

Szokásom.

De nem ma.

 - A mai napom pocsék volt… - tesz hátraarcot, kezében megcsörren a kulcs, valahogy úgy érzem, hogy a fogaim szívása nem tesz különösebben jót az idegeimnek. Inkább csikorgatom.

- Szóval tûnjek el? – kérdezem halkan, mire megáll a keze a mozdulatban, és megilletõdötten felém fordul. Látom, hogy felkeltettem az érdeklõdését, így folytatom tovább. – Meg sem kérdezed, honnan tudom mindezt?

Csak áll. Látom, hogy totálisan összezavartam.

Akkor fokozzuk még.

- Nem félsz, hogy még több embert megégetsz? – nézek rá sandán, mire kikerekednek a szemei.