|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| LastBreath | 2016. 08. 04. 18:26:54 | #34482 |
 Karakter: Gabriel
Megjegyzés: A Fényhozónak
- Mondd, mi haszna az alázatodnak, hiszen az csupán gyöngeség – suttogja halkan. - Mi haszna az erényednek így?
- Urunk teremtője vagy te magad is, csupáncsak egy porszem az Idő óceánjában, de mégis fontos, Lucifer. Hiszen ő a te Atyád is. – válaszolok csöndesen.
Némaság telepszik közénk. Némaság, melynek nem volt helye köztünk a régi időkben. A régi időkben, mikor a Teremtő legkiválóbb angyala oly’ gyakran kereste társaságomat; mikor éjszakákat és nappalokat társalogtunk át, s úgy telt az idő, mint a pillanat. Ha létezik is honvágy, Lucifer ennek teljesen híján van. Csak a némaság maradt nekünk. Mert nincs is miről beszélnünk. Megváltoztak a szemei, melyekkel máshogy látja ugyanazt a világot, amit én.
- Én vagyok a bűnök bűne; én vagyok a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, s a jóra való restség. Hogyan bocsáthatna meg nekem? Hisz én okoztam az ősszülők vesztét. Káin és Ábel. József és testvérei. Saul király és Dávid. Miért akarsz megmenteni még mindig? Miért igyekszel óvni a lelkemet? Én egyszer már elbuktam, Angyal. Nincs mentségem, s nem bánom, hogy ez lett végül. Az egész világ bűne az enyém, míg te csupán egy gyermek vagy ugyanúgy, mint egykor voltál. Atra Mors, Angyal – mosolyodik el. - E járvány nem az én kezem műve, az emberek önön gyarlóságuk miatt szenvednek. A világ, amiben élnek - amit a Teremtő adott nekik ajándékul - elpusztul az én közreműködésem nélkül is. És küzdhetsz, tagadhatsz, bűnbaknak állíthatsz, de tudod te magad is, hogy igazam van. Isten gyermekei elbuktak azon a napon, mikor kiűzettek a Paradicsomból.
Elhagyja a templomot, s én nem tehetek mást, mint mellé szegődöm. Mert még mindig él benne a tűz, ami más angyalokat magához vonz, mint koszos molylepkéket a gyertya lángja. Mesélek neki az egyetlen dologról, amiről mesélhetek. Az Úr kegyes, az Úr jó, az Úr megbocsájt, az Úr szeret. Nem szakít félbe, de valahol érzem, hogy nem is szentel figyelmet monológomnak.
A fiúgyermek testén lőtt seb. Csak egy. Kegyelemből, hogy ne szenvedjen. Önzőségből, hogy megóvják. S gyarlóságból, hogy azt hitték, övék a hatalom, hogy ítélkezzenek fölötte.
- Gyermek még ő...
Az apró test mellé guggolok, szemeimben könnyek gyűlnek. Olyan fiatal volt még, olyan naiv, és ártatlanabb, mint bárki más ebben a pusztulásban körülöttünk. Vigyázva zárom le szemhéjait, nehogy megzavarjam őt az örök álmodásban.
- Mégis meghalt – bólint -, mert hogyan is mondtad? Óh, igen, ez is része a Tervnek.
Mellénk lép. Komoran nézem sötét árnyékát a macskakövön. Vádló szavai rosszul esnek, mert igaza van. Minden élet és minden halál - történjen az akármilyen körülmények között -, a Terv része.
- Hagyd őt, kérlek...
- Vidd hát, hisz az ő szíve a te Uradat imádta.
- A Teremtő szeret téged, a gyermeke vagy még mindig. Ne zárkózz el előle, ne légy kevély.
- Radix et caput. Ez a gyökere minden bűnnek, s ki ebben megmarad, elvétetik, mert ez minden bűn végső forrása. Sokan úgy tartják számon, hogy a kevélység az egyik legsötétebb bűn. Mondd, te mit mondasz erről? Véleményed csak van, ha már az akaratodról önként lemondtál.
Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy,
szenteltessék meg a Te neved;
- Aki másokat győzköd a szerénységéről, az sosem volt szerény. – válaszolom felkelve a gyermek mellől és Lucifer szemeibe nézve. – Bűnös vagy, sőt te magad vagy a bűnök atyja. És hiába szeretnéd magadénak tudni az általad teremtett bűnöket, az maradsz, aminek teremtettél. Tiszta és ragyogó. Egyetlen bűnöd az csupán, hogy nem akarod meghallani az igazságot.
jöjjön el a Te országod;
legyen meg a Te akaratod,
- Mi az igazság? – pillant rám sötéten.
- Hát nem figyeltél rám? – kérdezek vissza. – Még most sincs késő elnyerned az Ő bocsánatát.
- Bánjam meg bűneimet? – mosolyodik el gúnyosan. – Bánjam meg azt, ami vagyok? Lehet, hogy ez a bárányaidnál meghozza a gyümölcsét, de tudod hazudni is bűn. – fonja karba kezeit a mellkasán. – Nem tagadhatom meg azt, ami vagyok.
amint a Mennyben, úgy a Földön is.
- Na és mi vagy te? Tömeggyilkos? Halálosztó? Sötét és gonosz? Lélektelen, könyörületlen és kegyetlen? Netán patás, szarvas szörnyeteg? – szünetet tartok, de ő nem felel. – Én ugyanannak látlak, mint amilyen egykor voltál. – mosolyodom el lágyan.
- Nem ismersz. – mondja komoran.
- Ismertelek. – javítom ki. – Ismertem az arcodat. Ismertem a hangodat, a szívedet, a nevetésedet. Mindent, ami látszólag rég elhalt már benned. Nevezz naivnak, vagy annak, aminek akarsz, de hiszek.
- Hiszel?
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
- Hiszek az Úrban és a kegyelmében. – a Fényhozó tekintete elsötétül, már-már fenyegetővé válik, ahogy beszélek. – Hiszek a megbocsájtás erejében. Hiszek a második esélyben. Hiszek a lehetőségekben. – folytatom tovább, anélkül, hogy észre akarnám venni az előttem álló tekintetét. – És hiszek benned is Lucifer.
- És éppen ezért vagy ostoba. „Még van remény. Még nincs minden veszve. Itt vagyok, hogy vezesselek.” - halkan felsóhajt. - Engem nem kell vezetned Angyal, mert ismerem az utamat, amin egyedül járok.
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
- Az utadat, mely már nem a miénk többé. Letértél az útról, amin haladnod kellett volna, és mégsem veszed észre, hogy párhuzamosan haladsz vele. - hajtom le a fejem.
- Az irány lényegtelen. - válaszol halkan. - Kényelmes és biztonságot adó egy olyan úton haladni, amit már mások kitapostak előtted. A te utad ilyen. Én viszont olyan úton járok, melyen előttem még senki nem járt.
- Sokan megpróbáltak követni. - bólintok keserűen. - De mondd, mi lett a végük? Te láttad. Te ott voltál, mert te voltál az első. Mondd, hányan haltak szörnyet önző szeszélyedért?
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!
A válasza ismét a hallgatás. Nem szólok hát én sem. Nincs is már mit megosztanom vele, hiába volna ezer és egy kérdésem. Már így is túl sokat időztem a társaságában. Emlékeznem kell arra, hogy mivégre vagyok itt. Nem veszíthetem el a célomat, még ha maga a Gonosz is áll előttem.
A gyermek lelke elhagyja az összetört testet. Ránk emeli tekintetét, de néma és emléktelen. Tanácstalan és olyan tiszta, akár a frissen esett hó.
- Vidd. - szólal meg Lucifer.
Kinyújtom kezem a fiú felé, aki rövid ideig habozva, elfogadja azt. Megsimogatom a fejét. Most már minden rendben lesz. Most már nem lesz több gondja, nem kell már többé szenvednie. Apró kezei erősen markolnak ruhám anyagába, ahogy menedékért bújik hozzám és én oltalmazón vállára teszem a kezem.
A Bukottra emelem tekintetem.
- Ne hagyd, hogy makacsságod elvágjon azoktól, akiket szerettél.
Nem kapok megerősítést, de elutasítást sem tőle. Szárnyat bontok, hogy személyesen vigyem el a gyermeket oda, ahová nem ér el a világ mocska és gonoszsága. Még utoljára végigmérem az előttem álló férfit. Szóra nyitom ajkaim, ám végül meggondolom magam. Elhagyom most én, s nem találkozunk.
Ámen.
Szerkesztve LastBreath által @ 2016. 08. 04. 18:28:53
|
| linka | 2016. 07. 29. 15:02:46 | #34465 |
 Karakter: Lucifer
Megjegyzés: Angyalnak
Gyónd meg bűneid, s könyörögj a Teremtő megbocsátásáért.
Vezekelj, s tisztítsd meg városod az eretnekektől.
Szenvedj, iszonyodj, légy Urad hű szolgálója és tiéd lehet a Mennyeknek Országa.
Kőfalak mentén csatornákban ömlik a szenny, járványról és bűnről, halálról és Isten haragjáról szólnak a szegények. Fohászkodnak, ígérnek, s mindeközben engem szolgálnak, lelküket sötétséggel szennyezik, s mások vérét ontják önmaguk megtisztulásáért.
- S eközben az Ő szíve megszakadt – feleli csöndes hangján az angyal. - Miért a reverenda? - kérdi rám pillantva. - Nincs jogod ilyesmit hordani. Nem vagy pap, attól távol állsz – lép hozzám közelebb. - Miért, Lucifer?
- Miért mentem egy zsarnok ellen? - horkantok fel.
Hiába mondanám neki el, nem értené akkor sem. Nem értett meg soha, mert elvakult, mert szent, tiszta, bűntelen.
- Miért lázadtál Atyánk ellen?
- Mert nem volt igaza – felelem.
- A viselkedésed vérlázító!
- És te mégsem tűnsz dühösnek, Angyal – sóhajtom elgondolkodva. - Nem tűnsz te már semmilyennek.
- Az Ő fénye nélkül nem tűnhetek annak, aki voltam, de Atyánk fénye alig ér el ebbe a nyomorba – süti le szemeit.
- Fejezd be ezt a maszlagot – forgatom meg szemeimet fásultan. - Nem az Urad fényével van probléma – lágyul el hangom. - A te fényed kopott meg, Gabriel.
- Nem szabadna itt lenned.
- Ahogy neked sem. Mit keresel hát itt?
- Ott van a helyem, ahol az emberek szenvednek, hogy terjeszthessem köztük Isten szeretetét és a Mennyek országának ígéretét, ahova bebocsájtást nyernek, ha megbánják bűneiket.
– És ezt te is elhiszed? - kérdem az arcát fürkészve. - Mindig engedelmes voltál, Angyal, azt tetted és mondtad, amit elvártak tőled. Cseppet sem változtál. Előttem azonban fölösleges színészkedned – rezzenéstelen, színtelenül sápadt, érinthetetlenül tökéletes. Elgondolkodtató. - Soha nem kellett színészkedned előttem.
- Soha nem nem lett volna szabad a hazugságaidra hallgatnom – lép el mellettem.
- Te nagyobb hazug vagy nálam, mert önmagadat csapod be. Ez új. Mit tudsz még? - mosolyodom el.
- „ Halott ő az én számomra, így mindnyájatoknak az”. Ezeket a szavakat mondta a kiűzetésed után. És én gyászoltam Lucifer. Az úr mellett egyedül, mert mindenki félt és sokakat elvesztettünk. Te voltál Neki a legkedvesebb, és nekem is. Te voltál a Könnyező Csillag, a Fényhozó. A te fényed hová lett Lucifer? - hallgat el egy pillanatra, majd folytatja. - Itt vagy egy karnyújtásnyira és mégis egy egész világ áll közöttünk – ingatja meg a fejét. - Beszélnünk sem volna szabad – fordít nekem hátat.
- Mondd, mi haszna az alázatodnak, hiszen az csupán gyöngeség – suttogom magam elé meredve. - Mi haszna az erényednek így? – lépek vissza az oltárhoz.
- Urunk teremtője vagy te magad is, csupáncsak egy porszem az Idő óceánjában, de mégis fontos, Lucifer. Hiszen ő a te Atyád is.
Elmosolyodom, mert javíthatatlan álmodozó még mindig. Mert nem ért a világból továbbra sem semmit. Mert mosolyogni sokkal egyszerűbb, mint megérteni szavainak a lényegét. Ő az én Atyám is...
Nem, ő sohasem volt az. Soha nem is lesz. Gyökértelen vagyok, független, kinek szabad útja van. Sorsom fonalát a saját kezeimbe vettem. Már nincs ki irányítson. Nem hagyom.
Gabriel az ajtóban áll, a leomlott fal körötte megkínoz. Olyan így, akár a pusztítás angyala. De hát miket is gondolok, hiszen annyi neve van, annyiféleképp hívják őt.
- Én vagyok a bűnök bűne; én vagyok a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, s a jóra való restség. Hogyan bocsáthatna meg nekem? Hisz én okoztam az ősszülők vesztét. Káin és Ábel. József és testvérei. Saul király és Dávid. Miért akarsz megmenteni még mindig? Miért igyekszel óvni a lelkemet? Én egyszer már elbuktam, Angyal. Nincs mentségem, s nem bánom, hogy ez lett végül. Az egész világ bűne az enyém, míg te csupán egy gyermek vagy ugyanúgy, mint egykor voltál. Atra Mors, Angyal – mosolyodom el. - E járvány nem az én kezem műve, az emberek önön gyarlóságuk miatt szenvednek. A világ, amiben élnek - amit a Teremtő adott nekik ajándékul - elpusztul az én közreműködésem nélkül is. És küzdhetsz, tagadhatsz, bűnbaknak állíthatsz, de tudod te magad is, hogy igazam van. Isten gyermekei elbuktak azon a napon, mikor kiűzettek a Paradicsomból.
Az oltárt otthagyom, földön a megfeszített Krisztussal, kinek szenvedései hiábavalóak voltak, mert egy olyan világért szenvedett kereszthalált, minek rothadásbűze kiapaszthatatlan. Mellette sétálok, és ő ontja magából Isten igéjét, egekig magasztalja, szeretetről és megbocsátásról prédikál ott, ahol az emberek a földön – porban és sárban – kúsznak. Az angyal szemeiben csillagok fénye gyúl, ahogy lemegy a Nap, mert az ő szemeiben a Mennyeknek égboltja tündököl.
Szeretem a halált, az emberek mindig túlmisztifikálják, s közben az életük része az is, csakúgy, mint a lét, és a mindennapok.
A kisfiú tetemét nem a dögvész törte össze, az ő testét golyók szaggatták, lelőtték őt, hogy megóvják a kínoktól.
- Gyermek még ő...
Gabriel a kicsiny test mellé telepszik, szelíd könnyekkel simítja le az üveges, vádlón égre meredő szemeket.
- Mégis meghalt – bólintom -, mert hogyan is mondtad? Óh, igen, ez is része a Tervnek. Az angyal mellé lépek, szinte föléjük tornyosulok, árnyékom sötét fátylat vet kettejükre a lámpás fényében.
- Hagyd őt, kérlek...
- Vidd hát, hisz az ő szíve a te Uradat imádta.
- A Teremtő szeret téged, a gyermeke vagy még mindig. Ne zárkózz el előle, ne légy kevély.
- Radix et caput. Ez a gyökere minden bűnnek, s ki ebben megmarad, elvétetik, mert ez minden bűn végső forrása. Sokan úgy tartják számon, hogy a kevélység az egyik legsötétebb bűn. Mondd, te mit mondasz erről? Véleményed csak van, ha már az akaratodról önként lemondtál.
Szerkesztve linka által @ 2016. 07. 29. 15:04:09
|
| LastBreath | 2016. 07. 08. 20:04:33 | #34441 |
Karakter: Gabriel
Megjegyzés: A Fényhozónak
Ismerem a Teremtő közelségét; a mosolyt az arcán, mely mindenkire egyformán ragyog és a kezet, mely mindig bátorítóan nyugszik a vállamon. Ugyanígy ismerem bánatát, s talán én vagyok az egyetlen, aki ismeri a Tervet, bár teljes egészében meg nem érthetem. Az Ő hírvivője vagyok, s ezáltal mások támasza és reményének lángja.
Isten a saját képére formált mindenkit. Felruházta őket önnön bölcsességével és tudásával, ám megpróbáltatásként elzárta azt gyermekeiben. Az Ember szeme és szíve zárva van, s ha nem engedi be a hitet, zárva is marad. Ha az emberek teljes szívvel hinnének Őbenne, látnák, ahogy kitárul a világ, s felfedezhetnék lelkük igaz szabadságát. Mert Isten nem más, mint a remény és a megnyugvás. Az eltévelyedetteknek pedig sokkal kétségbeejtőebben szükségük volna az Úr szeretetére.
Ők, akik azt vallják magukról, mindent látnak és tudnak, valójában vakok és megvezetettek. Láttam már szörnyű következményeit az Úr dühének és bosszújának. A társam, a testvérem, az Ő legdrágább gyermeke is odalett haragjának tüzében. Elkárhozott, bemocskolódott egykor hótiszta szelleme és megfeketedett a lelke. Bármit megtettem volna, hogy megmenthessem, de nem tehettem semmit bukása ellen, mely százakat, s ezreket rántott magával.
Az egyetlen, amit tehettem a vezeklés volt. Az ő bűneiért. S a remény és újjászületés elhalványult, ahogy hírvivőként én lettem Szodoma és Gomora halálangyala.
1348, London
Itt van a halál. A szűk utcákon a csatakos macskakövek között. A gyönge, fagerendás házak egymásra rogyó falai mögött. Patkányok apró körmei kaparnak mindenhol, és visításuk visszhangot ver a szennyvízzel teli utcákon. A Lovasról suttognak a tavernákban, ám bizonyságot nem nyerhetnek, mert a templomok most üresen állnak. A világ végét rebegik, s rettegik. Mert eljött közéjük a Pestis. A Négy Lovas egyike. Így mondják. De bár megértethetném velük, hogy nem az zajlik körülöttük, amire gondolnak. Hogy a Hét Pecsét zárva van, s addig üdvös az ő életük, míg így is marad.
Görcsösen karmokba görbülő ujjak kapnak ruhám után. A sárban és szennyben ülő nő eltorzult arca és bőre láttán üvölthetnékem támad.
„Nézz le Uram gyermekeidre és adj nekik feloldozást!”
Elszorult torokkal guggolok mellé.
- Isten szeretete végtelen... – simítom könnypatakos arcára tenyerem, s jutalmam egy hálás mosoly. – Ez is a Terv része. – duruzsolom halkan, miközben kiszabadítom lelkét szenvedő porhüvelyéből.
Egy újabb élet, melynek hiábavaló volt elmúlása. Egy újabb ártatlan, aki az én kezem által pusztult el.
Az Úr háza bemocskolva és groteszkül áll a házak fojtogató szorításában. Finom művű tölgyajtaját erőszakkal törték be, mely ezáltal szilánkjaira szakadt szét. A mozaik ablakok már szintén üvegporként hevernek keretük alatt a földön. A padok – bár néhány ép közülük – összetörve, vagy felégetve hevernek szanaszét. Az oltár kifosztva és lecsupaszítva árválkodik. S a kereszt, melyen Jézus szenvedett a fal mellé lett félre dobva. Isten fiát vörös festékkel mázolták be, karjaitól és lábaitól megfosztották. Egyedül torzója maradt a kereszten, s nyakán a töviskoronás fej, mely szánakozva mosolyog.
Az ember maga teremti a gonoszságot. Nincs bennük már megbánás. Önnön testvéreiket árulják el, vagy saját szülőanyjukat vetik a kutyák elé, hogy ha ez kell a felemelkedésükhöz. Ostoba módon nem értik meg, hogy a földi létben kiharcolt rang vagy titulus mit sem számít a halál után. Hogy nem a földi javakért kéne oly véres komolysággal küzdeni. Az élet csupán egy szempillantás, és az igazi utazást a halál után kezdheti meg az ember. Szent írások és prédikációk szólnak erről. Hirdetik a purgatórium létét, ám azok sem hisznek benne, akik hevesen és ékesszólóan győzködik a népet róla.
- Az emberek rettegnek, Isteni büntetésnek tekintik a ragályt, erre jössz te, s első szavad az Isten mennyei szeretete? Nem gondolod ezt egy kicsit röhejesnek?
- Lucifer, mit keresel te itt? – fordulok felé hitetlenkedve.
Az ismerős vonások elrejtőznek egy ismeretlen arcon.
Emlékszem Lucifer finom kedvességére, szívet melengető mosolyára és kedvesen bátorító hangjára. Emlékszem tekintélyt parancsoló fényére, mely vetekedett az Úr fényével. S most itt áll előttem annyi idő után először. Azok az ismerős szemek már nem tükrözik azt a régi, megszokott melegséget. Azokon az ismerős ajkakon már nem az a régi mosoly játszik. A glória, mi méltó éke volt megjelenésének végleg eltűnt. Hűvös tartózkodással mustrálja a templom romjait. És én hallom szilánkokra törni a szívem.
Mert sajátomnak érzem a bűnét, amiért ugyan felelősséget nem vállalhattam. Mégis mindig magam okoltam Lucifer bukásáért. Ha hamarabb észreveszem a változást. Ha idejében a lelkére tudtam volna hatni. Ha megakadályozhattam volna az egészet. De nem fordíthatom vissza az idő kerekét.
- Hallottam, mit mondtál, tisztán minden egyes szavad – szólalok meg végül.
Leülök egy épen maradt padra. Kérdeznék. Annyi mindent kérdeznék, végül mégsem teszem.
- Neked nincs bűnöd, Gabriel. Neked könnyű, túlontúl az minden.
Nincs bűnöm? Tényleg így látja? Azok után, hogy megannyi emberre szabadítottam már rá a halált, s megannyi szörnyű ítéletet mondtam? Azok után, hogy ezrek lettek az enyészeté az én kezem nyomán? Mindazok után, hogy az ő kísértése után annyi ártatlan lelket vetettem a tisztító tűzbe?
- Tulajdonképpen, miért tetted?
- Én nem fogok vértől, tollaktól ragadós keresztet hordani, Angyal. Nincs szükségem a Teremtőre, ő nem kell. A hitem meghalt.
- S eközben az Ő szíve megszakadt. – felelem csendesen. – Miért a reverenda? – kérdezem végigmérve őt. – Nincs jogod ilyesmit hordani. Nem vagy pap, attól távol állsz. – felkelek és teszek egy bizonytalan lépést felé. – Miért Lucifer?
- Miért mentem egy zsarnok ellen? – horkan fel gúnyosan.
- Miért lázadtál Atyánk ellen?
- Mert nem volt igaza. – jelenti ki nemes egyszerűséggel, s ez megbotránkozásra késztet.
- A viselkedésed vérlázító.
- És te mégsem tűnsz dühösnek Angyal. – elgondolkodva méreget, végül csalódottan hozzáteszi. – Nem tűnsz te már semmilyennek
- Az Ő fénye nélkül nem tűnhetek annak, aki voltam, de Atyánk fénye alig ér el ebbe a nyomorba. – sütöm le szemeimet.
- Fejezd be ezt a maszlagot. – forgatja meg szemeit. – Nem az urad fényével van probléma. – hangja egy pillanatra ellágyul, s hasonlítani kezd arra, amire emlékeztem. – A te fényed kopott meg Gabriel.
- Nem szabadna itt lenned. – mondom csendesen.
- Ahogyan neked sem. Mit keresel hát itt?
- Ott van a helyem, ahol az emberek szenvednek, hogy terjeszthessem köztük Isten szeretetét és a Mennyek országának ígéretét, ahova bebocsájtást nyernek, ha megbánják bűneiket.
- És ezt te is elhiszed? – kutakodva függeszti rám tekintetét, mintha megkísérelne a szívembe látni. – Mindig engedelmes voltál Angyal, azt tetted és mondtad, amit elvártak tőled. Cseppet sem változtál. Előttem azonban fölösleges színészkedned. Soha nem kellett színészkedned előttem.
- Soha nem lett volna szabad a hazugságaidra hallgatnom. – lépek el mellette, hogy elhagyjam a templomot.
- Te nagyobb hazug vagy nálam, mert önmagadat csapod be. Ez új. Mit tudsz még? – mosolyodik el számítóan.
Nem bírom tovább. Szembe fordulok vele, hogy számon kérjem és kérdőre vonjam, de minden, ami kifolyik ajkaim közül, csak egy reszketeg vallomás.
- „Halott ő az én számomra, így mindnyájatoknak az.” Ezeket a szavakat mondta a kiűzetésed után. És én gyászoltam Lucifer. Az Úr mellett egyedül, mert mindenki félt és sokakat elvesztettünk. Te voltál Neki a legkedvesebb, és nekem is. Te voltál a Könnyező Csillag, a Fényhozó. A te fényed hová lett Lucifer? – arcán felfedezem a megrendülést, s nem szól egy szót sem, így folytatom. – Itt vagy egy karnyújtásnyira és mégis egy egész világ áll közöttünk. – lassan ingatom meg a fejem. – Beszélnünk sem volna szabad. – ismét hátat fordítok neki, magára hagyom, és ő nem követ.
|
| linka | 2016. 07. 06. 14:37:03 | #34438 |
Karakter: Lucifer
Megjegyzés: Angyalnak - Kezdés
Emlékszem a Teremtő ölelésére; meleg biztonság, önzetlen oltalom, aztán az elhagyatottság pokla, a magány kísértése, mikor végleg elhagyott. Emlékszem az arcára, őszinte gyász, keserű elégedetlenség, s komorság. Nem értett meg, nem látta át a tetteim, s kiűzött a Mennyekből, mert olybá tűnik ez mégis csak egyszerűbb volt, mint elfogadni és megérteni a szavaim.
„Tökéletes voltál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtettél, amíg gonoszság találtaték benned.”
Isten a saját képére formált mindenkit, megteremtette legtökéletesebb, s legcsodálatosabb gyermekeit, míg bennünket jóságra, tisztességre, alázatra és szívből jövő hitre kényszerített. Megkaptuk létünk állszabadságát, a döntés jogát, amivel mégsem rendelkezhetett egyikünk sem. Atyánk szeretete végtelen volt, az én türelmem pedig véges, aztán lehetőséget kaptam. Valamit, amit nem hagyhattam veszni, így a Tudás fájáról szólva megkísértettem Évát. Gyenge, törékeny nő, naiv ártatlansággal, ostoba tudatlansággal. Pőrén, lemeztelenítve állt, mégsem szegült kérésemnek ellen. Hajlott a bűnre, s még csak könyörögnöm sem kellett a bukásáért. Kiűzették őket a Paradicsomból, s mert én vittem az első párt a bűnbe, jutalmam nekem sem volt más, mint a távozás.
Éreztem, hogy ez lesz majd, hiszen olyan háborúban éltem, miben bukásom elkerülhetetlen volt, s velem együtt százak, ezrek zuhantak a szakadék mélyébe. Kétségtelenül gyönyörű, nemtelen, fény-tiszta bábuk vívták a küzdelmüket, megannyi halál értelmetlen gőg miatt.
Azon a napon borús felhők függtek az égen, s Isten megteremtette a gyászt.
Egy álló nap, s egy álló éjjelen át nem volt más, mint a jeges szél süvítése, a bőr alá kúszó, s csontba maró magány, megannyi angyal fénytelen csillagként hunyt ki, s törött csontokkal, csonkított szárnyakkal végül kárhozatra ítéltettek.
S, hogy milyen évek távlatában az Atya szeretete?
Az ember az egyetlen olyan lény, kinek megadatott a gondolkodás lehetősége. A szabad döntés joga, de még ennek ellenére is reménytelen a helyzetük. Ostobák, földhözragadt teremtmények mind, kik úgy gondolják mindent tudnak, de a felét sem ismerik annak a világnak, amiben élnek.
Apró lábak sietős léptei koppannak a macskaköves úton, az épületek töveiben bűzös tetemek, szennyvízvágta erezetek, elveszem a fiútól a felém nyújtott újságot.
- Köszönöm!
Csak egyetlen szó.
A tisztesség megmaradt, csekély jele.
A bűntelen ártatlanság, s tisztaság, de nem kell sok, és végleg eltörlődik ez is a Földről.
1348, London
Tombol a fekete halál, milyen találó egy név ehhez a pusztító járványhoz. Rémült sikolyok, s riadt tekintetek villannak felém, kétségbeesés és a hitre vágyás. Csonttá aszalódott nő rejti kezeit koszos ruhái rejtekébe, vértelen ajkai elnyílnak s esetlenül felém kúszik, bűzlő lehelete dögvésztől terhes, porban és mocsokban kúszik felém az isteni megváltásért.
„Isten szeretete végtelen...”
„Ez is a Terv része”
Milyen rég hallottam ezt a hangot, ezt a vékony, gyönge tónust, a lágy szavak selyme hozzám is eljut, s a mosolyom akaratlanul szélesedik ki.
Isten szeretete végtelen, hát persze, s mindezt mégis mire alapozza? A házak falai mentén rothadó tetemekre? A nőre, aki halálra vált arccal megváltásért könyörög? Nem én vagyok az, aki elbukott, hanem a Teremtő. Az ő gyermekei haldokolnak, az ő csodái szűkölnek a tulajdon ürülékeikben.
A szánalom undorával figyelem a porba hullt törékeny alakot, egy kisfiú az, arccal a mocsokban, vére tócsában gyűlve fagy a macskakövek repedéseibe.
„Köszönöm”.
Van mit, elvégre a halál manapság megváltás.
Az eretnekek vallott emberek halála csekély veszteség mindahhoz a pusztításhoz képest,ami a Pestis nyomán marad. És mégis, úgy látszik az emberekben él a pusztításra való hajlam és az öldöklés ösztöne. A gyilkolás és tombolás vágya.
Az én hatalmam és dicsőségem a halandók világában mindig is nagy volt. Még akkor is, ha emiatt szörnyetegnek tartottak engem az emberek. Még, ha szeretni nem is szerettek, legalább félték a nevem, és istenítettek. Mostanra már ez is eltűnt. Szép lassan halványult el a nevem, s lett jelenlétem rém jelentéktelen. A történeteikben már csak egy szellem vagyok, említésre sem méltó lény, egy csínytevő. Kisstílű, kinek piti, rosszindulatú tettei vannak, s nem vezérli más, csak holmi elenyésző bosszúvágy. Gyengének tartanak azok, kiket még egy harmatos fűszál is halállal fenyegethet.
Átlépem az ajtó romjait, reverendám szegélyét sár mocskolja, óh, az oltár szentsége, a kereszt réges rég a porba hullt. A papok elhagyták szeretett otthonukat, Isten házát, véres keresztet cipelve, s aki maradt, a halál torkában végezte és magány szegélyezi útját az áhított Mennyekig.
- Az emberek rettegnek, Isteni büntetésnek tekintik a ragályt, erre jössz te, s első szavad az Isten mennyei szeretete? Nem gondolod ezt egy kicsit röhejesnek?
- Lucifer, mit keresel te itt?
Elharapom feltörni vágyó szavaim, s felé fordulok. Kortalanul szép, s időtlenül fiatal, szőke fürtjein hevült sugarak tündökölnek, fényglória szövődik kócos tincsei köré.
Tekintetem a törött ablaküvegekre viszem, porlepte padok árválkodnak a beomlott falak mentén. Szánalmasok a papok. Feketébe öltöznek, míg fehérről, tisztaságról prédikálnak, s talán ők a legragyogóbb színészek. Előadást nyújtanak minden áldott vasárnap.
„Nézz magadba gyermekem, mily rút lett a lelked, nézd, mivé lettél, mivé tettek a lelkek, amiket magadhoz ragadtál!”
- Hallottam, mit mondtál, tisztán minden egyes szavad – szólal meg végül.
Leül, szólásra nyílnak az ajkai, aztán elhallgat.
- Neked nincs bűnöd, Gabriel. Neked könnyű, túlontúl az minden.
- Tulajdonképpen, miért tetted?
- Én nem fogok vértől, tollaktól ragadós keresztet hordani, Angyal. Nincs szükségem a Teremtőre, ő nem kell. A hitem meghalt.
|
| Silvery | 2011. 08. 02. 17:58:49 | #15539 |
Karakter: Nathaniel de Clarence
Megjegyzés: (Neerocicnek)
Másodpercek telnek el, rövid, elillanó pillanatok, mégis hosszú éveknek tűnik a fullasztó némaság.
Nem válaszol, kegyetlenül lágy tekintete viszont többet mond minden szónál. Élvezi. Kiélvezi a pillanatot, mikor ismét elárultam neki egy gyengeségemet. Kiélvezi, hogy újra életet tud lehelni belém, hogy aztán ismét apró darabokra tiporhasson.
Összeszorítom ajkaimat, már bánom a pillanatot, mikor könnyedén elcsábított a régi szenvedélyem. A szívem hevesen ver, hetek óta nem éreztem az ereimben pezsgő életet. Gyűlölöm az érzést. Gyűlölöm, mert minden forró sóhajom, minden reményteli pillantás az övé. Már nem az enyém a bennem izzó forróság, már hozzá tartozik minden rezzenésem. Nem akarom vágyakkal, lángoló érzésekkel gazdagítani őt. Nem érdemli meg. Egy halott, élettelen bábot érdemel, aki eddig voltam.
Megremegek, ahogy finoman a kezei közé veszi arcomat, az undor fagyos borzongása végigcikázik a gerincemen.
Ne érj hozzám… ne érj hozzám így… gyűlölöm minden pillanatát, hát nem látod? Miért jó ez neked? Tudod, hogy utállak… tudod, hogy megvetlek… nem volt még elég?
Miért nem képes megunni? Miért nem ad tovább másoknak, mint ahogy a többi szolgával tenné? Miért? Miért? Miért?
- Ezentúl beszélni fogsz? – Megremegnek ajkaim, fogaim puhán koccannak. Feltételek, zsarolás… már megszokhattam volna… mikor… mikor lesz már végre vége ennek az egésznek? Sokáig tart még?
- I-gen. – Elakad a hangom, a torkomat még mindig száraznak, használhatatlannak érzem a hosszú némaságtól. Nem kellett volna megszólalnom. Egyszerűen le kellett volna hunynom a szemeimet és tűrni, ahogy a remény apró szikrái ismét kihunynak szívemben. Miért nehezítem meg a saját szenvedésemet?
Elmosolyodik. Nem tudom, milyen kategóriába sorolhatnám az ajkain húzódó vigyort… nem az a tipikus kegyetlen, durva mosolya, de nagyon hasonlít rá. Mindegy… igazából nem számít… semmi nem számít…
Hátat fordít nekem és eltűnik a sorok között. Pár másodpercig kábán meredek magam elé, majd tekintetem a könyvespolcok hosszú soraira vándorol. A szemeimről könnyedén illan el a bizonytalanság homályos köde, mohón olvasom a címeket. A könyvek többségét már olvastam, hiszen a mi családunk rendelkezik a birodalom egyik leghíresebb, legnagyobb könyvtárával, és én gyakori látogató voltam… gyakori? Heh… szinte ott éltem a fél életemet. Most már soha nem váltom be a fogadalmamat, miszerint az összes könyvet elolvasom…
Apró sóhaj szalad ki ajkaimon, tekintetem Darkenre siklik, ahogy ismét feltűnik előttem, a kezében egy könyvvel. Nem látom a címét, és nem adom meg neki azt az örömöt, hogy megkérdezzem… már így is túl nagy érdeklődést mutattam…
Elém lép, a testem magától mozdulna, hogy nyújtsam a kezemet a könyvvért, de a józanész megállít. Nem. Látom a szemein… nem fogja ingyen odaadni.
Összeszorítom a fogaimat, szemeim elkerekednek, ahogy finoman az arcomra simítja kezét, hüvelyujja gyengéden becézgeti, cirógatja megreszkető ajkamat.
- Csókolj meg Nathe… - Nem… ne…
Mintha nem fognám fel szavait, kérdőn, kétségbeesve bámulok rá, pedig nagyon is jól tudom, hogy mit mondott. Sajnos… bár ne tudnám…
Végtelen hosszúnak tűnő, elnyújtott másodpercekig meredünk egymásra, a szívem mélyén mintha abban reménykednék, hogy viccelt… pedig tudom, hogy nem az a fajta…
Igen… nagyon is jól tudom, hogy komolyan gondolta… én megcsókolni őt? Még soha nem csináltam ilyesmit… azt sem tudom, hogy kell. És egyáltalán miért kér ilyet tőlem? Hiszen bármikor elveheti a csókomat. Nem mindegy, hogy testileg vagy lelkileg kényszerít rá? Még ha fizikailag én is adom neki a csókot, ugyanúgy kényszerből lesz, mintha ő venné el… nem értem…
Vagy szándékosan kínozni akar?
- Csókolj meg! – Összerezzenek, a hangjából most hiányzik a kemény kegyetlenség. Összezavar, megrémít. Mikor durva, akkor a gyűlöletem és a megvetés áthatolhatatlan pajzsot emel körém… de mikor így néz rám… sebezhetőnek és gyengének érzem magamat. Túl könnyű lenne reménykedni abban, hogy egyszer jobb lehet… hogy még van esélyem a boldogságra… túl könnyű és a reménynek a gondolata is halálra rémiszt.
Ökölbe szorulnak ujjaim, bizonytalanul állom tekintetét, miközben felé lépek. Lábujjhegyre állok, ajkaink puhán érintik egymást. Rövid, érzelemmentes csók, de nem enged el ilyen könnyen. Ujjait a tarkómra simítja, elmélyíti az általam kezdeményezett csókot.
A nyelve forró és puha. Édesen simogat, mégsem tudom élvezni. Gyűlölöm.
Összeszorítom szemeimet, elhagyatottan engedem, hogy kiélje rajtam a vágyait. Megtiltok magamnak minden érzelmet a gyűlöleten kívül.
Magához húz, pihegve kapkodom a levegőt. Legyen… legyen már vége…
Mintha csak meghallaná könyörgő gondolataimat, elhajol ajkaimtól és a kezembe nyomja a könyvet. Néhány röpke másodpercig kábán, értetlenül meredek magam elé, egy gyors mozdulattal törlöm le ajkaimról a csókja jellegzetes ízét.
Tekintetem a könyvre siklik, apró mosollyal olvasom el újra és újra az aranyozott betűkkel papírra vetett címet. Már olvastam… azt hiszem háromszor… az egyik kedvencem.
- Ezentúl beszélni fogsz hozzám! – Egy pillanatra felkapom tekintetemet, megremegve bólintok.
Nincs más választásom… nem számít… ha muszáj, beszélek… különben hallgatok. Nem hiszem, hogy sok változás lesz. Többnyire nem azért kellek neki, hogy a hangomat hallgassa.
Keserű sóhajjal, húzom el a számat, lehajtom fejemet, hogy elrejtsem tekintetemből a leplezetlen megvetést.
- Igen, de már mondtam.
Elindulunk az edzőterem felé, de már nem figyelek rá. Apró mosollyal nyitom ki a könyvet, finoman, végtelen óvatossággal pörgetem végig a lapokat. Emlékek… mindig, mindig emlékek. A könyvek, a tinta illata. Elfelejthetetlen… ebben nőttem fel. Ez az illat…
Régen soha nem gondoltam végig, hogy milyen szerencsém van. Hogy milyen szerencsés helyre születtem… hiszen gyerekkorom óta természetes volt a teljes ellátás, a gazdagság… a gondtalan életmód. Azt csináltam, amit akartam… másoknak ez soha nem adatik meg…
Születhettem volna szolgának is. Üres lenne a szívem és nem is érezném a szenvedély, a nyugodt, boldog élet édes ízét. Talán jobb lenne… ők nem tudják, mit veszítenek…
Egyszer birtokolni, és aztán elveszíteni… sokkal borzalmasabb. A tudat, hogy már soha semmi nem lesz olyan, mint régen volt… megfojt.
Mikor végre odaérünk, leülök a szokott helyemre, és elűzöm a gyászos gondolatokat. Már megint… mindig újra és újra felszínre törnek, hogy kínozzanak. Pedig már annyiszor száműztem őket a szívem legmélyebb bugyraiba…
Az első oldalra lapozom, szemeimmel mohón falom a sorokat… amíg olvasok, addig sem kell gondolkodnom. Addig is védve vagyok a fájdalmaktól… egy másik világba menekülök a saját gondolataim elől… szánalmas…
Ujjaimmal puhán gyűrögetem a hosszú, fehér ingből kiálló rojtot, miközben a betűkbe mélyedek. Apró köhintés, először nem reagálok rá, a távolból jövő háttérzajnak könyvelem el, de elmém lassan felfogja, hogy honnan jöhetett a hang. Megrezzenve tépem el tekintetemet a lapról, tágra nyílt szemekkel, riadtan pislogok fel Darkenre.
Ne… mióta áll itt? Mérges lesz? Ugye nem veszi el a könyvet?
- Ne harag… - Ajkaim ledermednek, felfogom, hogy épp miket beszélek. Nem… nem fogok bocsánatot kérni tőle… pont tőle… azok után, amiket velem művel majd pont én kérjek bocsánatot egy olyan apróság miatt, mint hogy nem vettem észre…
Ajkamra harapok, alig észrevehető fintorral, jól leplezett gyűlölettel fejezem be az elkezdett magyarázkodást.
- Elmélyedtem az olvasásban.
Lesütöm tekintetemet, nem tudom, meddig vagyok képes elrejteni szemeimből a gyűlölet csillogását. Furcsa… furcsa, hogy azzal, hogy eldobtam a némasági fogadalmat, mintha újraéledtek volna a lázongó érzelmeim…
Nem tudom, hogy ez pozitív vagy negatív e… sajnos valószínűleg a második… újra meg fog törni… tudom.
De addig… legalább addig kiélvezem a bátorság, a dac nosztalgikus érzését.
- Miért pont ezt a könyvet kaptam? – A hangom halk, de nincs benne tartózkodás, félelem. Nem tudom, miért teszem fel neki ezt a kérdést. Még soha nem kezdtem vele szándékosan beszélgetést… mindig csak válaszolok, ha muszáj… de akkor is érdekel.
Miért pont ez?
Annyira… nem jellemző rá…
Talán nem is olvasta… lehet, hogy csak véletlenszerűen levett egy könyvet a polcról. Azon sem lepődnék meg… tudatlan barbár…
- Mert ez a kedvencem. – Tágra nyílnak a szemeim, elfordítom a fejemet, elrejtem megdöbbent arcvonásaimat. - Most pedig gyere, visszamész a szobádba míg végzem a tisztálkodással.
A kedvence? Tehát olvasta…
De miért? Nem értem… valószínűleg az lehet az egyetlen oka, hogy jó sokan meghalnak a végén.
Keserű mosollyal harapok ajkaimra, némán követem, ahogy a szobába vezet.
Nem tudom, mit gondoljak… újra és újra összezavar…
~*~
Amíg fürdik, ismét elmerülök az olvasásban, kiűzöm a fejemből a gondolatokat, miszerint lehet, hogy félreismertem… részben…
Az nyilvánvaló, hogy nincs rendben valami a fejében… normális ember nem kényszerít másokat arra, amire ő engem… az ilyesmit azzal kell csinálni, akit szeretsz…
Nagyot nyelve tüntetem el torkomból a keserűség fojtogató gombócát, ajkaim megreszketnek.
Gyűlölöm, hogy csak egy tárgy, egy használati eszköz vagyok. Gyűlölöm.
Tágra nyílnak szemeim, zavartan ülök fel az ágyon… a gondolataim… egész olyan volt, mintha… mintha többet akarnék?
Nem, az lehetetlen… csak ki akarok jutni innen… semmi másra nem vágyom.
Kattan a zár, nyílik az ajtó, a jelenléte szerencsére elűzi a veszélyes vizek felé kavargó gondolatokat. Tudom, mi jön most… a testemet már előre kirázza a hideg az undortól, mégis engedelmesen követem. Hiszen ezért vagyok itt. Ezért létezem… hogy kiélhesse a testemen a vágyait. Visszataszító.
Beérünk a szobában, élettelenül remegve állok az ágy mellett, várom az utasítását. Magamtól nem csinálok semmit. Nem adom meg neki ezt az örömöt.
Megsimítja maga mellett az ágyat, néma parancs. Mintha a kutyáját hívná maga mellé egy halk csettintéssel. Nem ellenkezem…
- Olvasd fel azt a részt, ahol Antigoné a testvéréért könyörög! – Magához húz, tágra nyílt szemeimbe szúrja komoly tekintetét.
Felolvasni? Neki? Miért?
Ajkaim elnyílnak, hogy megszólaljak, de nem tudom, mit mondhatnék. Nem értem. Már megint nem értem… nem azért hívott ide, hogy… hogy használja a testemet, mint mindig?
Összeszorítom ajkaimat, némán, szó nélkül lapozok a keresett felvonáshoz. Elhelyezkedem, lassan kezdek olvasni, szépen hangsúlyozva a szavakat. Gyakorlott vagyok, mert régen ahányszor anyám betegeskedett, én voltam az, aki történeteket olvasott neki.
Vajon jól vannak? Vajon már elfelejtettek? Vagy még érzik a hiányomat?
Elszorul a torkom, de nem engedem, hogy a fájdalom befolyásolja a hangomat, szavaim magabiztosak.
Véget ér a felvonás, a mellkasom már reszket a visszafogott könnycseppektől. Apró csókkal fojtja belém a folytatást, ujjai lágyan érintik arcomat, ahogy maga felé tereli tekintetemet.
- Ezentúl minden este fel fogsz nekem olvasni valamit, ha jó fiú leszel. – Összeszorítom szemeimet, lehajtom a fejem.
Úgy mondja, mintha ezzel megajándékozna… mintha egy kegy lenne, hogy olvashatok neki… nem értem, mi jár a fejében. Minden perc, amit vele töltök, maga a pokol.
Hosszút pislogok, megreszketve engedem, hogy még közelebb húzzon magához. Az arcom már a mellkasához simul, hallom a szíve dübörgését.
Megnyugtat a gyors, mély ritmus.
Megnyugtat, mégis felkavar.
Vajon rendeztek nekem temetést? Az őseink pora mellett nyugszik a hamis szív, amit a bátyám az apámnak vitt?
Vajon hiányolnak? Vajon van, aki zongorázik apámnak, mikor nyugtalan? Lehet, hogy már el is felejtettek… mindigis semmirekellő voltam… nem vagyok jó harcos, mint a bátyáim és a politikáért sem rajongok…
Ugye… ugye nem felejtettek el? Ugye még nem?
Megreszketek, kitör belőlem a néma zokogás, a vállaim hevesen rázkódnak. Mintha megrészegítene a fájdalom, képtelen vagyok gondolkodni. Homályos, tompa képek, lassú mozdulatok. Nem kéne elgyengülnöm… nem kéne elárulnom neki, hogy mennyire… mennyire végtelenül gyenge és kiszolgáltatott vagyok neki. Nem szabadna…
De már belefáradtam. Belefáradtam ebbe az egészbe…
Maga felé fordítja az arcomat, megborzongva hagyom, hogy lecsókolja a könnyeket bőrömről, de gyengédségétől csak hevesebbé, fájdalmasabbá válik a zokogás.
Gyűlölöm…
Nem kérdezi, hogy mi bánt. Magához szorít, a mellkasára simítom arcomat, halk, néma zihálásom öntudatlanul tör ki ajkaim közül.
- Úgy hiányoznak… annyira… annyira nagyon… - Görcsösen marok a lepedő puha anyagába, mintha kapaszkodót keresve próbálnám csitítani testem reszketését.
Érzem az ujjait a tincseim között, izmai megfeszülnek szavaim hallatán.
Szánalmas vagyok… ő az, aki elvette tőlem őket, és az ő vállán zokogom el a bánatomat. Mintha tőle várnék vigasztalást…
Hiszen ki mástól várhatnék? Ki más van mellettem? Senki… senkim nincs rajta kívül. Rajta kívül senkinek a vállán nem sírhatok…
Forró… nincs rajta ruha, a bőréből áradó forróság mintha álomba ringatna. Még ezt a forróságot… ezt a puha, selymes simogatást is utálom. Még ez is undort vált ki belőlem.
Nem csitul a zokogás, hosszú-hosszú percekig fekszünk némán, lassan, fájdalmasan csalogat a sötétséggel kecsegtető álomvilág.
Bárcsak… bárcsak ne láttam volna meg azt a szobát… bárcsak maradhattam volna élettelen, lélektelen bábu… bárcsak…
~*~
A felkelő Nap első sugarai puhán cirógatják végig arcomat, szempilláim lágyan rezzennek. Fáradtnak, nyomottnak érzem magam, az előző éjszaka borús emlékképei túlságosan is hevesen élnek bennem. Már kijózanodtam, az elsöprő, váratlan fájdalom már nem kábítja el gondolataimat.
Tényleg azt mondtam neki, amit mondtam?
Biztos jól szórakozik magában… biztos örül, hogy ennyire szenvedek… hogy ennyire megtört…
El sem hiszem, hogy ezt tettem… hogy lehetek ennyire gyenge? Röhejes…
Lassan nyitom ki szemeimet, de még nem mozdulok. Nincs mellettem, az ágy üres. Apró, észrevehetetlen mozdulattal nézek körbe, tekintetem megpihen alakján. Az ablak előtt áll, a kezeit mellkasa előtt összefonva nézi a rózsaszínes fényárban fürdő napfelkeltét, testére narancsos foltokat festenek a bizonytalan sugarak.
Olyan nyugodtnak, békésnek tűnik ez a pillanat. Mintha nem is gyűlölném… mintha nem is kényszerből lennék itt. Csend, mozdulatlanság, meghitt, hangulatos fények…
Vajon meddig fog tartani? Nem sokáig… tudom…
A tekintete komor, az arcvonásai az enyémhez hasonlóan fáradtnak, meggyötörtnek tűnik. Rabul ejti kíváncsi pillantásomat. Nem értem…
Neki mi a baja? Ő miért néz ki úgy, mintha szenvedne?
Hiszen pont most… pont most árultam el neki, hogy mennyire gyenge vagyok… örülnie kéne…
Lehet, hogy… nem az nem lehet… az nem lehetséges, hogy… bűntudata van? Nem. Kizárt.
Bizonyára ez az új taktikája… el akarja érni, hogy egy kicsit bízzak benne… hogy ne gyűlöljem annyira… aztán majd szépen pofára ejt? Igen… minden bizonnyal ezt tervezi…
Hát, ebből nem eszik.
Hirtelen fordul felém, már nincs időm rá, hogy alvást színleljek, tekintetünk találkozik. Lesütöm szemeimet, képtelen vagyok állni a pillantását. Azok után, amiket este mondtam neki… azok után, hogy ha nem is nagyon, de kinyitottam előtte a szívemet…
Összeszorítom a fogaimat, makacsul kerülöm a tekintetét.
Felém lép, izmaim megfeszülnek.
Eddig ahányszor nála aludtam, kiélte rajtam a vágyait… tegnap este semmit nem csinált… nem értem…
Lehet, hogy most akarja bepótolni?
Ösztönösen csúszok hátrébb, ahogy felém közelít, mintha akaratlanul is menekülnék előle, de elkapja a felkaromat, magához ránt. Az ágyon térdelek, ő mellettem áll, riadtan, könnyes szemekkel pislogok fel a komor, dühös tekintetbe.
Már semmit nem értek… nem tudom, mire gondolhat… még… még önmagamon sem tudok kiigazodni.
A vékony vászoningbe markol, ahogy közelebb húz magához, elhúzza a száját, ahogy halkan, közömbösen megszólal.
- Ma elmegyünk ruhát vásárolni neked. Zavar, hogy ilyen pórias az öltözéked. – Egyszerű, ellentmondást nem tűrő kijelentés, a szemeim elkerekednek szavai hallatán.
Megremegek, kérdőn, értetlenül nézek rá.
Mi… mit mondott? Ruhát? Nekem? De miért?
Elnyílnak ajkaim, hosszú másodpercekig nézünk farkasszemet, a szívem heves dübörgésbe kezd, ahogy az értetlenkedést visszafogott düh váltja fel.
Értem… tehát tényleg… tényleg azt akarja, hogy megkedveljem? Tényleg úgy akar tenni, mintha érdekelném, hogy utána újra és újra darabokra zúzhassa az ellenállásomat, a büszkeségemet?
Megfeszülnek izmaim, könnyes szemekkel rántom ki magamat a kezei közül, a lendülettől hátrazuhanok az ágyon.
Megtámaszkodom, halk pihegéssel csúszom hátrébb. Gyilkos pillantás, halk, megvetéssel teli horkanás.
Felkapom a mellettem fekvő könyvet, a keményfedelű kötet erősen csapódik mellkasához.
Gyűlölöm…
- Nem kell új ruha! Csak egy szolga vagyok, hát hadd nézzek ki úgy, mint egy szolga! – A hangomban csillogó dacos büszkeség tökéletes ellentétet képez szavaimmal, s most rajta a sor, hogy meglepődjön. Már semmi nem érdekel… nem engedem, hogy becsapjon… nem engedem, hogy játszadozzon velem.
Nem fogok újra elgyengülni. Nem fogom ismét közel engedni magamhoz.
Felránt az ágyról, felnyögök, ahogy éles fájdalom nyilall testembe, szinte elterülök a földön a pofontól, amit kapok. Könnyezve, néma zihálással reszketek a földön, egész kicsire gömbölyödve próbálok elbújni előle.
Bántani fog… tudom…
Megragadja a csuklómat, durván ránt talpra és maga után vonszol. Dühösen csapódik ki a szobájának az ajtaja, ismerem az irányt amerre megyünk.
Túlságosan is jól ismerem…
Kinyitja a magáncellám tömör ajtaját, a testem hangosan csapódik a falnak, megreszketve, zokogva csúszok a földre.
Sötétség…
~*~
Összehúzom magamat a kemény matracon, a sötétség szinte magába szív. Nem tudom, mennyi ideje vagyok bezárva, néha jön egy őr, hogy ennivalót hozzon és kikísérjen a mosdóba… Őt napok óta nem láttam…
Legalábbis gondolom napok óta… idebent nehéz követni az időt…
A gyertyák pislákoló fénye beszivárog a folyosóról, kiráz a hideg a falon táncoló vöröses árnyaktól. Utálom ezt a helyet… látni, érezni akarom a napsugarak meleg cirógatását… mintha a föld alá lennék zárva…
Szinte egészen a mellkasomhoz húzom a lábaimat, a térdeimet átölelve kuporodom össze. A csend szinte megöl. A falak vékonyak, hallom az éjszakai szél éles süvítését.
Esőcseppek halk kopogása, megborzongva tekerem magam köré a vékony paplanomat.
Ne… nem akarok vihart…
Órák telnek el… lehet, hogy csupán percek voltak, nem tudom… óráknak, hosszú napoknak tűnik minden pillanat.
Éber félálomba merülök, de túlságosan is tudatában vagyok az egyre erősödő esőcseppeknek. Gyerekkorom óta rettegek a viharoktól, ujjaim görcsösen markolják a takaró kemény, durva anyagát. A testem remegése felveszi a dübörgő cseppek ritmusát.
Mintha lázam lenne, kiráz a hideg, mégis megcsillan verejtékes bőrömön a gyertyák homályos fénye.
Összerezzenek, ahogy az ég morajlásába beleremegnek a falak, a mennydörgés haragos üvöltése elnyomja kétségbeesett sikolyom hangját. Hiába tapasztom a fülemre a kezeimet, testem reszket, arcomon ömlenek a könnycseppek.
Az Ő nevét sikítom. Nem tudom miért, de a rettegés átveszi az irányítást tetteim felett.
Újra és újra elhagyja ajkaimat neve, összekuporodva, reszketve zihálok.
Csapódik az ajtó, forró érintés. Megborzongok. Erős ölelés, remegve, könnyezve engedem, hogy átölelje verejtéktől nedves testemet. Lihegve kapkodom a levegőt, összezavarodva próbálom meg egyik pillanatban eltolni, majd közelebb húzni magamhoz. Nem tudom mit akarok. Ő tudja: átölel, ellentmondást nem tűrő erővel húz magához, ujjaim görcsösen szorítják a rajta lévő köpeny puha, selymes anyagát.
Reszketve engedem, hogy az arcomra, a fülemre simítsa ujjait, hogy segítsen teljesen kizárni elmémből a kinti záport, a tomboló vihart. Érzem az ajkait a számon, nem tolom el. Engedelmesen nyújtom neki a nyelvemet, a csókunk forró és heves. Elkábít, magával ragad a pillanat röpke szenvedélye. Bármit… bármit megtennék most azért, hogy eltereljem a figyelmemet… hogy ne kelljen hallanom.
Forró… fáj… a szívem sikít a fájdalomtól, a testem furcsamód élvezi az érintését. Annyira… annyira forró… annyira más, mint a több napos rideg magány…
Zihálunk. Türelmetlenül, mohón kapkodom a levegőt.
Magához szorít, a keze a hátamon simít végig, testem ellazul. Még mindig remegek, de már nem csak a félelemtől. A végtagjaim elnehezednek, mintha napok óta nem aludtam volna, a belőle áradó melegség megnyugtat.
Csak egy kicsit… utána megint gyűlölni fogom… utána megint józanul fogok gondolkodni… most egy kicsit hadd pihenjek a karjaiban… most egy kicsit hadd érezzem azt, hogy megóv, hogy megment a rettegéstől.
Megborzongva nyitom ki a szemeimet, a kicsi cellában majdnem olyan sötét van, mint éjszaka, de a gyertyák táncoló fénye helyett, most a dermedt, egyenletes napfény ad tompa félhomályt. Az utóbbi napokban hozzászoktam a hideghez, a testem szinte izzik a szokatlan forróságban, megmoccannék, de a testünk szinte összegabalyodik, ahogy ölelkezve alszunk.
Remegve hunyom vissza fáradt szemeimet, a torkom összeszorul. Mintha szeretők lennénk…
Kiráz a hideg a lehetetlen gondolattól, legszívesebben arcon köpném magamat az idióta ábrándozástól. Gyűlölném… soha nem lennék képes szeretni egy ilyen vadállatot…
Vadállat? Hiszen olyan gyengéden csókolt az éjszaka?
Érzem, hogy arcomra kellemes pír költözik, a szívverésem szokatlanul heves tempót vesz fel. Nem értem… nem értem, hogy miért csinálja ezt?
Vajon ez is azért van, hogy közelebb csalogasson magához, és utána bántani tudjon?
Lehet… de valamiért a szívem mélyén már nem tudom ezt hinni…
Megőrülök…
Sürgősen észhez kell térnem, különben bántani fog. Nagyon… nagyon… előbb halok meg, mint hogy még egyszer visszacsókoljam, ezt megfogadom…
A testem szinte ég a csókunk emlékétől, levegőért kapva pislogok fel rá. Nyitva van a szeme, a tekintetünk találkozik. Tudom, hogy elég egy rossz szó, és ismét kegyetlen lesz. Igen… bántani fog, én pedig gyűlölni fogom. Így van rendjén.
- Minden szolgáddal így viselkedsz? – Gúnyos hang, megvető pillantás. A szívem mélyére száműzött harag és a gyűlölet felizzik testemben. Nem tudom, mit gondoltam múlt éjszaka… de soha többé… soha többé nem engedhetem ilyen közel magamhoz.
|
| Silvery | 2011. 07. 20. 19:43:21 | #15234 |
Karakter: Nathaniel de Clarence
Még mindig félholtan, kába meggyötörtséggel fekszem a matracon, körülöttem pusmogás, mozgolódások halk nesze kezd éledezni.
Nem érdekelnek.
Semmi nem érdekel, a belső fájdalmam túlságosan lefoglal, hogy figyelmet szenteljek a külvilág apróságainak. Így annyival könnyebb. Már nem tudnak nekem ártani… gyáván, szánalomra méltóan megfutamodok a fájdalmak üldöző léptei elől… már ez sem érdekel.
Nathaniel tegnap éjszaka meghalt.
Nincs többé.
A büszkesége, a felsőbbrendűsége vele együtt a tó fenekén maradt…
Csak a dacot és a gyűlöletet hagyta szívemben.
Halk, néma sóhaj szakad fel belőlem, a veszteségérzet, a honvágy súlya már nem nyomja mellkasomat. Elengedtem a múltat…
Újabb apró rezzenés, mintha még a derekam, a hátam is zsibbadna a mély fájdalomtól. Undorító. Undorító, amit velem tett… és amit még oly sokszor tenni fog…
Elszorul a torkom, lassú, óvatos mozdulattal ülök fel. Szempilláim fáradtan rezzennek.
A Nap fénye egy kicsi ablakon szökik a szobába, a sűrűn elhelyezett matracokról fehér parasztingben ülő szolgák néznek vissza rám.
Egyiküknek sem nézek a szemébe. Tudom, mit látnék benne… elég érezni a kisugrázásokat, hogy tudjam: gyűlölnek.
Nem érdekel. Ez sem érdekel. Nem mintha szolgák szánalmára vagy barátságára szorulnék.
Értem… tehát ezentúl a szolgálókkal kell hálnom.
A megkönnyebbültség érzése forrón áramlik szét mellkasomban, megremegve simítom ujjaimat a durva anyagú plédre, ami takaróként szolgál.
Nem kell vele aludnom… nem érdekel a durva anyagú ágynemű, vagy a többiek gyűlölködő pillantása. Mindennél többet ér a tudat, hogy nem kell a közelében lennem…
Felrémlik elmémben az alakja, a kegyetlen mosolya, megborzongva emelem reszkető ujjaimat a szám elé. Rosszul vagyok tőle.
Az emlékeimtől, amik hozzá kötnek. Ahogy megérintett, ahogy a lehelete a bőrömet simogatta. Hányingerem van.
Összegörnyedek, szinte visszazuhanok a kemény matracra. Olyan kicsire kuporodom, amennyire fájdalmaim engedik, egész testem hevesen reszket.
Nem akarom. Nem akarom, hogy újra hozzám érjen.
Gúnyos hang töri meg a szoba döbbent csendjét, valószínűleg nekem szólt a sértés, de elmém nem fogja fel a szavait. Öntudatlanul is védekezik a durvaságok ellen.
Léptek nesze, újabb és újabb hangok. Rólam beszélnek.
Befogom a füleimet, mintha egy rémült kisállatként bujkálnék a kegyetlen ragadozók elől.
Zavarja őket, hogy nem figyelek.
Bántani akarnak, meggyötörni lelkileg, és utálják, hogy védekezek ellenük.
Érintés a vállamon, maga felé fordítana. Izmaim görcsösen összerándulnak, felülök, durván csapom el a kezét. Felszisszen, ezért arra következtetek, hogy a támadásom sikeres volt.
Rosszul vagyok tőle, ha valaki megérint.
Émelygek a legapróbb testi kontaktustól is.
Már nem érdekel a fájdalom, gyűlölködő, gyilkos tekintetemtől megtántorodik. Gyenge lelke van, szolgának született. Nem tud mit kezdeni az engem körbeölelő, engedelmessége intő aurával. Valamit mégiscsak hagyott maga mögött Nathaniel…
- Beszédem van vele! Húzzatok kifelé! – Éles, mély hang űzi el a szoba feszült, dermedt csendjét, testem végigborzong az ismerős hangszíntől. Túlságosan is ismerős.
Megreszketek, a körülöttem álló szolgák szinte rögtön szétrebbennek, tekintetükbe tartózkodó, számító félelem csillan. Bármit megtennének, látszik a szemükön.
Szánalmas.
Ez az egész hely… szánalmas.
Lesütöm szememet, elfojtom a heves reszketést. Kiszolgáltatottnak, gyengének és meggyötörtnek érzem magamat. Nem nézek rá… nem akarom a látványával kínozni magamat, éppen elég, hogy álmaimban kísért kegyetlen tekintete. Éppen elég, hogy ahányszor pislogok, az ő durva, kárörvendő vigyorát látom kivillanni a mély sötétségből.
Éppen elég, hogy a gondolattól, hogy itt áll mellettem, hányinger rántja görcsbe a gyomromat.
Miért kell így lennie? Miért nem tudtam egyszerűen meghalni, ahogy kellett volna?
Hát még az örök nyugalmat sem érdemlem meg?
Meddig tart még ez az egész? Vajon egyszer sikerül annyira felidegesítenem, hogy megöljön, vagy még hosszú… hosszú évekig kell a fogságában sorvadoznom?
El fogom felejteni a boldogság érzésének az emlékét is…
El fogom felejteni a birtokunk erdeinek titkait… a folyónk csobogásának a hangját, az ablakom fölött fészkelő pacsirták énekének dallamait.
Már fel sem tudom idézni, pedig régen velük dúdoltam a kellemes ébresztőt.
Nem tudom…
Az ujjaim… vajon még képesek lennének fürgén és lendületesen leütni a zongora billentyűit, hogy varázslatos dallamokat csaljak elő? …mint régen… mint régen…
Nem tudom. Nem tudom.
Apám mennyire szerette, mikor neki játszottam… emlékszem, mindig mennyire büszke volt…
Büszke.
Vajon ezt a kifejezést is el fogja velem felejtetni? A büszkeség érzése is a ködbe vész majd?
Mond valamit. Hallom a hangját, de nem fogom fel a szavait.
Vajon megőrültem? Vajon most már soha nem fogom érteni, amit mondanak, vagy csak az elmémre ülepedett fájdalom sűrű ködfelhője teszi lehetetlenné a koncentrációt?
Remegek. Képtelen vagyok tovább elfojtani…
Miért van itt? Bántani fog… megint megaláz, megint megkínoz…
Szemeim elkerekednek, ahogy hirtelen megragadja államat, a testemen fagyos gleccserként ömlik végig a rettegés borzongató érzése.
A félelem józanító hatása szinte pofon vág, a tekintetében csillogó gonoszság száműzi a védőbástyaként szolgáló homályos leplet elmémről.
- Nézz rám ha hozzád beszélek!
Rá nézek, de mégsem nézek rá. A tekintetem a távolba réved, mintha ő maga áttetsző lenne, s én a falra szegezném kimerült pillantásomat.
Nem akarom látni. Ha a szemébe nézek… ha a szemébe nézek fájni fog.
Emlékeket, érzéseket idézne fel. Túl sokat. Túl fájdalmasakat.
Bambán, élettelenül hagyom, hogy irányítsa testemet. Igen, hiszen a testem már az övé. Azt tesz vele, amit akar…
- Nem hallod amit mondok Nathe? Nem csak az eszed ment el hanem a hallásod is? – Nem rezzen arcom, tekintetemben is csupán egy pillanatra villan fel a dac fénye.
Nem érdekel, mit mond.
Mintha sav mardosná bőrömet ott, ahol hozzám érnek durva ujjai, szívem halottas lomhasággal vánszorog. Már arra sem méltatja, hogy gyűlölettől lüktetve ziháljon a közelében… nem… már csak félelmet kelt bennem a jelenléte, semmi mást.
Pár röpke másodpercig várja csupán a választ, hamar rájön, hogy felesleges a várakozás.
Nem figyelem az arcvonásait, tekintetem az üresség rezzenéseivel van elfoglalva… nem tudom, mit érez, nem tudom milyen hatást vált ki belőle némaságom, de nem is érdekel.
Inkább örülhetne, hogy nem kell a szitkaimat, az ellenkezéseimet hallgatnia.
Túl fáradt vagyok… már belefáradtam a céltalan ellenkezésbe.
Kimerültek az energiaraktárok…
- Nem is értem miért mentettelek ki a tóból te szerencsétlen! – Én sem értem… - Még most sem fogatd fel, hogy az én tulajdonom vagy, és úgy érzem nem is fogod! Most majd megtudod, hogy milyen lehetőséget szalasztottál el; az én szobámba többé be nem teszed az úri fiúcska lábadat!
Kábán pislogok, s ő nem vár választ.
Ellök magától, hangos lépteinek zaja durván furakszik be az elmémben honoló békés, síri csendbe.
Ajkaim megremegnek, mellkasom megereszkedik, ahogy kifújom tüdőmből a levegőt.
Megkönnyebbülve fekszem vissza a matracra, remegve húzom magamhoz a lábaimat. Elment.
Végre elment.
Nem bántott. Még nem.
Kaptam még egy kis nyugalmat.
Azt mondta soha többé nem kell a szobájába mennem…
Mi ez az érzés? Olyan ismerős… régről… még Nathaniel életéből idéz különös emlékeket.
Azt hiszem… azt hiszem, örömnek hívják.
~*~
Lassan, ódzkodva mártom ujjaimat a hideg vízbe, megborzongok. Nincs rajtam ruha, az előttem pihenő mosdótálban koszos, már használt víz tükrözi vissza sápadt arcomat.
Megérintem a szappant, az olcsó fűszerek durván marják gyenge bőrömet, a szaga erős és kellemetlen. A szobában csak néhány gyertya lángja nyújt világosságot, de még ennyi fénynél is látszanak a kezemen lévő vöröses foltok. Az én bőröm finomabb anyagokhoz szokott, a kiütések elcsúfítják testemet.
Nem érdekel.
Nem mintha tetszeni akarnék bárkinek is.
Undorodva folytatom a mosakodást, az ajtónak támaszkodó fickó le sem veszi a szemét a testemről. Már ez sem érdekel. A testem már nem a saját tulajdonom…
- Siess hercegnő, még másoknak is meg kell mosakodniuk. – Gúnyos, dörrenő hang. Tudomást sem veszek róla, lassan folytatom a kifinomult mozdulatokat, s mikor végeztem magamra húzok egy viszonylag tiszta inget.
Megragadja a felkaromat, mintha engedetlen lennék, pedig némán szoktam követni a hatalommániás utasításait.
A hálóterembe ráncigál, élettelen bábként engedem.
Az ágyra dobja testemet, s én megreszketve bújok be a takaró alá.
- Takemura, ne bántsd már… hiszen még beszélni sem tud. – Az egyik szolga gúnyos, kárörvendő mosollyal lép mellé, végigsimítja az őr vállát.
A szolgák sokszor szoktak flörtölni az őrökkel, ezt már megfigyeltem.
Nem tudom, hogy unalomból vagy érdekből… de nem is számít… ígyis úgyis undorító.
Nem számoltam pontosan, mennyi ideje vagyok itt… több mint 10 nap… és azóta egyszer sem láttam őt… vajon most már sosem fogom látni?
Olyan jó lenne…
De akkor miért nem öl meg? Vagy… miért nem enged el?
Még gondolatnak is röhejes…
Nem nézek rájuk, egyszerűen a fal felé fordulok, és nyakig felhúzom magamon a takarót. Hangos szisszenést hallok, a szolga a hajamba tépve rántja hátra a fejemet, néma nyekkenéssel kapok a fájdalom forrásához.
Körmeim a kezébe marnak, enyhít a szorításon, hogy pofon vágjon. Némán viszonzom a kedves szívességet, s ő hátra tántorodva pislog rám meglepetten, gyűlölettől szikrázó szemekkel.
Az utóbbi pár napban nem igazán mutattam semmi olyan jelet, ami arra utalna, hogy evésen és a semmibe meredésen kívül képes vagyok bármit is csinálni, a megdöbbent tekintetek éles nyílhegyekként mélyednek belém.
A katona felröhög, a szolga dühös vicsorral ugrana rám, de az őr megállítja.
- Elég. Majd én megtanítom neki, hogy mit kap az, aki viszályt szít. – Durván ragadja meg a felkaromat, kiránt az ágyból.
Halk nyögéssel zuhanok a padlóra, de ő talpra állít, kegyetlen mosollyal rángat ki a teremből. Ellenkeznék, de erősebb nálam.
Sokkal erősebb… túl erős…
De hiszen… nem én kezdtem… az egészet a másik szolga kezdeményezte… mit akar tőlem? Hova visz?
Kiérünk az épületből, a csillagos ég fölénk magasodva nyújt ezüstös világosságot a sötét éjszakában. A fölre lök, remegve támaszkodom meg magam mögött.
Mit… mit fog…
Hátrébb csúsznék, de rám veti magát, ajkain gonosz vigyor honol.
NE! Miért?
Miért… miért akarja mindenki ezt csinálni? Miért bántanak? Miért aláznak meg?
Lelökném magamról, de túl nehéz, körmeim a vállába mélyednek.
- Látod, tudsz te ellenkezni, ha nagyon akarsz. – Vicsorogva dörmögi a szavakat, a keze a fenekembe mar. Elkerekednek szemeim, könnyezve, néma zihálással feszítem össze térdeimet, hogy ne tudjon a lábaim közé férkőzni.
- A végén még beszélni is fogsz! – Röhögve harap a nyakamba, reszketek az undortól, az émelygéstől.
Nem bírom az érintését…
Nem bírom… ő is pont ugyanolyan, mint a másik…
Ugyanaz a gonosz vigyor, ugyanaz a ragadozó, mohó pillantás… ő is csak ugyanazt akarja. A saját, önző élvezetét… megalázni, megkínozni másokat… érezni a hatalmat fölöttük…
Pont ugyanolyan… vagy még rosszabb…
Ugyanazt fogja csinálni.
Szétfeszíti lábaimat, néma zokogással harapok ajkaimra, ahogy a farkamra kulcsolja ujjait, izmaim megrándulnak, de a rettegés nem engedi testemnek, hogy átérezze az élvezet kábító, gyönyöreit.
Semmit nem érzek, csak undort és félelmet.
Hirtelen tűnik el a testemre nehezedő súly, reszkető ajkaim ledermednek. Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte fel sincs időm fogni.
Összehúzom magamat, remegő lábaimat a mellkasomhoz húzva kuporodom egészen kicsire, tágra nyílt szemeim mereven figyelik Darken alakját.
Napok óta nem láttam, rettegve pislogok a durván, dühösen megfeszülő arcvonásokra.
Mellkasa megreszket, a szemöldökei a homlokára szaladnak. Nagyon dühös. Akkor néz így, mikor nagyon dühös… eszméletlenül.
- Hogy merészeled te rohadék? – Üvölt. Most nem rám irányul a haragja, mégis én rezzenek össze hangjától.
Félek. Minden porcikám sikít a rettegéstől.
Hányingerem van. Még ha enyhe megkönnyebbülést érzek is amiatt, hogy az őr nem tud bántani… Darken még mindig tud… és fog is.
Egyik vadállat karmai közül a másikéba kerültem.
- Az hittem te engedelmes őr vagy Takemura! Senki nem nyúlhat az én tulajdonomhoz! De te megpróbáltad bemocskolni őt!
Bemocskolni? Hiszen már ő bemocskolt éppen eléggé.
A gazellának mindegy, hogy az oroszlán vagy a sakál szaggatja darabokra…
- Neki már úgyis mindegy, nagyuram ez csak egy kis vakarék…
Összeszorítom ajkaimat, lesütöm tekintetemet. Igen… nekem már mindegy…
Átkarolom a térdeimet, reszketve próbálok meg láthatatlanná válni. Olyan gyengének érzem magamat. Elhagyatottnak…
Mindenki az ellenségem. Senki nem fog átölelni és megnyugtatni, hogy minden rendben van…
És nem is lesz minden rendben. Semmi sem lesz rendben…
Bántani fog. Kínozni és meggyötörni. Addig fog alázni, amíg önmagamtól is undorodni fogok…
Talán már most ott tartunk…
Talán…
A Hold sápadt fénye megvillan a katana pengéjét, a lágy suhintás árnyakat csal az éjszaka csendjébe. Megtorpan az idő, szemeim tágra nyílnak, ahogy az őr feje halkan puffan a földön.
Legszívesebben sikítanék, de még ehhez sincs elég lélekenergiám.
Néma sikolyom csupán a szívemben visszhangzik, heves remegésem felerősödik. Kapkodom a levegőt, könnyek ömlenek arcomon, a hideg szél csípi nedves bőrömet.
Megölte.
Nem… az nem lehet.
De… megölte.
Újabb és újabb szúrások, az élettelen test puha, tompa hanggal fogadja a penge élét magába.
Minden csapásnál kihal szívemben egy újabb darabka. Mintha engem gyilkolna a haragos tombolással, úgy rándulnak össze izmaim, mintha a fájdalom az én testemet gyötörné.
Lehunyom szemeimet, a vér szaga görcsbe rántja gyomromat.
Fuldoklom. A bűzben, a könnyekben, a rettegésben.
Elcsitulnak a hangok, a kard halkan puffan a fűben. Abbahagyta.
Megremegek, ahogy hozzám ér, egy erőteljes mozdulattal húz fel a földről.
Most én jövök? Most engem fog megölni?
Megragadja államat, magára fordítja könnyfátyolos tekintetemet, arcomon halkan csattan a pofon. Megreszketek, némán, rezzenéstelenül fogadom az ütést.
Miért? Miért engem üt?
- Soha többé ne merészelj ilyen hülyeséget csinálni megértetted? – Mit csinálni? Nem csináltam semmit. Miért néz így rám? Miért remeg a hangja? Még soha nem láttam ilyennek… ennyire dühös lenne? –Senkinek nem engedem, hogy hozzád érjen…. kicsi Nathem!
Átölel. Erősen, mégsem durván húz magához, izmai remegnek a felindultságtól.
Finom, félénk reszketésem szinte elvész az ő heves rázkódásában. Mi… miért?
Lehunyom szemeimet, némán engedem, hogy a hajamba temesse arcát. Az ölelése most nem kelt undort bennem… már túl sok volt mára… az őr durvasága, a levágott feje és az élettelen tekintetének látványa… már túl sok volt… Darken ölelése most nem tud elborzasztani.
Hosszú ideig maradunk így, én nem merem, ő pedig nem akar elengedni.
Lassan nyugszik le a rettegés, a jeges borzongás szívemben, a hosszú napok álmatlan éjszakáinak súlya elmémre nehezedik, szinte álomba nyom a melegség.
Felemel. Érzem, ahogy lábaim elemelkednek a talajtól.
Beérünk a főépületbe, a fáklyák erőteljes fényt nyújtanak az éjszaka sötétében.
Hallom a hangját, ahogy megparancsolja két őrnek, hogy takarítsák el a hullát. Megreszketek, ismét feléled bennem az undor, a viszolygás.
Hirtelen ereszti el testemet, szemeim tágra nyílnak, ahogy elmerülök a víz fojtogató habjai között. Összerezzenve térek magamhoz, köhögve, zihálva emelkedem ki. Könnyek csorognak arcomon, pedig a víz kellemes melege lágyan simogatja kiszáradt, megviselt bőrömet.
Az erősebb fénynél tökéletesen látszanak a halvány foltok, remegve sütöm le tekintetemet. Nem nézek rá… és most először… magam sem tudom, miért… de most először szégyellem a bőrömet csúfító kiütéseket.
- Mosakodj meg. – Halk, ellentmondást nem tűrő utasítás, a szemem sarkából látom, ahogy ledobja a véres köpenyt, és ő is a medencébe sétál.
Ösztönösen hátrálok egy lépést, s a medence szélén lévő kancsóhoz megyek, engedelmesen mártom a kezeimet a finom, selymes fürdőolajba. Nem rezzen arcom. Nem mutatok se félelmet, se megalázkodást, se haragot… semmit…
Néma, szívből jövő dac, megkínzott elhagyatottság vezérli mozdulataimat.
Lassú, reszketeg mozdulatokkal kezdek el mosakodni, ledermedek, ahogy mögém lép. Nem nézek hátra, remegve engedem, hogy szétkenje mellkasomon az illatos olajat.
Égető, fájdalmas könnycseppek gördülnek végig arcomon.
Fáj… mintha mardosnák bőrömet ujjai… hányingerem van…
Miért kellett újra visszajutnom ide? Ebbe a fürdőbe… mellé… inkább gyilkolt volna meg az a barbár katona…
Meghallja a halk, reszkető szipogásomat, maga felé fordít.
A tekintetéből képtelen vagyok kiolvasni az érzéseket. Nem csak düh csillog benne… Csalódottság? Kiábrándultság? Fájdalom? Nem tudom… nem tudok rájönni.
Megremegek, mikor rádöbbenek, hogy túl méllyé, túl forróvá vált a néma szemkontaktus, lesütöm üres tekintetemet. Csupán egy pillanatra csalt vissza az éberségbe, a jelenbe… ismét a távolba réved magányos pillantásom.
Megfeszülnek izmai, szinte érzem, ahogy a szoba nyugalmát feszültségtől terhes csend váltja fel. A hajamba csúsznak ujjak, megmarkolja a tincseimet, hogy maga fel fordítsa arcomat. Nem okoz fájdalmat, mert engedem, hogy irányítsa mozdulataimat.
Gyűlölöm a fájdalmat… már túl sokat kaptam…
Most nem kérek… most nem bírnám… elegem van belőle…
Nem nézek rá. A tekintetem még mindig üres, bágyadt.
- Te csábítottad el, hogy megszökhess? – Megremegek a röhejes feltételezéstől, a szemeim könnybe lábadnak.
Eszembe sem jutott. Olyan undorító volt, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy ilyesmire vetemedjek.
Ajkaim megremegnek, de nem válaszolok, csupán lehunyom könnyes szemeimet.
Akkor ezért vágott pofon? Értem… már értem…
Akkor most is bántani fog. Felesleges mentegetőznöm… úgysem hinne nekem. Tudom…
Lassan veszem a levegőt, de minden pillanatban felkészülök a fájdalom ismerős, rettegett érzésére. Nem jön.
Vár. Várja, hogy tegyek, mondjak valamit.
Arra várhat. Már kiölte belőlem a cselekvéshez szükséges ellenállás tüzét. Eloltotta a forrongó lángnyelveket. Remélem hamar megun, és megöl.
Milyen csodálatos lenne…
- Válaszolj! – A hangja rekedtes, szinte üvölt, megragadja az államat, de nem nyitom ki lehunyt szemeimet. Minden porcikám reszket, de én elhagyatottan, élettelen rongybabaként állok előtte.
Ő tett ezzé… élvezze ki…
Hirtelen érzek durva, forró érintést ajkaimon, de mikor rádöbben, hogy nem ütközik ellenállásba, ellágyítja az erőszakos csókot.
Nyelve forró és nedves, puhán csúszik ajkaim közé. Nem viszonzom a csókot, csupán némán engedem, hogy kiélvezze a kegyetlen vágyait.
Úgysem tudom legyőzni… ha ellenkezek csak rosszabb lesz.
Arcom kipirul, halk pihegésem az egyetlen hang, ami elhagyja ajkaimat. Lassú léptekkel terel a medence széle felé, testem megfeszül, mikor felültet a peremre.
Még mindig nem nézek rá, néma zokogásom kitör belőlem, mikor hátradönti testemet fekvő helyzetbe. A kezemet számra tapasztva fojtom magamba a sírás hangjait, s ő mintha nem is hallaná, fölém mászik.
A hideg csempe szinte égeti a hátamat, reszketésem felerősödik.
Megérint, s én megborzongok az undortól.
Mindig… mindig ugyanazok az érzések. Nem tudom és nem is akarom élvezni…
Csókok, simítások, finom harapások.
Halk pihegésen kívül még mindig nem hagyja el egy árva hang sem ajkaimat. A nyögések nem jönnek, annyira képtelen vagyok élvezni, amit velem tesz..
Még ha a testemnek tetszene is, a szívem szenved, könyörög, hogy hagyja abba.
Oldalra fordítom arcomat, könnyeim égetik bőrömet.
A mellettünk lévő fürdőolajba mártja ujjait, megrándul testem, ahogy simogatni kezdi ágyékomat, üres tekintetemmel kábán meredek a falra.
Ne… ne… ne…
Nem akarom, hogy ezt csinálja. Hát nem látja, hogy szenvedek? Nem látja, mennyire gyűlölöm? Vagy pont ezért teszi?
Összeszorítom szemeimet, mikor belém hatolnak az olajtól sikamlós ujjai, már-már figyelmes gyengédséggel ér hozzám, ahogy tágítani kezd. Lenyelem a nyögéseimet, halk zihálásom, a zokogás hangjai visszaverődnek a terem faláról, betöltik a szobát.
Belém hatol. Könnyedén csúszik belém forró, lüktető hímtagja, sírásom elcsendesül. Még mindig nem rezzen testem, élettelenül engedek neki mindent.
Mindent…
Elkezd mozogni, összeszorítom fogaimat, ahogy a nyakamba temeti arcát.
A nevemet zihálja, a könnyek ismét újdonsült erővel törnek ki belőlem. Nem tudom élvezni, de gyűlölni sem tudom igazán. Nem fáj. Nem okoz fájdalmat csak selymes, érzéki simogatást, élvezetet.
Csak a szívem fáj. Csak a lelkem összeomlott szilánkjai sikítanak kétségbeesett erővel.
Most már mindig ez lesz?
Most már mindig ilyen egyszerűen engedni fogom neki, hogy kiélvezze rajtam a teste perverz vágyait? Ezentúl mindig egy egyszerű szajha leszek? Egy eszköz, amin levezetheti a feszültségét? Egy hangtalan, szótlan háziállat?
Zokogok, elnyílnak ajkaim, néma sikollyal élvezek el vele együtt.
Nem tudom, hogy a gyönyör vagy az undor sóhaja szökött e ki ajkaim közül…
~*~
Kinyitom szemeimet, a szokott sötétség nyomasztóan nehezedik rám, mintha ólomsúllyal nyomna a kemény, kényelmetlen matracba.
A folyosóról halovány fény szűrődik be, jelezve, hogy már elérkezett a reggel.
Több mint két hete lakom az új szobámban… inkább cellának mondanám…
Felülök, a hideg falnak döntöm hátamat.
Sötét van… annyira sötét…
Nincs ablak, csak az ajtón van egy kicsi, rácsos ablakocska, hogy tudjon szellőzni a kis légterű helyiség. Mint egy igazi börtön. Talán az is…
Ismerős ütemű léptek hangja zendül fel a folyosó végén, izmaim megfeszülnek.
A szobámhoz csak neki van kulcsa, minden este bezár és minden reggel kienged… kivéve mikor… mikor használni akarja a testemet. Olyankor hajnalban zár be és pár órával később jön értem reggel.
Azóta egy szót sem szóltam hozzá… már nem is fogok…
Elfogytak a szavak… talán már ha akarnék, sem tudnék megszólalni. Olyan rég használtam beszédre az ajkaimat…
Annyival könnyebb elhagyni magamat és engedni… annyival könnyebb, és megvéd a fizikai fájdalomtól… valamikor tényleg eltökélten ellenkeztem? Valamikor tényleg éreztem magamban a szenvedély, a vágy, a lázongás tüzét?
Nem tudom… már elfelejtettem az érzést…
Több mint egy hónapja vagyok itt… lehet, hogy kettő is…
Nem tudom, már összemosódnak az emlékeim, a napok, a hetek… felejteni akarok, ezért az agyam ösztönösen védekezve tesz eleget az akaratomnak.
Kattan a zár, kinyílik az ajtó.
Már meg sem szólal, tudom, hogy követnem kell. Reszketeg mozdulatokkal mászom le az ágyról, lassú, puha léptekkel követem. A tekintetemet a földre sütöm, a lábai mozgását figyelem.
Már megszoktam az érintését. Megszoktam lenyelni az undort, megtanultam, hogyan űzzem el a hányingert…
Némán, zihálva tűröm minden alkalommal, amit velem művel.
Reggelizünk, a földön térdelve turkálom az ételt. Nem megy le egy falat sem a torkomon.
Ha így folytatom, betegesen vékony leszek…
Mindegy… már úgysincs szükségem erőre, hiszen feladtam a szökés, az ellenkezés gondolatát… igaz?
Ha valaki régen azt mondta volna, hogy egyszer bele fogok törődni egy ilyen sorsba, akkor valószínűleg fennhangon kinevettem volna az illetőt… tényleg ezt csinálom? Miért?
Nem értem…
Semmit nem értek…
Hirtelen tépi meg a hajamat, felemeli a földről a tekintetemet. Mint mindig, most is üres, kába pillantást kap.
- Nathe, egyél. – Nem mozdulok, lehunyom szemeimet.
Kizárom a külvilágot, kizárom a hangját a fejemből. Enni? Miért?
Mondjon egy indokot, amiért ezt kéne tennem, és én megteszem. Nem ellenkezek azzal, amit velem tesz, de nem is engedelmeskedem az akaratának.
Nem válaszolok.
Érzem, ahogy megfeszülnek az ujjai, durván lök hátra, s én gyengén, erőtlenül terülök el a földön. Összehúzom magamat, de nem kelek fel.
A földről már nem tud mélyebbre lökni. Itt tökéletes nekem. Tökéletes.
Szánalmasan festhetek. Szánalmasan…
Mindenem remeg a félelemtől, mint egy ész nélküli, félénk kisállat…
Hallom, ahogy dühösen csap az asztalra, összerezzen testem, még kisebb gombóccá kuporodom a hűvös csempén. Ne…
- Meddig akarod még ezt csinálni? – Rekedtes a hangja a dühtől, mellém lép, a hajamba markolva ránt fel a földről. Sötét, elborult tekintettel néz a szemeimbe, a forró könnycseppek már ömlenek, záporoznak arcomon.
Reszketek.
Magához ránt, szorosan ölel át. A zokogás már hevesen rázza testemet, érzem ujjait gyengéden a tincseim közé bújni. Simogat.
Simogat, cirógat… kedvesen…
Mindig ezt csinálja… egyik pillanatban kegyetlen és durva, utána pedig megsajnálom a hangjában tükröződő fájdalom miatt.
De neki mi fáj? Őt ki bántja?
Nem értem… már semmit nem értek…
Csak abban vagyok biztos, hogy félek tőle… rettegek… tiszta szívből gyűlölöm.
- Nathe… kicsi Nathem… mondj valamit… - Halkan zihál, görcsösen, erősen szorítja erőtlen testemet. Alig ettem az utóbbi héten, szédülök az éhség zsibbasztó érzésétől.
Mit mondott? Nem értem…
Miért? Miért akarja, hogy mondjak valamit?
Rosszul hallottam volna? Igen… minden bizonnyal. Vagy képzelődöm? Lehet, hogy hallucinálok az éhségtől? Az sem kizárt…
Miért tűnik úgy, mintha szenvedne? Én vagyok az, akinek joga van szenvedni… én vagyok az, aki fogságban van…
- Mit szeretnél? Veszek neked ruhát, ékszereket, csak mond meg! – A hangja elmélyül, egészen olyan, mintha nem lenne magánál, megfeszülnek izmaim.
Miért mond ilyeneket? Mit akar tőlem?
Ez valamiféle csapda. Kizárt, hogy ilyet tenne.
Nincs szükségem ruhára vagy ékszerekre… szabadságot akarok, hát nem képes felfogni?
Szabadságot vagy halált… bármelyiket örömmel fogadnám.
Már reménykedni sem merek abban, hogy egyszer visszamehetek a régi életembe… hogy van esélyem megmenekülni innen…
Nem válaszolok, izmai remegése lassan elcsitul. Nem értem őt.
Bűntudata lenne? Lehetetlen… az olyan emberek, mint ő, nem éreznek bűntudatot. Nincs lelkiismeretük… nincs szívük… nem éreznek semmit az önzésen kívül.
Elereszt, lesütöm tekintetemet, arcomat mélyen a föld felé fordítom. Nem akarom, hogy lássa az értetlenkedést, a kíváncsiságot a szemeimben.
Nem akarom, hogy tudja… sikerült a fájdalmon kívül más érzést is kiváltania belőlem.
Reggeli után az edzőterembe megyünk, lassú, remegő lépteim megtorpannak.
A szemeim elkerekednek, ahogy egy félig nyitott ajtót pillantok meg a folyosón. Eddig mindig zárva volt az az ajtó, soha nem érdekelt igazán, hogy mi van mögötte.
Ajkaim megremegnek, a vékony résen belátni a szobába…
Magas, telepakolt könyvespolcok sora.
Gondolkodás nélkül sétálok közelebb, finoman tolom be az ajtót, tátva maradnak ajkaim.
Egy könyvtárszoba.
Csak a távolból hallom, ahogy Darken lépteinek monoton hangja megszűnik, nyilván most jött rá, hogy leszakadtam mögüle. A szívverésem felgyorsul, az engedetlenség ismerős melegsége felizzik mellkasomban, gyors léptekkel sétálok a polcok közé, mintha rejtekhelyet keresnék.
Végigfuttatom ujjaimat a könyvek gerincén, szemeimben megcsillan a lelkesedés lángja.
Emlékek… emlékek ezrei, milliói rohamozzák meg elmémet.
Könyvek, történetek, versek, balladák… álmatlan éjszakák, mikor a kedvenc könyveim lapjait bújtam alvás helyett… a régi életem… a régi hobbim… a rég elfelejtett vágyak és a lelkesedés.
Erős érintés a csuklómon, lehűti, szinte jéggé fagyasztja a bennem újraéledező vágyakat, testem hevesen megreszket.
- A szolgáknak nincs bejárása a könyvtárba. – Kegyetlen, rideg hangon kiejtett szavak.
Tágra nyílnak szemeim, könnyedén tépi ki szívemből az apró, visszafogott öröm nyiladozó, éledező bimbóját.
Hát persze.
Egy pillanatra… csupán egy röpke pillanatra elfelejtettem…
Lehajtom arcomat, könnyes tekintetemet a földre sütve engedem, hogy kivezessen a szobából.
Miért? Miért csinálja ezt?
Hiszen azt mondta… az előbb még azt mondta…
- Darken… - Halk, rekedtes sóhaj. Hetek óta nem szólaltam meg, szinte idegennek, ismeretlennek tűnik a saját hangom.
Lágyan, gyengéden ejtem ki a nevét… most először nincs a hangomban gyűlölet.
Megtorpan, ujjai megfeszülnek csuklómon. Talán ő észre sem veszi milyen erősen, durván szorítja törékeny kezemet.
Könnyek csillognak szemeimben, de hetek óta először engedem, hogy rabul ejtse tekintetemet.
- Könyveket szeretnék…
|
| Silvery | 2011. 07. 13. 21:10:05 | #15047 |
Karakter: Nathaniel de Clarence
Néma sikolyom bennem reked, izmaim megrándulnak, ahogy dühtől eltorzult arccal lép felém, testem fagyosan beleborzong, ahogy a csuklómra csúsznak ujjai, erősen, durván szorítja meg kezem. Magához ránt, gyenge, erőtlen testem engedelmesen lendül mellkasához, halk pihegésem elveszik a hangos, dühös zihálásában.
Az idő felgyorsul, rettegésem megöli, eltompítja érzékeimet.
Bántani fog. Tudom, és minden porcikám felkészül a mardosó érzésre… már ismerik… már túlságosan is jól ismerik a fájdalmat.
Maga mellé ránt, a matrac halkan nyekken, ahogy rá zuhanok, remegő testem mozdulni sem bír a durva szorításban. Könnyek csorognak végig bőrömön, mintha égetnék, perzselnék arcomat. Annyira… annyira gyűlölöm már a könnyeket. Annyira gyűlölök forró, nedves arccal elaludni, és kiszáradt, lüktető szemekkel ébredni. Annyira gyűlölöm a rémálmaimat… és gyűlölöm, hogy a valóság még az álmoknál is borzalmasabb.
Haza akarok menni… el innen…
Bárcsak lehetne már az elfelejtendő múlt… bárcsak kellemetlen emlékké válhatna minden szörnyű perc, óra, nap… haza… haza akarok menni.
Látni akarom a családomat… el akarom mondani nekik, hogy élek. Azt akarom, hogy anyám mosolyogjon és átöleljen. Azt akarom, hogy azt mondják: minden jóra fordul, nem lesz semmi baj… bárcsak valaki… valaki átölelne finoman, szeretgetőn, gyengéden és megnyugtatná rettegő szívemet.
Vajon meddig… meddig kell még itt maradnom? Most már örökre ez lesz? Örökre vele kell lennem? Örökre éreznem kell a tehetetlenség és a fájdalom fojtogatását?
Miért? Mivel érdemeltem ilyen sorsot?
Reszketek, gondolataim egyre komorabb, sötétebb vizek felé hullámoznak, s én képtelen vagyok álomra hunyni könnyes szemeimet.
Fáj az alvás. Titkon még mindig azt remélem, hogy mikor reggel kinyitom a szemeimet, a saját szobámat pillantom meg magam körül. Titkon minden ébredés egy óriási pofon reménytől túlcsorduló szívemnek, melyben lassacskán teljesen, véglegesen kihal a lelkesedés lángja. Lassan elhiszi, beletörődik a végzetembe… ha eljön ez a pillanat… azt hiszem, akkor képes leszek itt hagyni ezt az életet.
Meddig kell még tűrnöm? Miért kell elviselnem ezt a bánásmódot? Van esélyem a szabadulásra?
Kérdések ezrei, milliói kavarognak kétségbeesett elmémben, indokot, magyarázatot, megváltást kutatva, de mindig csak ugyanazt az üres tudatlanságot és elhagyatottságot találják válaszul.
Hosszút pislogva űzöm el a fájdalmas gondolatokat, a légzéséből hallom, hogy elaludt, de még mindig nem tudom megmozdítani zsibbadt testemet. Még álmában is bánt… még akkor is durva és erőszakos, mikor alszik… miért? Miért pont ő szúrt ki magának? Miért nem kerülhettem inkább a másik nemeshez?
Már halott lennék.
Milyen csodálatos lenne… mennyire csodálatos…
Megreszketek, ahogy érzem megmozdulni testét, ahogy lassan, ébredezve emeli fel fejét, felé fordítom fáradt tekintetemet. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni, ráadásul a könnyek kimarták, kiszárították szemeimet.
A napsugarak erős, határozott fényt lehelnek a tágad szobába, a falakon játszadozik a függönyök meg-meglobbanó árnyéka.
- Mióta vagy ébren? – A hangja rekedtes az alvástól, de még így is megborzongok tőle. Gyűlölöm. Gyűlölöm ezt a hangot. Szívből.
Bárcsak kitéphetném a nyelvét, hogy a nyaka köré tekerjem és azzal fojtsam meg. Többé nem kéne hallanom a durva, nyájas hangszínt… a kegyetlen kacajt… nem kéne látnom az erőszakos, perverz és könyörtelen gondolatoktól csillogó szemeket…
Bárcsak…
Megremegek, mikor rádöbbenek, hogy milyen ábrándok futottak végig kimerült elmémen, ajkaimat összeszorítva fojtom el a dühös reszketést.
- Nem tudtam aludni a szorításodtól. – Apró, bizonytalan mozdulatokkal kezdek el ficánkolni, de nem ereszt. - Eressz már el végre! – Ordítok.
Minden keserű haragomat és fáradtságomat beleöntöm szavaimba, nem várok engedelmességet, nem várom, hogy megtegye, amit mondok neki.
Soha nem szokta… kifejezetten élvezi, ha kellemetlenséget, fájdalmat okozhat, de akkor sem vagyok rá képes, hogy szó nélkül tűrjem. Mégis mit tehetnék? Burkolózzak örök némaságba?
Talán azzal tudnám idegesíteni… igen…
De azzal magamat is az őrületbe kergetném. Elég fájdalmat okoz ő, nem szorulok rá, hogy még magamat is kínozzam mellette.
Lassan felül, elereszti bizsergő testemet, s én hangtalanul fellélegezve engedem ellazulni megfeszült izmaimat. Fájón zsibbad minden porcikám, bágyadtan markolok a lepedőbe, ahogy nehézkesen, de én is ülő helyzetbe nyomom magamat.
Még soha nem éreztem ennyire gyengének a testemet.
Elém dob egy gyönyörű, világoskék köpenyt, máskor örülnék a szép, selymes anyag bársonyos érintésének, de most csak undort érzek.
Hozzá tartozik, és ez épp elég indok ahhoz, hogy gyűlöljem.
Magamra húzom az anyagot, mintha marná bőrömet. Itt minden hozzá tartozik… itt minden tárgy, minden bútor, minden ruha az ő illatát hordozza, az ő érintésével égeti testemet.
Én is… én is hozzá tartoznék? Ezért érzem ezt a sötét, fáradt émelygést? Ezért kínozza hányinger a gyomromat?
- Most gyere utánam! – Csak a távolból hallom rideg utasítását, testem nem moccan.
Képtelen vagyok akár egy apró önálló mozdulatot is tenni, izmaimat lebénítja a gyűlölet és a félelem. Szinte megfojt, a torkomat olyan szűknek érzem, hogy még a levegőt is nehézkesen kapkodom.
Látom megfeszülni arcvonásait, ismerem ezt a pillantást.
Igen… ismerem… már ezt is… túlságosan is jól ismerem.
Ereimben megfagy a vér, a rettegésem mozdulatokra, menekülésre késztet, ahogy fura bőrszíjakkal a kezében lép felém. Ne!
Mit… mit akar? Azokkal fog megverni? Nem tudom…
- Mi az a kezedben? – Halk hangom megreszket, térdeimet felhúzva próbálok védekezni.
Lassan az ujjai közé veszi a szíjakat, s ekkor döbbenek rá, hogy milyen célt szolgálhat a rémisztő bőr, szemeim elkerekednek.
Most nem a félelemtől… a felháborodástól, a harag méltatlankodó, ellenséges lüktetésétől.
- Vidd azt a valamit a közelemből! Nem engedem, hogy rám rakd bármi legyen is az! – üvöltök.
Ahogy csak a torkomon kifér, üvöltök, kapálózok, rúgom, ütöm, vágom, de minden hasztalan. Legyengült, erőtlen mozdulataimat könnyen legyőzik erős, durva karjai, az ágyról a földre rántja reszkető testemet.
Felnyögök a fájdalomtól, kábán támaszkodom a hideg márványpadlón, az arcomon végigcsurranó könnycseppek halkan, rémisztően gyors ütemben koppannak a kövön.
A hátamba tapos, az éles kíntól még a nyikkanások, a nyöszörgés is bennem rekednek, körmeim csikorogva szántják végig a padlót, miközben ő rám erősíti a bőr szíjakat.
A bőrömbe vágnak, ahogy a köpeny anyaga alá csúsztatja őket, ezek is pont úgy égetik, marják gyűlölettől izzó, reszkető testemet.
Miért? Miért?
Miért kell ilyen gyengének lennem? Miért nem tudom egyszerűen ellökni magamtól?
Miért?
Elenged, s ujjaim rögtön, ösztönösen az idegen anyagra csúsznak. Szorítom, tépem, de képtelen vagyok lehámozni testemről a szíjakat, a tehetetlenség ismét mellkasomba mar, tépi, nyúzza kétségbeesetten, elhalón dübörgő szívemet.
Könnyek.
Újabb forró, perzselő könnycseppek.
Újra és újra… képtelen vagyok abbahagyni, mintha az egész életem egy összefüggő, soha véget nem érő zokogássá vált volna.
Vajon lesz olyan pillanat, hogy már sírni sem leszek képes?
Vajon jön még olyan fájdalom, ami már könnyeket sem szül?
Ami csak sötét, tátongó űrt, elkeseredettséget és megtört gyengeséget hagy maga után?
És ha igen? Akkor mi jön utána?
Vajon lehet az ürességet, a lélek teljes összetörtségét tovább fokozni? Vajon képes lesz rá?
- Ezt csak én tudom levenni. – Megrántja a pórázt, a durva mozdulat kizökkent a szörnyű kétségbeesés szülte ábrándokból, de elmém egy rész még mindig a tehetetlenség hullámaiban fulladozva vergődik.
Képtelen vagyok rá… egyszerűen nem tudom felfogni, nem tudom elfogadni ezt a jövőt… a sorsomat…
- Nem vagyok kutya! – Üvöltök. Már megint… még mindig… nem tudok máshogy hozzászólni, a gyűlöletem nem engedi.
Nem tudom, mit tegyek, hogy megunjon, mintha minden rezzenésem csak egyre jobban és jobban szórakoztatná őt. A tanácstalanság fájdalma görcsbe rántja mellkasomat.
Maga után rángat, nem tudok ellenkezni. Túl gyenge vagyok, a lábaimon lüktetnek a félig begyógyult sebek. A fogaimat összeszorítva, néma, elfojtott zokogással követem, a tekintetemet mindvégig a földre sütöm, hosszú hajam rejtekében csorognak könnyeim.
Leérünk az étkezőbe, a szokásos helyemre kényszerít.
A lába mellé, mint egy kutyát… pórázzal, mint egy kutyát…
Miért? Miért kell szándékosan megaláznia másokat? Nem elég, amit a testemmel tesz, még direkt meg is kell szégyenítenie? Miért?
A szemeim üresen csillognak, nincs bennük élet. Úgy érzem, az egész lényemből eltűnt a forróság, az életerő. Vajon visszatér valaha? Nem hinném…
Vajon fogom még érezni azt a forrongó, égető lelkesedést, amit az első napokban? Vagy most már örökre a beletörődés és az elfogadás üressége fog tátongani a mellkasomban?
Miért érzem úgy, hogy a második a helyes?
Összeszorítom fogaimat, képtelen vagyok akár egy falatot is leerőltetni a torkomon, s most nem kényszerít. Legalább ennyi… legalább ennyi jó van ebben a napban…
A gondolatok elfogynak, nem tudom, hogy én magam száműztem e őket, vagy a saját akaratukból hagytak e magamra, de a kellemes csend elcsitítja szívem gyötrelmét.
Nincsenek gondolatok, nincsenek érzések… nincs fájdalom…
Nincs élet…
- Remélem most már te is belátod, hogy semmi remény. A saját véred fordult ellened így most már csak az enyém vagy kicsi Nathe. – Megreszketek, a hangja kegyetlen kígyóként mászik a sötét csendbe, hogy megbolygassa pillanatnyi örömömet.
Ránézek, a gyűlöletem és az undorom a felszínre tör.
Bizonyára remekül szórakoztatja a reakció… már ez sem tud érdekelni.
- Miért védtél meg? – Halkan suttogok, nem tudom honnan jön a kérdés. A kavargó, elillanó gondolatok visszhangja csupán, nem is igazán érdekel a válasz.
Számít valamit? Nem hiszem…
Talán jobb lett volna, ha a bátyám dühében meggyilkol.
Talán? Nem… biztos, hogy jobb lett volna.
- Senki nem érhet hozzá ahhoz, ami az enyém! Az a féreg pedig bántott téged… - Dühösen sziszegi a szavakat, a kegyetlen támadás védtelenül éri érzékeny szívemet.
Kiszolgáltatottan, hevesen dobban fel mellkasomban, mintha mély kómából ébredne, ajkaim belereszketnek a borzongásba.
Miért? Miért tesz úgy mintha érdekelné?
Miért mond ilyeneket, miközben a tettei teljesen mást mutatnak? Miért érzem úgy, mintha a védelme alatt állnék, miközben ő az egyetlen, aki újra és újra könnyeket csal a szemeimbe?
Nem értem.
Gyűlölöm… gyűlölöm, hogy ezt teszi. Játszadozik a testemmel, az érzéseimmel… kihasználja a fájdalmamat és a kiszolgáltatottságomat, hogy utána még durvábban fojthasson bele a saját reményeimbe.
Hogy... hogy tehet ilyet?
- És te mit csinálsz? Te sem vagy jobb! Mit érdekel egyáltalán téged, hogy bántanak, amikor te is azt teszed? Kegyetlen vagy! Tiszta szívből gyűlöllek. – Ordítok… már megint…
Keserűségem, könnyeim kitörnek belőlem. Zokogok, akár egy gyermek, egész testem belerázkódik. Leborulok a földre, mohón kapkodom, harapom a levegőt, nehezen préselődik összeszorult mellkasomba.
Felránt, a tarkómra csúsznak az erőszakos ujjak, érintése nem durva, de gyengédség sincs benne.
Egy futó, gyors csók, ajkaink csupán pár másodpercre olvadnak eggyé, mégis elég, hogy hányingert keltsenek gyomromban. Örülök, hogy nem ettem semmit, most bizonyára visszalátnék minden falatot.
- Mondtam már; az enyém vagy! – Elégedett vigyor, egyszerű, megtántoríthatatlan kijelentés.
Lassan én is elhiszem.
Nem!
Az övé a testem, de többet soha nem kap belőlem.
Remélem akkor is ilyen elégedetten fog vigyorogni, mikor a holttestem felett áll majd.
Akkor… igen… akkor már tényleg az egész lényem az övé lesz.
Feláll, és maga után ránt. Nem érdekel… már semmi nem érdekel. Úgy rángat, úgy cibál, ahogy akar… már nem számít.
Magamba fordulok, a külvilágot csak homályosan érzékelem.
Lassan telnek a percek, mégis elillan az idő. Képtelenség, még is így érzem. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik, de az árnyékok rémisztő gyorsasággal nyúlnak meg, ahogy a Nap egyre jobban megközelíti a távoli horizontot.
Kábán nézem, ahogy edz, a tekintetem néha felcsillan. Szépen mozog, de ez semmin nem változtat… ettől még ugyanaz a vadállat, ugyanaz a barbár marad.
Már alig érzek gyűlöletet, a beletörődés tátongó űrt lehel a helyére. Így jobb… így nem érzem a tehetetlenség fojtogatását, nem érzem az égető fájdalmat. Nem érzek kényszert, hogy újra és újra nekiessek és ezzel saját magamnak okozzak újabb kínokat.
Igen… így jobb lesz.
Tudom… igen…
Akkor miért? Miért érzem úgy mintha elárulnám önmagamat? Miért érzem úgy, mintha még mindig ádáz küzdelmet vívna bennem a fájdalomtól való félelem és az ellenállás tüze?
Ki kell oltanom… ki kell oltanom…
Edzés után a fürdőbe megyünk, kábán meredek magam elé, miközben ő megmosakszik. Egy árva pillantást sem vetek rá, úgy érzem még annyit sem érdemel, hogy rá emeljem a tekintetemet.
Nem fogok örömet okozni neki.
Miért… egyáltalán miért ráncigál magával mindenhova?
Miért nem köt egyszerűen az ágya lábához, hogy mikor szükségét érzi, egyszerűen kiélhesse magát rajtam? Miért kell még pluszban kínoznia?
A friss levegő édes pofonnal zökkent ki elmélyült gondolataimból, s csupán ekkor döbbenek rá, hogy a kertben vagyunk.
A Hold sápadt fénye megvilágítja lassú lépteinket, pillantásomat rabul ejti a csillagokkal telehintett égbolt varázsa.
Röpke, halovány mosoly fut végig ajkaimon, szívem felébred a halott némaságból.
A csillagok itt is ugyanolyan pompával ragyognak, az égbolt itt is ugyanazzal a fénnyel simogatja reszkető testemet.
Hosszút pislogok, felidézem az éjszakákat, mikor kiszöktem a birtokunk udvarára és órákig meredtem a csillagok titokzatos világára. Mintha meg akarnám fejteni őket, mintha meg szeretnék ismerni minden apró fényforrást a sűrű homályban.
Milyen bátrak… egyedül vannak… és mégis… mégis van merszük fényt lehelni az örök sötétségünkbe. Mintha az én szívembe is erőt, kitartást öntenének… mintha biztatnának, bátorítanák reszketeg lépteimet.
Talán… talán van remény? Talán visszamehetek valaha?
- Csak nem tetszik? – Szemeim elkerekednek, hangja ismét apró szilánkokra töri a saját, külön kis világomat, a kicsiny, porrá zúzott darabok velem együtt omlanak a földre, ahogy előre ránt.
Megreszketek, kezeim ökölbe szorulnak, ujjaim megtépik a puha fűszálakat.
Miért?
Miért kell mindig bántania? Miért nem tud egyszerűen… egyszerűen békén hagyni… legalább egy kicsit…
Felemeli a fejemet, az államat szorítva kényszeríti magára tekintetemet.
A szemeiben rémisztő fény csillan, szívem kihagy egy ütemet… az ereimben mintha megfagynának a vércseppek, ajkaim megreszketnek.
Nem mondok semmit… nincs mit mondanom, elfogytak a szavak.
Nem érdemli meg őket.
- Már nem is beszélsz velem? Hová lett az csípős kis nyelved?
Arra sincs időm, hogy levegőért kapjak, vadul tapad ajkaimra, szemeim tágra nyílnak. Remegve csúsztatom a mellkasára ujjaimat, eltolnám magamtól, de túl gyenge vagyok.
Ledönt, rám nehezedik erős teste. Nem tudok moccanni, nem tudok ellenkezni, pedig szívem sikolya erre ösztönöz.
Ordítani akarok… zokogni, üvölteni, ellenkezni, kapálózni… akármit… akármit, amit megvédené szívemet a tehetetlenség szégyenétől.
Egyre mélyebben simogatja nyelve számat, mintha így akarna megfojtani, kétségbeesett zihálásom pihegéssé alakul. Végigsimítja testemet, a vállába marnak körmeim.
Nem használ.
Semmi nem használ, mintha csak egyre erősebben és erősebben szorítana.
A testem tudja, érzi, hogy mi következik… a gondolat is elég, hogy rettegést, undort keltsen bennem. Megfulladok, a könnyek ismét ömlenek szemeimből, elhomályosítják a csillagos égbolt bátorító látványát.
Nem… a csillagok nem segítenek…
Mintha nevetnének, kacagnának tehetetlenségemen, kigúnyolják könnyeimet.
A hajamat tépi, a kezeimet összeköti a fejem felett. Mozdulni sem tudok, csupán vergődök, nyöszörgök, zokogok.
Érzem merevedését, összeszorítom fogaimat, ahogy a nyakamba csókol. Hányinger, émelygés, viszolygás. Nem akarom élvezni, a testemnek mégis tetszik, ahogy kényeztet.
Nyöszörgök, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy magamba fojtsam a kéjes hangot.
Ajkaim elnyílnak, ahogy nyelve merevedésemet érinti, zihálásom felerősödik. Nyögés, sóhaj… az én ajkaimat hagyják el a furcsa hangok, az én testem élvezi… az én szívem, az én lelkem szakad meg visszhangjuktól.
- Hogy te mennyit tudsz sírni.
Alig értem, amit mond, nem törődök gúnyos szavaival. Nem akarom, hogy még jobban fájjon. Megszégyeníti, bemocskolja a testemet a szívemnek fontos és szent éjszakában, a rajongásomat birtokló csillagok egytől egyig a megaláztatásom szemtanúi.
Keserűség, düh árad szét mellkasomban, felnyögök, ahogy belém csúszik az ujja.
Fáj.
Ajkaim megmozdulnak, végre ellenkező, dühtől izzó szavakat suttognak. Nem használ… semmi nem használ, rendületlenül folytatja a játszadozást a testemmel, hangom erősödik.
Nem tudom, mit beszélek, de muszáj… muszáj, hogy kevésbé gyűlöljem önmagamat. Muszáj ellenkeznem, hogy túléljem az éjszakát.
Fölém hajol, szemeim elkerekednek, ahogy megérzem a fenekemhez simulni merevedését.
Megreszket testem, izmaim hevesen hullámozva feszülnek meg, nem akarják beengedni, de ő utat tör magának. Nem durva, de határozott, ellentmondást nem tűrő mozdulat.
Ajkaim elnyílnak, bennem reked a levegő az éles, feszítő fájdalomtól. Testem remegése felerősödik, hosszú, dermedt másodpercek telnek el.
Fáj… annyira fáj… nem csak a testemnek… a szívemnek…
Megmozdul, s én felnyögve vetem hátra a fejemet. Tép, szakít… mégis… furcsa forrósággal simogat. Lihegve engedem ki a levegőt a tüdőmből, összeszorítom szemeimet, ahogy újabb és újabb lökésekkel szoktatja testemet a méretéhez.
A fájdalom lassan csitul, az élvezet erősödik, egyre jobban kábítja, izgatja a testemet minden rezzenése. Összeszorítom ajkaimat, de az elfojtott nyögések így is utat törnek maguknak.
Pihegés, reszketés.
Könnyek heves csordogálása. A szívem zokog, a testem fürdik az kéjben.
Fáj… annyira mély fájdalmat, kínt okoz a tudat, hogy valójában nem is fáj.
Gyűlölöm… ah… gyűlölöm ezt az élvezetet.
Egyre hevesebb, nem bírom tovább. Elveszítem a fejemet, a szemeimet összeszorítva zokogok. Legyen… legyen már vége…
Miért van az, hogy valójában még nem akarom, hogy vége legyen?
Ez így nem helyes.
Nem. Ennek nem így kéne lennie. Undor… már nem tudom, hogy magam iránt érzem vagy iránta, de megfojt. Még a nyögéseket is belém fojtja, összeszorított szemeim kipattannak, ahogy a merevedésemre kulcsolja az ujjait.
Összerándul testem, ajkaim megreszketnek.
Mindjárt… én mindjárt… ah… ne… nem szabad…
Halkan pihegem a szavakat, ahogy a nevét kérdezem. Tudnom kell… mélyen a szívembe akarom vésni a gyűlölettel együtt, amit iránta érzek.
Gyűlölöm, hogy ezt teszi velem… hogy eléri, hogy élvezzem… kihasználja a gyengeségemet, és kegyetlenül játszadozik velem.
Nem árulja el, de erősködöm. Nem tudom, miért… nem tudom, miért fontos…
Talán azért, hogy ha egyszer képes leszek megszökni innen, megbosszulhassam, amit velem tett. Talán… nem tudom…
- Darken… - Zihálva nyög a nyakamba, lehelete végigborzongatja bőrömet. Forróság árad szét testemben, ahogy belém élvez, ajkaim elnyílnak, de nincs időm rá, hogy hangot adjak megrökönyödésemnek.
Apró simítás, átlök a gyönyör világába, ajkaimon hangos sikoly szökik ki. Lehunyom szemeimet, a forróságtól hullámoznak, rángatóznak izmaim, minden porcikám kéjes táncot jár.
Zihálok, zokogok a mocskosság szégyenérzetétől.
Reszket a mellkasom, ujjaim görcsösen szorulnak ökölbe.
Gyűlölöm…
Lassan csitul testem vad remegése, homályos, könnyes tekintetem kitisztul.
Visszatér a csillagos égbolt, ismét látom a nevető, ragyogó pöttyöcskéket. Nem tudom, hogy ők járnak e gúnyolódó örömtáncot, vagy az elmém kába szüleménye e mozgásuk. Forog a világ, a szél halk süvítése megnyugtat, de a nyugalom csak még több gondolatot, még több fájdalmat hoz magával.
Lehunyom szemeimet, mély levegőt veszek.
A testem még mindig érzi őt, nem tudja elfelejteni. A fenekem lüktet, érzem magamban forró nedveit. Undorító, visszataszító érzés. Hányni akarok, de tudom, hogy csak a gyomorsavam jönne ki belőlem. Elég volt mára az undorból…
Mosolyog, ajkaim lustán reszketnek.
- Darken… - halkan suttogva ízlelgetem a világ legocsmányabb szavát. – Darken… gyűlöllek…
Hányszor… hányszor fogom még elismételgetni magamban ezeket a szavakat. Hányszor fogom a fogaim között szűrve kizokogni magamból a keserű érzéseket…
Felnevet, a hang megöli az éjszaka csendjét, megöli a szél énekét és a csillagok búgását.
Megöli a gyászom békéjét, a haragom visszafogott, erővel elfojtott zihálását.
Hosszú percek telnek el, az idő vánszorog. Lassan lecsillapszik testünk reszketése és ő mellém fekszik a földre. Kioldozza a kezemet és magához húz, még ahhoz is gyengének érzem magamat, hogy ellenkezzek.
A viszolygás elszívja minden erőmet, testem riadtan reszket.
Nem szeretem a közelségének az érzését… még akkor sem, ha ilyen melegség árad a testéből. Még akkor sem, ha most gyengéden ölel.
Nem merek megmozdulni, szívem retteg, hogy elég egy apró rezzenés, és ismét előcsalogatom a durva énjét. Nem bírnék ki több fájdalmat.
Most nem… most elég volt…
Elnehezednek végtagjai, a légzése lelassul, halk szuszogássá válik, ahogy magával ragadja az álomvilág. Bénultan, tágra nyílt szemekkel figyelem rezzenéstelen, nyugodt arcvonásait.
Még soha nem láttam így… ennyire… békésnek…
Visszafojtott lélegzettel figyelem, nem akarom felébreszteni. Nem akarom előhívni a lelke mélyén rejlő szörnyeteget. Tetszik, hogy alszik…
Puhán érintem meg az arcát, megrezzennek ajkai, úgy húzom vissza a kezemet, mintha megégetett volna a bőre. Nem tudom, mit művelek.
Hosszú-hosszú percek telnek el, talán egy óra is, tekintetemmel a csillagokat fürkészem. Minden néma, csak az éjszaka állatok, a baglyok hangjai törik meg néha a csendet, a fák halk susogása álomba ringat. Az előző éjszaka alig aludtam, így ellenállhatatlanul csábít engem is az álomvilág, de képtelen vagyok elaludni.
Nem tudok mozdulni, pedig most nem is tart erősen. Saját magamat bénítom meg.
Mit csinálok? Alszik… alszik…
A szemeim megrezzennek, ahogy rádöbbenek a lehetőségeimre, testem lecsillapodott reszketése visszatér a gondolataimtól.
Gyerünk… mozdulj… gyerünk…
Megrezzennek lábaim, testembe zsibbadt fájdalom nyilall, de nem törődök vele. Puhán bújok ki az öleléséből, karjai bénultan, kábán hullnak a földre. Tényleg alszik.
A szívem izgatottan dübörög, a félelemtől, a szökés stresszétől reszketve hátrálok egy lépést, a rajtam lévő póráz zsinege ernyedten lóg mellettem. Semmi nem tart vissza.
Ha most felébred egyszerűen azt mondom, hogy hívott a természet…
Megérti majd… meg kell értenie…
Nem tudom, merre megyek, csak azt, hogy egyre távolabb és távolabb a háztól.
Már 10 méter választ el tőle, bizonytalan, reszketeg lépteim gyorsulnak. Fáj a mozgás, de szinte meg sem érzem. A remény minden elfeledtet.
20 méter, 30 méter, 100 méter.
Rohanok.
A lábaimat védik a kötések, de a kövek tépő érzése így sem kímél. Nem érdekel.
Már a fák között visznek kapkodó lépteim, érzem combomon végigfolyni még mindig forró nedveit. Megborzongok, de az undor erőt, eltökéltséget ajándékoz.
Nem tudom, mennyi ideje rohanok, már rég eltűnt mögöttem az otthona, s ahogy kicsit lelassítok, félelemmel vegyült kétségbeesés tör rám.
Ötletem sincs, merrefelé lehetek, az erdő nyomasztó sötétje rám nehezedik.
Hangokat, morranásokat hallok minden irányból, pedig tudom, hogy valószínűleg csak a képzeletem játszik velem. Reszketve folytatom a futást, a gallyak reccsenése meztelen talpam alatt elvonja a figyelmemet a képzeld hangokról. Már leszakadtak a kötések, a sebek felnyílnak lábamon. Fáj, minden lépés maga a pokol, mégis maga a mennyország egyszerre.
Távolodom, és most nem tudja, merre megyek. Most nem tudja, hogy szökésben vagyok, nem követ. Valószínűleg még mindig békés álmot alszik… kielégülve a tudattól, hogy eléggé megkínzott.
Összeszorul a torkom, a gyűlöletem tovább hajszol.
Újabb és újabb gyötrelmes méterek, a víz hullámzásának, csobbanásainak halk hangja mászik fülembe. Felcsillannak szemeim, ajkaimat eltátva figyelem, ahogy a fák mögül egy hatalmas tó bukkan fel. A fodros víztükrön hullámzik a csillagok fénye, a Hold kétszeres erővel vakít, ahogy a tükörképével is farkasszemet nézhetek pár pillanatig.
Ajkaim megreszketnek, gondolkodás nélkül dobom le magamról a köntösömet.
A hűvös vízbe gázolok, a habok lemossák rólam a mocskait, az érintésének az érzését. Mindent… mintha az emlékeimet, a rémálmaimat is kimosnák elmémből.
Könnyek csordulnak végig arcomon, átölelem a hidegtől reszkető testemet. Nem… az emlékeimet semmi nem lesz képes eltüntetni… örökre kísérteni fog ennek az éjszakának az emlékképe. Örökre.
Megborzongok, mélyebbre sétálok, míg teljesen el nem lepnek a hullámok, lemerülök.
Nem érdekel, hogy a víz csípi a véres sebeimet. Nem számít.
A pórázomat nem tudtam levenni, még mindig a bőrömön feszülnek a vastag szíjak, de nem törődöm velük.
Hosszú percekig engedem, hogy a habok tisztogatták testemet, mindenemet átdörzsölöm. Azt akarom, hogy ne érezzem a meleg ujjak érintését még mindig… azt akarom…
Nagyon mély a víz, már régóta nem ér le a lábam, egyre beljebb és beljebb úszom, a tó közepén álló kicsi kőszikla felé. Kúpként emelkedik ki a mélyből, apróbb és nagyobb kövekből áll, s mikor végre elérem, lassan mászom fel rá. Lehunyom szemeimet, mintha a napfényben fürdőznék, pedig csak a hold sápadt, gyenge sugarai simogatnak.
Nem meleg, nem nyugtatja le reszketésemet, de a szívemnek jól esik.
A szabadság érzését önti belém, még akkor is ha ez csak egy hiú ábránd. Soha többé nem jutok haza, ezt tudom... nem is álltatom magam.
Vagy visszamegyek ahhoz a vadállathoz, és szembenézek az örökös szégyennel, vagy a méltóságomat és a megmaradt büszkeségemet védve szép, tiszta halált találok magamnak az erdő mélyén. Egyedül… titokban…
Senki nem fogja eltemetni a testemet, senki nem fogja megadni nekem a végtiszteletet.
A habok édes fodrozással hívogatnak, megborzongok a vágytól.
Nem… nem lennék képes megfojtani magamat, a testem nem engedné. Tudom.
A csillagokra pislogok, tehetetlennek és gyengének érzem magam. Miért nem segítetek? Most, mikor szükségem lenne a tanácsotokra, a bölcsességetekre… csak némán, rezzenéstelenül hallgattok.
Megtámaszkodom magam mellett, ujjam beleakad a pórázomba, tekintetemet lustán vezetem a bőr szíjra. Tágra nyílnak szemeim, megremegek.
Megvan. Tudom.
Reszketnek a mozdulataim, kiválasztom a legnagyobb, széles, göröngyös követ, és az egyik mély repedésébe szorítom a pórázt, majd köré kötöm a szíjat.
Ajkaim remegnek, ahogy megrántom, és ezzel leellenőrzöm, hogy elég stabilan kapcsolódik a kőhöz. Nem tudom kitépni.
Istenem… nem hiszem el, hogy ezt csinálom… nem hiszem el…
De mégis… olyan természetesnek tűnik. Már eddig is próbáltam, csak nem volt merszem.
Elsüllyedni a tó mélyére, és soha többé nem feljönni…
Kecses, méltóságteljes halál.
Ajkaimra reszketeg mosoly költözik, lehunyom szemeimet. Annyi mindent szerettem volna még kipróbálni az életben. Voltak vágyaim, céljaim…
Most már nem vágyom semmire, az élet már nem tartogat semmi jót számomra. Azt hiszem… igen, azt hiszem most már lesz erőm elengedni.
Már eléggé kiölte belőlem az élet szeretetét. A szenvedélyt, a boldogságot…
Reccsenést hallok a távolból, szemeim elkerekednek. A tó partja felé pislogok, szemeim elnyílnak, ahogy a legszörnyűbb rémálmomat pillantom meg.
Darken áll a parton, felveszi a köpenyemet a földről, a szemeivel a hullámokat kutatja. Engem keres. A vonásai kemények, szigorúak… dühösek.
Nagyon dühösek.
Felgyorsul a szívverésem, a rettegés ismerős, jeges érzése szétárad ereimben.
Megremegek, testem magától mozdul, s ahogy nedves bőrömön megcsillan a hold fénye, magamra vonom tekintetét.
Csupán egy röpke másodpercre találkozik pillantásunk, mindketten felfogjuk a helyzetet. Ujjaim mozdulnak, a mélybe taszítom a követ, súlya magával ránt.
Csobbanás.
Ez lenne a halál hangja?
Merülök, a túlélési ösztönöm beindul, de a kő a tó feneke felé húzza küzdő, kapálózó testemet.
Nagyon mély… mélyebb, mint hittem. Sötétebb, mint hittem… hidegebb és idegenebb…
Nem borogatja a lelkemet megnyugvással, nem bátorít, elriaszt.
Fuldoklom, könyörgő tekintetemet a felszín felé fordítom, a hold elmosódott fénye csak apró köröcskének tűnik a távolban, halovány fényt ad az örök homályban.
Puffan a kő a tó fenekén, felemelem a kezemet, mintha lenne esélyem elérni a felszínt. Nincs. Nincs esélyem. Gyönyörű.
Fekete folt takarja el előlem a Hold fényét, mozog, kavarog a víz.
Tudom, hogy közeledik, és azt is tudom, hogy nem lesz elég ideje felhúzni. Megnyugvás, békesség költözik mellkasomba, lehunyom szemeimet.
Pedig mennyi… mennyi álmom volt…
Köhögés szakad fel belőlem, összerándul testem. Zihálok.
Sötétség. Kérdések tömkelege.
Értetlenkedés, félelem. Érzések ezrei, vágyak, gondolatok. Minden úgy tör rám, mintha egyszerre akarnának elkábítani.
Nem lehet.
Hol vagyok? Lehetetlen.
Kinyitom szemeimet, a Hold ugyanazzal a fénnyel pislog vissza rám, ahogy legutóbb láttam. Megdermedek, reszketve próbálom meg felfogni a helyzetemet.
Meztelen testem a tó közepén kiemelkedő köveken pihen, Darken zihálva támaszkodik mellettem, tekintetében vegyes érzelmek kavarognak, de csak a dühöt tudom felismerni.
Félek, rettegek.
Még fel sem fogtam igazán, mi történt, de valamiben biztos vagyok. A megtorlás fájdalmas és megalázó lesz.
Fellélegzem, könnyek csordulnak végig arcomon.
Élek. Miért?
Pedig már sikerült… sikerült elfogadnom, feldolgoznom a gondolatot. Már megtettem, amire azt hittem, sose leszek képes.
Eldobtam az álmokat, a vágyakat, a hiú reményeket.
És most mégis… mégis itt kell lennem? Hát már azt sem engeded, hogy válasszak? Mivel érdemeltem ki ezt a büntetést, istenem? Már a halálba sem menekülhetek?
A testemen már nincsenek rajta a bőrszíjak, teljesen meztelenül, sebekkel borította testtel fekszem előtte. Bizonyára azért kellett levennie rólam a pórázt, hogy fel tudjon húzni…
Meglátja, hogy elébredtem, a tekintete elsötétül, ujjai a torkomra csúsznak, megragadja.
Szemeim elkerekednek, levegőért kapok, de túlságosan szorít, nem tudok lélegezni.
Ajkaim megreszketnek, szemeimben csillog a fájdalom, a kiszolgáltatottság és a mély, szívettépő gyász. Minden… minden kínom, minden gyötrelmem.
Gyűlölet már nincs bennem. Meghalt a szívemmel együtt. A tó mélyén maradt, az életerőmmel, a szenvedélyemmel, a forró, lángoló érzéseimmel. A gyűlölethez erő és makacsság kell. Nekem jelenleg egyik sincs.
- Hogy… hogy merészelsz elszökni? – Ujjai a hajamba tépnek, durván rántja hátra a fejemet.
Nem válaszolok, csak nehézkes nyöszörgés jön ki ajkaimon.
Reszketek, a hátamat durván tépik az éles kősziklák, ahogy testévvel a földbe présel.
A nyakamra harap, ajkai bejárják mellkasomat, zihálva szorítom össze szemeimet, de küzdeni képtelen vagyok.
Egy durva mozdulattal rántja szét lábaimat, szemeim kipattannak, ahogy megérzem merevedését.
- NE! – Hangos sikoly, felszakad a torkomból, egy aprócska adag vízzel együtt. Nem akarom.
Nem tudom elviselni megint azt az undort, nem tudom elviselni…
Nem akarom megint piszkosnak, bemocskoltnak érezni magamat. Nem akarom azt a szégyent, azt a megaláztatást. Nem akarom azt a forróságot… az élvezetet… a keserűséget… a fájdalmat… nem akarom!
Fölém támaszkodik, még mindig a hajamat tépi, túl gyenge vagyok, hogy eltoljam.
- És én még óvatos és figyelmes voltam veled… csinálhatjuk ám másképpen is. Visszasírod még a kedvességemet. – Dühösen sziszeg, egyre durvábban szorítja tincseimet, teljesen szétfeszíti combjaimat, hogy a bejáratomhoz helyezkedhessen.
Izmaim görcsösen megfeszülnek, ajkaim reszketnek, ujjaim kapaszkodót keresnek magam mellett.
A kezem megakad egy kisebb kövön, erősen szorítom, mintha csak támaszt, védelmet nyújtana.
Belém akar hatolni, de görcsös szorításom nem engedi, éles fájdalom hasít belém.
Felsikítok, nem engedem. A testem önálló életet él, magától mozdul. Meglendítem a követ, a fejéhez vágom a kemény tárgyat, és ő felmorran a fájdalomtól. Zihálva támaszkodik meg, a halántékán vastag csíkban csordogál a vére, s én kihasználom a pillanatnyi esélyt. Nem hiszem el, hogy ezt tettem. Nem hiszem el…
Vizes testem kicsusszan karjaiból, a hullámok közé vetem magam.
Hallom a hátam mögött a csobbanást. Úszok, menekülök. Követ. Mögöttem van.
Lábaim puhán érintik a part köveit, felsikítok, ahogy elkapja a bokámat. Előre zuhanok, pontosan a partra dobott, világoskék köntösre rogy testem.
Rám veti magát, a földbe présel.
Remeg a dühtől, még a tekintetét sem kell látnom, hogy tudjam…
Zihálva zokogok, kába gyengeséggel engedem, hogy a kezeimet a fejem fölé szorítsa. Minden porcikám reszket, halkan nyöszörögve ismételgetem a rövid „ne” szócskát, de minden hasztalan.
Minden…
- Rendben. Így is játszhatunk. – Vérfagyasztóan mély morranás, felrántja a csípőmet, s mielőtt még görcsbe rándulhatnának izmaim, belém vágja magát.
Felsikítok, testem elzsibbad, megremeg, összerándul.
Őrült, szakító fájdalom, szinte érzem ahogy eltépi bőrömet. Ajkaim tátva maradnak, bennem reked a levegő, a könnyek ömlenek szemeimből.
Durván érint, közelebb ránt magához és nem várja meg, hogy megszokhassam, erőteljes lökésekkel fokozza a fájdalmamat.
Hangos zokogásom elnémul, mély, elhaló rázkódássá alakul. Már ehhez sincs erőm.
Újabb lökés, mintha minden mozdulata végtelen hosszú ideig tartana.
Éles kín, szédelgés.
Nem elég neki. Még mindig… még mindig… újabb lökések.
Bemocskol, meggyaláz, meggyilkol.
Arcomat a köpenyemre szorítom, abba zokogom őrült fájdalmamat. Reszketek.
Émelygek. Hányingerem van… forog a világ… soha nem lesz vége… soha nem lesz vége…
Megrándul testem, a sötétség oltalmazó homálya nehéz lepelként zuhan elmémre, ahogy elájulok.
Meleg. A napfény cirógatását érzem… nem hittem, hogy érezni fogom még valaha…
Nem merem kinyitni szemeimet, de arcom megrezzen.
Hol lehetek? Nem tudom… nem akarom tudni…
Megmozdul lábam, éles fájdalom hasít testembe. A sebek mardosását mélyebb, égetőbb fájdalom nyomja el. Megerőszakolt. Durván…
… emlékszem… sajnos, emlékszem.
Könnyek gyűlnek a szemeimbe, a torkom összeszorul. Mintha még mindig érezném…
Annyira fáj. Annyira fáj… a szívemnek, a lelkemnek. Apró, piciny darabokra tépte őket, csupán azért, mert nem tudta megszerezni.
Ha az övé nem lehet, akkor elpusztítja?
Elérte, amit akart. Sikerült megtörnie.
Soha többé… soha többé nem beszélek hozzá. Soha többé nem hallja a hangomat.
A testemmel azt tesz, amit akar… a lelkemet megölte.
|
| Silvery | 2011. 06. 22. 16:31:55 | #14450 |
Karakter: Nathaniel de Clarence
Megjegyzés: (Neerocicnek)
Izmaim megfeszülnek, ujjaim görcsösen szorongatják a porcelánkancsót. Testem próbál felkészülni, szinte várja az éles fájdalmat. Már megint ellentmondtam neki… meg fog ütni…
Hosszú, lomhán vánszorgó, feszültségtől terhes másodpercek telnek el, néma csend ereszkedik ránk.
Remegek.
Kicsit felém lép, minden porcikám megrezzen.
- Azt hiszed, hogy ezzel elérhetsz bármit is? Úgy látszik nem értetted, amit mondtam. Elismétlem lassabban. – A hangja halk, nyugodtnak tűnik, mégis ijesztő, vészjósló él bujkál a szavak mögött. Feláll a hátamon a szőr, minden porcikám lúdbőrzik.
Ajkaim reszketnek.
Nem akarom, hogy elismételje lassabban. Nem akarom hallani a hangját, érezni benne a lágy dallamot… mintha öntudatlanul is azt sugallná: nem szabadulsz.
Utálom mikor beszél… utálom mikor csendben van… utálom a pillantását, az érintését, a kisugárzását… mindenét…
Értettem, amit mondott… tökéletesen értettem… de attól még képtelen vagyok rá, hogy ne ellenkezzem… még akkor is, ha úgy gyorsabban megunná a testemet. Egyszerűen nem megy. A szívem lázongva tiltja meg, hogy kövessem a megalázó utasításokat.
- Ahányszor csak ellent mondasz nekem, a harag mellett élvezettel is eltöltesz. Minden egyes tiltakozásod csak egyre jobban felkorbácsolja testemnek minden egyes porcikáját. Normál körülmények közt már halott lennél…
Igen… már mondta, hogy felizgatja a tiltakozás… már mondta, mégis…
Képtelen vagyok mást tenni.
Soha nem hódolok be. SOHA!
- Akkor ölj meg most! – Hangosan törnek elő ajkaimból a szavak, rövid, szinte csupán lélegzetvételnyi szünet után folytatom. A szemeim könnybe lábadnak a kétségbeesettség fojtogató, szorongató érzésétől. - Mire vársz még? – Hangosabb, kitörő üvöltés.
Elvesztem a fejem, szinte észre sem veszem, mit művelek, már a fejére öntöm a kezemben lévő kancsó tartalmát, az illatos olaj lassú, vonzóan vánszorgó cseppecskékkel vándorol végig izmain.
A szívem a torkomban dübörög.
Bántani fog.
Nagyot nyelve tépem el a tekintetemet a cseppek útjairól, a fejemet lehajtva figyelem, ahogy a körülöttünk örvénylő habokon játszadoznak a bátortalan reggeli napsugarak.
Ennél az életnél még a halál is jobb lenne…
- Ha igazán meg akarnál halni, nem tiltakoztál volna annyira, amikor meg akartalak fojtani.
Megfeszülnek izmaim, testemen fagyos borzongás rohan végig.
Tudom…
A szemeim könnybe lábadnak, összeszorítom reszkető ajkaimat. Tudom… igaza van… gyenge vagyok és foggal, körömmel kapaszkodom ebbe az életnek nevezett sivár ürességbe. Nincs miért élnem… senki vagyok… mégsem tudom elengedni.
Túlságosan szeretek élni ahhoz, hogy eldobjam. Szeretem a hajnal fényeit, a csillagok éjszakai kacaját, a madarak lágy csiripelését, a tavasz illatát, az őszi falevelek rezgő táncait.
Nem, még nem akarok elmenni innen.
Ha mindentől meg is fosztott, ezeket soha nem tudja elvenni tőlem.
- Gyűlölsz azért amit veled teszek? – Elém lép, a víz megmozdul. Simogatja, csiklandozza a bőrömet a sok apró hullámocska.
Megborzongok, émelygés kerít hatalmába. Bárcsak… bárcsak ez az egész csak álom lenne… egy rossz álom…
Már rég feladtam a reménykedést. Ez a valóság.
Hogy gyűlölöm e? Az nem kifejezés.
Finoman nyúl állam alá, hogy magára emelje tekintetemet. Hányingerem van attól, ahogy megérint.
Összeszorul a mellkasom ujjaim ökölbe szorulnak. Remegek, de most nem a félelemtől.
Bárcsak érezhetné a fájdalmat, ami az én szívemet szorítja. Bárcsak érezhetné a tehetetlenség, a reményvesztettség, a megalázottság és eltiportság keserű, fullasztó érzését. Bárcsak tudná… bárcsak legalább feleannyira szenvedne, mint én.
- Hidd el, jobban nem is járhattál volna. Ha elvittek volna arra a birtokra, most valószínűleg a lenyúzott bőröd helyét kenegetnék sóval, miközben a szempilláidat egyesével égetnék ki a helyükről.
Csak fél füllel hallgatom szavait, elmém elmerül a gyűlölet sötét, átláthatatlan vörös ködjében. A kínzás százszor jobb, mint ez. Fáj… testileg fáj, de nem vegyül mellé érzelem. Nem töri össze a lelkedet és a szívedet. A fizikai fájdalom csak a testet marcangolja szét, a lélek ép, érintetlen marad… míg az élvezet… a keserűség, a harag, amit önmagad iránt érzed…
Ezek azok, amik igazi, gyilkos fájdalmat hoznak.
- Gyűlöllek. – Halkan, de határozottan ejtem ki a rövid szót.
Minden haragomat, minden csepp lemondó, lázongó ellenállásomat beleöntöm. Bárcsak ki lehetne fejezni szavakkal, amit iránta érzek. Azt a mély megvetést, az izzó haragot, a szívből jövő, őszinte gyűlöletet.
Hangos csattanás, egész testem összerezzen.
Minden olyan gyorsan történt, szinte csak utólag fogom fel, hogy kirántotta ujjaim közül a kancsót, és annak a darabkái csörrentek a márványpadlón.
Remegek, s ő szélesen elvigyorodik.
Elszorul a torkom, néma sikollyal kapok levegőért.
Nevet. Már megint. Folyton. Ennyire jól szórakoztatná a fájdalmam?
Kegyetlen.
- Ugye szeretnél most úgy porrá zúzni, ahogy én tettem ezzel a kancsóval?
Tágra nyílnak szemeim, mereven pillantok az élveteg tekintetbe. Miről beszél?
Hogy szeretném e? A szabadságon kívül semmire nem vágyom annál jobban. Porrá zúzni őt, amíg könyörögnie kéne az életéért. Amíg nem alázkodik meg előttem úgy, ahogy engem kényszerített alázatra. Azt akarom, hogy üvöltsön, vergődjön a fájdalomtól, akár egy sebzett vadállat.
Megremegek saját, durva gondolataimtól. Az erőszak, a durvaság olyannyira idegen számomra, annyira távol áll tőlem, hogy megszédülök az intenzív lüktetéstől… a vágytól, hogy bántsam.
Még soha nem éreztem hasonlót. Még soha nem gyűlöletem senkit ennyire.
- Rajta! Üss meg!
Ledermedek, a durva képzelgések, az ábrándok elillannak. Mit mondott?
Kábán, értetlenkedve pislogok fel rá, arcvonásai kemények, rezzenéstelenek. Komolynak tűnik… nem viccelt? De miért? Engedné, hogy megüssem? Hol van a csapda?
Hosszú, tétova másodpercek telnek el, ajkaim megreszketnek, ahogy lassan elhiszem szavait. Tényleg arra várna, hogy megüssem? Tudom, hogy nem tudnám legyőzni őt, mégis… mégis őrült kísértést érzek, hogy fájdalmat okozzak neki.
Meginognak elgyengült izmaim, hirtelen lépek felé, tenyerem hangosan csattan arcán, a hang visszaverődik a fodros hullámokról, újra és újra elszédítve kába elmémet.
Meg sem rezzent.
Megütöttem. Életemben először ütöttem meg valakit igazán… és…
… és még csak meg sem rezzent az arca. Mi… miért? Ennyire gyengét ütöttem volna?
A keserűség szétárad mellkasomban, reszketek a vágytól, hogy újra és újra megismételjem a mozdulatot.
Összeszorítom fogaimat, és mielőtt észrevenném, testem újabb támadásba kezd. Nekilendülök, öklöm némán puffan hasfalán, a kemény izmok megfeszülve hárítják az ütést. Szemeim tágra nyílnak, megreszketek a tehetetlenség szívszaggató fojtogatásától.
Miért? Miért nem moccan? Vagy legalább egy apró, fájdalmas nyögés… egy rezzenés, egy nyikkanás, egy felszisszenés… AKÁRMI!
Akármi ami enyhíthetné a szívemben lüktető vérszomjat… a dühöt, a haragot, a gyűlöletet. Bántani akarom… bántani akarom úgy, ahogy ő tette, teszi és tenni fogja velem.
Könnyek gyűlnek a szemeimbe, remegve marok felkarjaiba, körmeim vörös csíkokat hagynak a fehér bőrfelületen. Ha fájdalmat nem is tudok neki okozni, legalább nyomot hagyok ezen a gyönyörű testen…
Reszketve kapkodom a levegőt, a düh rázza izmaimat. Keserű harag… nem tudom, hogy kire vagyok mérges… magamra a gyengeségemért… vagy rá a kegyetlenségéért. Tudta, hogy ez lesz. Hát persze, hogy tudta.
Tudta, hogy ha esélyt ad rá, hogy bántsam őt és kudarcot vallok, az még fájdalmasabb lesz, mint az ő kínzásai. Tudta és kihasználta… gyűlölöm… gyűlölöm…
Miért vagyok ilyen gyenge? Miért vagyok ilyen erőtlen? Miért nem tudok fájdalmat okozni neki?
- Miért nem érzel semmit?
Zokogok. Minden levegővétel hangos, szaggatott nyögéssel párosul, a mellkasom reszket.
Fáj. Fáj lélegezni. Fáj újabb és újabb éltető mozdulatot, rezzenést tenni.
Fáj küzdeni, de megadni magamat még keservesebb lenne...
Nem bírom… miért történik ez? Miért kell így lennie?
Finom, puha érintés. Lágy mozdulattal simítja végig fejemet, apró, csiklandozó szikrák marják végig bőrömet, mintha lángra gyúlnék.
Elsötétül a világ, a harag átveszi az uralmat gyenge testem felett.
Dühöngök, ordítok, tombolok. Ütöm, vágom a mellkasát, karmolom a bőrét.
Fulladozva nyelem a levegőt, zokogok, minden porcikám borzong, reszket. Nem tudok leállni. Újabb ütések, újabb ordítások.
Fáj… már nekem fájnak a saját ütéseim. Bizsereg a tenyerem, lüktetnek az ökleim, a kezeim zsibbadnak a kimerültség érzésétől, lassan az a kevéske erő is elpárolog testemből, ami eddig kitartóan ösztönzött ellenállásra. Nem bírom tovább.
Elhalnak a mozdulatok, csitulni kezd az üvöltésem. Még mindig homályba taszítja elmémet a düh vörösen izzó ködfátyla, de már képtelen vagyok tombolni. Olyan végtelenül gyengének érzem magamat… annyira…
Elfogytak a könnyek, elfogytak a szavak…
Reszketek, néma, száraz zokogás rázza mellkasomat.
- Miért nem tud neked is fájni? – Halk, kétségbeesett, elhaló üvöltés. Mintha a lelkem utolsó szikráit lehelném ki reményvesztetten.
Nem… még nem akartam feladni… ilyen könnyen… ilyen gyorsan…
Nem bírom tovább.
Gúnyos, kárörvendő nevetése visszhangzik a teremben, borzongva hunyom le szemeimet. Minden porcikám megreszket a jeges undortól, ami végigmarja testemet.
Magához ránt, gyenge izmaim erőtlenül feszülnek meg. A bőrömet égeti az érintése, ahogy magához dörgöli testemet. Hányingertől émelyegve szorítom össze fogaimat, de ellenkezni képtelen vagyok. Üres gyomrom görcsbe rándul, mellkasom összeszorul.
Megreszketnek ajkaim, de nem jönnek ki hangok torkomon.
Túl gyenge vagyok hozzá.
Élettelen rongybabaként engedem, hogy irányítsa esetlen mozdulataimat, a kezemmel a saját testét simítja végig. Nem számít. Már nem érdekel. A testem felett uralkodhat… felettem soha… önszántamból soha nem fogok ilyet tenni.
A fürdőolaj kellemes, édes fűszeres illata szinte elkábít, felületes félálomba merülök a testemet simogató meleg hullámoktól.
Hátrébb dönti testemet, bódultan pislogok fel rá.
Pedig olyan helyes lehetne… ha nem gyűlölném ennyire…
Mikre gondolok? A legkevésbé sem tűnik vonzónak a szemeimben. Nem vagyok önmagam…
Aludnom kéne… olyan rég aludtam nyugodtan, zavartalanul, kellemesen… kényelmes, puha ágyban, selymes ágytakaróval… annyira régen volt…
Puha, bársonyos érintés az ajkaimon, megreszketve emelem fel ólomsúlyú pilláimat.
Újabb apró csók, most szívem rezzen össze az érzéstől. Hol marad az undor?
Nem értem.
Mindegy. Nem is akarom érteni. Semmit nem akarok érteni… hadd élvezzem az elmémre nehezedő sötétséget… olyan kellemes…
- Mikor ettél utoljára? – Halk, komor hang töri meg a ránk ereszkedett némaságot, bántja fülemet az érdes hangszín.
Nem tudom miért, ajkaim ösztönösen nyílnak válaszra.
- Ne.. nem emlékszem. Nem akarok.. – Evés? Talán… talán még otthon…
Nem… a kereskedő is legyömöszölt valami undorító, ételnek nevezett dolgot a torkomon.
Azt hittem kihányom, de a testem ragaszkodott az éltető elemózsiához. Szánalmas.
Nem akarok enni. Akkor elmúlna ez a bágyadt fáradtság… akkor kevésbé bódítana a sötétség… akkor élesebben érezném a fájdalmakat, a megaláztatást.
Tetszik ez a tompa kín, ami a gyomrom helyén lüktet a testemben… elvonja a figyelmemet a környezetemről…
- Nem ám a nagy fenéket nem!
Összerezzenek az éles hangszíntől, szinte fel sem fogom szavait.
Olyan lassan vánszorognak a gondolataim, hogy képtelen vagyok józanul mérlegelni, hogy mi történik körülöttem. Mintha egy vastag, nyomasztó burokból nézném a világot.
Olyan nehéz minden mozdulat…
Remegve próbálok feltápászkodni, ahogy a medence szélére lök, félig lehunyt szemekkel simítom tenyeremet a hideg csempére. Megrezzenek, ahogy hozzám vágja a köpenyemet.
Dühös. Bántani fog. Fájni fog. Nem akarom, hogy fájjon.
Felveszem a ruhát. Ösztönös, monoton mozdulatok.
Remegve húzom össze magamon a selymes anyagot, összerezzenek, ahogy a hónom alá nyúlva állít fel, testem felkészül a fájdalom ismerős, éles érzésére.
A vállára kap, mozdulatlanul hagyom, hogy cipeljen.
Nem jön fájdalom, nem jön ütés. Nekem ennyi elég… most elég…
Megyünk. A léptei puhán ringatnak álomba, elszenderedve engedem át magamat ismét a sötétségnek. Szédülök.
Letesz a földre, kábán kuporodom össze a hűvös talajon. Kemény…
A kezembe ad valamit, homályos látásom lassan tisztul ki, ahogy fókuszálni próbálok. Étel…
Mond valamit, de nem értem a szavakat… mintha messziről, egy másik világból beszélne hozzám… nem is érdekel… nem is igazán akarom hallani. Elég a durva, lekezelő hangszín, amitől testem minden porcikája megborzong.
Biztos azt akarja, hogy egyek. Hányingerem van a gondolattól.
Megreszketnek ujjaim, a földre ejtem a húst.
Enni? Nem…
- Nem akarok… - Halkan, de határozottan ejtem ki a félénk ellenkezést, izmaim összerezzennek, ahogy megragadja az állkapcsomat. Ösztönösen szorítom össze ajkaimat, remegve hunyom le könnyes szemeimet. Nem érdekel… nem érdekel…
Nem akarok enni… legalább ezzel is idegesíthetem őt.
A számhoz tol egy darab húst, az étel illata csábítóan mászik az orromba, de nem engedek.
A gyomrom megkordul a hús illatától, görcsösen lüktetve éled fel bennem a jóllakottság elfelejtett érzése. Szinte reszketni kezdek az éles, erősödő fájdalomtól… a kísértéstől, hogy kinyissam összeszorított ajkaimat.
Nem… nem… akkor sem engedhetek…
Soha nem adom meg magamat.
Izmaim megfeszülnek, ahogy erősen szétfeszíti ajkaimat, legyengült testem könnyen enged a fájdalmat kényszernek, apró könnycseppek gördülnek végig arcomon az erőlködéstől. Egy darab húst nyom ajkaim közé, az ismerős íz szétárad kiszáradt számban.
Megreszketek, ahogy rágásra kényszerít, az étel finom, sós íze egyre jobban elkábít, testemben felizzik a túlélési ösztön erős lüktetése.
Remegve próbálom türtőztetni magamat, de képtelen vagyok rá, ismételten elveszítem az irányítást mozdulataim felett.
Kapkodva, türelmetlenül fordulok az asztal felé, reszkető ujjaim újabb és újabb darab ételért nyúlnak. Gyorsan, szinte rágás nélkül nyelem a falatokat, gyomrom boldogan, elégedett morajlással fogadja magába az éltető elemózsiát. Többet akar. Türelmetlenül követel egyre többet, s én képtelen vagyok ellentmondani a fájó késztetésnek.
Még… még…
Már a hányinger kerülget, a kongó üresség után túl hirtelen, túl gyorsan telik meg a hasam, de nem törődöm vele. Szédülve, émelyegve nyúlnék a következő falatért, de gúnyos hangja megállít.
A kegyetlenség, a káröröm szinte perzseli bőrömet, reszketve ránt vissza az öntudatlanságból, hogy egy képzeletbeli pofonnal lökjön vissza a padlóra.
- Ennyit a művelt magatartásodról. Nem úgy nézel ki mint egy nemesi sarj, hiszen még az evőeszközöket sem ismered.
Megremegve rogyok a földre, hosszú, nehéz pislogással sütöm le tekintetemet.
Igaza van. Szörnyű vagyok. Szörnyen gyenge… képtelen vagyok legyőzni a testem vágyait. A szükségleteket, a kísértéseket. Mindig… újra és újra elárulom saját magamat.
Szánalmas.
Miért nem tudtam tegnap levetni magamat a mélybe? Miért nem tudtam megcsinálni?
Olyan egyszerű lett volna az egész. Egy apró mozdulat, édes, simogató gyógyír minden szenvedésemre… túl gyenge voltam…
Már megint… mindig… mindig ez a szánalmas gyengeség.
Megrezzen testem, ahogy egy rongyot dob nekem, lassú, megadó mozdulatokkal törlöm meg a kezemet.
Kopognak, szemem sarkából figyelem, ahogy egy őr sétál be, ajkamra harapva próbálom kivenni a szavakat, amiket suttog. Megrezzenek, ahogy a nevemet hallom, izmaim megfeszülnek, de hiába próbálok hallgatózni, túlságosan halkan beszél.
Rólam van szó. Vajon mit mond neki?
Lehet, hogy keresnek, és azért jött, hogy figyelmeztesse a veszélyekre. Hogy elmondja neki, hogy jobban megérné visszavinni és nem megkockáztatni a lebukást.
Istenem, add hogy ezt mondja…
Felnyikkanok, ahogy a lábát érzem testemen, figyelmeztető erővel présel a földbe, zihálásom elhal a félelemtől.
Mosolyog.
Reszketve hunyom le könnyes szemeimet, testemet jeges rettegés marja végig.
Miért mosolyog?
Jó hírt kapott volna? Ne… ami neki jó hír, az számomra maga a halálos ítélet. NE!
- Nathaniel de Clarence… - Élveteg vigyor, öntelt pillantás. Összeszorítom fogaimat, elhessegetem az undort. Hányingerem van attól, hogy a nevemet halljam az ajkai közül. Bepiszkolja, megbecsteleníti. Gyűlölöm. – Ismerős neked ez a név?
Némán felszisszenek a haragtól, ujjaim ökölbe szorulnak.
Kicsit feljebb tápászkodom, szemeimben határozottan csillog az ellenállás fénye.
- Én vagyok Nathaniel de Clarence!
Ha tudja a nevemet, akkor ismeri a származásomat is. Tudja, hogy a családom milyen befolyásos. Nem akarhatja kivívni apám haragját.
- Akár el is felejtheted ezt a nevet a mai naptól.
Tágra nyílnak szemeim, ereimben megfagy a vér. Mintha pofonként érnének szavai, megreszket testem.
Mintha megállna az idő, a gondolataim, az érzéseim, a félelem megszűnik létezni. Sivár üresség, kongó, tátongó űr költözik mellkasomba. Lehetetlen.
Miről beszél?
Nem… elfelejteni? Nem! Nem akarom elengedni azt az életet!
Szükségem van a reményre… szükségem van rá, hogy képes legyek kinyitni a szemeimet reggelente. Hogy képes legyek dacosan, makacsul ellenállni… hogy legyen erőm újabb és újabb lépésre...
Ne…
- Hogy mondtad? – Halk, meggyötört kérdés. Nincs benne harag, nincs benne düh.
Csupán megtört, üres fájdalom.
Szinte fel sem fogom, hogy már előtte térdelek, ujjaim a köpenyét markolják. Mintha kapaszkodnék bele. Mintha tőle várnék bátorítást.
Az egyetlen embertől, akivel az elmúlt napokban beszéltem. Attól a férfitól, aki minden kínszenvedésem okozója. Mit művelek?
Szánalmas vagy, Nathaniel. Előtte térdelsz. Könyörgő tekintettel nézel rá.
Mit csinálsz?
- Érdeklődtem kicsit a dolgok iránt, és megtudtam ezt- azt. A halálhíred már mély gyászba sújtotta a birtokot, ahol éltél. Apád kivágott szíveddel a párnája alatt hajtja fejét zavaros álmokra minden éjjel.
A szívem kihagy egy ütemet, a meggyötörtség mellé értetlenkedés vegyül.
Miről beszél?
- Kivágott… szívemmel? – Halk, hitetlenkedő suttogás, nagy szemekkel pislogok fel rá. Nem értem. Hiszen nem haltam meg…
A bátyám… vajon mit hazudott otthon?
A szívem…
- Igen , mivel csak annyi maradt belőled a borzalmas támadás után. Merénylet a család ellen. A tetteseknek hűlt helye. Te már halott vagy és senki nem keres!
Szemeim elkerekednek, ránéznék, de a vastag könnyfátyol elhomályosítja szemem világát.
Nem látok semmit. Nem baj. Nem is akarom.
Mit beszél? Lehetetlen!
Finoman érint, az ölébe húzza testemet. Még mindig érzem az undorodó borzongást, a hányingert.
Minden porcikám görcsbe rándul, izmaim megfeszülnek.
„Te már halott vagy és senki nem keres!”
Füleimben újra és újra visszhangzanak gúnyos, kemény szavai.
Nem tudom elhinni! NEM! Az apám soha… soha nem hagyna magamra! SOHA!
- Hazudsz! – Üvöltök. Szinte észre sem veszem, testemet már nem a fájdalom, hanem a harag rázza vadul, kétségbeesetten.
Testem magától mozdul, felé kapok, de ő elkapja csuklómat.
Erős, durva szorítás, de még ahhoz sincs elég lélekjelenlétem, hogy felszisszenjek a fájdalomtól.
Tombolni akarok. Üvölteni és zokogni. Nem akarok hinni neki!
Lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen!
Csak azért mondja ezt, hogy könnyebben megtörjön! Csak azért mondja ezt, hogy megfosszon a reménytől! Hazudik!!!
Lehunyom szemeimet, ajkaim reszketnek… szívem mélyén nagyon is jól tudom, hogy nem hazudik. Tudom, hogy valószínűleg minden szava igaz… mégsem merem bevallani magamnak. Képtelen vagyok rá… szükségem van a reményre, a hitre…
A bátyám… hogy tehetett ilyet? Vajon az egész az ő műve?
- Ne merj hazugnak nevezni! Ajkaimat soha nem hagyta el egyetlen hazug szó sem ezt jól jegyezd meg! És különben is miért hazudnék? Te is tudod, hogy igazat beszélek… a kicsiny lélektöredéked is tudja. Tudod, hogy milyen örömet okoz nekem az, hogy összetörsz szavaim súlya alatt, melyek az utolsó szóig igazak.
NEM!
NEM!
Reszketve csapnék felé, de ő erőteljesen lök a földre, zokogva, üvöltve kuporodom össze a hűvös talajon. Remegek, szinte rángatózásnak, vergődésnek tűnhet kétségbeesett, reményvesztett tombolásom.
A sikolyaimat visszaverik a vastag kőfalak, ütéseim halkan, tompán puffannak a kemény, rideg földön. Mintha minden rezzenés, minden apró nesz arra emlékeztetne, hogy soha többé nem lehetek igazán szabad.
Soha többé nem nézhetem végig boldog, gondtalan mosollyal a nap gyönyörű lenyugvását, soha többé nem járhatom a birtokunk erdőit az éjszaka kedvesen sötét leple alatt. Soha többé nem olvashatok összekuporodva a saját, különbejáratú könyvtárszobámban és soha többé nem ehetem a megszokott ételeket, amiket annyira szerettem. Soha többé nem nyújtózhatok ki a selyemágyneművel bevont paplanom alatt, soha többé nem énekelhetek az erkélyem korlátján ülve, soha többé nem simíthatom végig ujjaimmal a zongorám billentyűit…… soha… soha…
Soha többé.
Soha többé nem mehetek vissza.
Soha többé nem láthatom apám büszke tekintetét vagy édesanyám kedves mosolyát.
Soha.
Zokogok. Még mindig… egyre erősebben. Már fájdalmat okoz az üvöltés, torkom mintha szétszakadni készülne minden hangnál. Nem érdekel. Szakadjon szét. Már nincs szükségem erre a hangja. Nem érdekel, ha megvakítanak a könnyek. Már nincs szükség a szemeim világára. Elveszítettem mindent, ami számított, ami kedves volt a szívemnek.
Képtelen vagyok elfogadni… túl nagy a veszteség. Túl értékesek az emlékeim, a kellemes gondolatok. Túl fájdalmas az elválás.
- Apám sose mondana le rólam! – Halk, mégis határozott kiáltás. Remegve, magamnak ismételgetem a szavakat. Tudom, hogy badarság… tudom, mégis… mégis szükségem van rá.
Bár tényleg hinnék benne… bár tényleg képes lennék még reménykedni.
Vajon mit éreznek? Vajon hiányzom nekik? Ilyen hamar feladták volna?
Hiszen nincs bizonyíték… nincs…
- Apád a kitépett szívedet szorongatja, amíg szét nem rohad, akár az emléked.
Néma, mély zokogás tör ki belőlem, mellkasom reszket a zihálástól.
A kitépett szívem… de hiszen… nincs rá bizonyíték, hogy az enyém lenne…
A bátyám… ő tervelte ki az egészet?
Hát persze, hogy hisznek neki… miért ne tennék?
Nem akarom. Szenvednek miattam. A halálom miatt… nem akarom!
Nem csak magamnak, nekik is fájdalmat okozok azzal, ha beletörődök a sorsomba. Ki kell… ki kell jutnom… ki kell szabadulnom innen, hogy megnyugtassam őket. Hogy átöleljem őket, és száműzzem a gyászt a szívükből.
- Oda kell mennem! – Hangosan, bátran ejtek ki minden szót. A zokogás elhal szívemben, a fájdalmuk gondolata erőt ad. Nem hagyhatom… nem engedhetem. Nem lehet gyenge… ha magamért képtelen vagyok rá, hogy elég erős legyek, akkor értük… akkor értük… - Meg kell mondanom, hogy élek! Eressz szabadon azonnal!
Ellentmondást nem tűrő pillantás, könyörögve parancsoló szavak.
Nem tudom, hogy kérlelni vagy utasítani akarom. Bármit megtennék… bármit megtennék értük.
Megalázkodnék, könyörögnék, behódolnék… akármit.
Hirtelen veti rám magát, szemeim tágra nyílnak, még felsikkantani sincs időm, ahogy a földre teper. Reszketve, rettegve pillantok a kemény, gúnyosan vigyorgó tekintetbe, ereimben megfagy a vér a szemeiben csillogó káröröm láttán.
Hogy lehet valaki… ennyire… ennyire undorítóan kegyetlen? Hogy lehet ennyire szívtelen?
Azt kívánom, bár szeretne meg valakit, hogy utána elvehessem, elszakíthassam tőle az illetőt. Bárcsak láthatnám a szívfájdalmat az arcán. Ha tudná… ha tudná milyen érzés szeretni, akkor nem nézne így rám. Ha lennének érzései, akkor nem tenne ilyet.
Mégis… mégis milyen gondolatok járnak a fejemben?
Hiszen lehetetlen, hogy ő képes lenne önmagán kívül bárkit szeretni.
Megfeszülnek izmaim, ahogy arcomhoz hajol, zihálva kapkodok levegőt, testének rám nehezedő súlyától szinte mozdulni sem tudok.
Hosszút pislogok, arcomon érzem leheletének forróságát. Undort ébreszt testemben a túlságosan is ismerős melegség. Soha nem gondoltam volna, hogy egy másik ember közelsége, érintése ennyire visszataszító és hányingerkeltő…
Mindig máshogy képzeltem el… az első csókot, az első… elég!
Nem… nem kínzom magam gondolkodással.
Ki kell jutnom innen.
- Egyetlen esélyed van. Nem fog megállítani senki. Tíz kerek perc múlva elindulok utánad…
A zihálásom megszűnik, bennem reked a levegő. Hitetlenkedve, ledermedve pislogok fel rá.
Máris beleőrültem a bezártság érzésébe?
Nem értem.
Mit mondott? Azt, hogy… elmenekülhetek és nem állít meg senki? Tíz perc…
Lehetetlen, hogy jól hallottam. Valamit félreértek… vagy… vagy csak húzza az orrom előtt a mézesmadzagot, hogy utána pofára ejthessen?
Igen… biztos… el akarja hitetni velem, hogy ad egy esélyt a szabadulásra, hogy utána még nagyobbat koppanhassak a földön. Nem… nem dőlök be neki… nem hihetem el… nem engedem becsapni magamat.
Apró, leheletnyi csókokkal halmoz el, nem törődök vele. Túlságosan lefoglal a félelem… a rettegés attól, hogy őszinte remény éled a szívemben.
A gondolataim vadul, hevesen kavarognak elmémben, nem tudom mit tegyek.
Nem úgy tűnt, mint aki viccel… mégsem… mégsem tudok hinni neki…
- Nem tudom, merre van a birtok ahonnan származol, de ha a nyomodra akadok… - Közelebb hajol hozzám, ajkai végigcirógatják fülem peremét. Megborzongok, ahogy lehelete csiklandozza bőrömet. - …örökre az enyém vagy!
Szemeim tágra nyílnak, most már tudom… biztosan tudom, hogy komolyan gondolt minden szót.
Örökre?
Nem veszíthetek semmit. Ha nem próbálom meg, ígyis úgyis örökre az övé vagyok… nem?
Felkel rólam, elkerekedett szemekkel figyelem élveteg vigyorát.
Mégis mi jár a fejében? Ha elérem az erdőt, nem fog tudni követni…
Összerezzenek, ahogy az őrségért kiált, minden porcikám reszket, ahogy nagy nehezen feltápászkodom a fölről. Nem… nem tudom elhinni… miért?
Miért ilyen biztos benne, hogy elkap?
Félek… nem… nem akarok üldözött vad lenni…
Szinte csak fél füllel hallom, ahogy kiadja a parancsokat az őröknek, remegve, bizonytalanul hátrálok egy lépést. Tudom, hogy nincs választásom… soha nem tudnék megbocsájtani magamnak, ha nem próbálnám meg… de annyira… annyira félek.
Szinte alig kapok levegőt, izmaim hullámoznak a néma, elfojtott zihálástól, mindenem reszket… hiába próbálom leplezni, lehetetlen feladatnak tűnik.
Elnémul a szoba, minden tekintetet magamon érzek. Súlyosan, fullasztóan nehezednek mellkasomra.
Kihűl a vér az ereimben, kétségbeesett tekintetem nem talál gyengéd, féltő, óvó pillantásra válaszul. Senkit nem érdekel a sorsom. Senkit nem hatna meg, ha belefulladnék egy folyóba, vagy éjszaka széttépne egy vadállat.
Itt senkinek nem hiányoznék.
A családom… a családom mellett a helyem. Haza akarok menni…
- Az idő pereg. – Durván, keményen szólal meg, szavai hallatán összerezzenek, elmém visszazuhan a jelenbe.
Hátrálok egy lépést, találkozik a tekintetünk… a szemeiben kegyetlen káröröm, állatias vadászösztön csillog. Élvezi. Élvezi.
Elszorul a torkom, testem ösztönösen reagál szívem őrült rettegésére.
Egy rövid, bizonytalan lépés… hosszabb, lendületesebb, gyorsabb lépések követik.
Rohanok. Pont, mint tegnap, mikor előle menekültem. Pont mint akkor… futok, rohanok. Az életemért, a szabadságomért… a családomért…
Kilépek az ajtón, az éles, délelőtti napfény szinte megvakít, de nem törődök vele. Semmivel nem törődök.
A kövek élesen vájnak meztelen talpamba, a fogaimat összeszorítva rohanok tovább.
Hosszú földút vezet ki a kastély udvaráról, a birtok erdői alig pár méterre húzódnak a végétől. Megváltó búvóhelyekkel, sötét árnyékokkal kecsegtetnek.
Ha azt elérem… ha odáig eljutok…
Végtelen hosszúnak tűnő percek telnek el. Olyan messzinek tűnik az erdő. Mintha egyre távolodna, ahogy én közeledem. Fáradok, pedig még csak most indultam.
Végre a fák közé vetem magam, de még nem lassíthatok, zihálva, kifulladva küzdök levegőért. Nem tudom, mennyi ideje rohanok. Nem tudom, elindult e már utánam… nem törődhetek vele.
Nem eshetek kétségbe.
Most nem. Még nem.
Újabb és újabb fájdalmas lépés, újabb sebek. A kövek, a gallyak tépik, marcangolják bőrömet, forró vér- és verejtékcseppek csiklandozzák testemet.
Nem merek az ösvényen haladni, a bozótokban, a sötét, sűrű fák között megyek. Már nem futok, lépteim gyorsak, de óvatosak. Minden apró mozdulat ezernyi sebet tép testemen. A vékony selyemköpenyen apró szakadások díszelegnek, hajam kócos és zilált, és a kiálló, tövises gallyak arcomat sem kímélték. A vér szaga árad belőlem. Hányingerem van tőle, de nem érdekel. Csak az érdekel, hogy újabb és újabb lépést tegyek.
A szabadság… mintha közeledni érezném… erőt ad a remény.
Remény? Vajon reménykedhetek? Nem… nem hinném… már nincs bátorságom.
Nem tudom merre megyek, csupán homályos emlékképeim vannak arról a napról, mikor idehozott. Úgy rémlik… úgy rémlik ebben az irányban volt a falu… ha minden igaz megspórolok egy kerülőt azzal, hogy nem a földúton haladok.
Vajon lóval követ vagy gyalog? Gondolom lóval…
Nem kerülhetek a szeme elé… ha… ha észrevesz, mindennek vége… bujkálnom kell…
De ha még el is érem a falut, mit teszek? A birtokunk nagyon messze van innen, gyalog nem mehetek. Ki segítene egy szolga kinézetű, piszkos, megviselt külsejű senkinek?
A reménytelenség keserű marcangolása hatalmába kerít, szinte pánikolva teszem egyik lábamat a másik után. Őrült fájdalommal jár a mozdulat, de nem állhatok meg.
Percek, órák telnek el, az idő múlására csak a nap járásából következtetek, az időérzékem teljesen cserbenhagyott. Minden pillanat hosszú, vánszorgó örökkévalóságnak tűnik. Alig kapok levegőt, a tépő fájdalmat már annyira megszokta testem, hogy csak tompa, mély lüktetésként égeti lábaimat.
Nem merek lenézni, mert a véres, gennyes sebek láttán émelyegni kezdek.
Kitartás. Már… már nem lehet messze…
Újabb hosszú órák telnek el, az árnyékok megnyúlnak, ahogy a nap közeledik a horizonthoz, testem ledermed, ahogy nyüzsgő hangokat, emberek morajlását hallom a távolból.
Izmaim bizseregni kezdenek, szemeim felcsillannak.
Futok. Ismét rohanok a fák között, a boldog lelkesedés erőt ad.
Kitűnik a fák mögül a falu piszkos, koszos piaca, ajkaim megreszketnek, bizonytalan, apró mosolyra húzódnak. A szabadság utáni vágy erősebben tombol bennem, mint eddig bármikor.
Kilépnék a fák takarásából, de megtorpanok a mozdulatban.
Még mindig… még mindig egyértelműen látszik rajtam, hogy egy szökött szolgáló vagyok. Nem hogy nem segítenének az emberek… elfognának… elfognának és visszavinnének. Nem! Nem megyek vissza… soha többé!
Alig fél óra múlva, egy koszos szövetköpenyben sétálok a tömött utcákon, lábaim remegnek, ahogy a por csípi a véres sebeket. A fejemre felhúztam a csuklyát, hófehér tincseimet gondosan elrejtettem az undorító anyag mélyére. Még szerencse, hogy el tudtam lopni ezt a ruhát.
Mit tegyek? Talán…
Talán meg kéne próbálnom koldulni?
Nem… az túl feltűnő, bárhol itt lehet az a vadállat.
A paranoiám felszínre tör, remegve pislogok körbe, de sehol nem látom az alakját. Még a nevét sem tudom. Ha hazamegyek, még arra sem leszek képes, hogy feljelentsem a megkínzómat. Legalább a nevét… a nevét kideríthettem volna…
A szívembe akarom vésni azt a nevet. Azt a gyűlölt, undorító nevet.
Ha el tudnék kötni egy lovat… kár, hogy szörnyű tolvaj vagyok… soha nem szorultam rá, hogy lopjak. Egy lovat nehezebb feladat elrabolni, mint egy koszos köpenyt.
Földbe gyökereznek a lábaim, a gondolataim egy másodperc alatt elillannak.
Dermedten, hitetlenkedve pislogok magam elé, szemeim tágra nyílnak.
Forróság, égető boldogság árad szét mellkasomban, ahogy a családom címerével díszített hintóra pillantok. A lábaim maguktól mozdulnak, ajkaimon önfeledt, lelkes mosoly ül.
Rohanok.
Nem úgy, mint egy üldözött vad, nem úgy, mint egy menekülő szolga.
Boldog, lelkes futás, mint ahogy egy gyermek köszönti a rég nem látott szüleit.
A lovak hangosan nyerítenek, ahogy a kocsi elé vetem magamat, a kocsis felüvöltve rántja meg a kantárt, az emberek távolabb ugranak a zavargó, két lábra ágaskodó állatoktól.
A szívem a torkomban dübörög, reszketve, zavartan sétálok közelebb, mikor lenyugodnak a lovak, szemeimben öröm csillan, ahogy megpillantom az egyik hófehér paripát. Elé lépek, ujjaim a fejére simulnak.
- Csss… ne aggódj Hópehely, én vagyok. – Mosolyogva suttogok a fülébe, és ő régi barátként nyalja meg koszos arcomat. Halkan felnevetve lépek hátrébb, fejemről lecsúszik a vastag köpeny.
Alfred, a kocsis úgy néz rám, mintha szellemet látna, de nincs ideje megszólalni.
- Miért álltunk meg? – Dühös ordítás, kivágódik a hintó ajtaja.
Lefagy arcomról a mosoly, ahogy William haragos tekintetébe nézek, szemeiben őszinte félelmet, bűntudatot és ingerültséget látok megcsillanni.
Hosszú, néma másodpercekig meredünk egymás szemébe, tétován lépek közelebb hozzá.
- William… - Halkan, kérlelőn suttogok. Hátha megbánta… igen… lehet, hogy hazavisz… még… még minden jóra fordulhat…
Elé érek, lopva pislogok a hintó felé, csalódottság árad szét mellkasomban, ahogy meglátom, hogy üres. Egyedül van.
Már megint… már megint az ő kezében lenne a sorsom?
- Hogy merészelsz megszólítani, piszkos szolga? – Felemeli arcát, szemeim tágra nyílnak.
- Ne! William… miért? Miért csinálod ezt? Vigyél haza, kérlek! – Szinte zokogva ragadom meg a finom szövésű bársonyingét, kitépi karját ujjaim közül, dühös vicsorával mit sem törődve folytatom. – Nem mondom el senkinek, mi történt! Mondhatnánk azt, hogy rabságban voltam és megmentettél… te lennél a hős! – Utolsó, kétségbeesett próbálkozás, látom szemein, hogy megfontolja az ajánlatot. Remény, vágyakozás éled szívemben.
Csupán néhány másodpercig ereszkedik ránk csönd, nekem mégis óráknak tűnik.
- Mégis miért kéne hinnem neked? – A hintó ajtajába lép, szemei lenézően, megvetően pillantanak rám, miközben kiadja az utasítást. – Alfred, induljunk!
- NE! – Kétségbeesetten sikítok fel, ajkaim megreszketnek a rettegéstől. Nem hagyhat itt! Túl nagy felhajtást csináltunk ahhoz, hogy ezek után csak így itt hagyjon a porban! – Alfred! Alfred, ugye felismer?! Mondja meg édesapámnak, hogy élek! Mondja meg neki! – Sikítva pillantok a kocsis zavart tekintetébe, felnyögök, ahogy erős ütést érzek az arcomon.
William felüvöltve lép felém, szemeiben elborult düh csillog.
- Elég! Te halott vagy! Mindenki sokkal boldogabb mióta elmentél!
Nem igaz! Hazudik!
Zokogva hátrálnék egy lépést, de ő gyorsabb nálam, újabb ütést mér arcomra, gyenge, kimerült testem szinte hátraperdül a lendülettől, de valaki elkap, mielőtt a földre rogynék.
Erős mégis gyengéd szorítás, a hónom alá nyúlva tart meg.
Reszketve sírok, nem látok a könnyektől, öntudatlanul is átölelem az oltalmazó testet.
Annyira meleg… annyira kellemes…
Ez az illat… ismerem… ne… ne…
Alig néhány másodpercre van szükségem ahhoz, hogy kizökkenjek a mély, megtört zokogásból, erőt gyűjtve bújok ki a kellemes ölelésből, reszketeg pillantásomat felemelem, hogy lássam megmentőm arcát.
Elfojtok egy néma nyögést, mikor beigazolódik a félelmem. Ő az.
Úgy reszketek, akár a kocsonya, tekintetem szinte könyörgő, ahogy rá pillantok.
Ne… elég volt... nem kérek több fájdalmat. Mára elég volt… nem bírok többet elviselni. Még egy apróság és belehalok, érzem…
A tekintetében düh, harag csillan, összerezzenek a vad, sötét érzelmektől.
Olyan gyengének, megviseltnek és kiszolgáltatottnak érzem magam, mint még soha.
Felém lép, izmaim megfeszülnek, ahogy várom a fájdalmat, de nem jön. Elsétál mellettem, megrökönyödve, remegő ajkakkal figyelem, ahogy William elé lép, egy kézzel ragadja meg a torkát és elemeli testét a talajtól.
Ajkaim tátva maradnak, szemeim elkerekednek, ahogy figyelem William vergődő, rúgkapáló testét küzdeni a fuldoklás ellen.
- A test amit bántalmaztál az én tulajdonom. – Dühösen, sziszegi a szavakat, ujjai megszorulnak William torka körül, szinte hallom a porcok roppanását. Kiráz a hideg, undor, félelem járja át testemet.
Meg fogja ölni.
„A test, amit bántalmaztál…”
Rólam beszél? Ennyi lennék? Egy test?
Ennyi vagyok a szemében?
Reszket a mellkasom a néma zokogástól, lábaim összecsuklani készülnek, de még tartom magam.
- Rajtam kívül senki nem emelhet kezet a szolgáimra, megértetted? – Dühös, kárörvendő, gúnyos vigyorral ejti ki a szavakat, de még mindig nem ereszti el a nyakát.
Szemeim tágra nyílnak, mellkasom összeszorul ahogy látom a tulajdon bátyámat vergődve fuldokolni. Szánakozás, aggodalom árad szét ereimben, észre sem veszem, már mellettük állok, és a kezére simítom ujjaimat.
- Elég! Megölöd! – Halkan, meggyötörten suttogok, ajkaim reszketnek.
Könnyek mossák az arcomat, érzem elpárologni az utolsó csepp energiámat is. Nem bírom tovább. Olyan… olyan régen aludtam és annyira kimerültnek érzem magamat.
Bárcsak elfelejthetnék mindent… bárcsak… bárcsak elaludhatnék, és soha többé nem kéne felébrednem…
Hátrálok egy lépést, magam sem igazán értem a szavaimat.
Miért sajnálom? Miért védem meg? Hiszen William olyan könnyen megölt engem. Igen… megölt…
Reszketve zokogok fel, a sötétség elsöprő erővel zuhan elmémre, érzem összecsuklani testemet.
Erős érintés, valaki felemel.
Forróság, sötétség, nyugalom… aludni akarok…
***
Megrezzen testem, lassan, bágyadtan emelem fel ólomsúlyú pilláimat. Hol… hol vagyok?
Az éles napfény bántja szemeimet, megmozdulnék, de testem nehézkesen engedelmeskedik a parancsoknak.
Mi történt?
Lassan térek magamhoz, lomha gondolataim vánszorognak elmémben.
Nem tudom felidézni a történteket…
Ez… ezt a szobát ismerem… az Ő szobája… de miért fekszem az ágyon?
Felemelem a takarót testemről, nincs rajtam ruha, de majdnem mindenemet kötések, borogatások fedik. Megreszket a kezem, hiába próbálok felülni, gyenge testem nem engedelmeskedik.
Visszadőlök, gyomrom követelőzve kordul meg.
„Ha a nyomodra akadok örökre az enyém vagy!”
Megreszketek, fagyos borzongás rohan végig testemen.
Már emlékszem… bár ne emlékeznék… a fenébe…
Léptek halk nesze, szemeim tágra nyílnak, ahogy Ő sétál a szobába, mozdulatlanul, meredten pislogok rá.
Arcán gúnyos, elégedett mosoly honol, szemeiben mohó vágy csillan. Megfagy a vér az ereimben, sajgó végtagjaim reszketve ellenkeznek a gondolat ellen, hogy mozognom kelljen.
- Látom felébredtél. – Nem válaszolok, csupán fáradtan, meggyötörten hunyom le a szemeimet.
Fejemet kicsit oldalra billentem, mintha csak ennyivel is távolabb szeretnék kerülni tőle.
Hallom a lépteit.
Vérfagyasztóan lassúak, közelednek felém.
Megmozdul a matrac, ahogy leül mellém, izmaim fájón megfeszülnek.
- Mennyi ideig aludtam… ? – Halk, rekedtes sóhaj, a hangszálaim elszoktak a beszédtől.
Apró köhintéssel gyógyítom meg hangomat, ismét kinyitom szemeimet, ahogy felé nézek.
A kezeit összefonja a mellkasa előtt, haja puhán omlik vállaira, arca fürdik a besütő napfényben.
A gyűlölet, ami a szívemben lángol nem engedi, hogy szépnek, vonzónak gondoljam őt.
- Három napig. – Mellkasom megreszket, apró bólintással hunyom le szemeimet.
Nem értem… miért… miért ápol?
Miért tesz, mintha törődne velem? Ez is csak egy következő fondorlatos terv, hogy utána letaszítson a mélybe? Vajon… vajon ezt is csak azért csinálja, hogy megtörhessen?
Igen. Biztosan… nem… nem hihetek benne, hogy a legkevésbé is érdekelné az egészségem.
És ha mégis így lenne, akkor is csak önös érdekből…
Mosolyogva hajol felém, légzésem felgyorsul, ahogy erőszakos gyengédséggel a hajamba túrja ujjait, és kicsit felemeli a fejemet.
A mozgástól mintha apró tűhegyek szúrnának bőrömbe, s én felnyögve jelzem, hogy fájdalmat okoz a mozdulataival. Nem érdekli a fájdalmam, kihasználja az ajkaimon keletkezett rést, vad, mohó csókkal dugja nyelvét számba.
Nem viszonzom a csókot, mozdulatlan, esetlen rongybabaként tűröm az önző támadást. Mintha egy élőhalott lennék. Egy árnyék, egy üres, lélektelen test.
Ennyi is vagyok. Egy test. Nincs erőm ellenkezni… nincs erőm és nincs okom.
Mit ér az ellenkezés, ha már meghalt a remény?
Lehúzza rólam a takarót, szemeim tágra nyílnak a félelemtől, ahogy végignéz meztelen testemen. Megremegek, kezeim tétován, nehézkesen emelkednek el a matracról, s mikor végigsimítja mellkasomat, a csuklójára fonom gyenge ujjaimat.
- Ne… ne érj hozzám… - Erőtlen utasítás, kétségbeesett, könyörgő sóhaj.
Egy könnyed mozdulattal szabadítja ki kezét, gyengébb vagyok mint eddig bármikor. A fejem felett fogja össze csuklóimat, durván nyomja a matracba reszkető kezeimet.
Felnyögök a fájdalomtól, ami zsibbadt testembe nyilall, szemeim könnybe lábadnak, ahogy a vigyorgó tekintetbe pislogok.
Miért? Miért teszi ezt velem? Még most is…
Pedig már… azt hittem, hogy…
…nem… nem is tudom, mit hittem.
- Megmondtam, kicsi Nathe. Az enyém vagy. – A fülembe suttog, szabad kezével végigsimítja oldalamat.
Testem megrándul az érintéstől, a jeges, mardosó undor érzése nem marad el, a hányinger elűzi az éhségemet.
Rosszul vagyok tőle.
Rosszul vagyok az érintésétől, a hangjától, a mosolyától…
- Nem vagyok a tiéd. Gyűlöllek… senkit nem gyűlölök nálad jobban a világon… - Halkan, rekedtesen suttogom a szavakat, a szemeimet lehunyva zárom ki elmémből a vigyorgó képét.
Elég… elég abból a mosolyból.
Nem kínzom magamat azzal, hogy ránézek. Nem kínzom magamat azzal, hogy foglalkozom vele, mit tesz a testemmel.
Nem érdekel… már… már nem érdekel…
Érzem, ahogy egy pillanatra megfeszülnek izmai, talán észre sem veszi, hogy szorosabban markolja remegő kezeimet, fogaim összeszorulnak a fájdalomtól, de nem szólalok meg.
Számomra ezzel vége.
Mostantól… mostantól azt tesz, amit akar… nem érdekel…
Nem nézek rá, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa a szenvedést, a fájdalmat a szemeimben. Soha. Soha.
Nevet. Már megint.
Megint az a vérfagyasztó, gúnyos kacaj.
Kiráz tőle a hideg, a fagyos borzongástól émelyegni kezd kusza, kavaros elmém.
Ne…
Hirtelen enged el, a matrac ismét megmoccan, ahogy feláll mellőlem. Távolodó léptek hangja, izmaim lassan elernyednek, ahogy a jelenléte fagyos, rettegéssel teli érzésének helyét megnyugvás, megkönnyebbülés veszi át.
- Ne aggódj, amíg nem gyógyulsz meg, nem kell félned tőlem. – Hallom a hangján, hogy vigyorog, még utoljára megrezzen testem szavaitól, majd az ajtó csukódásának hangja végre valódi, békés megnyugvást hoz.
Miután a szolgák felhozzák az ételt, és megebédelek, hamar magába szippant ismét a jól ismert, sötét álomvilág.
***
A korahajnali napsugarak bágyadt cirógatására ébredek, ajkaimra apró mosoly kúszik, ahogy végigsimítják arcomat. Az utóbbi napokban egyáltalán nem találkoztam vele, a sebeim végre gyógyulni kezdenek, a lüktető, zsibbasztó fájdalom csitulni kezd testemben.
Pislogok egy aprót, majd engedem, hogy az álom visszacsaljon a sötétségbe.
Annyira forró és kellemes.
Puha, óvatos mozdulatokkal csúszok kicsit hátrébb az ágyon, mintha testemet ösztönösen vonzaná a hátamat simogató forróság.
Egy súlyos kezet érzek magamra nehezedni, valaki átkarol hátulról, szemeim kipattannak a meglepettségtől ahogy magához húzza testemet. Kemény, izmos mellkashoz simul hátam, s én riadtan ugrom egyet az ágyon.
Kinyílnak a sötét szemek, arca rezzenéstelen, de még így is méltóságot és felsőbbrendűséget tükröz fáradt tekintete.
- Mit… mit keresel itt? – Dühösen sziszegem a szavakat, miközben lerúgom magunkról a takarót, hogy távolabb mászhassak tőle az ágyon, a meggondolatlan mozdulattól, felfedem meztelen testét.
Szemeim tágra nyílnak, érzem, hogy fülig vörösödöm a látványtól, és ahogy még távolabb próbálok kerülni, egy halk, tompa puffanás kíséretében esem le az ágyról.
Felszisszenve húzom össze magamat a földön, testem reszket a váratlan félelemtől.
Elszoktam a közelségétől.
Lassan ül fel, megvető tekintete végigméri remegő testemet, ajkaira gúnyos mosoly költözik, ahogy rajtam pihenteti szemeit.
A szívem a torkomban dübörög, összehúzom magamat, hogy eltakarjam testemet.
- Mégis mit gondolsz? Ez az én ágyam, ugye nem hiszed, hogy egy másik szobában fogok aludni, csak hogy te zavartalanul pihenhess? – Durván, keményen ejti ki a szavakat, s én összerezzenve csúszok hátrébb a földön.
Félek tőle… még mindig…
- De… az előző napokban…
Eddig soha nem aludt itt… legalábbis nem tudok róla…
- Elutaztam, ma éjszaka érkeztem. – Megpaskolja a matracot maga mellett, jelezve, hogy menjek oda, izmaim megfeszülnek, ahogy ismét szólásra nyílnak ajkai.
A hangja most már parancsoló, kemény.
- És most gyere ide. Aludni akarok, és kiváló ágymelegítő vagy. – Tágra nyílnak a szemeim, a düh, a harag marcangoló, forrongó érzése ismét feléled mellkasomban.
Ágymelegítő? Azt lesheti.
Inkább alszom a hideg földön, mint hogy a kedvére tegyek.
Még akkor is, ha annyira kellemes és forró volt az ölelése… ELÉG!
- Soha. Ha ágymelegítőt akarsz, szerezz magadnak egy szeretőt. Végre rájöttél, hogy az önteltség és a kegyetlenség nem elég kellemes társaság? – Halkan sziszegem a szavakat, remegve csúszom kicsit távolabb a földön.
Csak azért sem… csak azért sem teszem meg azt, amire kér… akármi is legyen az…
|
| Silvery | 2011. 06. 11. 21:30:42 | #14227 |
Karakter: Nathaniel de Clarence
Megjegyzés: (Neerocicnek)
Pihegve kapkodom a levegőt, röpke, lélegzetvételnyi mozdulatlanság követi durva, kétségbeesett szavaimat. Nem tudom, mit tehetnék még. El akarom lökni magamtól… undorodom az érintéseitől… undorodom attól, ahogy rám néz… bárcsak ne lettem volna túl gyenge ahhoz, hogy megtegyem. Bárcsak rögvest a mélybe vetettem volna magamat.
Nem szabadott volna tétováznom. Nem szabadott volna meginognom.
Akkor már a nyugodt, sötét békesség fogságában pihenhetnék… örökre…
Összeszorítom fogaimat, kábán hagyom, hogy erőszakos mozdulataival átvegye az irányítást testem fölött. Már nem számít…
A hideg csempe szinte marja nedves bőrömet, az ingem anyagának szakadó reccsenése visszhangzik füleimben.
Megremegek, visszazuhanok a jelen árnyas, rémisztő valóságába. Ne… Mit… mit művel?
Jeges, viszolygó borzongás, élettelen, mardosó könnycseppek.
Megfulladok.
Könnyfátyol borította, tágra nyílt szemekkel pislogok fel rá, minden apró, félénk szemhunyás még égetőbbé, még fájdalmasabb feladattá teszi a torkomat szorongató könnycseppek elfojtását.
Elégedett mosoly, elborult tekintet. Őrült, durva vágy tükröződik a kegyetlen szempárban, csupán pillantása képes fagyos rettegést csalni szívembe.
Lehunyom szemeimet, gyenge, kétségbeesett próbálkozás csupán, hogy kizárjam elmémből a képet, de lehetetlen feladatnak tűnik. Mélyen, kitörölhetetlenül véste magát szívembe, hogy hosszan, kitartóan marcangolja bátorságom utolsó, leheletnyi foszlányait.
Fölém magasodik, nem látom, de minden apró, reszkető porcikám érzi a közelségét, a tekintetének a súlyát, a durva, könyörtelen szorítást. Izmaim megfeszülnek, szívem sikítva dübörög, a torkomat szorongatja, a vad ritmus visszhangzik füleimben… képtelen vagyok megnyugodni. Rettegek. Úgy, mint ahogy még soha nem rettegtem semmitől.
Bárcsak vége lenne… bárcsak csupán egy rossz álom lenne az egész. Bárcsak elmehetnék innen. Soha többé nem kérnék semmit, istenem… csak annyit, hogy… hogy innen hadd meneküljek.
Csak a tekintetével kiszívja, kiszipolyozza belőlem az életet.
Az érintései égetnek, mintha minden másodpercben a pokol tüzén vergődne tehetetlen testem, a mardosó szikrák tépik, marcangolják érzékeny bőrömet.
Nem tudok kitörni a szorításából. Talán már nem is próbálkozom igazán. Talán már beletörődtem a fájdalomba, a megaláztatásba, csupán elmém képzeli, hogy izmaim küzdenek a szorítása ellen.
Szívszorongató keserűség árad szét mellkasomban, ahogy nyakamhoz hajol, érzem bőrömön forró leheletét. Perzsel. Annyira fáj. Annyira… annyira nagyon fáj.
Szinte észre sem veszem, lángoló könnycseppek csordulnak végig arcomon, a néma, elfojtott sírás kitör belőlem. Remeg a mellkasom, s ahogy lecsókolja a könnyeket bőrömről, a félelem mellé undor keveredik.
Mennyi… mennyi ember testét zúzhatta már porrá a nyers, durva vágyával… mennyi életet tett tönkre, mennyi ártatlanságot, mennyi érzést és reményt rombolt le.
Végignyalja nyakamat, izmaim megfeszülnek, a forró gyűlölet felizzik mellkasomban. A nyelve puhán, lágyan érinti bőrömet… túlságosan lágyan, simogatóan. Reszketek, de a fájdalmas szikrák mellé különös, eddig nem érzett, csiklandozó érzés költözik.
Hirtelen rántja magához fejemet, fellélegezni sincs időm, belém fojtja a zihálást, a könnyeket egy durva, erőszakos csókkal. Fogaival, nyelvével tépi, simogatja sebes ajkaimat, nyöszörögve, gyengén próbálok ellenkezni, erőtlen kezeim mindhiába próbálják eltaszítani magamtól nehéz, izmos testét. Meg sem moccan.
A nyelve ajkaim közé csúszik, forró, durva küzdelemre, táncra kényszeríti nyelvemet, remegve, könnyezve adom meg neki, amit akar. Erre vágyott… tehetetlenül, bátortalanul és rettegve vergődök alatta. Undorító.
Még soha nem csókolt meg senki eddig. Az első csókom… egy ilyen emberrel… kegyetlen és visszataszító lelke van, még ha a külseje vonzó is lenne. Miért? Ne… én ezt… nem akartam… soha nem így képzeltem el… miért kellett mindennek ilyen rosszra fordulnia?
Elszorul a torkom, a testemben mégis furcsa, reszketeg melegség éledezik, ágyékomban összpontosul az idegen, hátborzongató érzés.
Forró érintés az oldalamon, durván masszírozza végig reszkető testemet, szemeim tágra nyílnak, ahogy ujjai egyre lejjebb simulnak. Izmaim összerándulnak, ahogy megpróbálom eltolni magamtól, de ő ellentmondást nem tűrve, erőszakosan présel a hideg márványba, fejem halkan koppan a kövön.
Újabb forró, könyörgő könnycseppek.
Már nem tudom, hogy a verejték sós cseppjei, vagy a vízcseppek csordogálnak e testemen, borzongatón csiklandozva érzékeny bőrömet.
Megfagy a vér az ereimben, ahogy merevedésemre markol, felzokogva próbálom kiszakítani remegő ajkaimat a hosszú, fullasztó csókból, de ő nem enged. Remegek, vergődve próbálok kiszabadulni, pánikolva, gyűlölködve küzdök a testem ellen, de képtelen vagyok letagadni, hogy élvezem. Ujjai határozott mozdulatokkal masszíroznak, csípőm követi az ütemet, a szemeimet összeszorítva reszketek. Ne… ne…
Miért nem tudom teljesen gyűlölni?
Miért vegyül élvezet az undor mellé? Hányingerem van. Hányingerem van magamtól.
Ez lehetetlen. Miért ilyen jó, mikor szívből megvetem és gyűlölöm őt?
Elfojtott nyögés, ziháló sóhajok, kapkodó lélegzetvételek. Nem tudok tovább küzdeni ellene.
Az enyémhez dörgöli forró merevedését, szemeim tágra nyílnak, megrándulva próbálok távolabb húzódni tőle, de még mindig erősen tart. Nem tudok kicsusszanni a kezei közül. Képtelenség…
Nevet. Már megint.
Már megint ÚGY nevet.
Jókedvű, önelégült, kegyetlen kacaj.
Mély, dallamos, vonzó… fülsértő, undorító, hátborzongató.
Megszakad a csókunk, zihálva, mohón kapkodom a levegőt, mintha attól félnék, hogy alig pár másodperc és ismét megfoszt a lehetőségtől.
Lassan lecsitul a vad zihálás, meggyötörten, elgyengülve nézek fel rá.
- Kérlek… hagyd abba! – Halk, megalázkodó könyörgés. Úgy érzem, bármit megtennék azért, hogy eleresszen. Bármit…
Nem!
Összeszorítom fogaimat, mellkasom hevesen reszket. Nem… nem adhatom meg magamat… nem hajthatok fejet ilyen… ilyen könnyen.
Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz.
A fájdalmat elviselem. Segít gyűlölni őt, segít fenntartani a megvető, undorodó magatartást, az ellenkezést. De az élvezet… a megalázottság, a tehetetlenség és ez a furcsa, émelyítő érzés. Miért… miért kell élveznem?
Így olyan nehéz.
Bárcsak jobban fájna.
- Még csak most kezdek belejönni…Nathe.
Vigyorog. Kegyetlenül, kárörvendőn. Élvezi, hogy szenvedek. Élvezi…
Miért történik ez velem?
Arra sincs időm, hogy elmerüljek az önsajnálatban, vártalanul vezeti belém egy ujját, ajkaim tátva maradnak, a hangos, kitörni készülő sikoly bennem reked. Tágra nyílt szemeimből indulva hatalmas, csiklandozó könnycseppek égetik végig arcomat.
Izmaim megfeszülnek, szinte ledermedve meredek rá, lassan, vánszorgó másodpercek múltán tér vissza testembe az élet, reszketéssel, borzongással ernyednek el izmaim. A néma, elfojtott zokogás ellen küzdve kapkodom a levegőt.
Megmozdítja bennem ujját, halk nyöszörgés tör utat magának ajkaim között.
- Ez … fáj.
Nem kapok választ, csupán gyorsabb, hevesebb mozdulatokat. Mintha csak felbátorítaná, ösztönözné a szenvedésem.
A fájdalom mellé gyűlölt, leplezett élvezet, vágy keveredik. Legszívesebben sikítanék az undortól, amit a testem iránt érzek ebben a pillanatban.
Könnyezek, remegek, némán zokogok.
Megragadja a kezemet, magához vezeti ujjaimat, s azok puhán érintik hasához simuló, kemény hímvesszőjét. Összerezzenve kapnám el kezemet, de nem enged. Erősen, durván szorít, kényszerít, hogy megérintsem.
Remegő mellkassal adom meg magamat, ujjaim a hímtagja köré fonódnak. Forró és kemény, undor árad szét ereimben. Nem akarom… nem akarom kényeztetni. Egyáltalán nem akarok örömöt okozni neki. Semmi olyat, amit élvezhetne.
Gyűlölöm, megvetem.
Legszívesebben belévájnám a körmeimet.
- Csináld! – Megrezzenve, riadtan húzom végig kezemet merevedésén, s ő halk morranással nyög fel.
A gerincemen jeges viszolygás, harag rohan végig, ujjaim egyre erősebben, durvábban szorítják őt, a mozdulataimat már a gyűlöletem és a megvetésem irányítják.
Megérzi durva mozdulataimat, s mielőtt a körmeimmel szánthatnám végig az érzékeny bőrfelületet, elrántja a kezemet. Mélyen, keményen tolja belém ujjait, felnyögve rándulok meg a heves mozdulatoktól. A saját merevedésre kényszeríti reszkető kezemet, szemeim tágra nyílnak, mikor mozgásra késztet.
Felnyögök az érzéstől, testem többet akar, elmém elutasítja az élvezetet.
Bőröm alatt zsong, bizsereg a vágy. Gyűlölöm az érzést.
Miért kényszerít ilyenre? Miért… miért akar szándékosan megalázni? Hogy lehet ennyire kegyetlen?
Könnyek csordogálnak szememből, képtelen vagyok abbahagyni a néma zokogást, minél közelebb kerülök az élvezet tetőpontjához, annál vastagabb patakocskák mossák arcomat. A reszketés minden erőmet felemészti, gyenge rongybabaként engedem, hogy irányítsa mozdulataimat, az ellenkezésről, a harcról már lemondtam. Túl erős… túlságosan erős… nem tudom legyőzni.
Heves, elfojtott nyögések hagyják el ajkaimat, a fájdalom lassan elenyészik, hogy csakis a vágy és a testi gyönyör uralja érzékeimet, az undort elmossa az édes, kába bódultság.
A fogaimat összeszorítva zihálok, küzdök a követelőző kielégülés ellen, de képtelen vagyok legyőzni testem akaratát. Az élvezet, a vágy szinte kirobban belőlem, hangos sikolyomat kissé elfojtva, hosszan nyögök fel a gyönyörtől, izmaim összerándulnak.
Elapadnak a néma könnycseppek, halk, megtört pihegéssé csitul a heves zihálás.
- Ha ennyire undorodsz a dologtól, miért élveztél el?
Éles pofonként csapnak arcul szavai, a szokásos önelégült mosoly most még élénkebb fájdalommal döf éles tőrként mellkasomba.
Elenged, s én dermedten meredek magam elé.
Nem mozdulok.
Nem látok semmit, nem érzek semmit a kongó, tátongó ürességen kívül.
Már nem sírok, ezt a mély, szúró fájdalmat képtelenség lenne kifejezni könnyekkel, még ha néma zokogás fojtogatja is összeszűkült torkomat.
Igaza van.
Nem undorodtam eléggé… a testem elárul, képtelen hazudni.
Én sem vagyok jobb nála. Pont olyan szánalomra méltó vagyok, mint ő.
Hallom, hogy mond valamit, de elmém képtelen felfogni a szavakat. Mozdulatlanul, dermedten meredek magam elé, a hideg kő kellemesen marja bőrömet.
Jól esik, a testi fájdalom elvonja a figyelmet a szívszorító kíntól, ami a mellkasomban izzik.
Hirtelen ragadja meg vállaimat, szemeim tágra nyílnak, könnyes tekintetem kitisztul, ahogy a vízbe lök.
Hangos csobbanás, elmerülök a langyos, illatos habok között.
Levegőért kapok, a bőröm alatt nyugodtabban, kicsit lehűlve, de még mindig ott lüktet a furcsa, zavaróan kellemes bizsergés. Remegek tőle.
Mi történik velem?
Reszkető kezekkel ölelem körbe testemet, mintha csak takargatni próbálnám magamat, lehajtom a fejemet, a hajam előre hullva rejti el újból kicsorduló könnycseppeket.
Sampont és illatos szappanokat dob felém, elég egy röpke pillantás, a tekintetéből tudom, hogy mit vár el tőlem.
Ebben a pillanatban nincs erőm ellenkezni. Alig egy órája vagyok itt és már úgy érzem, hogy a határaimat feszegeti minden mozdulat, az ellenállásom megtörni látszik. Nem tudom, mit tehetnék.
Nem számít.
Ha a büszkeségemet meg is töri… ha a testemet porig alázza… a lelkemet, a szívemet soha nem kapja meg. Azt nem tudja erőszakkal megtörni.
Akármit tegyen is a testemmel… még ha el is hiteti velem, hogy élvezem, amit csinál… ez csak testi vágy… egyszerű, ösztönös reakció…
Igen… igen…
Összeszorítom remegő ajkaimat, lassú, vánszorgó mozdulatokkal mosakszom meg… úgy érzem, minél tovább húzom a fürdést, annál tovább vagyok biztonságban az érintéseitől.
Vár. Türelmesen, szó nélkül figyeli lomha mozdulataimat, arca meg sem rezzen.
Félek.
Félek, hogy mi lesz most… hogy mit rejt a jövőm.
Az már nem kérdés, hogy a testemmel mit fog csinálni… de mi lesz ha megunja? Egyszer annak a pillanatnak is el kell jönnie… azután… azután vajon van lehetőségem a menekülésre?
És ami még fontosabb… vajon képes leszek visszamenni a régi életembe mindazok után, amit velem tenni fog? Nem tudom… nem tudom… megrémiszt a sok kétség…
Szinte észre sem veszem, a monoton, berögzött mozdulataim elhalnak, ahogy befejezem a tisztálkodást, szemeim üresen, fény nélkül merednek a lassú hullámokra.
Alig pár perce történt, mégis olyan homályosnak tűnik, amit velem tett…
Nem tudom elhinni… mintha tényleg csak egy rémálom lett volna.
- Mire vársz még? – Összerezzenek, testemben újjáéled a tartózkodó reszketés, ahogy felkapom rá tekintetemet, lassú bizonytalan léptekkel sétálok a medence széle felé.
Miért engedelmeskedek?
Nem tudom… olyan végtelenül kimerültnek érzem magam.
Csupasznak és sebezhetőnek…
Még soha… soha nem voltam ilyen kiszolgáltatott, pedig életemben talán először kéne igazán erősnek, kitartónak lennem.
Megreszket a mellkasom, kilépek a vízből, halk, néma sóhajom lágyan töri meg a hullámok vidám, napfényben táncikáló csobbanásait. Milyen idegennek és távolinak tűnik a napfényes erdők boldog, jókedvű suhogása.
Minden, amit régen szerettem, most olyan messzinek és elérhetetlennek tűnik.
- A ruhám…
- Az bizony elszakadt és nincs másik. – Rideg, durva hangszín, kemény, határozott tekintet.
Újabb borzongás, félelemtől terhes sóhaj.
Könnyes pislogás, megtöri könyörgés.
- Kérlek ne! Nem akarhatod, hogy egész nap meztelenül járkáljak.
Nem nézek rá, arcomat a föld felé fordítom, üres, homályos tekintetem a hideg csempét simogatja.
Olyan nehéznek tűnik… megfogadtam, hogy csak a testemet törheti meg, és most…
… most mégis úgy érzem, apró szilánkokra hullnak lelkem láthatatlan, boldog emlékképei.
A hajamból csöpögnek a vízcseppek, nem tudom, hogy az apró cseppecskék vagy a kicsiny szilánkok koppannak e ilyen hideg, kísérteties hanggal a nedves, fényes márványpadlón.
Felrántja az arcom, riadt szemeim elkerekednek.
A mozdulattól milliónyi éles koppanás visszhangzik füleimben.
- Úgy gondolod megérdemelsz akár egyetlen levegővételt is? – Undorító.
Ki vagy te, hogy ítélkezz? Ki vagy te, hogy megmondd: mit érdemlek és mit nem?
Ő az… ő az, aki nem érdemelné meg a levegőt. Ő az, akinek nem lenne joga az élethez… a kegyetlenségekhez… mások kínzásához.
- Megtagadtad a parancsomat, ráadásul szökni is próbáltál. Olyan választási lehetőséget adtam a kezedbe, amilyet senkinek ezen a birtokon, de te nem éltél vele. Nincs ruha!
Bennem reked a levegő, néma sikolyomat elnyeli a dermedt csend.
Nem mozdulok, csupán ajkaim reszketnek, sós, égető könnycseppek gyűlnek a szemembe.
Nem számít… már… semmi nem számít…
Legyen… már nem érdekel.
Már nem érdekel, mi történik velem. Összeszorítom a szemeimet, és kizárom a külvilágot. Úgy érzem muszáj elmenekülnöm a sötét, éjfekete szempár pillantása elől.
Úgy érzem muszáj… muszáj… bárcsak elaludhatnék, és soha többé nem kéne felébrednem.
Merev pillantásomat ismét a föld felé fordítom, mikor elengedi arcomat, némán, mozdulatlanul várom a folytatást. Nem tudom, mit akar, mit vár tőlem…
Nem tudom, és nem szándékozom megadni neki.
Amit erőszakkal elvehet, az úgyis megteszi. Mást nem kap tőlem. Soha. Soha. Soha.
Puha, selymes anyag érintését érzem a vállamon, könnyekben úszó szemeim elkerekednek.
A selyemköntös lágyan simogatja bőrömet, meglepett, értetlen pillantásomat arcára kapom.
Arcvonásai merevek, közömbösök, tekintetéből képtelenség bármit is kiolvasni. A ruhába csavar, s én a fogaimat összeszorítva engedem, hogy a karjaiba vegyen.
Gyengédnek és óvatosnak tűnik az érintése, talán csak képzelem a sok durvaság után.
Igen, valószínűleg így van.
Miért adott rám ruhát? Lehet, hogy zavarta volna, ha az őrök úgy látják a… tulajdonát…
A léptei lassúak és nyugodtak, mégsem vagyok képes ellazulni a karjaiban, az undor, a tudat, hogy valójában milyen ember, nem hagy nyugodni. A gyűlölet izzik, pezseg véremben.
Egy hatalmas, elegáns berendezésű szobába toppanunk, s egy cseppet sem óvatosan, egy cseppet sem gyengéden rak le az ágy melletti szőnyegre.
Remegve támaszkodom meg a kemény talajon, felpislognék rá, de megdermedek, ahogy láncot akaszt a nyakamba. Ellenkezésre, háborgásra nyílnak ajkaim, de bennem rekednek a szavak.
Lemondó, fájdalmas sóhaj, ujjaim megfeszülnek a talajon.
Hát persze… ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Senki. Egy senki.
Durva anyagú szövetpokrócot dob elém, a szürkés ruha koszosnak, megviseltnek tűnik, szemeim tágra nyílnak, s mielőtt még végiggondolhatnám, ajkaim szólásra nyílnak.
- Nem akarok láncra verve a földön aludni! – Szemeimbe egy röpke másodpercre visszatérnek a dühös, életerős szikrák, elégedetlenségem új életet önt megtört tagjaimba.
Felé kapom tekintetemet, figyelem, ahogy magára húz egy hosszú, fekete köntöst, s csupán ekkor döbbenek rá igazán, hogy egészen eddig meztelen volt.
Felgyorsul a szívverésem, viszolygás árad szét ereimben.
Zavartan sütöm le tekintetemet, megrezzennek izmaim, ahogy dühös, rideg hangja töri meg a szoba csendjét.
- Örülhetsz, hogy nem a csürhével hálsz! Azok után, hogy megtagadtad a parancsaimat, most a talpamat kellene nyalnod hálád jeléül! Még egy nyikkanás és tömlöcbe záratlak!
Szemeim elkerekednek, ajkaim megrezzennek, ahogy magamba fojtom a makacs szavakat.
Nem… nem szabad…
Tényleg megteszi… nem akarom, hogy bezárasson…
Némán, dermedten figyelem, ahogy az ágyába mászik, reszkető kezeimmel a párna után nyúlok. Napok óta nem aludtam igazán mélyen, de tudom, hogy ma sem leszek képes rá.
Nem számít.
Lefekszem, a kemény, kényelmetlen talaj hűvösen nyomja oldalamat, összegömbölyödve húzom a nyakamig az undorító paplant, szinte érzem, ahogy marja elkényeztetett bőrömet a durva szövet, a lánc kellemetlenül szorítja nyakamat… megfulladok.
A gyomrom üresen kong, de az étel gondolatától is hányingerem van, émelyegve, elgyengülve szorítom össze ajkaimat. Napok óta nem ettem… már nem is emlékszem rá…
Lehunyom szemeimet, néma zokogásomat magamba fojtom.
A lenyugvó nap szomorú, rózsaszínes fényt hint a szoba falára, a bátortalan színek boldogtalan árnyalata gyengéden simogatja zokogó szívemet. Mintha még az égbolt is a sorsomat siratná.
Reszket a vállam, a vigasztalón cirógató fényeket kísértő, árnyas sötétség váltja fel, a csillagtalan égbolt súlyos lepellel nehezedik mellkasomra.
***
Durva érintés csalogat ki a feldúlt félálom rémisztő világából, kegyetlen, határozott hangszín hívogat a valóság rémálmába.
Nem tudom, hogy az alvás, vagy az ébrenlét fájdalmasabb e.
Erős rántást érzek, felnyögök, szemeim kipattannak, s ismerős arcot pillantok meg. Ismerős… túlságosan is ismerősek ezek a gonosz, kegyetlen vonások…
Ez a szempár…
Megborzongok, összeszorítom fogaimat, ahogy arcomhoz ér.
A tegnap esti apró, alig észrevehető melegség elpárolgott és most már csak jeges undor csordogál ereimben.
- Ezúttal nem adok még egy esélyt, ha nem segédkezel az étkezésnél. Amit meghagyok abból te is ehetsz, ez csak rajtad múlik. Azt akarom, hogy közben szórakoztass!
Nem akarok enni.
Nem akarom szórakoztatni.
Nem akarok ébren lenni.
- Szórakoztassalak? Nem vagyok bohóc… - Halk, enyhe gúnnyal fűszerezett mormogás.
Olyan fáradt vagyok… annyira… képtelen vagyok ilyen körülmények között elaludni.
El fogok ájulni…
- Nemesi család sarja vagy, te mondtad tegnap. Bizonyára kedveled a művészeteket és minden olyan dolgot, amit hozzád hasonló külsővel rendelkező úri gyerekek szoktak szeretni. – Mintha bármi fogalma lenne arról, hogy mit jelent a művészet szó… - Engem csak a számtan fogott meg és a harcművészet, de előszeretettel hallgatom meg a jó történeteket. Már ha tudsz olyanokat…
- Természetesen rengeteg történetet tudok. – Ösztönös, meggondolatlan, gőgös válasz.
A büszkeségem az eszem fölé kerekedett.
Összeszorítom ajkaimat, ahogy maga után ránt, estetlen, erőtlen léptekkel követem… így kevésbé fájdalmas…
Leérünk, és ismét a földre nyomja gyenge testemet.
Nem ellenkezek… innen legalább nem tudok mélyebbre zuhanni.
Lesütném tekintetemet, de nem hagy nyugodni, tekintete kemény, ahogy a kezembe nyom egy szőlőfürtöt, ujjaim megreszketnek az enyhén nedves, hűvös tapintású gyümölcsöm.
Szemeim tágra nyílnak, ajkaim remegnek ahogy felpislogok rá.
Durva, ellentmondást nem tűrő tekintet.
Miért teszi ezt? Nem tud egyedül enni? Egyszerű feladat, nekem mindig sikerült…
Megfeszülnek izmaim, ahogy letépek egy szőlőszemet, testemben ádáz tusát vív a fájdalomtól való rettegés és az ellenállás lázongó bizsergése.
Korog a gyomrom, de még mindig úgy érzem, hogy képtelen lennék enni.
Nem kívánom és a büszkeségem sem engedné, hogy a maradékáért kuncsorogjak.
Nem… az éhezés tompa fájdalma megnyugtató érzéssel tereli el figyelmemet a többi, súlyosabb aggályról. Szükségem van rá… szükségem van erre a keserű fájdalomra ahhoz, hogy ellenálljak.
Megrezzennek ujjaim, lassan emelem ajkaihoz a gyümölcsöt.
Legszívesebben látványosan öklendeznék.
Megragadja a csuklómat, ajkai puhán érintik kezemet, s ahogy forró, selymes nyelve végigcirógatja bőrömet, fagyos borzongás rohan végig gerincemen.
Gyűlölöm…
Végre elenged, karom erőtlenül zuhan vissza testem mellé, ujjaimat a fekete köntös anyagába törlöm, hogy elűzzem a nyelve érintésének érzését bőrömről.
- Mesélj! Aztán ha engedelmes leszel, kaphatsz valami szépet, amivel elkápráztathatsz.
Megfeszülnek izmaim az ingerültségtől, a sok-sok apró szikra lassan hatalmas, tomboló lángot gyújt szívemben.
Kaphatok valami szépet? Na ne röhögtessen…
Mi értelme a szépnek, ha csak ő látja? Nem áll szándékomban elkápráztatni. Azt hiszi, megveheti a lelkemet egyszerű csicsamicsákkal? Azt hiszi, így nem fogok ellenállni?
Egy igazi rabszolga talán megtenné.
Én… soha. Soha, de soha.
- Te meséld el, mi lesz azokkal a rabszolgákkal akiket megunsz! Újból eladják őket? – Szavaim határozottak, pillantásom komoly, kíváncsi.
Talán túlságosan is kíváncsi… nem árulhatom el magam…
Ha megunna… ha lehetséges lenne, hogy megunja a testemet, akkor eladna?
Ha eladna, akkor visszakerülhetnék a családomhoz.
Rajta kívül bárki más kapna az alkalmon, hogy felemelkedjen, hogy meggazdagodjon…
- Mégis mit gondolsz? Te hordtál olyan ruhát, amit előtted más már felpróbált? Természetesen a szolgálóim kezére adom őket, azt tesznek velük amit csak akarnak, nem az én dolgom. – Nem nézek a szemébe, nem akarom, hogy lássa tekintetemben a megkönnyebbültséget. Azt hittem, nem fog válaszolni. - És ne próbáld meg a szót terelni, különben megbánod!
Vadul, durván ránt fel magához, ajkaimat hangtalan sikkantás szalad ki, mielőtt durva csókkal fojtja belém a levegőt.
A szemeim tágra nyílnak, izmaim hevesen hullámzanak, ahogy próbálom távolabb tolni magamtól, de ő a láncomat markolva kényszerít közel magához.
A szemeim könnybe lábadnak, ahogy felszakad a szám szélén lévő véres seb, a mély, erőszakos csókba fémes, keserű íz keveredik.
Zihálva küzdök levegőért, de ő egy röpke másodpercre sem enged el, a nyelve forró, szinte égeti bőrömet. Reszketek, s az utolsó, kétségbeesett, meggondolatlan próbálkozással erősen, hevesen marok ajkaiba fogaimmal, s ő felmorranva tépi meg hajamat, ahogy hátra rántja a fejemet.
Mindketten zihálunk, az én arcom könnyes, reszkető pilláim mögül nézem véres, felszakadt ajkait. Azt hiszem… azt hiszem, kiegyenlítettem.
Szemeimben őszinte rettegés tükröződik, ahogy látom tekintetében a haragot, a vad, állatias dühöt feltörni, izmaim megfeszülnek, ahogy várja testem a fájdalom éles, megszokott érzését.
Egy heves mozdulattal löki hátrébb az asztalon a gyümölcsöstálat, s arra sincs időm, hogy felsikkantsak, már a kemény fába préseli testemet, ujjai nyakamra fonódnak.
- Hogy merészeled? Tudod, hogy kínhalált érdemelnél ezért? – A hanga elmélyül a haragtól, az indulattól, ujjai olyan erősen szorítják nyakamat, hogy a levegővétel is lehetetlenné válik.
Körmeimet a kezébe mélyesztem, minden erőmet beleadva küzdök az életemért, a túlélési ösztön felszínre tör, s én kapálózva, vergődve próbálok kiszabadulni a szorítás alól.
Könnyek csiklandozzák bőrömet, hangosan kapok levegőért, ahogy enyhül a fojtogatás. Reszelős zihálásom megtöri a szoba csendjét, kinyitom dühös, szikrákat szóró szemeimet.
Elvigyorodik, erőszakosan tépi meg tincseimet, s én felnyögök a fájdalomtól. Felrántja fejemet, ismét durván ajkaimra tapad, olyan erővel, olyan hévvel tör számba nyelvével, hogy nincs elég erőm ellenállni, megharapni őt.
Remegő kezeimet felemelem magam mellől, ujjaimat a tincsei közé vezetem, s ő elégedetten morran a csókba a puha simítástól. Körmeim fejbőrébe marnak, olyan erősen és vadul tépem meg az éjfekete tincseket, hogy szinte belenyög a csókba, elrántja tőlem vicsorgó ajkait.
Zihálunk. Dühünk, haragunk összefolyik.
Reszket a testem, tombolást, fájdalmat várok, izmaim megfeszülnek, szívem a torkomban dübörög.
Felnevet. Gúnyosan, jókedvűen.
Sötét szemei veszélyesen, vérfagyasztó szórakozottsággal villannak felém, egyik kezével összefogja gyengén, erőtlenül ellenkező csuklóimat, a fejem fölé szorítja őket, míg másik kezével érzékien végigkarmolja mellkasomat, a tekintetében nyers vágy izzik.
Megborzongok, a félelem lassan elűzi a pillanatnyi erőmet, a bátorságomat, a lázongást.
- Ugye tudod, hogy csak felizgatsz az ellenkezéssel? – Gúnyosan, dallamosan ejti ki a rideg szavakat, rémisztő pillantással nyalja meg ajkai szélét.
Szemeim tágra nyílnak, kezeim gyenge ellenkezése végleg elhal, erőtlenül, rettegve fekszem alatta.
Felnevet. Már megint. Újra… mindig… visszhangzik a fejemben ez a vészjósló kacaj.
- Eressz el. – Halkan, dühösen sziszegem a szavakat, arra már nincs erőm, hogy tényleges küzdelembe kezdjek. Tudom, hogy felesleges szócséplés, amit csinálok, mégsem tudom megállítani ajkaimat.
Így legalább… legalább egy kicsit… úgy éreztem, hogy megpróbáltam ellenkezni.
Legalább egy kicsit csökkentettem a bűntudatomat.
Mit akar csinálni? Mit fog… ?
Azok után, amiket tettem… biztos nagyon durva lesz…
Mit próbálok meg elérni a folytonos ellenkezéssel? Még több fájdalmat, durvaságot? Nem tudom… már nem tudom, mit tehetnék még…
Vigyorogva hajol az arcomba, undorodó tekintetem láttám csak kiszélesedik önelégült mosolya.
Rosszul vagyok.
Érzem arcomon a leheletének lecsapódását, félelemmel teli borzongást vált ki belőlem az érzés.
Lehunyom szemeimet. Nem akarom látni… képtelen vagyok ránézni.
Azok a szemek… mintha erős hurokkal szorongatnák a szívemet, ahányszor rabul ejti a pillantásomat. Most nincs erőm… most nincs elég erőm hozzá. Mindent felhasználtam, és mit értem el vele?
Semmit. Úgy érzem, megfojt ez a bezártság…
… ez a tehetetlenség.
- Felizgat, hogy mindig a nehezebb utat választod. – A fülembe suttog, arcizmaim megfeszülnek, olyan erősen szorítom össze szemeimet.
Pihegve küzdök levegőért, viszolyogva fordítom el arcomat, érzem, ahogy a láncomat a csuklóimra tekeri, hogy felszabadíthassa a kezét. Remegve szorítom össze fogaimat is, próbálom kizárni elmémből a tudatot… a tudatot, hogy mit fog csinálni… hogy mit csinál most épp… hogy hol vagyok és hogy mi vár még rám.
Mindent… mindent ki akarok zárni.
Nem érdekel, mit tesz velem, amíg nem kell látnom… amíg nem kell elfogadnom…
Bőven sok az is, hogy éreznem kell.
- Nézz rám. – Rideg, határozott utasítás.
Nem mozdulok, sőt, megkísérlem a lehetetlent és még erősebben szorítom össze szemeimet.
Megismétli a parancsot, hangosabban, ingerültebben, testem megborzong a félelemtől.
Nem teszek semmit.
Nem érdekel. Nem kell hallgatnom rá. Nem vagyok a tulajdona, még akkor sem, ha ő azt hiszi. Soha… soha nem fog uralkodni fölöttem.
A körmei erősebben mélyednek mellkasomban, zihálásom egyre hangosabb, de nem engedek ösztöneimnek. Nem kapálózok, nem vergődök. Semmit.
Egy erőteljes, vad mozdulattal rántja szét testemen a köpenyt, jeges borzongás tépi végig testemet, félelemtől csillogó szemeim kipattannak.
Önelégült vigyor.
A szívemig mar a látvány.
Remegek a félelemtől, fogva tartja tekintetemet. Ha egyszer rabul ejti, többé nincs menekvés. Nincs erőm megtörni a mély, fojtogató szemkontaktust.
Még a szemei is vigyorognak.
Nem tudtam… soha nem tudtam, hogy létezik ilyen vad gyűlölet.
Hosszú percekig meredünk egymás tekintetébe, lassú, vérfagyasztóan ráérős, lusta mozdulatokkal mászik teljesen fölém, ajkai nyakamat érintik.
Felnyögök, ahogy megszívja bőrömet, ujjai erősen, durván marnak mellbimbómba.
Reszketek, ajkaim ledermedve maradnak tágra a kiszökkent nyögés után, szemeim még mindig a sötét szempár örök rabságában vannak.
Fagyosan lángoló, égető borzongás.
Ismerős érzés. Pont mint tegnap… ne…
A testem… a testem nem hallgat a parancsaimra. Megint el fog árulni. Megint megaláz.
Felnyögök, ahogy merevedésemre markol, testem ívbe feszül, hátam elemelkedik az asztal lapjáról.
Összeszorítom szemeimet, ahogy pillantásom kiszabadul a fogságból, ajkaim reszketnek, testem magától mozdul, ahogy masszírozni kezd, csípőm heves, gyors mozdulatokkal ring.
Nyögések, elfojtott zihálás, forró, égető sóhajok.
Mit művel velem?
- Ne… kérlek… hagyhd… ah… abba… - Lihegve nyögöm a szavakat, ajkamra harapok, ahogy belém vezeti az ujját, szemeimet még erősebben szorítom össze, szinte sikítva tör ki belőlem a folytatás. – NE!
Hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig kényeztet, a testem tehetetlenül vergődik a gyönyörben, amit nekem nyújt, éles fájdalommal szorítja, égeti mellkasomat a tudat, hogy képtelen vagyok igazán gyűlölni azt, ami velem művel.
Hányinger, émelygés fojtogat, még nehezebbé teszik a légzést.
Izmaim hol megfeszülnek, hol elernyednek, vadul hullámoznak verejtékes bőröm alatt.
Ah… ne… én mindjárt…
Egy hangosabb, szaggatott nyögés szalad ki ajkaimon, összeszorított szemeim kipattannak, ahogy elszorítja merevedésemet.
Izmaim összerándulnak az érzéki fájdalomtól, ujjai erős, durva szorítása nem enged elélvezni, pedig minden porcikám üvöltve vágyik a gyönyör megkönnyebbülést hozó robbanására.
Zihálva, riadtan meredek rá, ajkain elégedett mosoly honol.
Közelebb hajol hozzám.
- Ugye milyen kellemetlen? – Nem válaszolok, a büszkeségem apró, még megmaradt foszlányai nem engedik.
Összeszorítom fogaimat, zihálásom lassan csitul, s ő vigyorogva húzza ki köpenyemből a vékony selyemkötelet, amivel össze lehet kötni az anyagot.
Elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy lüktető merevedésem tövére köti, testem ismét megborzong.
- Mit… mit csinálsz? – Hangom halk, őszinte félelmet, tartózkodást rejt.
Közelebb hajol, komoly, hideg tekintettel néz szemeimbe.
Elmém elsötétül, ahogy ismét végigsimítja hímvesszőmet, izmaim megfeszülnek, gerincem hullámzik a vad sóvárgástól.
- Engedelmességre tanítalak. Könyörögni fogsz…
Apró, félelemmel, vággyal teli könnycseppek gördülnek végig arcomon, halántékomat végigcirógatva találnak békés nyugalomra verejtéktől nedves tincseim között.
Mi… miről beszél…
- Soha… - Halkan nyögöm a rövid szót, többre nem vagyok képes.
Levegőért kapok, lábaim maguktól tárulnak szét, ahogy ismét belém vezeti ujjait.
A testem hívja, csalogatja őt. Vágyik az érintésére, vágyik a kielégülésre.
Nem tudom megállítani mozdulataimat, hátravetem fejem, ahogy mozgatni kezdi bennem ujjait.
Feszítő, furcsa érzés, néha tompa, néha élesen hasító fájdalommal lüktetnek ujjai körül izmaim, mégis a gyönyör felé hajszolnak mozdulatai.
Elveszítem a fejemet.
Hangos nyögések, elfojtatlan, kitörő sóhajok.
Masszíroz, kényeztet, simogat, dörzsöl…
Vergődök, reszketek alatta, de nem tudok elélvezni. A gyönyör fájdalmasan tombol, ostromolja testemet, de nem tud kitörni a börtönből, amibe a vékony kis kötél zárta.
- Ne… ne! – Reszketve, nyögdécselve tiltakozom, de nem lassulnak mozdulatai.
Egyre gyorsabb, kínzóbb ütemben kényeztet, elmerülök a kísértő élvezet fullasztó, örvénylő hullámaiban.
Elsötétül a szoba, semmit nem érzékelek, nem tudom hányszor nyögök, sikítok rövid, tiltakozó szavakat. Túl jó… túl fájdalmas… túl élvezetes… túl őrjítő…
- Gyerünk! Könyörögj… mond ki és elélvezhetsz. – Dallamos, mosolygó, elégedett hangon suttog fülembe, megborzongok tőle.
A szavai mintha csak távolból, egy sötét fátyol mögött simogatnák tudatomat, de mégis elérik.
Elérik, és kísértve öntenek vad sóvárgást testembe.
A selymes késztetés lassan elmossa az ellenállás kőfalait, mint ahogy az árvíz lerombolja a szilárd épületek tartós alapzatát.
Érintések, simogatások… nem megy… nem bírom tovább.
Ajkaim kinyílnak, de bennem rekednek a szavak.
Makacsságom nem enged, visszatart a büszkeség, a vad, határozott vasakarat.
Reszketek, remegek, vergődök, szenvedek az élvezettől.
Elég… elég… elég…
Nem megy… meghalok… felrobbanok… nem bírom, nem bírom…
- Kérlekhh… kérlek… hagyj elélvezni… - Halkan, megadón könyörögve suttogom a szavakat, ajkaim reszketnek.
Lazulni érzem a szorítást, arcomon ömlenek a megalázottság égető könnycseppjei, de most még ez sem tud érdekelni.
Szemeim tágra nyílnak, ajkaimon hangos nyögés szakad ki, hosszan, felsikítva élvezek el, testem összerándul a gyönyörrel teli érzéstől.
Reszketek, zihálva, lihegve lopom a levegőt, képtelen vagyok ébren maradni.
Túl sok, túl intenzív, túl erős. Nem bírom…
A sötét, mély öntudatlanság forrón ölel át, ahogy elájulok.
Hangos csobbanás, szemeim tágra nyílnak, ahogy tüdőmbe vizet szívok levegő helyett.
Reszket testem, elmémet sötétnek, homályosnak érzem, zavarodottan próbálom felidézni a történteket, de agyam elutasítja, hogy emlékezzen,
A testem már érzi. A testem már emlékszik, felidézte.
Vad borzongás, kizökkent az ájultság kábultságából, kapálózva török ki a víz alól, köhögve, fulladozva köpöm ki a tüdőmbe ömlött folyadékot.
Remegek, ujjaim arcomra csúsznak, hogy kitöröljem a vizet szemeimből.
Még mindig gyorsabban, hevesebben kapkodom a levegőt, lassan fogja fel elmém, hogy hol is lehetek. Látásom tisztul, tekintetem őt keresi.
Őt, aki már megint… már megint tudta, hogyan alázzon meg…
A testemben jeges undorral áradnak szét a kísértő emlékképek, izmaim megfeszülnek, ahogy tudatosul bennem, hogy mit műveltem… hogy miket tettem, miket mondtam…
Teljesen… teljesen az uralma alá hajszolt… és én tehetetlenül vergődtem…
Ne!
Nem… hogy… ez hogy történhetett?
Elmerülök a gondolataimban, mereven nézem reszkető ujjaimat… mintha meg akarnám tagadni ezt a testet, mintha nem hinném el, hogy valóban hozzám tartozik. Olyan idegennek és ismeretlennek tűnik. Újra és újra elárul, megaláz.
Nem akarom.
Ez nem lehetett valóság. Nem szabadott annak lennie… még akkor sem, ha minden porcikámban kellemes, kielégült bizsergés bizonyítja, hogy tényleg megtörtént.
ELÉG! Nem… nem… ennek nem szabadna jó érzésnek lennie.
- Azt hittem, már soha nem térsz magadhoz.
Összerezzenek a hangjától, elmémet kitépem a fanyar önmarcangolásból. Felkapom rá könnyes tekintetemet, arcomra undor, gyűlölet költözik.
A medence mellett áll, önelégült mosollyal, kecses mozdulatokkal dobja le a köpenyét, és a vízbe sétál.
Hátrálok, szemeim tágra nyílnak, ahogy közeledik.
Gyűlölöm, ahogy hozzám ér. Utálom azt az érzést. Utálom, hogy utálnom kell miatta önmagamat. Utálom, hogy eléri, hogy a saját testemet hibáztassam a durva kegyetlensége miatt.
Elérem a medence szélét, s ahogy elém ér, megtorpan.
Remegve pislogok fel rá, szemeimben félelem, meggyötörtség, kiszolgáltatottság csillan.
Annyira… annyira gyűlölöm, hogy ilyen védtelen vagyok ellene.
A büszkeségemen kívül nincs semmim, és ő ezt is elvenné tőlem… az utolsó, apró szikrát, ami még életben tart.
Sokkal nagyobb nálam, szinte fölém magasodik, ahogy egymás előtt állunk, szánalmasan aprónak és gyengének, elseperhetőnek érzem magam.
A tekintete kemény, de most nem látok benne vad, őrült kegyetlenséget. Megnyugtat a pillanatnyi csend, mozdulatlanság.
Felemeli a kezét, egy apró kancsóban illatos, gyógyfüvekből főzött fürdőolaj van, a kezembe nyomja. Hangja nyugodt, de parancsoló ahogy megszólal, ajkain elégedett mosoly ül.
Mint aki sikeresen megtört egy lázadozó vadat.
Mintha győzelmi mámor izzana a tekintetében.
- Mosdass meg, Nathe. – Szemeim tágra nyílnak, ujjaim megszorulnak a porcelánkancsón.
Nem mozdulok, elmémben vadul kavarognak a gondolatok.
Képtelen vagyok eldönteni, ismét feléled az ádáz küzdelem mellkasomban. Félelem, rettegés, lázadás, büszkeség, bosszúvágy… nem tudom… nem tudom, mit tehetnék…
Túl hosszúra, túl feszültre nyúlik a tétovázásom, puhán tépi meg vizes tincseimet, hogy a magára kényszerítse kába tekintetemet.
- Ne akard, hogy kényszerítselek.
Fenyegető, durva pillantás, a győzelmi mámornak már nyoma sincs a sötét szempárban, és ez furcsa elégedettséggel tölt el.
Ahányszor csalódást okozok neki, elégedettséget érzek.
Lehunyom szemeimet, megtöröm a nyomasztó szemkontaktust. Halkan, lágy, dallamos hangon szólalok meg. Nem titkolom a félelmemet, a tartózkodást, de az undort és a gyűlöletet sem.
- Nem… amit erőszakkal el lehet venni valakitől, azt úgyis elveszed. Többet nem kapsz belőlem.
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 06. 11. 21:32:06
|
| Silvery | 2011. 06. 07. 20:40:27 | #14146 |
Karakter: Nathaniel de Clarence
Megjegyzés: (Neerocicnek)
Monoton, zakatoló rázkódás. Forró, izzasztó hőség, a perzselő levegőben a verejték csípős szaga keveredik az ápolatlan, mosdatlan szolgák bűzével.
Megborzongok, szempilláim megrezzennek.
Összeszorul a torkom, levegőért kapnék de a sűrű, állott melegben még ez is nehezemre esik.
Nem álom volt.
Azt hittem álom volt. Ahányszor felébredek, sóvárogva imádkozom, hogy a szobámat pillantsam meg, mikor kinyitom a szemeimet. Mintha minden nap… minden áldott nap egyre nagyobb pofon lenne a tudat… a tudat, hogy ez nem csupán egy rémálom.
Hány napja is történt? Már nem tudom. Talán 4…
Hogy… hogy történhetett ez? Hogy tehette ezt velem? A saját bátyám… miért? Miért?
Elszorul a szívem, a torkomat könnycseppek mardossák, de nem engedem, hogy végigcsurranjanak arcomon. Nem sírhatok… nem… minden jóra fordul… meg fognak találni, és hazavisznek.
Igen. Haza fognak vinni, és akkor ezek az emlékek valóban csak egy szörnyű rémálommá válnak.
Apró könnycsepp, kiszökik a látásomat elhomályosító könnyfátyolból. Mindenem reszket a félelemtől.
Mély levegőt véve nyelem le a kitörni készülő zokogást.
Senki nem figyel rám. Mindenki a saját sorsát gyászolja körülöttem.
Senki előtt nem kell erősnek mutatnom magam.
Kicsordulnak a könnyeim, piszkos tenyerembe temetem nedves arcomat.
Izzadt, bűzös test simul hozzám, a kocsi sarkába bújva húzom magam olyan apróra, amennyire csak lehetséges.
Borzongok, émelygek a bűztől és a testemet borító piszok mardosásától.
Undorító. Ezek… mintha nem is emberek lennének. Vasra vert, öntudatlan állatok, a tekintetükben nem látom csillogni az emberi értelem fényét. Rabszolgák… soha nem gondoltam volna, hogy ennyire… visszataszítóak.
Akármilyen tehetős is a családom, soha nem tartottunk rabszolgákat, felbérelt parasztok végezték a munkát. Ez nem emberséges bánásmód. Nálunk a lovak ápoltabbak voltak…
Megáll a kocsi, s én elfojtom a sírást, pedig még mindig reszket a mellkasom.
Egy rövid pislogással űzöm el szívemből a rettegést.
Kihúzom magamat, a kocsi másik végéből hallom a rabszolga kereskedő rekedtes, alázattal teli és nyájas hangját. Alig pár perce álltunk meg és máris nyalja egy vásárló talpát. Felfordul a gyomrom.
Emelt fővel lépek le a kocsiról, pedig szívemben tombol, kavarog az undor és a kétségbeesettség. Ha tudnák, hogy ki vagyok… ha tudnák, nem méregetnének úgy, mint egy darab húst.
Ezt még nagyon megkeserülik. Nem bánhatnak így egy főnemesi család sarjával…
Ha ezt megtudja az édesapám… ha ez kiderül, hatalmas botrány lesz. Bezáratjuk az egész piacot. Ezt az egész mocsokban fürdő mészárszéket! Visszataszító…
Megfeszülnek izmaim a haragtól, testemet hűsítő, megnyugvást hozó szellőként frissítik fel az édes bosszútervek.
Apró, fájdalmas, reszketeg sóhaj szökik ki száraz, elzsibbadt ajkaim közül.
Nem tudom, mi jár a fejemben. Soha nem fognak megtalálni. Soha.
Edmund… vajon mit fog otthon mondani? Miért tette ez velem? Tudtam, hogy soha nem szeretett, de fogalmam sem volt róla, hogy a gyűlölete ilyen mély lett volna. Talán a pozícióját féltette, mert az apánk jobban szeretett engem? Ez még nem ok… nem ok arra, hogy ilyen szörnyűséget tegyen…
Összeszorítom ajkaimat, a láncok súlya lehúzza gyenge testemet. Két napja nem ettem.
Lassú, kimerült léptekkel követem a kereskedőt, a fémlánc szorítja, szinte égeti nyakamat, a bőröm finom, drága selyemhez szokott, nem rozsdás, piszkos nyakörvhöz. Keserűség szorítja össze mellkasomat.
Rosszul vagyok. Rosszul vagyok ezektől az emberektől. Rosszul vagyok ettől a bűztől és a torkomat fojtogató lánctól. Elegem van.
Megvető, lenéző tekintettel meredek az egyik kövér, piszkos vásárló dülledt, karikás szemeibe, és ennyi elég is, hogy ne akarjon megvásárolni.
Tökéletes. Kinek kell egy gőgös, engedetlen rabszolga? Márpedig engedelmet tőlem ne várjon senki.
Rezzenéstelen arccal, emelt fővel engedem, hogy a kereskedő a nyakörvemnél fogva rángasson, a fogaimat összeszorítva fojtom el a dühödt szitkozódást.
Nem figyelek az üzletkötésekre, minden visszataszító, undorító ember ugyanolyan a szemeimben. Mély, nyájas szavak, sunyi, alkudozó pillantások és gúnytól torzult álmosolyok. Ezek az emberek nem többek az állatoknál. Azt hittem, ez csak a rabszolgákra igaz, pedig nem… a vásárlókra is. Kosz, mocsok, bűz, piszkos szövetruhák és izzadtságtól összetapadt, zihált hajtincsek. Üres, értelem nélküli tekintetek. Ostoba, idióta emberek.
Egy idő után már nem is figyelem. Nem érdemlik meg, hogy akár egy pillantást is vessek rájuk. Néha véletlenül elkapom egy-egy ember tekintetét, rezzenéstelenül, mereven, megvetőn figyelem arcukat. Számomra mind ugyanolyan legyen az kövér, vézna, kopasz, ápolatlan, zsíros hajú, szegény, gazdag, öreg, középkorú, izzadt, piszkos, sebesarcú, nagy orrú, fogatlan. Mindegyiktől hányingerem van.
Rólam beszélnek. Egy öreg, vagyonosnak tűnő uraság, furcsa, keleties tájszólással. Ismerős az arca, talán láttam az egyik estélyen, amire édesapámat kísértem el… nem emlékszem, de abban biztos vagyok, hogy nem a család barátja. Látszik az arcán. Látszik azon, ahogy beszél, és azon hogy nem ismert fel rögtön. Elég feltűnő jelenség vagyok ahhoz, hogy ne felejtsenek el az emberek.
Rám néz, kegyetlen mosolyra húzza vékony, színtelen ajkait, hiányos fogsora kivillan. Hideg undor rázza végig minden porcikámat, pedig a napsugarak szinte égetnek.
Újabb és újabb tekinteteket érzek magamon, fél füllel hallom csupán, ahogy a kereskedő minden vásárlót elutasít. Értem… tehát már eladott…
Riadt reszketés rázza meg kezeimet.
Mindegy. Nem mintha érdekelne.
Teljesen mindegy, hogy hol vagyok fogságban. Teljesen mindegy, hogy hol ölnek meg.
Soha nem hajtok fejet. Soha nem alázkodom meg senki előtt.
Soha nem adom fel, hogy önmagam legyek. Nem félek se a fájdalomtól, se a haláltól.
A gondolataimba merülök, fejemben szökési tervek tömkelege kavarog, pedig tudom, hogy még a nyakamra erősített lánctól sem tudnék megszabadulni. Nem baj. Egyszer le kell venniük ezt a bilincset, és akkor… majd akkor…
Visszavezet a kocsihoz, s én ismét a sarokba bújva tartom magam távol a többi barbár, büdös és izzadt férfitól és nőtől. Dulakodnak, idegesek a félelemtől, kétségbeesett sutyorgás visszhangzik közöttünk.
Nem figyelek rájuk, de így is hallom, miről beszélnek.
A férfiról, aki megvette őket… mármint… aki… megvett minket.
Arról beszélnek, hogy megkínozza és megöli a rabszolgáit. Élvezettel nézi végig a változatos, színes kivégzéseket.
Remeg a testem, de arcomon nem látszik a félelem, lehunyom szemeimet és végleg kizárom fejemből a környezetemben zokogó, üvöltő emberek zajongását. Kivégzés?
Legalább nem fog sokáig tartani. Fájdalom, fájdalom, fájdalom… és mire feleszmélsz a fájdalomból, halott vagy.
Nincs megalázás, nincs hosszú, elnyújtott szenvedés. Csak a sötét, lassú, fájdalommal és kínszenvedéssel teli, de megnyugvást hozó halál.
Furcsa, beletörődött nyugalom járja át a mellkasomat. Már tudom, hogy mit várjak a jövőtől, a sötét bizonytalanság sűrű fellege eloszlott. A jövőm fenyegető és vészjósló, de legalább már tisztán látom.
Be sem tudtam fejezni a kalandregényt, amit olvastam. Most már soha nem tudom meg, hogyan végződik… pedig olyan érdekes volt…
Megremeg mellkasom, lemondóan, apró mosollyal rázom meg fejemet. Komolyan ez jár a fejemben? Komolyan emiatt aggódok?
Megállunk, a rabszolgák elnémulnak, mindenki mocorogni kezd, hogy lássa, mi történik.
Én nem mozdulok. Nem mintha érdekelne.
Üvöltés, zihálás hallatszik a kocsi mellől, a kereskedő kétségbeesett visítása fülsüketítően mászik fülembe. Minden porcikám megreszket.
- Az kell neki! A fehér hajú! – Tágra nyílnak a szemeim, a szívverésem most először gyorsul fel, ösztönösen csúszok feljebb, hogy megnézzem, mi folyik itt.
Mi? Miért? Én? Nem értem, hiszen… azt hittem, már eladtak. Azt hittem, már elrendeltetett a sorsom.
Ne. Nem akarom. Épp belenyugodtam, épp elfogadtam.
Sikoly. Éles, vérfagyasztó halálhörgés.
Kihűl a vér az ereimben, a kereskedő hullája hangos puffanással kavarja fel a földút piszkát, porfelhő lebben a földről.
Nem veszek levegőt. A tüdőmben reked a lélegzetem, mozdulatlan testem megfeszül.
Félelem árad szét ereimben.
Megölte. Ilyen egyszerűen. Egy könnyed, határozott mozdulattal kioltott egy életet. Hogyan? Hogy képesek ilyet tenni? Az arca sem rezzent.
Lelassul az idő. Minden zakatoló szívdobbanás egy végtelenségnek tűnik, minden csepp oxigénért hosszú, fájdalmas küzdelmet vívok a mellkasomra nehezedő teherrel.
Fémek csattanása, gyors mozdulatok, szinte szikráznak az éles, ütemes táncot járó pengék. Nem értek semmit. Engem akar? De miért? Még soha nem láttam őt.
Fekete, sötét tekintet. Bevillan elmémbe, szinte belém hasít belülről. Üvölteni akarok, de ajkaimon nem jönnek ki a hangok. Megfulladok, elmerülök az emlék fájdalmában. Mozdulatlanul remegek, némán sikítok. Ne…
Kipattannak szemeim, reszketésem nem csitul. Még mindig érzem a sötét szempár kísértő, metsző pillantását. Mintha egy éles pengét ültetett volna elmémbe.
Hát persze. A piac. Láttam őt. Ez a szempár. Emlékszem, ahogy nézett. Nem fogtam fel, mégis tökéletesen tudatában voltam.
Hátrarántja valaki a fejemet, szemeim meredten kerekednek el, lenyelek egy fájdalmas, elfojtott nyögést.
Kattan a zár, a torkomat szorító nyakörv kinyílik, de képtelen vagyok fellélegezni.
Nem mutatom ki félelmemet, pedig rettegés szorítja össze mellkasomat.
Hátra ránt, a testem belesajdul a durva mozdulatba, felnyögök, ahogy a földre zuhan testem. Zihálva kapkodom a levegőt, összekötött kezeimmel még feltámaszkodni is képtelen vagyok. úgy érzem magamat, mint egy tehetetlen, kiszolgáltatott csecsemő és véres ragadozó karmaiban.
Könnyek szorongatják a torkomat, halk szisszenéssel szólalok meg.
- Eressz! – Dühösen nézek rá, a sötét tekintet most is szinte magába szippantja pillantásomat, semmi mást nem látok belőle. Csak a kegyetlen, gyilkos szempárt.
Meg fog ölni? Nem…
Annyiért nem tett volna ilyet.
Lehet, hogy felismert? Lehet, hogy felismert és bőséges jutalom reményében hazavisz!
Forrongó remény szorítja mellkamat, de mély, dörrenő, dühös hangja elmossa a melegséggel cirógató sugarakat.
- Majd eresztelek ha kedvem tartja! – A hajamba markol, megtépi finom tincseimet. Ajkamra harapva szorítom össze szemeimet, a fájdalom élesen hasít testembe, fejbőröm szinte lángol. - Szép példány vagy, mondj hálát amiért hozzám kerülsz!
Vér. A vér keserű, fémes, tömény aromája árad belőle, hányinger szorítja össze torkomat, elfojtom a gyomromat mardosó öklendezést. Meginognak lábaim, ha nem tartaná vasmarokkal tincseimet, a földre rogynék az émelygéstől.
Miért? Miért történik ez velem? Én soha… soha nem ártottam senkinek… mivel érdemeltem ki ezt a büntetést?
- Soha! Undorodom tőled! – Összeszorítom ajkaimat, gőgösen, emelt fővel pillantok rá, tekintetemből árad a megvetés. Gyűlölöm őt. Arra sem lenne érdemes, hogy a cipőm talpát sikálja. Csak egy nyomorult, piszkos kezű gyilkos, aki a testi fölényére támaszkodva uralkodik mások felett. Megvetem a fajtáját.
Azt hiszi, úgy fogok táncolni, ahogy ő fütyül, csak azért mert erősebb nálam? Soha.
Előbb halok kínhalált, mint hogy fejet hajtsak egy ilyen ember előtt.
- Kussolj amíg még kedves vagyok! – A hangja éles és durva, szemeim tágra nyílnak, mikor látom fellendülni kezét.
Éles, bódító fájdalom.
Zsibbad, ég az arcom, minden porcikám sajog.
A földre zuhantam. Könnyesek a szemeim, bőrömön mintha éles szikrák pattognának végig, arcom felforrósodik, ahol a keze hozzám ért.
Szédülök. Sípol a fülem.
Nem sírhatok. Nem… nem adhatom meg neki ezt az örömöt. Vissza kell… vissza kell tartanom.
Szinte megfojtanak a könnyeim, de nem engedem kicsurranni őket.
A vér íze felkavarja a gyomromat, mellkasom reszket, ahogy felránt a földről.
Felnézek rá, állom a pillantását, pedig legszívesebben a földre rogyva gömbölyödnék össze… mintha az megvédene tőle. Mintha úgy nem érhetne el. Mintha úgy nem érezném a pillantását.
Hozzám hajol, minden izmom megfeszül.
A nyelve a bőrömhöz, ajkaimhoz ér, jeges, undorral vegyült borzongás rohan végig gerincemen, végigrázza egész testemet.
Még soha nem érintett így senki… hányingerem van tőle. El akarom lökni magamtól. Ordítani. Üvölteni. Sikítani. Zokogni. Kapálózni. Ellenkezni. Menekülni. Akármit… akármit… csak ezt ne.
Képtelen vagyok megszólalni.
Nem félek a fájdalomtól, mégis megbénít a gondolat, hogy még egy ütést kapjak tőle.
Nem tudtam, hogy ennyire gyenge vagyok. Fogalmam sem volt róla.
Maga után rángat, durva és könyörtelen mozdulatokkal tépi megviselt tincseimet, zihálva nyelem le a káromkodásaimat.
Feldob egy lóra, a nyereg széle élesen nyomja hasamat, a büdös, gondozatlan állat szőre az arcomat érinti.
Mögém ül, érzem a testéből áradó melegséget, a szemeimet összeszorítva kapkodom a levegőt. Miért… miért történik ez?
Elindulunk, testemet durván nyomja a kemény nyereg, a tehetetlenség őrjöngő haragot csal mellkasomba, hangosan szólalok meg.
Már nem érdekel. Nem… nem érdekel semmi. Se a fájdalom, se a halál. Gyűlölöm, ahogy velem bánik. Miért? Mit ártottam neki, hogy ezt érdemlem?
- Ez nem kényelmes nekem!
Nem kapok választ, levegőért küzdve szorítom össze szemeimet.
Minden perc egy fájdalmas, soha véget nem érő örökkévalóságnak tűnik.
Tompa ütődés ébreszt fel a bágyadt, bódult kómából, amibe a fájdalom taszított, meggyötört testem zsibbad a zuhanástól. Remegve nyitom ki a szemeimet, gyűlölettől izzó tekintettel pillantok fel a lovon ülő férfira. Nem néz rám.
- Tegyétek rendbe, aztán hozzátok fel a hallba! Adjatok neki valami inget, egyenlőre azokból amilyeneket a többiek hordanak a későbbiekben meg meglátom, hogy mi az amit megérdemel. – Rideg, hidegvérű utasítás, a ló patáinak távolodó dübörgése jelzi távozását.
Megkönnyebbülten ernyednek el eddig görcsbe rándul izmaim, s csupán most döbbenek rá, hogy a házat őrző katonák már talpra állítottak.
„Tegyétek rendbe…”
Mintha egy tárgy lennék. Egy élettelen, érzések nélküli fadarab. Egy senki.
Összeszorul a torkom, a kétségbeesésbe merülve, ellenkezés nélkül engedem, hogy bevezessenek a piszkos házba, s ott a rabszolgák veszik át a helyüket.
Beszélgetés zaja, a testőrök kiadják az utasításokat.
Nem értem, amit beszélnek. Nem akarom érteni. Nem figyelek rájuk.
Semmire nem figyelek. Semmi nem érdekel.
Két fiatal nő vezet egy ablakok nélküli szobába, apró gyertyalángok fényében kezdik el levenni a ruháimat. Halott, mozdulatlan rongybabaként engedem, hogy levegyék az ingemet, megrezzenek, mikor a nadrágomhoz érnek.
- Ne érj hozzám! – Durván lököm el a rabszolga kezét, lesújtó, parancsoló tekintetemtől megrezzen. – Kifelé! Egyedül is meg tudok mosakodni. – Egymásra pillantanak, majd némán hagynak magamra, s pár másodpercig ledöbbenve meredek utánuk.
Szolgalelkű emberek… olyanoknak is engedelmeskednek, akiknek nem kéne, csak mert határozott utasítást kaptak. Szánalmas.
Az kicsi vizestálhoz lépek, bűzölgő szappan fekszik az asztalon, undorodva nyúlok hozzá.
Piszkos, látszik, hogy sokat használták, s a jéghideg vízbe dobom, hogy leázzon róla a legundorítóbb, legpiszkosabb réteg.
A mozgó víztükrön kísérteties táncot jár a gyertyák meleg, barátságos fénye, megborzongok a félelemtől. Minden olyan rideg, olyan idegen. Minden olyan… olyan más…
Ennek nem így kéne lennie. Nekem nem itt van a helyem…
Levetkőzöm, lassú mozdulatokkal mosakszom meg. Semmi értelme ellenkeznem… ha nem tisztán megyek ki, akkor kényszeríteni fognak, ráadásul megőrülök az érzéstől, hogy piszokréteg borítja a testemet.
A hideg víz szinte csíp, az olcsó szappan bűzétől megfulladok, érzem, ahogy marja elkényeztetett bőrömet. Nem ilyen szerekhez vagyok szokva. Meleg vízhez és gyógyfüves, drága fürdőolajakhoz.
Összeszorítom ajkaimat, mellkasom nehéznek tűnik a veszteség nyomasztó érzésétől. Most először tudatosult bennem igazán a helyzetem szörnyűsége… most először érzem át a komor valóság visszafordíthatatlanságát.
Már soha nem lesz olyan, mint amilyen régen volt.
Elszorul a mellkasom, ismét mardosó könnycseppek fojtogatnak.
Nincs menekvés. Senki nem fog megmenteni. Otthon valószínűleg azt hiszik, hogy meghaltam. Nem fognak keresni, és még ha keresnének is, kizárt hogy megtalálnak.
Többször átmosom koszos testemet, majd undorodva húzom magamra a kisasztalon lévő fehér vászoninget. Az anyag túlságosan nagy rám, szinte a térdemig ér, de egyáltalán nem zavar.
Ismét bejön az egyik fiatal lány, üres tekintettel veszi el a koszos ruháimat, megrezzen, mikor halkan megszólalok.
- Hol van a többi ruhám? – Rám pillant, egy röpke másodpercig értetlenség csillan a mélybarna szemekben, majd halkan, félénken szólal meg, tekintetét a földre süti. Fél tőlem? Nem tudom.
- Nincs több. – Szemeim tágra nyílnak, a kényelmetlenség, a kiszolgáltatottság szorongató érzése felerősödik, ahogy elképzelem, hogy egy szál lenge ingben mászkálok mások előtt, minden porcikám megborzong a gondolattól.
Ajkaim megrezzennek, hogy további kérdésekkel enyhítsem a kíváncsiságomat, de a félénk lány elsuhan a sötét ház szűk folyosóján.
Értetlenül nézek utána, s összerezzenek, mikor a másik rabszolga hangja töri meg a csendet.
- Mostanában mindig ilyen. Retteg. – Közelebb lép hozzám, vékony, gyönyörű, egzotikus szépségű lány, arca szépen ívelt, de tekintete üres, érzéktelen. – Ahányszor egy új rabszolga kerül ide, valószínűbbé válik, hogy megunja őt a gazdánk. – Összeráncolom a homlokomat, hátrébb lépek.
Megunja? Ezt hogy érti?
Nem… felesleges játszanom a naiv gyermeket. Pontosan tudom, hogy érti.
Megfeszülnek izmaim, ökölbe szorítom kezeimet, most látom csupán, hogy rajta is csak egy hosszú, fehér ing van.
- Mi történik azokkal, akiket megun?
Rövid, feszült csend.
- Ki tudja? Csak annyit tudunk, hogy soha többé nem látjuk őket. Vagy halottak, vagy eladta őket másnak. – Fény szűrődik be a folyosó végéről, megfeszülnek izmaim, mikor meglátom közeledni a testőröket. Kihúzom magamat, a kezeimet összefonom a mellkasom előtt.
- Attól nem kell félnetek, hogy miattam un meg másokat. Nem áll szándékomban szórakoztatni őt.
A választ már nem hallom, talán nem is kaptam, a testőrök a felkaromnál fogva húznak maguk után, és én mérgesen megtorpanva tépem ki kezemet a szorításból.
- Tudok menni egyedül is! – Az egyik őr dühösen szisszenve fordul hátra, de mikor meglátja megvető, határozott pillantásomat, néma grimasszal várja meg, hogy elé érjek, és hátulról követve kísér át egy másik épületbe.
Ha eléggé felidegesítem, lehet hogy ki tudok harcolni magamnak egy gyors halálítéletet…
Ajkamra harapva hajtom le a fejemet, elmerülök kavargó, zavaros gondolataimban. Bárcsak ne lenne ilyen nehéz… ilyen nehéz elfogadni a halál gondolatát. Megbékélni a véggel…
Egy ilyen helyen… senki nem fog megsiratni… senki nem fogja tisztességesen eltemetni a testemet… senki nem fog sírhelyet állítani nekem, virágokkal és emlékirattal.
Elérjük a birtok közepén álló hatalmas épületet, az őrök bevezetnek a tágas fogadóterembe. Körbenézek, a helyiség óriási, de nem olyan díszes és pompázatos, mint a mi otthonunk előtere. Valószínűleg vagyonos család, de nem főnemesi származásúak. Elhanyagolt, kihasználatlan palota. Milyen gyönyörű lehetne.
Családi címert, portrékat keresnek szemeim, de a falon semmi olyan műalkotás nincs, ami árulkodna arról, hogy hol vagyok. Még a nevét sem tudom.
Szemem sarkából látok egy sötét alakot közeledni, felé villannak dühös szemeim. Gőgösen emelem fel a fejemet, állom durva, lenéző pillantását. Úgy néz ki, mindketten megvetjük a másikat. Pompás.
Elhalad mellettem, de nem szól hozzám, egy pillanat erejéig elbizonytalanít a viselkedése.
Azt hittem, idejön. Miért hivatott ide, ha most egy szóra sem méltat?
- Kaját! – Csettint egyet, s látom, ahogy a szomszéd teremben gyors sürgés-forgás veszi kezdetét. Lassú, kecses léptekkel sétál az ajtóhoz, kíváncsi tekintetem most először méri fel alakját. Magas, a vállai szélesek és erősek… látszik a megjelenésén, hogy harcos. Vajon hány életet ontottak már ki azok a kezek?
Egy hosszú, szinte földig érő fürdőköpenyben van, a fekete anyag lágyan öleli alakját, szinte belefeledkezem.
- Mire vársz még? Kövess! – Összerezzenve zökkenek ki a különös ábrándok furcsa világából, meginogok a durva parancstól, izmaim megfeszülnek, ahogy félénken hátrálok egy lépést, de arcom nem rezzen.
- Van nevem is. Nathaniel de Clarence. – Biztos, hogy ismeri a családomat. Ismernie kell. Rájön, hogy ha kiderül, hogy egy főnemesi származású fiatalt tart rabszolgának, az az életébe kerülhet. Csak el kell mondanom neki… igen…
Ha elmondom, hogy ki vagyok, megrémül és elenged…
… ugye?
- Senki nem kérdezte. Úgy nevezlek, ahogy én akarlak és te hallgatni is fogsz rá! - Elém lép, a mozdulatai olyan gyorsak, hogy jeges reszketés fut végig gerincemen a félelemtől, minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne hátráljak egy lépést.
Nem mutatok félelmet.
Nem félek tőle. Egy féreg, egy senki a szememben. Azt se érdemli meg, hogy rá nézzek.
Mégis… mégis mit képzel?
Ökölbe szorulnak kezeim.
- Nem vagyok a tulajdonod te arrogáns…
Bennem reked a folytatás, szemeim tágra nyílnak, minden olyan gyorsan történik, hogy felfogni sincs időm.
Éles fájdalom, levegőért kapnék, hogy felnyögjek, de a torkom nem enged.
Szorítja.
Fáj. Perzselnek az ujjai, a tekintetét durván szúrja riadt pillantásomba.
Mellkasom reszketve küzd levegőért. Felesleges próbálkozás.
Izmaim elernyednek, elmém elsötétedik.
Nyöszörögnék, de képtelen vagyok hangokat kiadni. Ne… ne… fáj… megfulladok… nem akarok… nem akarok meghalni…
- Mától az enyém vagy! Ha nem akarsz rosszat annak a szép kis pofikádnak, akkor nem használod feleslegesen. Most pedig velem jössz és meg sem nyikkansz csak ha kérdezlek. Pislogj ha megértetted! – Nem mozdulok, mereven nézek a szemeiben.
Gyors halált akartam. Megkaptam. Csak pár másodperc. Már csak pár másodperc, kibírod.
Kibírod.
Sötét, egyre mélyebb sötétség szívja magába elmémet, minden porcikám sikít, de nem pislogok. A szemeim mintha égnének, mardosnak a könnyek, de nem pislogok.
Nem… nem pisloghatok. Ezt akartam, nem? De… ezt akartam… akkor miért? Miért nem vagyok rá képes?
Apró pislantás, szinte meg sem történt, de mindketten tudjuk, hogy megfutamodtam. Mindketten tudjuk, hogy győzelmet aratott fölöttem.
Zihálva küzdök levegőért, keserű harag árad szét mellkasomban. Keserű, marcangoló düh. Magamra vagyok dühös. Gyenge vagyok.
Miért… miért kapaszkodom ehhez az élethez, mikor már semmi jót nem tartogat számomra?
Zihálásom egyik pillanatról a másikra marad abba, ahogy a nyakamhoz hajol, ajkai szinte bőrömet cirógatják. Szemeim tágra nyílnak, pihegve kapkodom a levegőt, testem szinte a falba simul, ahogy hátrálni próbálok tőle.
A lehelete forrón csiklandozza a bőrömet, a megszokott fagyos undor mellé perzselő borzongás vegyül.
Mély levegőt vesz, mintha ragadozó vadállatként venne szagmintát a legújabb zsákmányáról.
Émelygés, hányinger rántja görcsbe gyomromat.
- Milyen idős vagy? – Végre elhajol tőlem, s hirtelen ágyékomra markol.
Elfojtott nyögés tör utat magának ajkaim közül, szemeim tágra nyílnak az érintésétől, testem beleremeg, ahogy megszorít. Összeszorítom fogaimat, a megalázottság, a tehetetlenség keserű íze szétárad számban.
- Tizenhét… - Megadó suttogás, elhaló sóhaj.
Legszívesebben felzokognék.
Gyűlölöm, ahogy rám néz. Gyűlölöm, ahogy megérint… nem akarom… nem akarom, hogy hozzám érjen… rosszul vagyok tőle…
Ismét az étkező felé indul, néhány hosszú másodpercig csupán tekintetemmel követem mozdulatait, majd lassú, tétova léptekkel megyek utána.
Oldalról is látom, ahogy önelégült, kárörvendő vigyorra húzódnak ajkai. Rosszul vagyok tőle.
Leül, s én olyan lassan sétálok mellé, amennyire csak lehet, próbálom húzni az időt, pedig tudom, hogy ezzel nem kerülöm el az elkerülhetetlent.
A földre mutat, szemeim tágra nyílnak. Ugye nem gondolja, hogy…
Hirtelen markol vállamba, egy erőteljes, durva mozdulattal ránt a földre, lábaim könnyedén adják meg magukat, s összerogyva támaszkodom meg magam mellett a földön, dühös pihegéssel kapkodom a levegőt.
- Tudd hol a helyed…Nathe. – Hozzám ér. Lágy, vérfagyasztóan gyengéd cirógatás.
Mintha egy kisállat lennék. Egy egyszerű állat…
Könnybe lábadnak szemeim, ajkaimat összeszorítom. Nem nézek fel rá.
- És most etess szépen! – Egy szőlőfürtöt nyújt felém, felemelem arcomat, érzem, hogy felháborodásom, haragom megcsillan dühös tekintetemben. Legszívesebben a gyomrába vágnám az asztalon lévő kést.
Érdekes tervek, jelenetek játszódnak le fejemben, de nem mozdulok. Elkapna… tudom… még várnom kell.
Egy jobb alkalomra. Egyszer hibázni fog, és én tétovázás nélkül használom majd ki az alkalmat. Így kell lennie…
- Ha ügyes vagy, kaphatsz jutalmat. Elsőként is, hogy nem kell a többi szolgával aludnod. Az ágyam előtti szőnyeg nem is olyan kemény, mint amilyennek elsőre látszik. – Összeszorítom fogaimat, magamba fojtok egy gúnyos felhorkanást.
Mégis… mit képzel?
Még ha ingyen ajánlaná fel, akkor sem aludnék egy szobában vele… maximum azért, hogy éjszaka megfojtsam a saját párnájával.
Képes lennék kioltani egy életet? Nem vagyok biztos benne… a fenébe is…
- És mi van ha nem vagyok ügyes? – Kihívó, dacos pillantással emelem fel arcomat.
Éles, durva fájdalom hasít sebes, megduzzadt ajkamba, ahogy belemar, hangosan felnyögve szorítom össze szemeimet, testem beleremeg a kínba.
Érzem, ahogy meleg, égető vércseppek csurrannak végig államon, reszketeg mozdulattal szorítom ökölbe kezeimet.
Enyhül a szorítás, de a fájdalom nem.
- Most pedig adj ennem… Nathe. – Elenged, s én ajkaimra simítom remegő ujjaimat, puhán letörlöm a szivárgó várcseppecskéket. Összeszorítom a fogam, alig észrevehetően mászom hátrébb, de tudom, hogy felesleges… még mindig elér.
Lopok még pár rövid pillanatot, rendezem a légzésemet, majd makacsul, határozott, gyűlölettől izzó pillantással nézek a szemeibe.
- Nem! – Élesen sziszegem a rövid szót, s ezután minden elsötétül.
Éles fájdalom, testem szinte felrepül a levegőbe.
Hátrazuhanok, erőtlenül csúszom egy-két métert a földön, köhögve kapok levegőért, a mozdulattól akaratlanul is apró vértócsát köpök a márványpadlóra.
Fáj. Annyira... annyira nagyon fáj.
Reszketve simítom ujjaimat arcomra, a zsibbadó fájdalom lüktet, mardossa érzékeimet.
Megütött. Úgy ahogy eddig egyszer sem.
Mond valamit, de nem hallok semmit. Sípol a fülem, minden porcikám üvöltve ellenkezik a fájdalmak ellen. Elég volt. Nem akarok többet… nem akarok többet…
Mikor lesz már vége?
Hiszen még el sem igazán kezdődött…
Legszívesebben üvöltenék, de nem adom meg neki ezt az örömöt. Kábán, szédülve ülök fel, s csupán ekkor jövök rá, hogy a lendülettől felcsúszott az ingem, szinte teljesen szabadon hagyva meztelen testemet.
Felrántom lábaimat, remegő kezeimmel lehúzom az inget, és összekuporodom a földön.
Lassan kitisztul a tekintetem, ahogy a fájdalom égető lüktetése csitulni kezd, úgy tisztulnak ki érzékeim.
Nevet.
Megremegek.
Nevet.
Miért nevet?
Kinyitom könnybe lábadt szemeimet, kicsit megnyugszom, mikor látom, hogy még mindig a széken ül, amitől immáron kellő távolságban vagyok.
Félre dönti a fejét, mohó, vészjósló kíváncsisággal, kegyetlenül kárörvendő tekintettel issza a látványomat. Látom, ahogy rám néz. Érzem. Szinte… vetkőztet a tekintetével.
Ne… mit fog tenni?
Félek… annyira félek… nem akarom… nem akarom így.
- Tudtam, hogy fiatal vagy... de nem gondoltam volna, hogy olyan szerencsém van, hogy kifogok egy szűz fiúcskát. – A tekintete éles, gyilkos pengeként szúr mellkasomba, szemeim tágra nyílnak, megfagy ereimben a vér.
Az arcom mintha égne, érzem, hogy kivörösödöm.
Nem tudom, hogy a dühtől vagy a zavartól… valószínűleg a második.
Újabb nevetés. Visszhangzik füleimben.
Vad, émelyítő borzongás kerít hatalmába.
A szívem őrülten zihál, rettegve sikít mellkasomban, szinte lehetetlenné teszi a légzést.
Nem szólalok meg. Nincs mit mondanom, és valószínűleg ha meg is kísérelném, kudarcba fulladna a próbálkozás. A pánik, a félelem tombol testemben, szinte lebénítja izmaimat, érzékeimet, gondolataimat. Mindent… lehetetlenné téve, hogy védekezzek ellene.
Reszketek, felemelem arcomat, hogy dühösen, mégis riadtan álljam gúnyos, kárörvendő pillantását. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen és könyörtelen? Hogy képes így viselkedni másokkal? Hát nem látja… nem látja, hogy életeket zúz porrá?
Nem tudom, mit tegyek. Képtelen vagyok… képtelen vagyok gondolkodni. Ki kell találnom valamit. Akármit… ki kell jutnom innen. Nem tudom hogyan… nem tudom hová… csak el innen. Messze… olyan messze, hogy ne érjenek utol ezek az éjfekete, gyilkos szemek.
Életem végéig kísérteni fog ez a kép.
Életem végéig? Számomra ez a kifejezés értelmét veszti. Ki tudja… percek, esetleg órák kérdése, de a vég pillanata fenyegetően közeledik.
Hosszú, feszültségtől terhes csend ereszkedik ránk, lassan csitul reszketésem, az éles fájdalom zsibbadó, tompa lüktetéssé válik, kapkodó lélegzetvételeim lelassulnak.
Tudom jól, mire vár… arra vár, hogy megnyugodjak… hogy akár egy pillanatig is, de biztonságban érezzem magam… hogy legyen egy röpke másodperc békém, és utána még könnyebben megtörhessen a kegyetlenségével. Hát ebből nem eszik!
Feszülten figyelem rezzenéseit, a legrosszabbra számítok minden áldott pillanatban.
Hátradől a széken, egyik lábát lustán átveti a másikon, ajkain a szokásos kegyetlen, önelégült vigyor honol.
Megrezzenek, ahogy selymes hangja töri meg a csendet.
- Rendben. Tehát nem akarsz etetni… akkor keressünk valami mást… még választási lehetőséget is kapsz. - Rövid szünetet tart, szemei könyörtelen ravaszsággal villannak. Bennem reked a levegő, izmaim megfeszülnek. – Az első: ezentúl nem kapsz ruhát, és anyaszült meztelenül leszel egész nap… - Rövid hatásszünet, riadt szemeim tágra nyílnak.
Elérte amit akart, s én képtelen vagyok arcvonásaimról elrejteni a kétségbeesettséget.
Jeges hányinger kerít hatalmába, a torkomban lévő hatalmas gombóc nem enged lélegezni.
Elégedett lehet, hogy megtalálta az egyik gyengepontomat.
Reszketve szorítom össze ajkaimat, éles fájdalom hasít bőrömbe, körmeim végigkarcolják a hűvös márványt.
A csend hosszúra nyúlik, reszketeg, rekedtes hangom töri meg.
- Mi a másik? – Elégedettsége kiül arcára, nyilván már várta a kérdést.
Kicsit szétnyitja lábait, s a fürdőköpeny alól kivillan merevedése
Az előző kétségbeesettség semmi volt ahhoz képest, amit most érzek.
Ajkaim megreszketnek, légzésem felgyorsul, minden izmom könyörög, hogy hátráljak, de félek, hogy követne.
Jelenleg legalább kartávolságon kívül vagyok.
- A második az, hogy enyhíted a vágyamat a csinos kis ajkaiddal. – Ragadozó pillantással mered reszkető, véres számra, ösztönösen rázom meg a fejemet, szinte pánikolva, szinte kérlelő pillantással. Nem… ezt nem… soha…
Soha…
Soha nem csinálok olyat.
Undorító… a gondolattól is hányingerem van, hogy egy másik férfi hímtagját…
Beteg… ez nem normális… ez így… nem normális…
Miért? Miért történik ez?
Ajkaim elé kapom kezemet, s a vigyora kiszélesedik. Düh, keserűség, félelem, gyűlölet árad szét bennem. Olyannyira idegenek és ismeretlenek ezek az érzések.
Az eddigi életem nyugodt volt és boldog. Mindent megkaptam és hálás voltam érte… soha nem éreztem igazi gyűlöletet, igazi keserűséget vagy dühöt. Félelmet talán… de az sem volt ilyen mardosó, ilyen szívszorító.
Mit… mit kéne tennem? Egyáltalán van kiút? Van esélyem megmenekülni, vagy a jövőm megváltoztathatatlan?
- Nem maradhatna inkább az etetés? – Szavaim halkak, hangom megreszket mellkasom zihálásától.
Megint az a gúnyos, hátborzongató kacaj.
Élvezi. Látszik rajta, hogy mennyire élvezi. Visszataszító.
Ujjaim bizseregnek, még soha nem éreztem vágyat, hogy valakinek addig szorítsam a nyakát, míg kileheli élete utolsó szikráit… eddig…
- Nem. Előbb kellett volna gondolkodnod… - Rövid szünet, gúnyosan teszi hozzá becenevemet. - …kicsi Nathe.
Megremegek, lassú, nyugodt mozdulatokkal állok fel, közelebb lépek hozzá, mintha elhatároztam volna magam. Minden porcikám reszket, fogalmam sincs róla, hogy mit művelek.
Nem gondolkozom.
Elönti elmémet a menekülés ellenállhatatlan kényszerérzete.
Észre sem veszem, meztelen talpaim kifelé visznek a szobából. Rohanok.
Észveszejtő, gondolkodás és terv nélküli rohanás.
Hallom a hangját, az őrségért kiált.
A hallban az ajtó mellett két felfegyverzett féri áll, szemem sarkából látom csupán, hogy elindulnak felém. Az ösztönöm a másik irányba hajt.
Lépcső. Tudom, hogy ha felmegyek, nincs kiút. Nem is kiutat keresek… a menekülésről már lemondtam.
Hogy mit keresek? Nem tudom. Egy apró zugot, egy helyet, ahol egyedül lehetek. Ahol kisírhatom magamból a kétségbeesettségemet… ahol önszántamból kilehelhetem az életem utolsó, legyengült szikráit.
Léptek dübörgése mögöttem. Gyorsabbak nálam, a szívem zihálása vetekszik a gyors léptek dobbanásaival.
Lépcső, lépcső, lépcső.
Felérek az emeletre, de nem állok meg… nem állhatok meg.
Befordulok az első nyitott ajtón, sikolyom visszaverődik a tágas szoba falairól, ahogy talpam megcsúszik a nedves kövön.
Elcsúszom, hangos csobbanással zuhanok a terem közepén lévő medencébe.
Köhögve, zihálva emelkedem ki, a derékig érő habok lágyan simogatják testemet. Folynak a könnyeim, de vizes arcom elrejti gyengeségemet. Az őrök belépnek az ajtón, tudják, amit én: már nem menekülök innen. A teremnek csak egy ajtaja van, és ők abban állnak.
Hátrálok a vízben, a medence legtávolabbi faláig sétálok, s az őrök mögött Ő tűnik fel. Lassú, komótos léptekkel sétál be, nem erőltette meg magát az üldözéssel.
A szemeiben harag és elégedettség csillog egyszerre, vigyora többet rejt, mint kegyetlenséget. Mindenem reszket, hiába próbálom elfordítani arcomat, tekintete rabul ejti szemeimet. Nem ereszt. Félek. Rettegek. Nem akarom…
- Rendben. Így is játszhatjuk. – Halkan, vészjósló nyugalommal szólal meg, szikrázó tekintete az őrök felé villan. – Kifelé. – Engedelmesen hagynak minket magunkra, az ajtó csapódása visszhangzik füleimben.
Ne…
Egy pillanatra sem engedi el tekintetemet, leveszi magáról a köpenyét, és a vízbe lép. Reszketve, kétségbeesetten figyelem mozdulatait, mosolya helyén már komor kegyetlenség és nyers durvaság honol. Ne… ne…
- Ne… - Halkan suttogva mászom ki a medencéből, s szemeim ekkor megakadnak menekülésem kulcsán. Milyen egyszerű… milyen nagyon egyszerű…
Gyors léptek, nem gondolom át őket, már az erkélyen vagyok, reszketeg mozdulatokkal mászom fel a korlátra.
A napsugarak forrón cirógatják vizes bőrömet, mégis mindenem remeg, elszédülve nézek le az alattam tátongó mélységbe. Csak egy emelet, de tudom, hogy bőven elég arra, hogy elérjem a célomat.
Az erkélyajtóba lép, szemeim tágra nyílnak, ahogy meglátom közeledni.
- ÁLLJ! – Hangosan, kétségbeesetten kiáltok, s ő kíváncsi tekintettel áll meg. Gúnyos érdeklődéssel fonja össze karjait mellkasa előtt.
Vár.
Zihálva rendezem kapkodó lélegzetvételeimet, izmaim megfeszülnek a félelemtől.
Én nem… nem akarok meghalni… még nem…
Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz vége. Hogy ilyen korán… tizenhét év… tényleg csak ennyi adatott volna meg nekem?
- A családom gazdag és befolyásos. Bármit… bármit megadnak neked, ha hazaviszel. – Halkan, határozottan ejtem ki a szavakat, pedig még mindig reszket a mellkasom. Utolsó, reménytelen próbálkozás, már a pillantásából is látom, hogy nem érdekli az ajánlatom.
Miért nem? Én csak egy egyszerű senki vagyok a szemében. És bármit megkaphatna értem.
Minden rabszolgatartó kapva kapna a lehetőségen. Vagyon… befolyás… akármi… az apám akármit megadna, tudom…
- Nem érdekel. Még valami? – Közelebb lép, s én egy egész apró lépést hátrálok a vastag korláton, kezeimet felemelem, ahogy egyensúlyozok.
Félek a haláltól.
Szánalmas vagyok. Olyan mély… nem fog menni…
Pedig milyen csodás lenne…
Repülni… igazán… igazán szabadnak lenni… legalább utoljára…
Érezhetném az eddig soha nem érzett szabadság édes ízét… talán mégis… talán mégis menni fog.
Lehunyom szemeimet, az egyensúlyomat elveszítve dőlök hátra, testemet simogatja a lágy, nyári szellő.
Durva érintés, erőszakosan ránt vissza a puha repülésből, felnyögve zuhanok előre. A csuklómat szorítva ránt magához, reszkető, vizes testem meztelen mellkasához simul.
Fellélegezni sincs időm, igazán azt sem fogom fel, hogy még élek, ő már a torkomat szorítva lök a durva kőkorláthoz, tekintetében őrjöngő harag tombol.
- Hogy merészeled? Azt hiszed meghalhatsz azelőtt, hogy kiélveztem volna a testedet? – Kegyetlen vigyor, a hajamba tép, hátrarántja a fejemet, s én felnyögök a fájdalomtól, kezeim remegve csúsznak a vállára. Nem tudom eltolni magamtól. – Azok után, hogy mennyit fáradoztam, hogy megszerezzelek…
A hajamnál fogva rángat vissza a szobába, egy lendületes mozdulattal lök a medencébe.
Hangos csobbanás, szinte azt sem tudom, merre van a medence alja és merre a felszín, a gondolataim kavarognak, szédülök, émelygek.
Levegőért kapok, de víz ömlik tüdőmbe, zihálva egyenesedem fel, köhögve kapkodom a levegőt.
Hosszú percekig szenvedek, hogy visszanyerjem az irányítást testem felett, lassan felfogom a fájdalom zsibbasztó érzését, a tehetetlenség égetését, a düh, a harag perzselő szikráit. Megint érzek mindent, amit soha… amit soha nem akartam érezni.
Könnyeznek szemeim, remegve emelem fel tekintetemet, s felsikítok, ahogy a hajamba markolva ránt magához.
A medence szélén ül, lábai a vízbe lógnak, s engem közéjük ránt, alig néhány centire van ajkaimtól hasához feszülő merevedése, tekintetem gyűlölettől izzik, ahogy felnézek rá.
- Soha! – Zihálva sziszegek, s ő felmorranva nyom le a víz alá, nincs időm levegőért kapni, kezeimmel a hajamat markoló csuklóját karmolom, de képtelen vagyok lehámozni magamról.
Hosszú másodpercek telnek el, szinte elkábít az oxigén hiánya, vergődve szenvedek, kapálózom, de nem tudok kitörni a víz alól.
Megöl.
Nem baj. Talán nem is baj.
Megteszi, amihez én gyenge voltam.
Kiránt a vízből, s én ösztönösen kapok levegőért, köhögve, zihálva lopom mohón az éltető oxigént. Mindenem reszket, s ő ismét, fenyegető pillantással ránt közelebb magához. Ujjaim a combjaira csúsznak, megtámaszkodom rajta, körmeim bőrébe vájnak.
Zihálok, de határozottan ejtek minden egyes szót.
- Esküszöm… ha a számba dugod, neked jobban fog fájni, mint nekem!
Szerkesztve Silvery által @ 2011. 06. 07. 21:22:11
|
|
