A napokban értesített róla atyám, hogy új tanárt kapunk, mivel az elõzõek közül senki sem állta meg a helyét. Nem azért, mert olyan neveletlenek, ostobák vagy mûveletlenek lettünk volna két testvéremmel. Éppen az ellenkezõje volt igaz: okosak, rendkívül kreatívak, mûveltek, virtuózok voltunk mindannyian.  De volt egy titkunk… Egy hibánk…

Szüleim szerint áldás, szerintem átok érinti családunkat: egy õsünk vízitündér volt, így családom többi tagja ért a vízmágiához… Viszont én más vagyok. Születésem óta mindent megfagyasztok, ami a kezemhez ér.  Elõzõ tanáraim segítségével sikerült elérnem, hogy a kesztyû feleslegessé váljon, azonban az érzelmeimet nem tanultam meg kordában tartani, így balesetek a mai napig elõfordulnak.

Izgatottan vártam a mai napot, hiszen megérkezik a hölgy, akirõl már annyit hallottam. Az erdei sétám, a hegedûórám alatt végig zaklatott voltam. Mi lesz akkor, ha miattam ismét el fog menekülni õ is? Ha baleset történik? Ha újra bántalmazni fog Thomas? Ha a szüleim mérgesek lesznek és megbüntetnek, amiért nem vagyok képes kontrollálni magam? Félek, félek, félek…

Ismét következményekkel járt az erõs érzelmi reakcióm: a hegedûm jéggé fagyott, majd édesanyám elõtt darabokra tört. Igyekeztem összehúzni magam olyan kicsire, amilyenre csak tudtam. Ekkor megéreztem a vállamon a kezét.

-          -   Nincsen semmi baj, Daniel fiam. Hamarosan nem fog ilyen baleset történni. Megígérem. – mosolyogva beletúr a hajamba, mire megnyugszom. – Most pedig menj, szedd rendbe magad. Omocha kisasszony hamarosan itt lesz.

Megkönnyebbülten sietek a szobámba. Miután bezártam az ajtót, nekidõlök s lassan a földre csúszom. Könnyeim apró jégkristályokként telepszenek meg az arcomon. Sosem leszek normális… Miért nem lehetek az…? Soha nem lesz így senkim, aki szeretne…

Nagyot sóhajtva lecsippentem az apró kristályokat az arcomról, felöltöm az ünnepi ruhámat, ezüstös hajamat simára fésülöm. A tükörben saját, jégkék szemeim néznek vissza rám. Nagyot sóhajtok, majd elindulok a szalonba. Nem szeretném, ha már az elsõ napon megsérteném a hölgyet.

Amikor megérkezik, izgatottan felpattanok. Valóságos istennõ áll elõttem! Gyönyörû, hosszú, lángokhoz hasonló, dús hajkorona keretezi tündékhez hasonló arcát. Igézõen szép kék szemekkel áldotta meg a sors, melyekbe ha sokáig nézel, elveszel.. Ajkai formásak, teltek, csókra csábítanak. Elegancia és elfojtott vadság sugárzik minden mozdulatából…

Valami megmozdult bennem. Egy olyan érzés, amit még sosem éreztem. Féltékenységgel társult vágy… Keserû boldogság…

Alig észrevehetõen megrázom a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim, azonban a tekintetemet nem tudom levenni róla. Mintha megbûvölt volna… Igyekszem minden érzésemet magamban tartani, s a sok rutinnak köszönhetõen sikerül is. A formális bemutatkozást hallgatom.

-          Fiúk szeretném bemutatni az új magántanárotokat, illetve Tony nevelõnõjét- megálltak tõlünk alig pár méterre.

-   A nevem Brigitta Omocha, remélem jól ki fogunk jönni- mosolyodott el, amitõl csak még szebbnek láttam.

-   A nevem Tony Gray.  12 éves vagyok. Isten hozott nálunk-nyújtott kezet neki kisöcsém, majd mosolyogva felénk nézett, hogy jól csinálta-e. Ezután rajtam volt a bemutatkozás sora.

-   Daniel Gray vagyok, a középsõ a három fiúgyermek közül- mutatkoztam be óvatos fejbiccentéssel a helyemrõl. Nem mertem közelebb menni hozzá, nehogy izgalmamban elrontsam elsõ napját. Érzelmeimet elzártam a külvilág elõl.

-   Thomas Gray, a legidõsebb- lépett elé bátyám, majd miután egy sunyi pillantást vetett rám, érzéki kézcsókot lehelt Brigitta kézfejére, majd kacéran rámosolygott. Ha pillantással ölni lehetne, bátyám már halott lenne, az biztos!

-   Elnézést Mrs. Gray, amikor azt emlegette, hogy gyerekek nem gondoltam volna, hogy ilyen… idõsek- mosolyodott el a hölgy, majd a szüleim felé fordult.

-    Sajnálom, hogy nem említettem meg- szabadkozott- Daniel 18 éves, Thomas pedig 20- magyarázta anya.

-    Szerintem a két idõsebb Graynek nem tudok semmi újat tanítani- zavar futott át az arcán, amit édesapám szeretett volna elûzni.

-     Nem emberi tudásra szeretném, ha oktatnád Danielt és Thomast, elsõsorban inkább a víz kezelésének pár egyszerûbb módjára. Hiába 20 éves- mutatott bátyámra- nem képes uralni az erejét. És még van itt valami- felém pillantott, én pedig kissé zavartan sütöttem le a pillantásomat- Képes megfagyasztani a vizet, eddig ez példátlan dolog- mondta atyám értetlenkedve, amivel azt érte el, hogy még rosszabbul éreztem magamat.

-   A jeget én sem tudom uralni- adta tudtunkra a nyilvánvalót- Félig tûz félig víz vagyok, ezek fényében a jég számomra lehetetlen- mondta félszegen mosolyogva.

-    Remélem nem lesz rá szükség- felelte kis szomorúsággal a hangjában, mire a szívem facsarodott össze. Ismételten feleslegesnek, értéktelennek éreztem magamat. Engedélyt sem kérve távoztam bátyám lekicsinylõ pillantásától övezve. Ahogy hallottam még beszélgetésüket, fel sem tûnt nekik az, hogy már nem vagyok ott. De ez így van rendjén. Szomorúan elmosolyodtam, s az ablakhoz sétáltam. Apró jégvirágokkal díszítettem, csak hogy megnyugodjak valamelyest. Szerettem volna nem gondolni Brigittára. Az iránta fellobbanó érzések megrémisztettek; ahogyan az is, hogy bátyám észrevette és ki is fogja õket használni, mint mindig.

Öcsém hangjára riadtam fel gondolataimból. Éppen erre jön a hölggyel! Az alkóvba ugrottam, s magamra húztam a függönyt, míg elhaladtak mellettem. Sosem gondoltam volna, hogy a szobámtól pár méternyire lesz az övé!

Miután Tony elsietett, kikémleltem a függöny mögül. Valamiért nem tudtam levenni egészen addig a tekintetemet róla, míg be nem zárult karcsú alakja mögött az ajtó.

Nagyot sóhajtva indultam el a saját szobám felé. A gyomrom résnyire szûkült. Elterültem az ablakom párkányára épített olvasó részleg puha párnáin, s néztem a messzeséget kizárva a külvilágot.

 A vacsoraidõ eljött, s a közepe táján tûnt csak fel mindenkinek a hiányom. Hiába kérlelt kedves hangon a szolgáló, dörömbölve bátyám, zsémbelõdve az apám, az ajtót megfagyasztottam s úgy is tartottam. Annyira átadtam magam a bánatomnak, hogy csak a magányra vágytam, semmi másra. Nem voltam se éhes, se szomjas. Csakis az erdõk felett átsurranó, leveleket megzörgetõ, szabad szél, a fellegek és a magányom számított. Saját érzéseimmel szerettem volna tisztába jönni, nem pedig az ostobaságokat hallgatni, bátyámat elviselni. Egyszer hagynának magamra…

Újabb kopogás hallatszott a szinte kristályosra fagyott ajtómon. Máshogyan csengett, mint az eddigiek. Azonban nem hallottam a hangját annak, aki a túloldalán állt. Nem is volt számomra most jelentõsége. Hagyjanak magamra… Könyörgöm, hagyjanak már egy napig békén!

Felnyitom szemeimet és arcon csap a rég múlt emléke, mint minden ébredéskor. Felmorranok és felülök. Ujjaimat hajamba mélyesztem. Érzem, a fehér tincsek selymes puhaságát mire felszusszanok és lehunyom szemeimet. Már évek óta nem vágtam le a hajamat. Már olyan hosszú hogy térdem aljáig leér már.  Kimászom lassan az ágyból, mint egy engedély képen hajam leomlik szokott helyére. Lassan sétálok a fürdõm felé. Elég furcsa az élet a kedves és édes lányból egy kegyetlen gyilkoló géppé alakultam egyetlen egy hazug árulás miatt. Mégis helyesnek érzem ezt az utat, mert minden ilyen hazug féregnek pusztulnia kell. Megmarkolom, az ajtófélfát körmeim most karmokként díszelegnek a haragtól. Az a senkiházi volt az elsõ… Élveztem, ahogy kiontottam a vérét. Lehajtom, fejemet hajam szinte mintha parancsolnák, elõre csúszik, könnyeim végigperegnek arcomon. Csak azért alázott meg, mert félvér vagyok. Pedig mi ugyan olyanok vagyunk, mint õk aranyvérûek. Úgy megvetem mindegyik ilyen kétszínû férget. Összecsuklom, és sírásom elõ tör belõlem, mint egy vízesés. A gyengédséget már csak családom felé tudom mutatni, mint egy robot, akit beprogramoztak. Bár… Szerelmes újra nem bírnék, lenni minden férfi csak fájdalmat tud okozni mintha erre, lennének programozva. Nézem a csempét majd lassan erõt merítve felkelek és ledobom magamról felsõmet és bugyimat, amit most a sebek miatt alváshoz használtam. Beállok a zuhany alá. Még mindig elég csúnya az oldalam az a kicseszett féreg végighasította. Felsóhajtok lemondóan majd jól átmosom testemet. Kilépek, megcsap, a hideg összerezzenek. Gyorsan elveszek egy törülközõt és megtörlöm testemet a sebre vigyázva. Szépen összevarrtam nem lesz utána heg hála a magasságosnak. Kilépek a szobába immáron pucéran és a szekrényhez lépek. Széttárom a két szárnyát és méricskélem a bõr felszerelést, na meg a feketepengéjû tõröket. Elmosolyodom, spéciölõ kés az aranyvérûek csak úgy visítanak, ha beléjük mártom vagy akár egy kicsit is megvágom õket. Bezzeg olyankor mindegyik nyüszít. Rohadékok… Mindet máglyán kéne, égetni egyik sem érdemel jobb sorsot. Lehet, hogy édesanyám nem díjazza, hogy a gonosz vámpírokat ölöm, de mást nem tehetek. Lehunyom szemeimet. Nem engedhetem, meg hogy õt bántsák… Kikapok, egy kezeslábast gyorsan felfogom hajamat és belebújok a fekete bõrbe, ami második bõrként simul testemre kiadva tökéletes testemet a legeltetõ szemek számára. Mellem gyönyörûek szép lapos a hasam és darázsderekam van kerek fenékkel valamint hosszú szexi lábakkal megspékelve. Arcom gyönyörû szemeim vörösek és hajam hófehér. Bõröm is hófehér valaki azt hihetné, hogy albínó vagyok pedig nem. Elmosolyodom sok balfasz tényleg albínónak nézett. Felveszem a fegyvertartót és helyükre csúsztatom a fekete tõröket. Végigsimítok a pengéken és elmosolyodom, majd elkomorulok. Mennyi vér tapad hozzájuk. A szabad szemnek nem látszanak fegyvereim ez az egyik elõnye az egésznek. Azt hiszik csak egy magamat illegetõ kis plázapicsa vagyok.  Elnevetem, magamat megnézem magamat a tükörben így én sem látom, a tõröket vigyorgok. Felhúzom a cipõt, ami ugye magas sarkú és elindulok. Leérve becsukok, mindent úgy tûnök el házam elõl és egy közeli sikátorba jelenek meg. Kíváncsi leszek milyen lesz a felhozatal. Kisétálok, az embertömegbe szétnézek, keresek foszlányokat. Egyelõre semmi. Megállok az egyik szórakozóhelynél. Egy aranyvérû, de nem jó szándékú. Belépek a sikátorba egy embernõt fog le éppen meg akarja erõszakolni.

- Hé, köcsög… Keress súlycsoportod bélit.  – vicsorgom, mire felém kapja fejét és elvigyorodik, a csajt elengedi, aki elrohan. Csodás… így kibelezhetem.

- Talán magadra célzol cica baba? – kezd el közelíteni.

- Szeretnéd mi? –vigyorgok, ringatom csípõmet, de mikor hozzám nyúlna, beverem az orrát, amibõl ömleni kezd a vér.

- Te hülye kurva! – ripakodik rám és próbálja elkapni nyakamat, eltáncolok az útjából így nekimegy fejjel a falnak.

- Talán nem fáj? Jaj de sajnálom… –mondom színlelt sajnálattal. Megperdül mire a tökére lépek felvisít, mint egy kislány.

- Te szuka engedj el… - vinnyogja és harciasan villogtatja szemfogait.

- Che... Che… Che… Nem tanította meg édesanyád, hogy hölgyekre nem villogtatjuk a szemfogainkat? –kezdem el morzsolgatni heregolyóit mire már sírva fakad és reszket. – No meg ne megerõszakolunk meg lányokat csak úgy… - erõsen lépek rá mire felordít.

- Esküszöm, ha elengedsz, többé nem csinálok ilyet! –reszket, de érzem, hogy hazudik.

- Hazug pöcs… - vicsorgom és elõrántom, a kést mélyen a szívébe mártom és megforgatom mire a lélegzete is elakad és rángatózni kezd.

Kegyetlen mosolyra húzódnak ajkaim. Kihúzom, a kést végighasítok a késsel hasán, mellkasán és torkán is. Ömlik a vére, de vigyázok, hogy én ne legyek véres nincs kedvem megint mosni egy rohadék vérét a ruhámról. Már visítani sem bír. Kisebb nagyobb vágásokkal tarkítom, karjait megfeszülnek izmai. Majd elegáns mozdulattal lefejezem. Nézem a szánalmas testet, ami végül elporlad, megtörlöm, a fickó ruhájába késemet majd helyére pakolom így újra egy szokásos állampolgár vagyok. Kisétálok és szétnézek, megérzek még egy aurát. Ez erõsebb és kegyetlenebb. Gonosz vigyorra húzódik a szám és neki iramodok. Az emberek között lavírozva csökkentem a távolságot köztem és következõ áldozatom között. Az egyik sikátorba megállok, pont akkor végez, ki egy civil vámpírt felmorgok.

- Hé, te pöcs… Minek ölöd a saját fajodat? –indulok, meg felé mire felém kapja a fejét. Szemei kikerekednek, csak tudnám mitõl fagyott le ennyire. Egy szép irányzott fordulattan hasába rúgok, mire a kukák között landol.

Felköhög és rám vicsorog. – Ne üsd bele más dolgába az orrodat szuka! – felmorgok és elõtte jelenek meg érzem mágiáját így lezárom azt.

- Mit mondtál te genetikai kísérlet… – sziszegek rá bár egy jó fejjel magasabb, sõt többel… Leszarom…

- Sz-u-k-a. –betûzi, el mire elkapom a torkát. – Tudod nõt ütni bûn, de rúgni sport… - hason rúg, mire felszisszenek, a seb felszakadt bassza meg… Hátrébb repülök és elterülök a földön hallom dübörgõ lépteit.

- Rossz húzás volt te senkiházi pöcs… - elõkapom a kést, amin altató van és hasába állítom. Rám néz, majd összerogy. Léptekre leszek, figyelmes eltûnök, a testel. Jobb híján a hálóba cipelem és egy mágiaszívó õsi oszlophoz kötözöm, amit, még ha maga Hercules lenne is, akkor sem tudná felemelni.

Járkálni kezdek elõtte. Elvigyorodom, leszedem róla a felsõt nem is olyan rossz a teste… Állapítom meg magamban. Lemegyek, iszok vért, ami segít végre valahára összegyógyítani a sebet. Mocorgást hallok odafent és szitkozódást. Úgy néz ki az én kis házi ölebem felébredt. Felsétálok, leveszem a tõröket magamról és belépek a szobába.

- Felébredtél kicsi blökim… - vigyorgok, rá mire rám morog. Elkomolyodom. – Most meg szépen csicseregd, el mi a faszomért gyilkolod a civil vámpírokat, akik nem a sötét oldalon állnak. – Kihúzok egy tört és az oszlopba cseszem pont a feje mellett. – Hiába erõlködsz mágiaszívó oszlophoz kötöttelek bénító kötéllel, ami láncból van.

- Te hülye ribanc engedj el… Amúgy sincs, semmi közöd hozzá mit miért csinálok. –vigyorog, rám mire felképelem.

- Ne merj még egyszer lekurvázni vagy kivájom a szemedet és kitépem a nyelvedet. Azután kapsz ajándékba egy kis sósvizet hogy ne nõjenek vissza. –vicsorgom.

- Magadfajta félvértõl mit várni… Mind ilyen… Szánalmasok vagytok… - vigyorog, rám magabiztosan mire teljes erõvel visszaküldöm a golyóit a pöcsével együtt a gyomrába.

- Még egy kibaszott szó és megöllek. – vicsorgom, látom, hogy erre már õ is bekönnyezik. – Most pedig elmondod, mi a faszomért irtod az ártatlanokat. – sziszegem.

Rám néz, de megint elbambul valamin. Mi a fasz érdekes rajtam? SEMMI! Kezd idegesíteni… Felegyenesedem, mire lassan végig mér. Aha… Nem látott még dugni való nõt bár az más tészta, hogy én még érintetlen vagyok. Megint eszembe jutnak, az emlékek észrevétlenül megrázom, a fejemet majd a faszira nézek. Nagyon remélem, hogy beszélni fog vagy gondok lesznek… Számára legalábbis.