|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| yoshizawa | 2011. 02. 20. 11:32:00 | #11531 |
 Karakter: Ivamasza Tomori
Megjegyzés: (Damnonak)
- Nem, és szerintem jobb is, ha nem tudom…- helyezkedek el a vezetőülésben, és indítom be a kocsit.
Folytatnám is szavaim, amikor már kiértünk a főútra azzal, hogy ezért még azelőtt engedj el, mielőtt megtudnám, és egy csoda folytán kiszabadulva nyakadra küldeném a zsarukat, de felé nézve úgy döntök, inkább lenyelem további mondanivalóm.
Most nyugodt. Meg még túl közel vagyunk a roncstelephez is, hamar szerezhetne helyettem másik túszt, ha bedühödik szavaimtól, és lelő.
- Óóó…pedig én azt akarom, hogy találgass. Tehát tippelgess! – összerezzenek hangjától, de próbálom gondolataim egyben tartani, és lázas munkára kényszeríteni agysejtjeim.
Ha tippet akar kapnia kell... Muszáj keresnem egyet, még akkor is, ha most csak olyasmik járnak a fejemben tincseim közt játszó fegyvere miatt, hogy milyen az élet a halál után.
Az első végre a témáról eszembe jut, hogy egy védett hely-e, ahova tartunk. Meg is kérdem tőle:
- Nem, egy panel teteje… még jó, hogy védett, te butus. – szemét… Próbált már kényszer hatására gondolkozni?! Vagy az eszement őrülteknek az a nagy szerencséjük, hogy nekik nem is kell az agyuk használni??!!
- Él…élvezed, igaz? – kérdezek rá vissza keményen, remegésem alig bírom visszafogni.
- Ahogy mondod, aranyom…- suttogja halkan, szenvedélyesen, mielőtt a nyakamba csókolna egyszer, majd még egyszer, mintha tudná én mit szeretek…
Nyaffanva harapok a számba, hogy még véletlenül se hallja meg egy sóhajom se. Már ajkainak ezen apró érintésével úgy felizgat… Belepirulok csak annak a gondolatába, ahogy elképzelem, hogy a fülem, és nyakam helyett máshol kényeztet ilyen érzékien.
De legalább amikor megunja, hogy válasz nélkül hagyom, lemászik rólam azzal, hogy nem semmi egy kölyök vagyok.
Megnyugodva fújom ki a levegőt, és élvezem ki, hogy már nincs a magánszférámban se ő, se a fegyvere, míg magamban azért fohászkodok, teljen egy pár napba, amíg még elérjük a búvóhelyét.
***
Sajnos tényleg karjai közé zárt a nyomorult szerencsétlenség, alig pár órácska elteltével egy kihaltnak tűnő környéken kell behajtanom az egyik családi ház udvarába, gyanítom azért, mert megérkeztünk célunkhoz.
Balsejtelmem beigazolódik, amikor Damno kijelenti a garázs előtt, hogy ő kimegy kinyitni a garázsajtót, nekem pedig be kell hajtanom.
Csábít a gondolat, hogy inkább elhajtok a kocsival, minthogy önként behajtanék a pokol kapuján, viszont Damno… Mintha belelátna gondolataimba teszi hozzá gonosz kacsintással mondanivalójához, hogy felrobbant a kocsival együtt, ha megpróbálok elszökni, valami olyasmivel, hogy kár lenne a szép kis pofámért.
Csak nézek, de nem fordít rám több időt, vagy magyarázza tovább szavait, a fegyvert elrakva cselekszik, vagyis teszi amit mondott. Én pedig… Ha már voltam olyan szerencsétlen, hogy kinyitottam szelencéjét keserűen teszem azt, amire utasított, könnyeimmel küszködve járok be vesztőhelyemre, és veszek búcsút a szabadságtól, amikor Damno bezárja a garázst.
Ami… Ahhoz képest, ez egy bűnöző tanyája elég takarosnak néz ki. Mindig itt húzhatta meg magát egy-egy akciója után vajon?
- Megjöttünk…? – teszem fel naivitásom miatt hangosan a kérdést az autó ajtaját kinyitva. Biccent, majd mielőtt kiszállnék, és felfedező útra indulnék beszéddel is válaszol:
-ÉN megérkeztem egész pontosan. Te pedig takarodsz le a pincébe – tiltakozok, miközben kiránt az ülésről, és fegyverét próbálom megszerezni, de sajnos sikertelenül, azt érem csak el támadásommal, hogy pillanatok alatt lejutok a pince aljára taszításától.
Fáj mindenem, több helyen sérültem meg, viszont végre egyedül lehetek. A fejemre, vagyis legjobban sajgó testrészemre szorítom kezeim, és ott, ahol vagyok kezdek el sírni összekucorodva. Legalábbis amíg az őrült keresztény utánam nem mászik.
Csak azt nem értem miért. A sebekben akarhat gyönyörködni, amiket okozott?! Duzzogva lököm el magamtól, legalábbis amíg nem lő el fejem mellett. A sokktól inkább leeresztem védekezésre felemelt kezeim, és továbbra is csöndesen sírva hagyom, közelebb jöjjön.
- Hadd nézzelek…- kéri az előzőektől sokkal másabb hangon, miközben mellém térdel, rendesen meg is lep figyelmességével. Somolyogni se somolyog, csak komolyságot látok szemeiben, az arcán, amikor látszó sebeim nézi.
Egész helyes ennyire figyelmesen…
- Jól van, ne bőgj. Csak felrepedt a baj szemhéjad és kicsit vérzik a fejed. Megmaradsz. De ha nem erősködsz, most nem itt lennél…
Ez téves, olyan sötéten nézek a szemeibe, amennyire csak tudok, pillantásommal azt sugallva, akkor nem lennék itt, ha nem tettem volna meg azt az idióta fogadást.
- Miért…miért nem engedsz el? Nem…nem mondanám el senkinek, hol a búvóhelyed, csak hadd…hadd mehessek el…- próbálkozok újfent a könyörgéssel, nem valami meggyőzően, könnyeim még mindig folynak. Viszont az az emberiesség amit mutatott az előbb… Remélem ismét úrrá lesz rajta…
- Nem lehet. Te is tudod… - cirógatja meg arcomat. Én pedig tényleg nem értem, miért… Annyi lenne, hogy kinyitja az ajtót, és távozhatok.
El akarok innen menni, minél hamarabb, hogy messze legyek tőle. Nem akarok itt lenni vele. Dacosan húzom is el további érintései elől ismét fejem.
- Undorodj csak tőlem, és félj. Akkor sem fogsz innen elmenni. – von erre visszább keményen, hogy ajkaimra hinthessen egy gyengéd csókot, mielőtt fölvonulna a lépcsőn.
Unottan nézek utána, majd kezdek el újra sírni.
Most nem bántott, de legközelebb mi lesz? Még fegyverem sincs, hogy megvédhessem magam…
Vagyis…
Hitetlenkedve törlöm le újfent könnyeim, és már csak egy kicsit folyó vérem, valamint veszem a kezembe meglepetten a mellettem fekvő pisztolyom. Hibázott…
Boldogan adok a fegyvernek egy puszit, majd ölelem magamhoz. El se hiszem… Hibázott…
Amint visszatér pedig emiatt kényszeríthetem is arra, hogy engedjen szabadon.
Alig telik el egy pár perc, máris rá szegezhetem fegyverem. Viszont… Mielőtt megszólalnék jut túl első döbbenetén, és kérdezi meg hatalmas vigyorral, hogy most félnie kell-e.
Komoly hangon válaszolok igent, bár ez… Nem igazán látom azt rajta, meghatotta volna, pókerarccal dobja a kezében hozott holmikat mellém, és kér meg arra, miközben az elsősegélyládáját kinyitja, valamint elém térdel, hogy ne szórakozzak vele, mert megint megsérülök.
- Nem szórakozok! – ellenkezek elkeseredetten, de szemeinek hideg csillogása miatt már nem vagyok olyan biztos magamban, mint először.
Ki is használja megingásom, teljesen úgy, mintha számított volna rá, hogy ez lesz, és szedi ki kezeim közül fél pillanat alatt a gyilkolóeszközt, valamint teszi el övébe. Fájdalmasan nyaffanok utána. Lett volna esélyem a szabadulásra, erre elpuskáztam.
- Elhiszem. De hidd el, jobb így neked. Már van egy pár sebed, szerintem nem hiányzott volna még az is, hogy úgy leszereljelek, mint a társaid a börtönben.
Újra könnyek lepik el a szemem, amikor rájuk gondolok. A börtön… Mintha nem ma, évekkel ezelőtt hagytuk volna magunk mögött.
- Ne sírj már. – húz magához közelebb, hogy homlokomra nyomhasson egy vattát. Persze sebem elég rendesen elkezdi csípi a szesz, amivel előtte átitatta.
De még ettől fájdalomtól se kiáltok fel hangosan, ajkaimra harapva, reményvesztetten hagyom neki, hogy ellássa. Könnyeim most se tudom elállítani, mire végez a fejemen lévő sebbel, nadrágjának eleje azon a részen, ahova könnyeim hullattam, amióta közelebb kényszerített magához már teljesen átázott.
Bosszúsan sóhajt is egyet miatta, mielőtt megkérne arra, vegyem le fölsőm.
- Miért kéne?! Akarsz valamit?! - húzódok ettől hátrébb, és állok is fel egyből hevesen tiltakozásként, de mielőtt válaszolna veszem észre, hogy egy részen vörös, vagyis van seb mellkasomon is.
Vicces… Most nem is gondolt arra… Vagyis nem tudom…
Teljesen összezavartan, a szégyentől vörös arccal veszem le a pólóm eleget téve kérésének, és térek vissza mellé, hogy elláthassa.
Rosszat sejtető vigyorral, vissza se szólva, vagy piszkálódva az előbbi kis kérdésemen teszi meg, és kezdi el lefertőtleníteni, ami furcsa, és idegessé is tesz.
Valamire tuti készül. Bár amit jobban foglalkoztat a mirénél, az az, miért vacakol azzal, hogy ilyesmiket tesz értem. Csak egy túsz vagyok, nem lenne neki kötelező lekezelni sebeim…
Legalábbis még egy olyan bűnözővel nem találkoztam, aki így cselekedett volna.
- Kész. - szólal meg nagy büszkén, amikor ezt a sérülésem is leragasztja. Majd mintha a mire kérdésemre válaszolna, folytatja:
- Úgyhogy most vedd le a nadrágod is Tomori. Látnom kell, nem-e sérültél meg lejjebb is. – nem… Ezt nem kívánhatja.
Fejem ingatva állok fel, és bizonygatom, ott biztos nincs sérülésem, de hajthatatlanul áll fel ő is, és közli, az előbb parancsot adott, és nem csak javasolta mit kellene tennem.
Nem érdekel. Azok után hogy megcsókolt a kocsiban is és itt is azt kéri, vegyem le a nadrágom előtte??? Hát nem…
Makacsul hátrálok előle továbbra is a pince faláig, innen azonban nem tudok merre, mert már ismét előttem van.
- Hidd el, rosszabb lesz, ha én szedem le rólad. – ez a vigyor… És szemeinek fura csillogása…
Brr… Össze kell szednem magam, most nem érheti el azt, amit akar. Letörlöm könnyeim, és igaz, hogy remegő hangon, de egy idő után csak kinyögöm értelmesen válaszom:
- Egyedül is menni fog, ha itt hagyod a ládát, lekezelem az ottani sebeim. – diadalittas vigyorát látva azonban felfogom, mit mondtam, javítom magam:
- Vagyis lekezelném, ha lenne, de nincs, úgyhogy, engedj el, hagyjál. – egy helyen érzem, hogy folyik még a vérem, jobb combom hátsó részénél itatta át kis folton nadrágom, viszont arra semmiképp se jöhet rá. Biztos, hogy kihasználná a helyzetet ellátás címen.
- Ugye tudod, hogy hazudni bűn? Nagyon könnyen leolvasható az arcodról, hogy valamit titkolsz. – veszi elő ismét a fegyvert, és kezd el vele babrálni az ujjai közt. Most nem látom, de tuti, a szája a füléig ér.
De én nem… - kezdem el, viszont eszelős hanggal, és komoly, félelmetes tekintettel rám nézve szakítja mondandóm félbe, és utasít arra, forduljak meg, ne játszadozzak.
Pisztolya már megint a fejemnél, ezért nem tehetek mást, eleget teszek kérésének, ajkaimra harapva fordulok meg.
- Ohh értem… Ezt akartad előlem eltitkolni… - simítja meg nadrágom közel a sebemhez, érintésétől megremegek.
|
| Konancica | 2011. 01. 14. 19:21:49 | #10491 |
 Karakter: Damno
Miután tisztáztam kis túszommal, hogy ha akarnám, akár ebben a kocsiban is úgy fenékbe rakhatnám, hogy egy hétig nem használhatná utána fájdalom nélkül a kerek hátsó felét; tovább folytattuk roppantmódon szórakoztató utunkat egyik érintendő helyszínünk, a roncstelep felé.
Hát, tény, ami tény, nem ronda az én kis rabom. Sőt, abban igaza volt, hogy szeretem nézegetni. Egy ilyen szép fiút…nem börtönőrnek, hanem modellnek kellett volna mennie. Hát, itt mutatkozik meg, ki is az apja… meg hogy annak az olyannyira emlegetett papusnak nem túl sok esze van. Kaszálhatott volna, ha az én „tanácsomat” követi. Vagy legalábbis ha én fotós lennék, egy évi keresetemet biztos odaadnám azért, hogy fotózhassam. De hát ugyebár a túszom…
Végül megunom ezt a köztünk kialakult hallgatást, és megtöröm a csendet:
- Hamarosan odaérünk. Látod? Az ott előttünk már a roncstelep. – rámutatok egy számára még csak aprónak látszó pontra, majd kényelmesen eldőlök az ülésen, és alaposabban szemügyre veszem az őröktől vett késeket. Szépek, és élesek, annyi biztos. Végül úgy döntök, hogy szívatom a kicskét. Nem tehetek róla, imásom azt az elgyötört arckifejezését…. – Ahol egy új sofőrt kéne beszereznem.
Nem csalódom a kölyökben, olyan arcot vág, hogy az egyszerűen leírhatatlan. Mintha a Nagy Kaszást ütötte volna el egy másodperccel ezelőtt… mikor ilyen arcot vág, úgy rámásznék…
-Miért is?- kérdezi meg halkan és meglepetésemre remegéstől mentesen. Na, lesz ez még remegős! Hogy tovább húzzam az idegeit, azért sem válaszolok rögtön, hanem várok, hadd gondolkozzon egy kicsit. Úgysem dísznek van a nyakán a szép kis feje.
Végül kiszúrja, hogy őt nézem, és vesz rám egy görcsös pillantást, végül inkább úgy dönt, nem veszi fel velem a teljes szemkontaktust, és inkább az utat kezdi el figyelni. Hát, akkor jöjjön a válasz, amire annyira várt már:
- Két túsz mindig jobb, mint egy, tudod Tomori... – kezdem el puha, illatos tincseinek buzerálását. Olyan gyönyörű vagy…s zinte már túlzottan szép is. Meglepő ilyen külső mellett, hogy még egyetlen másik őr sem teperte le egyik megfigyelőszobában se…– Úgy, ha eggyel végzek, még akkor is lesz valaki a kezeim között... –fejem be a mondandómat, mire olyan arcot vág, mintha citromba harapott volna. Tudtad, igaz-e?- De nyugalom... Én élvezni fogom...- teszem még hozzá utólag, ezeket a szavakat már csak a fülébe suttogva. Abba a fülbe, amire végül óvatosan rá is harapok.
Mire észreveszem, már meg is érkezünk a roncstelephez. Nagyon vontatottá teszi Tomori a haladást, ezért rászólok, hogy ne féltse a szép kis tappancsait rátenni a gázpedálra. Hát igen, elfoglalt angyal lévén minden pillanat fontos lehet, hisz sokan várják, hogy megválthassam őket. Pontosítva úgy a Föld lakossága…
Végül csak beérünk a hátsó bejárat elé, mikor egyik „segítőm” észreveszi autónkat és idegesen kalimpál, hogy ezt a bejáratot bezony nem miattunk tartja fenn…
- Itt nem lehet behajtani!- üvöltözik, de ahogy közelebb jön, és Tomori ablaklehúzása után észrevesz az anyósülésen, rögtön szalad is, hogy méltóképpen fogadhasson. Szerencséje.
Kiadom a parancsot a fiúnak, miszerint kövesse, és ő nem habozik eleget tenni a kérésemnek. Hát, az ő érdeke is, hogy ne legyen vele túl sok baj…
Végül beérünk épségben régi „cimboráimhoz”. Ők bezárják utánunk a kaput, és már rohannak is az ajtóhoz, hogy kinyissák nekem. Hogy mire nem vagyok képes! Egész jó emberidomár lehetne belőlem… bár ilyen ostoba elméket nem túl nagy kihívás megtörni…
- Üdv újra itt Damno... – köszönt Dick egy nagy hahotázással, amire Andro még rákontráz:
- Most szabadultál? – Nem, te köcsög. Most vonulok be…
Ahogy látom, Tomori is szemet szúrt nekik, ki is kapják a kényelmes ülésről, hogy aztán a nyakához kést szegezve kérdezgessenek, hogy megölhetik-e. Mintha nem tudnák, hogy ehhez nekik nincs joguk az én jelenlétemben. Főleg, hogy Tomori az ÉN egyházam tagja is…
Egyetlen tekintettel közlöm a mondanivalómat velük is, ahogy az állkapcsomat összeszorítom; már tudják, hogy nem kellett volna hozzáérniük. Egy laza mozdulattal kiverem Semo kezéből a kést, hogy aztán magamhoz húzhassam a rémült kölyköt.
- Köszönöm. –kötözöm meg a kezeit az egyik kocsi tetejéről elvett kötéllel. A fiúk úgysem bántják… Tekintetemmel közben küldöm embereim felé az „Ő az enyém. Aki még egyszer hozzányúl, azt kiherélem!”- üzenetet. - Senkit nem ölök meg Isten népéből, viszont ezt mintha mondtam volna már egy párszor nektek...
- Damno! Attól mert te nem teszed, mi még tehetjük, főleg az ilyen senkiházikkal. – próbálkozik magyarázkodással Andro, de egy gyilkos pillantással, valamint egy kis magyarázattal elcsöndesítem:
- Ez a senkiházi egy értékes ütőkártyám, ráadásul azt, hogy el tudtam szökni is neki köszönhetem, úgyhogy csak hagyd békén! – paskolom meg Tomori kis buksiját, mint egy kutyust. Hát, úgy látszik, ezzel kicsit túlzásba vihettem a dolgot, mert a kezemben marad egy kis maréknyi haja, miközben ő a földre rogy. Hát, nem vagyok súlyemelő világbajnok, és az én kis életbiztosításom sem fél kiló…
- Hogy az Isten ba... – kezd el káromkodni Andro, aki úgy látszik nem tudja, hol a helye. Hogy ezt megmutassam neki és a többi suttyónak is, még a mondat befejezése előtt lelövöm. Golyópocséklás…
- Urad nevét szádra hiába ne vedd! – magyarázom meg tettem okát, majd Tomorit két kézzel felrántva elindulnék, csak hát kocsink még nincs…
- És most ha megbocsátotok... Keresek magunknak egy kocsit, mert tovább kell tisztítanom a világot a bűnös, tisztátalan lelkektől, mielőtt a zsaruk rájönnének, merre menekültem.
- Majd én hozok neked egyet. – jelentkezik egy új rajongóm, akinek noha a nevét nem tudom, egész jó csicskának látszik… így hát rábízom a dolgot. Pár másodperc múlva jön is egy kocsival. Egész átlagos jármű, mégis teljesen más, mint az igazgató kocsija.
- Ez megteszi. – válaszolom, majd búcsút intek nekik. – Tudod, merre van a bázisom? – nézek Tomorira, miközben fogom a kocsi egyik ajtaját és bepaszírozom rajta. Ugyan, hogy is tudná! De a tippjeire kíváncsi vagyok, aztán majd meglátja milyen, ha odaérünk…
-Nem, és szerintem jobb is, ha nem tudom…- indítja be a kocsit, majd kikanyarodva a roncstelepről, elindulunk egy kis mellékutcán, egyenesen a szomszédos nagyvárosba.
-Óóó…pedig én azt akarom, hogy találgass. Tehát tippelgess!- mordulok rá, mire összerezzen és a kétségbeesett pillantásával utalva rá, hevesen gondolkozni kezd.
-Egy…egy védett hely?-habog ijedten, ahogy a fegyver csövével a haját kezdek el bogarászni.
-Nem, egy panel teteje… még jó, hogy védett, te butus. –élvezem, ahogy idegelhetem, kíváncsi vagyok, meddig bírja.
-Él…élvezed, igaz?- szorítja össze a száját, nem engedve így a remegésnek.
-Ahogy mondod, aranyom…- búgom neki halkan, majd a nyakába csókolok egyet, mire felnyüsszent. Te meg ezt élvezed, igaz? A nyaka csókolgatása után óvatosan a fülébe harapok, de abba is hagyom; meglátva, hogy elvörösödik, és hogy ne kezdjen el továbbra is édes bizonyítékokat sóhajtozni mesteri kényeztetésem elárulására, még a szájára is képes volt ráharapni, ami most egy csöppet vérzik is.
-Nem semmi egy kölyök vagy te…-veszem el tőle a fegyvert, majd békén hagyom az út további részén.
*****
Végül pár órás utazás után megérkezünk egy átlagos kis családi házhoz, egy egész jó környéken. Behajtunk az udvarra, begurulunk egészen a garázs elé.
-Kimegyek és kinyitom a garázsajtót, te pedig behajtasz. Ha megpróbálsz megszökni, garantálom, hogy felrobbansz a kocsival együtt. Kár lenne a szép kis pofádért, nem gondolod?- kacsintok rá gonoszan, majd a fegyveremet elrakva kiszállok a kocsiból és kinyitom a parkolóhelyünket, ahova szó nélkül, bár elég savanyú arccal, de begurul. Majd utána besétálok én is, magunk után bezárva a garázst.
-Megjöttünk…?- néz körül kíváncsian, mire bólintok.
-ÉN megérkeztem egész pontosan. Te pedig takarodsz le a pincébe- rántom ki a kocsiból, ahol már valamennyi ellenállást tanúsít, ahogy a pincébe próbálom betuszkolni. Próbálja megszerezni a hátsózsebemben lévő fegyvert, amit jelen pillanatban az őt lefogni akaró kezeim miatt én se érek el. De végül sikerül lejuttatnom a lépcsőn keresztül a pincébe egy igen egyszerű módon: lelököm, hogy komolyan gondolja az általam jelentett fenyegetést.
Kicsit sajnálnám, ha az a szép pofija megsérülne, ezért magam után a pinceajtót bezárva leindulok hozzá, hogy megnézzem, egyben van-e még.
Igen, mondhatni. A földön fekszik összegömbölyödve, és valamije határozottan vérzik. A fejét fogva zokog, valószínűleg ott sérült meg. A faszom! Odasietek hozzá, de ő határozottan ellök magától. Na erre bepöccenek, és a fegyvert előkapva lövök egyet. Természetesen nem rá, csak a feje mellé, hogy felfogja, én vagyok itt az úr.
Erre összerezzen és továbbra is halkan sír tovább, de hagyja, hogy hozzányúljak.
-Hadd nézzelek…- súgom neki kissé barátságosabb hangon, mire hagyja, hogy a kezemet álla alá téve jobban megnézzem az arcát. –Jól van, ne bőgj. Csak felrepedt a baj szemhéjad és kicsit vérzik a fejed. Megmaradsz. De ha nem erősködsz, most nem itt lennél…
Gonoszan néz rám. Ez alapjáraton nem érdekel, de ez most más… kegyetlennek érzem magam. Látom a szemeiben, ahogy fáj neki. Nem csak a fizikai fájdalom, de alapból ez az egész helyet. Elengedni azonban nem fogom.
-Miért…miért nem engedsz el? Nem…nem mondanám el senkinek, hol a búvóhelyed, csak hadd…hadd mehessek el…- törli le könnyeit, hogy helyükre újakat potyogtasson.
-Nem lehet. Te is tudod…- simítom meg az arcát, mire undorodva elhúzzam előlem sérült pofiját .- Undorodj csak tőlem, és félj. Akkor sem fogsz innen elmenni. –súgom az ajkai közé, majd mielőtt még bármit reagálhatna, óvatos kicsit csókot lehelek a szájára. Olyan kis...törékeny. Nem kéne bántanom. Ma már nem. Így is késő van már…
Végül felállok és felsétálok a földszintre, hogy összepakoljam neki a lenti holmijait - a hideg földön mégsem aludhat, és a sebeit is el kéne látni…-, majd utána nyugovóra térek, hogy a holnapot az Úrnak szentelhessem. Egy valami azonban egyértelművé válik számomra, mikor lemegyek hozzá a pincébe: a fegyvert itt lent hagytam… Más következtetésre nem is juthatnék, mikor remegő karokkal, de magabiztosan rám fogja a fegyver csövét…
|
| yoshizawa | 2010. 10. 16. 10:09:42 | #8639 |
Karakter: Ivamasza Tomori
Megjegyzés: (Konancicának)
Könyörgök legalább nektek legyen eszetek, ha már apámnak nincs, és hívjátok a rendőrséget! – szuggerálom magamban a járókelőket, akikhez az általában ismert SOS jelzéssel fordulok segítségért.
Azért ilyen sunyin és alattomosan, mert ha ordibálnék, akkor a mellettem ülő biztos lelőne, hiszen túszt már tudna helyettem szerezni az itt lézengők közül is.
Bár ezek a birkák még talán még kiabálásom se fognák fel. Ahelyett ugyanis, hogy tárcsáznák a zsarukat, hogy egy kocsi, amiben ketten ülnek, ráadásul az egyikük fegyverrel SOS-t villogtat az indexével, csak halál nyugodtan figyelik utunk.
Bezzeg Damno, vagyis akinek nem kéne, egyből leleplez, és fegyvert nyom torkomnak, a kurva felkiáltással...
- Azonnal hagyd ezt abba! Mit képzelsz! Morzézunk, Tomori? Nem vagyok hülye, tehát ne nézz annak! Még egy ilyen próbálkozás, és esküszöm, eltöröm pár bordádat, és nem fog érdekelni, hogy kereszt lóg a nyakadban, vagy nem! – nem néztem hülyének... De ennyire okosnak se gondoltam...
Mindjárt újra sírni fogok. Ezt a hangot, amivel megfenyegetett nem érdemeltem ki... Minden normális ember szabadulni akarna egy ilyen elvetemült gyilkostól...
És mi az, hogy nem fogja érdekelni, lóg-e kereszt a nyakamba??? Tényleg azért nem bánt csak, mert azt hiszi, jó keresztény vagyok??? Mert ha igen, akkor az első imádkozási kísérletemnél golyót kapok a fejembe...
Nem tudok semmilyet... Ha csak az Ó édes Istenem szabadíts meg a gonosztól, vagyis Damnotól ámen című sopánkodásom nem számít annak.
- Élni akarsz? – kérdi még mindig hozzám nyomva fegyverét. Félve bólintok.
- Tehát élni. – igen, ehhez tartsd magad, amíg újra nem kerülsz abba a szép kis cellába vissza... - Az életed az ÉN kezemben van, és ha nem viselkedsz, bántanom kell téged. Tehát semmi morzézés vagy más próbálkozás, értetted?!
Újra bólintok. Értem én, de jobban szeretem azt, amikor én irányítom az életem, vagyis nem az egy hajszálon függ, vagy egy pszichopata jókedvén múlik. Bár... Már egyszer-kétszer biztos csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy még megvan...
- Elmegyünk jobbra, ott van egy roncstelep. Ott lesz egy kocsi és rendszámcsere, aztán utána mondom a következő lépést. – huhh... Kedvelnek az égiek... A roncstelep... Az egy olyan hely, ahol el tudok előle menekülni, és bújni...
Mosolyom szerencsére nem veszi észre, annyira elgondolkozva vizslatja haverom fegyverét.
- Mond csak, kid neked az igazgató? - szólal meg olyan hirtelen, hogy hangjától megugrok. Nem rá, hanem az útra, és a roncsterepre, vagyis az egyetlen szökési lehetőségemre koncentráltam.
- Az apám. – válaszolok őszintén. Fogalmam sincs, mit akar faggatásommal, de legalább, ha beszélgetünk, gyorsabban telik az idő, hamarabb odaérünk.
- Ugyanolyan barna színű a szemetek. És arccsontra is hasonlítotok. – igen, igen... Bár ezzel csak azt tudtam meg, hogy nem csak nagyon eszes, jó megfigyelő is ez a fegyenc...
- És miért jöttél be a cellámba? – pff... Reménykedtem, hogy nem kérdi meg, de nem fogok hazudni...
- Fogadás.
- Mennyit kaptál volna? – nem nevet hangosan még? Furcsa...
- Sokat. – és meg is kapom, csak érjünk vissza...
- És mire költötted volna? – már megint ez a feltételes mód... Idegesít...
- Fegyverekre. – vágok a szavába mérgesen, de nem folytatom azzal, hogy igenis megkapom, és el is fogom költeni. Félek tőle, nem akarom újra felidegesíteni...
És abban se vagyok teljesen biztos, hogy azt a pénzt odaadják valamikor. Hiszen ki tudja. Lehet, társaim már elkönyveltek halottnak. Ugyanakkor ezt nem kell tudnia. Mindent megteszek azért, hogy visszajussak...
Igen. Sikerülni fog. És gyűjteményem értékes, pszichopata útitársam cellája előtt hagyott tagjait is vissza fogom szerezni azoktól az idiótáktól. Damno pedig... Mindennek a szemtanúja lesz, de csak a rácsok mögül.
- Nem lehet túl sok eszed, hogy ha ilyen baromságokra fogadsz. Ennyi erővel arra is fogadhattál volna, hogy befekszel a giotin alá, hátha szerencséd lesz, és nem vágja le a fejed….ekkora baromságot. – grr... Kerültem már idiótább helyzetbe is a mostaninál. És volt már dolgom giotinokkal is, de nem fogom az orrodra kötni egyik esetem se. Bár ha nem fogod be, még lehet, bekormányozom a kocsit az egyik autó alá. Akkor én hősi halott lennék, te pedig egy volt bűnöző...
- Szegény apád meg lett áldva veled. Nem kapott már párszor szívleállást, mikor megtudta, hogy milyen barom a fia? Én a helyében kinevelném belőled ezt a hülye szokást. – nem szabad visszaszólni neki, nem szabad, mert lelő... Pedig... Olyan erős késztetést érzek arra, hogy a képébe vágjam, apám pont ezek miatt az ostoba fogadásaim miatt törődik egyáltalán velem.
Olyan erősen szorítom már össze szám, amennyire csak tudom, de ha tovább folytatja, sajnos elveszíti a sofőrét.
- És anyuddal mi van? Nem sírt még át pár éjszakát, hogy miért kellett téged megszülnie? – késsz eddig bírtam. Őt ne vegye senki a szájára. Főleg ne így!
- Semmit nem tudsz se rólam, se a családomról! Mért nem hagysz már békén?! Semmi jogod a szüleimet szidni, különösen nem anyát! Mindig büszke volt rám, míg élt, tudd meg! – buknak ki belőlem a szavak, könnyeimmel együtt. Már nem érdekel, nem akarom egyikük se megállítani. Ha amiatt halok meg, mert nem bírja az igazat elviselni, hát akkor így jártam.
De legalább nem leszek mellette, egy pont a túlvilágnak...
- És tudod, mit? Szerintem egy eszelős pöcs vagy, és remélem apám emberei elkapnak, és szétloccsantják azt a bunkó fejedet! Látni sem bírom a szemeidet, ahogy méregetsz! Csak nem az eseted vagyok, te állat! Egy utolsó, mocskos, gerinctelen dög vagy! Nem is érdemled meg, hogy élj! Hány embert ölhettél meg, húszat, harmincat? Te idióta vadbarom! Agresszív állat! Vén, mocskos szatír! Olyan nekrofil fejed van, tuti megdugtad az összeset, miután megfürödtél a beleikben! Rohadék senkiházi! Utolsó véreskezű….- eddig jutok... Haragom ugyanis átadja helyét a döbbenetnek, amikor Damno szájon csókol.
Furcsa érzés, hogy nyelve számban kergeti enyémet, ahogy bizarr, főleg mivel ő is férfi... Mégis azt kívánom, bár ne jött volna szemből semmi, ami miatt szét kellett volna szakítania ajkainkat, hogy még időben vissza tudjak kanyarodni saját sávunkba.
- Ehhez nem volt jogod. - hangom elveszettnek hangzik, talán átszippantotta magához... Nem is ijesztem meg. Csak gúnyos mosolyra késztetik szavaim. Olyan sugárzó vigyorra, amit egyszerűen nem is tudok nézni.
- Most pont olyan vagy, mint egy szűzlány….csak nem ez volt az első csókod? Áááá…az arckifejezésedet illetően igen. Hát, legalább tudod, milyen. Szánalmas lenne úgy meghalni, hogy még sosem csókolt meg senki, nem? – fogd már be könyörgöm... Miért kell mindenről ilyen gúnyos megjegyzéseket tenned?! Minek húzod az agyam?! Inkább haltam volna meg csók nélkül...
- Amúgy te is tisztában lehetnél azzal, hogy az én túszom vagy. Azt teszek veled, amit csak éppen a mocskos fantáziám kitalál. – nem bírom tovább visszatartani könnyeim. Nem gondoltam komolyan a méregetős, és a nekrofilos dolgot... Erre kiderül nem lőttem mellé egyikkel se...
- Hamarosan odaérünk. – töri meg farkas vigyorral a közénk telepedett, síri csendet. – Látod? Az ott előttünk már a roncstelep. – mutat egy pontra vékony ujjaival, mielőtt kényelmesebben hátradőlne a székében, hogy most a zsákmányolt késeit is szemügyre tudja venni. – Ahol egy új sofőrt kéne beszereznem.
Halálra vált arccal nézek rá. Végezni akar velem az előbbi miatt??? Vagy fantáziájának mocskosságát akarja rajtam demonstrálni???
Nem fordul felém, ezért remegésem kissé visszafogva kérdem meg azt tőle, hogy miért is. Kíváncsi vagyok. Vagyis tudni akarom, milyen gyorsan fussak el előle, ha egyszer a célunknál leszünk.
Hangom még én is alig hallom, de azért szemem sarkából látom azt, mikor néz újra rám, ekkor keresem meg tekintetemmel övét. Bár a választ így se sieti el, vissza kell fordulnom az út felé, hogy ne ütközzünk semmivel.
- Két túsz mindig jobb, mint egy, tudod Tomori... – cirógatja meg elgondolkozva pár tincsem. Érintésétől kiráz a hideg, könnyeim már lassan állandó jelleggel folynak. Nem is kéne folytatnia, ez tudom mit jelent. – Úgy, ha eggyel végzek, még akkor is lesz valaki a kezeim között...
Remek. Én is ettől tartottam.
- De nyugalom... Én élvezni fogom... – már megint alig bírtam megtartani az autót... Miért suttog ilyet a fülembe, amikor vezetek?! Az a fülharapás meg még úgyse hiányzott, mint mély, gyomrom bukfencre kényszerítő hangja...
Vörös arccal kanyarodok el a roncstelep felé, kicsit talán túlságosan is lelassítva, mert morogva utasít arra, hogy gyorsabban hajtva keressem meg a hátsó bejáratot, nem ér rá egész nap itt szórakozni, amikor még egy csomó megváltásra váró emberen kell segítenie.
Nem kérdezek rá, mit is ért pontosan az alatt, amit mond. Jobb szerintem, hogy nem idegesítem magam rajta... Inkább bólintok, majd engedelmesen, gyorsabb tempóra kapcsolva keresem a másik bejáratot.
Ahova azonban behajtani nem tudok. Kocsinkat észrevéve egy marcona alak ugrott a bejárat elé, és kezeit kitéve jelzi, álljak meg.
Damnora nézek, aki bólint, ezért eleget teszek az elénk ugró kérésének, pontosan a lába előtt fékezek le.
- Itt nem lehet behajtani! – hajol be hozzám mérgesen amikor letekerem az ablakot, de ahogy észreveszi a mellettem ülőt, lesápadtan lép két lépést hátrébb, és fut be a telepre, szemléltetve azt, mit is kellett volna tennem a fogadás helyett.
- Kövesd. – kapom meg a következő parancsot, haláli utasomtól, ezért lassan elindulok, és beirányítom a kocsit a kész fogadóbizottsághoz???
Mi folyik itt???
Remegve nézem, ahogy a bent lévők miután bezárják az ajtót, a kocsihoz rohannak. Mindegyikük jól megtermett bűnözőnek néz ki, nem is tudtam, hogy errefelé ilyen telephelyük van.
- Üdv újra itt Damno... – vihogja el magát egyikük, miközben kinyitja neki a kocsiajtót.
- Most szabadultál? – kérdi egy másikuk, akinek az arcát már nem tudom megfigyelni. Ugyanis óvatlanságom miatt, kinyitják a vezetőülés felőli ajtót is, és kikapnak, arról kérdezgetve Damnot, hogy engem, mint eddig elhozott börtönőrt megölhetnek-e, miközben kést szegeznek torkomnak.
Sikoltva próbálok szabadulni, amíg Damno közelebb nem jön.
Brr... A pillantás, amivel néz rájuk... Egyből lefagyaszt, de szerencsére nem csak engem. Az eddig a nyakamnak nyomott, és azt felsértő penge a földre hullik, ahogy kiüti az engem tartó, és szoborrá meredt senkiházi kezéből.
- Köszönöm. – ránt egyet rajtam, hogy most az ő testének préselődjek. Majd mielőtt felocsúdnék, már össze is kötötte kezeim. De hogy honnan szerzett kötelet, azt már nem tudom. – Senkit nem ölök meg Isten népéből, viszont ezt mintha mondtam volna már egy párszor nektek...
- Damno! Attól mert te nem teszed, mi még tehetjük, főleg az ilyen senkiházikkal. – próbál vele feleselni az egyikük. Pedig... Én még levegőt is alig merek venni fogvatartóm dühétől, az ő helyébe se biztos, hogy visszaszólnék...
- Ez a senkiházi egy értékes ütőkártyám, ráadásul azt, hogy el tudtam szökni is neki köszönhetem, úgyhogy csak hagyd békén! – paskolja meg fejem. Viszont ettől olyannyira sokkot kapok, hogy hiába mar a hajamba, már ő se bír megtartani fél kézzel, igaz egy marék hajam hagyva a markában, de a földre rogyok.
- Hogy az Isten ba... – kezd el káromkodni erre ugyanaz a marha, viszont folytatni nem tudja, mert Damno lelövi.
- Urad nevét szádra hiába ne vedd! – teszi hozzá magyarázatul tettéhez, komoly arccal, majd ezután egy mozdulattal fölránt, mindkét kezét használva.
- És most ha megbocsátotok... Keresek magunknak egy kocsit, mert tovább kell tisztítanom a világot a bűnös, tisztátalan lelkektől, mielőtt a zsaruk rájönnének, merre menekültem.
- Majd én hozok neked egyet. – lép ki a sorból egy fiatal, buzgóbb munkás, és el is szalad, hogy pár perccel később már egy apámétól teljesen eltérő küllemű kocsinak a volánja mögül nézzen ránk vigyorogva.
- Ez megteszi. – mordul elégedetten Damno, miután körbejárja engem még mindig erősen tartva. – Tudod, merre van a bázisom? – nyitja ki elgondolkozva az autó egyik ajtaját, és dob be a kocsi hátsó részébe.
|
| Konancica | 2010. 08. 29. 12:54:13 | #7333 |
Karakter: Damno
Megjegyzés: Yoshizawának
Amint kilépek a cellából, pár őr, ellentmondva az igazgató parancsának, miszerint nehogy megtámadjanak, nekem esnek. Elég szánalmas ki próbálkozás, de ha már itt vagyok, móresre tanítom őket. Felnevetek, majd pár apró mozdulattal kiütöm őket. Túl lassúak és tapasztalatlanok hozzám képest, és ezt a karmaim között tartott Tomori is hamar belátja. Lehajolok gyorsan-a fiút el nem engedve- és a kiütött kölyköktől gyorsan elveszem a fegyvereket. A nadrágomba beletűzök két kést és egy fegyvert, egy pisztolyt pedig Tomori fejéhez tartok.
Szegény kölyök nyüsszent egyet, és pedig óvatosan hajtom keresztül kiütött társain keresztül a szabadság felé vezető úton. Ami előtt épp a börtönigazgató dekkol. Az arca alapján nincs túl sok terve arra, hogy kiszedje a vakarékot a kezeim közül. De ez nem is baj. Hogy még inkább húzzam a szenvedésit és egy kicsit gyötörjem az öreget, még rá is kontrázok:
- Köszönöm a fegyvereket, igazgató úr. Már csak egy kocsit kérek, és itt sem vagyok. Valamint akkor talán... – játszadozom a fiú fejének szegezett fegyverrel – Ezt a gyereket se fogom megölni.
A fiú lábai elkezdenek rogyadozni, ha nem tartom olyan stabilan, ahogy tartom, eldőlt volna előlem, mint egy nagy zsák krumpli. Akkor pedig volt túsz, nincs túsz.
Egy pár pillanatra nyomasztó csönd telepedik ránk, amit kénytelen vagyok megtörni egy gonosz kacajjal. Amilyen savanyú és kétségbeesett arcot ez a férfi vág… egyszerűen röhöghetnékem támad.
-Na, mi lesz, lőhetek?- villantom rá kegyetlen nézésemet, mire kényszeredetten előkotorja a zsebéből a kijárat kulcsait. Jól van, okos ember. Vagy csak nem akarja kifizetni a padlóra fröccsenő agyvelő eltakarításának díját. Az is benne lehet a dologban….
- Vidd az autóm, de a fiút hagyd a parkolóházban. –dirigál nekem a főnök, mire én kissé dühös arccal belelövök a földbe – éppen csak a fiú lába mellé. A nyomorult gyerek összerezzen, és ismét el kezd remegni. Nem akarom bántani, de a rákényszerítenek…
- Én diktálom a feltételeket. –jelentem ki határozottan, majd elindulok Tomorival. El az igazgató mellett-ki a parkolóba.
***
Bóklászunk egy kicsit a folyosókon, a fiú nem akadályoz a haladásban, nem lassít… Ezen kicsit meg is lepődöm. Kissé már idegesít, hogy követnek minket az őrök, épp taktikáznak meg hasonlók, ezért „kedvesen” megkérem őket, hogy menjenek a fenébe, és maradjanak le. Nem akarom, hogy a közelben legyenek, mert még elrontják a szökési tervemet.
***
- Te meg majd szépen megmutatod, melyik az igazgató kocsija, igaz?! –kérdezem meg végül, mikor már elég közel vagyunk a kijárathoz. Én nem tudom melyik kocsi az, és rengeteg időt , sőt, az egész szökést cseszhetem, ha itt megakadok. A fiú kicsit le van maradva, egy picit várnom kell, míg kiböki a választ:
- Igen, természetesen... –válaszol illedelmesen. Túlzottan illedelmesen. Valamit forgathat a fejében, kár, hogy nem tudom, mit. De abban biztos lehet, hogy nem adok neki lehetőséget, hogy bármi számomra rosszat tegyen.
- Helyes... –elégedetten felnevetek, majd kicsit megszaporázom a lépteimet.
***
Pár pillanat múlva már kint is vagyunk a parkolóban. És legnagyobb meglepetésemre és végtelen elégedettségemre sehol senki. Jól van. Ellenőrzöm a tetőt, mesterlövészek sehol. Tehát tényleg féltheti ezt a kölyköt. Miért ilyen fontos neki? Mindegy, ráérek ezen később is gondolkozni.
Végül megmutatja, hogy melyik a „mi” kocsink. Mármint az igazgatóé.
- Te fogsz vezetni! – belököm a kocsiba, de nem hagyja annyiban a dolgot:
- De... – ki akarna szállni a kocsiból, amit én könnyedén megakadályozom csupán azzal, hogy ráfogom a fegyvert. Csak nem azt hitted, hogy tényleg itt hagylak? Nem vagyok én olyan hülye. Ha itt hagynám, könnyű célponttá válnék a későbbiekben. Egy tússzal viszont….sokkal jobbak az esélyeim. Majdnem a duplája, mint ha egyedül szöknék.
- Nincs vita, indíts! –adom ki a parancsot, miután bemászok mellé a helyemre.
Kelletlen arckifejezéssel, de indítja a kocsit.
-Merre ?- kérdezi halkan és kissé beletörődött hanggal. Na, úgy látszik felfogta, hogy jön ő is velem. Okos fiú.
-Majd azt mondom, de először is ki a városból. Lehetőleg a fő utcán át, arra a leggyorsabb. –adom ki az utasítást, majd hátranézek, ki a hátsó ablakon. Sehol senki. Tehát leesett nekik, hogy nem hagytam a parkolóban a kölyköt, ezért egyenlőre nem hívták a zsarukat, és nem is követnek. Eddig minden rendben van.
A fiú normális sebességgel hajt, semmi jelzésszerűt nem ad le. Vagy még is?
Most vettem csak észre, hogy pár járókelő furcsán néz a kocsira. Ránéztem a fiúra. Teljesen merev arccal nézi az utat, az egyik kezével viszont a index-szel babrál. Megnéztem a mozdulatot, és rájöttem mit csinál: morzéval SOS-t villogtat a bal indexxel.
-A kurva….!- nyomom a nyakához a fegyvert .- Azonnal hagyd ezt abba! Mit képzelsz! Morzézunk, Tomori? - veszem elő az eszelős hangomat. – Nem vagyok hülye, tehát ne nézz annak! Még egy ilyen próbálkozás, és esküszöm, eltöröm pár bordádat, és nem fog érdekelni, hogy kereszt lóg a nyakadban, vagy nem!
A srác könnybe lábadt szemekkel és remegő ajkakkal bólint, mikor megkérdezem, hogy élni akar-e, vagy sem.
-Tehát élni. Az életed az ÉN kezemben van, és ha nem viselkedsz, bántanom kell téged. Tehát semmi morzézés vagy más próbálkozás, értetted?!
Egy újabb félelemmel teli bólintás.
Kiértünk a városból, és elkezdtem adni az utasításokat.
-Elmegyünk jobbra, ott van egy roncstelep. Ott lesz egy kocsi és rendszámcsere, aztán utána mondom a következő lépést.
A fiú nem reagál semmit. Hallgatás, beleegyezés..
-Modd csak, kid neked az igazgató?- kérdezek rá végül, majd a fiú összerezzen, és halkan válaszol.
-Az apám.
Hümm…tehát a fater. Ez jó…sőt, nagyon is jó. Tehát az a kétségbeesett arc valójában apai féltéssel vegyült. Ez jobb, mint gondoltam.
-Ugyanolyan barna színű a szemetek. És arccsontra is hasonlítotok. –jegyzem meg magyarázatképpen arra, hogy miért tettem fel az előző kérdést. – És miért jöttél be a cellámba?
-Fogadás.- böki ki elhaló hangon ezt a szót, amiből világossá válik minden.
-Mennyit kaptál volna?
-Sokat.
-És mire költötted volna?
-Fegyverekre. – válaszol enyhén ideges hanggal. Ez a sok volna…úgy látszik, idegesíti.
-Nem lehet túl sok eszed, hogy ha ilyen baromságokra fogadsz. Ennyi erővel arra is fogadhattál volna, hogy befekszel a giotin alá, hátha szerencséd lesz, és nem vágja le a fejed….ekkora baromságot .- mosolyodom el. Nem szól semmit. Akkor még kicsit húzom az agyát .- Szegény apád meg lett áldva veled. Nem kapott már párszor szívleállást, mikor megtudta, hogy milyen barom a fia? Én a helyében kinevelném belőled ezt a hülye szokást .- még mindig semmi reakció, legfeljebb annyi, hogy látom, ahogy összeszorítja a fogait.- És anyuddal mi van? Nem sírt még át pár éjszakát, hogy miért kellett téged megszülnie?
Na, erre eldurrant az agya:
-Semmit nem tudsz se rólam, se a családomról! Mért nem hagysz már békén?! Semmi jogod a szüleimet szidni, különösen nem anyát! Mindig büszke volt rám, míg élt, tudd meg! – üvölti le a fejemet, miközben sír. – És tudod, mit? Szerintem egy eszelős pöcs vagy, és remélem apám emberei elkapnak, és szétloccsantják azt a bunkó fejedet! Látni sem bírom a szemeidet, ahogy méregetsz! Csak nem az eseted vagyok, te állat! Egy utolsó, mocskos, gerinctelen dög vagy! Nem is érdemled meg, hogy élj! Hány embert ölhettél meg, húszat, harmincat? Te idióta vadbarom! Agresszív állat! Vén, mocskos szatír! Olyan nekrofil fejed van, tuti megdugtad az összeset, miután megfürödtél a beleikben! Rohadék senkiházi! Utolsó véreskezű….-mondta volna még tovább, de befogom a száját, mégpedig azzal, hogy megcsókolom. Meglepődöttségében kinyitja a száját, én pedig csak erre vártam: így könnyen, akadálymentesen mélyítetem el a csókot. Olyan izgató ez a kölyök, ha ilyen mérgesen szidja az embert….grr…a kis finom. Birtokolni akarással falom édes ajkait, miközben ő döbbenten néz bele nyugodt szemeimbe. Mielőtt még karamboloznánk, abbahagyom a vele való csókolózást. Kár, ha nem épp egy mozgó járműben lennénk..esküszöm letepertem, én addig nem hagynám békén, míg van ereje mozogni. Így viszont..sajnos ezzel még kicsit várni kell, míg beérünk a bázisomra.
Amint végzek a kölyök csókolásával, némán süti le a szemeit, de azért még hozzáteszi:
-Ehhez nem volt jogod .- szól halkan.
-Most pont olyan vagy, mint egy szűzlány….csak nem ez volt az első csókod? Áááá…az arckifejezésedet illetően igen. Hát, legalább tudod, milyen. Szánalmas lenne úgy meghalni, hogy még sosem csókolt meg senki, nem? - vigyorgok rá gonoszan, mire neki megint könnyek gyűlnek a szemébe. –Amúgy te is tisztában lehetnél azzal, hogy az én túszom vagy. Azt teszek veled, amit csak éppen a mocskos fantáziám kitalál.
Erre elkezdenek folyni a könnyei, viszont annak az örömét nem akarja nekem megadni, hogy zokogva lássam, ezért ráharap az ajkaira. Azokra a finom ajkakra, amik hamarosan csakis az enyémek lesznek…
|
| yoshizawa | 2010. 08. 05. 20:28:49 | #6585 |
Karakter: Ivamasza Tomori
Megjegyzés: Konancicának
Most, hogy előtte állok, már elhiszem, hogy gyilkolt is...
Vagyis mimimi?!? Mikor jött ilyen közel?!
Ááá... Fénysebesen megyek tőle pár lépéssel távolabb, miközben azon gondolkodom, hogy innen, a karmai közül hogy tudnék elmenekülni még azelőtt, hogy a puszta kezeivel kibelezne.
De... Az már most nyilvánvaló, hogy hamar ki kell találnom, mert ha barátaim nem hoznak erősítést, nekem annyi...
Irányt vált, újra felém tart, ezért újra kitérek az útjából. És újra, és újra, amíg el nem kap a falnak préselve.
- Elég a játszadozásból. – fűzi hozzá tettéhez, miközben én félve próbálom magam kiszabadítani kezeinek erős szorításából.
Miiééért?! Ó, Istenem, miért mentem bele ebbe az idióta fogadásba?!
Ha egy pár pillanat múlva ott állok majd veled szemben, ezt feltétlen meg fogom kérdezni, úgyhogy találj ki nekem egy értelmes választ...
- Nézz a szemembe. – utasít halkan Damno, de nem tudok kérésének eleget tenni... Még a túlvilágon is kísértenének szemei, ha még egyszer tükrükbe néznék, azért is csuktam őket be...
- Nyisd már ki!- na jó... Inkább, minthogy leüvöltse a fejemet következő kiabálásával... A kibelezés emberibb halálnak tűnik...
Lassan, és bátortalanul pillantok rá, amit szerencsére örömmel nyugtáz, és tovább nem is törődik rémültségemmel.
Helyette inkább elkezd átvizsgálni. Amit... Én nagy boldogsággal nyugtázok.
Szerencsére annyi eszem azért volt, hogy bár bejöttem ide, késeimet és pisztolyaimat nem hoztam magammal. Egyik haveromra bíztam őket.
És lehet, hogy ettől most csak még idegesebb lett, mert szabad kezét már ütésre emeli, de legalább a világ megússza további ténykedését - ha én nem is.
Újonnan összeszorított szemekkel, egy nyaffanással - vagyis magamhoz képest bátran - várom csapását, de az elmarad. Helyette az engem fogva tartó fegyenc gyengéden simít végig arcomon.
Amin nem győzök csodálkozni.
Most mi van? Mi ez az egész?! És amit mondott? Mi az, hogy nem tudta, hívő vagyok, és hogy bocsássak meg?
Lehet, hogy ez az egész csak egy átverés része?
Hmm... Egy kemény bűnözőt nem állíthatna meg egy kereszt... Vagy Damnót, az Istenbe vetett hite miatt, mégis?
Nem tudom, de nincs is időm ezen gondolkozni.
Damno maga elé húz fedezéknek, mert többen is jöttek a cella elé. És... Igaz, hogy még egy kis ideig nyugton kell maradnom, de megmenekültem.
Hiszen apám hangját is hallom... Vele pedig még egy rab se tudott eddig fegyver nélkül szembeszállni.
Ráadásul, amint kilépünk a cellából, már lesz annyi fedezékem, hogy el tudjak társaim között bújni, miután kétvállra fektettem...
- Túsz van nálam! Ha bárki bejön, megölöm! – ordít Damno a kint megállóknak, amikor a zárkaajtó kitárul. Én pedig mindjárt újra sírok, csak most a megkönnyebbüléstől.
Kac-kac... Engem megölni? Amikor már harcolhatok, mert nem kell félnem a következményektől?
- Senki ne merjen bemenni! – hallom meg apám is, aki parancsait egyértelműen társaimhoz intézi, mielőtt az engem fogó felé fordulna:
- Damno! Ne bántsa Tomorit, nem megyünk be! – igen, Damno, ne bánts.
- Semmi baj, Tomori. Nem lesz baj. – he? Tudom, hogy nem lesz... Meg fogom magam védeni, amint lesz egy kis helyem.
Viszont ez a duma, amit levág... Már megint nem hiszem el, hogy egy kemény bűnöző kezei között vagyok.
Addig legalábbis, amíg el nem hagyjuk a cellát.
Ekkor ugyanis elmeroggyant haverjaim megelőzve engem letámadják Damnót. Méghozzá úgy, hogy azzal se törődnek, hogy én a kezei között vagyok, vagy azzal, hogy a többi őr - akik körülvesznek minket - sem jön közelebb egy öt méternél.
Ők tapasztaltak, és okkal tették mindezt.
Hiszen Damno először csak nevet ostoba társaim támadásszerű kísérletén, majd ez után anélkül, hogy elengedne, veri le őket szinte pillanatok alatt... Még számomra is bebizonyítva ezzel, hogy bizony nem véletlenül volt elzárva ebben a szuperbiztos zárkában.
Félelmetesen jó harcos...
És... Gyorsasága... Sokkoló...
Hiszen még azt se láttam, hogy mikor vette el földre került társaimtól fegyvereiket. Azt meg végképp nem, amelyiket most már az én fejemnek nyomva tart.
Ijedten nyaffanok is egyet, amikor leesik, helyzetem sokkal rosszabb lett, mint volt a közbenjárás miatt, miközben ő már folytatja is, amit elkezdett.
Vagyis... Földön nyöszörgő haverjaim testén átvezetve tuszkol tovább a kijárat felé, ami előtt apám áll... Aki szinte már tajtékzik a dühtől beosztottjai engedetlensége miatt, de amikor Damno élveteg hangon beszól neki, csak még idegesebb és tehetetlenebb lesz:
- Köszönöm a fegyvereket, igazgató úr. –gyomrom görcse egyáltalán nem tud oldódni. Sőt... Ha nem tartana, már nemhogy lépni, állni nem tudnék...
- Már csak egy kocsit kérek, és itt sem vagyok. Valamint akkor talán... – kezd el babrálni a kezében tartott fegyverrel – Ezt a gyereket se fogom megölni.
Kérlek, apám... Nem is... Inkább könyörgök... Mondd, hogy csak álca az a kétségbeesés, amit a szemeidben látok, és már van egy terved, amivel kiszedsz a kezei közül!
A síri csendet az érezhetően jól szórakozó Damno hideg kacaja szakítja meg - mielőtt még kicsit dühösebben mordulva kérdi meg apámat, mi lesz, lőhet-e.
Fel se merem nyitni a szemeim, még nyakam is behúzom, miközben várom válaszát.
Ami... Legnagyobb meglepetésemre egy - a már az engem fogva tartó kezébe röppenő - kulcs formájában érkezik.
- Vidd az autóm, de a fiút hagyd a parkolóházban. – szól keserűen, amire Damno egy fél cm-rel hibázza el a lábam, amikor elsüti pisztolyát...
- Én diktálom a feltételeket. – fejezi is ki mérgének okát, majd immáron a sokktól élettelennek ható testem egyszerűen kivonszolja az ajtón, amikor az ott állók utat nyitnak nekünk.
Nem szólalok meg még a folyosókon se, levegőt is alig veszek. Csak hallgatom lépteink dobogását, és a mögöttünk jövő őröktől néha-néha elhangzó utasításokat, amíg Damno meg nem unja őket.
- Ott megáll mindenki. – fékez le velem hirtelen, és fordít újra társaim felé. Majd amikor visszább húzódnak, indulunk tovább.
- Te meg majd szépen megmutatod, melyik az igazgató kocsija, igaz?! – kérdez meg olyan hirtelen, hogy agyam csak egy kicsit később fogja fel, hogy szavait hozzám intézte. Így egy- két perc fáziskéséssel válaszolok csak neki:
- Igen, természetesen... – főleg, mivel bennem van a tudat, hogy ha végre elmegy, vége a rémálmomnak. Ráadásul... Szerintem már az összes rendőr a sarkában lesz, amikor innen kilép.
- Helyes... – nevet fel elégedetten, és gyorsít a léptein.
***
- Te fogsz vezetni! – lök be a kocsiba mielőtt még arrébb slisszolhatnék mellőle.
- De... – másznék kifele, ha nem állítana meg egy fegyver csöve. Azt hittem, elenged...
- Nincs vita, indíts! – mászik át rajtam az anyósülésre.
Nem tehetek mást... Nagyot sóhajtva veszem el tőle a kulcsot, és indítom el a kocsit, miközben ő elégedetten vigyorog, és közli, hogy majd mondja, hol merre kell mennem.
Bólintok, és kihajtok a parkolóból az utcára. Ahol egyáltalán nincs rendőr...
Mi történt? Apám nem mer nekik szólni, mert fél, hogy megölne?! És inkább rászabadít a világra egy kegyetlen gyilkost? Ezt nem hiszem el...!
|
| Konancica | 2010. 07. 21. 17:58:59 | #6225 |
Karakter: Damno
Megjegyzés: yoshizawának
NE HASZNÁLJ SMILEYKAT A MEGJEGYZÉS RÉSZEN!
Egy átlagos, unalmas nap…..a mai egy picivel sem különbözik a tegnapitól. Az őreim már egy ideje ugyanazok, valamiféle különlegesen kiképzett tisztek. Tényleg nagyon intelligensek. Őket is rázni szokta a hideg, ha megszólalok, de róluk valamiért tényleg nehezebb leolvasni bármit is. Különösen odafigyelnek minden egyes mozdulatomra és pillantásomra, egy kicsi esélyt sem adnak rá, hogy meglógjak, vagy kárt tehessek bennük. Hozzátenném észben nem maradok alul, ők ötszörannyian vannak, mint én……Öt (néha bejön még kető) ember kell ahhoz, hogy kordában tudjanak tartani. Szánalmas….vagy csak én vagyok túl jó hozzájuk képest? Valószínű.
Itt fekszek ezen a rohadt ágyan, kikötözve, benyugtatózva…..ha nem ugrik be a kávéval a kétpótember, már messze járnék. Most pedig….örülök, ha levegőt kapok, olyan szorosan idekötöztek. Szám kipeckelve, testem tele zúzódásokkal és sebekkel…
Az egész úgy volt, hogy hozták be a reggelit. A sarokban álltam, mint rendszeresen. Bejött az őr, kajával a kezében. Mögötte két fegyveres, a maradék kettő pedig a monitrok előtt. Letette a tálcát, elvettem, és megettem róla a kaját. Kedvesen, illedelmesen odasétáltam az őrhőz, és megkértem, hogy fogja meg nekem a tálcát. Megfogta, én pedig elkapom a nyakát. Élő pajzsként magam előtt tartva megfenyegetem az őröket, hogy szép lassan hátráljanak miután letették a fegyvert, aztán beterelgettem őket a megfigyelő szobába, ahonnét engem szoktak vizsgálni. Belöktem a túszul ejtettet is, majd illedelmesen megkértem (a fegyvert a tarkójához tartva, hogy verje meg a többieket. Mikor már jól összeverte a társait (a legkisebb győlölködés és rosszindulat nélkül, sok könnyel megfűszerezve), kikötöztettem vele a társait, majd őt is kikötöttem. Rájuk zártam az ajtót, majd kezemben a fegyverekkel elindultam volna kifelé. Csakhogy megjelent a két pótember kávékkal a kezeikben, hogy váltsanak két őrt; mikor is kiszúrtak. Az amerikai filmekben biztosan az lett volna, hogy leejtik a poharakat meglepetésükben, összeforrázák magukat, közben én boldogan meglépek. Hát…ez nem az amerikai filmek ostoba világa. Ezek pedig nem túlsúlyos exrendőrök, hanem profik. Vagy ha nem is azok, nem estek kétségbe: fogták, és rámöntötték a kávét! Felordítottam (hát igen, természetes emberi refleksz a a nagyfokú fájdalom érzékelésekor), noha a fegyvert nem ejtettem ki a kezemből. Elrodították magukat, ezzel hívtak erősítést. Aztán nekemrontottak. A fél fegyház idecsődült, csak két adag nyugtató és jópár erős, a testemre mért ütés és rúgás hatására engedtem csak el a fegyvert. Kiszabadították az őreimet, akiktől kaptam egy kis köszönetnyílvánítást ( ennek hála vérzik a szám mindkét sarka, valamint az orrom; és természetesen a hasfalamon éktelenkedő óriási véraláfutásokat sem a Télapó hozta).
Ez már a sokadik alkalom, hogy így végzem. Bár erőteljes fejlődést is mutatok, mert sohasem próbálkozom két ugyanazon trükkel és taktikával. És az sem utolsó szempont, hogy már tudom, merrre és hogyan érdemes szökni. Már csak egyetlen dolog van hátra: kell egy túsz.
Még mindig nem tudok mozogni, az ujjaim mozgatása is akkora erőt igényel, mintha a Himaláját másznám meg egy nap alatt. Bejönnek az őrök, méghozzá a szokásos egy bemegy, a többi kintről fedezi-állásban. Odasétál hozzám, tekintete még mindig dühös. Biztos vagyok benne, ha nem lenne annyi pénzem, amennyi van, már rég megölt volna. Vagy legalábbis megpróbálta volna, nem adom olyan olcsón a bőröm. Kikötözget, majd lerak az asztalra egy kupac gyógyszert egy picike kis műanyagdobozban.
Felnézek a plafonra, hogy eltereljem a gondolataimat az őrről. Kellemes a szobámban uralkodó félhomály. Sőt, ez inkább sötét, mintsem félhomály. A nyitott ajtó fénye miatt látok csupán, amúgy majdnem teljesen sötét lenne.
-Remélem, most tanulsz az esetből, Damno. Itt a gyógyszer az asztalon. Büntetésül egy jó ideig nem fogunk belátogatni, értelemszerűen addig kaját sem kapsz.- a hagja az arcával ellentétben igen lágy, sőt majdnem vidámnak mondható. Nem csodálkozom rajta, örülnek, ha meggyötörhetnek…
**************************************
Nem hazudtak. Már több órája várok, és semmi. A gyomrom korgását és a fájdalmaim visszatértét a gyógyszerekkel próbálom meg kompenzálni. Nem használok sokat, nem zavar a fájdalom érzékelése, mert az legalább elnyomja a gyomorkorgásomat. Az idő olyan lassan vánszorog, hogy ehhez képest egy csiga igazi Forma1 világbajnok….Egy kis halk dudorászással, énekléssel ütöm el az időt.
Végre valami hang! A cellám ajtajához közeledő léptek zaja üti meg a fülem. De vajon kik lehetnek? Folytatom az énekelgetést, csak akkor hagyom abba, mikor valaki belép a cellámba. Rögtön utána be is zárul az ajtó.
- Srácok nyissátok ki, már voltam ittbent!- hallom a fiú halk suttogását, ami szinte már világít a kétségbeeséstől és a rémülettől. Választ azonban nem kap, hacsak a futásra emlékeztető, gyorsan távolodó léptek zaja nem minősül annak.
Mi a helyzet, aranyom? Csak nem itthagytak? Legszívesebben szegénykének a képébe röhögnék, de az roppant faragatlan volna részemről. Hiszen még csak most találkoztunk. Első alkalommal azért jó benyomást kéne kelteni….
Lassan elésétálok, majd végül szavak is hagyják el a számat:
- Úgy hallom, a barátaid leléptek!- vetem oda neki, miközben arcomra csalok egy őrült vigyort. Tökéletes. Pont megfelel túsznak. Isten tehát nem feledkezett meg rólam. Őt küldte, hogy kivigyen. Én pedig cserébe nagyon szívesen megváltom köszönetképpen….
Úgy látszik, a sokktól végül magához tér, és elrohan mellőlem, el a cella túlsó felében. Pontosan jól tudja, hogy innen hiába kiáltozna, senki se hallaná meg. Hát, nem várathatom meg se őt, se azt a sok embert, akiket még át kell segítenem a megtisztuláson., ha kijutottam.
Lassan, magabiztos és fenyegető léptekkel indulok meg felé, de bármikor a közelébe érek, mindig elrohan. Egy negyed óra után a kezdetben szórakoztató macska-egér játszma kezd roppantmód idegesítővé válni. Éppen emiatt, mikor ezután el akart siklani a túloldalra, a hátam mögé; erőteljesen megragadom, és a falnak nyomom.
-Elég a játszadozásból.- szólalok meg kissé dühösen, majd hogy nyomósítsam szavaimat, megszorítom a kezeit.
Ijedten rezzen össze. Szemei becsukva, egész testében remeg. Szerintem sokkot kapott…Nem lényeges, csupán az idegesít, hogy nem néz rám.
-Néz a szemembe!- adom ki halkan, de parancsolóan az utasítást. Nem teszi meg. Most már tényleg kezd elfogyni a türelmem.
-Nyisd már ki!- üvöltök rá, mire végre eleget tesz a kérésemnek. Nem semmi, hogy ilyen rövid idő alatt így fel tudott idegesíteni. Általában higgadt és józan vagyok, de most kezdem elveszíteni a fejem.
Végre kinytja a szemeit. Gyönyörű, barna szemeiben tisztán látható volt, hogy mennyire retteg tőlem. Pillantunk pár másodpercre összeforrt, majd megkezdtem az alaposabb átvizsgálását. Rögtön feltűnik a ruházatán, hogy egy börtönőrről van szó. Fegyver viszont nincs nála. Ekkor akad meg a szemem a nyakában lógó kereszten….te jó ég! Ő…keresztény? Jól megijesztettem, noha sohasem tudnék bántani senki Isten népéből.
Megpróbálhatom megnyugtatni. Felemelem a kezem, mire a fiú ijedten szorítja össze a szemeit, és felnyüsszen, mikor kezemmel óvatosan megsimogatom az arcát.
-Nem tudtam, hogy hívő vagy, bocsáss meg….- erre csak ijedten pislog rám, szemeibe könnyek gyűltek az eddigi rémülettől. Még most is remeg, mint a nyárfalevél. Halk lépteket hallok, amik egyre inkább közelednek. Nem csak egy ember: legalább húsz őr léptei. Sietősen megfordítom a fiút, egyik kezemmel a nyakát hátulról átkarolom, másik kezemmel a csipőjénél fogva magamhoz húzom az alsó testét is. A zár kattan, majd hirtelen fény tör be, és kivilágosítja a sötétséget.
-Túsz van nálam! Ha bárki bejön, megölöm!- üvöltözök, miközben keményem magam előtt tartom a rémült fiút. Nem jön be senki, noha kinnt nagyban üvöltöznek:
-Senki ne merjen bemenni! –adja ki az igazgató a parancsot.- Damno! Ne bántsa Tomorit, nem megyünk be!- Hüm…tehát Tomori a neved.
-Semmi baj, Tomori. Nem lesz baj.- suttogom a fülébe, majd elindulok ki az ajtón. Ha minden jól megy, ma meglépek a sráccal.
|
| yoshizawa | 2010. 06. 24. 14:48:13 | #5693 |
Karakter: Tomori
- Ezt az alakot tartják abban a szuperbiztos cellában??? Na ne szórakozzatok velem fiúk! – igen... Ez a kép... Nem hinném, hogy ténylegesen arról a gyilkosról készült, aki a családjával, és azzal a sok emberrel is végzett.
Ez egyszerűen lehetetlen. Tőle még én se félek. Pedig az már nagy szó, hogy nem csak tetetem bátorságom.
- Ffogadjunk, hogy nnem mmernél bebemenni hozzá, cscsak a szád nnagy!!! – hihi. Na ne... Ha erre fogad, akkor ez alkalommal könnyen keresek pénzt.
A képen lévő fickó még egy légynek sem tudna ártani így első ránézésre.
Ha tényleg ő van abban a cellában, és nem át akarnak vágni... Mondjuk azt úgyse mernék.
Vigyorogva állok fel, közben véletlenül fel is döntve székemet. Amitől a jelenlévők szorosabban bújnak egymáshoz. Pff... Szerintem volt pajtásaim szétszedték volna már munkatársaim. Hiszen hozzám képest is nyuszik.
- Hát akkor fogadjunk! – erőltetem szokásos, gunyoros vigyorom arcomra, miután a széket felállítva rájuk nézek. Kíváncsi vagyok, mennyit képesek feltenni erre a fickóra...
- Bebizonyítom nektek, hogy ez a Damno, ha ugyan az a személy, mint aki a képen van, nem veszélyes. Be fogok menni hozzá, és ott is maradok akár nála egy ideig, ha gondoljátok.
Áááá... Miért járt már megint a szám?! Nem lett volna elég, ha azt mondom, megnézem?!! Hogy lehetek ekkora marha??? Azért ez akárhogy is nézem veszélyes, hogy csak úgy beülök egy rabhoz.
- Még szép hogy gondoljuk főnök! – francba... Én is ettől féltem.
Bár a hányingerem ettől az új megszólításuktól van... Mikor lettem én a főnökük??? – hajlandóak vagyunk mindannyian föltenni erre az alkura egy havi fizetésünk. Ami azt jelenti, hogyha nem mennél be hozzá, a miénk a te fizetésed fél évig. – ez így nem ér.
Miért nem osszák el az én egy havimat...
Mondjuk miket is beszélek... Bemegyek ehhez a senkiházihoz, és késsz. Csak attól kell egyedül félnem, hogy az ott lévő őrök észrevesznek minket.
- Rendben. – bólintok nagy komoran. – És mikor látogassuk meg? – ne ma, ne ma, ne ma...
- Legjobb hamar túlesni ezen, úgyhogy menjünk máris. – hogy mi??? Még felkészülési időt sem kapok??? Kérlek ne tegyétek ezt velem.
- Tomori nem jössz? – fordul vissza egyikük, amikor visszafordulva azt látja, hogy én még mindig egy helyben állok, arcomra fagyott mosollyal.
Megrázom fejem, és még szélesebben mosolyogva kiáltom, hogy megyek, mielőtt utánuk indulok. Pedig... Már most rendesen tele a pelusom.
- Mondjátok hogy fogunk oda belógni? Azokhoz a cellákhoz nem csak kevesen kapnak kulcsot? – nem lebeszélni próbálom őket. Ááá...
- De igen. – vigyorog rám egyikőjük. – Ez az egy kulcs van. Amit ma reggel csórtam el az igazgatótól. – he??? Mi van? Mi nem is tolvajok vagyunk, hanem börtönőrök... Hogy jutott ilyen az eszébe???
- He??? Mi van pajtás leültessünk?! – kérdi meg egyikőjük viccesen. Igen... Ez jó kérdés. És még jobb, hogy rá figyelnek. Így tényleg nem is látják mennyire reme Aú...
Miért álltak meg??? Már ide is értünk??? Pedig alig jöttünk. És honnan jön ez a szép hang???
- Itt vagyunk! – Suttogják társaim remegve. Majd amikor a kezembe nyomják a kulcsot, hátrébb is lépnek a hatalmas vasajtótól...
- Rendben. – válaszolom nekik ugyanolyan halkan. Amint bementem, zárjátok be. Nem kéne kiszabadulnia. Bár... Tényleg nem sok vizet zavarna. Hiszen ő énekelhet...
Bólintás...
Huhh... Akkor oké. Nagy levegő, ajtónyitás, és belépés. És már kattan is a zár. Ők pedig minden bizonnyal ott hallgatóznak az ajtónak nyomott füllel.
Rendben... Mivel nem hallom tovább a zenét, meg kell várnom, hogy a sötéthez hozzászokjon a szemem.
Csak utána tudom szemügyre venni a sarokban ülő alakot. Aki... Felém fordult...
Igen. Már nem bírom lábaim remegését visszatartani. Azok a citromsárgás árnyalatú szemek, amikkel felém néz... Olyanok mint a képen, de valahogy mégse.
- Srácok nyissátok ki, már voltam ittbent! – súgom az ajtónak, de a válasz lábak dobogása... Ne... Elfutottak, és itthagytak??? Ezzel a rabbal???
Jeges rémület mar a szívembe, főleg amikor Damno kuncogva, és magabiztosan áll fel. Már megint az a nagy szám... Nem is tudom, mi lesz, ha nem tudom ebből a helyzetből kivágni magam.
- Úgy hallom, a barátaid leléptek! – ér el elém, én pedig még mindig nem tudok mozdulni sem. Ez a hang... Mondjuk igaza van. Ha rendes barátaim lennének, nem hagytak volna itt meghalni.
Nagyot nyelek, de megszólalni még mindig nem tudok. Tényleg teljesen más kisugárzása van, mint képének.
Most, hogy előtte állok, már elhiszem, hogy gyilkolt is...
|
|
