|
|
Szerepjáték
(Yuri)
| Nakamura_Sheeny | 2013. 10. 03. 14:17:30 | #27512 |
 Karakter: Mira Thomson
Megjegyzés: Vége
Nem szívesen tettem, sajnálom... :(
|
| Nakamura_Sheeny | 2012. 08. 29. 10:33:03 | #23200 |
Karakter: Mira Thomson
Megjegyzés: A válasz
A gondolatomba feltett kérdésemre Yas rögtön meg is adja a választ. Egy fekete csipkét. Kezdek beindulni.
-Mi ez? - kérdezem.
-Akkor csempésztem a zsebembe reggel, mikor nem figyeltél... -Jegyzi meg vigyorogva. Majd a hátam mögé megy, óvatosan leveszi a szemüvegem, és beköti a szemem. Szegénynek ez beletelik egy kis időbe a törött keze miatt. Ahogy megérzem ajkait az enyémen, azonnal hevesen visszacsókolok. Aztán visszanyomja a vállam, majd megnyalja az ajkaim, amitől fellihegek. Ez annyira jó! Izgass még, Yas! Ennek maximálisan eleget is tesz. Apró csókokkal halad a fülcimpámig, azt megnyalja. Picit megremegek. Hevesen végignyalja a nyakam. Egyre nehezebben bírok magammal. Kezd megszabadítani a ruhámtól, amiben előszeretettel segédkezek. Még egyszer megnyal, majd tenyerét a mellkasomon érzem meg. Ledönt az ágyra fekvő helyzetbe, majd végignyalja a melleimet. Halkan sóhajtozok, majd egyik lábamat térdhajlatánál fogva felnyomja hirtelen. Annyira, hogy már szinte a mellemen érzem. Azonnal mohó nyalásba is kezdek, ami nagyon intenzív élményként ér így bekötött szemmel, és hatalmasat kiáltok fel, ami csak egyre hangosabb lesz. Érzem, hogy kezdek a csúcsra érni, amit el is érek. Testem teljesen megfeszül és ösztönösen Yas hajába markolok. Miután elernyedek, elengedem azt.
-Na milyen volt? - vigyorok rám, majd egy csókót lehel rám.
-Intenzív... -osztom meg előbbi érzésemet válaszként. Azonnal magamhoz is rántom, mire megszólal a telefonja. Látom, hogy Yasue mérlegel, hogy mit tegyen, végül felveszi.
-Ki az? - érdeklődöm meg gyorsan, mielőtt felveszi.
-A sensei-em. Haló? Indulok is Sensei! - hallom meg Yasue szavait, mire elkerekednek a szemeim.
-Na nem! Ezt még be kell fejeznünk...
-Ne haragudj, Drága, de a Judo bajnokság most mindennél fontosabb... Tudom, hogy haragszol, de el kell mennem, különben veszítek.
-Hát... Jó... -dünnyögök magamba, mint valami hatéves kisgyerek, aki nem kapott még egy nyalókát. Pedig Yasuét elnyalogattam volna még bizony. Egy csókot lehel a homlokomra.
-Szeretlek. Majd jövök - mondja és elrohan.
Na, ez meg engem meg jól itthagyott feltüzelve. Persze, meg kell értsem őt. Ez most egy nehéz időszak lesz, amíg eljön a Judo bajnokság. Nem lesz egyszerű küldetés, mondhatni szinte lehetetlen. Yasue jobb keze el van törve, Simyll meg a lehető legjobb formában van. El kell valahogy terelnem a gondolataimat. Felveszek egy fekete testhez álló nadrágot, meg egy fehér topot, veszem a gitáromat, aztán lenézek, hogy mi van a bandámmal. Nagy szerencsém van, mert mikor a garázshoz érek, ott van mindegyik tag. Shino először meglepetten néz rám, de aztán elmosolyodik.
- Szia, Mira! - köszönt engem. - Nagyon jó, hogy jössz, úgyis próbálni akartunk egy kicsit.
- Okés, felőlem már most kezdhetünk is - válaszolom.
- Látom már sokkal jobban vagy.
- Ja igen... remélem, hogy hamarosan ő fog úgy kinézni, ahogy én néztem ki pár napja.
- A Judo bajnokságra gondolsz?
- Ja.
- Elég nagy a felhajtás.
- Én úgy tudom, hogy a helyi TV is adja.
- Ennek már tényleg a fele se tréfa - mondom ki hangosan a gondolatom. Most döbbenek rá, hogy mire megy ki ez az egész... ország-világ előtt akarják megalázni Yasuét? Ezt nem hagyhatom. De ugyanakkor bíznom is kell benne... olyan elszánt volt. Aztán mégiscsak egy program jövője áll vagy bukik ezen a meccsen. Ez így nem jó, nagyon nem jó. Az előzmények nagyon nem nekünk kedveznek. A srácok, és a másik gitáros lány nekiáll összeszerelni a cuccokat. Jobb ha én is hasonlóan cselekszem. Aztán a hangolást után mehet a rock'n' roll.
- Az Attack Attack!-tól a Revolution jó lesz kezdésnek? Ismered te is, Mira?
- Aha, frankó lesz, kezdhetjük.
Utána az Asking Alexandria Not The American Avarge című számával folytattuk. De volt itt Demon Hunter Breaking Benjamin, Shadows Fall és még sorolhatnám hány híres és kevésbé híres együttesektől adtunk elő dalokat, néhány saját szerzeménnyel vegyítve. Aztán van, hogy csak úgy elkezdett valamelyikünk játszani, és arra jött rá a dob, arra a másik gitár, szinte egy albumra való hanganyagot improviálztunk össze az utolsó másfél órába. Aztán valamilyen ötlettől vezérelve elkezdem játszani a Skrillextől a Bangarang elejét úgy, ahogy azt a youtube-on Cole Rollandtól láttam. A dobos elkapja a ritmust és csatlakozik a dobbal, míg Shino azt a kis szöveget kezdi el nyomni, ami elhangzik a felvételen.
Úgy érzem, nem sikerült olyan jól eljátszanom a számot, mint ahogy az előbb említett személynek sikerült, de a bandatagok visszajelzéseiből ítélve nem voltak elégedetlenek a produkciómmal.
- Herman Li szintjéig meg se állj most már! - ismeri el a teljesítményem Shino, majd megszólal a telefonom. Meglátom, hogy Yas az.
- Haló, szia! Szerencséd, hogy most hívtál, egyébként nem hallottam volna. Gondoltam kihasználom az időt, és amíg te edzel, én gyakorolok a bandával.
- Helyesen tetted. A törzshelyeteken vagytok?
- Igen.
- Akkor odamegyek.
- Szeretettel várunk -mondom, de valami fura nekem Yas hangjába -de olyan izgatott a hangod. Mi a helyzet?
- Mindent elmesélek. - mondja és leteszi.
Mikor megérkezünk, Mira kicsit ledöbben, ki ez a szőkeség, de a bemutatásnál minden leesik neki.
-Szia! Kate Hudson!
-Mira Thomson. Örvendek!
-Én is örülök, hogy megismerhetlek. -mosolyog ránk Kate.
-Kate... Köszönöm a bizalmat. -pillantok őszinte hálával a nálunk 6 évvel idősebb nőre, mire az zord arccal felel.
-Tudod, mi az ára, Yasue... Győznöd KELL.
-De miről van szó? - kérdezem most már egy kicsit türelmetlenül.
Ekkor Kate félre hív engem.
- Nos, a helyzet egyre komolyabb. Nobu, Symill apja lekenyerezett mindenkit az iskolában. Még azokat is, akik elvileg hűek voltak Yas-hez. Egy fogadást kötött arra, hogy Symill fog nyerni. Nos, szomorú belátnom, de erre igen nagy esélye van, és ezért egyre többen fektették bele a pénzüket ebbe a meccsbe. És így Yas teljesen magára maradt, így kénytelen voltam én is beszállni. Úgyhogy ez a judo döntő lesz az utolsó mentsvár. Ha elbukunk, oda pénzünk is oda a program, ami Nobuék kezébe kerül. Márpedig ha ez megtörténik, annak beláthatlan következményei lesznek.
-Mennyit tettél rá?
-100000 ausztrál dollárt.
Majdnem rosszul leszek, ahogy ezt meghallom.
- Most már minden Yasuén múlik. Nem a legjobbak a kilátásaink, de hiszek benne.
- Köszönöm, Kate - lép oda Yasue - Egyúttal ha győzök, el tudjuk Simylléket takarítani.
- Most mennem kell - mondja Kate - Hazavigyelek titeket?
- Megköszönnénk - felelem, majd a fiúkhoz fordulok - Majd még találkozunk, sziasztok!
- Nagyszerű voltál ma is, Mira! Fantasztikus lesz ez a koncert - mosolyog Shino, majd elköszön a többiekkel együtt.
Végül elhagyjuk a helységet és Kate kocsijába szállunk. Yasue beül hozzám hátra mellém, és a beszélgetés tovább folytatódik a kocsiban. Kate kezdi.
- Nobu teljesen lehetetlen helyzetbe akar hozni engem, és természetesen téged is. Hajj, az alma nem esett messze a fájától.
- De azért azt tényleg nem gondolná az ember, hogy ennyire közel esett - válaszol Yasue, mire én elkuncogom magam.
- Mindent feltettem egy lapra. Nagyon számítok rád, Yasue. Nem akarom még jobban rád tenni a nyomást, de nagyon nagy a tét, és most rajtad áll minden - komolyodik el Kate hangja.
- Ezt én is tudom. Az iskola és a program jövője forog kockán.
- Aminek köszönhetően Mira is idekerült - feleli rá Kate. - Mert így Mira is komoly bajba kerülhet.
Ezen mondaton Yasue szeme elkerekedik. Látom, hogy ökölbe szorul a keze.
- Nem fogja senki és semmi elvenni Mirát tőlem! Eltakarítom a föld szinéről is!
- Az az igazság, hogy nem szívesen emlékszem rá vissza, hogy kerültem ide - mondom komoran.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod - mondja megértően Yasue, miközben megsimogatja a fejem.
- Tényleg nem szívesen beszélek erről senkinek, de most nektek elmondom.
Édesanyám belehalt a szülésembe, így gyakorlatilag félárván kezdtem az életem, apám egyedül nevelt, már ahogy tudott engem nevelni. Kamionozással foglalkozott, így hát anyagiakra nem panaszkodhattunk igazából. Hosszú távú fuvarokat vállalt. Volt olyan, hogy egy hétig nem találkoztam vele, viszont így megtanultam egyre önellátóbb lenni. Néha azonban magával vitt az útjaihoz. Én ezt nagyon szerettem - mondom teljesen beleélve magam. Szinte látom magam előtt újra az utat, ahogy a kamion elülső lámpának a fényei szinte simogatják az aszfaltot. - Csodálatos éjszakák voltak azok. Amikor megálltunk a pihenőhelyeken, mindig elkezdett játszani a benjoján. Aztán egyik alkalommal odaadta nekem, és elkezdtem úgy a magam módján játszani. Úgy látta, tehetséges vagyok, ezért megtanított játszani rajta.
- Akkor most már tudom, kitől örökölted a zenei érzéked - mondja Yasue.
- Hát igen... apám nagyszerű dalokat játszott, simán elmehetett volna countryzenésznek - mondom egyet értve Yasuéval majd folytatom. - Szóval annak ellenére, hogy gyakraon egy-másfél hétre kellett nélkülöznöm, valahogy mégis ott volt mellettem mindig, amikor kellett. Elfogadta a másságom, ő segített Florence-t feldolgozni, mikor elhagyott, valamint ő volt az, aki mindig segített átlendülni a mélyponton, ami tiniként gyakran elkapja az embert. De ez a boldogság nem tarthatott örökké. Olyannyira nem, hogy az egyik nap telefont kaptam, hogy egy bizonyos Mike Thomson balesetet szenvedett, és segítenem kéne azonosítani.
Mikor a rendőrök a helyszínre vittek, nem akartam elhinni, hogy ő lehet az. Biztos valaki más. De hamar elkergették a hiú ábrándjaim, ahogy apám élettelen testét fedeztem fel ott. Emlékszem, ahogy térdre hullottam, és zokogni kezdtem - mesélem, miközben újra kezdenek kiszaladni a könnyeim. Yasue szorosan magához ölel, és a fejemet simogatja.
- Nem volt kihez mennem - folytatom kicsit remegő hanggal - És itt még nincs vége... amikor hazaértem, leégett az egész házunk! - mesélem tovább zokogva, miközben Yas szorosan ölel. - Ekkor biztos voltam benne, hogy az a baleset nem véletlen lehetett. Valakik az életünkre akart törni. De valaki minden áron el akarta apát tüntetni. Hát sikerült neki. Megvédeni nem tudtam magam, ezért elmentem a bankba, ahol volt apámnak némi félretett pénze. Annyira elég volt, hogy ki tudjak jutni, és kapjak ezen a cserediák lehetőségen. Most pedig itt vagyok. Nagyon szeretném, ha nem mondanátok el ezt senkinek!
- Bízhatsz bennünk - száll be a beszélgetésbe újra Kate - Még Simyllék se fognak semmit kihúzni belőlünk.
Még mindig az emlékek hatása alatt könnyeztem, és folyamatosan szerelmem ölelgettem. Észre se veszem, hogy megy az idő. Kate lassít, majd megállítja a motort. Csak nem megérkeztünk hozzám?
- Nem jössz, Yas? - kérdezem tőle.
- Szívesen mennék, de meg kell néznem, hogy mi van anyummal - mondja elkomolyodó, aggódó hangon, amitől egy kicsit furcsán nézek.
- Hát remélem, nincs semmi baja - mondom neki.
- Ebben bízok én is - válaszolja a semmibe nézve. - Vigyázz magadra! Szia! - mondja aztán vigyorogva. Ez nem az a vigyor amit szeretek. Ez az a zavart Yas féle vigyor. Amikor valami nincs rendben.
Egészen addig nézem az autót, amíg nem távolodnak el. Nagyon szükségem lett volna most Yasuéra. Nem tudom, mi üthetett bele. Én remélem, nincs semmi baja neki. Belépek a szobámba és fehérneműig vetkőzök - most nem akarok élni ezzel a fekete fehérnemű szójátékkal... hopp, de már éltem is vele, na mindegy - és végigfekszek az ágyon. Átfut az agyamon az egész mai nap, amit meséltem. Yasue jár a fejemben, csodálom, hogy nem fárad el... ugye értik? Mit akarhatott mondani az anyjával kapcsolatban? Talán súlyos beteg? Vagy az lett? Próbálok minden lehetőséget figyelembe venni.
Nem tudom, mióta agyalhatok a dolgon, amikor megszólal a telefon. Yasue az. Tizedmásodpercnyi idő az, amire felkapom.
- Szia, Yas! Mondd, mit akartál anyuddal kapcsolatban mondani nekem?
- Pont ez az, amiről akarok veled beszélni! - felel Yasue kétségbe esetten - Rémálmom megvalósulása kezd kibontakozni. Nobut visszafogadta anyum!
Szinte kiesik a telefon a kezemből, ahogy ezt meghallom.
- Ez nem lehet igaz! - fakadok ki. - Mégis hogyan... ?
- Nem tudom, Mira! NEM TUDOM! Azonnal odamegyek hozzád!
- Várj, Yas! Ennek én is nagyon örülnék, de nem hagyhatod magára anyudat ezzel az állattal.
- Igazad van, Mira! Igazad lehet. Meggondolatlan dolog lenne, és nem bocsátanám meg magamnak. Meg kell nyugodnom. Tudom, hogy minden csak azért van, hogy megbénítsanak.
- Pontosan, Yasue. Gondolj arra, hogy nemsokára meg fogunk szabadulni tőled. Motiváljanak ezek a dolgok, hogy mennyivel könnyebb lesz, ha győzől. Tudom, hogy ez törött karral nem tűnik megoldható dolognak, de a szívnél nincs nagyobb erő - próbálom bíztatni Yas-t.
- Igazad lehet, és köszönöm, hogy próbálsz megnyugtatni. Kicsivel sikerül most józanabbul látnom a dolgokat.
- Később felhívlak, hogy mi a helyzet.
- Rendben. Nagyon szeretlek, Mira!
- Én is, Yas... hidd el, nagyon félek én is.
- Ne félj Mira... nem lesz mitől félned hamarosan - mondja nekem magabiztos hangon. - Hívj majd akkor, csók!
Aztán letesszük. Na még ez is, nem tudtam mi hiányzik.
---
Este tárcsázom Yasue számát. Hosszan kicseng, de senki nem veszi fel... mi van már? Végül magától bontódik a vonal. Azonnal újra próbálom. Hosszú másodpercek után, végre meghallom a hangját.
- Szia! Bocs, csak előbb zuhanyoztam - kezdi azonnal, amire megkönnyebülten felsóhajtok.
- Semmi gond. Na, hogy állnak a dolgok?
- Természetesen játsza a jófiút. Számítani lehetett rá, hogy ezt fogja csinálni. Az igazi rémálom csak később lesz. De én nem hagyom, hogy ez megvalósuljon.
- Legalább nem bántja anyudat addig se. A bajnokság után meg elsöpörjük őket.
- Úgy legyen. Kiváncsi vagyok, vajon Simyll mire készülhet. Még jó, hogy őt nem hozta ide.
- Ne fesd az ördögöt a falra - mondom rossz szájízzel.
- Festi az magát eleget, de hiába, nem lesz szebb tőle! - mondja viccelődve Yas. Mire én is elnevetem magam.
- Jól van, akkor majd holnap a suliban... - zárom le a beszélgetést - Későre jár, ki kell pihennünk magunkat, na meg lefeküdni aludni minél hamarabb, hogy holnap a lehető legkorábban találkozzunk!
- Így igaz, megyek is akkor gyorsan aludni! - mondja vidáman Yasue. - Nem is tudom, ha te nem lennél... - kezdené a mondatát, de nem hagyom befejezni.
- De itt vagyok! - szólok bele játékosan.
- Igaz... - konstatálja a dolgot Yas. - Ezt neked kell a legjobban tudnod... a sportban nincs ha... ahogy sokszor az életben sincs.
- Na mi van, filozófiát tanultál épp talán? - lendül bele megint vicces kedvébe a szerelmem.
- Elég leckét adott nekem a mai nap, nemhogy terheljem még magam. Na, szépségednél már csak az álmod legyen szebb... - mondom neki búcsúzóul.
- Húú... - mondja megilletődötten a drága. - Hasonló jókat neked is! Jó éjt szívem.
Majd letesszük. Majd az álmokra bízom az elmém.
---
Másnap reggel Yas ér hamarabb a kapuhoz. Már vár engem, mikor megjövök.
- Remélem, nem vársz rám túl rég óta.
- Rád bármennyit várnék. Menjünk.
A bejáratnál már-már a megszokott jelenet veszi kezdetét.
- Figyelem, menetrend szerinti Simyll érkezik az első vágányra - dünnyögöm Yas felé, aki egy elfojtott kaccantást enged meg magának.
- Hogy van az ifjú pár? - kérdezi gúnyosan az emlegetett szamár - Élvezzétek ki egymás társaságát, már úgysem tehetitek meg sokáig - majd vészjóslóan rám vigyorog.
- Mégis mit terveltél ki? - kérdezi Yasue dühösen.
- Ó, Nobura gondosz? Hát nem gyönyörű, mikor egy pár újra egymásra talál?
- Hát, nem minden esetben érzem így, hogy őszinte legyek - vágja vissza epésen.
- Akármi is az érzésed. Sokág már úgysem lehet olyan nagy a szád... és Mira is csak az enyém lesz...
- Álmodba se! - vágom vissza neki erre.
- Ó... majd 3 nap múlva mondd ugyanezt - feleli erre, majd elsétál mellettünk, miközben a szokásos beteges nevetése kíséri végig a folyosót.
Rá nemsokára Florence viharzik felénk. Nagyon nagyon feldúltnak tűnik.
- Yasue, Mira! Azonnal beszélnem kell veletek! - kék szemei lángot vetnek szinte, de mindketten tudjuk Yasuéval, hogy ez a düh nem nekünk szól.
Egy üres tárgyalóba megyünk, majd ott két kézzel dühösen az asztalra csap.
- Ez a Simyll... még csak 2-3 napja ismerem, de már most a falra mászok tőle!
- Hidd el, ezzel a fél iskola így van - feleli Yasue. Sejtettem, hogy Simyll miatt lesz kibukva. - De ezúttal mivel verte ki a biztosítékot, főleg nálad? - kérdezi Yasue. Gondolom meglepi, hogy a mindig mosolygós és amúgy nyugodt Florence most teljesen fel van zaklatva.
- Meg akart vesztegetni! Miközben nem gyengén kikezdett velem!
- Hát érthető akkor, hogy ki vagy akadva - felelem neki.
- Hárman vagyunk zsűrik - feleli egy kicsit nyugodtabban Florence, de még mindig látszik rajta, hogy nagyon mérges - Ki kéne deríteni, hogy a másik kettővel is hasonló tervei e vannak, vagy netán már megkente őket.
- Van valami terved? - kérdem Florence-t.
- Még nincs, de megvannak a magam módszerei - válaszolja cinkos mosollyal.
Szerkesztve Nakamura_Sheeny által @ 2012. 10. 21. 19:07:37
|
| Miria | 2012. 08. 21. 01:10:12 | #23022 |
 Karakter: Yasue
Megjegyzés: Sheeninek
Ne haragudj a várakozásért, Sheeny. Nagyon remélem, megérte. Ha nem, szólj, átírom.
Egy ideig csak sétálok az utcán, majd az égre tekintek. Hűs, páradús szél kap a hajamba. Az óceán felől érkezik, sós illata összetéveszthetetlen. Sűrű, sötétszürke felhő gomolyog az égen, pár másodperc kell csak, és elered az eső. Még visszanézek az ördögi házra, Simyll szobájában fel van kapcsolva a villany, s az ablakot vizsgálva megpillantom alakját. Ő észreveszi, hogy figyelem. Vár egy kicsit, majd elhúzza a függönyt.
Megállapításaim valóságot nyernek, mikor elkezd cseperedni az eső. Kis táskámból előkapom fekete esernyőmet, s kifeszítem. Egy ideig még szemerkél, majd rákezd, s mintha dézsából öntenék.
Vissza kell mennem Mirához!
Persze, el is engedhetném... De akkor nem lenne Bakari Yasue a nevem.
Albérlete felé veszem az irányt, közben azon gondolkozok, mit mondhatnék neki, ott az ajtó előtt. És mi a helyzet akkor, ha Florence még ott van nála? Áh, mindegy... Vágjunk bele, és kész.
Mikor a gondolatmenetem végére érek, egy szőke, átázott lányt pillantok meg, amint elesik az esőben. Ruhái csurom vizesek, szemüvege bepárásodott, s kapkodja a levegőt. Mira... Hozzám indult vajon? Odasietek hozzá, a kátyúkat kikerülgetve, majd fekete esernyőmet felé helyezem. Ő felkapja a fejét, hunyorog, tudom, hogy nem lát semmit, így megszólalok:
-Meg fogsz így fázni. -majd lehajolok, s felsegítem. Ő egy ideig csak hallgat, majd kifakad:
-Yasue, sajnálom, én nem akarlak elhagyni! Bocsásd meg, ha kemény dolgokat vágtam a fejedhez! Szeretlek Yasue! Kérlek, bocsáss meg... -az utolsó szavakat szinte suttogva mondja, zokogni kezd, majd átkarol, s lecsúszik a térdeire.
-Ne csináld ezt... -húzom fel magamhoz, majd átkarol, és csak zokog. Hát tényleg engem szeret... Mióta élek, nem voltam biztosabb semmiben. Ez viszont 100 %. Szeretjük egymást. Mire gondolataim végéhez érek, azon kapom magam, hogy eleredtek a könnyeim, s a vállam ugrálni kezd. Egymás vállán sírunk egy ideig... Csak az eső hangja töri meg a csendet. Majd egy kicsit elhajolok... Idegesítő, hogy csak egy kezemmel tudnám megérinteni, a másik törött miatt, s az is épp az esernyőt fogja. Hirtelen ötlettől vezérelve dobom el az ernyőt, majd végigsimítom az arcát, s megcsókolom. Ő szenvedélyesen csókol vissza, belém karolva. Egészséges kezemmel simogatni kezdem a hátát, mire reagál, s a pólóm alá nyúl... Kis pajzán...
-Hozzád akartam indulni... -Szakítom félbe hirtelen a szenvedélyes csókváltást.
-Én pedig hozzád. -jelenti ki hallkan.
-És mire várunk? -mosolyodom el, mire ő is. Felkapom az esernyőt, majd gyors léptekkel indulunk meg -nem is tudom, miért -az én otthonom felé, mire Mira megtöri lépteink monoton zaját:
-Florence átadta nekem, amit üzentél... -nem válaszolok semmit, csak elgondolkozom. Florence jó ember. Tisztességes, csak a féltékenységtől nem láttam, nem tudtam megállapítani. Kicsit szégyellem magam. Lassan elérjük a házunkat, anyu nyit nekünk ajtót, majd megilletődik:
-Úr isten, hogy néztek ki! -kapja kezeit a szája elé. Hát igen.... Kicsit bőrig áztunk. -Azonnal menjetek fürödni! -Mira bólint, majd a fürdő felé indul. Én a konyhába indulok, csak 3 tányér van, ami mosatlan, azokat elmososm. Anyu főz, majd mikor a leves kevergetését abbahagyja, rosszallón rám pillant.
-Menj már te is fürdeni. Rossz nézni téged. Nem elég, hogy el van törve a kezed, még meg is akarsz fázni a bajnokság előtt?!
-Jólvan, jólvan, futok is! -mondom, de nem tudom elrejteni a vigyorom, amitől ő halk kuncogásba kezd.
Belépek a fürdőbe, Mira már engedi magára a forró vizet, bár csak a sziluettjét látom a függönynek köszönhetően... Leveszem a ruháimat, s hirtelen húzom arrébb a függönyt, mire kicsit megijed.
-Szabadságra küldtek... -vigyorodom el, majd belépek a kádba. Óvatosan a falhoz nyomom, csókolgatni kezdem... A teste azonnal felhevül, felejtve a korábbi problémákat. Combomat két lába közé csúsztatom, mire felsóhajt. Lábam ütemesen mozogni kezd, kéjes sóhajokat kicsalva a szőke szépségből. Odahajolok hozzá, majd miután orrommal megcirógattam a nyakát, végignyalom azt, egészen a füle tövéig, mire megremeg, érzem, hangját vissza kell fojtania. Meglepően hamar elélvez, teste megremeg, majd elkap, ő szorít a falhoz, majd ajkával forró csókokat lehelve testemre, halad le ágyékomhoz. Térdepelve nyal ki, én pedig csak a testemtől átforrósodott csempéhez dőlve engedem át magam az élvezeteknek. Egyre gyorsabban csinálja, nyelvét veszettül jól forgatva. Arcát megfigyelve, mintha fantáziája elkalandozni agy kicsit, majd még hevesebben folytatja kis munkáját, mire egész testemben megfeszülök, majd megremegek, s elmegyek...
Felkapom a szivacsot, egy kis tusfürdőt nyomok rá, majd elkezdem mosni Mira melleit, mire felkacag. Ő puszta kezével kezdi kenegetni a testem, ügyelve minden területre... Persze csak a higiénia miatt.
Miután végeztünk, lenge pizsinket magunkra öltjük, majd aludni térünk, köszönve anyunak. Bebújunk az ágyba, s egy ideig csak nézzük egymást, majd Mira nagy levegőt vesz:
-Ne haragudj rám, Yasue... -suttogja halkan.
-Te se énrám, el akartam mondani, hogy...
-Tudom, a fogadás. Ezt is elmondta nekem Florence. -és ezzel le is zártuk a témát... Még átölelem, adok neki egy csókot, ő szép álmokat kíván, s alszunk is...
***
Reggel szépen felöltözünk, fogat mosunk, eszünk néhány kekszet, és még be is kávézunk. Miután mindezeket kommótosan megcsináltuk, elindulunk az iskolába. Az iskola bejáratához érve Simyllel találkozunk, "meglepő" módon.
-Nocsak-nocsak. Újra együtt az ifjú pár? Mondd csak, Mira. Milyen volt Florence az ágyban? Lehet, hogy én is felpróbálom. -teszi máris az idióta megjegyzését.
-Ne merészelj róla igy beszélni, és nem csaltam meg Yas-t! -csattan ki Mira, teljesen érthetően. Már nem bírom ezt a szukát.
-Tudod, milyen édesen nyöszörögsz, amikor szenvedsz? Felizgulok tőle... -folytatja, hangja kéjjel átitatott.
-Fejezd be, Simyll! -Szólok rá hirtelen, ökölbe szorítva egészséges kezem, nehogy folytassa...
-Yasue... -fúrja őrült szemeit az enyémbe - Akartam neked valamit még mondani... Hamár fogadás. Mi lenne, ha itt lejátszanánk? -de átlátszó...
-Nem... Majd a pályán eldöntjük. -felelem, mire visszavág:
-Mi van? Csak nem beszartál? Még mindig félsz tőlem, igaz? -mondja nyugodt, szinte bájos hangján, közelebb lépdelve.
-Csak a talpnyalóid félnek tőled, meg akiket erőszakkal megszerzel! -mondom ingerülten. -Örülj neki, hogy nem most verem szét a képed...
-Na mire vársz? Itt a lehetőség! Vagy csináljak én egy kis kedvet hozzá?! -még közelebb lép, s már lendítené a kezét, de valaki elkapja.
-Elég! Hagyjátok abba! -szól Florence erélyes hangja. Még mindig fogja Simyll kezét.
-Te ne avatkozz ebbe! Szálj le rólam, hülye picsa! Tudod te, ki vagyok?! -ordibál simyll idegesen, de Florence-nek szeme se rebben.
-Sajnos nagyon is jól tudom. Nem akarok még egyszer szólni, hogy fejezd be. -Fúrja tekintetét Simylléba, aki közben ellenállást tanusít...
-Te aztán nem fogod megmondani, hogy mit csináljak! -mire a mondat végére ér, egy erős rántással kiszabadítja magát Florence szorításából, majd egyből támadva ütni próbálná, de nem hiába Florence az egyik zsűritag... Hm. Ezt vajon Simyll tudja? Miközben ezen elgondolkozom, Florence légies harcstílusával már a földbe is taposta Simyllt, jelenleg a hátába térdepelve suttog:
-Ha keménykedni akarsz, ott lesz a Judo bajnokság. Addig meg ne lássalak a közelükben.
-Ezt nem fogom annyiban hagyni. Ezt nagyon megbánod, hogy rám kezet emeltél.. -Sziszegi Simyll, a kígyó...
-Pedig még sokszor meg fogom tenni, ha így folytatod. -jelenti ki, majd egy óvatosat még könyököl Simyllen, végül otthagyja a földön. Mi átlépve rajta haladunk tovább az órákra. Még biccentünk egyet Florence-nek, majd felsietünk informatikára Mira fészkelődik, avalamit mutatni akar.
-Kész az új videoklip: -és már indul is a kemény rock zene. Amint meglátom az összhatást... Húh, nagyon tetszik. Nem egy híres banda, de felveszi a versenyt a legjobbakkal. És Mira... Az a szenvedély, amivel ő gitározik... Valami elképesztő.
A tanórák iszonyatosan lassan telnek, s mikor az utolsóról kicsöngetnek, rohanunk Mirához. Előkapjuk a könyveinket, bár... Csak felszínesen tudjuk őket átnézni... Mira tekintete nem épp azt tükrözi, hogy a leckét akarná felmondani. A könyveket elhajítva esünk egymásnak, illetve ő a fenekemnek, amit én rettentően élvezek.
Hátamat kezdi csókolgatni, én pedig egyenruhám ingének zsebéből előkapok egy vastag, fekete, csipkés szalagot. Mikor megpillantja, erős izgalomba esik.
-Mi ez?
-Akkor csempésztem a zsebembe reggel, mikor nem figyeltél... -jegyzem meg vigyorogva, mire hirtelen megfordulok, szemüvegét óvatosan leveszem, majd bekötöm a szemét. ez egy igen kreatív feladat a törött kezemmel. Ő csak vigyorog... Megcsókolom, ő pedig hevesen visszacsókol. Megnyalom ajkait, mire felliheg... Apró csókokkal haladok a fülcimpájáig, megnyalva azt, egy apró remegést kiváltva a lányból. Hevesen végignyalom a nyakát, majd elkezdem megszabadítani a ruhájától, amiben ő készséggel segít. Még megcsókolom, s tenyerem a mellkasára helyezve lenyomom fekvő helyzetbe. Végignyalom a melleit, halk sóhajokat kiváltva, majd egyik lábát térdhajlatánál fogva felnyomom hirtelen, hogy szinte a mellét érintse, és ezáltal jól hozzáférhessek nedves kincséhez. Azonnal mohó nyalásba is kezdek, mire felkiált, s kiáltásai csak egyre hangosabbak lesznek, ahogy egyre gyorsabban csinálom, nyelvemmel néha be-behatolva a nedvesség forrásába. Mikor a csúcsra ér, egyik kezével hirtelen megmarkolja a hajam, majd teste elernyed. Mikor feltápászkodok, még mindig liheg, s leveszi a csipkét a szeme elől.
-Na milyen volt? -vigyorgok rá, majd csókot lehelek az ajkaira.
-Intenzív... -s nem is mond többet, már rántana magához, mikor megcsörren a telefonom. Eleinte úgy gondolom, jelen pillanatban nem érdekel, de a kíváncsiság erősebb. A táskámért nyúlok, majd előkapva a telefonomat, felszisszenek.
-Ki az? -Érdeklődik Mira, én csak gyorsan válaszolok, mielőtt felvenném:
-A sensei-em. Haló?
-Yasue... Ha győzni akarsz, akármit csinálsz, azonnal hagyd abba, és lódulj a judo terem felé... Már több napja nem láttalak! A bajnokság előtt produkálod ezt?! -szól bele az öreg ingerülten, s jogosan. El is felejtettem...
-Indulok is, sensei! -jelentem ki, mire Mirának kikerekednek a szemei.
-Na nem! Ezt még be kell fejeznünk...
-Ne haragudj, Drága, de a Judo bajnokság most mindennél fontosabb... Tudom, hogy haragszol, de el kell mennem, különben veszítek.
-Hát... Jó... -dünnyögi magában. Még megigazítom a ruhám, bekötöm a másik cipőm, majd csókot lehelek a homlokára.
-Szeretlek. Majd jövök. -lihegem, majd eltűnök a lakásból, lerohanok a lépcsőn, s futok haza a judo cuccomért. Ott anyának is adok egy puszit, és nyargalok tovább az eddzőterembe. Direkt előbb szólt a sensei, hogy le ne késsem az óráját, de hatalmas meglepetésemre rajta kívül senki mást nem találok a teremben.
-Hanoka sensei...?
-A többieknek szabadnapot adtam. A te ügyed fontosabb.
-De tudtam volna gyakorolni...
-Nem. 3 órát leszel itt, és nekem folyamatosan csak rád kell figyelnem! -mondja, a csak szónak nagy jelentőséget adva. -Simyll egy erős, hihetetlenül jó, fiatal eddzőt fogadott fel. Ő volt a tavalyi világbajnok. -ezeket a szavakat hallvamintha kiesne a talaj a lábam alól... -ismerem a kínai judobajnok stílusát, végigkísértem a karrierjét. Most arra tanítalak, amire ez a bajnok Simyllt nem fogja megtanítani. Hogy hogyan használd fel a fiatalságod tüzes erejét és gyorsaságát egy vén sensei bölcsességével. -jelenti ki - Ugyanis sokan, többek között ez a Florence nevezetű hölgy azt hiszi, egy öreg már nem tud harcolni...
-Sensei... Ön ismeri Florence-t?
-Egy ideig tanítottam is. -ekkor elgondolkozom... Hogy futhat össze ennyi szál hirtelen?! Ez nem lehet véletlen. -Mellesleg volt, hogy egy 73 éves ember vert meg egy 21 éveset... Nem az a lényeg, mennyire vagy fiatal, és erős. -mire befejezi elindul felém, s megragadja kezem gipszből kilógó részét. Hihetetlen fájdalom áll egész karomba, s üvölteni kezdek, de nem hagyja abba, sőt, teljes erejéből rászorít. Végül összerogyok, de még mindig üvöltök. Mire végre elengedi, kiver a hideg verejték.
-Most pedig öltözz át.
-De...
-Mindent elmagyarázok. -nem is húzom tovább az időt, elrohanok az öltözőbe, iskolai egyenruhámat lekapom, felveszem a Judo egyenruhámat. Végül visszarohanok, vigyázzba állok, s meghajolok a sensei előtt.
-Simyll előszeretettel fogja alkalmazni ezt a szorítást, ugyanis jelenleg ez a leggyengébb pontod, ami nem a fejeden van. Persze velem ellentétben csak egy pillanatig fogja ezt megtenni, különben a bírók észreveszik, s kiállítják. A célja a figyelmed elterelése. Míg te a fájdalomra összpontosítasz, ő majd felülkerekedik, s félő, hogy legyőz. Talán csak 1-2 új technikát mutatok az eddzés alatt. A tréning lényege a harc során való önuralom, és a hidegvérrel való gondolkodás lesz. Egyesülés a mozdulataiddal. Illetve természetesen, hogy hogyan tudsz fél kézzel érvényesülni... Rettentő nehéz munka áll előtted.
-Értettem, Sensei! -kiáltom. Mindig is büszke voltam a senseiemre, de most aztán... Őt tartom a legbölcsebb embernek a világon. Miután ezt elmagyarázta, kezdetét veszi a küzdelem. Sokkal jobban megerőltet, mint ha két kézzel harcolnék... Sokkal szemfülesebbnek kell lennem, és a sensei néha, váratlan helyzetekben meg is csípi a kezem. A hirtelen fájdalomtól szinte minden esetben egyből a földön fekszem.
-Győztem. -jelenti ki teljes nyugalommal. -Kelj föl.
-Még mennyi idő van hátra? -lihegem
-2 és negyed.
-Csak háromnegyed óra telt el?!
-Az időt számolod, ahelyett, hogy a feladatodra koncentrálnál?! -dorgál meg, mire felpattanok, és támadó állásba helyezkedem. Elégedett mosolyt látok általában rezzenéstelen arcán, s újra kezdjük...
Hihetetlen erőfeszítéssel küzdöttem, mégis... Egyszer sem tudtam nem a fájdalomra koncentrálni, hiába volt lélekerőm... A 3 óra után kimerülten, fájó végtagokkal, csatakosra izzadva, de legfőképpen megszégyenülve távoznék az átmelegedett teremből, de a sensei szavaira megállok.
-Büszke vagyok rád, Yasue.
-De hát... Egyszer se bírtam kivédeni a fájdalmas szorítását... -fordulok vissza senseiemhez, miközben elkeseredetten ontom magamból a szavakat.
-Nem látod magadon a fejlődést, Yasue. Távozz azzal a tudattal, hogy te mindent megtettél.
-De ez nem lesz elég.
-Dehogynem... -jegyzi meg, mire egy érdekes jelzést vélek felfedezni a hangjában. Ha tényleg MINDENT megteszek...
Ezekkel a gondolatokkal sietek be az öltözőbe, majd levetve a ruhámat megtörölközöm, kicsit ropogtatom a nyakam, végtagjaimat megmozgatom, majd felöltözöm, mikor kilépek az öltözőből, a senseiemhez sietek a terembe, aki még mindig ott áll.
-Köszönök mindent, Sensei!
-Igazán szívesen csinálom. Most pedig mennem kell. De rád vár valaki... -mondja, mire meglepődöm. Először Mirára gondolok, majd Nakára. A sensei közelít, s ennyit súg még utoljára:
-Ne feledd, míg élsz: Szívedben ne törjön utat a félelem szikrája sem! Soha! -annyira meglepődöm ettől, hogy a sensei után fordulok, s végignézem, amint kilép a teremből, végigmegy a folyosón, s elhagyja az épületet. Vajon...
Miért mondhatta?
Mire visszafordulok, egy magas, erős férfit látok magammal szemben. Mikor felismerem arcvonásait, megremegnek lábaim. Az utca felőli bejáraton keresztül jött be a terembe. Soha nem akartam viszont látni. Az egyetlen ember, akitől még Simyllnél is jobban írtózom...
Az Nobu. Simyll apja.
-Lám-lám. Mi lett a kis Yasuriból, az árva, szegény kislányból?
-Nobu-san... -bírok csak ennyit kilehelni, majd észreveszem, remegnek a lábaim. Ő felnevet.
-Nos, hallottam, kiszivárgott a fogadás ügye. Ez igen sajnálatos... -mondja nagyon-nagyon lassan, érces, mély hangján, közben lomha léptekkel sétálgat a teremben, mintha csak egy galériában lenne. -Ennél már csak az a sajnálatosabb, hogy senki nincs, aki rád fogadjon.
-Micsoda?!
-Hááhhááhát, igen... -nevet fel, én pedig izzadni kezdek. -ez tudod, mit jelent, Yasue? Ha te győzöl... akor sem győzöl. Ha nincs ki rád szavazzon, nincs is értelme a játéknak... jobb lenne, ha feladnád. -az utolsó szavakat mély megvetéssel közli. -Illetve megbeszéltem már az iskola igazgatójával, ha "esetleg" nincs aki rád szavazna, és egy véletlen hiba miatt mégis te győznél, az enyém az iskolád projektje...
-Lekenyerezted a szavazóimat... -közlöm mély dühvel, és kétségbeeséssel.
-Ez igaz... Mi lenne, ha nem rombolnád azzal tovább az egészségi állapotodat, hogy még a lányom is a földbe döngöl a bajnokságon... -erre eszembe jut valami.
-Nobu... -váltok át nyájas hangszínbe. -ha te nem féltenéd a saját lányod épségét, épp hogy örülnél, hogy a lányod megaláz engem... hiszen mindig is ezt szeretted. Ha én, és az Édesanyám meg vagyunk alázva, a porba vagyunk taposva...
-Nem említette? -vigyorodik el.
-Nem tudom, miről beszélsz, Nobu! -csattanok fel.
-Édesanyád és én újra együtt vagyunk... Ő titkolni akarta előtted a bajnokságig, hogy csak arra tudj koncentrálni... De tudod, milyenek a titkok... Hamar kiszivárognak...
-Nem... Ez egy aljas hazugság! Az én Édesanyám soha nem állna veled szóba!
-Csak kérdezd meg őt... -a legrosszabb az, hogy el tudom képzelni. És amilyen önelégült képpel mondja... Igaz lehet... Nem, nem, oszlasd el a gondolatot! Nem lehet...
Hihetetlen erők árán tartom vissza a könnyeimet.
-Holnap menj el a bizottsághoz, és add fel. Úgysem lesz a tiéd a győzelem... Senki nem szavaz rád... -vigyorog.
-Azt erősen kétlem! -csattan fel a terem csendjében egy erős nőui hang. Megfordulok. Kiugró járomcsont, de egyébként ovális, európai arc. Kate! -Mélyen tisztelt Nobu-san minden bizonnyal félre lett informálva a fogadásról... Ugyanis Édesapám engedélyével én 100 000 Ausztrál dollárt teszek Yasue győzelmére, az iskolai projeckt tulajdonjogán kívül... mert ahogy hallottam, a finom japán szél pénzfogadásról is suttogott...
Nobu minden bizonnyal eléggé meglepődhetett, mert jelenleg csak áll, és Kate arcát vizslatja. Majd mikor megismeri...
-Á, maga törte össze a lányom szívét...
-Igen, így is mondhatjuk. -felel önbizalommal a nő, Nobu viszont elmosolyodik, elindul a kijárat felé, s még közönyösen közli:
-A magukfajta sznobok csak az izgalomra mennek... 100 000 dollárt feltenni eldobni egy törött karú csitriért... Nevetséges...
Majd eltűnik. Végre egymás szemeibe nézünk Kate-el. Ő elvigyorodik, én pedig csak a nyakába ugrom.
-Köszönöm, Kate!... -szinte elsírom magam az örömtől, ő pedig csak vigyorog.
-No gyere, haza viszlek.
-Várj, ne haza vigyél.
-Hova akkor? -néz rám, mire előkapom a telefonom. Mirát hívom.
-Haló, szia! Szerencséd, hogy most hívtál, egyébként nem hallottam volna. Gondoltam kihasználom az időt, és amíg te eddzel, én gyakorolok a bandával.
-Helyesen tetted. A törzshelyeteken vagytok?
-Igen.
-Akkor odamegyek.
-Szeretettel várunk. -mondja -de olyan izgatott a hangod. Mi a helyzet?
-Mindent elmesélek. -mondom, majd leteszem. Kate-t elvezényelem a helyre, ahol Miráék vannak, közben anyunak írok egy sms-t, hogy van, mi van vele. Ha igazság, ha hazugság az ügy Nobuval, a lényeg az volt, hogy felhergeljen, és elrontsa a viszonyomat az egyik legfontosabb emberrel az életemben, hogy aztán kavargó fejjel menjek a mérkőzésre, és anyám is lelki roncs legyen... Ezt majd megbeszéljük utána... Csak annyit írok anyunak, Miránál alszom, minden rendben.
Mikor megérkezünk, Mira kicsit ledöbben, ki ez a szőkeség, de a bemutatásnál minden leesik neki.
-Szia! Kate Hudson!
-Mira Thomson. Örvendek!
-Én is örülök, hogy megismerhetlek. -mosolyog ránk Kate.
-Kate... Köszönöm a bizalmat. -pillantok őszinte hálával a nálunk 6 évvel idősebb nőre, mire az zord arccal felel.
-Tudod, mi az ára, Yasue... Győznöd KELL.
|
| Nakamura_Sheeny | 2011. 05. 29. 10:06:31 | #13924 |
Karakter: Mira Thomson
Megjegyzés: Rapidreag
Az ágyam szélére ülök arcomat a kezembe temetve. Megállíthatlanul potyogni kezdenek a könnyeim. Tényleg így akarom, hogy véget érjen? Egyszerűen csak kimondja az ember, hogy vége, és akkor ennyi volt? Nem... túlságosan az indulat beszélt belőlem. Nem így érzem. De vajon ő hogy fog hozz állni ezek után?
Már lassan önmaggam szállok vitába, amikor kopogás töri meg a csendet, amíg eddig az egész lakást átlengte.
Az ajtóban Florence áll, ismételten azokkal az érzéki kék szemeivel. Egy testre feszülő farmer van rajta, egy ujjatlat fekete top, és a bokáig érő fekete bőrkabát. Azok a szemek...
- Szia Florence! - szipogok.
Amint meglát engem, teljesen elkerekednek az amúgy sem kis szemei.
- Jézus mária! Veled meg mi történt?
- Hagyjuk ezt.
- Nem, nem hagyjuk. Igenis mondd el!
- Gyere be előbb, ne itt kinn beszéljünk.
Bemegyek, és amíg ő egy székre ül, én az ágyra huppanok.
- Nem tudom, hogy elmondhatom e. Egyik évfolyamtársam tette.
- Biztos Simyll volt.
- Honnan tudod?
- Katie már annyit mesélt róla. Vannak aberációi, amit kezeltetnie kellett volna, ezért csak jobban elfajult.
- Minden áron engem akar valamiért. De azt mondják, minden lányt meg akar szerezni, aki újonnan kerül az iskolába, hogy aztán beteges szexuális játékaira használja őket. Tudom, mert velem is ezt tette!
- Elhiszem, nem kell magyarázkodnod - mondja, majd végigsimitja az arcom.
- Szegény Yasue nagyon ki volt bukva - vált témát. Még mindig ott volt, mikor megjött Florence? Mielőtt megszólalnék, folytatja. - Azt mondta, mondjam meg neked, hogy sajnálja, és hogy elintéz mindent.
- Elintéz mindent? Ezt hogy érti?
- Nem tudom, azt hittem te érteni fogod. - Hát előbb-utóbb biztos megértem.
- Szeretem Yasuét - pityeredek el, majd ráomlok Florencre, aki a fejemet simogatja.
- Tudom. És ő is szeret téged. Őszintén, tisztán, és önzetlenül. Feltétel nélkül.
- Szóval Simyll tette ezt.
- Miért kérded?
- Igazából nem lényeges. Szerintem ő ezt még meg fogja bánni. A Judo bajnokságon kamatostul visszakapja. Tudtad, hogy fogadást kötöttek rá?
- Igen?! - kérdem felhúzott szemöldökkel. Lehet, hogy ezt akarta elmondani?
- Bizony, és a győztesé lesz a program, egyben az iskola. De én erről nem tudhatok, hiszen bíró vagyok. Most, ha nem haragszol, megyek.
- Florence? - fogom meg a kezétz még az ajtóban.
- Igen?
- Köszönöm, hogy elmondtad, amit Yasue mondott.
- Szívesen. Ja, egyébként ... - néz felém vissza - ez a Yasue nagyon erős csaj. Meg fogja nyerni a bajnokságot.
- Biztos vagy ebben?
- Csak annyit mondok, hogy ha nem lenne eltörve a keze... még engem is le tudna talán győzni.
- Téged? Hiszen te mindent megnyertél szinte, amit iskolai-egyetemi szinten meg lehet!
- Az lehet, de már lassan vén picsa vagyok - mosolyodik el.
- Huszonhárom évesen?
- Igen... tudod, egy ideig te vagy a csúcson, aztán jönnek az ilyenek, mint Yasue, aki tele van nyers erővel, és robbannak mint a bomba. Nekünk már nem marad más ilyenkor, mint a tapasztalat és a rutin. Ez a két dolog lehet még egyedül a fegyverünk ellenük. De ők gyorsabbak, és ha egyszer hagyjuk ezt kihasználni, nekünk annyi.
- Értem már.
- Most megyek. Ha megfogadsz egy tanácsot. Találkozz Yasuéval, amint lehet.
Ezután már valóban távozik, én pedig visszacsukom az ajtót. Kattog az agyam, hogy mit kéne tennem.
Egyvalaki hiányzik elviselhetetlenül. Most felül tudok kerekedni a hiányérzeten, de lehetséges, hogy nem sokáig. Először is megnézni a telefont, ugyanis sms-t jelez. Yasue nevét látom a kijelzőn. Mély sóhajt veszek, majd megnyitom az üzenetet.
Szia, Édesem.
Nagyon rossz helyzetbe rángattalak bele. Nem kérem, hogy megérts. Megpróbálom jóvátenni, bár szinte lehetetlen. Csodálatos vagy, és eleve annak örülök, hogy eddig kibírtad mellettem.
Az este álmodj szépeket.
Szeretlek
Még mindig édesemnek hív. Tényleg szeret, ahogy Florence mondta! Most mit tegyek? Azonnal visszaírjak vagy... vagy...
Gondolatomat inkább tett követte. Úgy ahogy voltam, a rongyos ingemben, és szoknyámban, megtépázva kirohantam az esőmet. Szinte mindent kimos a szememből, érzem, hogy teljesen át vagyok ázva, de nem érdekel... csak rohanok, rohanok, csak őt akarom látni. Sajnos megmakacsolja magát a csökkentett látási viszony, mert érzem, hogy belerúgok valami kőféleségben, és menthetlenül egy pocsolyába landol az arcom. Mintha nem lennék eléggé összetörve. Ahogy felemelem a fejem egy lábat látok az arcom előtt. Ahogy feljebb kúszik a tekintetem, egy lány alakot veszek ki, aki esernyőt tart a kezében, de nem tudom ki lehet az.
- Meg fogsz így fázni - szól az ismerős hang. Yasue!
Felsegít, és egymással szemben állunk.
- Yasue, sajnálom, én nem akarlak elhagyni! Bocsásd meg, ha kemény dolgokat vágtam a fejedhez! Szeretlek, Yasue! Kérlek bocsáss meg! - mondom neki zogokva, és átölelve őt le is térdelek elé.
- Ne csináld ezt... - mondja halk hangon, és újra felállít. Én a nyakába borulva zokogok. Érzem, ahogy Yasue is sírni kezd. Hosszas bőgés után egymás szemébe nézünk. Már amennyire én a szemébe tudok nézni, mert a látási távolságom azt most zéró. Annyit azért látok, hogy eldobja az esernyőt, majd szenvedélyesen megcsókoljuk egymást. Érzem kezei simogatását az oldalon, amitől csak jobban felhevülök és én is a ruhája alatt kezdem simogatni a hátát. Ő pedig gyengéden csókol és simogat tovább. Imádom az érintését.
- Hozzád akartam indulni - mondja, miután abbahagyjuk.
- Én meg hozzád.
- És mire várunk? - mosolyog rám.
Gyorsan szedjük a lépteinket, miközben elmondom neki, hogy Florence elmondta nekem, amit ő mondott. Csendjéből ítélve úgy érzem, mintha elgondolkodna. Lehet, hogy most döbbent rá, hogy Florence nem olyan, mint amilyennek ő gondolja? Mondjuk nem tudom, milyennek gondolja, de nem jónak az biztos.
A kapuban már az anyja nyitja az ajtót.
- Úristen, hogy néztek ki! - teszi az arca elé mindkét kezét. - Azonnal menjetek fürödni!
Nem kell kétszer mondani, én rögtön vetkőzök.
- Megyek segítek anyának, amíg végzel - mondja Yasue.
Én beállok a fülkébe minden ruhámat ledobva, majd megengedem a vizet. Arról fantáziálok, mi lenne, ha itt lenne Yasue. Két-három perc után megtudhatjuk, hiszen ő nyit rám váratlanul, amitől kicsit megijedek.
- Szabadságra küldtek! - vigyorog rám szokásosan. Nem tudom, de jelen körülmények között valahogy felizgat ez a vigyor.
Ő sem sokat teketóriázik, rögtön a falhoz szorítja gyengéden a két kezem, és combját a lábam közé nyomja, és folyamatosan mozgatja, amitől erősen lihegni kezdek. Belenyal a nyakamba, amitől már szinte felsikítok, majd tovább folytatja a lábmunkát addig, amíg teljesen extázisba nem kerülök, és elmegyek. Most én következem. Szorosan a falnak támasztom, majd ajkammal lecsúszva végig simogatom testét, aztán középen kezdem el előbb csókolgatni, majd egyre hevesebben nyaldosni. Nem tudom miért, de perverzül arról fantáziálok, hogy ezt lehetne fokozni, hogy hátra van bilincselve a kezem. Remélem, még egyszer meg fogja tenni. Teljesen izgatottan nyalogatom tovább, mire ő is eljut a csúcsra. Végül megmossuk egymást, de úgy, hogy az kis híján egy újabb orgiába torkollott, végül amikor végeztünk fáradtan dőltünk mindketten az ágyba. Úgy döntöttem itt alszok.
- Ne haragudj rám, Yasue... - suttogom neki.
- Te se énrám, el akartam mondani, hogy...
- Tudom, a fogadás. Ezt is elmondta nekem Florence.
Feleslegesnek éreztem bármilyen sérelmet felhozni. Újra egymáséi voltunk, és csak ez számít.
- Szép álmokat - búcsúzok el tőle, majd egy hosszabb csók után elalszunk.
Reggel a kávéadagunk után még mindig álmosan lépünk be az ajtón, amikor a kávénál is ébresztőbb dolgot pillantunk meg. Simyll fogad minket a bejáratnál.
- Nocsak, nocsak! Újra együtt az ifjú pár? Mondd csak, Mira! Milyen volt Florence az ágyban? Lehet, hogy én is felpróbálom.
- Ne mereszélj róla így beszélni, és nem csaltam meg Yas-t! - mondom neki dühösen.
- Tudod milyen édesen nyöszörögsz, amikor szenvedsz? Felizgulok tőle.
- Fejezd be, Simyll! - szólal meg mellőlem Yas ökölbe szorítva a kezét.
- Yasue... akartam neked még valamit mondani. Ha már fogadás. Mi lenne, ha itt lejátszanánk?
- Nem... majd a pályán eldöntjük - feleli Yause bölcsen.
- Mi van, csak nem beszartál? Még mindig félsz tőlem, igaz? - mondja közelebb lépkedve.
- Csak a talpnyalóid félnek tőled, meg akiket erőszakkal megszerzel! Örülj neki, hogy nem most verem szét a képed!
- Na mire vársz? Itt a lehetőség! Vagy csináljak én egy kis kedvet hozzá? - mondja, és már lendíti a kezét Yasuére, amikor valaki megfogja a kezét.
- Elég! Hagyjátok abba! - mondja Florence. Ő fogta meg Simyll kezét.
- Te ne avatkozz ebbe, szállj le rólam, hülye picsa! Tudod te, ki vagyok?
- Sajnos nagyon is jól tudom. Nem akarok még egyszer szólni, hogy fejezd be - mondja mély, szigorú hangon. Húú, kék lángokat vetnek a szemei.
- Te aztán nem fogod megmondani, mit csináljak! - mondja, és kiszabadul Florence szorításából.
Ezután felé lendíti az öklét, de Florence hanyag eleganciával elhajtja a fejét előle, majd elkapja a kezét, és saját magán elpendítve úgy a földhöz fágja arccal a padlónak Simyllt, hogy az csak úgy nyekken, végül Florence a hátába térdel, és úgy ereszkedik le a füléhez.
- Ha keménykedni akarsz, ott lesz a Judo bajnokság... addig meg ne lássalak még egyszer a közelükbe.
- Ezt nem fogom annyiba hagyni. Ezt nagyon megbánod, hogy rám kezet emeltél.
- Pedig még sokszor meg fogom tenni, ha így folytatod.
Majd egyet még könyököl rajta, és végül a földön fekve otthagyja. Mi meg mosolyogva átlépünk rajta. Én még bele akarnék rúgni az engem ért sérelmek megtorlásaként, de Mira lefog még időben, hogy legyek bölcsebb.
A frontemberünk közben sms-t írt nekem, hogy reméli, hogy már jobban vagyok, és fenn van a klip a videómegosztón. Na pont időben, mert hamarosan informatika.
Yasuénak mutatom is, akinek tátva marad a szája, amint meglát engem. Kíváncsi vagyok mit gondolhat. A zene pedig ütős lett nagyon. Zúzás hörgéssel, amit felvált a tüsihajú tiszta éneke. És végig esős a klip. Jó lett szerintem. Suli utáh hozzám megyünk fel. Néhány tanulnivaló átnézése után ismét csak egymásra tudunk figyelni. Háttal nekem feszül és fenekét az ágyékomhoz kezdi dörgölni, én pedig csókolgatni kezdem a nyakát. Mindketten erősen lihegni kezdünk. Vajon mit fog velem utána csinálni? A gondolatól is felizgulok, ahogy a lehetőségeket számba veszem.
|
| Miria | 2011. 05. 28. 18:07:45 | #13914 |
Karakter: Yasue
Megjegyzés: Sheenynek
(Kedves Sheeny! Kivétel nélkül mindenhol elrontottam Symill nevét, ne haragudj XD Mindenhol Simyllnek írtam, és lusta disznó voltam kijavítani. Remélem azért élvezhető lesz XD)
Csak rohanok, a hányinger kerülget az idegességtől. Nem tudom ezt elviselni, hogy megcsal ő is....
Hatzaérek, ruhám átitta az izzaddság, lihegek. Édesanyám épp gasztronómiai újságot olvasott. Mikor felnéz, meglepett kétségbeeséssel teszi le az újságot, szemüvegét leveszi, majd hozzám siet.
-Mi a baj, kicsim? -ölel át, én pedig sírni kezdek.
-Azt... Azt hiszem megcsal... -alig bírom kinyögni ezt a pár szót is, újabb sírógörcs tör rám.
A nap hátralévő részét alvással töltöm.
Reggel Édesanyám ébreszt, de kijelentem, nem akarok iskolába menni, inkább eddzek. Ő megérti, s kimegy a szobámból. Rettenetesen fáj, hogy nem szólt, hogy Florence a városban van...
A napjaim eseménytelen eddzéssel tellnek, néha Naka próbál győzködni, hogy Mira biztosan nem csal meg. Kedves gesztus tőle. Mira minden nap jön, és odaadja a házit... Csak nem a lelkiismeretfurdalás dolgozik benne?!
Anyám sorra jön, milyen kedves ez a lány... Milyen aranyos. Ha fontos lennék neki, meg akarná beszélni, mi a helyzet. De nem akar beszélni.
Csak húzza az időt.
***
3. nap:
Az eddzés elhúzódik, rengeteget fejlődtem ez alatt a három nap alatt.
-Rendben... Van esélyünk, nem is kevés, Yas.... nagyon büszke vagyok rád! -jelenti ki a sensei, én pedig elmosolyodom.
-Nagyon köszönöm.
-Egy valamit viszont észrevettem. Több érzelemmel, indulattal harcolsz. Nyugtasd le magad. Az ember nem a szívével harcol, hanem az eszével, különben veszít. Jegyezd meg, és tegyél rendet körülötted, de legfőképp magadban. -nehéz lesz... Fájdalmasan sóhajtok, majd elkezdem összeszedni a cuccaimat, hogy pakoljak.
-Mégvalami.
-Igen, Sensei? -nézek föl a mesteremre.
-Mondták már neked, mitől függ az, hogy az iskoládat melyik család fogja támogatni? -a kérdésre elképedek, majd nyögvenyelősen válaszolok.
-Nem... de, én nem is meséltem a Senseinek erről a problémámról...
-Tudom. -mosolyog sejtelmesen. -Nekem csak azt mondtad, az erkölcsi igazságért, és a személyes önbecsülésedért kell legyőznöd Simyllt. De a minap rájöttem, hogy többről van szó. Tudod sokat meditálok, és így sokmindenre rájövök. Üzennek a jelek. -még a pakolással is leállok, figyelmesen hallgatom a senseit. Nagyon kiváncsi vagyok.
-Tehát, Yas, A támogatás attól függ, hogy melyikőtök nyer. Ha Simyll nyer, az ő Édesapjáé lesz az iskola támogatása, s még jobban átreformálják az iskolát. Ha viszont te nyersz, Katie Apjánál marad a támogatás, és a cserediák viszony. -A hír hallatán elképedek majd helyrerázom magam.
-Ez ostobaság! Miért kötődne a judobajnoksághoz ez az egész?!
-Azért, mert a judobajnoksággal egy fogadást kötöttek egybe. -mosolyog a Sensei, mire én is megvilágosodom. - Rengeteg pénzt fektetnek bele, s aki nyer, az arra szavazó család kapja az összes pénzt. -még rápillantok a senseire, majd befejezem a pakolást, táskámat a hátamra teszem, s elindulok a kijárat felé.
-Egyébként Florence lesz az egyik zsűritag. -hallom hirtelen a sensei hangját magam mögül. Ez az információ volt a kegyelemdöfés... Megtorpanok, hátranézek, ő komoly, bíztató arckifejezéssel áll a terem közepén.
-Maga mindent tud. -elentem ki, majd a terem ajtajában megállok, mégegyszer a sensei felé fordulok, meghajolok előtte, majd hangosan köszönök. -Domo arigato gozaimasta!
***
Lassan lépdelek hazafelé, s eldöntöm, meglátogatom Mirát. Beszélnem kell vele. Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.
Mikor belépek a házba, Édesanyám kétségbeesett, ideges ábrázatával találkozom.
-Yas!
-Mi a baj, anya?! -dobom le a táskámat.
-Simyll.... Ő volt....
-Mit csinált?! -emelem fel a hangom.
-Mira ma is átadta a házifeladatot... A teste... Össze-vissza volt verve... -ki sincs ideje mondani, mire feltépem a bejárati ajtót, bringámhoz rohanok.
Eszeveszettül tekerve teszem meg az utat Mirához. Nem lehet, hogy ez történt...
Az én hibám...
Felrohanok a lépcsőházban, majd kilihegem magam, az ajtójához érve kopogtatok. Kisvártatva nyílik az ajtó, s a látvány, ami fogad, ötször rúg hasba.... Majd jól meg is csavarja a gyomrom....
Ez nem lehet!
- Mira... beszélnünk kell - kezdeném, kissé visszatérve az önkívületi állapotból.
- Mégis miről? Arról, hogy újonnan megfigyelsz például?
- ÉN? -nézek rá kimeredő szemekkel.
-Igen te... láttam, hogy te rohantál el, de szem elől tévesztettelek aztán. -te...tessék?!
- Nem, én mondani akartam vala...
- Persze, én meg a dalai láma vagyok! Lehet, hogy sokszor naív vagyok, de ezt nem magyarázod be nekem. Elmondtam neked, hogy Florence csak a barátom! Erre te mit csinálsz? Magamra hagysz!
- EZ NEM IGAZ! Bocsáss meg, de én annyira... annyira... -hülye vagyok...
- Annyira mi? -néz rám gyilkos váddal, mire az idegességtől vigyorogni kezdek. -Hagyjuk inkább... -szól végül...
- Ezt... ezt Simyll tette veled?
- Nem mindegy? Nem voltál ott mellettem, és én így jártam. De nem haragszom. Talán azért már jobban, hogy azt hiszed, mindenkivel kikezdek. -ezt nem hiszem el.
- Nem, én... -kezdeném, de újra közbevág.
- Akkor miért vagy féltékeny mindenkire, aki csak rámnéz akár?
- Mira nem tudok ezzel, mit kezdeni, szeretlek!
- Én is szeretlek... de sajnos ez nem állapot így. Csalódtam benned, hogy azt hitted, Florence-el csallak. Most szeretnék egyedül lenni. Szia!
- Mira, kérlek...
- Azt mondtam, egyedül akarok lenni! -üvölt, majd rámvágja az jatót... A fájdalom, ami a szívembe markol, elviselhetetlen...
-Mira... -suttogom, majd sírni kezdek az ajtaja előtt, megérintve azt...
*****
Nem is tudom, mennyi idő tellik el, mikor sikerül összekaparnom magam... Feltápászkodom, s elindulok lefelé. Meglepetésemre a lépcsőházban találkozok Florence-el. Látom a felismerést az arcán,. mikor meglát... Tehát tud is rólam.
-Na szevasz. Mit keresel itt?! Csak nem udvarolni jöttél? -kérdem tőle rosszindulatú mosollyal, mire végigmér...
-Te tudod, hogy ki vagyok?
-Nem, csak te tudhatsz mindent, Florence... Én az égvilágon semmit. Egyébként meg hogyne ismerném a zsudo zsűritagot?!
-Nem értem, miért vagy ilyen ellenséges. Nem ismersz engem.
-Nem is kell, hogy ismerjelek. Ne legyeskedj a barátnőm körül.
-Hallottam mi történt... És mindez amiatt, mert féltékeny vagy. -erre a mondatra annyira felmegy bennem a pumpa, hogy legszivesebben elvágnám a torkát... Kezeimet ökölbe szorítom. Mintha megérezné rajtam a gyilkos szándékot, egyet hátralép. Eszembe jut a Sensei... Az ő gondolatára egy pillanat alatt hűvös nyugalom önt el, fejem kiüresedik... Ezt is ő tette velem tán. Köszönöm, Sensei!
Florence-re pillantok hűvös mosollyal.
-Az okokról és az okozatokról szerintem ódákat zenghetnénk...
-Persze, úgy is vehetjük, hogy én vagyok a hibás -közli ironikusan Florence, mire még jobban megnyugszom, sóhajtok egyet.
-Igazából senki sem hibás. De én kevertem ebbe az egészbe Mirát. -majd elindulok a kijárat/Florence felé. Ő félve tekint rám, de én megpaskolom a vállát.
-Menj fel hozzá, Florence. Nyugtasd meg, és ha majd eszedbe jut, mondd meg neki, hogy sajnálom, és elintézek mindent. -majd továbbindulok, s ő is elindul Mira lakása felé, majd még egy tétova kérdést feltesz:
-Yasue.... -megfordulok, ránézek, ő pedig folytatja: -Szereted őt?
-mindennél jobban. -mosolyodom el.
-És mit szeretsz benne? -hm... Ez érdekes.
-Tudod, Florence, szeretem a szempilláit. Az álmatag tekintetét, ahogy rámnéz. szeretem, hogy törődik velem, feltétel nélkül. -elgondolkozik, majd bólint, s már fordulna, mikor folytatom: -De mondok neked valamit, jegyezd meg. Egy ember nem azért lesz szerelmes, mert. Nem kell okokat keresni, miért szereti két ember egymást, meg tárgyakat, hogy mit szeret benne. Az ember egyszerűen csak szereti a másikat. Nem tudja miért, és hogy pontosan mit szeret benne. Az egész lényét szereti. És a miérteket nincs szükségünk fejtegetni. Teljesen fölösleges. Szerintem Mira szerelmes volt beléd. A kérdésedre nem tudott mit válaszolni. Csak egyszerűen szeretett téged... Nem a tested, nem a tulajdonságaid, hanem mindent, az egész lényedet. Ezért nem tudott válaszolni.
Florence elképedve áll a lépcsőn, én pedig egy utolsó mosolyt küldök felé, majd kilépek az épületből...
Ha Mira őt szereti, nem fogok féltékenykedni.
Ha igazán szeretem, elengedem.
Ha igazán szeret, visszajön hozzám.
De az biztos, ha visszajön, nem fogom egykönnyen visszafogadni. Most, hogy belegondolok, ez nagyon szemét húzás volt a részéről. Az én hibám, amiért Simyll megverte? Az én hibám, hogy pont a nyakába ugrott, mikor Naka hírét akartam közölni?
***
Csöngetek, s egy inas nyit ajtót.
-Yasue kisasszony?! -mér végig döbbenten az inas, én pedig elmosolyodom.
-Igen, Ludwig. Kérem, szólna Simyll kisasszonynak, hogy keresem?
-Lehetséges, hogy nem...
-Azért próbálja meg. -Ő sóhajt egyet, egy bíztató mosolyt küld felém, annak ellenére, hogy az ő lábai remegnek, nem az enyémek, majd hívja Simyllt. Azt hittem, lejön, és az utcán aláz porba, de nem így történt. Ludwig megjelenik az ajtóban ismét.
-A Kisasszony fönn várja Önt a szobájában.
-Apropó, a helyzetre való tekintettel... Az édesapa itthon van?
-E felől nyugodt lehet. estig dolgozik.
-Nagyon köszönöm. -tekintek rá hálásan, majd felmegyek egy másik inas kíséretével Simyll szobájába. El sem hiszem, hogy itt éltem évekig.
Borzasztó volt.
Borzasztó.
Kinyitom az ajtót, ő pedig úgy tesz, mintha ott se lennék, mintha nem is érdekelném... Rettentő gyerekes.
-Üdvözöllek, Simyll.
-Én úgyszintén téged. -közli közönyösen, majd megnyalja a mutatóujját, s lapoz egyet a folyóirat lapjai közül, melyet a kezében tart.
-Mira ügyében jöttem.
-Igen? -meglepettséget leplez, majd lerakja az újságot. -Miért? mi történt?
-Kérlek, Simyll. Ne játszd az értetlent.
-Kár, hogy nem voltál ott, hogy megláthasd, milyen kis helyesen szenved!
-tudod Simyll, ha valaki szeret egy másik embert, egyáltalán nem kiváncsi arra, hogy szenved a szeretett egyén.
-Ez érdekes... -néz rám szinte vicsorogva.
-Nem, ez csak számodra érdekes, mert neked van egy bizonyos szellemi és lelki aberrációd, amit kezeltetni kéne, de most nem ezt szeretném fejtegetni, nem ezért jöttem. -közlöm halál nyugodtan.
-Pedig ez is érdekes. Te vagy az aberrált. Nem én. -tekint rám gyilkos szemeivel.
-Lehet, hogy én is az vagyok. Ki tudja. -erre elégedett vigyorral válaszol. -De hogy te az vagy, az ezer százalék.
-Mit akarsz?
-Azt hallottam, lesz fogadás a mérkőzésen.
-Bizony-bizony. -Vigyorog elégedetten.
-Fokozzuk a hangulatot, Simyll!
-Mivel?! -néz rám érdeklődve.
-Az új játékszabályunk legyen: Aki élve marad, az győz. Na mit szólsz? -nézek rá, komolyan.
-Hűha! Jól kikészíthettelek! Na, ennek nagyon örülök. Egy élet-halál harc. Izgalmasnak hangzik. -vigyorog felém csillogó tekintettel. Elindulok felé, kezemet nyújtom, ő pedig jól megszorítja.
Kezet rázunk.
Az alku megköttetett.
Elégedetten lépek ki a hatalmas házból, eltökéltebb vagyok, mint valaha. Ez az első tervem, melyről senki nem tud. És jobb is, hogy nem tudna. Komfortérzet, önbizalom, minden megvan.
Egyvalaki hiányzik elviselhetetlenül. Most felül tudok kerekedni a hiányérzeten, de lehetséges, hogy nem sokáig.
Előkapom a telefonom, sms-t írok.
Szia, Édesem.
Nagyon rossz helyzetbe rángattalak bele. Nem kérem, hogy megérts. Megpróbálom jóvátenni, bár szinte lehetetlen. Csodálatos vagy, és eleve annak örülök, hogy eddig kibírtad mellettem.
Az este álmodj szépeket.
Szeretlek
Küldés.
Mira.
|
| Nakamura_Sheeny | 2011. 05. 27. 11:02:38 | #13875 |
Karakter: Mira Thomson
Megjegyzés: Yasuénak
Fülébe lehelem a következő mondatot:
-Hihetetlenül kívánlak... ettől megremegek, és emelném a kezemet, de tartja őket a bilincs... Egyszerre őrjít meg és izgat ez a tehetetlenség, ezt szemmel láthatóan Yas is nagyon élvezi. Melltartómat kikapcsolom, majd rám veti magát, különösen a melleimre. Csókolgatja, nyaldossa őket, amitől kéjes hangok szakadnak fel belőlem...Erőteljesen a fenekembe markol ezek után, amitől bizony nagyot sóhajtok. Combom végigkarmolja, majd lejjebb mászik.Ajkait érzem a combjaimon, ahogy simogatja vele, néha egy puszival megtoldva, és néha-néha bele is harap. Extázisban vonaglok, megfeszülök. Már vágyom arra, hogy az ágyékomhoz érjen, de most még csak az egyik ujjával simítja végig. Érintésére felnyögök, de még mindig nem tér rá. A hasamat simogatva felmászik, hogy aztán a nyakam harapdálja, és végignyalja. Istenem, ez annyira jó! Megint a melleim veszi kezelésbe, majd combom, s végül végre - ha csak fehérneműn keresztül is, de - puszilgatni kezd ott lenn... Kezeim össze-vissza mozognak a bilincsben. Istenem, annyira imádom ezt az érzést, újra és újra csak ezt akarom csinálni!
Combjaim játszadozása után hirtelen lerántja fehérneműjét, és most így simítja végig... Hangosan felnyögök, mire csak apró, ritka nyalintásokat érzek. Egyre erősebben vonaglok, mire hangot is adok kéjes bódulatomnak:
-Kérlek! Csináld...! - Ekkor vadul kezd nyalni, közben derekamba kapaszkodik. Úgy érzem ilyen hangosan, még soha nem nyögtem. Forog a nyelve, még a nyílásomba is behatol vele néha. Jobb kezével elengedi a derekam, s körözni kezdek a nyílásom körül, Ujjáról lenyalja a nedvemet, amitől most már végképp felpörgök, és a nevét sóhajtom... Ekkor már menthetetlenül járatja bennem ki-be az ujját, miközben még a nyelvemmel is izgat. Közben kint nyelvemmel izgatom. Egyre gyorsabb tempóban halad a "munkájával", mire évgül nem bírom tovább, és teljesen elélvezek.Combjaimra ráfolyt nedvem lenyalja. Vigyorogva tápászkodik fel lábaim közül. Megvárja, amíg kifújom magam. Kezeivel saját ágyékát tapogatja, látom az arcán, hogy teljesen beindult ő is. Óvatosan terpeszti szét a lábát, majd annyire jön le hozzám, hogy pont hozzáférjek. De még le sem ért talán teljesen, mire mohón nyalásba kezdek. Rossz kezével lefogja kezeimet, jobbjával pedig a hajamba kapaszkodik, amitől csak jobban beindulok... Hihetetlenül jól csinálja. Szerencsére én se vagyok ügyetlen, ezért végül én is elérem a kívánt hatást. Mellém fekszik, és fél perc múlva kiszabadítom kezeit. Mintha csak erre vártam volna, ösztönösen kulcsolom át a nyakánál, magamhoz ölelve őt.
-Szeretlek... -súgja nekem halkan.
-Én is téged, Yas...
***
Ma szerda van. Nem mintha ez most számítana nálam, mivel teljesen a tegnapi nap hatása alatt vagyok. Mira felé kéjes pillantásokat vetek, amiket nehezen tud állni, de valami hihetetlenül nagy koncentrációs kézséggel rendelkezik, és képes odafigyelni az órára. Suli után Judo edzésre kell mennie. Pedig örültem volna, ha ejön a próbámra. Klipet veszünk fel, aminek most kezdtük meg a munkálatait. Egy nagyobb stúdióba kell sietnem, ahol már szépen ki van dolgozva minden. Az egész klip esőben fog játszódni. Ja, és még a forgatás után próbálunk a koncertre is. Istenem, már most izgulok. Már mindenki ott van a tagok közül, amikor megérkezek. Szóltak, hogy át kell öltöznöm. Hát a ruházatom egy kicsit szakadt fehér rövid ujju ing, fekete nyakkendő, és szintén fekete, imitt-amott tépett miniszoknya. Na, ha ez még kap egy kis esőt... Kíváncsi leszek Yas reakciójára, ha meglátja. Rögtön mindenki beáll a helyére. A szám egy igen erős dobbal, és zúzós gitárral kezdődik, és már jön az eső is. Ekkor a kopasz vokálunk kezd el egy hörgős részt, amit aztán felvált a tüsihajú már-már földöntúli módon tiszta hangja, miközben a háttérben még mindig kőkemény riffelés megy. Na, erre lesz aztán fejrázás. A felvétel után aztán elégedetten bólint az énekes a rendezőnek, aki úgy szól frontemberünkhöz:
- Nagyon jó lesz. Már csak két napot kell forgatnunk.
- Ja, aztán majd toljuk a Youtube-ra.
- Hát az új gitárosnak köszönhetően biztosan lesz bőven nézettsége.
Irány a saját stúdiónk végül, ahol saját és más előadók számait játszuk. A nyers, kemény pengetésem mellett, néha egy kicsit én is "megvinnyogtatom" a gitárt. Úgy érzem elégedettek velem. Boldogan csomagolom össze a pakkomat, és sietek haza végül.
Még le sem teszem minden cuccomat, amikor csengetnek. Kilépek, amikor meglátom Florencet. A melegre való tekintettel ő is egy kis farmershortot vett fel, meg egy fekete inget, amit amolyan topként kötött meg. Hosszú haja lágyan omlik a vállára, szemei kékje pedig továbbra is neonként világítanak. Egyszerűen nem hiszem el, hogy létezik ilyen szem.
- Szia, mi újság? - köszön rám.
- FLORENCE! - örülök meg egy kicsit talán jobban, mint kellene, és a nyakába ugrok. Ahogy őt ölelem, észre veszek egy alakot, aki hasonlít Yasuéra. Majd megfordul és elfut. Te jó ég.
- Várj egy kicsit, Florence - mondom neki és a Yausénak vélt alak után futok. Hát mivel erős futó, nem tudok vele lépést tartani, és eltűnik egy sarkon. Befordulok, és látom, hogy megállt a gyalogátkelő pirosat jelző lámpájánál. Szerencse! Odafutok hozzá, és megfogom a vállát.
- Yasue, ő csak a ba... - de mielőtt folytathattam volna, észreveszem, hogy ez a barátnőmnél egy kicsit idősebb nő.
- Elnézést, összekevertem valakivel! - mondom holtvörösen, majd visszamegyek Florence-hez.
- Ne haragudj, csak azt hittem, hogy a barátnőm, Yasue az.
- Hallottam már róla a Judo által.
- Komolyan? - képedek el.
- A-ha. Ha nagyon akarod tudni, én leszek az egyik bíró.
- Az igen!
- Ha akarod, majd megtanítalak egy-két fogásra. Persze, ha a barátnőd nem harapja le érte a fejed.
- Hát... kicsit féltékeny, ami azt illeti.
- Kell egy kis féltékenység.
- Nagyon szereted igaz - lihegi a nyakamba, szinte suttogva, amitől beleborzongok.
- Florence, ne csináld ezt, kérlek - de már a vállam simogatja.
- Megértelek, ha így érzel. Biztos nagyszerű lány lehet, ha szerelmes vagy belé.
Vállamat a falnak nyomja, és ajkaival megérintette az enyémet.
- Ne haragudj. Csak... rossz volt annak idején, hogy nem tudtad megmondani, miért szeretsz, de...
Ekkora az ujjam a szájára teszem.
- Most már mindegy. Neked is más az életed azóta, és nekem is.
- Igazad van. Remélem, sokáig boldog leszel vele. Hogy haladsz a zené
- Kléssel?
- Ma is volt próbám.
- Ó... hát meglátom a koncerten, hogy mire jutottál. De mondd csak. Yas tényleg ennyire féltékeny lenne, mint amilyennek mondod?
- Hát... sokszor az tud lenni.
- Én ennyire biztos nem lennék. Én megbíznék benned. Majd szólok Katie-nek, hogy beszéljen Yasue fejével - mondja kacsintva. Nem tudom erre mit mondjak.
- Ja, egyébként... Ki ez a Symill? - TE jó ég! - Katie sokat panaszkodik miatta. Figyelj, van egy-két kapcsolatom, meg néhány húzós haverom is, szóljatok netán, ha valami kell nektek. Addig amíg itt vagyok.
- Köszi - mosolyodok el. - Szólni fogunk, ha van valami.
- Helyes. Most megyek, mert még sok dolgom van.
Florence távozása után nem történt semmi érdekes. Másnap Yasue nem volt iskolában. Biztos az edzés miatt, nagyon kihajthatta magát. Mivel nem szeretném, hogy lemaradjon, ezért körmölök neki is. Bravúros, hogy mindent sikerült leírnom. Ha mégsem, akkor elkértem valakitől. Iskola után elmentem hozzá. De az anyja nyitott csak ajtót.
- Szia, Mira! - mosolygott kelletlenül az anyja. Valami nem stimmel. Most már tudom Yasue kitől örökülte, hogy nem tud jól hazudni. Egyelőre nem hozom kellemetlen helyzetbe az anyját, és úgy csinálok, mintha nem tudnék semmit. Tegnap mégis ő volt akkor. Szóval féltékenykedik rám, és most már ujjonnan figyel is engem. Szerelmes vagyok beléd, Yas, de ez azért sok.
- Csak összeírtam a házi feladatot Yas-nak. Elég kemény meló volt, még a kezem is leszakadt.
- Nagyon köszönjünk, Yas biztos hálás lesz. Nem akarsz mégis bejönni egy kicsit? - próbál befelé inteni a fejével.
- Áá, nem akarom szegényt zavarni, tudom, hogy mennyire kimerült. Meg nekem is mennem kell próbára - és tényleg. A próba és a klip után újabb nap következett. Megint összeírtam mindent. Mivel az utolsó órán is végig körmöltem, egy kicsit tovább maradtam benn a teremben, immár egyedül, hogy Yasnak leírjak mindent. Miután kész van, kimennék az ajtón, mikor egy kéz vág az arcomba elállva az utamat.
- Nem mész sehova!
Beteges vigyor, vörös haj... NEM! EZ Simyll.
- Most egy kis iskola utáni foglalkozás következik! - és kulcsra zárja az ajtót.
Megpróbálok ellenkezni, de ő annyira erős, hogy nem bírok vele. Lábbal hassal a földhöz nyom, és hátra kötözik a kezemet. Teszi mindezt azután, hogy fehérneműig vetkőztetett. Ő egy csipkés bodyra vetkőzik le. Kezében egy pálca. Jézusom, mi fog következni. Számat beköti egy fekete kendővel. Tehetetlenül vergődtem és nyöszörögtem.
- Na, hol van Yasue? Nincs most aki megvédjen. Mondtam, hogy megszerzem azt, akit akarok! - Persze, főleg ha megkötözöd. Egy székre ültet, és az ölembe ül. Nem akartam felé nézni, de ő erőszakkal mindig elérte, hogy belenézzek a szemébe. Dörgölőzött az ágyékomhoz, és kéjesen nyögött.
- Annyira akartalak, Mira! - súgja a fülembe, és a nyakamba nyal. - De tudod... sok mindent nem tudsz. És te mégis ítélkeztél felettem. Yasue mindenkitől eltiltott, ettől a beteges féltékenységtől lettem ilyen! - EZ NEM IGAZ! - Nem kéne meghallgatni a másik felet is? Ezért büntetést kapsz.
A büntetés a kezével való felpofozás volt, meg a lábfejével erősen az én lábfejem közé taposott. Aztán mögém sétált. Nem mondom, formás ez a Simyll, és isteni feneke van, de mit ér az alma, ha csak kívül szép. Mert a Simyll féle alma belül tele van féreggel, és rohadt. A pálcávan a nyakamat kulcsolja át, és erősen odaszorítja. Majd óráknak tűnő perceken át verte el vele a testem.
Végül kidobott az ajtón, a ruháim utánam dobva. Nem volt erőm felállni, hogy nekimenjek, de ha lenne erőm se lenne sok esélyem ellene.
- Most elengedlek... de egy napon a szexrabszolgám leszel! - mondja, és erősen a hátamba taposott... azzal elsétált. Én összeszedve magam, és a holmimat volt bennem még annyi gerinc, hogy elmentem Yashez, ahol megint csak az anyja nyitott az ajtót. Kékre zöldre vert arcom láttán, majdnem felsíkitott.
- MI TÖRTÉNT VELED?
- Csak legurultam a lépcsőn.
- Nem, ezt nem hiszem el.
- Higyje csak el - mondom erőtlenül, majd odadom megint a jegyzetpakkom. - Bocsánat, de most mennem kell.
- Nem mehetsz el így.
- Hagyja csak. Már jól vagyok.
Látszott az anyja arcán, hogy nem tudja mit tegyen, de én elköszöntem és tovább álltam.
A próbán is nagyon elképedtek az arcom és a testem láttán, és a próbát, és a klip befejezését így kicsit nehézkesen lehetett megcsinálni. A fiúk egész hazáig kísértek, nehogy megint baj legyen, majd a házamnál elváltunk.
Néhány perc után kopogást hallok. Yasue van az ajtóban, aki a szájához kap elképedésében, ahogy az arcomra nézett.
- Mira... beszélnünk kell - kezdi mondandóját, miután összeszedi magát.
- Mégis miről? Arról, hogy újonnan megfigyelsz például?
- ÉN? Igen te... láttam, hogy te rohantál el, de szem elől tévesztettelek aztán.
- Nem, én mondani akartam vala...
- Persze, én meg a dalai láma vagyok! Lehet, hogy sokszor naív vagyok, de ezt nem magyarázod be nekem. Elmondtam neked, hogy Florence csak a barátom! Erre te mit csinálsz? Magamra hagysz!
- EZ NEM IGAZ! Bocsáss meg, de én annyira... annyira...
- Annyira mi?
Idegességében megint vigyorogni kezd. Ezt már fel sem veszem.
- Hagyjuk inkább...
- Ezt... ezt Simyll tette veled?
- Nem mindegy? Nem voltál ott mellettem, és én így jártam. De nem haragszom. Talán azért már jobban, hogy azt hiszed, mindenkivel kikezdek.
- Nem, én...
- Akkor miért vagy féltékeny mindenkire, aki csak rámnéz akár?
- Mira nem tudok ezzel, mit kezdeni, szeretlek!
- Én is szeretlek... de sajnos ez nem állapot így. Csalódtam benned, hogy azt hitted, Florence-el csallak. Most szeretnék egyedül lenni. Szia!
- Mira, kérlek...
- Azt mondtam, egyedül akarok lenni! - azzal becsuktam magam mögött az ajtót. Mintha valami sírást hallottam volna, de nekem is eleredtek a könnyeim. Szeretem Yasuét, de így csak felőröljük egymást, így nem működhet egy kapcsolat.
|
| Miria | 2011. 04. 05. 13:02:31 | #12782 |
Karakter: Yasue
Megjegyzés: (Sheenynek)
(Sheeny! Ne haragudj az esetleges helyesírási hibákért, a végére úgy gépeltem, hogy nem láttam semmit. Remélem eleget tudtam tenni annak a rengeteg várakozásnak. Kérlek, ne haragudj rám. És most élvezd!!!! :D)
Katie... Csak te menthetsz meg minket!
Symillel egymás kezét fogva sétálgatunk az Ausztrál állatkertben. Katie és Naka mosolyogva caplatnak mögöttünk...
Így néztünk ki négyen azokban a régi "szép" időkben, amikor még azt hittem, nekem Symillre van szükségem, nélküle semmit nem ér az életem. Hahah...
Az egész ott kezdődött, hogy Symill a pasik felé is tekintgetni kezdett. Rájöttem, hogy nem szeret. Azért vagyubnk együtt, hogy kielégítsük egymás szexuális igényeit... Unaloműzőként tartott engem, mint egy háziállatot. De mire kinyílt a csipám!
Nem akartam látni. Nem akartam hallani!
Senkinek sem mondtuk el a viszonyunkat, és legjobb barátom, Naka hajtani kezdett Symillre. Symill azt mondta, gyűlöli Nakashimát, undorodik tőle...
Nakaval erről nem beszéltem, haragudtam rá. Symill még ellene is fordított. Azt mondta, Naka erőszakoskodik vele, de ne mondjak neki semmit, kiismerhetetlen. Én pedig ezt is elhittem. ÉN szerelmes voltam, vele ellentétben.
Egyik nap Naka jött hozzám mosolyogva, mire én vágtam egy fintort. Egyből letört... Még ma is mardos a bűntudat miatta.
Megkérdezte, nem zavar-e engem az, hogy összejött Symillel, mert a lány különösképp azt mondta neki, ne mondja el nekem...
Az ereimben megfagyott a vér, nem is értettem, miért nézhetett Symill ennyire hülyének, hogy gondolhatta, hogy nem fogom megtudni, hogy a legjobb barátommal kavar?!
A kapcsolatunk egyébként is az utolsókat rúgta, én elmondtam édesanyámnak, mi a helyzet, ő pedig Naka előtt egy lánnyal csalt. Könyörgött, hogy újrakezdjük.
Ez lett az eredménye.
Naka furcsán nézett rám... Kissé félve. Amilyen arcot vághattam, nem csodálom.
-Mióta...? -kérdeztem.
-Figyelj, ha bármi gond...
-Nem, nyugi, semmi gond, csak kiváncsi vagyok -erőltettem egy mosolyt az arcomra.
-Ja, oké! -szólt naiv barátom, majd elkezdett mesélni, hol, mikor csókolóztak először, majd mikor oda jutott, milyen volt az első szexuális élmény elkezdtem ordítva röhögni... Mint egy elmebeteg. Naka értetlenül nézett rám, én pedig elmeséltem neki a kapcsolatunkat. Nem is fogtam fel, hogy az ő szívét is összetörtem, hisz szerelmes volt. Haragudott rám, amiért nem mondtam el, mi a helyzet velünk. Útnak indultunk megkeresni Symillt, a parton találtuk meg, Katie-vel tárgyalt.
Katie később mesélte, hogy mivel velem valószínüleg nem tudta volna, ezért Nakával kefélve hívta fel magára a figyelmet Symill, mintha féltékennyé akarna tenni egy olyan embert, aki szinte még nem is barátként, csak egy kedves, új ismerősként tekint rá. Talán Symill nem csak ezért csinálta. Talán azért, mert mindannyiunkkal csinálni akarta egyszerre. Nem érte be velem. Mindegy... ezeket az eszmefuttatásokat már soha nem fogjuk megérteni. De hogy a legjobb barátommal összekefélt, megbocsájthatatlan volt számomra. Mintha egy kést forgattak volna a gyomromban, úgy éreztem magam. Átverve éreztük magunkat, Katie pedig kifejtette, ne búslakodjunk, őérte fölösleges... De még mielőtt elmondhatta volna ezt, nekirontottam Symillnek a parton, felé ágaskodtam a homokban, lefogtam a kezeit, és torkom szakadtából üvöltöttem:
-HOGY TEHETTED EZT VELEM? Megmutatom, kit nézz a szarba, te undoríto rib... -nem tudtam befejezni, Katie egy erős rántással felemelt Symillről, még meg is kellett rángatnia egy kicsit, úgy szorítottam a lányt. Naka csak állt hűledezve, egyik szemében mintha apróbb könnycseppet láttam volna. Nem tudhatom biztosan...
-Mit csinálsz, Yasue?! -vájta a tekintetét az enyémbe Katie, de láttam, nagyon jól tudja, miről van szó. Symill megalázottan, mégis fölényes csillogással a tekintetében feküdt a homokban, engem pedig elfogott a halálos gyűlölet. Akkor nyílt fel a csipám, akkor nyílt fel bennem egy belső szem, mely mint egy kívülálló, mindent látott, torzítások, takargatások nélkül. Megláttam az emlékeim közt, amit nem akartam felfogni, az ő kis szemétségeit anyámmal, velem, a barátaimmal, mindenkivel, aki nekem a világot jelentette, és aki neki "nem volt szimpike". Mikor Nakaval különvonultunk, együtt aludtunk, röhögve mondta, hogy összeesküvést szervezünk ellene, úgyis mi húzzuk a rövidebbet... Közben csak arról volt szó, hogy rohadtul nem voltunk kiváncsak a pofájára. Ültünk Nakaval, ő már nem volt hajlandó egy könnycseppet sem ejteni azért a .... Mindegy. Nekem valahogy ki kellett adnom a mérgem, ki kellett megemból adnom a sérelmeimet. Végigbőgtem az éjszakát, ő fenn maradt velem, a hátamat cirógatta, hogy megnyugodjak... Ne értsd félre, baráti gesztus volt. Ketté oszlott a csapat, Katie-Symill, Naka-én páros. Így bóklásztunk egy ideig., míg Katie sértődötten oda nem jött hozzánk.
-Köszönöm, hogy kibeszéltek... Titeket tisztességesebbnek gondoltalak. -ott álltunk, csak néztünk rá kerek szemekkel, majd nem bírta tovább... Elnevette magát. Tudta ő is az igazságot. Symill megpróbálta megcsókolni, de nem engedte. Legalábbis mi így tudjuk...
Majd később még elmesélek valamit, csak most lefáradtam...
Ő csak áll az ajtó előtt, értetlenül néz rám.
Ja igen. Egy elég fontos dolgot elfelejtettem.
-Katie szülei is támogatják az iskolát... Nos, ők annyi pénzzel, amennyit mi el sem tudunk képzelni. Az ő szülei ámogatják az iskolában oly híres ingyenes Ausztrál cserediák-tanfolyamot. Ha ez nem lenne, ez az iskola se lenne. Elég híres suli, de anno ez a program mentette meg az iskolát a bezárástól. Ha ez elveszne, lehúzhatják a rolókat... -vigyorodom el, Mira pedig tátott szájjal tekint rám, majd ő is elvigyorodik.
Belépünk az épületbe, felcaplatunk a lakásáig, behatolunk. Vetkőzni kezdünk, csak a fehérneműt hagyjuk magunkon, s befekszünk az ágyba. Végig mérlegelt, láttam az arcán, s most belekezd a mondandójába.
Az egész élete egy nagy robbanással tör ki belőle, csak mondja, mondja az információt, melyből mégjobban megismerhetem, s megérthetek dolgokat vele kapcsolatban.
Végre mesél ő is magáról, mesél szomorú múltjáról, apja tragikus haláláról, s anyja balsorsáról... Mesél első szerelméről Florence-ről.
Mikor befejezi, csak pislogok. Kérdez a kapcsolataimról... Hát...
Volt Symillen kívül még 2 lány, Emma és Kaname... Velük egyszerre jártam... Mira szúrós tekintettel néz rám, mire én elnevetem magam. Tudtak egymásról, sőt, ők kértek harmadiknak. Elég viharos kapcsolat volt az is, jót tenne már a nyugalom, s úgy érzem, Mirától ezt megkaphatom.
Ezt el is monom neki, mire elmosolyodik. Egy ideig csöndben nézzük egymást, majd hirtelen apró csókokat ad. Mosolygok, s viszonzom őket, majd halk suttogást hallok:
-Akarlak... -A kéjes szóra elvigyorodom, majd hevesen megcsókolom. Néha beleharapok az ajkába, ő pedig néha megnyalja a nyakam... A kezem elkalandozik testén, végigsimítom, nyakától ágyékáig. Miközben kéjes vigyorral mérem végig a testét, alsó fehérneműje alá nyúlva kezdem el simogatni legérzékenyebb pontját, mire nyögdécselni kezd, s az ágy rácsába kapaszkodik. Még jobban vigyorgok, s miközben fel-felnyög, különböző kijelentések, hol parancsok szakadnak ki ajkai közül. Nagyon élvezem, s egyre gyorsabban kezdem simogatni bugyija alatt, s nyögéseinek hangereje egyre erősödik. Teste megremeg, tüdejéből az összes levegőt kipréseli. Feljutott a csúcsra. Még néhány mély lélegzetvétel után felpattan, a szekrényhez lép, s hozzásimul háttal, én pedig elélépek, szintén háttal, s hátsófelemet ágyékához nyomom. Hasamat simogatni kezdi, előrehajol. Formás melleit érzem a hátamon, nyakamat végignyalj. Nem bírom tovább, hangosan felnyögök, mire halkan nevetni kezd, s még intenzívebben csinálja...
Megőrjít.
Fenekem továbbra is hozzá dörzsölöm, mire egyszercsak bekattan, felránt, a szekrényhez nyom, majd egy errőteljes nyelves csókot ad, hogy nyomatékosítsa, miylen állapotban van. Végigcsókolja a testem, majd letérdel, s csókolgatni kezdi az ágyékom. Egyre jobban lüktet, nem bíriom már sokáig... Annyira kívánom!
Végig vigyázott, a fájós kezemet nehogy megsértse... De most azthiszem nem kell majd aggódni...
Végül felhúzom magamhoz, hogy utána az ágyba lökhessem és rámászhassak. Fehérneműjét szinte már agresszív vadsággal tépem le, de ő sem különb... Megcsókolom, s érzem a kezét az ágyékomon, amint egyre gyorsabban mozog... Hogy én se maradjak az adósa, simogatni kezdem ott, majd szinte egyszerre élvezünk el...
Még mindig rajta fekszem, hevesen kapkodjuk a levegőt, rávigyorgok... Fölhajol, hogy adhasson egy csókot, viszonzom. Lefordulok róla, hátulról átöelem, majd elalszunk...
-Jesszusom! -erre a kiáltásra ébredek, igen.
-Mi az? -hunyorgok.
-Fél nyolc! El fogunk késni!
-Micsoda? -pattannak föl a szemeim, és egy másodperc múlva már kapkodom magamra a fehérneműt, az egyenruhát. Már amennyire kapkodhat egy gipsszel rendelekező lány. Mira is ugyanezt teszi, kissé nevetünk is közben. Még gyorsan tisztálkodunk, s sietve elindulunk.
Az iskola bejáratánál megtorpan a szőkeség, s egy plakátot figyel.
ISKOLÁNKBAN FELLÉP: A FULL CRASH ZONE metalcore együttes
Nakamura Shino - ének, gitár
Kamuro Gabura - ének, "scream"
Masuka Jenny - basszusgitár
Mira Thomson - gitár
Dave Mason - dobok
- Ezek mi vagyunk, hallod? -szól nagy boldogan, én pedig egy másik plakátra bökök:
- És nézd... egy nappal a judo bajnokság után lesz este! Nade ideje órára menni, majd még örömködünk ezen. -sietünk is tovább, fel a terembe.
Miközben a lépcsőn sietünk fel, aközben csöngetnek, magyarul csak egy-két percet fogunk késni. Felérünk, Simyllt látjuk, aki nekünk háttal telefonál. Szerencsére még nem vett észre minket, ezért a szertárajtóhoz vezető kis folyosón elbújunk.
- ... persze, hogy nem lesz gond. Ha nem úgy beszélnek, apám seperc alatt elintézi, hogy akár az egész tanári kar a portással együtt az utcára kerüljön. Intézkedjetek mihamarabb okés? A tárgyalás négy nappal a judo-bajnokság után lesz. Már most hűtsétek be a pezsgőket, mert kettős győzelemre készülhetünk. Csáó!
Óvatosan dugjuk ki a fejünket, mire Simyll pont erre fordul. Gyorsan, lélegzetvisszafolytva dugjuk vissza kilógó testrészeinket, és várunk...
Simyll Prada cipőjének idegesíztő kopogása
Egyre közelebb..
A hideg verejték kiráz.
-Simyll! Gyere órára, azért mert a diáktanács elnöke vagy a szabályok rád is vonatkoznak. -Ó, istenem, Midori sensei, az irodalomtanár. Köszönöm...
- De...
- Azt mondtam, gyere!
- Oké... -mondja inbgerülten, majd halljuk drága cipőjének halkuló, távolodó kopogását. Ó, jesszusom, most kikészültem. Előrántom a telefonomat, tárcsázom Naka számát:
-Ki az? -szól bele suttogva, mire leesik, órája van.
-Szia.. Hogy halad az ügy?
-Órán kérdezed, Yas?! Egyébként miért?
-Azért mert, bele kell húznunk kicsit, mert Simyll tervel valamit. Az iskolai tárgyalás négy nappal a judo bajnokság után lesz. Ki tudod deríteni, hogy mit akar?
-Pff... Elvileg gazdagodtak egy kicsit... Az apja egy kínai judomestert hívott a lányhoz, minden nap 2 óra edzés... Bele kéne húznod... -komolyan?! Na ne mondd... Basszameg. -és mégvalami, de azt személyesen.
-Jó, majd még hívlak... Szia!
-Cső!
Letesszük, majd Mirára nézek. Ő aggódva mér végig.
-Ne aggódj, Mira... Minden rendben lesz. -mondom, de őszintén szólva halvány gőzöm sincs, mi lesz.
Miután cseppnyi odafigyelés nélkül végigszenvedtük a napot, felhívom anyámat, hogy ma is Miránál alszom. Mondta, nyugodtan tegyem, vigyázzak magamra, stb...
Megyünk hazafelé, mire Mira elkezd furcsán viselkedni. Nem értem, mi a helyzet, valamit nagyon kémlel. Követem a tekintetét:
Egy nőt figyel, aki épp mellettünk sétál el. Kissé féltékenyen megkérdem:
- Mi a baj?
- Semmi, semmi... -mondja elrévedve, de mivel nem akarja elmondani, nem erőltetem.
Még délután elmentünk az orvoshoz, s a gipszet levették a kezemről. Mira csak nézett, de rájött, nem gyógyultam meg, csak egy másik, nem annyira nehéz gépezetet raknak a kezemre, melyben szabadabb a mozgás, így jobb leszek Judon... Mondjuk sajnos akkorát ütni nem tudok ezzel, mint a gipsszel.
Délután még egy kissé tanultunk, most pedig, miután Mira letusolt, a táskámban kotorászok... Már tegnap elhoztam magammal, csak nem jutott az eszembe... Mire megfordulok, fekete fehérneműben fekszik az ágyon, kihívóan méreget... Még a zuhanyzó felé biccentek, mire bólint, de előtte odalépek hozzá, kezemben ott van a bilincs...
- Mivel megvan rá az esély, hogy utánam jössz, ami önmagában nem lenne baj ... -Kezeit feje fölé emelem, s az ágy rácsánál összebilincselem őket -de most szeretnék valami bensőségeset, van számodra egy meglpetésem -ekkor kacsintok. -és addig tudom, hogy itt maradsz -vigyorgok rá kéjesen , majd elmegyek tusolni.
Tusolás után vörös csipkés tangámat, s melltartómat felhúzom, majd lassan kilépek a fürdőből. Látom, már feszült a várakozástól, újra és újra végigmér...
Odalépek, rámászok, majd megfeszülök a testén, ágyékomat ágyékához érintem... Odahajolok, s óvatosan alsóajkába harapok, s mielőtt megcsókolna, elkapom a fejem, s finoman lenyomom, mikor utánam hajolna... Látom, hogy élvezi, csak még nem tudja, mi a játékszabály... Fülébe lehelem a következő mondatot:
-Hihetetlenül kívánlak... -mire megremeg, kezeit emelné, de tartja őket a bilincs... Egyszerre őrjíti, és izgatja a tehetetlenség... És én ezt nagyon élvezem.Melltartóját kikapcsolom, majd rávetem magam gyönyörű, formás melleire. Csókolgatom, nyaldosom őket, mire elkezdi hallatni azokat a csodás hangokat... Rossz kezemmel támaszkodom, jobb kezemmel erőteljesen a fenekébe markolok, mire felsóhajt. Combját végigkarmolom, majd lejjebb mászom, ajkaimmal combját smiogatom, néha adok egy-egy puszit, bele-beleharapok. Vonaglik, megfeszül, várja, hogy ágyékához érjek, de az még messze van... Csak egyik ujjammal simítom végig ágyékát, mire nyugtázom magamban, alsóneműje teljesen átnedvesedett. Érintésemre felnyög, tudom, hogy ezt várja... Majd hasát simogatom, felmászok,h ogy nyakát megharapdáljam, végignyaljam. Alattam meg-megremeg az izgalomtól, de még húzom. Újra melleit veszem kezelésbe, majd combját, s csak azután kezdem fehérneműn keresztül puszilgatni kincsét... Elégedett sóhaj szakad ki belőle, de még mindig várakozik... Apró csókokat adok rá.... Még mindig húzom...
Újra combjára combját puszilom, majd hirtelen rántom le fehérneműjét, ujjammal végigsimítom.... Hangosan felnyög, mire csak apró, ritka nyalintásokat végzek. Mocorog, vonaglik, nyöszörög, majd végre kiszakad belőle:
-Kérlek! Csináld...! -halkan felnevetek, majd vadul kezdem nyalni, közben derekába kapaszkodom. Ilyen hangosan még soha nem nyögött. Hihetetlenül élvezem. Forog a nyelvem, néha nyílásába is behatolok a nyelvemmel, mire megremeg. Jobb kezemmel elengedem derekát, s körözni kezdek a nyílása körül, ő pedig várakozóan sóhajtozik. Mutatóujjamat benedvesíti a nedve... Kéjes vigyorba hajló ajkaimhoz emelem nedves ujjam, majd bekapom... A látványra felnyög, majd a nevemet sóhajtja. Látom, nem bírja tovább... Ujjammal behatolok, s lassan ki-be mozgatom a gyönyörű szőkeségben. Közben kint nyelvemmel izgatom. Nyögdécsel, teste megfeszül. Egyre gyorsabb tempóban végzem két tevékenységem, mire elérem a kívánt hatást... Elélvez, de nem akárhogy... Ezt bóknak veszem. Combjára ráfolyt nedvét lenyalom, vigyorogva tápászkodok fel két lába közül. Megvárom, míg kifújja magát, majd mikor úgy érzem, eleget vártam, vigyorogva mászom fölé. Kezeimmel saját ágyékom tapogatom, és rájövök, én is eléggé felizgultam. Úgy mászom fölé, hogy a feje felett legyen az ágyékom. Lehúzom a bugyimat, majd várakozón rámosolygok, ő pedig nagyon vigyorog... Óvatosan terpesztem szét a lábaim, hogy épp annyira süllyedjen le az ágyékom, hogy hozzáférhessen. Még szinte oda sem ért, eszeveszett nyalásba kezd, meg kell kapaszkodnom. Rossz kezemmel lebilincselt kezét fogom, jobb kezemmel pedig a hajába markolok... Hihetetlenül jól csinálja. Lábaim megremegnek, s sóhajtásaim már-már kiáltásokká duzzadnak, miközben ő egyre gyorsabb nyelvmunkát végez... Végül hangosan felnyögök, testem megremeg, melléfekszem. Fél perc múlva kiszabadítom kezeit, s ő egyből átkulcsoplja őket a nyakam körül...
-Szeretlek... -súgom halkan.
-Én is téged, Yas...
***
A mai nap... Szerda!
A suliban megpróbálom írni valamit, meg figyelni, de elég nehéz, mint ahogy rohadt nehéz tettlegesség nélkül állni Mira kéjes pillantásait. De ma mással kell foglalkoznom. Suli után a judo eddzőmhöz sietek, elújságolom neki, mi hír Simyllel kapcsolatban. Az öreg megértve bólint, majd azonnal eddzeni kezdünk. Aznap 4 órát eddzünk, hullafáradtan, de legalább megtusolva lépek ki az épületből, látom, Naka vár rám.
-Na mi a helyzet? -vigyorgok rá, örülök a meglepetésének, de ő nincs ilyen vicces kedvében.
-Szia, Yas.
-Mi baj? -nézek rá, ő pedig belekezd.
-Katie családja másba akar belefektetni, Symill apja pedig gazdagszik. Symill apja megpróbálja megfűzni Katie apját, hogy a támogatást hadd vegye át. Katie apja pedig lassan beadja a derekát... Ez azt fogja jelenteni...
-EZ katasztrofális!!! -kiáltok fel, Naka pedig csitít.
-Katie próbálja megbeszélni az apjával, hogy ne adják át, de... Ez nehéz lesz.
-De várjunk csak! -szólok közbe -mégis hogyan támogathatná...
-Symill apja keres új ausztrál családokat, akiknél lehetne folytatni ezt a cserediák dolgot. Ha sikerülne nekik, átreformálnák az egész iskolát. -Naka mondja, én pedig lassan teljesen kihűlök. Ez nem lehet!
Naka bringával jött, s azt tolja mellettem, következő hírébe kezdene, mi9kor nmegcsörren a telefonja.
-Halló? Igen anya... Persze. Megyek. Vedd úgy, hogy otthon vagyok. -leteszi, majd egymásra nézünk. Átölelem.
-Nem tudom, mi lesz -szól kétségbeesetten.
-Nyugi! Semmi gáz! Megoldjuk, hidd el!
-Okéoké... Szép estét! -szól, köszönök én is, majd felugrik a bringára, elteker. Én pedig futni kezdek Mirához, hogy elujságoljam neki a hírt. Mire odaérek a háztömbhöz, látom, ugyanaz a lány megy be, akit tegnap megnézett... Utánaeredek.
Ahogy sejtettem.
A lány Mira lakásának ajtaja előtt áll meg, csönget. Az ajtó nyílik, majd egy döbbent kiáltás.
-FLORENCE! -ő Florence? Mit keres itt?!
-Szia Mira!
-Mi... Mi történt veled? Úgy hiányoztál! -majd a szerelmem az "idegen" lány nyakába ugrik. Lábaim megremegnek az idegtől, szólnék, de egy hang nem jön ki a torkomon. Végül úgy döntök, elfutok. Az utolsó pillanatban Mira észrevesz, de már nincs módom látni az arckifejezését, elrohanok.
|
| Nakamura_Sheeny | 2010. 12. 11. 21:00:12 | #9753 |
Karakter: Mira Thomson
Megjegyzés: Yasuénak, valamint annak gazdájának!
KÉRLEK NE HASZNÁLJ SMILEY-T A MEGJEGYZÉS RÉSZEN!
-Naka... Arra nem lesz szükség... - vigyorog. - Tudod, Naka egyszer elmentünk Ausztráliába cserediákokként... Emlékszel Katie-re? Megvan a telefonszáma? Hogyne emlékeznék! - nevet fel, majd a következő pillanatban egy tollat vesz elő, és egy papírt, amire egy számot ír le. - Köszi Naka - sóhajtja végül.
-Szia! -leteszi, majd tárcsázni kezdi vélhetőleg a felírt számot. Kissé zavar, hogy nekem lövésem sincs arról, hogy miről van szó, és ezt Yasue is észre veszi rajtam.
-Van egy lány, aki segíthet rajtunk, és jól megleckéztetheti Simyllt... - mosolyog rám, majd a válla és a füle közé szorítja a telefont, hogy az így felszabadult kezével megsimogassa az arcomat.
-Szia Katie! Bakari Yasue vagyok... Nem tudom, emlékszel-e rám. Én jól, köszönöm... egy-két apróséágtól eltekintve... Neharagudj, hogy ezért hívlak, de szükségem van a segítségedre... Simyll... A helyzet az, hogy eltörette a kezem a jövőheti judobajnokság miatt... De igen. Van mégvalami... A barátnőmet akarja... - Szerezz bizonyítékot, hogy ő törette el a kezem... Vagy kell valami csali, melynél fogva beránthatnánk a szarba a rendőrségnél... Neked hihetetlen a logikád, Katie... Tudom, hogy kitalálsz valamit. Előre félek - nevet itt fel. -Holnap találkozzunk, majd még megbeszéljük, hol, és mikor. - Vigyázz magadra... - fejezi be a beszélgetést, mire megfogja a kezem, és beavat végre, hogy mi a jó életről is van szó. Nem mondom, hogy mindent értek, de azért nincs már akkora köd előttem, mint kb. 5-10 perce. Teljesen megfeledkezek még az órákról is, pedig van még belőlük. Puff, egy igazolatlan. Na, ez biztos nem fogja előrébb vinni a tárgyalási ügyünket. Órák után is mérges maradok. Teljesen eluralkodott bennem a pánikhangulat, amit egyelőre még el tudok rejteni.
-Hazakísérlek.
-El van törve a kezed, ráadásul...
-Nemérdekel -vág a szavamba. -hazakísérlek. - ráemelem szemeimet, és elmosolyodok. Teljesen megfeledkeznék a bajaimról, amikor meglátom Simyllt. Még a mosoly is lefagy az arcomról.
-Mire ez a nagy boldogság, Yasue? - vigyorog betegen Yasuéra.
-Olyan boldog vagyok... Együtt vagyok azzal, akit szeretek, ő viszont szeret...
-Nem sokáig lesztek együtt, és nem sokáig fog szeretni... - mosolya, mit mosolya, pszihopatikus vigyora mit sem csillapodik, majd rám kacsint, én erre csak egy hangos *Pfffff....*-el válaszolok. Yas alig bírja
visszatartani a nevetését.
-Majd lefagy a mosoly az arcodról Yas...
-Kiváncsian várom a fejleményeket... - Yas amolyan győztes mosollyal méri végig őt, majd távozunk.
-Nem bírom tovább nézni a köcsög vigyorát! Elképesztően gyűlölöm!
-Ne aggódj! -simítja végig az arcom - Türelem rózsát terem, és amúgy sem kell sokáig bámulnod. Ekkor kezdi el nekem mesélni a Naka-Katie-Yasue hármastengely történetét, amiből úgy érzem, hogy Simyllnek korántsem olyan biztos a győzelme. Egészen hazáig meséli a történetet, amit én ámulattal hallgatok. Mocskosabbnál mocskosabb dolgok kerülnek napvilágra. Felmegyünk a lakásomra. Azon gondolkodom, hogy lassan nekem is el kéne mesélnem ezt-azt, hiszen ő már annyi mindent mondott magáról. Fenn fehérneműig vetkőzünk, és ágyba bújunk. Ott egy idő után belekezdek a mondanivalómba. Elmondom neki, hogy apám nagy utazó volt, mindenhol vállalt munkát, Frank Thomsonnak hívták. Életvidám, őszinte, és megértő embernek ismertem meg, már amennyire emberismeretet tud kiépíteni egy alig pár éves lány. Mindössze anyám véleményére hagyatkoztam, aki rengeteget mesélt az apámról. Igen, nevelőapám lett végül, de erről később. Apám és anyám találkozása Japánban igazi szerelem volt első látásra. Végül annyira megszerette az országot - és anyámat persze - hogy végül itt telepedett le. Minden szép és jó lett volna, míg egy orvosi vizsgálat ki nem mutatta, hogy súlyos szívproblémái vannak apámnak. Cselekedni azonban már késő volt. A nagy élni akarással rendelkező apám, kinek még annyi terve lett volna, meghalt. Én akkor hat éves voltam.Anyám szörnyen magányosnak érezte magát, de apám emlékét sértésnek tartotta volna, ha ő más valakivel
ismerkedik meg. Végül én bíztattam arra, hogy nem élhet így örökké, akármennyire is szerettük apát - mindenki máshogy persze - találnia kell valakit. Végül rávette magát, és találkozott későbbi nevelőapámmal, Zekére. Bár én bíztattam anyámat, nekem nem tűnt szimpatikusnak az ürge. Félelmem később be is igazolódott sajnos. Anyám csodaszép nő volt. Álmatag pillantású, szép szőkésbarna hajú nő egyenes hajjal, jóságos mosollyal, és ő is szemüveges volt. Ahogy aztán telt az idő, és én is 11-12 évessé cseperedtem, úgy láttam anyámat egyre megtörtebbnek. Zeke rendszeresen verte anyámat, és nem engedte sehova. Nem egyszer ágyhoz láncolta. Yas hol döbbenten, ámulva hallgatja közben a történetemet, de egyszer sem vág közbe. Ekkor kezdtem el egyre jobban félni a férfiaktól. Sokszor fordult elő, hogy együtt vert minket. Két évig bírtuk mellette, míg végül elszöktünk. Anyám addigra nagyon megviselt volt, és meghalt végelgyengülésben. Egyedül maradtam a világban, nem volt hová mennem. Már majdnem a nevelőotthonba kerültem, amikor összeismerkedtem a mostani főbérlőmmel. Ő fogadott be. Akkoriban volt egy barátnője, aki nem nézte ezt jó szemmel. De megnyugtattam, hogy én a lányokat szeretem. Sajnos ez sem volt neki elég, míg végül a srác megelégelte, és szakított. Ne ijedj meg, nem miattam. Ott már nagy volt a zűr. Aztán megismerkedtem az első lánnyal, akivel volt testi kapcsolatom is, igen még csak 13-14 voltam. Ekkor döntöttem el végleg, hogy ő hozzájuk vonzódott. Furcsa vonzalom volt ez. Ő 19 volt, én meg még csak 14. Florence-nek hívták. Fekete, hosszú egyenes haja volt, sötétkék, nagy szemek, amelyik mindig olyan álmosan pillogtak, és jóságos mosoly. Teljesen mintha az anyámat látnám, csak fekete hajjal. Annyi,hogy Florence-nek finomabb arcvonásai voltak. 175 centiméter magasságával pedig feltűnő jelenség volt, de még így is kimondottan aranyosnak
hatott. Ránézésre törékenynek tűnt, de egy vicces, vagány, és jó fej csaj volt valójában. Máskor meg aranyos, és sebezhető. Olyan, mintha két énje lett volna, holott ő ettől volt teljes. Szerette a rockzenét,
félig-meddig miatta is kezdtem el zenélni. És garantálom, hogy voltak neki is húzós dolgai. Valahogy ezt olyan menőnek, és vonzónak tartottam, ezért kavartam vele. Sokfélét kipróbáltunk együtt, ha érted mire
gondolok - kacsintok rá. Ám egykor egy búcsúlevelet írt. Na, nem öngyilkos akart lenni. Arról írt. hogy felvették egy egyetemre, és ő elutazik, egyúttal új életet kezd. Azonnal rohantam az állomásra. Tűt kerestem a szénakazalban mire végül megtaláltam. Már felszállni készült a vonatra.
---
- Miért, Florence? Miért?
- Sajnálom, Mira... nem tudtam volna a szemedben nézni.
- Szeretlek?!
- Nem, Mira. Nem vagy szerelmes belém. Csupán a testi vágy kötött össze minket.
- Ez nem igaz?
- Igen? Mi az amit, szeretsz bennem? - kérdezte tőlem, harag nélkül szeliden. És rájöttem, hogy igaza van. Mert nem tudtam válaszolni. - Erről beszéltem... minden jót kívánok neked, Mira... egyszer még talán
visszatérek. És még valami. Ne hagyd abba a gitározást! - mondta, majd az ajtók záródtak.
---
Könnyes szemmel néztem végig, ahogy a vonat elhagyta a pályaudvart. Azóta sem tudom, hogy mi van vele. Nagyjából ennyi az én történetem. Ezután Yasue beszélt még magáról, és korábbi szerelmeiről, amik között ott volt Simyll is, és nagyon jól tudjuk már, hogy mi lett a vége. Végül hosszas csendben nézzük egymást. Végül nem bírom visszafogni magam, és apró csókokat kezdek neki adni.
- Akarlak - suttogom a fülébe, és a nyelvünk heves játékba kezd egymással, miközben érzékien simogatjuk egymást, ahol én nem ritkán felnyögök. Hiába, érzékeny vagyok.
Hirtelen azt érzem, ahogy keze végig csúszik a testemen, és belenyúlva a tangába elkezd lent simogatni, először lassan. Kéjes nyöszörgésekbe török fel, olykor elkapom az ágy rácsát is, miközben egymás után olyasmiket suttogok, hogy "Kívánlak, Yasue!" "Szeretlek", és hasonló. Végül egyre gyorsabban teszi ezt, és egészen addig nem hagyja abba, amig nem látja a jellegzetes összerándulást az arcomon, hogy a csúcsra jutottam. Ezután helyet cseréltünk, miután helyre kaparodtam. Felálltunk az ágyból, háttal a szekrénynek simultam. Fenekével hozzám dörgölőzik folyamatosan. Imádom, ha valaki ezt csinálja, nem tudom, hogy olvas Yasue a gondolataimba, ösztönösen simogatni kezdem ettől a köldökénél, és nyöszörögve csókolgatom, és nyaldosom a nyakát, ami igencsak tetszik neki, hisz hallom én is izgató felnyögéseit. Kezeim feljebb csúsztak a mellékhez, és ő sem hagyta abba a vonaglást, fenekét továbbra is érzékien dörgölte hozzám ott lenn. Forró meleg teste többször hozzáér eközben az én bőrömhöz, teljes extázisba kerülök ettől. Teljesen kezdek megvadulni, mikor hirtelen elkapom és én nyomom neki a szekrényhez. Nekinyomva lágyékomat az övéhez megcsókolom, majd finom apró csókokat adva a testét egyre lejjebb haladok, egészen addig, amig teljesen nem érek le. Letérdelek, és csókolgatni kezdem a lábai között. Egyre jobban felhevülök, szinte bármit megtennék neki. Végül letépjük szinte egymás ruháit, is simogatni kezdjük egymást alul, miközben forró csókot váltunk. Így megyünk el szinte egyszerre. Érzem, hogy egyre jobban imádom Yasuét, és neki bármiben alárendelem magam. Bármit megtehet velem. Kimerülten, de boldogan alszunk el.Másnap reggel kicsit elalszunk, de még van esély rá, hogy időben beérjünk az iskolába. A bejárathoz érve egy plakátra leszek figyelmes. Hatalmas betűkkel van kiírva, hogy "koncert".
ISKOLÁNKBAN FELLÉP: A FULL CRASH ZONE metalcore együttes
Nakamura Shino - ének, gitár
Kamuro Gabura - ének, "scream"
Masuka Jenny - basszusgitár
Mira Thomson - gitár
Dave Mason - dobok
- Ezek mi vagyunk, hallod? - mondom neki örömködve.
- És nézd... egy nappal a judo bajnokság után lesz este! - mondja Yasue. - Nade ideje órára menni, majd még örömködünk ezen.
Sietünk be, még éppen időben érkezünk. Simyllbe ütközünk, aki nekünk háttal áll. Gyorsan a falhoz simulunk, látván, hogy valamit telefonál.
- ... persze, hogy nem lesz gond. Ha nem úgy beszélnek, apám seperc alatt elintézi, hogy akár az egész tanári kar a portással együtt az utcára kerüljön. Intézkedjetek mihamarabb okés? A tárgyalás négy nappal a judo-bajnokság után lesz. Már most hűtsétek be a pezsgőket, mert kettős győzelemre készülhetünk. Csáó!
Yasuével közben óvatosan kidugjunk a fejünket. A telefon kinyomása után Simyll pont ebbe az irányba fordul. Éppenhogy vissza tudunk simulni a falhoz. Halljuk a cipőjének a kopogását, amint egyre hangosabb, ahogy közelebb ér hozzánk. Szívem a torkomba dobog.
- Simyll! Gyere órára, azért mert a diáktanács elnöke vagy a szabályok rád is vonatkoznak.
- De...
- Azt mondtam, gyere!
- Oké... - mondja lehangoltan.
Minden bizonnyal ez mentett meg minket a lebukástól. Óriási malac. Irány órára.
Az idő gyorsan elrepül. Hazafele a koncertről és a bajnokságról beszélünk. Na meg Simyllről, hogy milyen aljasságon törheti a fejét. Yasue egy hirtelen gondolattól vezérelve tárcsázza Nakat...
- szia! ... Hogy halad az ügy? ... Azért mert, bele kell húznunk kicsit, mert Simyll tervel valamit. Az iskolai tárgyalás négy nappal a judo bajnokság után lesz. Ki tudod deríteni, hogy mit akar? Jó, majd még hívlak... szia! - kicsit aggódva nézek rá - Ne aggódj, Mira... minden rendben lesz.
Yasue szól az anyjának, hogy ma nálam tölti megint az éjszakát. A kedves nő készséggel beleegyezik. Az utca túloldalán látok valakit hozzánk menet, aki egyik koncertplakátot kémleli hoszan. Nagyon hasonlít
valakire, ahogy oldalt fordítja a fejét, és velünk ellenkező irányba indul el, felcsap bennem a felismerés. EZ FLORENCE! Passzentos farmert hord, félcipőt, meg hosszú, bokáig érő fekete bőrkabátot. Zsebre tett kézzel sétál el tőlünk lassan, mire én csak hosszasan bámulom. Ez csakis ő lehet. Yasuének feltűnik, hogy valamit nagyon lesek. Azaz valakit...
- Mi a baj? - kérdezi tőlem.
- Semmi, semmi... - mondom kicsit zavartan, mire ő csak vállat von.
Este újra forró lett a hangulat köztünk. Én a fekete sortomig, és annak hozzátartozó vékonypántos felsőjéig vetkőztem, míg Yasue int, hogy gyorsan lezuhanyzik. De előtte tesz egy furcsaságot.
- Mivel megvan rá az esély, hogy utánam jössz, ami önmagában nem lenne baj ... - majd felfelé nyújtva a kezem a rácson túl összebilincseli azokat -, de most szeretnék valami bensőségeset, van számodra egy meglpetésem - kacsint - és addig tudom, hogy itt maradsz - mosolyog.
Tíz percnyi felhevült várakozás után megjelenik enyhén vizes hajjal, ami kimondottan izgatóan áll neki. Egy vörös csipkés tangát visel, hozzá tartozó melltartójával. Rámmeszik, és egész testével finoman nekem feszül, és finoman az ajkamba harap, majd elkapja a fejét. Én utána emelném, de Yasue játékosan elhúzza. Mi következik ezután?
|
| Miria | 2010. 12. 04. 15:49:59 | #9628 |
Karakter: Yasue
Megjegyzés: (Sheenymnek!)
Ideér a mentőkocsi, én pedig erősen gondolkozom, mit is tehetnék. Mindenképpen ki kell állnom a vörös démon ellen, ugyanis csak így vethetek véget ennek az idióta viszálynak.
A mentőautó megáll, ketten pattannak ki belőle. Az egyik, meglátva a törést, felszisszen. Tanulmányozzák a karom, sziszegek egy kicsit, majd a szemüveges mentős kijelenti, itt nem tudják ellátni a sebet, be kell vinniük engem a kórházba... Szerencsétlen anyukám megint halálra fogja aggódni magát...
- Vele mehetünk? - néz rá Nakashima a mentősökre.
- Hát... -húzzák a aszájukat.
- Kérem... -kissé meg kell erőltetnem magam, hogy végig tudjam mondani... Legyengültem- Engedje meg, hogy velem jöjjenek... könnyebben el tudom viselni ezt a fájdalmat is, ha velem vannak.
- Hát nem bánom - szólal meg ismét a szemüveges pasas, majd beülünk a mentőautóba, ahol kínos kérdések követik egymást.
- Kihívták a rendőrséget? Ugye tudják, hogy ez súlyos testi sértés? -néz feldúlt arccal a másik mentős.
- A felbújtót sejtjük, hogy ki lehet, de nincs semmi bizonyíték a kezünkben. Ilyen gyenge vádalappal nem hívhatjuk a rendőrséget, és rágalmazással még visszájára is fordíthatja a dolgokat. -szólalok meg kedvtelenül.
- Ugyan, a rendőrség biztos kiderítené, mi történt.
- Annak a lánynak nagy befolyása van - hallom Mira megrökönyödött hangját- Ha ránk száll, nekünk végünk.
- Hát jó, ti tudjátok -mondja a mentős, majd feláll kinyitni az ajtókat, mert épp most parkoltunk a kórház elé, majd visznek is fertőtleníteni, begipszelni a kezemet.
- Mennyi idő alatt jöhet ez rendbe? - kérdi Mira aggódó tekintettel.
- Hát... szerencsés esetben is három hét - néz ránk egy idősebb orvos. Gondoltam... Ezt nem fogom annyiban hagyni.
- Jöjjön vissza három hét múlva - szól az orvos, miután befejezte ellátásomat, feláll, s kinyújtózik kissé. Lassan énis feltápászkodom, mély sóhaj hagyja el a szám.
Látom a barátnőmet, és a legjobb barátomat szörnyen letörve... A késő délutáni fény besüt a kórházba, narancssárgás fénnyel, s árnyékunk hosszan vetül a lépcsőre...
- El fogok menni a versenyre akár így is!
- Ezt nem teheted! -vág közbe.
- Te tudnád, hogy mi lenne annak a vége, ha én megfutamodnék?
- Nem számít, de nem akarom, hogy bajod essen!
- Mira... kérlek. Nem dönthetem romba a hónapok, sőt évek munkáját. A mester sok mindenre megtanított engem. Ha kell, egy kézzel harcolok, gyakoroltam már azt is. -rám néz, szemei csillognak... Mély levegőt vesz, mintha engedne...
- És Mira... te adsz nekem annyi erőt, hogy képes legyek végig csinálni. -nézek mélyen a szemébe.
- Yasue... -kissé megremeg a hangja, én pedig magamhoz húzom, s megcsókolom. Nakashima türelmesen vár, majd miután lenyugodva újra felé fordulunk, megszólal:
-Na, lányok... Ez mind az én hibám...
-Dehogy, Naka! -veregetem meg ép kezemmel a vállát.
-Hadd hívjalak meg titeket egy étterembe...
-Hát azt elfogadjuk -vigyorgok, Mira pedig elmosolyodik. Egy hangulatos kis éttermet választunk, rendelünk, s eszünk... Az ablakhoz ültünk, így végignézhetjük a naplementét. Gyönyörű. Közben vicces dolgokat mesélünk, s idézünk fel magunkban. Kissé nehézkes az evés a bal kezemmel, de írni nehezebb lesz...
Mirát egy ideig elkísérjük, majd Nakashima engem hazáig. Ott elbúcsúzunk, belépve édesanyám látványa fogad, gipszemet meglátva lerakja az újságot a kezéből, elborult, hűvös tekintettel méri végig.
-Sejtettem, hogy annyi eddzés után nem mer majd veled kiállni oly sok ember előtt, de ezt az undorító gerinctelenséget nem néztem volna ki belőle...
-Anya... Megismerhetted őt az évek során.
-De mégs egondoltam, hogy az évek során így elrontja az apja! -remeg meg a hangja, majd sírni kezd.... Odalépek hozzá, s átölelem. -Úgy féltelek! -mondja, majd még jobban magához szorít... Nem csinálhat ez az undorító ribanc idegroncsot belőlem, de legfőképpen az anyámból, és a barátnőmből nem!
-Yasue, bemutatom Simyllt, a kislányomat. -fogta a vörös kislány vállát Nobu, édesanyám exférje. A kislánnyal, mivel velem egykorú, hamar összebarátzkoztam, s akkor úgygondoltuk, elszakíthatatlan kötelék alakult ki köztünk. Simyllt annyira nem, engem és anyámat viszont annál inkább vert az a féreg, minden nap. Simyll végignézte, ahogy az apja minden nap megaláz minket, s a sárba tiporja az önbecsülésünket.
Eleinte nagyon sajnált... Mondta, hogy elmegy judozni, és menjek vele. Boldogan mondtam igent. Eljártunk, legalább ezt az egyet megengedte nekem a mostohaapám. Megváltozott valami... Én beleszerettem, s ő is belém. Titokban kellett ugye tartanunk, Nobu homofób. De miután nem bírtam tovább, s elmondtam édesanyámnak, ő csak átölelt, s annyit mondott...
-Megértelek kislányom... Ahogy érzed. Én mindig melletted leszek. -Simyll rájött, és úgy érezte, átvertem... Vagy csak egyszerüen nem akart engem felvállalni. Egyszerre szakítottam én Simyllel, és édesanyám Nobuval. Édesanyám nem bírta tovább a terrort, én pedig megláttam Simyllt egy másik lánnyal...
Azt mondta, biztos összebeszéltünk anyámmal, és hogy nem bírunk egymás nélkül élni. Azt mondta, szemét vagyok, mert az édesanyámat választottam, helyette...
Szerepet játszhatott utálatában az is, hogy az eddző nyíltan kijelentette, tehetségesebb vagyok, mint ő, mert engem nem a harag, és az indulat vezérel a harcban... Az eddző azt hitte, ezzel helyrebillenti Simyllt, és ő így a jóság útjára lép, és tökéletes harcos lesz... Ehelyett mégjobban elkorcsosult a lelkülete...
Átlépem az iskola küszöbét, mély levegőt veszek...
-Add istenem, hogy indulattól mentesen viszonyuljak hozzá... -mormogom magamban, majd meghallom Simylll hangját, és cipőjének hangját... Valami puhán... És nyöszörgést... Halkan rohanni kezdek, de most trombitálhatnék is, mert Simyll elmélyülten a kínzásra figyel... Ha mégegyszer hozzáér!
És még egyet tapos rajta... Mira vonaglik. Elpattan bennem valami... Mögé állok, és tarkón vágom, de ügyelek rá, hogy ne túl erőset üssek, különben elájul. Kpooan a feje Mira mellett, majd lehajolok hozzá, hogy felrántsam és jól megrángassam... Remélhetőleg ettől kitisztul... Nyakát szorítom, majd mélyen a szemébe nézve elkezdem mondandómat:
- Már legutóbb is megmondtam. Ez volt életed utolsó hőstette. Tudom jól, hogy ezt a gipszet neked köszönhetem.
- Mi-miről beszélsz? - néz rám hatalmas, hazug szemeivel, legszivesebben leköpném, de nem tehetem...
- NAGYON JÓL TUDOD TE AZT! DE NE HIDD, HOGY EZZEL MEGSZABADULTÁL TŐLEM. Fél kézzel is el fogok bánni veled! -ennyit a suli küszöbén tett imáról.
- Mi folyik itt? Mindhárman azonnal az igazgatóiba! -hallom a hátam mögül a fizika tanár dühödt hangját.
Hárman elöl, a tanár mögöttünk, lépdelünk az iskola felé. Cipőnk kopogása visszhangzik a folyosón. Kinyitom az ajtót, beengedve magam előtt Simyllt, majd Mirát, és a tanárurat.
- Ez történt igazgató úr. Előre megbeszélték, hogy Mira eltereli a figyelmem, majd Yasue elkapott hátulról, hogy egyszerűen esélyt sem adott a védekezésre.
- Nos, akkor milyen döntést hoz, mint a diáktanács elnöke? Elbocsátási eljárást indítsunk ellene?
- Neeem... nézzen rájuk igazgató úr. Olyan fiatalok és zsengék, előttük áll az élet. Jobb ötletem támadt. Látván Yasue rossz hatását Mirára, az új diákra... kéretném, hogy Mira Thomsont helyezzék át az én osztályomba! -mindjárt elhányom magam...
- Rendben... -a tanári kar most félre vonul átbeszélni az ügyet... Igen, hát persze... Meghallgatva a tanúkat, akik Simyll puszipajtásai.... Dejó... Egyetlen barátom látta az esetet, de ő egyedül mit ér húsz ártatlan szemű báránybőrbe bújt farkas ellen? Semmit.
- Nem szükségesek tanúk, egyértelmű, hogy mi történt! - mentegetőzik Simyll.
- Simyll... ha teneked van igazad, nem mindegy, mit teszünk? Meg kell hallgatni a másik felet is, és meg fogjuk a portást is kérdezni.-tényleg! a portás! - Amennyiben hazugságon kaplak Simyll... az a diáktanács elnökségének az elveszését jelenti... ugye tudod?
- Igen, de hát... nincs mitől félnem... nemde?
-Én nem tudhatom - fúrja tekintetét Simyllébe az igazgató... Ő már ismeri a kis taktikáit. - Most pedig menjen mindenki az órára. Az ítélet meghozataláig Mira maradhat a jelenlegi osztályában.
Kimegyünk, Simyll nem szól, csak gúnyosan mosolyog.... De szivesen leütném...
- Le fogja őket kenyerezni - fordul felém Mira, félve. - nem akarom, hogy elszakítsanak tőled...
- Nem fognak - Kattan be valami. Miért nem jutott eddig ez eszembe?! - Nakashima a vacsorán kívül most tényleg tehet nekem egy szívességet... -veszem elő a telefonom, kikeresem a nevét, s már ki is cseng... Mira értetlenül néz rám.
-Halló? -halk suttogás hallatszik. Gondolom órán van.
-Naka...
-Yasue! Hallottam az esetet... Megölöm...
-Arra nem lesz szükség... -vigyorgok.
-Miről beszélsz? Van ötleted?
-Tudod, Naka egyszer elmentünk Ausztráliába cserediákokként... Emlékszel Katie-re? -csönd a vonal túlsó vonalán, majd irónikus kacaj...
-Ó, Katie, hogy nem jutott az eszembe...
-Megvan a telefonszáma?
-Persze... Emlékszel, Symill hogy tapadt rá?
-Hogyne emlékeznék! -nevetek fel, majd papírt, ceruzát rántok elő a táskámból, ő diktál, én pedig körmölöm a számokat. -Köszi Naka -sóhajtom végül.
-Sok szerencsét...
-Szia! -letesszük, majd boldogan tárcsázom az újonnan szerzett számot. Mira kezdi türelmét veszteni.
-Van egy lány, aki segíthet rajtunk, és jól megleckéztetheti Simyllt... -mosolygok rá, a vállam és fülem közé szorítom a telefont, hogy ép kezemmel végigsimíthassam az arcát.
-Halló? -már fel is vette.
-Szia Katie! Bakari Yasue vagyok... Nem tudom, emlékszel-e rám.
-Yas!! Hát hogyne emlékeznék! Mi a helyzet veled, hogy vagy?
-Én jól, köszönöm... egy-két apróséágtól eltekintve...
-Baj van?
-Neharagudj, hogy ezért hívlak, de szükségem van a segítségedre...
-Mondd már, bármikor segítek...
-Simyll...
-Ilyen ötösöm legyen a lottón... Mit csinált? Ennyi rosszindulatot egy tömeggyilkosban sem láttam...
-A helyzet az, hogy eltörette a kezem a jövőheti judobajnokság miatt...
-Nem lehet...
-De igen.
-De ennyire mégsem néztem...
-Van mégvalami... A barátnőmet akarja...
-Így már mindjárt más. Mit szeretnél?
-Szerezz bizonyítékot, hogy ő törette el a kezem... Vagy kell valami csali, melynél fogva beránthatnánk a szarba a rendőrségnél... Neked hihetetlen a logikád, Katie... Tudom, hogy kitalálsz valamit.
-Már meg is van -kuncog a telefonba.
-Előre félek -nevetek
-Holnap találkozzunk, majd még megbeszéljük, hol, és mikor.
-Rendben... Szia.
-Vigyázz magadra... egyszerre tesszük le, majd széles vigyorral Mirára bézek. Megfogom a kezét, és beavatom... Elsétállunk a teremig, mert sajnos hátra vannak még az órák. Az első óra kicsöngetésére érünk a teremhez... Igazolatlan... Marhajó.
Órák után még mindig éátom Mirán a haragot... Jól megijeszthette az a rohadék. Bepakolunk a táskába, majd odalépek hozzá.
-Hazakísérlek.
-El van törve a kezed, ráadásul...
-Nemérdekel -vágok a szavába -hazakísérlek. -ő álmatag szemeit, melyekbe azonnal beleszerettem, rám emeli, elmosolyodik. Lépdelünk le a lépcsőn, fogjuk egymás kezét, a bajokról megfeledkezve beszélünk, de Mira arcáról lefagy a mosoly, amint meglátja Simyllt közeledni a lépcsőn. Legszivesebben leköpném, de bájosan rámosolygok.
-Mire ez a nagy boldogság, Yasue? -vigyorog elmebetegül vissza... Sosem tudott őszintén mosolyogni.
-Olyan boldog vagyok... Együtt vagyok azzal, akit szeretek, ő viszont szeret...
-Nem sokáig lesztek együtt, és nem sokáig fog szeretni... -vigyorog továbbra is ránk, majd Mira felé kacsint, a drágám válasza erre egy hangos *Pfffff....* Igyekszem nem elnevetni magam.
-Majd lefagy a mosoly az arcodról Yas...
-Kiváncsian várom a fejleményeket... Mosolygok rá, majd indulunk tovább... Kiérve Mira felcsattan:
-Nem bírom tovább nézni a köcsög vigyorát! Elképesztően gyűlölöm!
-Ne aggódj! -simítom végig az arcát - Türelem rózsát terem, és amúgy sem kell sokáig bámulnod. -ekkor kezdtem el mesélni Naka, Katie, Simyll, és az én történetemet Miráék házáig....
Szerkesztve Miria által @ 2010. 12. 04. 16:05:41
|
| Nakamura_Sheeny | 2010. 10. 25. 20:12:06 | #8871 |
Karakter: Mira Thomson
- Meglepetés -vigyorog rám, mire én durcás arcot vágok, de csak úgy viccből , mindketten mosolyogva megyünk föcire...
Föci után rajzóra követkemzett, a tanárnő egyfolytában Yasuét dicsért, amitől nagyon kínosan érezte magát, de Mira büszkén vigyorgott... Utána kémia, majd dupla matek, töri, és végül ének... végig csöndben maradtunk. Yasuéval gyorsan összepakoltunk, s elindultunk, hogy merre... erre nagyon kíváncsi vagyok. Egy házhoz érünk, aminél megállunk. Felcsap bennem a felismerés.
-Itt laksz? - kérdem.
-Igen... - mosolyog rám, kinyitja a kapuajtót, előreenged, végigsétálunk egy kerten, majd az ajtót is kinyitja. Int a fejével, hogy most is menjek előre. Belép, s köszönök:
-Csókolom! - köszönök egy nagyon kedves nőnek, aki vélhetőleg Yasue anyja.
-Szia! -mosolyog rám vissza, miközben áll fel a kanapéról, hogy bemutatkozzon. Megtörtént a formális bemutatkozás. Yasue kimegy a szobából, kettesben maradunk az anyjával. Egy kicsit feszengve érzem magam a helyzettől, de végül azért beszédbe elegyedek vele. - Te Yasue osztálytársa vagy, igaz?
- Igen - válaszolom neki.
- Sokat mesélt már rólad - mondja nekem sokat sejtetően kacsintva, még az ujját is felemeli.
- Csakugyan? - mondom neki egy kicsit elpirulva.
- Bizony, így van. Elmondta, hogy jártok, és végignézve téged hát... művészi értékekkel megáldott ízlése van a lányok terén is.
Hú ez a megfogalmazás. Valami nagyon mélyen szántót kéne most mondanom.
- Maga pedig büszke lehet a lányára - emelem fel a fejem határozott pillantással megfűszerezve a dolgot. - Látom, hogy milyen tehetséges a festésben-rajzolásban, és nagyon becsülöm azért, hogy nem hagyja elkallódni a tehetségét, hanem mindent megtesz, hogy érvényesüljön a művészetekben. Emellett látszik rajta, hogy az anyjától milyen jó nevelést kapott. Szeretetre méltó lány Yasue, és én... és én...
- És te? - szólal meg most, miután nagyon türelmesen végighallgatott.
- És én mindent meg fogok tenni azért, hogy lássam azt a mosolyt, amivel elbűvőlt engem.
- Hú, teneked aztán nagyon elcsavarta a fejed.
- Valóban. Egyszer éreztem hasonlót, de ezt most hagyjuk. Ami most játszódik le bennem belül... ez valami sokkal erősebb.
- Megnyugtató érzés látnom, hogy a lányom ilyen jól választott.
Szóra nyitnám a számat, mikor az órájára nézett, és megszólal.
- Nagyon szívesen elbeszélgetnék még veled, de nekem mennem kell egy találkozóra.
Pont megérkezik Yasue is. Leül mellém a kanapéra.
- Nagyon aranyos az édesanyád - jegyzem meg neki.
- És a te szüleid?... Velük mi a helyzet? Tartjátok a kapcsolatot? - kérdi tőlem, amitől valószínűleg még a szemeim is elkerekdhetnek a rémülettől, amit szinte a torkomon érzek, annyira kezd szorítani. Nem beszélve a gyomromról.
- Ez... Nehéz ügy, most nem beszélnék róla, ha nem, gond...
- Természetesen, semmi gond... Bocsánat, ha bármi rossz érzést keltettem benned, csak gondoltam, megkérdezem - néz rám, majd átölel.
- Ne kérj bocsánatot - szólalok meg halkan. Nem akarom, hogy megtudja azokat a szörnyűségeket, amiket átéltem. Ezt az ölelést akarom még érezni a pofonok helyett. Egy ideig öleljük egymást, majd körbevezet a házban, legutoljára a szobáját mutatja meg. Leülök az ágyra és most én vigyorgok őrá... Lehajol hozzám, s szenvedélyesen megcsókol. Teljesen megőrülök ettől, imádom a csókját. Megszorítom a blúzát, ő pedig óvatosan a hajamba markol. Aztán elenged s mappái között kezd keresgélni. Egy képet húz elő, amit a kezembe ad... ezen... hiszen ezen én vagyok! Nem találok szavakat hirtelen, de rögtön derűsebb leszek.
- Ez... Gyönyörű, Yasue! - Ennyi tud összvissz' kicsúszni a számon.
- Akiről rajzoltam, az a gyönyörű... -néz rám most komolyan. Hű tud így is nézni? Iszonyat vágykeltő ez az arca. Méregetjük egymást, egyikünk se szól... A légkör egyre forróbb, és épp odalépne hozzám, mikor megcsörren a telefon.
Kicsit félre áll a szája, de felveszi.
- Itt Yasue. Mivan? Már megint bajban vagy? Rohanok! - azzal leteszi, majd bejön újra a szobába.
- Ki volt? - kérdem tőle.
- A legjobb barátom. Bajban van... Te maradj itt! Nemsokára jövök! - szól, miközben végigsimítja az arcom, még egy apró csókot is nyom ajkaimra... azzal elindul. 2-3 percet várok, de nem tudok csak úgy egyhelyben ülni, és várni. Utána kell mennem, ezt diktálja az ösztönöm! Rohanok le arra a bizonyos Sakura G utcára.
-Gyenge vagy... Kis cafka - hallok meg egy férfi hangot, mire elbújok egy fal mögé erősen zihálva, aztán egy reccsenést hallok, majd Yasue fájdalmas üvöltését, később sírását... Szívem a torkomban dobog... mit csináljak? Előugrok, de a tettesenek már színe sincs, egyedül egy srácot látok, de ő inkább mintha pátyolgatni próbálná Yasuét, mint bántani. Lehet, hogy ez az a barát?
-YAS! - üvölt a férfi, én pedig könnyezve rántom elő a telefonomat és remegő kezekkel a mentők számát tárcsázom... - Én... Én azt hittem, új bandatagok... Sajnálom, Yasue!! - mentegetőzik a férfi, s közben leguggol hozzá. Kapkodva bediktálom az adatokat, majd letéve a telefont egyből Yasuét ölelem át.
-Naka... - néz rá a fiúra erőtlenül - Téged csak azért kergettek meg, hogy engem idecsaljanak...
-De miért akarnák, hogy veled ez történjen?! - üvöltök magából kivetkőzve, ő pedig hűvös gyűlölettel telve válaszol:
-Mert jövőhéten judo bajnokság... - Amint ez meghallom, mintha valami pattanást éreznék az agyamba. Olyasfajtát, ami minden haragot és indulatot elszabadít belőlem. Csak találkozzak azzal a kurvával holnap... hallom a távolból a szirénákat. Körülbelül öt percig tanulmányozzák a karját.
- Itt helyben nem tudjuk ellátni, be kell vinnünk! - mondja nekünk egy fiatal, kedves, szemüveges mentős srác.
- Vele mehetünk? - kérdezi a srác.
- Hát...
- Kérem... - szólal meg Yasue még mindig erőtlenül - Engedje meg, hogy velem jöjjenek... könnyebben el tudom viselni ezt a fájdalmat is, ha velem vannak.
- Hát nem bánom - szólal meg újra ugyanaz az egyén. A mentőbe ülve a beszélgetés tovább folytatódik az esettel kapcsolatosan.
- Kihívták a rendőrséget? Ugye tudják, hogy ez súlyos testi sértés?
- A felbújtót sejtjük, hogy ki lehet, de nincs semmi bizonyíték a kezünkben. Ilyen gyenge vádalappal nem hívhatjuk a rendőrséget, és rágalmazással még visszájára is fordíthatja a dolgokat.
- Ugyan, a rendőrség biztos kiderítené, mi történt.
- Annak a lánynak nagy befolyása van - szólalok meg - Ha ránk száll, nekünk végünk - látom be szomorúan.
- Hát jó, ti tudjátok - szólal meg a mentős, mire beérünk a kórházba.
Ott azonnal szakszerű ellátást kap.
- Mennyi idő alatt jöhet ez rendbe? - kérdem aggódva.
- Hát... szerencsés esetben is három hét - mondja egy idősebb, és tapasztaltnak látszó orvos. Válasza enyhén szólva is lesújt engem. Teljesen porrá rombol bennem mindent. Simyll ezt nem fogja megúszni. Yasue könnyezve siszeg, ahogy megkapja a gipszet végre.
- Jöjjön vissza három hét múlva - mondja az orvos, végül elköszön.
Kilépve megyünk lefelé óvatosan a lépcsőn, nehogy most meg elessen, és ráessen pont a fájós kezére. A fiú, aki Yasue barátja és én szomorúan csendben vagyunk. Yasue töri meg a melankóliát.
- El fogok menni a versenyre akár így is!
- Ezt nem teheted! - vágok közbe.
- Te tudnád, hogy mi lenne annak a vége, ha én megfutamodnék?
- Nem számít, de nem akarom, hogy bajod essen!
- Mira... kérlek. Nem dönthetem romba a hónapok, sőt évek munkáját. A mester sok mindenre megtanított engem. Ha kell, egy kézzel harcolok, gyakoroltam már azt is.
Yasue rossz hazudó. Most viszont teljes őszinteséget látok az arcán, ezért valahogy elhiszem, amit mond. Majd folytatja:
- És Mira... te adsz nekem annyi erőt, hogy képes legyek végig csinálni.
- Yasue... - szólalok meg halkan, mire ő magához ölel, és forró csókot ad nekem.
A fiú, akiről később megtudom, hogy Nakashima a neve kárpótlásul egy vacsorára hív meg minket. A rossz hangulatot csak Yasue gipszes keze jutattja eszünkbe újra és újra, nekem pedig a haragom.
El is jön végre a várva várt reggel, ahol én érek be hamarabb. Yasuét még nem látom sehol. Az aulában toporgok, amikor megjelenik a vörös szörnyeteg belibbenve a bejáraton. Utálatos módon vigyorog rám, amitől végképp elborul az agyam, és mindenféle átgondolás nélkül rárontok.
- TEEEEEEEE! - üvöltök rá, ő meg egy könnyed perdüléssel kitér az utamból, majd egy rúgást érzek a hátamon, amitől a földre esek. A következő, amit érzek, az a térde, amit a gerincemet nyomja egyre erősebben. Üvöltök a fájdalomtól, ő azonban befogja a számat, kezemet pedig hátracsavarja a másik kezével, kezét pedig továbbra is a számon tartja. Rettenetes érzés ölel körbe. Félek! Könnyezni kezdek. FÉLEK! Utoljára apámtól féltem ennyire. Vergődök de hasztalan.
- Ez végzetes hiba volt, Mira... nem tombolán nyertem a judot, tisztában vagy vele? - ezután feláll és a nyakmra kezd taposni. A fájdalom hatalmas, szinte az egész testemben érzek, de elfojt belőlem mindenféle hangot a cipője, ahogy egyre erősebben nyomja a nyakam. Ezután egy nagy ütést hallok, majd azt látom, ahogy Simyll feje az enyém mellett koppan. Erőtlenül hátra tekintek. YASUE! A gipszes kezével kevert le neki egyet. Dühösen felrántja a földről, és a nyakát a begipszelt kezével szorítja meg, magához szorítva őt. Elégtételként érint Simyll elkerekedett szemének riadtsága, szinte remegnek.
- Már legutóbb is megmondtam. Ez volt életed utolsó hőstette. Tudom jól, hogy ezt a gipszet neked köszönhetem.
- Mi-miről beszélsz? - kérdi az ártatlant játszva.
- NAGYON JÓL TUDOD TE AZT! DE NE HIDD, HOGY EZZEL MEGSZABADULTÁL TŐLEM. Fél kézzel is el fogok bánni veled!
A beszélgetést egy tanár szakítja félbe.
- Mi folyik itt? Mindhárman azonnal az igazgatóiba!
Ott állunk Yasuével mérgesen, Simyll pedig hozza a szokásos kimért formáját. Hánynom kell tőle.
- Ez történt igazgató úr. Előre megbeszélték, hogy Mira eltereli a figyelmem, majd Yasue elkapott hátulról, hogy egyszerűen esélyt sem adott a védekezésre.
- Nos, akkor milyen döntést hoz, mint a diáktanács elnöke? Elbocsátási eljárást indítsunk ellene?
- Neeem... nézzen rájuk igazgató úr. Olyan fiatalok és zsengék, előttük áll az élet. Jobb ötletem támadt. Látván Yasue rossz hatását Mirára, az új diákra... kéretném, hogy Mira Thomsont helyezzék át az én osztályomba!
- Rendben... a tanári kar most félre vonul átbeszélni az ügyet esetleges tanúkat meghallgatva a dolog igazságosságáról.
- Nem szükségesek tanúk, egyértelmű, hogy mi történt! - mentegetőzik Simyll.
- Simyll... ha teneked van igazad, nem mindegy, mit teszünk? Meg kell hallgatni a másik felet is, és meg fogjuk a portást is kérdezni. Amennyiben hazugságon kaplak Simyll... az a diáktanács elnökségének az elveszését jelenti... ugye tudod?
- Igen, de hát... nincs mitől félnem... nemde?
- Én nem tudhatom - néz rá furcsán az igazgató. - Most pedig menjen mindenki az órára. Az ítélet meghozataláig Mira maradhat a jelenlegi osztályában.
Kimegyünk, Simyll szótlanul mosolyog ránk gúnyosan.
- Le fogja őket kenyerezni - suttogom neki félve... - nem akarom, hogy elszakítsanak tőled...
- Nem fognak - mosolyodik el Yasue és a telefonján kezd tárcsázni. - Nakashima a vacsorán kívül most tényleg tehet nekem egy szívességet...
|
|
