Amint meglátja rajtam, hogy a próbálkozása sikertelen, megkísérli a szökést, de a kötelékei erõsen tartják. Nem hiába, hiszen én kötöttem oda…

-Ne vesztegesd az erõs, picinyem- sétálok hozzá közelebb és nézek mééélyen a szemeibe. – Szükséged lesz rá. –suttogom az ajkai közé.

Közelségem miatt azonnal el akarja rántani az arcát, de megfogom és kicsit sem kedvesen megcsókolom. Keményen veszem birtokba a hamarosan az enyéimnek minõsülõ ajkait. Ellenkezni akar, de amint ezt megérzem, megharapom. Arca megrándul a fájdalomtól, majd száját elönti a saját vére. Olyan izgató látvány így…

Megnyalom a szám szélét, majd ujjaimmal végigcirógatom meztelen felsõtestét. A kezeim lassan, irritálóan lassan haladnak, míg végül a nadrágjánál kötök ki. Olyan csodaszép… imádom a félelemtõl csillogó, riadt õziketekintetét; a porcelán simaságú és puha bõrét… Látom rajta, hogy tetszik neki, amit csinálok. Vagyis ha kevésbé… félelmetes és kegyetlen lenne a szituáció, nem figyelne rá, hogy milyen arcot vágjon, és hogy ilyen, szinte meghallhatatlanul alacsony hangerõn vegyen levegõt. Istenem, hogy szuszog!

Mikor folytatni akarnám Shionka „kínzását”, a cellámon kívülrõl zaj szûrõdik be. Remélhetõleg megjött Hikácska és Shunocska…

-Ti? Átkozott kis… - Ezek szerint Takuya is észrevette a kis látogatóinkat.

Shion elé, az ajtóhoz állok és nézelõdök. Látom, ahogy Takuyát elkapják, meg is ölik. Na, ennyit arról a seggfejrõl. Utána rögtön jeleznek is Shionnak, hogy itt vannak:

-Shion, odabent vagy?

-Itt van bizony!- nevetek fel vidáman, mert végre elkezdhetünk játszani! Már így is várnom kellett, pedig Shionkát szívesen megdugtam volna kicsit elõbb is…

Már lépek is Shionhoz, leszedem az ágyról és felállítom.

-Eressz el!- kiált kétségbeesetten, és szabadulni próbál. Áhh… tudatná már, hogy ha én vagyok az, akinek a fogságában van, fölösleges erre pazarolnia a maradék idejét és erejét, mert úgy sem megy vele semmire… Hogy ezt demonstráljam, a kezeit a háta mögé csavarom, jól megkötöm és az ajtóhoz taszítom, hogy a tervem a lehetõ legkegyetlenebbé tegyem. Szegény kicsi Shion… lassan már sajnálom.

-Damno, engedd el! Ha egy ujjal is hozzáérsz, én… -kezd bele az egyik testvére, azt hiszem Shun lehet, de nem hagyom, hogy befejezze mondanivalóját.

-Ugyan, ez csupán a hálám kifejezése lesz, amiért idejuttattatok. – nyomulok közelebb kis áldozatomhoz. – Hallgassátok csak a drága öcsikétek sikolyait, és bánjátok meg ezerszeresen is, hogy hagytátok belefolyni az ügyeitekbe! Élvezzétek csak a mûsort!

Alig fejezem be az utolsó mondatot, nyelvemmel újra utat török finom szájüregébe, a lehetõ legdurvábban megízlelve édes nedvét. Imádom, egyszerûen imádom… Az pedig még ráadás, hogy sír. Vergõdik, de nem tudod semmit tenni ellenem, teljesen ki van szolgáltatva… Már a gondolattól is merevedésem támad, így meg még hihetetlenül jobban kezd szûkülni az alapból sem túl lenge nadrágom…

-Gyerünk madárkám, mutasd meg mit tudsz!- suttogom az ajkai közé, majd a nadrágomat félig levetve tárom fel Shionkát akaró nemi szervemet a térdeplõ helyzetbe kényszerített fiúnak. Elõször fel sem fogja, mit akarok, de mikor eszelõs tekintettel ijedt õzikeszemeibe nézek, mélységesen ledöbben. Olyan izgató, mikor ilyen pofát vág…

-Csináld csak, de ha harapni mersz, neked véged! –teszem hozzá vigyorogva. Élvezem a helyzetet, és nem félek a világnak meg is mutatni. Egy pillanatra oldalra sandítok, a kijárat felé, ahol Shionka bátyuskái tajtékozhatnak. Vajon õk is annyira élvezik a mûsort a kamerákon keresztül, mint én?

Shion ellenkezni akar, de esélyt sem adva neki kezeimmel megragadom puha tincseit, és rántok egyet rajtuk. Ahogy vártam, a fájdalomtól kinyitja a száját. Nekem több se kell, egyetlen mozdulattal már benne is vagyok, szinte elsüllyedek meleg szájüregében, ahogy a forrósága körbeölel. Végem van…

Élvezetemnek hangot adva felhorkantok, és kicsit engedek szorításomon.

-Ha nem csinálod magadtól, sokkal rosszabb lesz, hidd el.- mondom neki halkan, rendkívül finom hangnemben. Nem tudok most ideges és éles hangon megszólalni, az élvezet túlzottan erõt vesz rajtam.

Úgy látszik, felfogta, hogy ha nem akar megfulladni vagy hasonló szépséges módon szenvedni, jobb lesz, ha a kezeibe veszi az irányítást. Akarom mondani a szájába…

Egy esélyt adva neki békén hagyom így is alaposan megtépázott haját, inkább a falat támasztom felsõ végtagjaimmal.

Ki… és be. Ahogy az ajkaival és finom nyelvecskéjével kényeztet… legszívesebben üvöltöznék. Magamat visszafogva inkább csak morogva, már majdhogynem dorombolva adom tudtára, hogy jó úton halad. Igazán jól csinálja ahhoz képest, hogy számára ez az elsõ alkalom…

Mikor érezni kezdem, hogy a gyönyör hullámai lassan hatalmukba kerítenek, kicsit siettetni akarom Shiont; amibõl csak az lesz, hogy õ ijedten félrehúzza a buksiját, és pedig a fogaimat összeszorítva a ruhájára élvezek. Ez rohadt jó volt…

Kár, hogy ennyivel én nem elégszem meg. Egyszer van ekkora mûsorom, akkor már jó fõszereplõt alakítva és Shion szüzességét elvéve nem állok meg ennyinél. Neeem, a megalázás és bántalmazás még csak most kezdõdik, ez legfeljebb amolyan lightos bemelegítõkörnek mondható, de többnek semmiképpen sem. Kíváncsi leszek, mi marad a kicsi õröcskémbõl, mire végzünk…

A légzésemet normalizálva lököm Shiont a falnak, hogy aztán míg õ háttal a falnak egészen kihívó pillantással nyikkan egyet, lecsaphassak fincsi szájára. Azokra az ajkakra, amik nemrég még a farkamat kényeztették. Grrr…

-Damno!!!- üvölt fel Shun és Hikaru egyszerre, mire tõlem csak egy kaján vigyorra futja, amit a csók közben ejtek meg. A mûsort folytatván pedig elengedem a kezeit, és a hassal a falnak nyomom a vékony kis testet; hozzásimulva zárva el az útját a szabadulástól.

-Ne, kérlek…- kezd el halkan sírni. Komolyan mondom, ha nem lennék most ennyire beindulva, még sajnálnám is… De most az élvezetek idejét éljük, pátyolgatni majd késõbb is ráérek. Mert igen, az is a listán van…

-Add fel babám, innen nincs kiút- suttogom neki, így cirógatva finom bõrét. Végül nem bírok magammal, jól bele is harapok. A reakciójára számítottam: felordít, mire én boldogan vigyorogva rántom le a nadrágját.

Nem hagyom, hogy megforduljon: egyik kezemmel megfogom az övéit, szabad kezemmel, vagyis az azokon lévõ körmeimmel hátának finom bõrét karmolászom. Annyira tiszta és puha a bõre ennek a kölyöknek… mintha csak azért kiáltana, hogy valaki marcangolja, és mocskolja be…

-Elég! Hagyd abba, te rohadék! – talán Shun az, aki kezd már határozottan ideges lenni. Nocsak, eddig kellett várnom a dühkitöréseire? Eddig tartott az önuralmad, bogaram? Ahogy a fegyverropogásból hallom, a kérdéseimre a válasz igen.

-Nos, úgy tûnik, a testvéreid nem élvezik a mûsort- nyalok végig a sebein. Sajna, pedig hogy én mennyire élvezem!- Akkor ugorjunk izgalmasabb részekhez. Meg is markolom a péniszét, õ pedig továbbra is megmutogatja nekem, hogy milyen széles az arckifejezéseinek skálája.

-Kár kisszívem, hogy most nem az a lényeg, hogy te élvezd- kezdek bele a színészkedésbe. Persze olyan egyértelmûen felismerhetõen, szavaim tele vannak maró gúnnyal és lenézéssel, amiket õ is érez. Látom rajta, hogy érti. Ezután nem ellenkezve a bõre nyújtotta lehetõségekkel kezdem el harapdosni. Nem kedvesen és izgatóan, neeeem… a lehetõ legfájdalmasabban, számban pedig lassan gyûlik a vére. Kész csoda, hogy a húsát nem harapom ki bizonyos helyeken… Egy kis gyönyörszerûhöz legfeljebb a pénisze ingerlésével juttatom, de ez az egész inkább kín számára, mint élvezet. Szinte érzem, ahogy a puszta, az õ vérétõl mocskos kezemmel tördelem szét az õ kis burkát, amiben eddig élt. Olyan csodás érzés…

Kicsit finomabbá válok egy pillanatra, az állánál fogva húzom hátra könnyektõl maszatos kis arcát, és megcsókolom. Olyan finom vagy, kicsi Shionka… Vajon tud róla? Vajon a bátyjai tudnak róla? A helyükben vagy megdugnám, vagy óvnám õt. Vagy mindkettõt egyszerre. Persze õk angyali testvér lévén inkább csak türtõztetik magukat… cöhh…

-És most a finálé. Told hátra a formás feneked Shionka, különben még jobban fog fájni- jelentem ki teljes nyugodsággal. Mintha csak a holnapi reggelit tárgyalnánk. A holnapi reggelit, amit már nem ebben a rohadt kalitkában fogok tölteni…

Na, úgy látszik most már mindkét testvérénél elszakad a cérna, üvöltöznek, és lövik az ajtót, amin képtelenség kárt tenni fegyverrel. Kezeimet a csipõjéhez csúsztatom, miután persze jól belemarkoltam a fenekébe. Ellenkezne, amit egyszerûen megoldok azzal, hogy hátrarántom, és mindennemû testi és lelki felkészítés nélkül belehatolok.

-Neh… kéhrlek… fáj… -sír, de már túlmentem azon a határon, ahol megálljt tudok parancsolni magamnak. Ez pedig különben is bünti, tehát nem fogom abbahagyni, akárhogy könyörög és rimánkodik is.  Hogy a következõ alkalommal milyen leszek, az már csakis tõle fog függeni…

Istenem, de szûk és forró, szinte elveszek benne… az pedig, hogy ellenkezni próbál, külön élvezet. Nem mintha bármire is menne vele, mert rögtön mozogni kezdek, még közelebb és közelebb taszítva magam ahhoz a gyönyörhöz, amihez Shion akarata ellenére fog hozzájuttatni.

Úgy gondoltam, hogy türelmes leszek magamhoz, de… túl sok izgalmon estünk át Shionkával. Próbálom nem elsietni a dolgot, minden pillanatát kiélvezni, és persze elhúzni: lassítok, gyorsítok, ki és be… szinte az eszemet vesztem. Arra az egyre azonban figyelek, hogy neki rossz legyen. Normál esetben megcsókolnám, simogatnám, izgatnám kicsit… de hát Shionka büntiben van, így most Shionka szenved. Ja, és általam ripityára törik…

Én pedig nyögdösök és élvezkedem, próbálva Shionka tudtára adni, hogy mennyire élvezem a kis játékunkat vele ellentétben. Szegény csak sír, fújtat, és remeg, mint a nyárfalevél. Ez engem túlzottan nem zavar és nem is érdekel, így csak nyugodtan élvezkedem rajta. Végül nem bírok tovább magammal: felgyorsítom magamnak az iramot, és a vállába mélyítve a fogaimat repülök a mennybe, még feljebb és feljebb…

Gondolom normális erõszakoskodó itt megállna- nem tudhatom, hiszen nem vagyok az, ez életem elsõ erõszakoskodása bárkivel is. Mint drogos az anyagra, úgy rákapok, és nem is húzodom el vagy szállok ki a picike, minden bizonnyal teljesen összetört Shionkából. Kicsit játszadozom vele: nyalogatom és csókolgatom a bõrét, majd ismét a megváltó gyönö9r kapui felé veszem az irányt: úra mozogni kezdek benne. Jóvalta durvábban és türelmetlenebbül, mint az elõbb, most hamarabb is megyek el, viszont minõségbeli különbség nincs a kettõ között.

-Elsõre nem is volt rossz. - Kicsit még lihegek a fülébe és nyaldosom a sebeit, mielõtt kiszállok finom, meleg és gyönyörömtõl mocskos kis fenekébõl, és hagyom, hogy elnyúljon a földön. Szegény kicsi Shion elég ramatyul néz ki, amit rólam viszont nem lehetne mondani. Ha tudom, hogy ilyen jó lesz, már hamarabb megdugom.

Szegényke… jobban megnézve tényleg teljesen szét van esve, nem ártana neki egy kis összerakás… csak sír, és kuporog, a feneke meg gondolom kegyetlenül fáj. Fog is… Belegondolva, lehettem volna durvább is, tehát még olcsón megúszta a kölyök…

-Damno, te rohadt, mocskos állat! Ezért megdöglesz!- Shun tényleg nagyon szájal máma! Végül azért Hikaru is befut:

-Shion… Damno, kérlek, engedd ki hozzánk.

-Ne nézzetek hülyének, nem adom ki a kezeim közül az életbiztosításom- röhögök fel. Ennyire kezdõk csak nem lehetnek! Majd Shionkához lépek. – És egyébként is, sose élveztem még ilyen jót, igazán tehetséges a drága. – Végignyalok finom, de vértõl mocskos kis száján, majd elsétálok a széfhez és kiveszem a tartalmát jelentõ kulcsot és fegyvert. Leveszem a felsõmet, majd felrántom és odalököm Shionnak.

-Öltözz bogaram, vagy így viszlek ki! –adom ki a parancsot, nem is takargatva, hogy mennyire élvezem a helyzetet. Egy kis erõfitoktatás céljából még a kerek kis fenekébe is markolok.

Engedelmesen felöltözik, az viszont már kevésbé tetszik neki, hogy a kezeit az ruhaujjakkal ki akarom kötözni. Végül nem kerül sokba, egy apró elhintett kis utalás egy újabb pár menetrõl, és már kezes. Kap egy cuki kis kényszerzubbonyt, és már készen is vagyunk az utazásra.

- Nos, drága bátyókák, ha nem akarjátok, hogy az öcsikétek a mai napon a szüzessége mellett az életét is elveszítse, engedjetek szépen utat nekünk, és kérek egy kocsi kulcsot is. Nyisd ki, hercegnõ!- adom oda a kulcsot Shionnak, és várom, hogy mehessünk már. Rohadtul unom már ezt a helyet…

Mint egy kis hulla, menetel elõre, testvéreire ne néz. Szegény pici Shionka… a lelki erõssége nem éppen a toppon van, majd gyúrunk rá egy kicsit.

-Damno… ezért még szenvedni fogsz!- csikorgatja a fogait talán Shun, de a fenyegetésének hallatára csak elvigyorodom. Na ne nevettessetek már!

*****

Szerencsére minden rendben ment eddig: kijutottunk a kis zárkámból, már többször váltottam autót, és ideiglenes szállásunkat is elfoglaltuk egy világvégén lévõ fogadóban, amit úgy ahogy van, magaménak tudhatom. Mire nem jó, ha az ember otthon van az ingatlan bizniszben?! A kilátás gyönyörû, emberek se közel, se távol… itt pedig minden megtalálható, amire csak szükségünk lehet. Akár egy egész évet simán kihúzhatnánk itt kettesben.

Ha minden igaz, Shionka azóta alszik, hogy a kocsiban leütöttem, de ki tudja… Lassan elindulok a ház azon végébe, ahol Shion kapott helyet. Vagyis az az én szobám, de jobb szem elõtt tartani, mégiscsak az életbiztosításom a kicsike. Addig pedig úgysem fognak keresni, ameddig itt van velem, tehát õ a békés, nyugodt további életem kulcsa.

Bekukkantok a szobába. Már fent van, halkan sírdogál. Jaj, miért kell ennyire kis… õzikének lennie?! Ha mást nem is, dugni és magát sajnáltatni tudja, de rendesen.

-Csak nem felkeltél, cicavirág? – lépek be hozzá vigyorogva, mire a takaróval együtt a szoba végébe menekül, közben továbbra is sír, alig bír járni. – Milyen kis udvariatlan vagy… ilyenkor jó reggelt szoktak mondani. Hogy aludtál?

Semmi válasz, lekuporodik a sarokba, és sír tovább. Közelebb lépek hozzá, a helyzet változatlan. Végül teljesen nyíltan odasétálok hozzá, és óvatosan megsimogatom a fejét. Összerezzen, ahogy hozzá érek, a hangja, ahogy hallom, szinte teljesen elment a tegnapi kiáltozós akciójától.

-N…ne… -próbálja megakadályozni, hogy hozzáérjek, végül közelebb húzom magamhoz. Remeg, talán még jobban, mint tegnap este; de ellenkezni nem mer. Összetört. Méghozzá elég rendesen…

Finoman vonom magamhoz, óvatosan átölelem.

-Tiszta vér és mocsok vagy. Nem szeretnél lefürdeni? –suttogom halkan és mindennemû hátulsó szándék nélkül a fülébe, és adok neki egy puszit a fejecskéjére.  Sírni még mindig sír, a kérdésemre, ha akarna se tudna választ adni ilyen állapotban. –Na, nyugodj meg szépen, Shion. Nem foglak bántani –suttogom halkan a fülébe, kezeimmel óvatosan ölelem magamhoz, és nyugtatóan dörzsölgetem a kis hátát. – Elmegyünk, és fürdünk egy jót, te pedig szép tiszta leszel –nézek a szemébe. Nincs fény. Nem csillog a szeme, csak sír, de olyan, mint egy kis zombi.

Hát, ha azt akarta, hogy rosszul érezzem magam, teljes a sikere. Azt hittem kicsit eljátszadozok vele, de össze tudja szedni magát egy kicsit. Erre most ilyen állapotban van… klassz.

Finoman, a takarónál fogva felnyalábolom, és elsétálok vele a fürdõbe. Óvatosan beülök vele a terebélyes kádba, és megengedem a meleg vizet. Így, ruhában, ahogy vagyunk, nem is érdekel.

-Kicsit csípni fog, ne ijedj meg.

Semmi reakció. Mint egy hulla. Elkezdem leszedegetni a ruháit, arra is csak annyit reagál, hogy adnom kell neki egy puszit, hogy ne húzódjon el, vagy kezdjen megint sírásba. Egy szivaccsal finoman megtisztítom a bõrét, lemosva róla minden koszt és vért, a sebeit némileg tisztítva. Néha megremeg vagy összerezzen a fájdalomtól, de mást nem tesz, olyan, mint egy baba. Egy nagyon szép, de sok sebbel rendelkezõ baba.

-Kész vagyunk… -suttogom halkan, nem is tudom, hogy neki, vagy inkább magamnak.

Kiszedem a kádtól, és óvatosan törölgetni kezdem, a feneke környékét különösen óvatosan, de nem túl sok lelkesedést vagy ellenvetést mutat. Nem tudok mit csinálni, törölgetem tovább, majd a szobába becipelve tök meztelenül kezdem el a sebeit bekötözni. Még szerencse, hogy ebben a házban tényleg minden van a pornósaroktól elkezdve az orvosi osztályig…

Próbálom kicsit feldobni a kicsit sem erotikamentes seb bekötözõ-korrepünket: minden sebecske bekötözése után kicsit puszilgatom meg simogatom a bõrét, esetleg kap egy csókot. Hát, nem tudom, mi lesz itt, ha rövid idõn nem talál kicsit magára, de nem vagyok pszichológus, hogy megoldjam a kis lelki problémáit…

Végül egyszerûen megoldom a dolgot: kifáradva a sok próbálkozástól, hogy valami reakciót szedjek ki belõle, ledöglök az ágyba. Kész vagyok. Továbbá álmos és hisztis. Magamhoz húzom Shionkát, és becsukom a szemem. A ház minden szobája, ahol egy fogkrémnél gyilkosabb tárgy van, zárva található, ahogy a ház is. A kulcs csak én tudom, hogy hol van, semmi telefon vagy hasonló eszköz nincs szabadon. Azt hiszem kicsit most alukálok, aztán kezdek valamit a kis életbiztosításommal, aki inkább emlékeztet egy kupac embernek kinézõ kakira, mint a nagyszájú Satoshi Shionra. Majd ha felkelek, megcukkolom ,mert úgy látszik, a kedvesség nem hat. Addig is jót fog tenni egy kis alvás…

Leblokkolásomat kihasználva, hirtelen elveszi tõlem a fegyverem, és mire feleszmélnék, már a homlokomnak is nyomja a hideg  pisztoly csövet.

-Tedd le a kardodat!- utasít egy eszelõs vigyor kíséretében. Kétségbeesetten pillantok fel rá, és beletelik némi idõbe, míg eleget teszek a parancsnak. Kardom csilingelve hullik a földre, és még sose éreztem magam olyan védtelennek, mint mikor felemeli, és a pisztollyal együtt elzárja az ágya melletti széfbe. Jelenleg még azon sincs kedvem elgondolkodni, hogy miért van egy rab éjjeliszekrényében széf…

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy a kulcs még nálam van, ki kéne mennem a cellából, de hamar elvetem az ötletet. Takuya és társai ellen nem mennék semmire fegyver nélkül. Inkább a falhoz lapulva, védekezõ állást veszek fel.

- Nem kung-fuzni akarok veled, Shionka. – vigyorog rám kajánul. Õ legalább jól szórakozik.

- Mit akarsz? – kérdezem remegõ hangon. Képtelen vagyok továbbra is teljesen elrejteni a félelmem…minden eszembe jut, amit róla tudok, és nem tölt el bizalommal egyik emlék se…

- Szerinted? Elõkészületeket teszek a Shun és Hikaru fogadására. – érkezik az egyszerû válasz, mintha ez olyan természetes lenne. Félrekapom a tekintetem…nem akarom látni a kegyetlen csillogást a szemében. Mit tervez? –Félsz, kicsim? Jól teszed. – elém sétál, én pedig szinte beleépülök a falba. Igen…rettegek. Mégis félreütöm a kezét, mikor nyúlna felém.

- Ne… ne érj hozzám!- nyekkenek fel elesett, vékony hangon.

- Azt majd én eldöntöm, te kis lotyó!- morran fel, majd hirtelen olyan erõvel képel fel, hogy a falnak csapódom. Vérzõ szájjal, kábán kaparom össze magam, de épphogy csak felállok, magához ránt, és az ágyra vágódva, az ölébe ültet.

- Na, milyen érzés egy olyan ember kezei közt lenni, aki már több tíz embert ölt meg puszta kézzel?- duruzsolja mély hangon a fülembe, mire enyhén összerezzenek. Egyelõre még kontrolálom magam, csak enyhén remegek. Nem felelek, csak lehorgasztott fejjel próbálok nem tudomást venni róla. –Nézz rám, ha veled beszélek!- durván felrántja a fejem a hajamnál fogva. Halkan felszisszenek a fájdalomtól, és mikor ütésre emeli kezét, lehunyom könnyes szemeim. Végül nem teszi meg.–Bármikor eltörhetném a nyakacskádat, Shionka. De nem teszem. Tudod mért?- örült hangnemben teszi fel a kérdést, nekem pedig csak egy egyszerû fejcsóválásra futja. Össze kéne szednem magam.

- Erõszakoltak már meg a bátyáid elõtt? – kérdi közönyös hangon, én pedig riadtan próbálok szabadulni, ahogy felfogom mit is mondott. Erõsen tart, majd megelégelve a vergõdésem, hasra nyom az ágyon, és a fülemhez hajolva, belesuttog. - Ha ficánkolsz, most rögtön megduglak. Ha jófiú leszel, van még pár perced. Fájni fog. Addig foglak dugni, míg el nem ájulok.  Azt akarom, hogy torkod szakadtából üvöltözz és sikítozz majd, mert attól még jobban beindulok. – remegve hallgatom, és ahogy a fülembe nyal, halkan felsikkantok. Én ezt nem akarom, ne, ne, ne! –De addig is… viselkedj jól, vagy kénytelen leszek most rád mászni. Érted?- hogy megmutassa komolyan beszél, benyúl a nadrágomba, és itt törik el nálam a mécses, halkan felsírok.

- Ne kezd el már most! Mit fogsz akkor csinálni, ha benned leszek? – villantja rám gonosz pillantását. Nem szólalok meg, csak összekuporodva, némán sírok tovább.

 - Felkelni!- parancsol rám ellentmondást nem tûrõen, én pedig remegve engedelmeskedem, nem tudok mást tenni. Ahogy megállok elõtte, leszaggatja rólam a felsõm, és a tépett csíkokkal kikötöz az ágyra. Még a sírás is bennem reked riadtamban, de nem nyúl hozzám, inkább beleszól az adóvevõbe.

- Nálam van az öcsikétek. Siessetek, mindjárt kezdõdik a mûsor. – közli a bátyáimmal, és tisztán hallom Shun reakcióját.

- Te rohadék! Ne merj hozzáérni, mert esküszöm nem lesz az a rács, ami visszatart majd attól, hogy megöljelek! Megértetted, te elmebeteg?

Damno csak eszelõsen felnevet, és hangjára félelem cikázik végig rajtam, és nem bírom ki, hogy ne szólítsam meg a bátyámat.

- Shun! Könyörgöm, siessetek! Ne hagyjatok itt, könyörgöm!- kiáltok fel kétségbeesetten, és a hangom sírásba fullad.

- Nem lesz baj, hallod, Shion! Öt perc, és ott vagyunk! Kihozunk, nem lesz bajod!- érkezik a válasz Hikától, de még az õ szavai is megbicsaklanak a mondat végén.

Tehetetlenül, szipogva figyelem, ahogy Damno a kulcsaimat is elzárja a széfbe, majd az ágy mellé lép.

- Hallod, Shion? Öt perc, és kezdõdik a mûsor – pillant rám õrülten csillogó szemekkel, én pedig rettegve viszonzom a pillantását. Sose féltem még senkitõl ennyire, pedig voltam már húzós helyzetekben.

- Ké…kérlek, ne csináld. – nyöszörgöm reményvesztetten, és próbálok szabadulni kötelékeimbõl, de azok erõsen tartanak.

- Ne vesztegesd az erõd picinyem – hajol fölém gunyoros vigyorral, majd mondandója végét a számra suttogja. – szükséged lesz még rá.

Riadtan kapnám félre a fejem, de megragadja az állam, és nem enged moccanni. Durván a számba tör nyelvével, és mikor tiltakozólag mocorognék, ráharap az alsóajkamra. Felnyikkanok a fájdalomtól, és kényszeredetten ízlelem a saját vérem, míg végül el nem húzódik. Vigyorogva nyalja meg a száját, könnyes szemeimbe nézve. Élveteg tekintettel simít végig a mellkasomon, egész testemen libabõrt okozva. Mikor eléri a nadrágom szélét, megtorpan, és fejét felemelve, vigyorogva keresi riadt tekintetem. Szaporán kapkodom a levegõt, és minden erõmmel azon vagyok, hogy visszatartsam könnyeimet. Ha nem látnám a kíméletlen fényt szemeiben, akár megtévesztõ is lehetne a gyengéd simogatás.

Ekkor zaj támad az ajtó másik oldalán, és Damno elégedett arcát látva, a hirtelen ébredt reményem semmivé foszlik. Ezt várta…

- Ti? Átkozott kis… - Takuya hangját zúgolódás, és jó pár lövés követi, melyek mindegyikénél riadtan rezzenek össze. Shun…Hika…

Damno az ajtó elé állva, néha rám pillantva figyeli az eseményeket, én azonban semmit se látok. Hamarosan elcsendesedik minden, majd hirtelen Shun hangja töri meg a fullasztó némaságot.

- Shion, oda bent vagy?

- Itt van bizony! – nevet fel Damno eszelõsen, majd a következõ pillanatban már mellettem is terem, és a köteleimet továbbra is a kezemen hagyva, leold az ágyról, és álló helyzetbe ránt.

- Eressz el! – kiáltok fel sírós hangon, és heves kapálózásba kezdek, de elkapja a kezeim, és a hátam mögé csavarva, egymáshoz kötözi õket, majd az ajtó melletti falhoz taszít.

- Damno, engedd el! Ha egy ujjal is hozzáérsz, én… - Shun hangja egész közelrõl hallatszik, a fal túloldalán áll, de Damno közbevág.

- Ugyan, ez csupán a hálám kifejezése lesz, amiért idejuttattatok. – nevet fel ridegen, majd közvetlenül elém lép, és végigsimít meztelen felsõtestemen. – Hallgassátok csak a drága öcsikétek sikolyait, és bánjátok meg ezerszeresen is, hogy hagytátok belefolyni az ügyeitekbe!

Rettegve, remegve nézek fel rá, nem akarom elhinni, hogy tényleg meg akarja tenni.

- Élvezzétek csak a mûsort! – elvigyorodik, majd több figyelmet nem szentelve az ajtót feszegetõ bátyáimnak, megint birtokba veszi a számat. Durván, egyáltalán nem kímélve. Megerednek a könnyeim, de kezeim hátrakötve, képtelen vagyok eltolni.

- Gyerünk madárkám, mutasd meg mit tudsz! – suttogja az ajkaimra, majd térdelõ helyzetbe kényszerít, és kissé lejjebb tolva a nadrágját, elém tárja félkemény merevedését. Döbbenten, kétségbeesetten pislogok fel rá, de hajthatatlan marad, gonosz vigyorral túr a hajamba. – Csináld csak, de ha harapni mersz, neked véged!

Könnyes szemmel rázom meg a fejem, és összeszorított szájjal simulok a falhoz. Elégedetlenül felmorran, és megmarkolja a hajam, durván, fájdalmasan. Felnyögök, és ezt kihasználva, elõrébb löki a csípõjét, betörve a számba. Tompán, fulladozva felnyüszítek, nem sok levegõ ér el hozzám méretét tekintve.

Élvezettel felhorkan, és szorítása lazul tincseim között.

- Ha nem csinálod magadtól, sokkal rosszabb lesz, hidd el. – duruzsolja lágyan. Könnyeim megerednek, de megadóan bólintok. Elenged, én pedig tétován elkezdem kényeztetni. Kezeimet nem tudom használni, de halk morranásaiból, és keménységébõl ítélve, így is élvezi. Én annál kevésbé… Megmozdul, hogy siettesse a tempót, de mikor érzem, hogy megfeszül, riadtan rántom hátra a fejem, így nem a számba élvez el.

Vesz pár mély lélegzetet, majd vállamat megragadva felránt és háttal a falnak nyom. Lihegve, megalázva, de állom a pillantását. Elvigyorodik, és ismét a számra mar.

- Damno!!! – mindkét bátyám hangja egyszerre csattan, de a szólított csak belevigyorog a csókba, majd hirtelen megszakítja, és kezeimet szabaddá téve megpördít, hogy arccal a fal felé legyek. Tenyereim a hideg felületen csattannak, míg hátamnak meleg teste simul.

- Ne, kérlek… - remegve, sírva kérlelem, de mintha kõbõl lenne, pillanatnyi bátorságom ismét a múlté.

- Add fel, babám, innen nincs kiút. – suttogja a nyakamba, majd erõsen beleharap az érzékeny bõrbe. Felkiáltok a fájdalomtól, mire elégedetten felmorran és lerántja a nadrágom.

Bennem reked a levegõ, és tágra nyílt szemekkel fordulnék meg, de, de egyik kezével megfogja az enyéim, és a falhoz szorítja õket, míg a másikkal oldalamon, hátamon karmolászik. Nem fáj, de félek, hogy fog.

- Elég! Hagyd abba, te rohadék! – Shun hangjába már kétségbeesés is vegyül. Hirtelen pisztolylövés dördül, a golyó az ajtón koppan, de semmi haszna nincsen.

- Nos, úgy tûnik a testvéreid nem élvezik a mûsort. – simul hozzám ismét, végignyalva a seben, amit harapott, egész testemen borzongás fut keresztül. – Akkor ugorjunk izgalmasabb részekhez.

Megszólalni sincs idõm, szabad keze a férfiasságomra siklik, és erõsen rámarkol. Felkiáltok döbbenetemben, õ pedig elégedett kuncogást hallat.

- Kár kisszívem, hogy most nem az a lényeg, hogy te, élvezd. – hangja mézes-mázas, de szavai marnak. Elenged, majd újra és újra belém harap, én pedig fel, felsikítok a fájdalomtól. Nem kímél, piszkosul fáj minden rajtam hagyott fognyoma, közben mégis ingerel tovább ott lenn is. Aztán elenged, és szabad kezével megfogja az állam, és hátrafordítja a fejem, hogy megcsókolhasson. Fémes, sós íz…a saját vérem. Én pedig gyenge vagyok, nem tudok védekezni.

- És most a finálé. – jelenti ki halkan, miután elenged. – Told hátra a formás kis feneked Shionka, különben még jobban fog fájni.

Leblokkolok. Az ajtó túloldaláról érkezõ kiáltásokat se fogom fel, teljesen bepánikoltam. Damno pedig nem vár, elereszti a kezeim, hogy sajátjai szabaddá váljanak. Egyik kezével a fenekembe markol, majd feljebb vezeti, és mindkettõvel megragadja a derekam.

A hátamhoz simul, érzem ahogy kemény merevedése farpofáim közé csúszik. A félelem átcikázik rajtam, és minden erõmet összeszedve húzódnék el, de erõsen tart, majd egyszerûen hátraránt.

Kétségbeesetten, sírásba fulladva sikoltok fel, mikor mindennemû elõkészítés nélkül belémhatol. Lábaim megroggyannak, és ha nem tartana, összezuhannék.

- Neh…kéhrlek…fáj… - felzokogok, de õ tétovázás nélkül mozogni kezd, nekem pedig fájdalmas sikolyokon kívül, nem futja többé más reakcióra. Teljesen kitölt, forrón és lüktetõen. Úgy érzem menten szétszakadok, és minden lökése fokozza a kínokat.

Egyre erõsebben, és mélyebbre hatol, elégedetten morog közben a fülembe, lágy duruzsoló hangon. Még se képes megnyugtatni, ellazítani, nem is ez a célja. Azt akarta, hogy fájjon, és úgy cselekszik, hogy ehhez tartja magát. Csak saját kielégülése a cél, de hol lassít, hol fokozza az iramot, húzza magának az elvezetet. Nyöszörögve horgasztom le a fejem, kezeim már remegnek, de õ kíméletlenül döngöl tovább.

Egyszer csak felgyorsít, majd egy minden eddiginél mélyebb lökésnél, elégedetten felmorran, és a vállamba harapva fojtja el élvezet teljes nyögését. Felkiáltok, ahogy fogaival együtt, élvezete bizonyítékát is megérzem magamban. Õ kielégült, én összetörtem.

Ha azt reméltem, itt vége, mélyet kell csalódnom. Szuszog egy darabig a fülem mellett, eljátszadozva, végig cirógatva felhevült bõrömet, majd anélkül, hogy egy pillanatra is teljesen kihúzódna, ismét mozgásba lendül. Gyorsabban, és mélyebben, mint az elõbb, már tágabb vagyok, de továbbra is piszkosul fáj, mert õ így akarja. Direkt úgy mozog, hogy kéj helyett, csak kínt érezzek, mégis néha különös érzés cikázik át rajtam, héha vannak pillanatok, mikor enyhe gyönyör is utat talál hozzám. Mégis, kezdek berekedni a hiábavaló kiabálástól, és már nem is tudom mennyi idõ telik el, de hirtelen ismét megérzem, ahogy forrón kitölt belülrõl, és mélyrõl jövõen felnyög. Hozzám simulva liheg egy kicsit, majd utoljára végignyal az útjába akadó sebeimen. Van belõlük egypár, hála neki.

- Elsõre nem is volt rossz. – susogja a fülembe, majd végig nyal rajta, és meglepõen szelíden megrágcsálja. Végül kihúzódik belõlem, és elenged, hagyja, hogy a földre rogyjak. Fáj az ülés, még sincs erõm pozíciót váltani, remegve, hangtalanul zokogok, kezeimmel átölelem magam, mintha a széteséstõl félnék.

- Damno, te rohadt, mocskos állat! Ezért megdöglesz! – Shun szinte tajtékzik, én pedig csak lassan fogom fel mit is mondott, üres tekintettel meredek magam elé.

- Shion… - Hikaru gyengéd hangjára összerezzenek, de továbbra se mutatok más reakciót. – Damno, kérlek, engedd ki hozzánk. – szólítja meg végül a mögöttem állót, mire õ halkan, metszõen felnevet.

- Ne nézzetek hülyének, nem adom ki a kezeim közül az életbiztosításom. – leguggol mellém, és államat megfogva, maga felé fordít. – És egyébként is, sose élveztem még ilyen jót, igazán tehetséges a drága. – végig nyal az ajkaimon, majd elsétál a széf felé.

Mikor legközelebb mellém lép, már nála van a kulcs, és a pisztoly. Egy felsõt dob rám, ami valószínûleg a sajátja, majd durván álló helyzetbe ránt.

- Öltözz bogaram, vagy így viszlek ki! – szólít fel vigyorogva, és belemarkol fájó, nedves hátsómba, majd a kulccsal játszadozva megvárja, míg reszketõ kezeimmel magamra tornászom a nadrágomat és a felsõt is. Jóval nagyobb méret, de olyan tompa vagyok, hogy fel se tûnik.

Akkor kezdek nyöszörgõs ellenkezésbe csak, mikor a túl hosszú ruhaujj segítségével, hátra akarja kötözni a kezeim.

Tiltakozva húzódnék arrébb, de durván visszaránt, és kezei satuként szorulnak csuklóimra.

- Túl sok energiád maradt még Shionka…akarsz még pár menetet? – hajol közelebb hozzám gunyoros suttogással. Riadtan húzom hátrébb a fejem, és keserûen megrázom. – Sejtettem. – vigyorodik el. – Akkor maradj szépen nyugton.

Hátul összeköti a ruhát, így az kényszerzubbonyszerûen tart fogva, majd szorosan mögém lép, és a fegyvert a fejemhez nyomja.

- Nos, drága bátyókák, ha nem akarjátok, hogy az öcsikétek a mai napon a szüzessége mellett az életét is elveszítse, engedjetek szépen utat nekünk, és kérek egy kocsi kulcsot is. – közönyös hangon közli a követeléseit, majd az ajtóhoz tol, és a kezembe nyomja a kulcsot, továbbra is sakkban tartva a fegyveremmel. – Nyisd ki, hercegnõ!

Remegve teljesítem a parancsát, majd kitárom az ajtót. Lehorgasztom a fejem, hogy ne kelljen látnom bátyáim arcát, de aggódó tekintetük, szinte éget, tehetetlen dühük belengi az õrszobát.

- Damno...ezért még szenvedni fogsz! – sziszegi Shun fogcsikorgatva.

Könnyek gyûlnek a szemembe, és legszívesebben hozzájuk futnék, hogy belevessem magam az ölelésükbe, de a fegyver hidege még mindig marja a bõröm, nem merek mást tenni, mint amit fogvatartóm mond.

Választás elé lett állítva a muci, de mivel van esze, és nem akar meghalni, ezért bejön hozzám. Okos fiú.

-Nocsak csibém.  Engem választottál?- nézek rá tettetett meglepõdöttséggel. Hát, sok választása nem volt a kis aranyosnak, annyi biztos. Felém fordul rám szegezve a fegyvert és a kardot. Hmm…mintha az a fegyver az elõbb még nem lett volna a kezecskéjében… Nem baj, így is elkapom, csak legfeljebb kicsikét többet fogok vacakolni a drágasággal. - Hé, hé! Csak nem akarod lelõni a megmentõdet .- vigyorgok rá, majd a hatás kedvéért még a kezeimet is felemelem. Nem mintha félnék tõle… Az a két fegyver sem fog visszatartani attól, hogy elkapja a torkocskáját.

Majd mikor bepróbálkoznak a kintiek, a két „rossz” között helyezkedik el. Noha én inkább a kinti „rossznak” és a benti „halálnak” mondanám… Kardját felém szegezi, míg pisztolyát az ajtó felé tartja.

- Pici Shion, nyisd ki az ajtót .- szólal meg az ajtó mögül Takuya mézes-mázos hangja. Okádnom kell hangja hallatán. De hálás vagyok neki. Neki, ennek a szökésnek a kitervelõjének köszönhetem, hogy a királykisasszony besétált hozzám.

- Nocsak, Takuya, a gorillák ketrece is nyitva maradt?- pimaszkodik a kölyök. Ez a srác nem semmi! Ahelyett, hogy befogná a száját, még visszapofázik a nagyoknak? Hmm… bár van egy olyan érzésem, hogy ezzel palástolja a félelmét. Hát, jól csinálja, az már biztos.

- De nagy a szád! Pedig most nincsenek itt a bátyáid, hogy megvédjenek .- jön Takuya válasza, mire gondolkozóba esek. Testvérei is vannak? Méghozzá bátyjai. Legalább kettõ. Ez egyre jobb lesz…

- Damno, szerezd meg a kulcsot tõle, had vegyük át a csinos kis pofiját néhány játék erejéig .- intézi hozzám mondandóját. Hogy te, egy mocskos kis féreg, és én? Hozzád nem érek! Még bemocskolnád a tekintélyem. Még hogy egy alávaló gyilkossal összeálljak. És még osztozkodjak is?! Hol él ez?!

- Ki mondta, hogy osztozni akarok .- nézek rá eszelõsen. Õ az enyém!- üzenem tekintetemmel. Ha bárki is hozzá mer érni… tõbõl vágom le a kezét!

Tekintetem a picike Shionra téved. Kissé ijedten lapul a falhoz, most rám néz. Én pedig mélyen a szemébe nézek.

- Ne közelíts! – szegezi rám idegesen a fegyvert, mikor látja, hogy elindulok. De nem felé, csak ráülök az ágyamra.

- Csak nem félsz, aranyom?- nézek rá kegyetlenül.

- Dehogy nem! Remeg , mint a nyárfalevél. Mond csak Shionka, hova tûnt az a fene nagy szád, amit akkor használtál, mikor beköptél, majd elfogtál? –ad számomra egyre több információt Takuya. Õt fogta volna el? Hmm.. tehát õ az a rejtélyes valaki, akihez kilyukadok, ha arról érdeklõdöm, kinek a segítségével kapta el a rendõrség ennek a kócerájnak a nagy részét, beleértve engem is. Õ lenne az?...

Óóó… pici Shion! Hát te voltál? Enyje- benyje! Ezért még szívni fogsz, aranyom, ezt garantálom. 

- Csak nem dühít, hogy legyõztelek, gyerek létemre?- vág vissza Shionka, mire Takuya arca eltorzul a dühtõl. Hát, Takuya elég szánalmas. Szerintem abszolút nem szégyen, hogy õ kapott el minket. Nem mindennapi fiú…

- Csak kerülj a kezeim közé, miután eleget játszottam, kinyírlak és a testedet elküldöm a bátyáidnak. Addig is élvezem a mûsort, amit a csapdába esésed, és Damno játszadozása nyújt. –szinte hörgi magából. Háát, az az eleget játszottam rész nem fog összejönni. Mint mondtam, vele csak én játszadozhatom.

Végül megunja magát –már én is nagyon unom a rusnya képét- és elmegy. Szerintem épp a monitorok elõtt rágcsálja a körmeit. Nem is baj, legalább addig sem szívja el elõlem a levegõt…

- Azért közel se vagy már olyan bátor, aranyom .- nézek mélyen azokba a szép szemeibe. Keményem állja a tekintetemet, de pupillája összeszûkülése jelzi, hogy igazam van. Mielõtt bármit csinálhatnánk, az adóvevõ megszólal.

Levegõt vesz, elteszi pisztolyát a tokjába, majd kézbe veszi a kis szerkezetet.

- Hé, Shion! Shion! Hallasz engem?- szólal meg egy hang a készülék túloldaláról.

- Shun, Shun….itt vagyok. –válaszol Shionka kissé remegõ hangon.

- Shion! Jól vagy? Merre vagy? Nem esett bajod? Megsérültél? – üvöltözik a Shun nevezetû. Õ biztosan Shionka bátyuskája. De melyik? Én pontosan hányan lehetnek?

- Jól vagyok. Damno cellájában. Nem sérültem meg, de körül vettek. – magyarázza el gyorsan a jelenlegi állást az õröcském.

Aztán hirtelen váltás jön, egy másik hang szólal meg:

- Ha így pánikolsz, csak jobban megijeszted. Menj és intézkedj. Shion, minden rendben? - veszi át az irányítást a másik testvér. Nem hiszem, hogy Shun csak úgy lelépne, ha más dirigálna neki. De a testvérére biztosan hallgat.

- Nem mondanám. –válaszol halkan Shionka.

- Mit keresel Damno cellájában? Pont az övében?

- Az õ õre voltam. – szisszen fel a hang tulajdonosa – Itt viszonylag védve vagyok a többi rabtól, csak vele kell vigyáznom. néz rám, mire kajánul elvigyorodom.

- Shion, vigyázz vele! Nem százas a fazon! – a komoly hang most kicsit aggódóra vált. Tehát õ is ismeri az aktámat. Csak nem õ is benne volt a dologban?

- Mi a helyzet kint? –érdeklõdik a fiú. – Mi történt? Hányan maradtak?

- Minden õr, aki rabok közelében volt, halott. Azok akik pihentek, vagy kiszöktek, vagy elbújtak. – magyaráz egyre halkabban, de azért én még így is hallom- Ne aggódj Shion! Kihozunk! - szól bíztatóan.

- Tudom. De Hika, én…

- Shion, vigyázz és tartsd magadnál a rádiót .- zárja le a témát Hika, és leteszi.

Hmm… összegezve a dolgot: két bátyja van. Az a Hika a komolyabb, de a hangjukon még így is hallani, hogy Shun az idõsebb. Befolyásosak. Vagy legalábbis ismerik ezt a helyet, ha be merik tenni ide a lábukat, és tudják majd, hol keressék öcsikéjüket. Már alig várom, hogy láthassam õket. Hogy pontosabban a reakcióikat lássam, amint épp bántom az öcsikéjüket. Már van is pár ötletem, miket mûveljek a kicsikével…

Nem tudom miért, de olyan ismerõs a két bátyjának a neve. Hika, Hika…csak nem…? Hikaru? Satoshi Hikaru?! És persze a legidõsebb, Shun Satoshi! Hogy az a….! Ekkora mázlit! Csak nem azok a nyomozók, akik annyit nyomozgattak utánam, és igencsak sok közük volt az elkapásomhoz? És akkor õ… Õ az öccsük? Tehát végül is õ segíthetett a bátyjainak, hogy elkapjanak. Szép kis család! Fõleg, ha azt nézem, hogy az apucit meg az anyucit is ismertem. Hááát, hazudnék, ha azt mondanám, nem tudok dolgokat a halálukról. Mármint ismerem a gyilkosokat.

- Milyen megható beszélgetés. – nevetek fel eszelõsen, mire a másodperc egy tört részére félelem árnyéka vetül a kicsike arcára, de még idejében rendszerezi az arckifejezését. Még én is bedõltem volna neki, ha nem nézek rá pont abban a pillanatban.

- De ne számíts a testvéreid segítségére, hisz sose jutnak el idáig. –állok fel az ágyam szélérõl, és felé lépek. Nekem szegezi a fegyvert, csak akkor állok meg, mikor már a bõrömet érte a penge hidege.

- Mond csak kincsem, akkor is a bátyáid segítettek, amikor az én rejtekhelyemet leplezted le? –  hajolok hozzá közelebb, nem törõdve az kissé éles fájdalommal, ami a mellkasomat szúrja. – Válaszolj, Satoshi Shion!

Egy pillanatra leblokkol, mire én ezt kihasználva elveszedet tõle a pisztolyát a tokból. Mire ráeszmél, már késõ: a homlokához tartom a fegyvert.

-Tedd le a kardodat!- adom ki a parancsot eszelõsen vigyorogva, mire kétségbeesett pillant csak. Fel sem fogja.

Pár másodperc múlva eljut a tudatáig a dolog, vagy legalábbis azt hiszem, mert kiejti a kardot a kezébõl.  Óvatosan felveszem, és elsétálok az ágyam mellett lévõ éjjeliszekrényhez. Kinyitom, majd a belsejébe szerelt széfbe belököm a kardot és a pisztolyt is. Bezárom, és kész is.

A fiúnak van annyi esze, hogy nem próbál kimenni a szobámból fegyver nélkül, fõleg, hogy Takuya kint leselkedik rá…

Rögtön a falhoz lapul és védekezõ állást vesz fel.

-Nem kung-fuzni akarok veled, Shionka. –vigyorgok rá kajánul.

-Mit akarsz? – kérdezi remegõ hanggal. Fél. Egész egyszerûen fél tõlem. Hááát, olvasta az aktámat…

-Szerinted? Elõkészületeket teszek a Shun és Hikaru fogadására. –válaszolok egyszerûen, még mindig õt nézve. Elkapja a tekintetét. –Félsz, kicsim? Jól teszed. –sétálok oda hozzá, mire egyre inkább a falhoz lapul. Mást nem tehet, elõlem nem tud máshová bújni.

De mikor hozzá akarnék érni, megüti a kezem!

-Ne… ne érj hozzám!- szólal meg vékony és elgyötört hangon.

-Azt majd én eldöntöm, te kis lotyó!- vágom úgy képen, hogy a másodikat a faltól kapja. Még a szája széle is elkezdett vérezni. Kissé kábán, de összevakarja magát, mire én magamhoz rántom.

Az ölembe ültetem, és levágódok vele az ágyra.

-Na, milyen érzés egy olyan ember kezei közt lenni, aki már több tíz embert ölt meg puszta kézzel?- duruzsolom a fülébe, mire összerezzen. Kicsit, de érzékelhetõen remeg. Meg se szólal. Lesütött szemekkel nézi a padlót és próbálja kizárni a szavaimat a kis buksijából. –Nézz rám, ha veled beszélek!- rántom föl a fejét a hajánál fogva, mire felszisszen. Szemeiben könnyek csillannak, majd ütésre emelem a kezem. Becsukja a szemeit, felkészülten várja az ütést, amit nem kap meg. –Bármikor eltörhetném a nyakacskádat, Shionka. De nem teszem. Tudod mért?- teszem fel a kérdést õrült hangnemben, mire nemet int a fejével.

-Erõszakoltak már meg a bátyáid elõtt? –kérdezem teljes természetességgel, mintha ez valami mindennapi dolog lenne. Ki akarja szabni magát a kezeim közül, de erõsen tartom. Végül fogom, és hasra nyomom az ágyon, és a fölébe suttogok teljes komolysággal .- Ha ficánkolsz, most rögtön megduglak. Ha jófiú leszel, van még pár perced. Fájni fog. Addig foglak dugni, míg el nem ájulok.  Azt akarom, hogy torkod szakadtából üvöltözz és sikítozz majd, mert attól még jobban beindulok. –nyalok bele a fülébe, mire felvissant. –De addig is… viselkedj jól, vagy kénytelen leszek most rád mászni. Érted?- nyomatékosításul belenyúlok a gatyájába is, mire elkezd sírni.

-Ne kezd el már most! Mit fogsz akkor csinálni, ha benned leszek? –nézek rá gonoszul. Halkan sír tovább. Csak onnan látom, hogy meg-megrászkódnak a vállai, és összekuporodik az ágyon.

-Felkelni!- adom ki a parancsot, mire lassan kimászik új rejtekhelyérõl. Kényszeredetten, kisírt szemekkel sétál oda hozzám, mire fogom, és leszabom róla a felsõt. Hosszú csíkokra tépdesem, majd kikötözöm a kölyköt az ágyra. Nem ott akarom megdugni. Az ajtó mellett, a falnál. Azt akarom, hogy szenvedjen. Õ, és a testvérei is. Közel lesz hozzájuk, de hiába nyújtja ki majd a kezét, nem fogja elérni egyik bátyját sem. Õk pedig nem fognak tudni bejönni. Ááááhh… már alig várom. Legszívesebben már most seggbe raknám. De akkor a tesóinak milyen látvány maradna?

Végül beleszólok az adóvevõbe.

-Nálam van az öcsikétek. Siessetek, mindjárt kezdõdik a mûsor. –adom tudtukra a szituációt, mire rögtön választ is kapok Shuntól.

-Te rohadék! Ne merj hozzáérni, mert esküszöm nem lesz az a rács, ami visszatart majd attól, hogy megöljelek! Megértetted, te elmebeteg?

Csak eszelõsen nevetek. Fõleg, mikor hatásfokozóként Shion is beszáll a játékba.

-Shun! Könyörgöm, siessetek! Ne hagyjatok itt, könyörgöm!- üvölt fel, és elkezd bõgni. Direkt hagytam, hogy meghallják.

-Nem lesz baj, hallod, Shion! Öt perc, és ott vagyunk! Kihozunk, nem lesz bajod!- biztosítja Hikaru, de a hangja megremeg a mondat végén. De tudom, hogy be fogja tartani a szavát, és eljön. Elveszem Shionkától a cellámat nyitó kulcsot, és azt is a széfbe teszem.

-Hallod, Shion? Öt perc, és kezdõdik a mûsor – nézek rá eszelõsen, mire a szemébe nézve megtapasztalom, milyen is az igazi félelem.  

- Nem, semmit- vigyorog rám eszelõs nyugodsággal. Ezt semmivel nem lehet leállítani? Mondjuk nem tudom akarom e idegesen látni. .-Csak megkérdeztem az idõt.

-Mintha itt benn nem lenne teljesen mindegy…..miért is érdekel ez téged? – pillantok fel összeszorított szemmel.

-Miért ne érdekelne? –néz rám kíváncsian.

-Csak mert az öröklétig itt fogsz rohadni, szerintem úgy teljesen mindegy, hogy mennyi az idõ. – vágok vissza pimaszul.

-Hát képzeld, aranyom, nekem nem mindegy. Amúgy meg kinek képzeled magad, hogy számonkérd rajtam, hogy miért akarom tudni az idõt? Te, egy taknyos kis vakarcs….inkább menj haza autókázni a mamival.- szinte köpi a szavakat, majd a monitorokon keresztül látom, amint letelepszik az ágyára.

Remegek a visszafojtott dühtõl. Ha tehetném, inkább otthon kocsikáznék anyával, de a fajtája miatt esélyem sincs rá. És még neki áll feljebb? De én se adom meg neki azt az örömöt, hogy tudja, felhúzott

- Fél három lesz fél perc múlva. – bököm ki végül az idõt, az asztalon heverõ órára pillantva.

-Fél perc? Akkor itt fogsz megpusztulni. Azért jó volt kicsit beszélgetni veled, mielõtt megölnek. Köszi mindent, remélem azért nem a pokolban fogsz landolni….-vigyorodik el eszelõsen.

- Tessék? – kapom fel a fejem döbbenten. Ezzel most mit akar elérni?

Nem jut ideje a válaszadásra, mert hirtelen a vészcsengõ éles hangja szeli át a viszonylag csendes teret. És olyat is maghallok, ami sokáig kísérteni fog az álmaimban. Halálsikolyok tömkelege. Felpattanok és dermedten meredek az ajtóra.

-Óóóó…elfelejtettem volna megemlíteni, hogy a foglyok mára tervezték a szökést? Mostanra már mindenki halott. Kész csoda, hogy a legvégén valakinek mégis sikerült benyomni a vészjelzõt….- a hangja semleges, mintha az idõjárást tárgyalná. –Mindenki kiszabadult már, az összes õrt megölték, és elvették a fegyvereiket. Most jönnek kiszabadítani a többieket is. És ide is be fognak jönni engem kiengedni. De te azt már nem éled meg….

Döbbenten meredek magam elé, szinte fel se fogom mit szövegel. Kábaságomból lövések, és az üvegre fröccsenõ tetemes vér látványa riaszt fel. Torkomban dobogó szívvel húzom elõ a kardom és védekezõ állásba helyezkedek.

 A véres üveg túloldalán arcok jelennek meg, majd bezúzzák az ablakot.

-A cellám belülrõl is zárható.- hallom meg magam mögött Damno hangját. Most..most komolyan segítséget ajánlott? Tisztában vagyok vele, hogy a cella szinte bevehetetlen a golyóálló üvegekkel, és vastag falakkal.

Szaporán kapkodom a levegõt, és fél kézzel a felsõm alatt rejtegetett fegyvert húzom elõ. Hat töltény. Egy börtönlázadáshoz édeskevés.

Nem kell sok, és kinyitják az ajtót. Még is tétovázok, ki ne tenné? Választhatok két rossz közül. Vagy megvárom a farkas falkát, vagy besétálok az oroszlán barlangjába.

Végül erõt veszek magamon, és kardomat a fogaim közé véve, balkezemben a pisztollyal, a cella ajtóhoz lépek, és a kódzár kiiktatása után, kulccsal is kinyitom.

Damno a szoba másik felébe húzódva vár, látszólag nem tervezi, hogy kitör. Csak tudnám mi jár a fejében. Ekkor hirtelen kitárul az õrszoba ajtaja, és csak annyi idõm van mielõtt beözönlenek a rabok, hogy becsapjam és biztosítsam a cella ajtót.

- Nocsak, csibém. Engem választottál? – hallom meg Damno gunyoros hangját, mire megpördülök, egyik kezemben a karddal, másikban a pisztollyal.

- Hé, hé! Csak nem akarod lelõni a megmentõdet. – vigyorodik el, égnek emelt kezekkel.

Összeszorítom a szám, és hallgatok. Igyekszem titkolni, mennyire meg vagyok rémülve. A hátam mögött lévõ ajtónak, valami súlyos csapódik, és odakapom a fejem.

Úgy helyezkedek, hogy egyszerre lássam Damnót és a bejáratot is. Kardomat az elõbbinek, pisztolyom az utóbbinak szegezve.

- Pici Shion, nyisd ki az ajtót. – hallok meg hirtelen, ismerõs hangot kintrõl. Nevem hallatán összerezzenek, fõként, mivel megismerem az engem szólítót. Takuya!

Személyesen kaptam el. Azon kevesek egyike, aki azt is tudja, hogy nézek ki. Ha elárulja itt és most ki vagyok, Damno kolbász tölteléket csinál belõlem.

- Nocsak, Takuya, a gorillák ketrece is nyitva maradt? – képtelen vagyok befogni. Légy már eszednél Shion! Ezek gyilkosok, te meg egyedül vagy, nem kéne hergelni õket!

- De nagy a szád! Pedig most nincsenek itt a bátyáid, hogy megvédjenek. – kontrázza gúnyosan, és a fene vinné el, igaza van. Egyedül vagyok.

- Damno, szerezd meg a kulcsot tõle, had vegyük át a csinos kis pofiját néhány játék erejéig. – ezúttal rabtársának címzi szavait, én pedig összerezzenve fordulok Damno felé.

- Ki mondta, hogy osztozni akarok. – eszelõs vigyorát látva, riadtan simulok a falhoz. A pokolba is, nem halhatok még meg! El kell kapnom a szüleim gyilkosát!

- Ne közelíts! – fordítom felé a pisztolyt is, mégis tesz felém pár lépést, majd irányt váltva, letelepszik az ágyára.

- Csak nem félsz, aranyom?

- Dehogy nem! Remeg , mint a nyárfalevél. Mond csak Shionka, hova tûnt az a fene nagy szád, amit akkor használtál, mikor beköptél, majd elfogtál? – hallom az ajtó túloldaláról Takuya hangját.

- Csak nem dühít, hogy legyõztelek, gyerek létemre? – préselem ki magamból, és feléje pillantva, dühösen izzó tekintetével találom szemben magam.

- Csak kerülj a kezeim közé, miután eleget játszottam, kinyírlak és a testedet elküldöm a bátyáidnak. – sziszegi halkan. – Addig is élvezem a mûsort, amit a csapdába esésed, és Damno játszadozása nyújt.

Eltûnik az ajtóból, valószínûleg letelepedett a monitorok elé. Levegõ után kapkodva eresztem le a kezeim, szememet Damnon tartva.

Nem mutatja, hogy rájött ki vagyok, és ez némiképp reménnyel tölt el. Takuya nem tudhatja, hogy õ is miattam van itt, így nem kötötte az orrára szándékosan a kilétemet.

- Azért közel se vagy már olyan bátor, aranyom. – Emeli rám sárga macska szemeit, mélyen az enyémekbe fúrva.

Nincs erõm a felelethez, csak állom a pillantását. Hirtelen az oldalamra erõsített rádió hangja töri meg a feszült csendet. Kis híján elejtem a kardomat ijedtemben.

Reszketeg levegõvétel után, pisztolyomat a tokjába téve, elõveszem a teljesen elfelejtett szerkezetet.

- Hé, Shion! Shion! Hallasz engem? – recsegi a rádió az idõsebb bátyám hangján. Shun?

Nem gondoltam volna, hogy a rádióhullámok elérnek ebbe a cellába, de elmondhatatlan örömmel válaszolok.

- Shun, Shun….itt vagyok. – szólok bele megbicsakló hangon a készülékbe.

- Shion! Jól vagy? Merre vagy? Nem esett bajod? Megsérültél? – bátyám olyan erõvel kiabálja kérdéseit, hogy ha jelenleg bujkálnék valamerre, mindenkit odacsõdítene.

De ebben a szituációban se a leg kedvezõbb, ha mindenki hallja.

- Jól vagyok. Damno cellájában. Nem sérültem meg, de körül vettek. – hadarom el gyorsan, minél tömörebben.

Hallom, ahogy mély levegõt vesz, hogy ismét kérdésözönt zúdítson rám, ám hirtelen valaki kikapja a kezébõl a rádiót, legalább is felháborodott hápogás ezt sejteti.

- Ha így pánikolsz, csak jobban megijeszted. – hallom meg Hikaru megfontolt szavait. – Menj és intézkedj. – küldi el Shunt, ellentmondást nem tûrõen, és ezúttal idõsebb testvérem nem vitázik.

- Shion, minden rendben? – sóhajt fel.

- Nem mondanám. – halkulok el, a példáját követve.

- Mit keresel Damno cellájában? Pont az övében?

- Az õ õre voltam. – hallom, ahogy felszisszen, de nem tesz szemrehányást. – Itt viszonylag védve vagyok a többi rabtól, csak vele kell vigyáznom. – pillantok rá, az ágyon üldögélõ, engem bámuló alakra, aki amint észreveszi pillantásom, elvigyorodik.

- Shion, vigyázz vele! Nem százas a fazon! – Hikaru hangjába aggodalom vegyül és ez még inkább megrémiszt. Ritkán hallani bármit a hangjában.

- Mi a helyzet kint? – terelem a témát. – Mi történt? Hányan maradtak?

Rögtön felel, nem úgy, mint Shun tenné, azzal a felfogással, hogy megvédjen.

- Minden õr, aki rabok közelében volt, halott. Azok akik pihentek, vagy kiszöktek, vagy elbújtak. – az utolsó szavakat alig hallhatóan mondja, hisz sejti, hogy más is hall. Így a bujdosók nem kerülnek bajba.

- Ne aggódj Shion! Kihozunk! – teszi hozzá komolyan, mire bólintok, habár úgy se látja.

- Tudom. – lehelem halkan. – De Hika, én…

Hagyom, hogy magában fejezze be a mondatot. Félek.

- Shion, vigyázz és tartsd magadnál a rádiót.

Azzal bontja a kapcsolatot, de még elõtte hallom, amint Shun parancsokat ordibál a háttérben.

Leeresztem a készüléket, és egy pillanatra lehajtom a fejem, idõre van szükségem, hogy rendezzem a vonásaimat.

- Milyen megható beszélgetés. – eszelõs nevetésére, felkapom a fejem, és egy pillanatra megvillan õszinte rémületem, de gyorsan összeszedem magam, és nyugalmat erõltetek az arcomra.

- De ne számíts a testvéreid segítségére, hisz sose jutnak el idáig. – feláll, és közelebb lép. Leblokkolok, és teljesen megfeledkezek a pisztolyomról, csak a kardomat szegezem a mellkasának. Szinte már érintem a ruha anyagát, de csak akkor torpan meg, mikor fel is gyûröm a pengével.

- Mond csak kincsem, akkor is a bátyáid segítettek, amikor az én rejtekhelyemet leplezted le? – hajol közelebb, nem törõdve a pengével. – Válaszolj, Satoshi Shion!

Ledermedek, és tágra nyílt szemekkel nézek fel, a tüzes fényben égõ, sárgás szemekbe. Honnan jött rá?

Belekezd az ügyeim olvasgatásába, és pedig felkuncogok. Arcán még mindig ott van az a magabiztos mosoly, amivel engem akar idegesíteni. Pedig a szeme elárulja, hogy undorodik az egésztõl, amit olvas. Ha nem lennék itt, biztosan felgyújtaná az összes lapot, csak olvasnia ne kelljen… De mégis itt van, és olvassa, kissé már erõltetett vigyorral a csinos kis pofiján.

- Csak nem érdekes részhez értél, kicsikém? Igazán nem kell az olvasással fáradnod, majd én mesélek - nevetek fel, célzásokat téve az arcára enyhén ráfagyott mosolyra. Pedig tényleg egész jó, a többi eddigi próbálkozáshoz képest igencsak ügyes a kicsike. Látni rajta, hogy koncentrál, hogy kivédjen minden ellene irányuló támadást, amik jelen esetben az enyémek. Igyekszik rejtegetni, hogy valójában mit gondol, és olyat mutatni kívülrõl, ami engem idegesíthet. Hát, jó úton halad az idegesítésemmel…jobban fogalmazva inkább a feltüzelésemmel.

- A nevem Shion, már mondtam.  Amúgy meg mindent tudok rólad, kívülrõl fújom az aktádat .- néz féloldalasan, kihívó tekintettel a szemeimbe. Hümm…tehát nem szereti, ha becézgetik, hát akkor ezt gyakran fogom csinálni. Ezen túl csak kicsikével, meg hasonló nyálas nevekkel fogom illetni a fiút. Azt meg, hogy kívülrõl fújja az aktámat, valahonnét éreztem…aki ide berakja a lábát, az legalább egyszer végigolvassa, hogy mire is vállalkozott.

- Valóban. És mégis itt vagy. Ez dícséretes! Bátor emberre vall...vagy ...ostobára .- nevetek fel ridegen.
- A kettõ közel áll egymáshoz. – jelenti nemtörõdöm, flegma hanggal.
- Meglehet. De elhamarkodott dolog kijelentened, hogy mindent tudsz rólam.

Már épp nagyon mondani akarna valamit, mikor jön az ennivalóm, amit egy újabb unalmas, nyeszlett õr hoz.

- Mondták, hogy az új õr fiatal. Na de ennyire? Fogadj meg egy tanácsot öcskös, és húzz el innét minél hamarabb. Ha még túl is élnéd Õt, ép elmével, a többiek akkor is kicsinálnák a csinos kis pofidat. És okuk is lenne rá .- méregeti az új õrömet, majd miután leteszi a tálcát az asztalra, az én cellám felé is bekukucskál.

A fiút láthatóan idegesíti az õr jelenléte, és most nem õ az egyetlen, aki így érez…

- A kölyök már most jobban bírja, mint közületek bárki .- nevetek rá lenézõen és eszelõsen. Tekintetemmel azt üzenem, hogy takarodjon, vagy ha kijutok õ lesz az elsõ, akihez belátogatok. Gyûlölködve és utálatosan néz felém, de csak felém, nem rám.  A tekintetemet kerüli, majd végül az ajtó hangos becsapásával távozik.

- Õ hozza a kajádat. Nem félsz, hogy egyszer mérget csempészik bele?- veti oda nekem a mondatokat, majd a tálcával elindul felém. A tálcát nézi, és nagyon koncentrál arra, hogy az étellel jól megrakott tálcát le ne ejtse vagy ki ne borítsa. Csak akkor pillant fel a meglepõdöttségtõl összeszûkölt pupillákkal, mikor már közvetlenül elõttem áll. Én csak gunyorosan vigyorgok a szép kis pofikába. Végül õ lép elõször, belöki nekem az ételt.

- Jó étvágyat! Vigyázz a méreggel! – löki nekem a mondatot, pont olyan kelletlenül, ahogy az ételt az elõbb.

- Ch. Kit fenyegettél meg ezért a szobáért?-szólal meg felháborodottan, mikor ránéz a szobámat figyelõ kamerákra. Nos, igen, nem tagadom, hogy enyém a legjobb cella az egész kócerájban. De hogy bárkit is megfenyegetni…én? Ugyan már! Sértõ még a puszta gondolat is, hogy nekem bármit is kelljen tennem azért, hogy ilyen helyen lakhassak. De ha már be vagyok zárva ide, ennyi úgy gondolom a minimum, ami jár nekem.

- Csak nem tetszik?- nézek bele azokba a szépszínû szemecskékbe.

- Öltél. Kegyetlenül, sokszor! Nem itt lenne a helyed!-néz rám vádlóan és gonoszan.

- Nocsak! Kivégzés párti vagy, kicsikém?- elgondolkoztathattam, mert még mindig csak hallgat. Pár másodpercnyi késedelem után azért válaszol:

- Nem. –jelenti ki határozottan, olyan hangnemben, hogy részérõl a téma le van zárva. Hát, ha ennyire nem akar beszélni róla, azért én kicsit még feszegetem a húrt:

- Pedig ha tudnád miket tettem...

- Tudom. –morogja az orra alá.

- Igen? Akkor az "esti mesém" nem lesz újdonság-lejtek egy ördögi kacajt, majd belekezdek a legelsõ ügyem ecsetelésébe. Nos igen, ez kétség kívül az elsõ gyilkosságom volt, és amit az ember elõször csinál, az kétségkívül jobban az emlékezetébe ragad. Mint mikor elõször ül biciklire az ember, vagy mint például az elsõ szexuális aktus. Nem lehet elfelejteni, vagy én legalábbis nem szoktam az ilyeneket kiverni a fejembõl.

Már jócskán elhaladtam a történet közepén, mikor megszólal:

- Mondtál valamit? –néz rám ártatlanul, majd pillantásom a füle felõl lefelé vezetõ kis zsinórra esik. Hmmm…okos vagy, hallod-e….Akkor az a halk zümmögés a „mesém” közben emiatt volt. Zenét hallgatott a kis pöcs.

-Nem, semmit- vigyorgok rá eszelõs nyugodsággal. Óóó…nem kapod meg azt az örömet, hogy engem mérgesnek láthass. Ha meg mégis, az lesz az utolsó dolog, amit életedben látsz, ezt garantálom.-Csak megkérdeztem az idõt.

-Mintha itt benn nem lenne teljesen mindegy…..miért is érdekel ez téged?

-Miért ne érdekelne? –nézek rá kíváncsian.

-Csak mert az öröklétig itt fogsz rohadni, szerintem úgy teljesen mindegy, hogy mennyi az idõ.

-Hát képzeld, aranyom, nekem nem mindegy. Amúgy meg kinek képzeled magad, hogy számonkérd rajtam, hogy miért akarom tudni az idõt? Te, egy taknyos kis vakarcs….inkább menj haza autókázni a mamival.- ülök le az ágyamra, tudva, hogy most azért kissé MEgakasztottam az aranyost.

Végül azért csak kiböki az idõt- Fél három lesz fél perc múlva.

-Fél perc? Akkor itt fogsz megpusztulni. Azért jó volt kicsit beszélgetni veled, mielõtt megölnek. Köszi mindent, remélem azért nem a pokolban fogsz landolni….-vigyorgok rá eszelõsen.

A fiú ledöbben, nem érti, mit akarok most a búcsúzkodással.- Tessék?

Válaszolnom se kell, megszólal a vészjelzõ, majd az õrtársai hangos halálsikolyai és kiáltásai töltik meg a folyosót.

-Óóóó…elfelejtettem volna megemlíteni, hogy a foglyok mára tervezték a szökést? Mostanra már mindenki halott. Kész csoda, hogy a legvégén valakinek mégis sikerült benyomni a vészjelzõt….-nézek rá nyugodtan. –Mindenki kiszabadult már, az összes õrt megölték, és elvették a fegyvereiket. Most jönnek kiszabadítani a többieket is. És ide is be fognak jönni engem kiengedni. De te azt már nem éled meg….

A fiú egy pillanatra ledöbben, majd magához tér, mikor pár lövés hangja eljut hozzá. És talán annak is köze lehet a hirtelen magáhoztéréséhez, hogy a folyosóra nyíló ajtó üvegére nagymennyiségû vér fröccsen.

Kihúzta a fényesen csillogó pengéjû kardot a hüvelyébõl, és védekezõ állásba helyezkedett. Arcok kukucskáltak be a véres üvegen át, majd betörték azt.

-A cellám belülrõl is zárható.- ajánlom fel végül a segítségem, rajta múlik, hogy elfogadja és bejön, vagy hagyja, hogy agyonlõjjék. Karddal fegyverek ellen semmire nem fog menni….nálam pedig még az ablakok is golyóállók. Azt még nem is vettem számításba, hogy nem három bûnözõ van most a folyosón….

Remélem a kölyöknek van annyi esze, hogy legalább bejön…..de véülis ez az õ döntése. Ameddig az a kard ott van a kezében, õ is tudhatná, hogy nem tudok hozzáférni….

NE HASZNÁLJ SMILEYKET A MEGJEGYZÉS RÉSZEN!

-Kérlek, hagyd abba!- üvöltözik Rion, miközben taknya-nyála összefolyik.  Én csak jókedvûen kacagok a szánalmas állapotú õrt látva. Hát….nem dönt rekordot. Az eddigi leghosszabb idõ, amit egy õr mellettem bírt, az két és fél óra volt. Ezen az egész helyen én tartom a rekordot. Ez különösebben nem érdekel, noha az sokkal inkább, hogy kikészíthetem õket. Olyan gyenge a lelkük….csak felhozom a kedvenc eseteimet, és már a fülüket befogva, könnyeikkel küszködve dúdolásznak, hogy így elnyomják a hangomat, és ne kelljen hallaniuk a mesémet. Pedig annál szebb esti mese nincs is, mikor épp azt ecsetelem, hogy kell egy embert megnyúzni.  Vagy éppen kizsigerelni. Nem is értem, miért irtóznak tõle ennyire. Hiszen nekik is van bõrük, belsõ szerveik….Noha azt biztosan nem tudják, hogy milyen csodálatos mû az emberi test. Hogy milyen tökéletesen megalkotott, és ehhez képest gazdája mégis milyen gyarló. Milyen bûnös, tökéletlen…meg sem érdemlik, hogy élhessenek. Fõleg, ha azt vesszük, mennyi szinte tökéletes ember hal meg balesetben, vagy a bûnös társaik keze által. És a sok kisgyerek…akiket szüleik vállaltak, mégis tönkreteszik az életüket. Nem is beszélve arról, hogy sok kisbaba csak pár órát élhet, aztán meghal. Õk bármit megtennének az életért, ez a sok idióta meg hogy elpocsékolja…tönkreteszi csodálatos porhüvelyét, eladja a lelkét drogokért, az alkoholért….Istenem! Valóban ilyen szánalmas lények lennénk mi, emberek?

Végre megérkezett a felmentõosztag, akik Riont felkapva kirohannak vele a folyosóra, engem pedig magamra hagynak. Más börtönben ezért biztosan jól összevernének, itt viszont a cellámba se mernek bejönni….olyan szánalmasak.  Az ennivalót is egy katolikus õrtõl kapom, noha az õ lábai is igencsak meg szoktak remegni….hihihi.

Pedig tudhatnák, hogy Isten népéhez nem nyúlok. Õket minek váltsam meg? Õk már akkor megváltattak, mikor megkeresztelkedtek, felettük nincs jogom ítélkezni, csakis mindenki máson rajtuk kívül.

**********************************************************************************

Ha igazak a pletykák, amik az esetek többségében igazak, akkor most egy egészen máskategóriájú õrt fogok kapni. Csak nem egy pszhichológust? Nem lepne meg. Talán õt nem tudnám olyan hamar kiakasztani. De elõbb-utóbb….õ is ugyanúgy megtörne.

-És milyen az az „újkategóriás cellaõr”?

Na végre….igencsak megváratott a vén Endoso. Biztosan sokat beszélt neki rólam. És az is igen valószínû, hogy ezalatt az idõ alatt a cellaõrök gyöngye már az aktámat is fejbõl fújja…..

Aztán végre, sok várakozás után meglátom Õt……és nagyot nézek. Ezek most komolyan gondolták, hogy egy szinte lánynak tûnõ kisfiút raknak be mellém?!

Hümmm….legalább csinos kisfiú. Vékony, mégsem nyeszlett testalkat. Fekete haj éshümm….barna szemek? Nem is rossz….Pont olyan, mintha a PlayGirl egyik magazinjából lépne elõ. Óóóó…az ott csak nem egy kar? Dehogynem, méghozzá egy szamurájkard. Szép fegyver. Tehét inkább ez, mint a gumibot. Okos….egy gumibottal semmire nem menne itt tekintve, hogy nem akkora kigyúrt állat, mint a többiek. Egy kard….viszont éles, könnyû (nem csak súlyra, de használatra is). Ezzel talán még engem is kordában tudna tartani fizikailag, fõleg, ha tudja használni is.

Hümm…..tipikusan az az alkat, aki fiatalabbnak tûnik a koránál. Tizenhatnak látszik, de szerintem már nagykorú.  Pont nagykorú. Kiskorúakat erre az osztályra alapból be sem engednek, õ pedig a cellaõröm, tehát minimum tizennyolc éves. Igen nagykorú. Látni a tekintetébõl. Még benne van a gyermeki álmok és naivitás csillogása, viszont a eflnõttekre jellemzõ magabiztosság és komolyság is. Igencsak értelmes kis tekintete van a kis Playgirlnek, annyi szent. És nem semmi bátorsága van…hogy állja a tekintetemet! És az a hirtelen dac és tûz, ami azokban a csillogó szemekben hirtelen felgyúlt….Van kisugárzása is a kölyöknek.

- Elvállalom a munkát.- jelenti ki határozottan, mire az igazgató letesz egy mappát az asztalra, és kimegy. A fiú pedig újra a szemembe néz. Hümm…..ez a kölyök tényleg nem semmi. Kíváncsi vagyok, kicsit közelebbrõl is ilyen magabiztosan nézne-e a szemembe.

-Hogy hívnak?- kérdezem meg a nevét.

-Shion- feleli dacosan és büszkén. Ami viszont feltûnt, hogy a vezetéknevét nem árulta el. Óóó…csak nem ismerem valamelyik rokonodat? Talán valamelyik áldozatom ismerõse lehet, vagy csak simán nem tart annyira, hogy elárulja. Bármelyik variáció lehet az igazság.

-Hümm….te vagy a legújabb áldozati bárány? Igen szánalmas az igazgató és az össze õr, hogy egy ilyen kisfiú háta mögé bújik…..-majd elejtek egy felsõbrendû kacajt.

Némán állja a most már eszelõssé váló tekintetemet. Van tartása, és önuralma is. A legtöbb õr ilyenkor már idegesen püfölt valamit, õ pedig még itt áll….és mosolyog?!

Igen, nem csal a szemem. Rám mosolyog, majd még mindig mosolyogva leül a székbe, lábát felrakja az asztalra, és miután kényelmesen elhelyezkedik, még egyszer kihívóan a szemembe néz, mielõtt kinyitja az aktámat, és vidáman olvasni kezdi.

Tehát játszani akarsz? Rendben van, rajtam ne múljon, szépségem. Hát akkor kezdõdjön a játék.

- Shion! Eszednél vagy? Hogy vállalhattad ezt el?

- Hehmm? – érkezik tõlem az értelmes válasz, kérdés formájában. Lehúzom fejemrõl a takaróm, majd kócos fejjel és vaksi szemekkel bátyámra meredek. Shun egy borítékot lenget az orrom elõtt, mintha hipnotizálni akarna.

Legyen neki gyereknap. Egy hang nélkül visszadõlök a párnáim közé és igyekszem tudomást sem venni káráló testvéremrõl. Mivel nemtörõdömségem haszontalannak bizonyul, megadom magam, és elõmászok az ágyból.

- Mi az a hihetetlenül fontos dolog, ami nem tûr halasztást és amiért szombaton hajnalban kivertél az ágyból.

- Mi az, hogy hajnalban? Tíz óra van. – morran fel, majd hozzám vágja a papírost. Elég ránéznem a címzésre és tudom mitõl bukott ki.

- Ezek szerint, a magán börtön felvesz ideiglenesen, hogy tapasztalatot gyûjthessek. – foglalom össze elégedetten a lényeget.

Az arcom felé csapódó konyharuha azonban azt mutatja, Shunnak kevésbé tetszik a hír.

- Nem mondtad, hogy a magán börtönt választottad. Tisztában vagy vele, hogy a legtöbb személy akinek az elfogásában részed volt, akár személyesen, akár csak bizonyíték gyûjtõ formájában, oda került?

- Tudom. – elkapom a rongyot, majd ásítok egyet. – Ha már odaküldtem õket, gondoskodok róla, hogy ott is maradjanak.

- Többre kéne tartanod az egészséged. – hallom meg fiatalabb bátyám lassú, megfontolt hangját. Hikaru némán lépett a szobám ajtajába, és mint mindig, csendes megjegyzésével most is megelõzte a perpatvart.

Hiába hasonlítunk külsõleg, mi hárma teljesen különbözõek vagyunk. Hikaru erõs, de halk szavú, õ a békítõ. Shun fizikailag kicsit gyengébb, alacsonyabb nála, ám ezt pótolja ravaszsággal, ésszel. Azonban gyakran gyerekes, és túlzásba viszi az óvásomat.

- Kérlek Shun, miért kell minden alkalommal eljátszani ezt, mikor új dologba fognék?

Álmosan öltözködni kezdek, az elsõ kezembe akadó ruhákat magamra kapva.

- Hidd el öcskös, hogy amint sakk, vagy kertészklubbal állsz elõ, egy rossz szavam se lesz. – mondja gyászos hangon, majd hozzám vágja a cipõmet, amit éppen az ágy alatt kutattam.

Fejemet félrehúzva, ösztönösen elkapom a csukám. Shun állandó dobálási kényszere mellett, melynek rendszerint én vagyok a célpontja, ki csodálkozna a jó reflexeimen.

Mielõtt azonban újabb tárgyakat állítana röppályára, Hikaru kirángatja a szobámból, de az ajtóból még visszaszól. Hangja halk, mégis hatásosabb, mint Shuné.

- Kedves bátyánk csak azt akarta mondani, hogy nagyon vigyázz magadra. Már így is bérletet válthatnánk a dokinál, nem örülnénk neki, ha ezúttal a temetõben kéne látogatni.

***

-Satoshi Shion, ha nem tévedek? – néz le rám, új fõnököm, én pedig tiszteletteljesen kihúzom magam és bólintok. A mindenit. Veszettül nem jellemzõ rám, ez a jófiús viselkedés. Az elõttem álló, õsz hajú, ötven év körüli férfi azonban megérdemli.

Nem is beszélve arról, hogy nem kezdte rögtön a külsõm és magasságom kritizálni.

- Hát, kölyök… - sóhajt fel halkan. - …nem kis bátorság, na meg örültség kell ahhoz, hogy ide gyere. Ezek itt, nem fognak kesztyûs kézzel bánni veled, ha rájönnek mit is köszönhetnek neked.

- Nem tudják meg. – vonom meg a vállam. – Ha meg mégis, megtudom védeni magam.

Elégedetten kapaszkodom meg, katanám, azaz szamuráj kardom markolatában. Nem kértem gumibotot, ez sokkal hatásosabb, és ha kudarcot vallana, még mindig ott a pisztoly.

- Ha tudnád ilyenkor mennyire hasonlítasz a bátyáidra. – nevet fel fáradtan, mire kétkedve elhúzom az orrom. Én nagyon kétlem.

- Endoso-san. – nézek rá komolyan. – Remélem valódi munkát kíván adni nekem. Nem kell, hogy vigyázzon rám.

- Ezt sejtettem, kölyök. Ami azt illeti van egy munka, ami talán pont neked való. Az embereim már nem vállalják. Azonban úgy érzem, te kibírnád.

Felém nyújt egy mappát. Kíváncsian olvasom el a rajta szereplõ nevet, és halkan felszisszenek.

„Damno”

Miattam van itt. Én nyomoztam ki a rejtekhelyét és adtam fülest a rendõröknek. Minden tettét ismerem, de egy indítékát sem, leszámítva a vallási fanatizmust.

 Nem vagyok vallásos, soha nem is voltam. Anyám az volt, így jártam templomban. Szüleim halála óta, azonban egyszer se látogattam.

Azt mondja, Isten vezérli. De vajon ezt is gondolja? Sose sikerült kiismernem, most itt a lehetõség.

- Mit kéne tennem. –nézek rá, a reakciómat tanulmányozó börtönvezetõ aggódó arcára.

- Damno megkapta a luxuscellát, számomra ismeretlen okokból, felsõbb utasításra. Nem lenne ezzel gond, de külön cellaõrt igényel. Azonban ezzel gond van. Az embereim rettegnek tõle, pedig nem kislányok õk. Ám Damno kisugárzása, tekintete, minden rezdülése halált ígér. Ezt a lelki nyomást nem bírják. Még csak egy hete helyezték át ide, de már 15-ször cseréltem az õrt.

- Nekem menni fog. – szegem fel fejem magabiztosan. – A bátyáimtól erõs pszichológiai kiképzést is kaptam, nem beszélve arról, hogy nem félek tõle.

Endoso bólint, majd a zegzugos folyosókon kezd vezetni. A cellákból a legkülönbözõbb személyek merednek rám, nem egy utánam is fütyül.

Emlékeztetnem kell magam, hogy véletlenül se csináljak belõle balhét.

Végül a folyosó végén lévõ ajtó elõtt állunk meg, mely mögött egy kicsi elõhelység, az õr helye van.

Innen nyílik Damno cellája, vastag, csak egy kicsi, rácsos ablakkal rendelkezõ ajtó segítségével.

Maga az õrszoba egy asztalt, egy fotelt, polcokat és jó pár monitort tartalmaz. Mindegyik a rab szobájának különbözõ pontjait figyeli.

Hirtelen libabõrös lesz a karom, valaki figyel. A vasajtóra kapom a tekintetem és habár különösebb félelmet nem érzek, egy pillanatra kihagy a szívverésem. Õ ugyan is ott áll az ablak túloldalán, sárgás macskaszemét egyenesen rám szegezve. Nem tudok érzelmet leolvasni az arcáról, tekintetét azonban dacosan állom.

- Elvállalom a munkát. – mondom Endoso- sannak, aki némán bólint, majd az aktát az asztalon hagyva távozik. Tekintetem újra a macskaszemekbe fúrom. Majd én megmutatom, hogy nem olyan könnyû mindenkire a frászt hozni. Ám valahol a szívem mélyén, némi kétség is bujkál. Vajon mit fog tenni, ha rájön, én juttattam ide?