|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| ef-chan | 2010. 08. 03. 01:20:40 | #6522 |
 Karakter: Suzuka Sukejiro Peter
Megjegyzés: (Damnonak)
Lassan végül mégis elemeli a számtól szavakat bilincselő kezét, s várakozón pillant rám, agyam még kétségbeesettebben kezd forogni, mert most aztán tényleg mondanom kellene valamit, de a rémülettől szinte minden értelmes gondolat kiszállt belőle. Nem vagyok hozzászokva, hogy valaki csak úgy a semmiből előbukkanva a falnak vág. A múltkori eset óta pedig nehezen fogadom az érintéseket, amelyek szintén blokkolnak teljesen. Zavarom leplezendő megköszörülöm a torkom, majd a kezemben levő kabátra pillantva végül kibukik belőlem pár szó, igaz halkan és elég szánalmasan, de legalább beszélek.
- Csak vissza akartam hozni a kabátot, megköszönni; és beszélni veled...
Hálásan sóhajtok fel, ahogy egy szívesen kíséretében kiveszi kezemből a kabátot, de ami a legfontosabb, végre elenged, és eltávolodik. Szégyellem, de még tőle is tartok, pedig ő csak jót akart, és meg sem próbálta kihasználni a helyzetet, pedig lett volna alkalma, akár foglyul is ejthetett volna, hogy megszökhessen. Azonban semmi ilyesmi nem történt, a semmiből termett mellettem, majd szemrebbenés nélkül tért vissza ide, a cellájába.
- Miről szeretnél beszélgetni? - néz rám, én pedig feleszmélek. Reflexből sütöm le először a szemeim, de végül erőt veszek magamon, mert őszintén gondolom, amit mondani szeretnék, így szeretném a szemeibe nézve végigmondani, még ha nehéz is, mert a tekintete akár a röntgensugár.
- Sajnálom, hogy úgy rád ordítottam a múltkor... én... nem kellett volna - na ezt jól megmondtam, még jó, hogy éveken keresztül hallgattam retorikát, és tanítottak a szónoklatok és beszédek rejtelmeire. Most meg egy értelmes fél mondatot sem tudok kinyögni anélkül hogy ne akadnék meg, és ne hangzana elég szánalmasan. - Még meg sem köszöntem, amit értem tettél - fejeztem be. Hát hatásos az nem volt, de komolyan gondolom. Hálás vagyok neki, annak ellenére, hogy kicsit durvábban intézte a dolgokat, mint kellett volna.
- Nem tartozol semmivel, Már akkor is megmondtam, hogy Isten nem hagy magára senkit. Ő küldött oda. Ő akarta, hogy segítsek.
Halványan elmosolyodom. Az az Isten, aki Szodoma és Gomora elpusztítója, aki mégis mosolyogva óv mindnyájunkat, hívőket és hitetleneket egyaránt. Elbizakodottság lenne azt hinnem, hogy miattam tette, de nem is tagadhatom meg a Damno által vélt igazat. Két ember halála kellett ahhoz, hogy őt közelebb tudhassam magamhoz? Hogy megérinthessem talán végre a lelkét? Nem túl nagy az ár? Uram, útjaid kifürkészhetetlenek, kérlek, segíts, hogy az általad kijelölt útról le ne térjek sosem.
- Tudom... - felelem. Talán folytatnám is, ha nem lépne elém. Kíváncsian várom, mire készül, naivan ismét csapdába esve a fal csípős hidege és testének melege között. Ne játssz velem, kérlek!
- És azt is tudod, hogy neked kell megváltanod? - kérdezi tőlem, olyan közelről fúrva tekintetét az enyémbe, hogy lehelete az ajkaim csiklandozza. Remegek. Ennyire rettegnék? Nem érzem. Mégis érzem, minden porcikám remeg.
- Igen - válaszolom különös kérdésére félig öntudatlanul, túlságosan lefoglal a közelsége, de még ezt is képes überelni. Válaszomra feleletül csókot nyom, de nem az arcomra, hanem a számra! A döbbenettől lemerevedek, majd lesápadok, ahogy ösztönösen nyúlok az ajkaimhoz, az agyam meg gőzerővel oszt nullával. Ez most miért... mire véljem? Csak állok megrökönyödve, s közben sápadt arcom egyre vörösebb lesz.
- Gyónni szeretnék, ez lehetséges lenne? - álldogál már megint messzebb, a történések körülöttem, csak úgy megtörténtek, anélkül, hogy én érzékeltem volna őket. Ez félelmetes...
- Hát persze - ülök le, megpróbálva kitépni magam az előző kis affér, és az egyébként is rajtam elhatalmasodó mocsaras összevisszaság tengeréből. Ez az egy nagyon jól ment, gombnyomásra változni. Szerepet váltani. Most a pap voltam, akinek kötelessége meghallgatni híve szívének legmélyebb, sötét titkait, hogy aztán megváltsa, megszabadítsa tőlük, közvetítve Isten bocsánatát. Mert Isten türelmes, és megbocsát, ha a vétkes őszintén megbánta bűneit. Mivel azonban nem kezdi el, aggódón ráncolom kicsit összébb szemöldököm. - Minden rendben?
- Igen, hát persze, Suke-chan - mosolya ördögi, az én szívem pedig ismét akkorát dobban. Honnan tudja? Így egyedül Kyou atya hívott! S ő is a telefonhívást leszámítva oly rég...
- Ezt meg... honnan tudod? - "támadtam" is neki a kérdéssel azonnal. De a kérdésemre még megdöbbentőbb kérdéssel felelt.
- És mondd csak, Kyou atya hogy van? - a hal hozzám képest nudli volt, annyit tátogtam hirtelen, egyszerűen nem tudtam, mit kellene reagálnom. Egyáltalán honnan tud ennyi mindent, mikor a cella falai közé van zárva. Nyökögésem látszólag jól szórakozva szakítja félbe.
- Bocsánat, kissé kutakodtam utánad, remélem, megbocsátod - hangja már megint irritáló és gúnyos, ami először is kihozott a sodromból, azóta pedig csak érzékenyebb lettem. Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni rajta, egyszer úgy érzem, őszintén beszél, máskor meg gúnyolódni kezd, mintha élvezné, hogy felhúzhat a plafonra, épp mint odakinn is a többiek, csak baleknak néz, akin jót lehet röhögni. Jó, hát ha te így, akkor én is így, én is elő tudok húzni a tarsolyomból egy csomó személyesebb információt a múltadból, hiszen centiméterről centiméterre áttanulmányoztalak!
- Ezentúl Suke-channek foglak hívni, ha nem gond - áll fel, itt az ideje visszavágni, "válaszom" nem hosszú, de mar.
- Nem akartál öngyilkos lenni, mikor megölted őket? - telibe talált azt hiszem, mert nem néz rám. - A szüleid meggyilkolása után tudtál aludni azzal a tudattal, hogy Isten legfőbb szabályainak egyikét, méghozzá az ötödiket, miszerint: Ne ölj!, megszegted?
- Öngyilkos akartam lenni, és utána vagy egy hétig nem is aludtam - kezd bele, hangja olyan gyámoltalan, hogy tarkón vág. Én már megint túl szigorú voltam, ahelyett, hogy megpróbálnám megérteni. - Enni is, inni is csak alig-alig ettem és ittam. Ha tükörbe nézek, még most is látom őket az üvegben, méghozzá a hátam mögött... - ha kezet mosok, a lefolyóba folyó víz mellett látom a kezemről soha le nem mosható vérüket is. Mindig itt vannak velem, bennem... És néha... - csuklik el a hangja, az én szívem meg már egész megrendült, nem akartam ilyen mély sebet feltépni. - néha tényleg megkérdőjelezem azt, amit te hitnek nevezel... Hiányoznak, és sajnálom őket, néha pedig örülök, hogy számukra már mindegy, és boldog vagyok, hogy jó helyen vannak. Van, amikor gyűlölöm és megvetem magam azért, amit tettem, bizonyos napokon pedig büszke vagyok mindenre, amit velük tettem...
Megrendít az arc, amely felém fordul, tele van szenvedéssel, olyan rejtett érzelmek törtek most felszínre, amelyeket más elől gondosan titkol, s valamiért engem választott, hogy megmutassa valódi önmagát. Most olyan, mint egy magára maradt kisgyerek a sötét erdő mélyén, eltévedt, fázik és tele van félelemmel. Szüksége van a segítségre, és tőlem várja, viselkedjen bárhogy, tőlem várja a csodát: " És azt is tudod, hogy neked kell megváltanod?"
Határozottan állok fel, és lépek mellé, gyors, de kedves mozdulattal törölve le a könnyeket.
- Az ember sokszor elveszti a hitét. Mindenkivel előfordul, még az olyan erős elhivatottsággal rendelkezőkkel is, mint Isten szolgái, nem egy próféta próbált elmenekülni sorsa elől, mert félt, kétségek gyötörték. Az ember akkor hasonlik meg a legkönnyebben Istennel, mikor úgy érzi, megcsalta, és képtelen a szemébe nézni. Mindenkinek, aki Istent keresi, keresztül kell mennie a pusztán, mivel a puszta megtapasztalása és Isten irgalmába vetett hitünk elmélyülése között szoros kapcsolat van - elgondolkodva emelem fel saját keresztemet, amelyet "szüleimtől" örököltem. - De Isten türelmes, és nem haragszik, olyan szülő, aki megbocsát, és ott vár a túloldalon. Ha hátat fordítasz, ha elszaladsz, ha megszakítasz vele minden kapcsolatot, akkor sem felejt el, aggódik érted, és megpróbál visszaterelni a helyes útra, s ha hazaérsz, könnyes szemekkel ismét a kebelére ölel. Nem hagy elveszni, ha van még valami, amit megmenthet benned. Isten még nem mondott le rólad, Damno, csak akarnod kell, és megtalálhatod a lelki békét - mosolygok rá. - Rám számíthatsz, amiben csak tudok, segítek majd - ekkor levettem a nyakláncom a nyakamból, a piros kereszt megremegett a levegőben, hogy aztán megnyugvást leljen új, ideiglenes tulajdonosa kezében. Ujjait saját ujjaimmal hajtom a kis tárgyra, mire fürkészőn pillant rám. - Ez egy igen fontos tárgy a számomra, enélkül sosem távozom, így nem kell aggódnod, mert akárhányszor rápillantasz, tudhatod, hogy én itt vagyok veled, neked. Nem kell olyan furcsa dolgokat művelned, mint az előbb - birizgálom végig saját állam ismét feltörő zavarom leplezve, ahogy visszaidéződik bennem ajkainak puhasága. De most már kifejezetten boldog voltam, hogy összeszedtem magam, és eljöttem, és hogy engedély nélkül tettem. Végre sikerült egyfajta kapcsolatot kiépíteni vele, egy bázist, ahonnan elindulhatok, egy biztos pontot, amelyet tovább lehet fejleszteni, míg végül talán képes leszek teljesen megváltoztatni az életről és halálról, és az abban betöltött szerepéről alkotott nézeteit.
Tekintete leheletnyi melegséggel telik meg, azonban hevesebben reagál, mint sejtettem. Immáron harmadszor sikerül cirka negyed óra alatt elérnem, hogy magához szorítson, épp csak most az arca nem az enyémmel szemközt pihen, hogy tekintetével és közelségével provokáljon, hanem a nyakhajlatomba fúródik, megtámaszkodva a vállamban, míg egyik keze a hátamra tapadva szorít meg, a másik pedig a nyakamat fonja félig körbe, és beletúr kócos seszőke fürtjeimbe. A melegség váratlan erővel önt el, amivel még mindig nem tudok mit kezdeni.
Lassan megköszörülöm a torkom: - Damno... azt hiszem... elég lesz... kérlek.. engedj el...
- Csak még egy kicsit - suttogja, mint egy szeretetéhes óvodás, mire sóhajtva megadom magam.
- De tényleg csak egy kicsit - felelem, végigsimítva nyugtatón a hátán, ezzel is bizonygatva, nem lesz semmi baj, minden rendbe jön.
S valóban, fél pillanat sem telik bele, s máris hallom, ahogy a fülembe súgja - Ideje menned - de ennyivel nem éri be, ahogy első találkozásunkkor is tette, most is beleharap a fülembe, ami most is ugyanúgy vörösre festi az arcom, mint akkor. Aztán faképnél hagy, mint holmi szeszélyes macska a gazdáját. Egy darabig még állok, utána bámulva, de hiába, nem tudom kiolvasni a fejéből, mi is folyik odabenn.
* * *
Alig jön álom a szememre, az is zavaros. Riadtan ébredek, felkapcsolva a kis villanyt az ágyam mellett. Nem megy, képtelen vagyok aludni. Most, hogy ismét a szobámban vagyok, démonok kísértenek, üveges tekintetek, vér, földre forduló belek és belsőségek, és a meleg. Ami a leginkább kísért, az egyértelműen az a biztonságot adó meleg, ami űrt rajzol a lelkembe. Lassú mozdulatokkal ülök fel az ágyban, és körbefonom kezeimmel a térdeim, azokat a mellkasomhoz húzva. Tekintetem a feszületre függesztem: Mondd Jézus, de éreztél ehhez hasonlót, mikor kételyek gyötörtek kinn a pusztában, mikor az ördög megpróbált elcsábítani téged, Isten egyetlen fiát? Vonásai ellágyulnak, egész olyan, mintha megfeledkezett volna önnön szenvedéseiről, s rám villantana egy biztató mosolyt. Nem vagyok Isten fia, abban az értelemben nem, ahogy ő, az én démonjaim másfélék, de ugyanolyan fontosak, mint az övéi voltak. Mosolya biztató: Ha igazán figyelsz Isten szavára, tudni fogod, merre menj tovább! Visszamosolygok rá, az én mosolyom fáradt és fakó, de hálás. Uram, te is megengeded magadnak nagy ritkán, hogy egy-egy bárányod kiemeld a többi közül, és egy kicsit, de csak egy egészen kicsit jobban szeresd, mint a többit, mert szüksége van rá, talán nem olyan nagy bűn, hogy így érzek vele kapcsolatban, számomra ő a kiválasztott, egy olyan küldetés, amely egy egészen kicsit, de csak egy egészen egészségesen kicsit fontosabb, mint a többi...
* * *
Ismét a napi rutin. Shikyo szerint elsietem, de tudom, csak akkor tudok ismét teljesen talpra állni, ha visszatalálok a régi önmagamhoz, ha visszatalálok ahhoz a kezdeti feladatözönhöz, amelyet odahagytam, mert beleestem az ördög ármánykodásának csapdájába. Most azonban egész más hajtott. Most minél előbb végezni akartam azzal, ami a kötelességem, hogy utána foglalkozhassak azzal, ami a hobbim. Önzőség? Lehet, de szüksége van rám, és érzékeltetnem kell, hogy tudom, és valóban segítő szándék él bennem. Már csak a felmosás maradt hátra a könyvtár helyretételéből, a szorgos kezek, amiket kaptam, valóban hasznosnak bizonyultak, főleg, mióta az az eset történt. Sokszor kaptam magam azon, hogy kiveszik a kezemből a nehezebb dolgokat, és szinte óvnak a széltől is.
Shikyo elmesélte, hogy a pletyka, miszerint távozom, futótűzként terjedt el a börtön falai között, és mindenkit lehangolt, nem akarták, hogy elmenjek, mert ezen a lehangoló helyen én jelentettem nekik az üde színfoltot. A "beavatási játék" része volt csupán, hogy állandóan ugrattak, s ezzel voltaképp szeretetüket fejezték ki. Most azonban megváltozott a státuszom, féltet kincs lettem. Bár rám nézve kevésbé volt hízelgő, de eszményített angyaluk lettem, olyan elérhetetlen, mint számukra a szerelem, mégis, olyan közeli, mert szerethettek, kényeztethettek, még ha csak plátói szinten is. Nem túl hízelgő olyan idolnak lenni, akit mindenki meg szeretne szerezni, de tudják, hogy elérhetetlen vagyok, ezért már az is megtiszteltetés számukra, ha rájuk mosolygok, vagy egy-egy kedves szót szólok hozzájuk. Zavarba ejtő, hogy papként egész plátói háremem van... Nem is nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel, de a pirulásaim, és a nyilvánvaló zavarom csak még aranyosabbá tett... Még zavarba ejtőbb, hogy azért váltam tabuvá, mert hozzá kötöttek: az Angyal az Angyalé...
Már négy nap is eltelt azóta, hogy eljutottam volna hozzá. Szégyelltem, de a munka egész belepett, annak ellenére, hogy mindenki rengeteget segített. Most azonban felszabadultan, azzal a tudattal léphettem be hozzá, hogy immáron könnyebb lesz, és sokkal több időm marad, mint eddig volt. Ugyan nem sikerült elérnem, hogy teljesen szabadon legyen, de most nem kötötték szorosan a falhoz, csupán a kezeit bilincselték a jól ismert fali szerkezethez, amelyek "pórázon" tartották, de volt mozgástere. Szemei mégis vádlók.
- Sajnálom, hogy eddig nem tudtam jönni, de minden erőmmel azon dolgoztam, hogy ezentúl sokkal több időm legyen, és juthasson belőle minden nap neked is - hajtom le a fejem, mint a gyermek, aki bocsánatért esedezik. - Hoztam neked valamit, mikor megpillantottam, azonnal rád gondoltam - léptem be a bűvös, bilincsek által megrajzolt határvonalon belülre, és egy könyvet nyújtottam át neki. A könyv egy férfi kalandos utazásairól mesélt, s a lényege a változás, a felnőtté, éretté válás; a hosszú úton, amit bejárt, a férfi sok megpróbáltatás közepette megtalálta önmagát, s élete nyugodt mederben végre révbe érhetett. - Remélem, legalább beleolvasol, nem igazán ismerem az ízlésed. Így olyat választottam, amely szerintem lebilincselő, és illik hozzád. Nekem nagyon tetszett, mikor régen olvastam. A múltkor egyébként udvariatlan és figyelmetlen voltam. Nem válaszoltam egy kérdésedre: ha szeretnél, hívhatsz Suke-channak - hiába, azonnal nosztalgia önt el, ha ezt a nevet hallom, pedig az ő szájából egészen másképp hangzik, mint Kyou atyáéból. Nem meglepő, apásan csak Kyou atya képes kiejteni ezt a nevet. - Másrészt gyónni szerettél volna, most bőven van időm, hogy meghallgassam, ha még mindig szeretnéd.
|
| Konancica | 2010. 07. 30. 19:46:53 | #6428 |
 Karakter: Damno
Megjegyzés: Damno Sukejironak
Mikor a szobához érnek az őrök, mozgásukat és kiáltozásaikat érezve a fiú még inkább nekem simul apró, törékeny kis testével. A nyomorult még mindig sír és reszket, engem egyre szorosabban és görcsösebben szorongatva. Nem zavar, hogy ennyire rám csimpaszkodik; főleg azért nem, mert Ő az, aki ezt teszi. Most már bizonyos, hogy sokkot kapott; és ölelésemben próbálja megkeresni a kiutat. Most én vagyok neki a kis mécses a sötétségben, ami távol tartja a pokol és az árnyvilág valamennyi rémségét. Nem mozdulok, noha megtehetném. Azt szeretném, ha kicsit megnyugodna. Legalább egy picit, mert előbb- utóbb az őrök el fogják ráncigálni a gyengélkedőre, engem pedig visza a cellámba. És nem szeretném, ha addig a sötétség borzalmai összetörnék. Bármennyire erős is valakinek a hite, nem hiszem, hogy ez most bármennyit is jelentene ebben a szituációban. Össze van zavarodva, retteg. És ez még csak a kezdet. Az ilyen sokkok után az emberek igencsak sebezhetővé válnak. Vannak, akik sosem tudnak felépülni az őket ért trauma után, de valami azt súgja, hogy ez a fiú képes lesz rá. Ha teljesen nem is, de legalább nagyjából rendbe fog jönni. A hit csak a feldolgozáskor tud segítséget nyújtani. Tudom, mert mikor megöltem a szüleimet….először öngyilkos akartam lenni. Azok, amiket tettem és láttam….iszonyatosak voltak. Majd beleőrültem a tetteim súlyába, de Isten akkor sem hagyott magamra. Végig ott volt, és segített túllépni rajta. Az emlékeimben a mai napig ott élnek ezek az emlékek, de már képes vagyok érzelem nélkül gondolni rájuk. Neki is segíteni fog Isten. Tudom, mert ő ilyenkor senkit sem hagy magára.
A fiú tehetetlen, görcsös viselkedése egy szempillantás alatt foszlott semmivé, mikor az őrök megindultak felénk. Átkarolta a nyakam, és teste teljes felületével engem takart az őrök elől.
-Ne, kérem!- kiáltja kicsit későn, mert az őrök kezei már visszavonhatatlanul megindultak. Pár ütést kap, mire az őrök kissé ijedve, szerencsétlenül meghátrálnak. Idegesen felmordulok, készen arra, hogy ha szükséges, elhárítsam a fenyegetést. De erre nincs szükség, ahogy a fiú az még cincogós, de a körülményekhez képest elég határozott hangon a tudtomra adja:
- Nyugodj meg! Kérlek, hagy abba! Kérlek, Damno, kérlek!-könyörög , hogy ne bántsam őket. Ha ő nem érzi őket fenyegetésnek, akkor fölösleges kiütnöm őket. Ennyire félne attól, hogy másokat is megölök? Azt hinné, bántanám azokat az őröket, akik nekem semmit sem ártottak? Ennyire….primitívnek néz? Nem vagyok állat, és igen is tisztában vagyok az emberi élet nagyságával és fontosságával. Az őröket csak annyira bántottam volna, hogy ne tudják a fiút megtámadni. Legfeljebb leütöttem volna őket, és kész. Nem szoktam ölni fölöslegesen. Ha ölök is, akkor is csak jó indokkal a hátam mögött. Kicsit megsértődöm a kérlelő mondatokon. Nyugodjak meg….olyan nyugodt vagyok, hogy ha ennél is jobban az lennék, akkor már egy temetőben feküdnék…. Különben sincs szükségem a szavaira ahhoz, hogy lehiggadjak, mert tudom irányítani és visszafogni az érzéseimet. Ha az őröket meg akartam volna ölni, már halottak lennének. Ezt neki is tudnia kell.
Kibontja magát a karjaimból, és elég bizonytalan, instabil mozdulatokkal remegő lábaira nehezedik, és feláll. Kissé mintha zavarban lenne amiatt, hogy őt nézem. No lám csak, kezd magához térni….már biztosan kiszúrta, hogy csak a kabátom takarja a testét. A csodaszép testét…
A száját szólásra nyitja, mikor beront az igazgató, és vállainál fogva megragadja az atyát, miközben fegyveresek tucatjai nyomulnak be, és szegezik rám a fegyvert remegő kézzel. Én csak nyugodtan térdelek a földön, a fegyveresekkel mit sem törődve. Az igazgatót nézem, és a karjai között tartott fiút.
- Ne hagyja, hogy bántsák, uram...-kéri sápadtan, halkan suttogva. Olyan halkan mondta ezt az egészet, hogy a mondat felét a szájáról kellett leolvasnom. A nagydarab, idősebb férfi jelez a fegyvereseknek, hogy ne tegyenek semmi ostobaságot, ha csak én nem viselkedem megfelelően.
- Mi történt, atyám? – kérdezi meg a férfi határozott hangján a fiút, aki épp a kabátomat húzogatja magán össze. Csak nem fázik? Meglehet, hisz az adrenalin és a sokk sem fűti sokáig a kis testét, főleg ha még a ruházata is híján van…
- Az egész az én hibám...-kezd bele a kissé vontatott magyarázkodásba, mikor felemeli a kezét, és egy kissé eszelősre sikeredett, sírós nevetés hagyja el a száját. Úgy látszik, kezd kissé az agyára menni a sokk….eddig az agya a nemkívánatos részletektől megfosztotta, de most kezd az agya visszaállni a normális üzemmódra, és ijenkor szokott az emberek agyáig ejutni a komoly felismerés, hogy mi is történt…
Villámgyorsan a hátának simulok, egyik karommal a derekánál tartva, másikkal pedig puha bőrét érintve felemelem kis állát, hogy mindenkit jól lásson.
- Kis híján megerőszakolták mondom mindennemű érzelem nélkül - De Isten nem hagyja, hogy szolgáit bemocskolják holmi férgek.
Miután az utolsó szó is elhagyja a számat, ő összerezzen, és eltaszít magától, amitől kishíján összeesik. Szerencsére az igazgató résen van, és elkapja Sukejiro-t.
- Ők is emberek voltak, emberek! Nincs jogod felettük ítélkezni és kioltani az életük. Ehhez egyedül Istennek van joga! Egyedül Istennek! Ne akarj se az ő, se az én nevemben igazságra hivatkozni! Miattam... nem lett volna szabad... miattam nem...-de a mondatot nem tudja befejezni. Az igazgató is reagál a fiúból kitörő érzelmekre, és beinjekciózza. Hümm….nem tartja a tisztaságát annyira, hogy másnak baja essen miatta. Ez a mondat teljesen úgy hatott, mintha a drága egy kissebmértékű kissebbségi komplexusban szenvedne. Node félre a pszichológusi érzékekkel.
- Csak nyugtató.- jelentki ki teljes nyugodsággal az igazgató. A fiú rohamosan fáradni kezd, majd elveszti az eszméletét, de előtte még pár szó elhagyja a száját:
- Ne bántsák... kérem...-mondja elhaló hangon, majd elterül az igazgató karjaiban.
Az igazgató rám néz, majd biccent a fegyvereseknek, hogy vigyenek el, és kissé tompítsák a vadságomat. ukejirot a karjaiba veszi, majd elinul felé kifelé.
- Sommers-sama! –kiáltok az igazgató után, aki visszapillant rám.
-Mit akarsz, Damno?
-Csak annyit, hogy szüksége lesz orvosi ellátásra, és egy pszichológusra. Ne merészelje ezt megtagadni tőle- biccentek a karjaiban tartott fiú felé. Ez részemről inkább volt fenyegetés, mint kérés. Tudja, hogy ha ezt nem teszi meg, amint alkalmam lesz rá (amiből mindig van elég) le fogom vadászni. És az neki roppantul hosszú, és fájdalmas véget fog jelenteni. Kelletlenül biccent egyet, majd elmegy. Engem pedig visszavezetnek a cellámba, ahol felkötnek a falra, és belémnyomnak egy adag nyugtatót.
*****
Egy vörös erdő....minden egyes levél olyan vörös, mintha friss vérrel locsolták volna meg. A földet nem látom a ködtől, mely térdig ellepi a talajt, eltakarva ezzel a köd alatt lévő dolgokat. Valami azt súgja, hogy jobb, hogy nem látom, mi van a lábam alatt. Lépek egyet. Halk reccsenés, nyálkás, sikamlós dolog ér meztelen lábamhoz. Magamra nézek: mesztelen vagyok. Minden ruha, álarc és felület nélkül, ami titkaimat eltakarná. Ez ÉN vagyok. Minden titkommal és félelmemmel együtt, miket rajtam és az Atyán kívül senki sem tud. Most mégis itt vagyok. Mint egy nyitott könyv, gyámoltalanul, kiszolgáltatottan…gyengén. És egyedül. Körbenézek: mindenhol vérvörös lombok és fekete ágak végtelenje….
Valami zajt hallok a talaj felől, majd egy pillanat múlva éles fájdalmat érzek a lábamban. A földre zuhanok, majd kúszni kezdek előre, ahol egy pillanatra fény látok. A fény azonban nem vár meg, hanem egyre távolodik.
-Várj- kiáltok utána, majd magamat a földről összekaparva kezdek el rohanni.De hiába futok, botladozok rengeteget, a fény eltűnik…Én pedig magatehetetlenül, lidércekkel körülvéve esek a földre, szemeimből patakokban folynak a könnyek….
Elment…egyedül vagyok itt, a sötétben…önmagammal….
-Ő az egyetlen, aki megválthat!- hallok emg egy mély, szeretetteljes hangot.
-Isten…?-kérdezek vissza.
-Ha a Teremtődre gondolsz, igen, én vagyok az. Tudnod kell, hogy csak Ő válthat meg….Sukejiro az utolsó esélyed…
-Tudom, Istenem…
*****
Üvöltözve, izzadtan kelek fel. Szememből folynak a könnyek, egész testemben remegek. Ilyen…még sosem fordult velem elő.
Összekuporodom a földön, méghozzá a sarokban. Szorosan átölelem a lábaimat, és elkezdek lassan ringatózni, egészen addig, míg el nem alszom….
Délután kelek fel, a sarokban….az őrök az ételt a földön hagyták, de egy még most is figyel a cella túloldaláról.
-Mennyi az idő?- kérdezem emg tőle az időt.
-Dél van, Angyal. Hogyhogy eddig aludtál?
-Ez hosszú, Nick.
-Edd meg az ételt, hogy elvihessem. Már teljesen kihűlt.
Végül nekiállok, és megeszem, majd kiadom a maradékot Nicknek.
-Van egy rossz hírem.- Ááá…ez már rosszul kezdődik. Mi lehet az, ami nekem is rossznak minősül. Óóó,neee….
-Sukejiro atya….lehetséges, hogy elmegy. Vagy legalábbis a pletykák szerint.- Te jó ég! Uram Atyám!....Az…az nem lehet. Ha ő elmegy…ahogy a látomásomban Isten is mondta…..”Ő az egyetlen, aki megválthat!”- hallom Atyám szavait visszhangzani a fejemben. De ha a fiú elmegy, akkor én…..Akkor lőttek a megváltásomnak. Pedig ez az egyetlen esélyem….csakis Ő…csakis Sukejiro segíthet…..
Már a gondolatmenet kezdetén lesápaszt ez az egész. Elmegy…..azt nem szabad megengednem!
-Ha megkérhetlek, nézz utána, rendben? TUDNOM KELL, hogyan dönt. Ha elmegy, annak a pontos időpontját tudnom kell.
-Nem akarod, hogy elmenjen?
-Ez bonyolult. A megváltsom a lényeg.
-Hát, azt nem kéne hagyni, hogy elússzon.-néz rám kissé szomorúan. Nick az egyik „rajongóm”. Vallásos - de tényleg, nem csak játssza az eszét-, és némi készpénzért még kiengedni sem tétováz. Párszor már kiengedett, azóta kész milliomos…
-Hát, nem szabad hagynom. Ha elmegy, viszont végem van…
-Rendben van, Angyal, ráállok az ügyre- néz rám egy enyhe mosollyal az arcán. Elveszi a tányért a kezemből, majd elsétál.
Amint elmegy, magamba roskadok. Ha kell, a fél börtönt bedarálom. Ha nagyon muszáj, túszul ejtem; és elrabolom a fiút. Bármit megteszek, hogy itt maradjon. Remélem, nem lesz szükségem ezekre a mocskos eszközökre, hogy itt tartsam. Valami azt súgja, hogy maradni fog. Remélem, hogy igazam lesz….
*****
Végül pár nap múlva visszajön Nick a cellámhoz.
-Megtudtam, jelenleg hogy áll a fiú.
-Ne kéresd magad, Nick, bökd már ki!- üvöltök rá idegesen. Ha az ember két napja minden egyes percben ezen töri a fejét, előbb-utóbb idegbeteg lesz. Nálam még ilyen sem volt, hogy legszívesebben öltem volna a válaszért. Ez a fiú…előbb-utóbb kikészülök tőle. Lehet, hogy ez lesz a nagy megváltás: szívizomgörcsben fogok meghalni. Remélem még a diliház előtt Istten színe elé járulhatok majd…
-Jól van, mondom. Sokat gondolkozott , de most úgy látszik a hite erőt vett rajta, és úgy döntött, hogy marad. –Istenem! Életemben nem könnyebbültem meg úgy, mint most….egy hoszú, nyugodt sóhaj hagyja el ajkaimat, majd nyugodtan leülök az ágyam szélére. Hirtelen újra nyugodt lettem, mintha csak kifújták volna belőlem az eddigi idegességet.
-Ja, és még valami. Holnap be fog látogatni hozzád.
*****
A tegnapi nap volt életem legjobb híreivel megtöltött napja, de a mai nap mégiscsak más. Eljön hozzám, és végre fogok tudni vele négyszemközt beszélni….ennél jobb nem is lehetne! Főleg, hogy Nick tájékoztatott róla, hogy külön megkéri az igazgatót, hogy ne kelljen felkötni engem a falra. Ez igazán…megindító.
Már órákkal a Nick által mondott időpont előtt fenn vagyok, kiterrorizáltam magamnak pár lapot és rajzolóeszközöket. Most pedig nekiállok, és lerajzolom azt a helyet, ahol a látomásomban voltam. Több, mint öt rajzot készítettem, mire szólnak az őrök, hogy menjek ki a kertbe. Ez eléggé furcsállom, de végül kimegyek a kicsi, növényekkel telepakolt helyre. Szeretek itt lenni, a növények és az itteni friss levegő kellemse, nyugtató hatást gyakorol rám. Általában. Mert most minden vagyok, csak nyugodt nem. Egyre emelkedik a pulzusszámom, a légzésem sem nevezhető normális tempójának. A mellkasom fel-alá jár, megállás és lassabbodás nélkül. Hallom, amint belép valaki a cellámba. Minden érzékem azt súgja, hogy Ő az. Beállok az egyik nagyobb növény mögé, hogy ne láthasson. Látom, amint kissé bizonytalan léptekkel elindul a kert végébe, kezében azzal a kabáttal, amit azon a csúnya estén terítttem rá, mikor nem volt már rajta ruha. Olyan…csodaszép volt akkor. Most is olyan kis különleges, de ruha nélkül…egészen más hatást kelt.
Mikor kissé elgondolkozik, megfogom a vállánál fogva, és nekinyomom a falnak. Orraink szinte érintkeznek, magamon érzem kissé ijedt, bizonytalan légvételeit, mikor befogom a száját. Kétségbeesett szemekkel néz rám, meg se mukkan. Kezével kissé felemeli a kabátomat, mikor megkérdezem:
- Minek jöttél ide?- lehelem szép arcára a kérdést. Kissé szerencsétlenül néz rám, főleg, mivel noha várom a választ, még mindig befogom a száját. Végül hagyom, hadd beszéljen.
Megköszörüli a torkát, majd kissé halkan belekezd- Csak vissza akartam hozni a kabátot, megköszönni; és beszélni veled….
Hmm…beszélni? Csak nem a múltkori estéről?....
-Szívesen-veszem el tőle a kabátot, és engedem el a faltól. Kiveszem a zsebből a pengét, és kinyitom a keresztet, majd vissza is rakom bele. Ránézek, még mindig ott áll.-Miről szeretnél beszélgetni?-nézek rá komolyan.
-Sajnálom, hogy úgy rádordítottam múltkor….én….nem kellett volna. Még meg sem köszöntem, amit értem tettél.- néz rám kissé hálásan. Ahogy látom, egy kicsit még mindig odavan, de ez nem csoda. Nem egy hét alatt szoktak rendbejönni az ilyen sérülések…
-Nem tartozol semmivel. Már akkor is megmondtam, hogy Isten nem hagy magára senkit. Ő küldött oda. Ő akarta, hogy segítsek. –nézek rá komolyan.
-Tudom…-suttogja halkan.
Újra közel megyek hozzá, és nekinyomom a falnak.
-És azt is tudod, hogy neked kell megváltanod?- ajkaink csak pár miliméterre vannak egymástól.
-Igen-suttogja válaszként, mire én egy apró, pehelykönnyűségű csókot lehelek ajkaira, majd ellépek a döbbent fiútól. Teljesen lesápad, de pár másodperc csöndes álldogálás és gondolkozás után visszanyeri a színét.
-Gyónni szeretnék, ez lehetséges lenne?- nézek rá megint a szokásos, érzelemmentes arckifejezésemmel.
-Hát persze- ül le a virágok közé a földre. Pont egy olyan virág mellé, aminek rózsaszín virágai pont pár napja nyíltak ki. Olyan gyönyörűen kihangsúlyozzák a szép kis pofiját….észrevehette, hogy elkalandoztam, mert rákérdezett, hogy minden rendben van-e.
-Igen, hát persze, Suke-chan- mosolyodom el ördögien, látva a falfehér ábrázatát. Nick mondta, hogy egyszer kihallgatta egy beszélgetésüket, amit egy pappal folytatott a fiú, és az az idegen pap hívta így. Hümm…úgy látszik beletaláltam, mert igencsak meglepődött. Enyhe rettegést látok megcsillani a szemében.
-Ezt meg…honnan tudod?-kérdezi kikerekedett szemekkel, és remegő hanggal.
-És mondd csak, Kyou atya hogy van?- na, ez viszi a pálmát, mert most már tényleg sikerült kiakasztanom.
-Ööhmm…ő….ő…én…én..
-Bocsánat, kissé kutakodtam utánad, remélem megbocsátod- szólok hozzá mézes-mázas hangon, amitől látom, hogy kirázza a hideg. Jaj, nem kéne ilyen kis gonosznak lennem, végülis rajta múlik, hogy meg leszek-e váltva, avagy sem…-Ezentúl Suke-channek foglak hívni, ha nem gond.-állok fel a helyemről. Odasétálok az egyik állványhoz, és megszagolom az ott növő virágokat. Úgy látszik valamelyest összeszedi magát a fiú, mert elég rendesen visszavág:
-Nem akartál öngyilkos lenni, mikor megölted őket?-kérdezi most már határozottabb hangon. –A szüleid meggyilkolása után tudtál aludni azzal a tudattal, hogy Isten legfőbb szabályainak egyiket, méghozzá az ötödiket, miszent ne ölj, megszegted?
Nem nézek rá, neki háttal állva válaszolok:
-Öngyilkos akartam lenni, és utána vagy egy hétig nem aludtam. Enni is inni is csak alig-alig ettem is ittam. Ha tükörbe nézek, még most is látom őket az üvegben, méghozzá a hátam mögött….ha kezet mosok, a lefolyóba folyó víz mellett látom a kezemről soha le nem mosható vérüket is. Mindig itt vannak velem, bennem….És néha….-itt elcsuklik a hangom- néha tényleg megkérdőjelezem azt, amit te hitnek nevezel… Hiányoznak, és sajnálom őket, néha pedig örülök, hogy számukra már mindegy, és boldog vagyok, hogy jó helyen vannak. Van, amikor gyűlölöm és megvetem magam azért, amit tettem, bizonyos napokon pedig büszke vagyok mindenre, amit velük tettem….
Végül megfordulok, hadd lássa az arcom. Hadd lássa azt a két könnycseppet, amik végigfutnak az arcom egy-egy felén. Hadd lássa azokat a démonokat és lidérceket, amik engem györötnek. Hogy megérthesse a szememben lévő kegyetlenség mellett a fájdalmat is….
|
| ef-chan | 2010. 06. 15. 14:32:48 | #5478 |
Karakter: Sukejiro (Damnonak)
Hangos nevetésben tör ki, mire dühösen felfújtam magam. Mi olyan roppant szórakoztató rajtam? Halálosan komolyan gondoltam minden egyes szót.
- Te biztos nem katona vagy? - kérdezi, mire már felelném is, hogy nem, de több illem szorult belém annál, hogy félbeszakítsam valakinek a mondanivalóját. - Ez nem háború. Én nem csatázom veled... - persze, felelném megint, de most sincs rá lehetőségem, azonban a gondolat erős: bár nem konkrét háborúról van szó, az emberek igen is harcolnak saját pozícióikért, és amíg az meg nem szilárdul az új ismeretségben, nem nyugszanak, próbálgatják lehetőségeiket, puhatolóznak, meddig mehetnek el. - legfeljebb néha szórakozom - gondolatban ismét kommentáltam egy NÉHA?! felkiáltással. - Itt nincs győztes meg vesztes, csak te... - pillant mélyen a szemembe visszahőkölésre késztetve, mintha csak rám ordított volna, hogy hátrább az agarakkal. - és én - fejezi be a gondolatot, csak nyelni tudok egy aprót. Istenem, add, hogy ne vörösödjek el már megint! - És ha már itt tartunk - töri meg a bűvkört, amiért hálásan elrebegek magamban egy imát. -, lehetne egy kérésem?
Meglepődve pillantok rá, meg is feledkezem arról, hogy pár másodperccel ezelőtt még mennyire kellemetlenül éreztem magam, és a lehető legőszintébben vágom rá: - Persze, mi lenne az?
- Elvettek tőlem egy nagyon fontos tárgyat, és nagyon örülnék neki, ha elintéznéd, hogy visszakapjam.
- Mi lenne az a tárgy? - vonom össze a szemöldököm. El tudom képzelni, mi lehet ennyire fontos: egy csontozókés? Netán egy méretes balta?
- Egy számomra igen nagy érzelmi értékkel bíró nyaklánc - ajkamba haraptam szégyenemben. Előítéletes voltam... Uram, vétkeztem... Hogy ellensúlyozzam magamban ezt az érzést, már el is határoztam, ha törik, ha szakad, visszaszerzem neki ezt a láncot. - Ha a lánc nincs is meg, az nem baj - folytatja. - A rajta levő kereszt a lényeg. Még a szüleimtől kaptam, és idebent elvették, mondván, hogy nem tarthatok a cellában semmi hasonlót. Ez az utolsó emlék tőlük. Vissza tudnád szerezni nekem?
Teljesen elérzékenyültem, miközben hallgattam, s gondolataim önkéntelenül is a saját keresztem körül kezdtek forogni, s bár én nem ismerem a szüleimet, tudom, mennyire az ember szívéhez nőhet egy tárgy azért, mert valaki fontostól kapta, akire mindig is emlékezni akar. S hiába jutott eszembe, hogy ez a fiú volt az, aki eltette láb alól a saját családját, valahogy ez mégsem ébresztette fel bennem ismét a gyanakvás lángját. Azt hiszem, szeretnék neki hinni.
- Csak egy egyszerű kereszt, semmi más. Onnan lehet könnyen megismerni, hogy súlyra igen nehéz. Tudod, mikor kicsi voltam, a szüleimtől kaptam a bérmálkozásom alkalmakor. Azért olyan nehéz, hogy, ahogy apa mondta: "Megtanuljam hordozni a saját keresztemet" - győzköd egyre kérlelőbb szemekkel. Olyannyira megnyílik előttem, amennyire senki más előtt nem lenne képes. Az agyam visíthatna, hogy ez csak színjáték, és van mögötte valami, de nem akarok ismét az előítéletek csapdájába esni.
- Ha neked ez a tárgy ilyen fontos, megpróbálhatom visszaszerezni neked - mosolygok rá határozottan. Bár neki nem ígértem meg, magamnak igen, hogy ha törik, ha szakad, örömet szerzek neki azzal a kis kereszttel.
* * *
- Jó estét, uram, elnézést a zavarásért - lépek beljebb a börtönigazgató szobájának ajtaján.
- Miben segíthetek, atyám? - néz rám, és még mindig zavarba hoz azzal, hogy miközben magáz, és tiszteletteljes megszólítással illet, valójában nem néz egy kölyöknél többnek.
- Egy kérést szeretnék közvetíteni, ami, úgy vélem, teljesíthető apróság - vezetem be mondanivalóm direkt a saját módszereit bevetve ellene, legyünk mézesmázosak, ha ezt szeretné.
- Miről lenne szó? - ül vissza a helyére, s invitál, hogy foglaljak helyet, ahogy megteszem, az asztalra támaszkodva hajol incselkedően közelebb.
- Az egyik rab szeretné visszakapni a szüleitől örökölt kis keresztjét, amely egy láncra van fűzve. Számára fontos, és ezzel az aprósággal nem csak boldogabbá, de sokkal nyugodtabbá is tehetnénk, amennyiben teljesítjük a kérését - adom elő a kérést, és egy cseppet sem hazudtam, épp csak elhallgattam, kiről van szó. Ám nem úsztam meg.
- Ki ez a nyavalygós rab, aki rögtön az egyház csuháját rángatja, ha valami nem kóser? - azt hiszem, cseppet felbosszantotta ez az aprócska tény. Mármint, hogy megjelenésemmel már követelőznek is.
- Damno az, uram - felelem szemrebbenés nélkül. Az ő szemöldökei azonban feljebb kúsznak a meglepettségtől.
- Pont neki teljesítsek bármit is? - fűzi össze a mellkasa előtt a kezeit elutasító magatartást véve fel.
- Éppen azért kell őt megragadni valamivel, mert egyébként senki nem képes kordában tartani - felelem a lehető legnyugodtabban.
- Hallottam hírét annak, hogy még nem evett meg - kezd tegezni, s nem teljesen értem a hirtelen váltást, én mindenesetre megmaradok szigorú, de nyílt komolyságomnál.
- Úgy vélem, egyszerűen nem adtam rá neki okot, hogy bántson.
- Hmm... - morran fel halványan elmosolyodva. - Aztán nehogy csalódj benne, az ilyenekben nem lehet megbízni!
- Ezt vehetem igennek? - nézek rá könyörtelen tárgyalófélként, mire sóhajt.
- Ha mindent ilyen könnyedén megkaphatnál, a fejemre nőnél, amit nem hagyhatok, de ha rendbe teszed az irattáramat - mutat egy benti helységre. - megkaphatod.
- Rendben - nyújtom felé a kezem, s egyezségünket egy kézszorítással pecsételjük meg. Akkor még nem sejtettem, hogy akkora kupi létezhet egy irattárban...
* * *
Elcsigázottan lépek az igazgató elé.
- Uram, kész van - nézek rá, mire ő az órára néz, és különös fény kúszik a szemeibe.
- Két óra és negyven perc? Ezek szerint egész rend volt - jelenti ki, majd fejcsóválva a kezembe nyomja a keresztet, amely már az asztalán hevert. Elmosolyodva pillantok vissza rá hálásan, tudta, hogy állni fogom a szavam.
- Shikyo - szólítom meg titkárom, aki nagyban rendezkedik, az esti misét előkészítve. Már csak tíz perc maradt a kezdésig.
- Sukejiro atya, már tűvé tettem ön után mindent - aggodalmaskodik. - Mindent előkészítettem, remélhetőleg, ahogy kérte, volt amiben bizonytalan voltam, és nem szeretném ha miattam... - kezdene bele a panaszáradatba, de leállítom.
- Shikyo, minden rendben lesz, nagyon köszönöm. Szeretnék még egy szívességet kérni tőled, ha nem baj - széles mozdulatokkal rázza meg a fejét, jól kihangsúlyozva, hogy nem zavarja, és bármit megtenne nekem. Kicsit olyan, mint egy lelkes kiskutya, csupa jó szándék vezérli, és mindig megmosolyogtat. - El tudnád küldeni Damnonak ezt a kis csomagot, és elnézést kérnél a nevemben, amiért nem személyesen vittem el neki?
- Damnonak? Az Angyalnak? - kérdez vissza hüledezve, mire bólintok. - Ha..hai... - feleli megilletődve, de már nincs időm vele foglalkozni. Át kell vedlenem a miséhez. Így is frusztrál, hogy egy grammot sem tudtam készülni, és teljesen improvizálva kell megtartanom életem első önálló szertartását, az első önálló szentbeszédemmel együtt. Miről beszéljek ilyen környezetben? Ahogy elvonultam, immáron teljes mértékben a misén járt az agyam, semmi másra nem tudtam volna koncentrálni.
* * *
- A szentmise véget ért, menjetek békével! - zárom le a szertartást a megszokott szavakkal, és a hívek, bár nincsenek olyan sokan, de mivel kórusban zengik fel az "Istennek legyen hála" formulát, feltételezhetően mind vallásosak. Legalább is nem először voltak életükben misén. Ahogy zajongva elvonulnak, nagyot sóhajtva csukom össze a szertartáskönyvet, és elmosolyodom fáradtan rogyva le az egyik közeli székre.
- Sukejiro atya - lép mellém két fegyőr, én pedig kérdőn pillantok fel rájuk. - A mai beszéd, igen szép és elgondolkodtató volt - bókol az egyik, mire halvány pírral sütöm le a fejem elmotyogva egy köszönömöt. Még, hogy szép, arra sem emlékszem, mit hordtam össze-vissza, annyira izgultam.
- Tudnánk négyszemközt beszélni önnel? - kérdezi a másik, mire ismét rájuk emelem tekintetem meglepetten.
- Természetesen - felelem. - Az ajtóm mindig nyitva áll - küldök feléjük egy bágyadt mosolyt. Kicsit kivett belőlem már ez a nap, főleg, hogy utólag belegondolva, azt az egy szem almát ettem egész nap, amit a kórházi részlegen nyomtak a kezembe. - Miről lenne szó? - állok fel, de zavartan lesütik a szemüket.
- Lehetne tényleg négyszemközt, az ön szobájában? - kérdezi az egyik bátortalanul, mire elgondolkodom, vajon miről lehet szó.
- Nem látom akadályát - felelem, bár hangomból kiérződik az, hogy nem igazán tudom hova tenni a dolgot. - Ez esetben megkérhetem önöket arra, hogy segítsenek a kegytárgyakat visszavinni a szobámba? - készségesen bólintanak, így kezükbe nyomok egy-egy dobozt, és jókedvűen csicseregve vezetem őket magam után.
* * *
- Csak tegyék le valahova - mutatok a földre, a többi, még kicsomagolatlan cuccomra, miközben a kezemben levő ostyatartót és kelyhet az asztalra teszem, ahogy hátralépek, hogy megforduljak, az egyik őrnek ütközöm, meg is billenek, mire megragad. A szívem dobban két hatalmasat, ahogy hátam a mellkasának szorul, és ott alul valami indiszkréten nyom... Bár pap vagyok, attól még férfi, és legfőképp nem agyalágyult, elvörösödve kapcsoltam, hogy az bizony az ő...
- Elnézést... - rebegem riadtan, és ellökném magam tőle, de a karjai erősen fonódnak körém, és nem engednek.
- Gyónni szeretnék, atyám - susogja a fülembe. - Iszonytatóan kanos vagyok - nyal bele a fülembe, amelytől még jobban elvörösödöm, miközben a másik perverz kuncogásba kezd.
- Eressz el! - dörrenek fel, megpróbálva kiszabadítani magam a szorításból, ami sikerül is, ugyan a felsőm bánja, iszonytató hanggal reccsen fel az anyag.
- Ugyan, ne kéresd magad - menekülési kísérletem ott bukott meg, hogy a másik férfi is ott volt, és látszólag aktív résztvevő kívánt lenni az eseményekben, s megragadta a kezem. Erős rántást éreztem, amelyre kicsordult a könnyem, hiszen a csuklóm eszeveszett sajgásba kezdett a kellemetlen és durva erőhatásnak köszönhetően, s a következő pillanatban gyomorral fogtam az asztalt. Hápogva kapkodtam levegő után egy fél pillanatig, ahogy a felsőm maradéka is lekerült rólam cafatokban. Szívemet eltölti a rettegés, s mint egy csapdába esett állat, vergődök teljes erőmből, miközben az agyam vészriadót fúj: ez a két fickó Krisztus és az Úr színe előtt akar megbecsteleníteni!
- Hagyjatok! - sikoltok fel, ahogy a hideg penge a derekamhoz nyomódik, és érzem, az övem megadta magát.
- Na, ne kéresd magad, szépségem! - replikáz negédesen az egyik, az undortól szinte kiráz a hideg, de a másik mohó kijelentése megfagyasztja ereimben a vért: - Most a nadrágot!
- Ne, kérlek, engedjetek el! - kapálódzom könyörögve, de csak még erősebben szorítják a fejem és mellkasom az asztalnak. - Ne, ne, én ezt nem akarom! Segítség! Ne! Ááá! - könyörgöm, és szinte eszemet vesztem, ahogy a hűvös levegő csupasz bőrömhöz ér. Immáron semmi sem véd, semmi sem takar! Uram, kérlek, segíts! Nem hagyhatod! Nem engedheted, hogy egy szolgád bemocskolják, nem igaz? Nem hagyhatod, legalább ne a fiad előtt!
Felnyikkanok, ahogy az undorító ujjak a combomra fonódnak, és szinte visszhangzik agyamban a mondat: - Az enyémet kapja be előbb, te addig rakd seggbe a kicsikét.
Lehunyom a szemem, ahogy artikulálatlanul ordítok, könyörögve a becsületemért, és közben csak vergődöm erős karjaik között. Uram, hát valóban hagyod, hogy megtörténjen?
Váratlanul társul valaki vad szólammal keserű vinnyogásomhoz, s a combom felszabadul a szorítás alól. Mivel a szorítás is lazul, kihasználom a lehetőségem és felpillantok, de még nagyobb borzalommal találom szembe magam, mint ami eddig fenyegetett. Két üveges szempár tekint vissza rám a földről: a férfi természetellenesen félredöntött fejjel hevert a földön, s ahogy tekintetem feljebb tévedt, Damno citromsárgás, démoni szempárjaival találtam magam szemközt. Pórusaim kitárulnak a félelemtől, és lemerevedve, tehetetlenül remegve bámulom állatias külsejét, a mozdulatot, ahogy a kezeimet még fogva tartó férfi felé kap, és ahogy szanaszét fröccsen a vér, az arcomra is csapódik pár csepp, de az tette be végül a kiskaput, ahogy a férfi belső szervei és belei a földön placcsantak. Reszketve, patakzó könnyekkel bámulok meredten a férfire, akit hajánál fogva emel fel maga a Sátán, miközben fel sem fogtam, hogy a földre csusszantam összeroskadva.
- Kérj bocsánatot! - üvölt rá, de azt hiszem, csak én rezzentem össze, még mindig sokkosan a férfire bámulva, aki félholtan üvöltött és bőgött az élet elmúlásának elviselhetetlenül hűvös fájdalmától.
- Hadd halljam azt a bocsánatkérést, vagy a beleidből csinálom meg a vacsorám, te rohadék! - csatt! Ha lehet, még nagyobbra nyílnak szemeim, és még a lélegzetem is eláll, ahogy az arc a rúgást követően teljesen eltorzul. Csatt! A test ösztönösen összerándul, aztán még egyszer és még egyszer. Ajkaim kinyílnak, de képtelen vagyok megmukkani, pedig a szívem üvölt: Hagyd abba!
Végül megadja magát, üveghangon rebegi: - Kérem, atyám, bocsásson meg! Könyörgöm!
Tétován indulna meg a kezem, de iszonytató reccsenés metszi keresztül a levegőt, hogy aztán beálljon a dermesztő és rideg csend. Az agyam csődöt mondott, már nem látom könnyeim fátylától, mit művel velük, csak azt látom, valamiért a két férfihoz hajol, de nem akarom felfogni, az agyam kidobja az ingereket, mint holmi felesleges zajt, lényegtelen, irreleváns információkká minősítve őket. Csak arra eszmélek, a nagy fekete folt, mert csak ennyit láttam belőle, fölém tornyosul. Ajkaim kiszáradtak, remegve vártam a halált, mert most én jövök, minden bizonnyal én következem.
- Semmi baj, már itt vagyok - hangja olyan lágy, mint valami gondoskodó hősszerelmesnek egy romantikus filmben, mégis kiráz tőle a hideg. Minden izmom összerándul hisztérikusan, ahogy meleg testét hozzám préseli, és kezei körbefognak. Dermedten, lélegzetvisszafojtva várom, mit tervez, de ahogy nem történik semmi, csak puha anyag omlik a hátamra, a gesztust egész lényem átértékeli, hogy engedve merevségemből a mellkasába fúrva a fejem biztosítsak szabad eltávozást a bennem felgyülemlett feszültségnek, és keservesen sírni kezdjek erősen kapaszkodva belé.
Lábdobogásra, majd meglepett kiáltásokra eszméltem valamelyest. Agyilag még nem értem utol az eseményeket, csak reflexszerűen pillantottam fel, hogy még közelebb simuljak hozzá, ahogy a sok, szobába benyomuló ember végigpásztázott mindent s megállapodott tekintetük rajtunk. Épp ésszel nem, csupán a szív rejtelmeit figyelembe véve érthető meg, hogy a rend őrei elől épp egy többszörös életfogytiglanra ítélt, közveszélyesnek nyilvánított rab ölelésébe bújtam még szorosabban préselve magam meleg testéhez, még görcsösebben szorongatva felsőjét. Ha akart volna, csak az inge nélkül lett volna képes bármiféle akciót kezdeni, mert az bizony vékony ujjaim között maradt volna cafatokban. De nem mozdult semmi, még csak feléjük sem fordult, csak szeme sarkából figyelte őket.
A mozdulatlanság, a bénultság mint apró hártya, foszlott semmivé, mikor megindultak felénk, botjuk a magasba emelkedett, miközben mögülük újabbak tűntek elő fegyverekkel. A testemet uraló passzivitás hatalmas lökéssé változott, belesűrítettem mindent, ami belül őrjöngött és kavargott hatalmas kuszaságban, s a következő percben már egész testemmel takartam őt, amennyire csak képes voltam, s közben hevesen karoltam a nyakába.
- Ne, kérem! - kiáltottam közben, de már késő volt, nem tudták megfékezni lesújtó kezeiket, s a fájdalom úgy borította el a hátam és a vállam, mint az erdőtűz a száraz avart. Két ütés is eltalált, hogy aztán zavarodottan lépjenek hátra a "támadók". Ő alattam felmordult, és ha nem tartom erősen, teljes súlyommal ránehezedve, minden bizonnyal immáron végzett is volna a két közelebbi őrrel, de nem engedhettem, s nem is engedtem, s tiltakozásom sírós, de határozott hangomon is tudtára adtam.
- Nyugodj meg! Kérlek, hagy abba! Kérlek, Damno, kérlek! - ahogy a neve kiszalad a számon, minden mozdulata elhal, s bizonytalanul gyengítem a szorítást, hogy a szemébe nézhessek. Istenem, az arca olyan közel van, ráadásul így belegondolva, én, a kabátot leszámítva, teljesen meztelen vagyok! Ám most annyira sápadt vagyok fürkésző szemei miatt, hogy képtelen lennék elpirulni, csak kibontakozom az öleléséből, kerülve a durva mozdulatokat, s remegő lábakkal egyenesedem fel, hogy a berontók felé forduljak.
Már épp valamiféle magyarázattal akartam szolgálni, lassan szedve össze elveszett hangom és agyam darabkáit, amikor az igazgató rontott be, és nem törődve semmivel azonnal elém lépett, és megragadta mindkét vállam. Egy tucatnyi pisztoly és pár gépfegyver szegeződött azonnal a hátam mögé célozva.
- Ne hagyja, hogy bántsák, uram... - suttogtam színtelenül. Felemelte a kezét, hogy senki ne merjen meggondolatlanul cselekedni, majd hogy a mögöttem álló fiú is türtőztethesse magát, elengedett, de közben folyamatosan őt tartotta szemmel.
- Mi történt, atyám? - teszi fel tárgyilagos kérdését, mire ismét elönt a remegés, és fázósan húzom összébb magamon a kis kabátot.
- Az egész az én hibám... - felelem, egyik kezem az arcom elé emelem, és sírósan keserves kuncogást hallatok, talán az idegeim kezdik felmondani a szolgálatot? Váratlanul ismét melegség nyomul a hátamhoz, s Damno ismét átölel, mint valami védelmező angyal. Fogalmam sem volt róla, hogy csak a kezében levő pengét akarta a kabát zsebébe rejteni feltűnés nélkül. Én csak elkerekedett szemekkel hagytam, hogy ne hagytam volna, hiszen sokkal erősebb egyébként is, nem hogy egy ilyen helyzet után, mikor egész lényem csak korlátozott cselekvésre képes a még mindig dermesztő sokktól, a tagjaimba költözött rettegéstől. Egyik keze a derekam köré fonódott, a másik viszont az állam alá siklott, és megemelte a fejem, kényszerítve, hogy mindenkivel szembenézzek, s úgy szólalt meg mély hangján, a szavai nyomán felszabaduló levegő végigborzolta a tincseim, s az egész testem.
- Kis híján megerőszakolták - a szavak annyira gyilkosan kegyetlenek, a szívem szorul össze miattuk. - De Isten nem hagyja, hogy szolgáit bemocskolják holmi férgek.
A féreg szóra ismét bevillan a kép, ahogy a férfi fájdalomtól megrészegült arccal kér tőlem bocsánatot, s közvetlen utána a reccsenés... Rémülten tépem ki magam a karjaiból, és ellököm magamtól, miközben az erőkifejtéstől kis híján elesnék magam is, ha az igazgató nem kapna el. Elfogadom a segítséget, és támaszként használom erős karjait, miközben Damnohoz intézem meggondolatlan mondandóm, már az is feldühítette látszólag, hogy az igazgatóban megbízom, de szavaim még sötétebbé varázsolták a szemei mögötti gondolatokat: - Ők is emberek voltak, emberek! Nincs jogod felettük ítélkezni és kioltani az életük. Ehhez egyedül Istennek van joga! Egyedül Istennek! Ne akarj se az ő, se az én nevemben igazságra hivatkozni! - a könnyek ismét feltörnek, belém fojtanak mindent. - Miattam... nem lett volna szabad... miattam nem...
Apró szúrást érzek a vállamban, s mire felpillantok, minden homályossá válik.
- Csak nyugtató - búgja az igazgató gyengéden, utolsó erőmmel még az ingjébe kapaszkodom: - Ne bántsák... kérem... - aztán nem marad más, csak az önkívületlen bódulat.
* * *
Két nap telt el, két egész nap. Én még mindig a gyengélkedőn meredtem magam elé. Azóta kétszer kellett elmondanom, egyszer az igazgatónak, egyszer a börtönpszichológusnak. Mind a két alkalom ismét feltépte a sebeket, és megindította az érzelmek árját, de csak belül, kívülre képtelen voltam őket kommunikálni. Nem értheti két idegen, akik ráadásul messze állnak a hit rejtelmeitől. Mivel megtagadtam az evést, infúzióra kötöttek, és némi nyugtatót is kaptam. Mégsem tudtam másra gondolni, csak a két halott arcára. A hangokra, a hörgésre, a félelemre, s emésztett a bűntudat. Ha belegondolok az igazgató szavaiba, teljesen igaza van: bár nem tehetek róla, mégis az én hibám. Túlságosan is törékeny vagyok, mint egy lány, itt pedig mindenki férfi, csomó kiéhezett izomkolosszus. "Jobb lenne, atyám, ha elmenne" Csak ennyit kért, miközben kegyetlen mosollyal vizslatott, s borzolva az idegeim, végigsimított az arcomon. Direkt provokált.
- Sukejiro-san - Shikyo volt az.
- Tessék? - néztem rá erőtlenül, a lelkesedés, minden ami fűtött, összetört. Nem tudtam, mihez kezdjek, nem tudtam, mi lenne a leghelyesebb döntés.
- Telefonon keresik. Kyou atya az - nyújtja felém a kezét, hogy segítsen felállni, és kivánszorogni a készülékhez. Nem is kellett sokat ácsorognia, azonnal kipattantam az ágyból.
- Atyám? - szóltam bele a telefonba, mire a másik oldalon hatalmas sóhaj szakadt fel a középkorú férfiből.
- Sukejiro, megnyugtató hallani a hangod. Sajnálom, ami történt, az én hibám, nem lett volna szabad odaengednem, főleg nem egyedül - hangja megremeg a visszafojtott örömkönnyektől, még élek.
- Kyou atya - érzékenyülök el. -, nem az ön hibája. Túl felelőtlen voltam...
- Sukejiro, ne hibáztasd magad. Hívő ember vagy, az ajtód bármikor nyitva kell, hogy álljon mások előtt, de sokszor olyanok is belépnek, akik tele vannak sötétséggel, de nem hagyhatod, hogy eltántorítsanak a hitedtől, érted?
- Uram, előfordulhat, hogy Isten erőszakos megoldáshoz folyamodik? - kérdeztem hirtelen. Már egy ideje nyugtalanított, hogy jelenhetett meg ő csak úgy a semmiből. Hogy siethetett a segítségemre, mikor neki épp egy szigorúan őrzött cellában kellett volna kuksolnia.
- Sukejiro, Isten útjai kifürkészhetetlenek - feleli. De hallja, nem nyugtatott meg, így folytatja. - Gondolj a bibliai Szodoma és Gomora városára. Néha nincs más választás, mit példát statuálni. Kegyetlen, fájdalmas, de ha azt szeretné a nevelő, az Atya, hogy tanuljunk belőle, határozottnak és kegyetlennek kell tűnnie.
Elgondolkodom a dolgon, mégsem fér a fejembe, nem fér a hitembe, nem fér abba a képbe, amit én teremtettem magamban Istenről. Mégis logikus, hiszen az is stratégia, inkább elpusztított két várost, mint hogy hagyjon mindenkit a pokolba kerülni. S még onnan is kimentette, aki arra méltó volt, a bűnből és a fertőből is kivezette hozzá hű embereit, a többieket pedig megszabadította, mielőtt túl késő lett volna, mielőtt olyasmit tesznek, amit már nem lehet jóvá tenni.
- Sukejiro - riaszt fel elmélázásomból Kyou atya hangja. -, kérvényezem, hogy hazajöhess.
- Haza? - suttogom, szívem szomorúsággal telítődik, amit kihallott. Annyira jól ismer.
- Fiam, gondold meg, az érsek megértené...
- Rendben - felelem, de tudja, hogy csak neki akartam örömet okozni.
- Három nap múlva ismét felhívlak, addig határozd el magad.
- Uhm - bólintok.
- Suke-chan - a szívem megremeg, rég hívott már a becenevemen, konkrétan azóta nem, mióta hivatalosan is felnőtté váltam. -, Isten vigyázza lépteid!
- Az önét is, atyám - suttogtam de már csak a búgó vonalnak.
* * *
Újabb két nap telt el, de amióta beszéltem Kyou atyával, rohamos javulásnak indultam. A bűntudat ugyan még mindig rágott, de a hangja mégis erőt adott ahhoz, hogy lássam a régi célt, ami miatt idejöttem. Hiszen vannak itt egy páran, akik számítanak rám, akiknek fontos vagyok. Elég csak Shikyora néznem, aki azóta is magát hibáztatja, mert nem kellett volna egyedül hagynia, és hiába vigasztalom, hasztalan. Egyre szomorúbb miattam. Nem lehetek én az indok, aki miatt egyre eszi magát belülről, újra meg kell tanulnom bízni és feltétel nélkül mosolyogni. Szeretném, ha ismét az az aggodalmas lökedék lenne, mint eddig.
- Sukejiro atya - szólít meg az ágyamnál ülve. - Valóban elhagy minket?
Meglepődöttségemben kiköpöm a kakaót, amit kortyolgattam.
- Ezt meg honnan veszed?
- Hallottam innen-onnan - feleli lesütve a szemét. Aztán megragadja a kezem, és bocsánatkérőn néz rám: - Sajnálom, hallgatóztam, mikor a telefonon beszélt.
Halvány, de megértő mosoly kúszik az arcomra. - Semmi baj, Shikyo, de nem megyek el.
- Hogy? - néz fel, nem meri elhinni, amit hallott.
- Maradok. Azt hiszem, a gonosz erői megpróbálnak eltántorítani, de nem szabad hagynom magam. Tűrni kell, amit az Isten ránk mér, még ha fáj is. A türelmes keresztény tudja, a rosszat is el kell foganunk, nem csak a jót.
Szinte a nyakamba ugrik, és hevesen átölel, de riadtan lököm el magamtól.
- Annyira sajnálom - kiáltunk riadtan fel egyszerre. Aztán néma csend, majd halk kuncogás.
- Ígérem, nem lépem át Sukejiro atya intim szféráját, sajnálom - ígéri mosolyogva, amit az én fogadalmam követ: - Igyekszem teljesen rendbe jönni, hogy ne kelljen visszafognod magad.
* * *
- Biztos jó így? - kérdezi Shikyo, szegényt pont én csábítottam a tilosba. Nem akartam, hogy felügyeljék a beszédünk, és azt sem akartam, hogy ismét a falra kössék. Egyenrangú félként akarok vele beszélni, hogy legyen esélye megtagadni, ha úgy tartja kedve. Nem tudtam, hogy azok után, amiket a fejéhez vágtam, hogy fog reagálni, de valamiért ott belül mélyen meg voltam róla győződve, hogy még ha bántani is fog, nem fog átlépni bizonyos határokat.
- Ha tehetném, nem kevernélek bele - sütöm le a szemem. -, de másra nem számíthatok.
- Vigyázzon magára, atyám! - feleli, majd beenged egy kis oldalkapun, ahonnan egy kisebb kertbe lehet lépni. Ez is az ő cellájához tartozik, de ide nem engedik ki sűrűn. Most is csak azért tartják itt, mert az elmúlt napokban túlságosan is vad volt.
Óvatosan lépdeltem, nehogy elvágódjak valami növényben, kezemben szorongattam a kabátját, amelyre azóta is nagyon vigyáztam, és rajtam kívül senki sem ért hozzá. Így senki nem fedezhette fel a pengét, még én sem, így továbbra is nagy rejtély maradt, mivel intézte el azt a kettőt.
Nem kellett sokat lépnem, hogy kiérjek a tisztásra, ez a helység sem nagy valójában, csak az elrendezés miatt tűnik kicsit határtalan rengetegnek. Úgy számítottam, hogy ahogy kilépek, szembe kell majd vele néznem, de csalódottan kellett tapasztalnom, sehol sincs. Elszámítottuk volna magunkat, és már visszavitték volna? Tétován lépdeltem a másik cellarész felé, hátha valóban igazam van. Még ha csak a rácsokon keresztül is, de beszélhetnénk. Csak egy pillanatra méláztam el, amikor hirtelen valaki megrántott, s a következő pillanatban a falnak vágódtam, miközben egy kéz a számra tapadt, s egy igen erős test préselt a falnak.
Damno? Visszhangzott a fejemben a felismerés. Orra épp hogy nem súrolta az enyém. Tekintete most nem volt kedves, egy fél pillanatra sem, még csak játékosan ironikus sem. Úgy hiszem, haragudhat rám. Bizonytalanul emeltem fel a kabátját, felé nyújtva, amit csak fél szemmel konstatált, majd az arcomra lehelte a kérdést: - Minek jöttél ide?
Hogy őszinte legyek, már fogalmam sem volt, egy fél pillanattal ezelőttig jó ötletnek tűnt beszélni vele, megbeszélni a történteket, elmagyarázni, amit érzek, tisztázni a dolgokat, de most, hogy a szívem tripla sebességre kapcsolt, hogy a testem végigborzongatja a hideg, az erőszakos kontaktus teljes mértékben frusztrál és leblokkolja az agyam és nyelvem, s hogy a keze annak ellenére tapad még mindig a számra, hogy választ vár, már mind azt támasztják alá, sikerült életem legnagyobb hülyeségét elkövetnem.
|
| Konancica | 2010. 06. 13. 11:30:35 | #5423 |
Karakter: Damno (Sukejironak)
Mikor az ajándékomhoz lép, először nem is reagál semmit. Most vagy gondolkozik, vagy próbál úrrá lenni a hányingerén. Lehet, hogy a kettes számú áldozat padlóra fröcsögött és folyt beleit picit túl élethűen rajzoltam volna?...Lehetséges. De olyan gyönyörű látványt nyújtott akkor….ahogy a béltartalma a felkoncolt, felvágott hasából és megsebzett belső szerveiből- gondolok itt főleg a májára és hasonlókra- a tartalom, a félig felszívott és majdnem székletté sűrűsödött anyagok a földre estek…nem is estek. Olyan különlegesen lágy, toccsanó hangot adtak ki. Lágyan, szinte már érzékien folytak ki belőle…kedvem támadt volna a kezeimmel megfogni a selymesnek látszó beleit, és megszorítani. Biztosan akkor is olyan csodás, tocsogó hangot adtak volna ki…lehet, hogy még cuppogott is volna….kár, hogy nem tettem meg. Az a látvány….rendkívül beindított. Ha az Atya nem ad nekem igen nagy önfegyelmet, ott helyben magamévá tettem volna a félig kiürített hasú testet. Akkor még két életfogytiglant biztos rám nyomnak, méghozzá nekrofíliáért. De akkor is szívesen megtettem volna. Azok a puha, könnyed és lágy belek….ááááhhhh…örökké az emlékezetembe vésem azt a csodálatos látványt. Kár, hogy ez a fiúcska lemaradt erről a látványról. Nekem mindenesetre megért ennyit. Az emberi test….olyan tökéletes. Isten lehető legtökéletesebb, részletesebb és csodálatosabb műve. De sajnos bizonyos dolgokban ugyanúgy sebezhető, mint a lélek. A férgek és démonok ellen teljesen védtelen. De én megtisztítom. Mindenkit megtisztítok, akinek szüksége van rá. És ha ehhez arra van szükség, hogy elpusztítsam ezt a halandó porhüvelyt, ezt a tökéletes alkotást, én megteszem. Az alkotó, Isten kérte. Feláldozza az eddig befektetett energiát és anyagot, hogy minket megmentsen. Hát nem Ő a tökéletes Atya? Az Egyetlen, az Utolérhetetlen, a Pótolhatatlan….
- Igazán kedves tőled, hogy gondoltál rám, a téma kicsit extrém, de a kivitelezés szép és részlet gazdag. Nagyon fogok rá vigyázni. –mondja mosolyogva. Tetszik neki. Ennek nagyon örülök, mivel egy óra ráment az életfogytiglanomból….hihihi…
De most komolyan. Ha az „extrém” téma annyira nem is, de a kivitelezése tetszik neki. Meg kell hagyni, nem úgy rajzolok, mint a korombeliek. Rengetegen mondták már, hogy nagyon tehetséges vagyok az alkotásban, főleg, ami az írást és a rajzolást illeti. És gyönyörű énekhangom van. Kár, hogy nem tartom érdemesre az engem körülvevőket arra, hogy hallassam a hangomat. Csak ők veszítenek vele….még sose hallották a hangomat, mikor énekelek, pedig biztos vagyok benne, hogy szemeteszsákkal kéne az előadásom után szedegetni a földről az állakat….
-Igazából nem fontos, velem mi történt, de a bizalom előfeltétele, hogy bizalmat fektessek én is másokba. Így azt hiszem, úgy igazságos, ha felelek nyíltan. Valóban huszonkét éves vagyok, bár a legtöbben tizennyolcnak sem néznek. Hogy a gyerekkoromban történt-e valami sötét, nem mondanám. Én nem éltem meg semmit rossznak, bár biztos lennének, akik bizonyos dolgokat már a saját értékrendjük szerint a rossz kategóriába sorolnák, például, hogy árvaházban nőttem fel. Én azonban hálát adok az égnek, mert ezen élettapasztalatok révén lehetek ma az, aki vagyok, kiegyensúlyozott és céltudatos felnőtt. A kezem pedig - emelem fel sután jobb kezem, amin most is ott a csuklószorító. - egyszer régen eltörtem, és nem forrt össze rendesen. Ha újra eltörték volna, semmi baja sem lenne, de nem akartam. Számomra sokat jelent ez a kis "hiba". Emlékeztet egy roppant fontos dologra: Jézus szeretetteljes arcára, amellyel ránk pillant a keresztről. Ez az én gyengeségem, de a legnagyobb erőm is egyben.- folytatja egy kedves mosoly kíséretében. Hümmm….ez roppantmód érdekes. Sok mindent elárul. Tehát az árvaház volt az, amit a szemében láttam….Ez a fiú roppant különleges. Olyan nehezen látni rajta a dolgokat. Ezt nem úgy értem, hogy nehéz leolvasni az érzelmeit, hanem úgy, hogy a teste…egyszerűen olyan ….ááá….A haja össze-vissza áll, semmitmondó színű; a szemei furcsa színűek és a testalkata…egyszerűen nehéz leolvasni belőle bármit, ami rá vonatkozna. Ez jóval megnehezíti a dolgomat. Néha ad le egy-egy „jelzést” , de amúgy igen nehéz bármit is megállapítani róla. A kis rejtélyes….nem tagadom, felkeltette az érdeklődésemet.
- Egyébként pedig. Valóban illetlenség lett volna leharapni a fülem, ami egyébként sem hiszem, hogy túl ízletes lett volna, de illetlenség lenne az is, ha eme gesztust válasz nélkül hagynám. Nagyon közel hajol hozzám, szemeit mélyen az enyémekbe fúrja, majd elkezd suttogni:- Áldjon meg az Úr, és töltsön el fényességével! –majd kapok egy puszit a homlokomra. Komolyan…ez a kölyök ennivaló. Kicsit eszelős, de érzem rajta, hogy az Úr kedveli. Olyan egyszerű, kellemes modora van. Még a puszikáját és teljes elhatározottsággal a homlokomra nyomta. Másnak ezért biztosan leharapnám mind az alsó, mind a felső ajkát, de ez más. Ez a vakarék érdekes. Boldogan kilépeget a cellámból, engem pedig leszednek. Végül elsétál az egyik őrrel.
A nap hátralevő része eseménytelenül telt, hacsak egy kis incidenst nem számítok bele.
Rendesen elfoglalom magam a cellámban- éppenséggel olvasom, mikor két őr sétál errefelé.
-Láttad az újoncot?
-Ja, a papocskát?
-Na, és megnézted alaposabban?
-Ami az illeti, igen. Szép kis kölyök.
-Az. Mikor először megláttam, azt hittem egy modellfiú eltévedt.
-Te, ha az összes pap ilyen kis dugnivaló, én szívesen imádkozom velük….- mire mind a kettő hangosan kezd el röhögni.
-Te, ez jó ötlet. Hacsak a többiek le nem ütik a kezedről. Igen népszerű ez a fiú a kerek fenekével.
-Hát, ilyen feneket az ember a legszebb csajokon se lát.
-Ahogy mondod. És mikor sétál…mintha direkt riszálná is: itt vagyok, szívesen gyóntatok bárkit a gyóntatószékben!
-Ott se csináltam még….- erre mind a kettő ismét eszeveszett nyerítésbe kezd.
Hihetetlen düh kerít a hatalmába. Milyen undorítóak….képesek lennének bemocskolni egy papot. Lehet…sőt, tényleg igen szép, de ez akkor is felháborító. Most szívesen kiherélném mind a kettőt….
-Te, egyik este, hmmmm…..benézhetnénk imádkozni hozzá.
-Jól van. De szerinted tartani fogja a száját?
-Ha nem, majd én gondoskodom róla. De biztosan fogja. Az ő érdeke, mert ha kiderül úgyis kitagadja az egyház, mert megszegte a szüzességi fogadalmat vagy mi a frászt….
-Az nem csak az apácáknál van?
-Hát…szerintem nem. Meg amúgy is olyan kis szűz feje van…
-Az igaz. Akkor mikor „látogatjuk meg”?
-Hmm…Holnap este?
-Nekem jó.
-Oké. Akkor este tízkor találkozunk a szobájának az ajtaja előtt. Lehetőleg ne késs!
-Nem fogok. – csak ennyit hallottam a beszélgetésből, mert egyre távolodtak, és alapból csak a röhögésük volt hangos, mindezt halkan tárgyalták meg. Ez…egyszerűen borzalmas! Valahogy meg kell akadályoznom. De hogy? Itt vagyok bezárva ebbe a rohadt cellába, ők pedig szabadon mozognak kint. De hogy lehetnek képesek ilyesmire? Sukejiro nem ártott se nekik, se senki másnak. Ők pedig mégis tönkretennék az életét….a rohadékok! Valahogy beszélnem kéne a fiúval, és szólni neki. És meg persze a szökésemen is gondolkoznom kéne….
* * * * *
-Konbanwa! –lép be Sukejiro a cellámba boldog mosollyal az arcán, kezében az ételemmel, miután az őrök felkötöttek a fara és elmentek. Hát ő meg hogy kerül ide? Nem is baj, ez így tökéletesen jó. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek…
- Milyen kellemes kiszolgálás.- jegyzem meg egy eszelős vigyor keretében. Tökéletes időzítés…legalább tud nekem segíteni, és cserébe én is neki.
- Becsüld meg magad, mert ha lerobbanok, bizony éhen halsz. Szinte áldást mondtak a fejemre, amikor le tudtak passzolni. De hálás vagyok neked, ha nincs a tegnapi kis akciód, ma nem kapom meg Rokudotól az első elismerő mosolyát.- néz rám aranyosan mosolyogva, és nyújtja a falatot.
- Sápadt vagy, elég sokat kellett dolgozni azért az elismerő mosolyért- gúnyolódom vele egy kicsit, majd az általa megfújogatott falatot megeszem.
- Számomra megérte! - jelenti ki - Ne inzultálj, mert ha még sokáig kell itt tartanom a kanalat, remegni fog a kezem, és éhen maradsz!
Teljesen olyan érzésem támad, mint mikor apa leszidott egy-egy rossz dolog után, amit elkövettem még kiskoromban. Mintha ő lenne a felnőtt, én meg egy sátáni vakarcs. Vicces…még a gyors, szinte mér szeszélyesnek mondható szerepcserére is képes volt. Vagy legalábbis ennek elhitetésére. Nagyon komolyan ránézek, majd megkérdezem:
- Az én elismerésemért mennyit áldoznál?
Kissé elkerekednek a szemei és arca is kissé bevörösödik.
-Hogyan? Miből veszed, hogy szükségem lenne az elismerésedre? Veled kapcsolatban mások a céljaim: el akarom érni, hogy megváltozz, hogy ne kelljen rettegnie senkinek, mikor a közeledben van, és szeretném, ha jó magaviseleted miatt később te is kinn sétálgathatnál a többi rabbal, esetleg ellátogatva a misékre.- Áhá. Tehát ezt tervezi. Sajnos ez jelen körülmények között lehetetlen, hiszen két igen hírneves börtönőrt tervezek megszabadítani a belső férgeitől…..
- Akkor miért nem oldozol el? Csak mi vagyunk ketten.
- Nem esik jól, hogy félkegyelműnek hiszel. –válaszol kissé bosszúsan. Vagy inkább sértődötten?
-Elég az egyik kezem, hogy ehessek.- meg hogy meglépjek innen, de az más kérdés.- Mert nem venném a lelkemre, ha miattam nem tudnál aludni a fájdalomtól.- nézek rá kegyetlen vigyorral.
- Gúnyolódsz?- kezd rá már megint a durcizásra, majd felsóhajt.- Akármit teszek, ma te győztél. Elégedj meg ennyivel, és egyél!
Erre nem bírom tovább: nevetésben török ki. Kicsit őrültre és betegesre sikerül, de tényleg nem bírtam már tovább.
A komoly arcocskájára nézek, amit kissé durcásan felpuffasztott, majd végül sikerül abbahagynom a nevetést, és még mindig vigyorogva ránézek:
-Te biztos, hogy nem katona vagy? Ez nem háború. Én nem csatázom veled….legfeljebb néha szórakozom. Itt nincs győztes meg vesztes, csak te…és én.- erre az utolsó két szóra mélyen a szemébe nézek. – És ha már itt vagyunk, lehetne egy kérésem?
-Persze, mi lenne az?
-Elvettek tőlem egy nagyon fontos tárgyat, és nagyon örülnék neki, ha elintéznéd, hogy visszakapjam.
-Mi lenne ez a tárgy?- néz rám kissé gyanakvóan.
-Egy számomra igen nagy érzelmi értékkel bíró nyaklánc. Ha lánc nincs is meg, az nem baj. A rajta lévő kereszt a lényeg. Még a szüleimtől kaptam, és idebent elvették, mondván, hogy nem tarthatok a cellában semmi hasonlót. Ez az utolsó emlékem tőlük.- nézek komolyan az értelmes tekintetébe. Ez az egyetlen dolog, amit egyszerűen nem bírok nélkülözni, és ez tényleg így van. Az a kereszt a mindenem….- Vissza tudnád nekem szerezni?- nézek rá kicsit kérlelően.
Kicsit elgondolkozik.
-Csak egy egyszerű kereszt, semmi más. Onnan lehet könnyen felismerni, hogy súlyra igen nehéz. Tudod, mikor kicsi voltam, a szüleimtől kaptam a bérmálkozásom alkalmakor. Azért olyan nehéz, hogy ahogy apa mondta: „Megtanuljam hordozni a saját keresztemet”.
Határozottan rám néz a fiú:
-Ha neked ez a tárgy ilyen fontos, megpróbálhatom visszaszerezni neked. –mosolyog rám bíztatóan.
* * * * *
Három óra múlva már vissza is kapom a keresztet, az egyik őr hozza el, hogy a „lelkész” küldi a bocsánatkéréssel együtt, amiért nem tudta személyesen elhozni. Megtudom az őrtől, hogy épp misét tart, ami egy órás lesz. Körülbelül harminc fegyenc vesz részt a misén, és rengeteg börtönőr. Megkapom a keresztet, az őr meg elsétál.
Na végre megvan! Megcsókolom a keresztet, majd a nyakamba teszem. Már későre jár: olyan nyolc-kilenc körül lehet, a pontos időt sajnos nem tudom. Mindenesetre gyorsan körülnézek. Sehol senki, itt a tökéletes alkalom a patronom kiszedésére. Igen, ez az a kis patron, amit a végbelemben hordok. Kissé piszkos megoldás, de hatásos. Ott senki se keresi….
Miután sikeresen kiszedtem magamból, megtisztogatom, majd szétszedem. Pár, kisebb-nagyobb méretű tűt rejt magában a kis patron, meg rengeteg pénzt. Kiveszem a legkisebb tűt, és a keresztem aljában lévő, szinte észrevehetetlen méretű nyílásba rakom, majd kifeszítem a kereszt alját. Egy igen pici penge van benne. Kiveszek továbbá ötezer dollárt a patronból, majd mindent visszarakva bele, újra fölhelyezem. Az üres keresztet pedig visszacsukom. Olyan nehéz ez a kereszt, észre sem venni, hogy egy kis fegyver súly is hozzáadódik.
A kezemben maradt kis pengét zsebre vágom, a pénzt a markomba rakom.
-Hé, Nick! –kiáltok halkabban, majd másodpercek múlva megjelenik az egyik őr.
-Mi az, Angyal?
-Engedj ki!
-Mennyit adsz?
-Mennyit szeretnél?- nézek eszelősen a férfire.
-Háromezret, plusz a biztonságom.
-Kapsz ötöt, a biztonságodat, és megölök két őrt.
-Rendben. Csak aztán be is tartsd, amit ígérsz.
-Tudod, hogy be szoktam.
Erre kinyitja a cellaajtót, és óvatos távolságba hátralépdel.
-Nem harapok…..akkorát.- nézek rá eszelősen vigyorogva, mire kissé összerezzen. Odalépek hozzá, de ő kissé ijedten, de még mindig ott áll. Odanyújtom neki a pénzt, ő pedig kissé remegő kezekkel elveszi. Megfordul, és fütyörészve elsétál.
-Mennyi az idő?- kiáltok utána halkabban.
-Tíz óra.
-Mennyi?!
Istenem! Akkor már ott lehetnek nála….előveszem a pengét, majd minden erőmből futni kezdek a vendégszobák felé. Kiderítettem ugyanis, hogy az egyiket kapta meg. Nem futok össze egyetlen őrrel se, szerencsére ők most a másik börtönszárnyban vannak inkább, ügyelnek a miséről jövőkre.
Hangtalanul és nagyon gyorsan haladok, pár másodperc alatt odaérek a vendégszobák folyosójára. Nem is kell benyitogatnom a szobába, halk kiáltozások és dulakodás hangjaira egyértelműen ki tudom deríteni, hogy hol vannak azok a mocskos állatok.
Benyitok a szobába, és éktelen haragra gerjedek. Az egyik állat lefogja, hasra nyomja az asztalon, a másik pedig a ruhákat szabdossa le róla, miközben Sukejiro sír és próbál szabadulni. Ezek az állatok, meg csak a ruhát szabkodják róla, észre sem veszik, hogy ott vicsorgok.
-Na, ne kéresd magad, szépségem!
-Most a nadrágot!
-Ne, kérlek, engedjetek el! Ne, ne én ezt nem akarom! Segítség! Ne! Áááá!- könyörög sírva, miközben a két őr még csak meg se hallja.
-Az enyémet kapja be előbb, te addig rakd seggbe a kicsikét.
Erre csak hangosabban sír és üvöltözik, kapállózva próbálja kiszabni magát az őrök karmaiból.
Nem bírom magam türtőztetni tovább, nekiesek annak az őrnek, aki épp most akarja pózba állítani a szétszakad ruhájú, könnyektől ázó arcú fiút. Elkapom, és egy állatias üvöltés kíséretében eltöröm a nyakát. Egy hangos reccs, és többet már nem mozdul. A fiú és a halott társa észrevesznek. Menekülni próbál, de fölvágom a hasát, ő pedig kioltott belső szervekkel a földre kerül.
A fiúra nézek. Összekuporodva sír és reszket, azt hiszem, sokkot kapott. A hajánál fogva felrántom a földön fekvő és a fájdalomtól üvöltöző börtönőrt.
-Kérj bocsánatot!
Üvöltött és bőgött, de ez nem érdekelt.
-Hadd halljam azt a bocsánatkérést, vagy a beleidből csinálom meg a vacsorámat, te rohadék!- üvöltözöm dühtől eltorzult arccal, majd arcon rúgom a szerencsétlent. Megérdemli, és még sokkal, de sokkal több szenvedést is. A földön fekszik, és próbál védekezni, de még mindig nem kér bocsánatot. Elkezdem teljes erőbeleadással rugdosni, mire elkezd könyörögni.
-Kérem, atyám, bocsásson meg! Könyörgöm!
Hallottam, amit hallani akartam, ezért rálépve a nyakára eltörtem azt, és megszabadítottam így a tovább szenvedésektől. Nem érdemli meg, hogy ilyen kíméletes legyek vele. A kis pengével neki, és a társának is levágom a nemi szervét, majd odasétálok, a sokkot kapott fiúhoz.
Sápadt az arca, és fél. Nem is fél, retteg. Nem csodálom, majdnem megerőszakolták. Most pedig itt remeg, összekuporodva, majdhogynem meztelenül a földön. Azon sem lepődnék meg, hogy ha többet ebbe a börtönbe, vagy legalábbis ebbe a szobába be sem tenné a lábát.
-Semmi baj, már itt vagyok- próbálom megnyugtatni a meggyötört fiút. Magamhoz ölelem, hadd sírja ki magát. Egy percig néma marad, utána sírásba kezd. Leveszem a kabátomat és betakarom vele a testét.
Pár másodpercen belül végül megérkeznek az őrök, akik a szoba látvány mélyen megdöbbennek.
|
| ef-chan | 2010. 06. 10. 00:13:33 | #5357 |
Karakter: Sukejiro (Damnonak)
- Gorombák az őrök, igaz? Pedig te nem csináltál semmi rosszat - suttogja a fülembe, fennakadnak a szemeim egy rövid pillanatra. Miért ilyen negédesen kedves? Teljesen kiráz a hideg... A szavai mögött mintha maga a sátán lakozna. - Ne aggódj a sok hitetlen miatt, csak egyszerűen nem szeretik a vallásos, szent úton járó embereket - röpke szomorúság önt el, mert tudom, jelenleg igaza van, de azonnal meg is acélosítom vonásaim. Meg fogom magam kedveltetni, el fognak ismerni, és rá fognak jönni, semmiben nem különbözöm tőlük, ha mégis, akkor sem negatív értelemben.
- Ha jól látom, 21-22 körül lehetsz, katolikus vagy, és volt valami gond a gyerekkoroddal. A kezeddel mi a helyzet? Nem kéne megerőltetned - folytatja, mire hitetlenkedve fordítom enyhén felé az arcom, épp csak annyira, hogy szemügyre vehessem. Roppant jó megfigyelő, márpedig ha valaki jó megfigyelő, akkor fejlett empatikus képességekkel kell rendelkeznie. Miért fajzott hát el idáig a jelleme? Legfőképp, mi jár a fejében? Azonban nem hagy nekem időt kérdéseim vagy akár a válaszaim megfogalmazására, folytatja, mint egy monológot. Konkrét és domináns első benyomást szeretne nyújtani, ez egyértelmű, és a helyzet eddig úgy áll, hogy jó úton halad saját célja felé, hiszen gond nélkül irányítja a beszélgetést, sőt az egész szituációt.
- Gondolom, rólam, tudsz mindent. Megkaptad az aktámat, nem igaz?
- De... - felelem, bár nem teljesen igaz, nem megkaptam, összegyűjtöttem. Egy egész éjszakát rááldoztam. El is akartam mondani, de teljesen leblokkoltam, ahogy gyengéden a fülembe harap. Az arcomra azonnal kiül a pír, amely olyan könnyedén veszi állandóan birtokba. Lassú mozdulattal fordulok felé, miközben közli a nyilvánvalót.
- Leharaphattam volna a fülecskédet, de illetlenség lenne első találkozáskor, nem igaz? - vigyora rémisztő, az igazán szép ívű arc mögött valóban ott a rothadás. Meg kell akadályoznom, hogy tovább terjedjen. Uram, adj erőt!
Apró mozdulata azonnal éberré tesz, érzékeim teljesen kiélesedtek a nyilvánvaló veszély hatására, és szégyenszemre a pulzusszámom is megemelkedett, amit igyekszem nem mutatni.
- Neked csináltam, nézd csak meg. Ha szeretnéd, el is viheted - incselkedik alávaló mód, de már annyira belefásultam az elmúlt pár órában a gúny maró áradatába, hogy már fel sem vettem. Hiszen ember embernek farkasa...
Figyelmem így az ajándékra összpontosítom. Vajon tudta, hogy jövök? Vagy csak rám sózza egy kacatját. Ahogy kicsit eltávolodva a képhez lépek, megfagyok egy fél pillanatra. Csak bámulom a képen élethűen ábrázolt holttesteket, s bevillanak az ügyek szépen sorban. Rásandítok, majd ismét a képre. Mit tegyek, Uram?
Egy viszonylag közeli emlékkép jut az eszembe:
-Sukejiro atya! Sukejiro atya! - kiabáltak a gyerekek, ahogy megpillantottak a távolban közeledni. Mosolyom egész a fülemig ért. Furcsa visszatérni erre a helyre már "atya"-ként, a jó öreg árvaház egy cseppet sem változott, csak a bentlakók. Mégis, annyi minden fűz ide. Az én kis otthonom.
Ahogy közel érek, azonnal körbefognak, és invitálnak játszani, azonban én egy fiúra lettem figyelmes, aki külön ücsörgött egyedül. Előre küldtem a többieket, majd a fiú mellé telepedtem.
- Szia, veled még nem találkoztam, a nevem Sukejiro - nyújtottam felé a kezem mosolyogva, mire ő szó nélkül felállt, és faképnél hagyott.
Emlékszem, egész hétvégén került, pedig igazán igyekeztem. Aztán vasárnap délután elém állt, a mosolya pont olyan számító és sunyi volt, mint most ezé a férfié, ugyanaz a felsőbbrendű "tudom, mit fogsz reagálni" vigyor ült a tekintetén...
- Sukejiro atya - szólított meg, majd felém nyújtott egy rajzot. -, neked készítettem.
- Óh, igazán kedves, nem kellett volna - feleltem reflexből, de amikor rápillantottam, egy döglött nyúl pillantott vissza rám a rajzról. Ahogy visszanéztem rá, láttam, hogy már előre felkészült arra, hogy ki lesz osztva, de csak elmosolyodtam.
- Köszönöm szépen! A téma eléggé extrém, de a kivitelezés szép és részletgazdag. Nagyon fogok rá vigyázni - majd mosolyogva végigsimítottam a fején.
Ott megtört a jég, és egészen másképp nézett rám. Azt hiszem, boldog volt.
Hogy ez miért fontos a jelenlegi helyzetben? Azért, mert a lényeg mit sem változik annak ellenére, hogy a kisfiú most egy felnőtt férfi, a döglött nyúl pedig öt holttest.
Szemeimben elszántság gyúlt, miközben elmosolyodtam.
- Igazán kedves tőled, hogy gondoltál rám, a téma kicsit extrém, de a kivitelezés szép és részletgazdag - vettem elő a sablonszövegem, majd a a képet leszedve a falról, azt óvatosan összetekertem hengerré, hogy ne nagyon sérüljön. - Nagyon fogok rá vigyázni.
Nem, annál okosabb, hogy valamit is ki lehessen biztosan olvasni az arckifejezéséből, de biztos vagyok benne, hogy erre számított a legkevésbé. Nem fogsz halálra rémíteni, mert velem az Isten, aki erőt ad, és nem félem a halált, mert az csupán hosszú utam vége, amely után hazatérhetek szeretett Atyámhoz.
- Igazából nem fontos, velem mi történt, de a bizalom előfeltétele, hogy bizalmat fektessek én is másokba. Így azt hiszem, úgy igazságos, ha felelek nyíltan. Valóban huszonkét éves vagyok, bár a legtöbben tizennyolcnak sem néznek. Hogy a gyerekkoromban történt-e valami sötét, nem mondanám. Én nem éltem meg semmit rossznak, bár biztos lennének, akik bizonyos dolgokat már a saját értékrendjük szerint a rossz kategóriába sorolnák, például, hogy árvaházban nőttem fel. Én azonban hálát adok az égnek, mert ezen élettapasztalatok révén lehetek ma az, aki vagyok, kiegyensúlyozott és céltudatos felnőtt. A kezem pedig - emelem fel sután jobb kezem, amin most is ott a csuklószorító. - egyszer régen eltörtem, és nem forrt össze rendesen. Ha újra eltörték volna, semmi baja sem lenne, de nem akartam. Számomra sokat jelent ez a kis "hiba". Emlékeztet egy roppant fontos dologra: Jézus szeretetteljes arcára, amellyel ránk pillant a keresztről. Ez az én gyengeségem, de a legnagyobb erőm is egyben.
Bensőséges mosollyal néztem mondandóm közben a csuklószorítóm. Bár a kezem félúton remegni kezdett a kényelmetlen pozíciótól, nem törődtem vele, s csak mondandóm befejeztekor engedtem le ismét magam mellé, hogy megpihenhessen.
- Egyébként pedig - lépek ismét pofátlanul közel hozzá szemrebbenés nélkül. - Valóban illetlenség lett volna leharapni a fülem, ami egyébként sem hiszem, hogy túl ízletes lett volna, de illetlenség lenne az is, ha eme gesztust válasz nélkül hagynám - mert levettem ám, hogy most itt is harc megy, titkos háború, amelyben két elgondolás feszül egymásnak, és azon múlik, hogy lesz-e később esélyem a sikerre, hogy most ő vagy én kerekedem felül. Így hát kedvesen elmosolyodtam, majd csak ennyit súgtam: - Áldjon meg az Úr, és töltsön el fényességével! - majd egy könnyed puszit nyomtam a homlokára, mint ahogy azelőtt, mikor kicsi voltam, Kyou atya nyomott az enyémre, őszinte szeretettel és tele a tiszta szív jókívánságaival. Aztán könnyedén léptem ki a cella ajtaján, s megvártam, míg elengedik, majd intettem egyet, és titkárommal karöltve folytattuk a körutunk. Jó kedvű voltam, hiszen a kezdeti nehézségek után, úgy vélem, sikerült döntetlenre hoznom a küzdelmet.
* * *
Még épp csak nekikezd a Nap a felkelés procedúrájának, én már magamra is öltöttem könnyed ruháimat, és a könyvtárba mentem. Sok munka vár rám, ha minden könyvemet be szeretném vinni a leltárkönyvbe, és még utána helyet is kell varázsolnom a számukra. Mindezt úgy, hogy kilenctől már a kórházi részlegen kell lennem.
Későre járt, és szégyen szemre csupán az ebédszünetben tudtam a misehelységnek kijelölt teremmel foglalkozni. Persze köze sincs egy igazi templomhoz, de az őskeresztények is híján voltak a jól felszerelt templomépületeknek, mégis hűen gyakorolták vallásuk, itt is meg fogom oldani. Vasárnapig még van idő. Bár könnyebb lenne, ha lenne segítségem...
- Sukejiro atya - kiált utánam a "kedvenc" tisztem; megtudtam a nevét is: Rokudo; mire fáradt arcomra jókedvű mosolyt varázsolva fordultam meg.
- Igen? - jeleztem, hogy figyelek.
Szemébe elégedettség és az a fajta fény lopakodik, mikor már elkönyvelte, valakire rásóz valamit, amihez neki semmi kedve. De jó, azt hiszem, észrevétlenül lett belőlem csicska... Pedig még csak egy napja vagyok itt.
- Atyám, a tegnapi mutatványa arra enged következtetni, hogy Damnot illetően nem szarja össze magát - kezd bele.
- Eh... Igen... - felelem bizonytalanul, miközben a kifejezés hallatán "nem szarja össze magát" cseppet őszintétlenebbé válik a mosolyom. Illik így beszélni egy pap előtt?
- Szívességet szeretnék kérni. Az embereim igencsak idegenkednek a fickótól, de egyedül nem ehet, mert képes és egy csirkecombbal megpattani - mondja, közben végig engem fürkész.
- Szóval etessem meg én? - kérdezem, mire bólint. Sóhajtok, majd eszembe jut valami. - Lehet róla szó - kezdek bele, mire az arca, ahogy azt gondoltam, felderül. -, de cserébe a segítségét kérem, hogy előkészíthessem a vasárnapi miséhez a termet, valamint a könyvtárban is elkelne pár dolgos kéz.
Arca megmerevedik, látszik, hogy nehezére esik még az is, hogy fontolóra vegye az üzleti ajánlatom. Mert hát ugye mit merészelek én, az egyszerű pap az alig huszonkét évemmel?
- A könyvtárba csak rabokat kap - jelenti ki, mire kinyújtom a kezem.
- Áll az alku! -mosolygom, és mind a ketten elégedetten fogunk kezet.
- Nagy franc vagy, kölyök - jegyzi meg, és most először mintha elismerően mosolygott volna.
* * *
- Konbanwa! - köszöntöm mufurc lakómat, és elégedetten konstatálom apró meglepődöttségét, és az arcán szétterülő eszelős vigyort. Legalább örül nekem, még ha perverz módon is... Nem lehet az ember finnyás, ezzel is be kell érni, nem igaz?
- Milyen kellemes kiszolgálás - kezd megint burkoltan gúnyolódni.
- Becsüld meg magad, mert ha lerobbanok, bizony éhen halsz. Szinte áldást mondtak a fejemre, amikor le tudtak passzolni - keverem meg a főzeléket, amit kapott. Még elég forrónak tűnik. - De hálás vagyok neked - nézek rá, felemelve a tányért és közel lépve hozzá. -, ha nincs a tegnapi kis akciód, ma nem kapom meg Rokudotól az első elismerő mosolyát.
Felemelek egy falatot a jobb kezemben tartott kanállal, majd gondosan megfújom, s a szájához emelem.
- Sápadt vagy, elég sokat kellett dolgozni azért az elismerő mosolyért - már megint ez a fura kedvességbe öltöztetett irónia.
- Számomra megérte! - jelentem ki kicsit bosszúsan. - Ne inzultálj, mert ha még sokáig kell itt tartanom a kanalat, remegni fog a kezem, és éhen maradsz! - "dorgálom" meg, mint egy felvágott nyelvű kiskölyköt. A szememben nem is férfi, egy gyerek, aki tévútra tévedt, és nekem, a nevelőnek a feladata, hogy visszaterelgessem a helyes útra. Nem tudom, mihez szokott, de én majd szépen szigorúan fogom.
- Az én elismerésemért mennyit áldoznál? - néz mélyen a szemembe.
- Hogyan? - meresztek nagy szemeket rá, miközben érzem, elpirulok. - Miből veszed, hogy szükségem lenne az elismerésedre? - vágok vissza, és egyúttal kiteregetem a lapjaim. - Veled kapcsolatban mások a céljaim: el akarom érni, hogy megváltozz, hogy ne kelljen rettegnie senkinek, mikor a közeledben van, és szeretném, ha jó magaviseleted miatt később te is kinn sétálgathatnál a többi rabbal, esetleg ellátogatva a misékre.
- Akkor miért nem oldozol el? - kérdez vissza. - Csak mi vagyunk ketten.
Összeszűkítem a szemeim: - Nem esik jól, hogy félkegyelműnek hiszel - jelentem ki a lehető legőszintébben. Mostanra visszatettem a kanalat a tányérra, mert a csuklóm ismét rendetlenkedni kezdett, nem igazán volt hálás a mai napi hajtásért.
- Elég az egyik kezem, hogy ehessek. Mert nem venném a lelkemre, ha miattam nem tudnál aludni a fájdalomtól.
- Gúnyolódsz? - vágom be megint a durcát. Meg kell hagyni, egyenrangú ellenfél, játszadozik velem, mint macska az egérrel, és ez felettébb nem tetszik, mármint, hogy én vagyok az egér. Mert bizony behúzott a csőbe, ha nem oldozom el, akkor is ő nyert, de ha eloldozom, akkor is, mert míg az első esetben meggyőződhetne róla, hogy én is tartok tőle, a második esetben könnyedén rávett arra, hogy azt tegyem, amit akar. Felsóhajtok.
- Akármit teszek, ma te győztél. Elégedj meg ennyivel, és egyél! - emelem meg ismét a kanalat komoly tekintettel.
|
| Konancica | 2010. 06. 09. 19:13:06 | #5347 |
Karakter: Damno (Sukejironak)
Nagyot sóhajtok. Egy szokásos reggel. Itt minden áldott nap ugyanilyen, mindig ugyanazok a dolgok történnek. Leszállok az ágyamról, és a falon lévő feszülethez sétálok. Egy mindenálló üvegkalitkába zárták, nehogy le tudjam venni, és fegyverként használni. Nem mondom, hogy okosak, mert nem azok. Csupán félnek tőlem. Jól is teszik….Olyan jól esik, mikor elsétálnak az őrök a cellám előtt, és összeborzongnak. Még rám nézni se mernek. És ha nem muszáj, nem is mászkálnak errefelé, kerülik a cellámat, mintha bármelyik percben kitörhetnék, ész megölhetném az mindannyiukat. Pedig ez a jelen helyzetben egy picit bajos lenne. De nem lehetetlen. Nincs olyan, hogy lehetetlen. Csak azok hiszik, hogy van, akik nem eléggé elszántak a céljuk elérésében. Megérintem a feszületet tartó vitrint, majd végighúzom a kezemet az üvegen. Végül letérdelek a kereszt előtt, és magamban imádkozni kezdek. Nem kapják meg azt az örömet az engem figyelő kamerások, hogy hallják, ahogy imádkozom. Nem érdemesek rá. Ahhoz előbb meg kéne őket szabadítanom a bűneiktől…hihihi…Nem tudom, hogy a fönti fejesek közül ki intézte úgy, hogy szinte az összes őr pogány. Az a pár akik meg keresztet hordanak, csakis azért, hogy ha esetleg valahogy kijutnék a cellámból és az őröknek esnék, őket ne öljem meg. Az ostobák. Hogy merik meggyalázni az Úr szent és egyetlen igaz vallását?! Ez háromszor akkora bűn, mint ha valaki nem katolikus. Csak tettetni, hogy az vagy….egyszerűen undorító! A sok gyáva féreg, akik csak félelemből és rettegésből válnak kereszténnyé….őket fogom legelőször megszabadítani. Szükségük van rá…
Keresztet vetettem, majd elkezdtem az imát:
Ó, én Uram, Istenem! Köszönöm, hogy tegnap és egész eddigi életemben vigyáztál rám, kérlek tégy így a mai napon is. Adj erőt rab angyalodnak, hogy szabadulásáig legyen ereje kitartani. Adj egy jelet, hogy láncra vert szárnyú szolgád nem felejtetted el, és hagytad sorsára, hogy úgy pusztuljon el, mint a bűnösök. Egy kis jelet, mint ahogy akkor is kaptam egyet, mikor a szent célt és utat kijelölted számomra azon az éjjelen. Kérlek, áld meg ami ételeimet is. Tisztítsd meg, hogy ne fertőződjek meg az eredendő bűnnel, mit készítői magukban hordoznak. Vigyázz kérlek valódi katolikus népedre, és adj erőt, hogy a hitetleneket és a rossz úton járókat visszatéríthessem a helyes ösvényre, valamint, hogy kiknek sorsa a bűnösen pusztulás, hadd tisztuljanak meg a nevedben az én kezem által. Ámen.
Keresztet vetettem, majd leültem az ágyam szélére. Két percen belül megjön a reggeli, és már megint kikötnek. Már nem zavar, teljesen megszoktam a szorító, fullasztó érzést, mikor abban a nyakatekert pózban felkötnek oda úgy, hogy levegőt is alig kapok. Nem szeretem azt a testhelyzetet, de elviselem. Igazam is lett: másodpercre pontosan befutottak az őrök.
Először két nagydarab, testesebb őr állított be: Bob és Red.
-Angyal! – szólítanak fel. Azóta hívnak így, miután megtanulták, hogy jobb nem aljaskodni velem. Már két előző őrömet szétmarcingoltam (a szó legszorosabb értelmében), és ők ezt végignézték élőben, mikor megpróbálták kiszabadítani. Azóta nem szólogatnak be, azt hiszem kissé a lelkükre vették a látottakat. – Állj a falhoz!
Szótlanul megteszem, amit kérnek. Kinyitják az ajtót, belép egy automata gépfegyveres őr, aki a sarokból figyel, és ha kell, agyonlő. Neki ez lenne a teljes boldogság, azok után, amit vele tettem. Szegénynek még a nevét se tudom, de legutóbb szépen elintéztem az arcát, mikor nem figyelt eléggé. Magamban csak Anonymusnak hívom.
Bob és Red felkapnak, én feltett kezekkel tűröm. Nem túl gyengén, de nem is erősen megfordítanak, nekinyomják hátamat a falnak, majd rögzítenek a falon. Lábam nem éri a földet, kinyújtva van hosszá szíjazva a falnak, minden egyes lábujjamat kipeckelik. A lábamat négy helyen kötik a falhoz. A bokám fölött a térdem alatt és fölött, valamint a combom felső részén, mindkét lábamon. Ezután jön a felsőtestem. Három pánttal rögzítenek: egy a nyakamnál, és a mellkasomnál és egy a hasamnál tart, míg a két kezemet csak oldalra kitárt pózban belenyomkodják egy, a teljes karomat elfedő acélpáncélszerűségbe. Az ujjaimat itt is egyenként kipeckelik.
Régebben saját magam ehettem, de mióta volt bár bajuk ebből az őröknek….négyszer szöktem meg úgy a cellából, hogy az étket használtam fel. Valamelyik evőeszközt, csontot, meg hasonlókat, úgyhogy mostanság inkább ők etetnek. Ilyenkor úgy érzem magam, mint valami középkori király, akik a csicskái etetnek. Érzékeltetem is a pillantásommal, hogy így gondolom, a fiúk legnagyobb örömére.
Végzünk az evéssel, mire kimennek, és a cellán kívül megnyomják a „Kiold” gombot, ami a rám kötött bilincseket és szíjakat automatikusan kioldja, így kiszabadulok.
Végre…már kezdett zavarni az oxigénhiány. Emlékszem, elsőre milyen rossz volt…fuldokoltam, és be kellett hozniuk egy orvost. Most erre már nincs szükség. Egy hónap alatt az ember azért megtanul már dolgokat. Megszoksz, vagy megszöksz. Ez az én szituációmhoz pont passzol. Megszökni viszont nem tudok egy igen lényeges tárgy nélkül….ha a keresztem itt lenne….már messze járnék. Csakhogy sajnálatos módon az volt az első, amit elvettek tőlem. Az fenekembe meg hát nem fért el, ellentétben egy kis aprósággal, amit még korábbról tettem el. Még mielőtt elkaptak volna. Vécézésnél néha (egy-két naponta ) tudom ellenőrizni, hogy a kis patronom meg van-e még. Egy nem túl nagy, mutatóujj méretű, tamponalakú acélszerkezetről van szó, ami pár kis apróságot rejt magában, de csak azokkal nem tudok innen kijutni. Ha kitudnék, már megtettem volna. Az első napokban azzal is szenvedtem egy keveset, míg magamba nyomtam. De ez olyan kicsi dolgokat rejt, hogy még az érzékelők sem jelzik a jelenlétét. És ha levetkőztetnének és átkutatnának, akkor se találnák meg.
Hirtelen lépteket hallok a folyosó végéről. Hmm…látogatók, ilyenkor? Tényleg fontos lehet, hogyha most jönnek. Ilyenkor általában kerülik a cellámat- mint úgy általában is-.
Megjelenik Bob, nem túl boldog kisugárzással.
-Csak azért jöttem, hogy szóljak, holnap jön meg a börtön új lelkésze.- majd elviharzott. Új lelkész? Na végre, valami izgalom….
A feszületre nézek.
-Ez lenne a jeled? – mondom ki hangosan a szavakat. Igen, semmi kétség. Isten meghallgatta imáimat, és küldött egy segítőt. Egy lelkészt. Remélem, katolikus lesz. Mert ha nem…sajnos küldeniük kell egy katolikust…erre a gondolatra eszelős mosoly ül ki arcomra.
* * * * *
Órák teltek el, már festeni is nekiálltam, de valahogy nem jött ihlet. Végül megfestettem egy cellaablakot, és egy képzelt tájat. Majd kirakattam a falamra. Ha már valódi nincs, festett legyen….
Az „ablakomon” egy utcára lehet kilátni. Az utcán pedig eddigi áldozataim közül az öt kedvencem látható abban a formában, ahogy a velem való találkozás után megtalálták őket a rendőrök. Megcsonkítva, kizsigerelve, szétszabva, felszeletelve…és az ötödik lefejezve. Nagyon szívesen emlékezem rájuk. Főleg arra a részre, mikor megtudták, hogy bűnös életük végéhez ér….az a tekintet milliókat, vagy még többet is ér. Az a kétségbeesett, tehetetlen fájdalom, ami a szemükben megcsillant….újra és újra csak is azt akarom látni. A szenvedés és magatehetetlenség, megalázkodottság szavait akarom hallani a fülemben…Ha jól figyelek, még most is fel tudom idézni, miket mondtak.
-Könyörgöm, ne tedd…bármit megteszek!
-Miért teszed, mit ártottam?!
-Bocsáss meg kérlek, megjavulok! Akármit megteszek, csak mondd meg, mit! – hallom saját elmémben a jajveszékeléseket és kiabálásokat, az arcukat…..itt vannak előttem. Mindnyájan….olyan valóságosnak tűnnek, hogy csak ki kéne nyújtanom a kezem, és elérném mindet… Tudom, hogy hálásak nekem. Megtisztulva, békében pihennek a mennyben, és odafönt áldják az Isten nevét, és köszönetet mondanak nekem….
Azt akarom, hogy még több ember részesülhessen Isten szent kegyeiben. Azt akarom, hogy megtisztuljon a világ. Én ezért vagyok itt. Isten engem erre szánt, és én csakis ennek a célnak akarok élni. Meg akarom menteni őket…mindenkit, akit megfertőzött a bűn, és mind egy betegség, romlásnak indítja őket. Én és a módszereim csak gyógyszer vagyunk Isten, az orvos kezében, aki általam tisztítja meg a tehetetlen betegeket, akik nem is tudják, milyen végzetes és halálos betegség marja őket ott, legbelül… Nem értem ezeket az ostoba embereket. Annyira vakok…olyannyira fertőzöttek, hogy nem is látják, mekkora jót teszem velük…bebörtönöznek, és bűnösnek, gyilkosnak titulálnak, miközben én csak a javukat szolgálom. Próbálom olyan fájdalommentesen véget vetni nekik, ahogy csak lehet. Nem feszítettem őket keresztre, nem kínoztam őket, hónapokig, hetekig….csak pár rövidke napig kellett állniuk a testi kínt, és utána megszabadulnak minden féregtől, ami belülről teszi tönkre őket.
Én vagyok az, akit a Mindenható az új Jézusnak, a Megváltónak jelölt ki. Én vagyok az Ő egyetlen, és igaz, mindvégig hű követője, küldötte. Nem gyűlölöm az embereket. Szeretem őket, jobban mint önmagamat. Csakis ez a szeretet, és az igaz hit ad annyi erőt számomra, hogy ezt a nehéz, göröngyös utat végigjárjam. Ők az én életem értelme, az ő megváltásuk az én egyedüli célom…
Nem haragszom rájuk azért, ahogy bánnak velem. Nem érhetik fel az én célom, mint ahogy Istent is lehetetlen dolog felfogni. Így nem is várom el, hogy úgy nézzenek rám, ahogy valójában kijárna nekem, és Atyámat sem tisztelik úgy, ahogy Ő azt akár megközelítőleg is megérdemelné. Szegény, ostoba emberek, nem tudják, mit cselekszenek….
Nagyon nem okoz nekem gondot az, amit tesznek. Inkább csak visszatartanak, mintsem megállítanak. Csak késleltetik azt, amire már annyi ezer éve várnak…csak saját maguk ellen dolgoznak. De nem baj. Egyszer…valamikor, talán majd fel tudják fogni célom és életem lényegét és zsenialitását….és akkor megértik, mekkora áldozatot hoztam értük. Az én népemért…
Halk lépteket hallok közeledni a cellám felé. A hangokból ítélve ketten vannak. Egy őr, meg még valaki, aki súlyra jóval könnyebb. Egy nő, vagy egy kicsit nagyobb gyerek?
Igazam lesz, mikor az egyik gyengébb őr és egy fiú jelenik meg a cellám előtt. A őrt ismerem, egy igazi szerencsétlenség, de a vele jött fiú…hhmmmm….
Egy igazi kis szépség, nem igazán értem, mit keres itt. Tökéletes testalkatú, rakoncátlan hajú, értelmesen csillogó szemű fiú. Nálam fiatalabb, olyan 21-22 körül lehet, de sokkal fiatalabbnak látszik. Érdekes kis kiegészítőket hord magán, és olyan kedvesen mosolyog. Rám itt legfeljebb vicsorognak, nem mosolyognak ilyen tündéri pofival. Biztos valami tévedés, ez az ügyetlen félnótás őröcske eltévedhetett, és rossz helyre hozta….
Nem fordítok nagy figyelmet a fiúnak, tovább nézegetem a rajzomat, majd a feszületet.
Megjelenik Red és Bob, megint felkötnek a falra, de most nem annyira figyelmesen, mint mikor nekik kell itt benn maradniuk velem. Nem kedvelnék a fiút? Ki ez a kölyök egyáltalán? Választ kapok a kérdéseimre, mikor a kis szépség besétál, az őrök meg egy kis időre elmennek. Az ajtót pedig bezárják a fiú után…
-Sajnálom, hogy miattam ilyen kényelmetlen helyzetbe kerültél.- ugyan, semmiség, már megszoktam.- A nevem Suzuka Sukejiro Peter, de hívj csak nyugodtan Sukejironak. Az új börtönlelkész vagyok, és szeretném jelezni irányodban, hogy ha bármikor szükséged lenne a segítségemre, rendelkezésedre állok. –mondja vigyorogva, és tudom, hogy engem nézeget. Tehát ő az új lelkész. Kedves és készséges, annyi biztos. Mikor nem szólalok meg, felsóhajt.
- Persze gondoltam, hogy azonnal nem bízol majd bennem, de remélem, ez a későbbiekben változik majd...- még be se fejezi, mert biccentek neki, hogy jöjjön közelebb. Úgy, és még egy kicsit közelebb, ez az. Szólnak neki, de ő figyelmen kívül hagyja, jófiú…
Úgy áll meg, hogy csak fél centire van tőlem a füle. Simán leharaphatnám….de akkor tönkretenném a tervemet. Ez a fiú fog engem kivinni innen, csak a bizalmába kell férkőznöm.
-Gorombák az őrök, igaz? Pedig te nem csináltál semmi rosszat. Ne aggódj a sok hitetlen miatt, csak egyszerűen nem szeretik a vallásos, szent úton járó embereket. –suttogom halkan a fülecskéjébe. Saját tapasztalatból tudom, milyen iszonyatosan gorombák tudnak lenni….
Kicsit lesápadt a lelkészke, úgy látszik beletaláltam a közepébe. – Ha jól látom, 21-22 körül lehetsz, katolikus vagy, és volt valami gond a gyerekkoroddal. A kezeddel mi a helyzet? Nem kéne megerőltetned….-súgom neki észrevételeimet. Tipikus katolikus bemutatkozása volt, a szeméről pedig látszik, hogy valamilyen gond érte gyerekkorában. Nem fizikailag, inkább érzelmileg. Talán családi, vagy magánéleti probléma….a keze pedig egyértelműen sérült. Olyan furcsán tartja…kicsit természetellenes. Már akkor kiszúrtam, mikor belépett a cellába.
Sukejiro erre igen megdöbbent. Nem ezt vártad volna egy bűnözőtől, igaz?
-Gondolom rólam tudsz mindent. Megkaptad az aktámat, nem igaz? – józan paraszti ész, hogy ha valakit meg akarsz ismerni, megnézed, milyen dolgokat állítanak róla.
-De…-válaszolta halkan.
Óvatosan megharapom a fülét, úgy, hogy ne fájjon neki, de érezze, hogy mit csináltam. Picit ráharaptam, majd elengedem a kis fülecskéjét. Éreztem, hogy összerezzen.
-Leharaphattam volna a fülecskédet, de az illetlenség lenne első találkozáskor, nem igaz?- vigyorgok rá eszelősen, mire kicsit ijedten néz rám. Nem csoda… majdnem ráment a füle. De nem bántom: kell a tervemhez, valamint érdekel. Főleg a lelki gondjai kíváncsi lennék, milyen démonjai vannak, akikkel nap mint nap küzd. És a múltja…kíváncsi vagyok, mi volt az a kis sötétség, amit a gyerekkorában érzékeltem. Olyan kifejező szemei vannak….minden érzelem tükörsimán látható benne annak, aki tudja, mi micsoda. Van benne egy kevéske bánat…és elkötelezettség. Olyan picike, de jelenlévő határozottság…nem tudom megfogalmazni. Érdekes. Nem mindennapi látvány ez a fiú, annyi biztos. Az Úr igazi kis csemegét küldött nekem….
A fal felé biccentek neki, ahol a rajzom van.
-Neked csináltam, nézd csak meg. Ha szeretnéd el is viheted.
|
| ef-chan | 2010. 06. 09. 00:06:33 | #5339 |
Karakter: Sukejiro (Damnonak)
- Sukejiro? - Kyou atya hangja zendül az ódon kápolna falai között, barátságos mosollyal fordulok hátra.
- Már megint a feszületet bámultad? - "fed meg" apró mosollyal, én csak aprót bólintok. Nem tehetek róla, igazán szeretem nézni a szenvedő Krisztus arcát. Csodálom azért a mérhetetlen fájdalomért, amelyet értünk, halandó és bűnös emberekért vállalt magára. S annyi szenvedés közepette még mindig van számunkra mosolya, vigasza és jó tanácsa, amellyel utunkat egyengetheti, segítve megtartani minket hitünkben. Emberfeletti és mélységesen emberi, a szó pozitív értelmében.
- Tudja, Kyou atya, azon gondolkodtam, elég felkészült vagyok-e már a feladatra, arra hogy egy nyáj pásztora legyek. Honnan tudhatnám, hogy eljött az idő? - nézek ősz hajú mentoromra és barátomra.
- Sukejiro, az ember sosem érezheti magát elég felkészültnek, de ha igazán hiszel benne és teszel érte, amikor sor kerül rá, megállod majd a helyed, és a tapasztalatok alapján, amiket gyűjtögetsz, kialakíthatod saját gondolataidat arról, mit és hogyan helyes és érdemes csinálnod. Ne aggályoskodd túl a dolgokat, mert a félelem megakadályozhat abban, hogy szívedből cselekedj! A tétovaság nem gyümölcsöző hozzáállás.
- Értem - bólintok. Nem, nem fogok meghátrálni, és teljes szívem minden szeretetével fogok igyekezni, hogy ne térjek le a helyes útról, amelyet Isten rajzol lábaim elé a porba.
- Tényleg, Kyou atya, miért jött idáig? Gondolom, nem a társaságomra vágyott annyi teendő közepette - nézek a férfire szerényen.
- Valóban - bólint. - Leveled érkezett, gondoltam, elhozom.
- Komolyan? - ragyognak fel a szemeim, nem vagyok buta, tudom, hogy ha személyesen fáradt azzal, hogy elhozza nekem, akkor nem lehet másról szó, csak a kihelyezésemről. Mégis türtőztetem szívem heves vágyakozását, és moccanás vagy szemrebbenés nélkül várom meg, míg komótos mozdulatokkal előhalássza, és felém nyújtja a fehér borítékot. Sőt, a lehető legtartózkodóbban nyúlok érte, ezzel is egyfajta önfegyelmet gyakorolva. Ahogy a kezembe kerül a boríték, a szívem triplatempóban kezd verni, és a kezem is remeg az izgalommal vegyes félelemtől. Vajon hogy döntöttek?
Lassú, tétova mozdulatokkal bontom ki a borítékot, és hajtom ki a levelet, de nem merek rápillantani, először Jézus arcát kell látnom. Felnézek a márványszoborra, és sóhajtok egyet. Legyen meg Uram, a te akaratod!
- Ehh? - képedek el, ahogy végigfuttatom szemeim a fehér lapra rót betűkön. - Az érsek személyesen akar velem találkozni?
Kyou atya rejtélyesen mosolyog, de mosolya mögött van valami nyugtalanító.
- Kyou atya, olyan komoly az arca, talán valami baj van? Rosszra kell számítanom? - kérdezem ártatlan és nagyra nyílt szemekkel. A férfi nem válaszol először, csupán végigsimít a fejemen atyai szeretettel. Majd bátorító mosolyt küldve felém csak ennyit mond: - Sukejiro, az Isten különleges feladatot szánt neked, fogadd alázattal!
- Hai... - rebegem elveszetten, nem igazán értem, mi lehet a háttérben, és a bizonytalanság nyomottá teszi a hangulatom.
Aznap, Kyou atya távozása után, hosszasan imádkoztam Istenhez, tőle kérve erőt ahhoz, hogy elviselhessem, amit rám mér. Akkor sem hagytam abba, mikor a csuklóm már rettenetesen fájt attól, hogy összekulcsolva tartom magam előtt, sem akkor, mikor már a térdeim teljesen átfagytak a hideg kőtől. Csak akkor álltam fel, mikor a harang elütötte az éjfélt.
* * *
- Foglaljon helyet, azonnal jelentem az érseknek az érkeztét! - kínál hellyel a középkorú férfi, aki titkárként dolgozik az érsek mellett. Udvariasan bólintok, majd engedelmesen helyet foglalok az egyik széken. Kezem szórakozottan babrál vörös színű feszületemmel, jobb kezem azonban ernyedten lógatom magam mellé, még mindig kellemetlenül zsibog a tegnap estétől. Kicsit túlerőltettem...
- Sukejiro-kun, kerülj beljebb - lép ki az érsek maga, amely teljesen zavarba hoz, lehajtott fejjel, pirulva pattanok fel, és lépek be a férfi szobájába, hogy ne várakoztassam tovább.
- Dicsértessék, atyám - hajolok meg.
- Sukejiro-kun, ne légy annyira feszült és szertartásos, foglalj helyet! - követem szavait, és szemben vele az asztal másik végébe telepedem. Kedvelem az idős urat, mindig is kedveltem, sokszor adott tanácsokat és látott el építő jellegű olvasmányokkal egyetemi éveim alatt.
- Nagy örömmel olvastam Kyou atya ajánlólevelét, igazán ígéretes dolgokkal kecsegtet benne - fürkész végig.
- Uram, ön túlságosan is túlbecsül - pirulok el még jobban, zavar ez a dicsérgetés. Sosem szerettem, mert nem tartom magam érdemesnek rá. Sokkal keményebben is dolgozhattam volna, s közel sem hoztam annyi hasznot Kyou atyának, mint amit összefirkált, ebben biztos vagyok.
- Ne becsüld alul magad, Sukejiro! - hangja szigorú, de nem haragos. - Semmi sem lehet áldásosabb, mint a buzgó lelkesedés, az őszinte tenni akarás.
- Igen, uram - suttogom, de nem merek ránézni. Nem szeretnék sem az álszerénység, sem a beképzeltség és felfuvalkodottság bűnébe esni, nem szeretnék rossz benyomást kelteni... Tanácstalan vagyok, meggyőződésem, az érsek most is épp vizsgáztat, s én már megint nem tudom, mi a helyes válasz. - Igyekezni fogok, hogy a belém vetett bizalma ne legyen elvesztegetett idő...
- Látom, nem sokat változtál, Sukejiro. De nem is baj - mosolyog rám, mikor a második mondatra felemelem a fejem egy egészen kicsit. - Felelőtlenség lenne egy pályakezdőnek ilyen komoly feladatot adni, de hiszem, hogy te képes leszel megoldani a problémát. Akkora elhivatottságtudat, és igaz hit feszül benned, aminek teret kell biztosítani, ami nem férne meg egy egyszerű kis vidéki plébánia falai között. Ha mégis úgy érzed, túl sok a nehézség, és nem állsz rá készen...
- Bármit is szánt nekem az Úr, én készségesen elfogadom, és egyenes háttal viselem majd sorsom! - vágok hevesen az érsek szavába, szavaimat túlfűti a meggyőződés. Tegnap megígértem Krisztusnak és rajta keresztül magának az Úrnak, hogy nem tiltakozom, bármi is lesz a sorsom. Köt a nekik tett szent fogadalmam! Amint azonban észbekapok, milyen égbekiáltó tiszteletleséget követtem el, azonnal visszakozok. - Sajnálom, érsek úr, nem akartam tiszteletlennek tűnni...
- Tessék - nyújt felém egy mappát a férfi, és én kíváncsian veszem el. - Ez a hely ezentúl a tiéd, az ottaniak lelki üdvének biztosítása a te felelősséged lesz, vezesd büszkén és legjobb tudásod szerint a rád bízott nyájat!
- Hai - bólintok, és kinyitom a mappát. Amikor a szemem az intézmény nevére téved, egy pillanatra kitágul a pupillám. Egy fegyház? Egyház a fegyházban?
- Ez? ... - kérdeznék, de végül meggondolom magam. Helyette tettre készen elmosolyodom. - Mikor indulhatok?
Az érsek megkönnyebbül sóhajjal, mosolyogva dől hátra, miközben tájékoztat a részletekről.
* * *
Az elmúlt egy hétben minden szükséges holmit összepakoltam és előreküldettem. Nem volt sok anyagi javam, ha a ruháimat és személyes tárgyaimat nézem, viszont könyvtáram igen tekintélyesnek számított, és nem akartam nélkülözni társaságukat, inkább vállaltam, hogy beintegrálom könyvállományomat a börtön könyvtárába. Másrészt belevetettem magam a börtönök életének vizsgálatába, sok önéletírást, regényt és pszichológiai tárgyú kutatást olvastam el, nyomtatott oldalak ezreit, hogy valamennyire felkészülhessek azokra a körülményekre, amelyek rám várnak, valamint magát az intézményt is tanulmányoztam, ahova kihelyeztek. A hely Hokkaido szigetén található, Abashiriben, viszonylag elszigetelve a lakosságtól. De legalább az időjárás nem vészes, bár télen hideg tud lenni, viszont ott a tenger. Talán egyszer-kétszer lesz időm kisétálni a tengerpartra.
Kyou atya már igen aggódott miattam, és bár látszólag roppantul féltett ettől a munkától, komolyan megkönnyebbült, mikor végre felszálltam a buszra, mert annyira túlhajtottam magam alig egy-két óra alvásokkal és a rengeteg olvasással, hogy úgy néztem ki mint egy múmia. Most, hogy a buszon ülök, mondta az öreg, nem lesz lehetőségem olvasni, és végre pihenhetek majd. Nem volt teljes mértékben igaza, mert bár ólmos fáradtság telepedett rám, és alig látok ki a fejemből, az izgatottságtól nem tudok aludni, csak a tájat bámulom egyre. Nagy küzdelemre számítok, mire elfogadtatom majd magam, és nem csak a rabokkal kell megküzdenem saját státuszom kiharcolásáért, hanem az őrökkel, a vezetőséggel is. Számukra a jelenlétem csak nyűg, felesleges többletmunka. De elhatároztam már akkor, mikor elkezdtem tanulmányozni a börtön életét, hogy mindenképp megpróbálom kompenzálni őket. Például vezethetném szabadidőmben a börtönkönyvtárat, így tartva kapcsolatot a rabokkal, és hasznos munkát végezve tehermentesíteni pár őrt. Vagy nem tudom, amit szükségesnek tartanak, számomra nem létezik alantas munka, bármit szívesen megcsinálok.
De felesleges ennyire előreszaladni. Visszapillantok hát a kezemben levő hatalmas mappára. Igen, képes voltam kigyűjteni minden lényeges információt a börtön 300 lakójáról. A legtöbbjük igazi nehéz fickó, de vannak páran, akik a többiekhez képest jelentéktelenebb rablótámadás vagy betörés miatt ültek, de igazi nehézfiú csak egy akadt, akit teljesen elzártak a külvilágtól. Ha azt mondom, felkeltette az érdeklődésem, nem fogalmaznék pontosan. Szabályszerűen a rögeszmémmé vált, ugyanis a legszentebb dolgot sértette meg ezen a világon: magát az Istent. Az Úr nevében gyilkolni önkényesen, nem válogatva a kegyetlenségekben: gusztustalan és felháborító! A szent célt hamar megfogalmaztam: bármi áron, de visszaterelem a helyes útra, és kiverem a fejéből azt a téveszmét, hogy az Úr bárkit is arra rendelne, hogy öljön a nevében "megszabadítva" áldozatait a bűneiktől!
* * *
Akárhogy kardoskodtam, csak elnyomott a fránya álom. Csomagjaimmal állok a megállóban,és várom, hogy felbukkanjon végre valaki, akit értem küldtek. Mert elvileg várnak rám, gyakorlatilag viszont senki sincs itt. Lehet rossz helyen szálltam le? Nem túl valószínű, hiszen nincs olyan sok megálló egy börtön mellett... Sajnos a látási viszonyokat rontja, hogy esik az eső. Végül úgy döntök, hogy nekiindulok, és előszedve a kis térképet, amit a helyről és környékéről vettem, felkapva a csomagjaimat (valójában magam után vonszolva őket) belevetem magam az eső hűs "habjaiba".
Már fél órája gyalogolhatok, mikor szemközt fények gyúlnak, mintha egy autó közeledne. S valóban, hamarosan lefékez mellettem egy katonai miniterepjáró.
- Suzuka Sukejiro-san? - förmed rám köszönés helyett a tisztnek tűnő alak, én csak bólintok, mire kipattan a kocsiból egy altiszt, kikapja a csomagot a kezemből, és az autóba hajítja, engem pedig olyan vehemenciával taszigál be, hogy szinte én is csak úgy "berepülök" az autóba, és már el is hajtunk visszafordulva.
- Ano... - töröm meg a csendet. - Köszönöm, hogy kifáradtak elém.
- Ne gúnyolódj, kölyök! Teszek az egyházadra, meg a vallási marhaságokra, csak egy kolonc vagy a nyakunkon, ne várd, hogy repessek az örömtől - ordítja le a férfi a hajam is.
Szelíden mosolyogva fogadom a kitörést. Mindig is kedveltem az őszinte embereket, legalább tudom, mi baja van velem.
- Igyekszem a lehető legkevesebb gondot okozni - felelem halkan. Mosolyom látszólag megkavarta, mivel csak egy apró ciccegéssel kommentálja a mondandóm.
Hamar megérkeztünk, s azonnal a számomra kijelölt lakrészhez vezetnek. Nem nagy, csupán egy szoba, egy hozzá tartozó konyhasarok és egy apró fürdőhelység, a szobába beépítve, de szerintem takaros, és bőven elég, nincs is szükség nagyobb térre. Ahogy magamra maradok, megválok átázott ruhadarabjaimtól, és megtörlöm vizes és emiatt extrán rakoncátlan fürtjeim. Alig hogy ismét felöltöztem, már kopognak is az ajtómon. Egy férfi jött, hogy az igazgatóhoz kísérjen.
Hah, fárasztó volt ez az eligazítás. Tulajdonképp az egész arról szólt, hogy mennyire hálásnak kell lennem, amiért engedélyezték jelenlétem az intézményben, én pedig udvariasan kijelentettem, hogy tiszteletben tartom a munkájukat, ha ők is az enyém, és nem akadályoznak. Ugyanis nekem is határozott feladatom van, nem fogom hagyni, hogy teljes mértékben korlátozzanak a cselekvésben, még mit nem. A státuszháború megkezdődött.
Azért büszke vagyok magamra, kiharcoltam, hogy még ma körbevezessenek, és beszélhessek a rabokkal, kaptam is egy őrt, aki majd végigkísér, és mindig a rendelkezésemre áll, ha szükségem van valamire. Én titkáromnak neveztem, szegényről sikított, hogy újonc, és hogy hasznavehetetlennek tartják, így nagyon boldog volt, mikor máris ilyen nagyra tartva pozíciót is adtam neki. Nem mintha számítana, de ha ettől boldogabb lett, az én szívem duplán örül. Viszont feladatom is lesz bőven, a kórházi részlegben fogok segédkezni, valamint ahogy azt terveztem is, nekem kell gondoznom a könyvtárat. Cserébe kaptam egy helyiséget, ahol misét tarthatok, és ahol gyóntathatok (lényeges pont, hogy az udvarra nyílik, így rabok, ha akarnak, kint töltött idejük alatt betérhetnek). Már csak a hívőket kell elcsalogatni odáig. Annyi de annyi tervtől zsong a fejem, hogy ha akarnék, sem tudnék megnyugodni. Boldogan pillantok a szobám díszítő apró feszületre.
* * *
- Erre kövessen, Sukejiro-sama! - érünk a következő részlegbe, amit titkon a legjobban vártam. A legveszélyesebb bűnözőket tartják itt fogva, és ő is itt van. A gyomrom remeg, annyira áhítottam már, hogy láthassam, hogy végre először mutathassak neki más képet Istenről. Annyira rákoncentráltam, hogy meg sem hatott a rengeteg csúfolódás és rosszindulat, valamint gúny, amivel idáig fogadtak. Nem vagyok egyelőre túl népszerű.
- Ő a legveszélyesebb rabunk, emberek tucatjaival végzett már, beleértve a saját családját is, jobb, ha óvatos lesz vele... mindenképp be szeretne menni hozzá? - fecseg titkárom.
- Mivel innen kintről nem igazán tudnánk beszélni - felelem szelíden, majd a cella üvegfalához lépve bekukkantok, s ahogy észreveszem alakját, rámosolygok. Azonban nem nagyon törődik velem, mintha itt sem lennék. - Kérlek, ne legyetek vele a szükségesnél durvábbak - suttogom.
Hamarosan kinyílik a cellaajtó, és beléphetek. A szívem szorul össze, ahogy kikötve látom, még egy millimétert sem tudna moccanni.
- Erre nem lett volna szükség... - mondom a tisztnek, aki behozott az állomásról, de az csak rám förmed.
- Ezek a biztonsági előírások, nem venném a lelkemre, ha az én felelősségem lenne, hogy szétcincálta a csinos kis pofikáját! - nyilvánvaló gúnya vörös pírt gyújt az arcomon, csöndesen megvárom, míg egyedül hagynak vele.
- Sajnálom, hogy miattam ilyen kényelmetlen helyzetbe kerültél. A nevem Suzuka Sukejiro Peter, de hívj csak nyugodtan Sukejironak. Az új börtönlelkész vagyok, és szeretném jelezni irányodban, hogy ha bármikor szükséged lenne a segítségemre, rendelkezésedre állok - mosolygok rá, enyhén félredöntve a fejem, hogy tanulmányozhassam az arcát. Egyelőre közel sem járok a jéghez, nem hogy megtörhessem. Sóhajtva nézem szótlan alakját.
- Persze gondoltam, hogy azonnal nem bízol majd bennem, de remélem, ez a későbbiekben változik majd... - folytatnám, mikor a lehetőségeihez mérten biccent egy aprót, hogy lépjek közelebb. Gyanútlanul azonnal engedelmeskedem, így az intim szférájába lépve állok meg előtte nagy, érdeklődő szemeket meresztve rá. Még egyet biccent, mintha súgni szeretne valamit, hogy mások ne hallják.
- Ne menjen hozzá közel! - hallom odakintről, de nem törődök vele, naivságom minden jó szándékával hajolok egész közel hozzá oldalt fordítva a fejem, hogy képes legyen a fülembe suttogni, csupán milliméterek választják el arcunkat egymástól. Vajon mit szeretne mondani?
|
|
