A felvetésemre, miszerint a tegnap meghiúsult mályvacukorevés áttehetnénk holnapra, Suke-chan szerencsére teljesen pozitívan reagál.

- Rendben! Benne vagyok! - lelkendezik. - Gyerünk, siess! – nyúl rögtön a kezemért, de elõször – talán még a kissé rajtam uralkodó álmosságból kifolyólag – nem értem, mit szeretne. De amint beugrik, hogy most föl akarna cibálni, hagyom is magam. Suke-chan pedig ránt egyet rajtam, de akkorát, hogy hanyatt is esik, ha nem fogom meg.

- Bocsánat – kér elnézést a kis lökdösésért, mire egy mosoly keretében rántok egyet a vállamon, azt sugallva így, hogy abszolút nem bánom.

- Akkor te szedd rendbe magad, én felkapom a tegnapi ruhákat, és megint elõkeresem a mályvacukrot, és akkor kinn rakhatunk is tüzet, meg kitalálhatnák valami jó kis játékot! Ahh, máris tele vagyok energiával! 

Olyan lelkesen sorol mindent, még mindig az ölelésemben, hogy egy pillanatra szinte megszédülök tõle. Tényleg még mindig kissé kába vagyok, csak sóhajtok egyet, aztán a fejemet a vállába fúrva nyöszörgök neki.

- Akkor adj egy keveset!

A kis nyöszörgésemre csak komolyan válaszol, kiokosítva:

- Megtenném, mert nem sajnálom, de ezt nem lehet csak úgy átadni – szól, én pedig elmosolyodok, és „ördögi tettre” szánom el magam.

- Nem-e? – kérdezem, aztán a nyakán lévõ puha bõrét finoman az ajkaim közé veszem, és szívogatni kezdem. Persze gondolom, hogy neki annyira nem fog tetszeni a helyzet, és valóban, mikor errébb lépek, a nagy sértõdött szerepében tetszeleg, sõt, még egy „Hé!”-vel is tiltakozni próbál. Igyekszem nem veszettül vigyorogni a kis tréfám után, mert még egy része mindig hátra van, de nehezen sikerül.

- Már jobban is érzem magam – sóhajtok elégedetten, aztán a válaszát meg sem várva bemegyek a fürdõbe. Ahol muszáj egyet sóhajtanom, sõt, ahogy vízzel megmosom az arcom, akaratlanul is a kezembe temetem az arcom.

Istenem, annyira nehéz a közelében lenni… Pedig ha messze van, még jobban õrjít a hiánya, de lassan a túlzott közelségébe is belebetegszem. És nem értem, miért hagyja, hogy ennyire közvetlen legyek, hogy rálépjek az útra, amin már egy ideje járok, és aminek hála minél többet látok vagy kapok belõle, annál inkább többre vágyom… Amit meg nem szabad. Pedig ha tudná, mennyire vágyok rá…

Egy nagy, reszketeg sóhajtás hagyja el a számat, de mielõtt tovább haladhatnék a gondolatsort illetõen, amibe az elõbb belekezdtem, Suke-chan elhûlt kiáltását hallom meg.

- Te most komolyan kiszívtad a nyakam?!

Na, eddig bírom, a számhoz kapva a kezem kezdek el nevetni. Szinte a könnyeim is kibuggyannak, ahogy elképzelem a tükör elõtt állva, ahogy hol vörösödik, hol sápad az arca, miközben rémülten és szerencsétlenül méregeti a nyakán lévõ vörös kis foltot.

*   *   *

Csak percembe telik, és újra kapok levegõt a nevetéstõl, utána pedig már azért összeszedem magam egész gyorsan. Fogat mosok, letusolok, a hajamat is elrendezem, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki a konnektorba nyúlt. Aztán amint felöltöztem és késznek éreztem magam, ki is léptem a fürdõbõl.

Suke-chan, ahogy sejtettem, még mindig durcás volt a kis foltért a nyakán, amitõl csak elmosolyodtam. De nem is szólt semmit, csak csúnyán nézett rám. Inkább tényleg a sütögetésre koncentráltunk utána. Megvillanthattam remek tûzgyújtói képességemet, mert pikk-pakk hordtam össze fákat a kis tábortüzünkhöz, és pillanatok alatt még égett is, remek hangulatot varázsolva.

Igaz, a tûzrõl eszembe villant, hogy nem túl jó gondolat, mert a füst alapján esetleg rájöhetnek, hogy itt tartózkodok, de aztán beugrott, hogy erdõtûz abszolút nem szokott lenni erre, tehát nem kell félnem attól, hogy egy rakat tûzoltó ront majd ránk, vagy hasonló. Sõt, igazából ebben az erdõben – persze nem az én telkemen, de a környezõkön – gyakran sütögetnek a tulajok, sõt, sokan szoktak erre kirándulni is, így abszolút nem feltûnõ a kis füst, ami esetleg kiszûrõdhet a fák lombjai között.

Suke-chan hangosabb sóhajtása végett magára vonzza a figyelmemet. Nagyon elbambult, a tüzet nézi, és valószínûleg valami komoly dolgon gondolkozhat, legalábbis az arcáról ezt tudom leolvasni. Vajon rólam, azokról, amiket tettem? Esetleg azt a Kyou-atya hiányozhat neki? Vagy csak valami régi történet jutott eszébe a tábortûzrõl?

Nem akarom megzavarni, így csak némán figyelem, de mikor kis híján tüzet fog a mályvacukra, úgy érzem, ezt nem hagyhatom annyiba, és talán jobb lenne kirángatnom a gondolatai közül.

Így biztonságosan kitámasztom az én nyársamat, aztán felállok és odalépek hozzá.

- Hé, Suke-chan, odaég a mályvacukrod! – szólok neki, és még jó, hogy mindenre fel vagyok készülve, mert ahogy ijedten felém rántja a fejét, a mozdulatot követi a keze és az abban lévõ nyárs is. Szerencsére bõven idõben arrébb dõlök, és így elkerülve, hogy megvágjon vele. És ahogy rá nézek, szegény jobban meg van ijedve, mint én.

- Jaj, bocsánat! Nem esett bajod? Nem ütöttelek meg? – szegény akkora szemekkel néz rám, hogy már sajnálom, hogy kirántottam a gondolatai közül. Válaszolok neki, hogy nyugodjon csak meg, nincs semmi bajom, aztán a kezemet a vállára téve finoman nyomok rajta, hogy üljön csak vissza.

- Valami baj van? – nézek rá kissé aggódóan, de hamar válaszol, ezzel megnyugtatva. 

- Nem, csak annyira elmerültem a gondolataimban, hogy megijedtem – néz rám bocsánatkérõen. Tehát jól gondoltam, hogy elmélázott, én legalábbis akkor szoktam néha így viselkedni.

- Na és mire gondoltál? – kérdezem tõle. És a kezem akaratlanul is, szinte ösztönbõl felé nyúlik, megsimogatva a puha tincseit. Annyira utálom, hogy alig van mellette önkontrollom, szívem szerint mindig hozzáérnék, ha tehetném. Csak nem tudom, õt ez mennyire zavarja, talán frusztrálja is, hiába mosolyog, mint aki nem bánja, talán csak nem mer szólni…

- Nem lényeges – vágja rá rögtön. - Csak Isten dolgairól, a világról, meg úgy ilyesmikrõl.  Néha fel sem tûnik, hogy nekiállok valamit bámulva filozofálni. 

Ó, hát pedig amilyen unalmasnak és semmiségnek tünteti fel a gondolkozásának tárgyát, szerintem annyira izgalmas és összetett lehet, ha ennyire képes volt belefeledkezni. Így nem is fogom vissza maga, rögtön konkrétan vissza is kérdezek.

- S mit gondolsz Isten dolgairól és a világról?

- Hát... ha elõállnék vele a Vizsgálóbizottság elõtt, biztos, hogy soha többé nem lehetnék pap, szerintem egyenesen eretneknek is nyilvánítanának . – Látom, hogy elbizonytalanodik, de egy szót sem szólok, csak érdeklõdve bíztatóan nézek rá, hogy folytassa nyugodtan. - Igazából a rossz létezésén és funkcióján gondolkodtam. Mi van akkor, ha mi gondoljuk helytelenül? Mármint nem a jót és a rosszat önmagában, hanem... hát hogy is mondjam... sokszor felmerül bennem, hogy voltaképp a rossz nem ugyanúgy Isten eszköze-e mint a jó? Hiszen, ha nincs rossz, akkor nem ismernék fel a jót sem, hiszen minden egyformán jó lenne, és természetesnek vennénk. S amikor erre gondolok, mindig felmerül bennem, hogy azok, akik iszonyatos dolgokat mûvelnek a társadalom szerint, voltaképp nem vállalnak-e miattunk sokkal nagyobb áldozatot, mint teszem azt mondjuk én papként? Mi van, ha eleve Lucifer, aki a Pokolba taszíttatott, és a gonosz jelképévé lett, tette a legnagyobb áldozatot Isten céljaiért, sokkal nagyobbat, mint Gabriel, Michael vagy Rafael? – Rám néz, rettentõen bizonytalanul, sõt, szerintem zavarban is lehet, mert kínjában nevetgélni is kezd. - Ugye milyen badarság!

Pedig szerintem aztán amit mondott, minden, csak nem badarság. Sõt, nagyon is jól esik, hogy elmondta, miken gondolkozott, és ezzel megnyitott számomra egy kis kaput, mondhatni engedélyt adott, hogy egy pillanatra bepillantsak a fejébe. És mi ez, ha nem kitüntetõ bizalom a részérõl? És a gondolatai is, teljesen normálisak, szerintem ösztönbõl mindenkiben benne vannak, én is nemegyszer gondolkoztam el hasonlókról. Hiszen nem tudhatjuk az igazat, vagy talán fel sem foghatjuk, így mi más maradna nekünk, ha nem a gondolkozás, ami az emberi elme úgyis egyik fontos feladata? És igen, talán az Egyház ezt nem így gondolja. Talán Lucifert mélységesen gonosznak tekintik, meg is vetik, ellenségként tûntetik fel, akivel igyekeznek minél kevesebbet foglalkozni. De nem-e nagyobb bûn Lucifertõl, Isten elsõ teremtményétõl, és ezáltal magától Istentõl elszakadni és elfordulni, mint használni a szabad akaratot, ami nekünk adatott? Ez az egy, amit amúgy is ki nem állhatok az Egyházban. Hogy a pápa is, legyen akármilyen szent életû, ugyanúgy csak ember. A pápa gondolatai pedig meghatározzák az Egyház számos szabályát és gondolatát. Pedig õ ugyanúgy csak egy ember, aki rosszul vagy másként gondolhat dolgokat. Nem azt mondom, hogy feltétlenül rosszul, de ki õ mint Isten alattvalója, akinek joga van megmondani, hogy mit kéne gondolnunk? Miért lenne rossz bármi, ami kicsit is eltér az õ vagy elõdei szavától?

A kis gondolatmenetemtõl elszakadok, hogy reagálhassak Suke-chan kis beszédére. Igaz, nem telt el sok idõ, de a súlyos gondolataim miatt úgy érzem, mintha már vagy öt perc eltelt volna, mióta befejezte a beszélést.

- Nem badarság – szólalok meg, rá pillantva. - Teljesen rád vall. Mert tudod, te szeretnél mindenkiben valami jót találni, akkora szíved van, hogy mindenki számára képes lennél helyet biztosítani benne – fejezem be, az egyik ujjammal pedig a szívére bökök. És szerintem ez tényleg így van. Mert nem számít, hogy ki mit gondol, ami mások – talán az Egyház – szerint rossz. Suke-chan gondolatai attól még tiszták, az az óriási szíve teszi õket azzá. Mert nem attól van valakinek igaza, hogy mindenkit meggyõz róla. Nem az a jó ember, akinek vannak okos gondolatai. Egy tiszta ember tisztasága az, ami megszenteli a gondolatait és ami különlegessé teszi a személyét.

Suke-chan pironkodva elkapja a pillantását. Istenem, ha tudná, mennyire édes így…

- Túl sokat gondolsz rólam – mondja halkan, és az arcát is elfordítja. Mire észrevehetném magam, az ujjaim a mellkasáról az arcára kúsznak, és finoman benyúlva az álla alá fordítom felém a fejét. Érzem, ahogy finoman megremeg, gondolatban én is követem õt. Teljesen elbódít a közelsége. Ahogy érzem orromba kúszni a finom illatát, ahogy az arcomon érzem az általa kifújt levegõt, ahogy érzékelem a testébõl sütõ melegséget…

- Suke-chan… - búgom lágyan, még közelebb hajolva hozzá. Az önkontrollom darabokra hullott, semmi sem maradt belõle. Pedig mennyire határozott voltam az elején, hogy nem fogok hozzá érni… Hát, most annyira nem bírtam magammal.

És végül megcsókolom, szinte csak vágyakozón belesóhajtom magam a nyitva hagyott szájába, finoman bebarangolva minden részét. Próbálok nagyon finom és óvatos lenni, ha már ennyire nem bírtam magammal és így rámásztam. És hiába élvezem a csókunk minden egyes pillanatát, nagy nehezen sikerül leállítanom magam, és megszakítom a csókunkat. De ez nem elég, közel sem elég, így hogy kicsit lenyugodjak, finoman magamhoz húzom, a fejemet pedig a vállán pihentetem.

Nagyon kevesen múlt, hogy le tudjak állni. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem fog sikerülni. Már olyan rémisztõ gondolatok jártak a fejemben, amiknek hatására kicsit magamtól is megundorodtam. Szinte láttam magam elõtt, ahogy ledöntöm a földre, megfordítom, és a puszta földön teszem magamévá. Annyira izgató, gyönyörteli kép volt, de pont ez volt benne iszonyatos. És csak ezért tudtam leállni még most. Nem akartam volna bántani Suke-chant…

- Sajnálom, de egyszerûen néha túlzottan is gyönyörû vagy, legszívesebben minden porcikád magamévá tenném, hogy ne tudj másnak már semmit sem adni magadból. Ha tehetném, kisajátítanám a szíved teljesen, mert õrjítõen kevés az, hogy nekem is van benne hely, mikor én az egészet csak és kizárólag magamnak szeretném. 

Sokáig gondolkozok, hogy végül mit mondjak, de ezzel álltam elõ. Azt akarom, hogy tudja, nem vagyok olyan kedves és visszafogott, mint amilyennek akkor tûnhetek, mikor velem van. Ezzel remélem, hogy tart majd egy kis távolságot, hogy talán úgy nem fogok rá ennyire vágyni…

- Damno? Én…

Félbeszakítom, mielõtt bármit szólhatna. Nem is kell mondania semmit. Hiszen úgyis tudom.

- Tudom – szólok hozzá nyugodtan. -, ettõl még én érezhetek így, s nem akarok hazudni. Nem foglak bántani, de ettõl még kívánlak, Suke-chan.

Annyira könnyen kisiklik belõlem minden, és annyira megkönnyebbülök… És tudom, hogy azokkal, amiket mondok, nem tud mit kezdeni, de számomra hasznos lesz, ha kicsit kerül. És végre kiadhatom magamból az elnyomott érzéseimet és gondolataimat.

- Megijesztesz – nyögi ki halkan, mire picit szorítok a szorításomon, aztán elengedem végre, és hátrébb lépek. Szomorúan nézek rá, mert fáj, hogy ezt mondja, de pontosan értem, mire céloz.

- Hozok valamit inni! – indulnék el kissé keserû szájízzel a konyhába, hogy ott rendezzem a gondolataimat meg lehûtsem magam kicsit, de nem jutok messzire, mivel valami visszatart. Visszanézek, és azt látom, hogy Sukejiro fogja a kezem, azért éreztem azt a finom rándulást, ami végül megállásra késztetett. Nem értem elõször, hogy miért állított meg, de hamar magyarázatot ad a tettére.

- Ami olyan, amit megadhatok... nem tiltja ... azt odaadom. Én... szóval nem baj, ha szeretsz... bizonyos határokon belül... 

Annyira kedves, hogy csak sóhajtani tudok a kis magyarázatát hallgatva. Fõleg, hogy tudom, mennyire nehéz lehet neki ilyeneket mondania, valószínûleg teljesen vörös lehet az arca, azért is hajthatja le a fejét, hogy ezt próbálja meg palástolni.

De hamar el is engedi a kezemet, szégyenlõsen visszahúzza, a fejét még mindig lefelé hajtva várja, hogy mondjak valamit.

- Mondtam, hogy óriási szíved van – lépek oda hozzá, és nyomok egy puszit a feje búbjára. – De nem szabad ilyen kedvesnek lenned, mert az emberek önzõek, és minél többet adsz, annál többet akarnak. És csak neked fog fájni a végén.

Végül megsimogatom a feje búbját, miután gyorsan bólint kettõt. Aztán tényleg kimegyek a konyhába, ahol szépen végigcsúszok a hûtõ mentén, az égre emelem a tekintetem, és eldadogok egy Miatyánkot, hátha segít. Mert ilyen állapotban tudom, hogy nem fogom sokáig bírni.

*   *   *

A nap hátralevõ része nagyon gyorsan eltelt. Játszottunk mindenféle játékokkal, szópárbajoztunk, imádkoztunk is, sõt, a nappalit egy csatatérré alakítottuk. Vagyis valami bunkerhez hasonlóvá, minden ablakot és ajtót befedtünk, a padlót végigterítettük párnákkal meg takarókkal, sõt, még a szekrényeket is összetoltuk, és egy kicsi takaró-tetõt is eszkábáltunk magunknak. Így feküdtünk meg beszélgettünk, aztán miután elfáradtunk, el is aludtunk.

*   *   *  

Arra térek magamhoz, hogy Suke-chan kiáltja a nevemet. Rázza a karomat, én pedig elõször nem is látom, hol van, csak miután kicsit magamhoz térek és képes vagyok látni magam körül mindent. A kezeim iszonyatosan fájnak, az arcomra érzem, hogy könnyek száradtak, és egész testemben remegek. És hihetetlenül fázok.

Hogy… hogy kerülünk mi az erdõbe? Fõleg most, az éjszaka közepén…?

- M-mi történt, Suke-chan? – kérdezem halkan, rápillantva és megállítva abban, hogy tovább rángasson.

- Végre felébredtél, úgy megijedtem…  - válaszolja elhaló hangon, és hiába „ébredtem fel”, ezek szerint, nem engedi el a karomat, nem tágít egy pillanatra sem.

- Én… alva jártam? – nézek rá értetlenül, mire õ hasonló arckifejezéssel válaszol.

- Nem emlékszel semmire? Semmire, amit mondtál vagy tettél? – kérdez, a hangja pedig hallhatóan megremeg.

- Nem. Abszolút semmire… Miért, mit csináltam? – Muszáj nyelnem egyet, mert annyira abszurd az egész helyzet. Remélem, hogy semmi olyat nem mondtam vagy tettem, ami durva lenne, de amilyen ijedten Suke-chan rám néz, valamit csinálhattam. Már szinte megbánom, hogy feltettem a kérdést. De tudnom kell. Fõleg, hogy csak egyetlen egyszer jártam alva korábban, az elsõ Megváltásom utáni estén.

- Elõször csak azt vettem észre, hogy nem vagy sehol, aztán mikor követtelek, elkezdtél beszélni. Elõször csak zagyvaságokat, de mikor ide kiértünk, elkezdtél sírni… - itt elakad egy pillanatra, de végül folytatja. – Összekuporodtál, zokogtál, és könyörögtél valakinek…

- … hogy ne bántson – fejezem be a mondatot. – Hogy hagyja abba, mert megijeszt. Hogy ez bûn. Hogy nem szabadna, hogy fáj. Hogy nem tudom, mit csináljak. Könyörögtem, hogy ezentúl kerüljön, és még csak rám se nézzen, igaz?

Miközben kiegészítem Suke-chan mondatát, lehajtom a fejem. A szemeim égni kezdenek, de visszatartom a belõlem feltörni vágyó kínt és könnyeket. A hangom viszont annyira megremegne, érzem jól, hogy inkább csak suttogok.

- I-Igen – válaszol Sukejiro reszketegen. – Utána pedig hirtelen abbahagytad. És õrjöngeni kezdtél, nekiálltál a kezeddel csapkodni az egyik fát, ezt pedig nem hagyhattam tétlenül, és próbáltalak leállítani…

Itt el is hallgat, én pedig felsóhajtok. Úgyis tudom, hogy mi történhetett. Hogy miért kezdtem el õrjöngeni, hogy miket mondhattam.

„ Elpusztítalak, mert nem Istentõl való vagy. Mert nem lehet helyed közöttünk, mert ezt nem teheted meg másokkal. Soha többet. Ha kell, a Pokolban fogok megrohadni, de ízekre szedlek. Addig marcangollak, ha kell, a puszta fogaimmal, míg semmi sem marad belõled…”

És így tovább. Undorítónál undorítóbb, dühösebbnél dühösebb szavak hagyhatták el a számat, mint ahogy akkor tettem. Korábban is ez volt, szinte visszhangzanak a fejemben a saját szavaim.

- Sajnálom, hogy megijesztettelek, nem állt szándékomban… - Még mindig nem bírok felnézni rá, csak a sötét földet bámulom.

- Miért volt mindez? Kapcsolatban áll a múltaddal, nem? Miért nem mondod el? – kezd bele Sukejiro a kérdezõsködésbe, de hamar visszafogja magát, mikor kicsit vallatásba megy át a helyzet, és visszafogottabban, sõt, kissé megszeppentebben folytatja. - Nem akarok erõszakos lenni, de ha kibeszélnéd magadból, könnyebb lenne. Én meg, ha nem bánod, nagyon szívesen meghallgatlak, és segítek, ha tudok.

Olyan aranyosan néz, látni rajta, hogy mennyire szeretne segíteni, hogy csak bólintok, aztán a kezét megfogva indulok vissza a házba.

- Elõbb érjünk be és csináljunk egy teát, kelleni fog.

Nem is kell mást mondanom, csak jön utánam. Aztán egy kis további ébredezés és teakészítés után, alig fél órán belül el is helyezkedünk a kis bunkinkban, aztán mesélni kezdek. Fáj a téma, még mindig égnek a szemeim, és furcsa róla beszélni, mert eddig még sose tettem. De Suke-chanban megbízok. Nem tudom, hogy mit fog a történetem után csinálni, hogy fog rám tekinteni, de úgy érzem, hogy tényleg tudnia kell mindent. Hogy megérthessen pár dolgot, amit eddig nem tudhatott. Hogy végre engem láthasson, és maga ítélhesse meg, milyen is vagyok.

- Az egész akkor kezdõdött, mikor tizennégy éves lettem. Elõtte teljesen normális, tiszta, katolikus neveltetésû életem volt, tényleg semmi különös vagy rossz nem volt benne – foglaltam össze gyorsan életem elsõ pár évét egésze nyugodtan. A hangom csak utána lett sokkal komolyabb. - De amint betöltöttem a tizennégyet… az apám elkezdett molesztálni. Egyik napról a másikra. És nem ivott, nem drogozott, egyszerûen csak belekezdett. Elõször csak nézegetett, elkalandozott rajtam a tekintete, végül már utáltam vele egy helységben lenni. Utáltam a módot, ahogy rám néz, mert nem értettem a helyzetet. Aztán jött a tapogatás, végül többször meg is erõszakolt, akár meg is vert, ha ellenkeztem. Nem értettem, mi miért van, az életem teljesen kifordult magából. A suliban rontani kezdtem, anyához meg hiába fordultam, nem segített.  Ahogy alva jártam, ezért sírtam, és emiatt köyörögtem. Egy rövid kis jelenetet láthattál az én poklomból…

- Akkoriban viszont jóban voltam egy Takahiro nevû pappal, aki a helyi plébános volt, és aki az iskolában a hittanórákat tartotta. Sokáig senkinek sem mertem szólni, fõleg azután, hogy a saját anyám is megpofozott, mikor segítséget kértem tõle, benne viszont úgy éreztem, hogy megbízhatok.

Suke-chan nem szól semmit, csak figyelmesen hallgat. Én belekortyolok a teámba, õ csak fogja a kezében, a második mondatom óta bele sem iszik. Csak néz rám döbbenten, amit meg tudok érteni. Átélni még rosszabb volt, mint hallgatni, vagy beszélni róla.

- Szóval elmondtam neki. Kezdetben azt hittem, hogy segíteni fog, teljesen belehabarodtam, de miután párszor lefeküdtem vele, eléggé világossá vált számomra, hogy tõle is hiába várok segítséget. Sõt, kiderült, hogy õ sem veti meg a földi élvezeteket, fõleg, ha kiskorú fiúktól kaphatja azokat.

Itt képtelen voltam nem felnevetni.

- Hogy hogy lehettem ilyen hülye! Még most is nehéz elhinnem. Végül hagytam a segítségkérést, hagytam a csudába az egészet, és inkább fulladoztam az undortól, amit az apám, az anyám, Takahiro atya és önmagam iránt tápláltam. Nem tettem semmit, csak igyekeztem túlélni. Ez ment három évig. Aztán az imáim meghallgatásra leltek, és egy este jelenésem volt – folytatom teljesen ünnepélyességtõl átitatott hangon, az eddigi kevesen verõ szívem és fájó érzelmeim is egyszerre elcsendesülnek. - Az Úr álmomban szólt hozzám. Még most is fel tudom idézni, milyen melegséggel töltött el, hogy micsoda hihetetlenül erõs fény világított át akkor. Tudtam, hogy belém lát. Hogy szeret, méghozzá mindennél jobban. Hogy õ megérti a fájdalmamat, hogy segít. Hogy hiába fetrengtem a bûnben három évig, õ képes megtisztítani és meggyógyítani. Hogy azután minden más lesz. Beszélt nekem olyan dolgokról, amiket most sem értek. De tudtam, hogy egyszer még érteni fogom, ha eljön az ideje. Hogy csak ki kell törnöm. Hogy véget kell vetnem annak a mocsoknak, ami körbevesz, és hogy erre csakis én lehetek képes. Ezért öltem meg õket. Mert az Úr beragyogott az Õ világosságával. Erõt adott. Erõt arra, hogy véget vessek a hasonló szenvedéseknek, hogy másnak ne kelljen átélnie azt, amit nekem kellett. Hogy szabadítsam meg a bûneiktõl azokat, akikre itt, a Földön már nincs szükség, és hogy juttassam õket vissza az Úrhoz. Ezért öltem meg a szüleimet, ezért teszem azóta azt, amit. Mellette próbáltam normális életet élni, bár rövid ideig tartott. És azóta is próbálok tanulni mindenrõl, amirõl csak tudok. Hogy méltó lehessek arra, hogy továbbra is az Úr eszköze legyek, és hogy ezáltal még közelebb kerülhessek hozzá. Még akkor is, ha amit teszek, rossz is. Néha annyira nem tudok semmit, míg néhol meg annyira megvilágosultnak érzem magam… De ha mást nem is, annyit biztosan tudok, hogy az Úrnak terve van velem. És veled is, mert nem véletlenül vezetett hozzád. Ennek így kellett lennie, és ennek nagyon örülök – fejezem be végül, aztán egy nagyot nyelve merek csak Suke-chanra nézni, hogy szembesüljek a véleményével és arról, mit is gondol róla ezek után, hogy minden tud.

Szavaira finoman, kicsit meghatódottan mosolyodok el szelíden. Jól esik, hogy próbál túllátni azokon a dolgokon, amiket el akarnak hitetni vele. De hiszen az egész élet errõl szól – különféle érdekekbõl kerülünk mindenféle illúziókba és válunk bizonyos érzelmek rabjaivá. Õt arról akarja mindenki meggyõzni, hogy én rossz vagyok, de csakis azért, hogy megvédjék. Vagy legalábbis innen úgy néz ki, hogy tartanak tõlem, õt pedig féltik. Az atya is ezért mondhatott neki olyan dolgokat, amiket, és mindenki más is. Ez pedig inkább az a bizonyos, és annyiszor említett kegyes hazugság. Vagy valami olyasmi, mert õk sem kerültek hozzám annyira közel, és még csak annyira sem ismernek, hogy teljes joggal megállapíthassák rólam, hogy valóban ártóak-e a szándékaim, vagy békések. Ez az, amit kevésbé szeretek- az érdeklõdés hiányát. Mikor az emberek eldöntik, hogy mi jó és mi nem, de ahhoz túl lusták, hogy ténylegesen utánajárjanak a dolgoknak, és inkább az alapján ítélnek, amit õk is másoktól hallanak, vagy amit a tévében látnak a félig hazugságokkal teletûzdelt hírcsatornák adásaiban.

Shhh – ölelem meg finoman, csupán vigasztaló szándékkal, hallgatva a mondandóját; amit a pólómba markolása után kezd el mondani, rám nézve, émelyítõen közel hozzám. - Ígérem, hogy mindent elkövetek, hogy valóban olyan jól érezd magad, mint régen, a hittantáborban. Csak mondd, mit szeretnél csinálni, és máris nekikészülünk, rendben? Túrázhatunk, énekelhetünk, játszhatunk olyan vicces játékokat, egy-kettõt ismerek az intézetbõl, vagy bármit. Piknikezhetünk is vagy nyársalhatunk a szabadban hajnalig beszélgetve badarságokról is akár.

Az eddigi finom mosolyom csak még jobban szétkúszik az arcomon. Annyira édes! Itt sír és próbál örömet okozni nekem, én pedig… nem hinném, hogy megérdemlem a figyelmét és törõdését azok után, amiket mondjuk azzal a pappal is tettem. Mondjuk jól van, és kutya baja se lesz, de mégis… érzem, ahogy a bûntudat halványan, mint egy finom pókháló terpeszkedik szét a mellkasomban.

- Rendben – válaszolom neki halkan, a hangomban érzékelhetõ örömmel.

- Fel kellene öltöznöd, még megfázol – suttogom neki halkan a pár, a számra jött szót, úgy tízpercnyi halk sírdogálás után. Félreértés ne essék, nem zavar, hogy belém kapaszkodik, csak szimplán nem örülnék neki, ha megfázna. Van fûtés, de azért annyira nincs meleg, hogy mint nyáron, egy szál semmiben futkozzon az ember. Annak meg különösképpen nem örülnék, ha õ fázna meg.

- Igazából csak az az egy ruhám van, amit levettem – szólal meg kicsit bizonytalanul, abban a bizonyos hangnemben, mint amikor zavarban szokott lenni - Nincs esetleg valami, amit felvehetnék... kölcsönbe?

- Ohh – nevetek fel rögtön, és beletúrok a hajamba. - Mindjárt keresek neked valamit, bár van egy olyan sejtésem, pont a méretedben nem lesz semmi – nézek rá, és újból is meggyõzõdöm, hogy bizony nagyon kicsi és törékeny. Valamit keresek majd neki a saját holmiim közül, de van egy olyan érzésem, hogy pont úgy fog kinézni bennük, mint az amerikai filmekben, mint mikor a nõ a pasija pólóját hordja szex után, ami persze van kétszer akkora, mint maga a hölgyemény.

Végül elindulok a földszintre, Suke-chan pedig jön utánam. Kicsit meglepõdött arcot vág, gondolom kisebb házra számított, nem pedig arra, hogy épp az emeleten töltötte az eddigi idõt. Végül belépek az egyik szobába, és abban a reményben, hogy az õ méretéhez közelebb álló ruhákat fogok találni, kezdtem el kotorászni a szekrényben. Szerencséjére találok is rá talán jobban

- Ezek kisebbek, ezzel próbálkozz – nyújtom felé a kiválasztott ruhákat, aztán el is indulok kifelé, hogy nyugodtan öltözhessen.

- Damno – szól még utánam, ami rögtön reagálva meg is fordulok, az arcomra mintegy kiül egy nagy kérdõjel.

- Igen?- kérdezek vissza, kíváncsian várva, hogy mit szeretne.
- Ha nem nagy teher, megszárítanád majd a hajam? – Demonstrálásként már bele is túr a hajába, amit tapasztalatból tudom, hogy mennyire puha. - Ha nem szárítom meg, még kezelhetetlenebb, s mindig Kyou atya szokott benne segíteni, de õ most nincs itt... – gabalyodik bel lassan a mondandójába, egyre érdekesebb helyzetet teremtve magam körül. - de ha itt lenne, akkor is jobban szeretném, ha most te szárítanád meg, nem õ...

Végül kissé szerencsétlenül, de rám néz. Én csak elmosolyodok, és bólintva hozom a tudtára, hogy szívesen kezelésbe veszem a szép kis loboncát. Látom rajta, hogy amint érzékeli az arcomból áradó jókedvet, õ is rögtön jobban fogja érezni magát. És hogy õszinte legyek, tényleg örülök, hogy ennyire kitüntet a figyelmével, hogy még azt is hagyná, hogy megszárítsam a haját. Fõleg, hogy amint kiderült, ez eredetileg Kyou atya tiszte. Végül kilépek az ajtón, finoman becsukva magam mögött.

*****

Míg õ elkészül, én addig egy hajszárítót a kezembe véve leülök, hogy megvárjam. Kikészítettem már fésût is meg mindent, ami csak egy hajszárításhoz kell, így már csak Suke-chan kéne, és már neki is állhatnánk. Szinte rögtön, mintha csak a gondolatbeli szólításomra reagált volna, meg is jelenik. 

Az arcomra rögtön mosoly kúszik, amint meglátom; sõt, szinte nevethetnékem támad, mikor közelebb csoszog. Nem rosszindulatú, hanem inkább édes nevetés fakadna ki belõlem, de úgy, ahogy van, visszafojtom magamba.  Az egész amiatt van, hogy milyen édes. Hogy milyen kis törékeny, és a mindenfelé módszerekkel magára erõsített ruhák ezt mennyire kihangsúlyozzák. Most pont olyan, mint egy kristályváza. Szinte egy csoda, olyan szép a nemes vonalaival és apró kidolgozottságával, mégis figyelni kell rá, nehogy valami kis rengés vagy egy erõsebb szorítás összetörje. És mégis milyen határozott és bátor… más szerintem nem tudna ennyire közvetlen lenni a környezetemben. Valamiért mindig az emberek rosszabb oldalát hozom elõtérbe akaratlanul is, nála ez valahogy mégsem így sikerül.

Szó nélkül odasétál hozzám, és leül. Én pedig szintén a csendet meg nem törve állok neki a feladatnak, miszerint meg kéne szárítanom a haját. A gépet bekapcsolva rögtön neki is kezdek, és minden egyes alkalommal, mikor a puha fürtjeibe nyúlok, csodálkozok rajta egy kicsit, hogy hogyan lehet olyan selymes a haja, mint amilyen. Amilyen kis gizda és aranyos… mint egy fiús kislány. És mégsem zavaró, hogy olyan törékeny és szép: a megnyerõ modora mellett talán pont ez az egyik, amit szeretek benne.

- Kész – szólalok meg végül, leállítva a hajszárítót és elégedetten hátradõlve.

- Köszönöm – áll fel és nyújtózkodik egy kicsit, mire én csak a testére tapadó szemekkel figyelem a bájos mozdulatsort, közben mosolygok.

- Csináltam makarónit – töröm meg végül a csendet, ami közénk áll. Sukejiro egészen úgy tûnik, mint aki vár valamire, gondolom talán arra, hogy kitaláljam, hogy mi legyen. Bár ebbe neki talán több beleszólása van, mint nekem: ha én szeretnék valamit, de neki ehhez nincs kedve, akkor hagyom a dolgot a csudába; viszont az õ bármilyen ötletére nyitott vagyok. Végül azonban finoman utalok az ételre, amit csináltam nemrég, és alkotok egy javaslatot. - Vacsorázhatnánk.

Természetesen – válaszol rögtön, igencsak lelkesen. Ettõl csak még jobb kedvem lesz, és elindulva mutatom meg neki az utat a konyha felé, ahol már mindent elrendeztem. Még utolsó elõkészületekként a lámpákat leoltva és a gyertyákat meggyújtva helyet foglalok abban a tudatban, hogy milyen hangulatos kis vacsoránk lesz.

Az evés tökéletesebb nem is lehetne: itt van Suke-chan, és is, és… boldog vagyok. Néha érzem ezt az érzést, de nem mindig. És ha érzékelem is, akkor is csak egy rövid idõre: jön, és megy is, mint egy kósza ábránd vagy az álszent lidércfény. Mint a remény, amely álszent módon hitegeti az embert, és képes elhagyni a benne hívõ embert a lehetõ legrosszabb idõben. De most… amióta Suke-chan a közelemben van, igazán felüdül a lelkem. Mosolygok, amit már jó ideje nem tettem, és úgy érzem, hogy inkább az élet része vagyok, mint korábban. Körülvesz a béke.

Elmondva az evés elõtti imát kezdünk neki a falatozásnak, ami most igazán jól esik. Eddig nem éreztem magam éhesnek, most viszont annál inkább döntöm magamba a falatokat. Legújabb nyaralótársamra nézve azonban örömmel tölt el, hogy õ is így van a dologgal, és még az étel is ízlik neki.

- Mennyei volt – dicséri meg újra a kosztot, mire én csak mosolygok.

- Örülök, ha ennyire ízlett – válaszolok, hogy ne higgyen udvariatlannak, majd az asztali ima elmondásával befejezettnek nyilvánítjuk a vacsorát, és én rögtön neki is állok elpakolni. Amúgy sem szeretem a rumlit, magam után pedig nem fogok mindent csak így itthagyni.

- Segítek – jelentkezik be segíteni Suke-chan. Számító vagyok, avagy sem, de számítottam rá, hogy ez lesz. Túl jó lelke van ahhoz, hogy ne segítsen; én pedig kicsit elfáradtam a sok vezetéstõl és miegymástól, így szó nélkül elfogadom a segítségét. - Te mosogatsz, én törölgetek, de ha gondolod, cserélhetünk is, én szeretek mosogatni.

 
- Így jó lesz – villantok rá egy hálás mosolyt, majd rövid idõn belül, oldott hangulatban végzünk is a vacsora utána rendrakással.

*****

Mire észbe kapok, már az egyik hálóban fekszünk, ahová korábban befészkeltük magunkat, és a földön elterülve nosztalgiázunk. Vagyis csak Suke-chan, én inkább mint hallgatóság nevetgélek és vigyorgok a vicces történeten, amit elmesél, kicsit talán hiányolva, hogy a saját múltamban ilyen vicces dolgok nem igazán voltak. Vagy ha mégis, a több milliónyi rossz emlék annyira háttérbe szorította õket, hogy nem is emlékszem rájuk.

- Az utolsó napon – szólalok meg végül, minek köszönhetõen Sukejiro érdeklõdve néz rám. - feladnád nekem az utolsó kenetet biztos, ami biztos alapon?

A hangulatnak kissé beteszek ezzel a komor és kissé szomorú kérdéssel, de nem bírom magamban tartani. A gondolataim néha akaratlanul is elkalandoznak a zord jelenre, ami sajnos közel sem olyan szép, mint az itt eltöltött percek és pillanatok. A kimondás után viszont kicsit meg is bánom, hogy ennyire elõre be akartam biztosítani magam, mert Suke-chan kissé fáradtan sóhajt egyet, és szomorú hanggal válaszol:

- Nem tehetem – válaszol, és még a fejét is szomorúan megrázza, hogy még inkább bizonygassa igazát.

- Szerzek hozzá mindent – próbálkozok, de úgy látszik, hiába.

 
- Nem az a probléma, hanem hogy nem adhatom fel. Amikor vizsgálat alá vettek, felfüggesztettek. Én most lényegében, hiába a végzettségem, az elhivatottságom, nem vagyok pap, így nem szolgáltathatok ki szentségeket sem. S vészhelyzet sincs, hogy mint hittestvér, elvégezzem a szentség kiszolgáltatását.

- Akkor most a fogadalmad, amit tettél papként, sem érvényes? – kérdezem megrökönyödve, és egyben izgatottan várva a választ.

- Voltaképp nem – mondja ki a szavakat, amik meglepõ módon vegyes érzéseket keltenek bennem. Egyrészrõl hirtelen kissé ingerültebb leszek, és ha elõttem lenne valaki, aki ez ügyben semmit nem tesz, biztosan megszorongatnám a nyakát. Hiszen Sukejiro egy hihetetlenül õszinte hívõ, és tökéletes erkölcsi életet él. A feladatait mind tökéletesen ellátja, és ennek ellenére mégsem csinálhatja azt, amit szeret?!

Viszont bennem van némi rám nem igazán jellemzõ önzõség. Mert azáltal, hogy nem pap… nem köti semmi, példának okáért a cölibátus sem. De… mégis rosszul érzem magam, hogy ennek örülni tudnék.

- Sajnálom – válaszolok, de csak félig õszintén, hangomban tényleges részvéttel. – Pedig rengeteg olyan pap szaladgál a világban, akik még csak századannyira sem érdemlik meg, hogy az Úr nevében tegyenek bármit is, téged pedig, aki rendesen végezné a dolgát, nem engednek. Ez igazságtalanság. És most mit fogsz tenni?

- Várni fogok, mást nem tehetek – mosolyodik el halványan, tele bizakodással. Erre én sem tehetek mást, visszamosolygok rá.

- Úgyis minden rendben lesz –bíztatom, majd témát váltok, kellemesebb vizekre evezve. – Lenne kedved mályvacukrot sütni?

- Viccelsz? Hát persze! – csillannak fel a szemei, én pedig elmosolyodok. Egész nap csak vigyorgok, mint a tejbetök, és mégis annyira jó… - Hát, a konyhában találsz két csomagot – kacsintok rá, majd hátradõlök a földön. Elég csak annyit hallanom, hogy valami huppog, és máris tudom, hogy épp csoszog ki a konyhára, hogy megtalálja az édességet. Én addig a szemeimet becsukva próbálok pihenni egy kicsit, és több erõt összeszedni, mire visszaér, de csak azt veszem észre, hogy egyre kevesebb erõm van kinyitni a szemem…

*****

Arra ébredek, hogy fény süt az arcomra. Pontosabban a szemembe, mire irritáltan mordulok egyet, és meg akarnék fordulni, de nem tudok, mert valami megakadályoz valami. Vagyis inkább valaki, mert mikor nagy nehezen kinyitom a szemem, Suke-chan látom meg, ahogy félig-meddig belém van gabalyodva.

És ami a pláne, hogy a mocorgásommal felébresztem, mert kissé kómásan el is húzódik, és megszólal.

- Mi történt? – kérdez halkan, a szemeit ki sem nyitva.

- Bocsi, elaludtam, mielõtt még ehettünk volna… - vakarom meg a fejem, és lassan felülök. Suke-chan követi a példámat, majd végül hangos nevetésben tör ki, ahogy kinyitja a szemeit és rám néz.

- Ennyire borzasztóan festek?

- Hát, csak mint akin átment egy tornádó – nyúl a kis kezecskéivel az arcomhoz, és pár tincsemet elrendezi nagy vigyorgás közepette.

- Most jobb?- nézek rá kíváncsian, majd ásítok egyet, miközben egyszerre nyújtózkodom is.

- Hát… azért majd még fésülködj meg – legyint egyet, és újra nevetésben tör ki, de most én is követem. Hát, ha olyan nyúzottnak tûnök, mint ahogy érzem magam, az elõbb sokat szépíthetett a külsõmet illetõen.

- Mit szólnál hozzá, ha elmennék rendbe rakni magam, és utána bepótolnánk a tegnapi mályvacukor-evést? - nézek rá érdeklõdve. Remélem nem haragszik rám, amiért füstbe ment a tegnapi program, és mára szeretném átrakatni.

Ennek érdekében gyorsan rendet rakok a kicsit rumlisnak mondható szobában, amit önkényesen kineveztem sajátomnak. Ha úgy vesszük viszont, régen, ha nem is sokat voltam itt – talán ha kétszer megfordultam ezen a helyen-, de mindig ebben a szobában voltam. Megnyugtatott a gyönyörû kilátás, ahogy most is ez történik. A szoba nem túl nagy, de kellemesen berendezett és világos. Pont a fény és a béke a legfontosabb számomra, hogy ezek öleljenek körül. És mi lenne, ha…?

Egy hirtelen ötlettõl vezérelve a nappalin átszaladva futok ki a konyha felé, el az étkezõ mellett, ki az erkélyre. Csodálatos… a kilátás egyszerûen fantasztikus. Itt minden olyan zöld, és természetes, távol az emberi lélek mocskaitól és koszos kezeik érintésétõl. Minden tiszta, akár el is tudnám itt felejteni, hogy rajtam és Suke-chanon kívül más emberek is élnek. Messze vannak. Olyan messze, hogy sose fognak maguktól idetalálni, és olyan messze, hogy nem látok el odáig. És ez megnyugtat. Ez az elszigeteltség, csend és természetes béke… akár örökké itt tudnék lenni ebben a csöppke kis paradicsomban. Igen, ez a tökéletes szó, ez a hely paradicsomi. Akár az Éden is lehetne, csak sajnos nem így hívják. De valamiért biztos vagyok benne, hogy ha valamikor is a Mennybe fogok jutni, az pont ilyen lesz…

Na de elég az álmodozásból, fontos dolgaim vannak. Gondolkodni. Kicsit furcsa, hogy most ennyi az összes dolgom. Agyalni, és remélni, hogy sikerül valami jó tervet kitalálnom.

Percekig próbálkozom, de sikertelenül. Nem tudok koncentrálni, mindig csak az emeleten lévõ Suke-chanon jár az eszem. Azon, hogy milyen édes és békés volt az arca, míg aludt. Azon, hogy mennyire ki lehet már készülve. Túl… túl sok gondot és fájdalmat okoztam neki, de képtelen lennék nélküle élni. Ez az egyetlen dolog, amiben világos vagyok. Viszont magam mellett sem tarthatom túl sokáig, mert abba… tönkremenne. Kikészülne, és csak egy roncs lenne. Nem lehetek önzõ, hogy sokáig magamnál tartsam, de kell nekem egy kis idõ, amit még vele tölthetek, mielõtt képes lennék elengedni. Igen, ezt kell tennem. Ez lesz a legjobb neki és mindenkinek. Hiszen õ egy pap, az ég verje meg! Egy PAP! Az a dolga, hogy életét Istennek szentelve óvja a népet. Tanítsa õket, imádkozzon értük, segítse õket… rendkívül nagy önzõség lenne részemrõl, ha elszakítanám a hivatásától, ami a világot jelenti számára. Ezt pedig nem tehetem. Nem és nem.

Vajon mit gondolhat? Elmondhatatlanul zavar, hogy nem tudom. Hogy nem ismerem annyira, mint… mint például Kyou atya. Pedig szeretném. Mindennél jobban szeretném megismerni, és fontossá válni a számára. Talán már túl késõ. Valószínûleg már minden baja van és csak problémát jelentenek számára az érzéseim. Az, hogy… szeretem. Hogy ÚGY szeretem.

-Uram, hogy lehetek ilyen? Miért vagyok ilyen? Hiszen ez eleve halott ügy! –kiáltok az erdõ sûrûjébe. Válasz nem érkezik.

-Nem értelek, Uram! Mi ezzel a terved? Mi kettõnkkel a terved? És velem? Mi legyen a megkezdett küldetésemmel? –kiáltozok hangosan, szavaimat elnyeli az erdõ. Ez a csodás, napfényes és üde hely.  A válasz ismételten elmarad.

-Sok kérdésem van, talán túl sok is… bocsáss meg érte! Azért, hogy ilyen kíváncsi vagyok és bizonytalan, pedig tudhatnám, hogy minden tettednek megfontolt indoka van, és túl apró és ostoba vagyok ahhoz, hogy megérthessem vagy akár csak rájöhessek!

Csak kiáltozom. Talán órák is eltelnek azóta, hogy kijöttem. De az is lehet, hogy csak percek voltak. Óra csak a házban van, anélkül az idõérzékemet elvesztve kóvályoghatnék akár az örökkévalóságig is. -Várok. Várni fogok, Uram! Türelmesen ki fogom várni, hogy akkor kapjam meg a válaszokat, amikor Te jónak látod. Akkor úgy is meg fog világosodni minden, addig pedig történjék minden a Te akaratod szerint.

-Ámen- teszem hozzá suttogva. Nagy levegõt veszek, aztán kicsit jobban megnyugodva sétálok vissza a házba.

Vajon Suke-chan mit csinál? Kijött már a szobájából, vagy még ott kuksol? Ha ki akart jönni, már biztosan rájöhetett, hogy nem zártam be az ajtóját. Mert noha a híradósok úgy adták be –honnan is tudnák az igazat?-, hogy el lett rabolva, abszolút nem fogolyként tekintek rá. Oda megy, ahová akar… jobban örülnék, ha ezt pedig a házon belül tenné. Szökni pedig nem hiszem, hogy fog, lévén, hogy fogalma sincs, hol lehetünk.

Kimért léptekkel sétálok fel az emeletre, pontosabban az ott található konyhába. Valami ennivalót adnom kéne neki… Még szerencse, hogy idefele jól felspájzoltam az élelmiszereket illetõen.

Az ajtójára tekintek, és pont ebben a pillanatban kukucskál ki rajta. Milyen jó az idõzítése valakinek… Mintha mondani akarna valamit, de finoman a szájára harapva elejét veszi a beszélgetésnek. Felmutatja véres kezeit, utalva rá, hogy meg akar szabadulni a bõrére tapadó vértõl, ami a nevelõjétõl származik. Közelebb lépek hozzá, hogy megmutassam neki, merre van a fürdõ. Kinyitom neki a szobájával szomszédos kis helység ajtaját, mire a fejével biccentve egyet akarna megszabadulni tõlem. A kezem azonban a kilincsen ragad. Mármint… olyan furcsán érzem magam, csak nézek rá, mint egy hülye, aki szellemet lát. Nem is szellemet, hanem inkább mint egy égi jelenséget, valami csodát, ami minden eddigit megváltoztatva ragyog rá.

A kezem szinte külön életet élve indul meg az arca felé, és õ némán hagyja, hogy végigsimítsak édes arcán. Hogy lehetsz te ilyen gyönyörû?

- Szeretnék megfürödni... egyedül... –böki ki, mire kicsit magamhoz térek.

- Persze – válaszolom neki halkan és nyugodtan, de azért aggódom érte. Ha valakivel túl sok minden történik, nagyon felhúzhatja magát és akár be is lázasodhat… így óvatosan közelebb hajolok hozzá és érintem a bõrömet a homlokához. Huhh… semmi baja. - Szerencsére nem vagy lázas – közlöm vele is a jó hírt.

- Csak túl sok minden történt... – mondja, mintha csak hangosan gondolkodna. Tudom, mire érti, és nem is akarom tovább zavarni, így becsukom mögötte az ajtót, hadd fürödhessen nyugodtan.

*****

Hallom, amint Suke-chan kilép a fürdõbõl, és már lépek is felé, közölve, hogy van mit ennie. Le is blokkolok, mikor meglátom egy szál törölközõben. Ezt most… miért? Miért csinálja? Tervez valamit? Vagy csak meg akar fázni? Már este van, meg fog így betegedni…

- Sajnálom – kezd bele a mondandójába. Semmit nem értek… szerencsére folytatja, lehetõséget adva számomra, hogy rájöjjek, mi bántja. - Megszegtem az ígéretem, és nem voltam veled. Egyszerû próbatétel volt, megtehettem volna, hogy minden és mindenki ellenére egyszerû látogatóként próbálok veled lenni, beszélni veled, vagy valami hasonló, de nem tettem, mert az Isten parancsait háttérbe szorítva az emberi törvényeknek engedelmeskedve nem szegtem meg a rendelkezést, ne hagyjam el Kyou atya házát. Még akkor sem, mikor már tudtam, el fog nyúlni, tovább el fog nyúlni, int hogy vissza kellene térnem, és veled lennem... S ez ügyben az Isten is igazat ad neked, s én is elfogadom, hogy haragszol rám. Így nem nehezítem meg... Essünk túl rajta – Hogy mi? Azt hiszi… azt gondolja, hogy neheztelek rá? Ezért érezné rosszul magát? De hiszen most már annyira mindegy, és nem is õt tehetett róla, a körülmények kényszerítették, és ezt teljesen meg is értem. És… mi ez az essünk túl rajta-dolog? Min essünk túl? Jaj, Suke-chan, össze-vissza beszélsz! Lehet, hogy lázas?

-Sajnálom, hogy nem tudtam az lenni, mint akire szükséged lett volna, s csak újabb bûnökre késztettelek a régiek mellett, de ha már itt nem, a túlvilágon majd vigaszt nyújthatok, mert majd várlak, ott várlak majd lenn, tûrve az örökkévaló szenvedést – be se fejezi, a törülközõt elengedve fedi fel elõttem bájait. - Örülök, hogy a te kezed által hagyhatom majd el ezt a világot.

Elfehéredek. Mást hirtelen nem is tudok tenni, ez az egész… mintha kifordult volna a valóság. Mit tehetnék? Üvöltözzek, nézzek félre? Sírjak és a hajamat tépjem? Valahogy egyik sem tûnik jó megoldásnak, de rendkívül rosszul érzem magam. Azt hiszi, hogy bántani akarom? Hogy meg akarom ölni, és elõtte még…

-Jézusom!- szalad ki a számon. Át se gondolom, amiket mondani kezdek, talán jobb is. –Te most komolyan azt hiszed, hogy én… hogy én…?! –kezemet a fejemre teszem, és nagyot sóhajtok, mielõtt a remegõ testére és a könnyes szemeire néznék újból és folytatnám. –Nagyon rosszul esik, hogy ilyeneket gondolsz rólam, tudod? Nem hinném, hogy el tudnád képzelni, mennyire bánt, hogy azt hiszed, hogy erre vágyom. Nem akarlak bántani! Soha, semmilyen körülmények között nem lennék képes ártani neked, érted? SOHA! El tudod képzelni, most mit érzek? Egyszerûen annyira fáj… és bánt, hogy ilyennek ismersz! Hogy ilyeneket gondolsz rólam! Lehet, hogy akaratomon kívül vagy egy rosszabb percemben adtam valami utalásszerût, de ez… Istenem… -közelebb lépek hozzá, és a törülközõt rá csavarva folytatom halkan, szinte suttogva. –Én ezt nem akarom. Sem itt, sem így… abszolút nem szeretném, ahogy te sem. Sem megölni téged, sem pedig a… -kicsit lefagyok, és próbálom valahogy szépen kifejezni a mondandómat- sem pedig a tisztességedben kárt tenni, érted? Én csak… szeretlek. És megígérem, hogy soha, semmit nem fogok tenni, amit nem szeretnél, rendben? Nem fogok hozzád érni, sem pedig megcsókolni, még csak puszit se adok! Csak… egyetlen hetet szeretnék.

-Egy… egy hetet?- néz rám, arcán végigfolynak a könnyek. Nem érti, mondjuk jogosan, mert nem magyaráztam el neki rendesen, hogy mit szeretnék és hogyan.

-Igen, egy hetet. Csak beszélgetni kicsit, és itt lenni. Amint letelik az egy hét, beviszlek a közeli városba, és soha többet nem kell látnod, mert elmegyek jó messzire.

-De miért… miért pont egy hét?

Na, valamennyire megnyugodhatott, ha már bír kíváncsiskodni.

-Azért, mert… tudod, régen az iskolámban mindig volt hittantábor. Elmentünk az ország egy kicsit arrébb fekvõ, békés részére, és egy hétig ott voltunk. Kirándultunk, beszélgettünk, imádkoztunk és együtt énekeltünk. Ennek a tábornak az emlékére szeretnék egy hetet. Mit szólsz hozzá?- mosolygok rá kedvesen, várva a válaszát és visszafogva magam, nehogy olyat tegyek, amit õ azonnal, én azonban talán kicsit késõbb, de keservesen megbánnék.

A szemei olyan ridegek, mint talán csak az elsõ alkalommal, mikor tesztelt, de most nem hinném, hogy errõl lenne szó. Haragszik rám, haragszik, hogy nem lehettem ott. Könnyek szöknek a szemembe, pedig erõsnek kell lennem. Kyou atya miatt is. Hirtelen ragad meg, s durván ránt fel a földrõl, s az ajtó felé kezd ráncigálni. A szívem a legmélyéig megretten.

- Kérlek, nem hagyhatjuk itt Kyou atyát! Akkor meghal! Damno, hallod! Kérlek! Csak egy mentõt, csak mentõt hagy hívjak, könyörgöm! Kyou atya! Kyou atya! - küzdenék ellenkezve, de sokkal erõsebb, mint én. Esélyem sincs... De nem hagyhatom abba a próbálkozást! Nem hagyhatunk így itt mindent, és tudom, a szíve mélyén neki is ugyanezt kell éreznie, csak nem akar hallgatni rá. Azonban ajkamra forr a szó, ahogy egy erõteljesebb ütést érzek a tarkómon, majd minden elsötétül, ahogy önkívületi állapotba zuhanok csendesen.

* * *

Lassan, bizonytalanul nyitom ki a szemeim. Ágyban fekszem? De hát olvastam... Zavartan, félig még álomtól ittasan pillantok körbe, s ahogy tekintetem sugarába kerül, hirtelen minden világossá válik, s megrettenek a felismerésre, hogy ellettem fekszik egy ágyon valahol, miközben Kyou atya... 

Riadtan sikoltom apámként tisztelt jótevõm nevét, és zaklatottan sírni kezdek, miközben csapkodva próbálok szabadulni az ölelésébõl. Nem tudom, mit akar - hazugság, hisz pontosan megfogalmazta odabenn... - de én nem akarom, nem akarok a közelében lenni! Még jobban megrémülök, mikor a csuklóim is fogságba esnek, s nem tudok semmit tenni ellene, az ellen, hogy teljesen hozzásimuljak, hogy a hátam simogassa a fülembe suttogva. Félek attól, amit tehetne velem, s amit talán tenni is akar, mégis, a hangja olyan selymes, akaratom ellenére nyugtat meg teljesen. Azt mondja, jól van Kyou atya, s hiszek neki. Tisztában vagyok vele, hogy naiv vagyok, mégis, a szívem érzi, amiben már az eszem sem akar hinni: nem kell félnem tõle. Most legalább is nem. Miért bízom benne, fogalmam sincs... Ahogy lenyugszom, erõsen tartó ujjai elengednek, s ismét "szabad" vagyok. Már amennyire a szituációban szabad lehetek. 

- Hogy tehetted ezt? Le... lelõtted! - kérdezem anélkül, hogy igazán feldolgoztam volna a történteket.

- Tudom, de semmi baja. Hívtam neki mentõt. A tévében is beadták pár órával ezelõtt, hogy melyik kórházban van. Stabil az állapota, már a golyót is kiszedték belõle. Téged pedig bejelentettek, mint elrabolt személyt, Seichirou-t pedig már a hullaházban boncolgatják - olyan közömbösen sorolja. Hogy képes ilyen közömbösen tájékoztatni, mint valami híradós, akinek semmi köze az egészhez?!

- Ehhez nem volt jogod! Hiszen õ az Egyház... - mondanám, de a szavamba vág erélyesen.

- Tudom, hogy ki õ. Azt tudom, hogy ártott neked, és sok más embernek. Megköszönheti, hogy ilyen szép véget ért, és nem bérgyilkosok kínozták halálra... Tudod, hogy nem épp a legnépszerûbb - sóhajt egy nagyot. - Kimegyek, magadra hagylak. Egy-két óra múlva hozok  valami ennivalót, Bibliát és vizet találsz az asztalon - áll fel, s hagy magamra teljesen összekavarodott gondolataimmal.

Egy ideig csak ülök, felszáradó könnyekkel, az ajtót bámulva, majd lassan újra megerednek a könnyeim. Istenem, mit vétettem ellened? Mert hogy valami hatalmas bûnt követtem el, az biztos, különben nem sújtanál ilyen csapásokkal. Mert nem lehet, hogy csak azért pártolod õt, mert valóban helyesnek és üdvösnek tartod, amit csinál. Nem lehet, hogy te, aki vérzõ szívvel pusztítottad el Szodoma és Gomora lakóit, te aki egy szülött fiad küldted és áldoztad fel a mi üdvösségünkért, valóban te akard azt a sok kegyetlenséget, amit mûvelt. Sajnálom, Uram, bármit is tettem, de süket vagyok, nem értem szavad, kérlek, küldj valahogy egy jelet, hogy megérthessem szándékaid legalább annyira, hogy az általad kijelölt ösvényen legyek képes tovább folytatnom az utam. Nem számít, milyen nehéz lesz, nem számít, mennyi szenvedéssel van tele, csak kérlek, tarts meg az úton, adj hozzá kellõ erõt!

Nagyot sóhajtok, olyan türelmetlen vagyok, tele kérdésekkel, teljesen megzavarodva és elveszve, de nem gondolhatom, hogy azonnal válaszol, ahogy azt sem hogy teljesen egyértelmûvé tenné mondanivalóját, s félek, nem leszek felkészülve az eljövendõ dolgokra, amik megtörténhetnek velem. Mert nem felejtettem el, csupán az agyam hátsó szegletébe számûztem a most onnan elõszivárgó, és rettegéssel megtelítõ emlékeket. A csókot, s az indiszkréten érintõ ujjakat...

A kezemre pillantok, amely még mindig tiszta vér. Kyou atya vére... Figyelmeztetett, õ tudta, hogy ez lesz, mégsem voltam kellõen óvatos, s emiatt kell most kórházban lennie. Remélem, tényleg semmi baja... Õ nem halhat meg, egyszerûen nem, hiszen mindig is õ volt a támaszom, aki mindig tudta, mit kell mondania, hogy ismét magamra találjak, bármilyen reménytelennek is tûnjön a helyzet. Vajon most mit mondana? Fogalmam sincs...

Ahogy azt sem tudom, õ mit akar tõlem. Meddig marad ilyen? Mikor akar majd többet? Engem is megöl majd, mint mindenki mást? Hisz épp ugyanolyan vagyok, mint mások, vétkeztem, vétkeznem kellett valamit... Talán igaza volt Seichirou-sannak...

A Biblia után nyúlnék, de ahogy véres kezeimre meredek, nem merem megérinteni, nem merem bemocskolni a szent könyvet. Talán ez a sorsom. Hogy mások élhessenek, be kell mocskolnom a kezem. Képes lennék rá? Nem érzem magamban az erõt... 

Mint valami szellem, lépek az ajtóhoz, s lenyomom a kilincset. Az enged, amin kissé meglepõdöm. Nem hiszi, hogy elszökhetek, igaz?... Ahogy kilépek, rögtön belé botlom, igaz a konyhában ügyködik, mégis találkozik a tekintetünk. Az ajkaim szóra nyílnak, de nem tudok megszólalni, csak a kezem mutatom fel. Meg akarok szabadulni a vértõl... De ahogy felém indul, hátrálok két lépést bizonytalanul. A szemeiben valami villan, de túl meggyötört vagyok, hogy kiolvashassam az érzelmet. A mellettem levõ ajtó kinyílik mozdulata nyomán, s egy biccentés után besurranok, messzebb kerülve tõle. Ujjaim a kilincsre fonódnak, hogy becsukjam az ajtót, de az õ keze is még rajta van a másik oldalon. Az ajkamba harapva pillantok fel rá. Mit vár tõlem?

Szabad keze megindul felém, s bár megremegek, hagyom, hogy végigsimítson az arcomon. Nem merek vagy nem akarok ellenkezni, magam sem tudom.

- Szeretnék megfürödni... egyedül... - préselem ki rekedtes hangon magamból a szavakat.

- Persze - feleli, majd közel hajol, egész közel, mire lehunyom védekezõn a szemeim. Ajkait érzem a homlokomon, s érzem, megmerevednek görcsösen az izmaim. - Szerencsére nem vagy lázas - állapítja meg hangosan, mire elernyedve nyitom fel a szemeim megrökönyödve. Azt hittem, hogy most õ... engem...

- Csak túl sok minden történt... - felelem megfordulva. Nem akarom, hogy itt legyen, de egyedül sem akarok lenni. Mégis mit kellene tennem? Nem válaszol, csak az ajtó, ahogy becsukódva kattan egyet.

* * *

A víz kellemesen folyik végig a testemen, mintha kissé kitisztulna minden a fejemben, miközben megtisztulok, megszabadulva a mocsoktól, amely rám tapadt. S azt hiszem, kissé meg is világosodom. Legalább is kezdem érteni, miben vétkezhettem, s ez még egyet kavar gondolataim kusza maszlagán. Ahogy elzárom a csapot, a törölközõ után nyúlok, s találok is egyet. Valószínûleg õ is ezt használhatta, de nincs más... Csigalassúsággal törölközöm meg, szinte cseppenként szárítva fel a vizet a testemrõl. azt hiszem, tudom, mi következik. Ellenkezhetnék is ellene, de semmi értelme nem lenne. Sokkal erõsebb, mint én, lényegében azt csinál velem, amit akar, talán, ha nem ellenkezem, hamar túlesünk rajta, s aztán már nem fog fájni. Megöl engem is, ahogy másokat, s megtérhetek az Úrhoz megszégyenülten. Félek, piszkosul félek, és kissé irigykedem Krisztusra vagy más vértanúkra, mondjuk például azt, akirõl a nevem kapta, hogy volt bátorsága meghalni azért, amiben hitt. Én attól is félek, hogy beismerve a hibám elfogadjam a sorsom. 

A törölközõt a derekamra csavarva lépek ki a fürdõbõl.

- Készen van a vacsora - lép elõ Damno, de megtorpan, ahogy meglát, és én is hasonlóan cselekszem. Szívem a torkomban dobog. Vajon mikor kezd hozzá? 

- Sajnálom - szólalok meg, igyekezve összeszedni magam. Persze a hangom nem ugyanaz, mint ami szokott, de egész összefüggõen jönnek belõlem a szavak. - Megszegtem az ígéretem, és nem voltam veled. Egyszerû próbatétel volt, megtehettem volna, hogy minden és mindenki ellenére egyszerû látogatóként próbálok veled lenni, beszélni veled, vagy valami hasonló, de nem tettem, mert az Isten parancsait háttérbe szorítva az emberi törvényeknek engedelmeskedve nem szegtem meg a rendelkezést, ne hagyjam el Kyou atya házát. Még akkor sem, mikor már tudtam, el fog nyúlni, tovább el fog nyúlni, int hogy vissza kellene térnem, és veled lennem... S ez ügyben az Isten is igazat ad neked, s én is elfogadom, hogy haragszol rám. Így nem nehezítem meg... Essünk túl rajta - nézek fel rá. - Sajnálom, hogy nem tudtam az lenni, mint akire szükséged lett volna, s csak újabb bûnökre késztettelek a régiek mellett, de ha már itt nem, a túlvilágon majd vigaszt nyújthatok, mert majd várlak, ott várlak majd lenn, tûrve az örökkévaló szenvedést - a törölközõ lágyan siklik le a derekamról a földre, ahogy elengedem. Felesleges kerülgetni a forró kását, mert a testem akarja, azt akarja már egy jó ideje, ahogy el is mondta, s érzékletesen szemléltette is. - Örülök, hogy a te kezed által hagyhatom majd el ezt a világot - szalad mosoly az ajkaimra, s könny a szemeimbe. Rettenetesen remegek, s közel sem vagyok olyan bátor, és beletörõdött, mint a szavaim, de felesleges reményeket táplálnom. Ha nem ma, akkor megtörténne holnap, mindenképp fájdalmasan megalázna, mielõtt továbbküldene, mert vágyik rá, hogy elõször bemocskolja tisztességem... Nincs más út, mert öngyilkos nem lehetek: nem bírnék, s a hitem sem engedi. Önkezemmel sosem fogok véget vetni az életemnek, csak tõle várhatok szabadulást, s tõle meg is kapom, ahogy mindannyian megkapták, de ahhoz elõbb meg kell fizetnem az árat, még ha borsos is...

Csak sírok, mint egy kétéves. Nagyon rég volt utoljára, hogy sírtam. Akkor fogadtam meg, hogy többé könnyek nem hagyják el a szemeimet, amikor 17 voltam… és már másodszor szegem meg az önmagamnak tett ígéretet.  Mindezt Érte. Valaki miatt, aki olyan reakciókat és érzéseket képes kiváltani belõlem, amire nagyon régóta nem képes senki. Sõt, ha õszinte akarok lenni, soha senki sem hatott rám ennyire. Még hasonló módon sem…

A reakciójára várok. Arra, hogy elfusson, elrohanjon tõlem a lehetõ legmesszebbre; ennyivel is fokozva a mai nap gyötrelmeit. Mégsem teszi… nem menekül el sem elõlem, sem pedig az érzéseim elõl. Pedig hasonló reagálásra számítottam, mégsem ez történik. Csak áll, némán és mozdulatlanul. Hagyja, hogy kisírjam magam, hogy az érzéseim végre kiélhessék magukat rajtam; és úgy, hogy ne érezzem magam egyedül. Nem hagy el…

Végül meg is szólal:

- Mit vársz tõlem? Kedvellek, de csak mint felebarátomat, mint testvéremet az Úrban. Ennél többet nem adhatok. Testem és lelkem az Úré, hiszen pap vagyok, ezt épp neked kellene a leginkább értened... - mondja még mindig döbbenten. A legszomorúbb az egészben az az, hogy pontosan jól tudom: igaza van. Õ pap, neki senkije sem lehet az Úron kívül. Bármennyire szeretném, bárhogy törekedjek rá, Õ sosem lehet az enyém.

Uram! Miért teszed ezt velem?! Ártottam volna, nehezítettem volna szent céljaidnak elérését? Vagy ez egy próba? Hogy Téged, vagy Õt választom? Hogy be tudom-e tartani a te törvényeidet? Hiszen tudod, hogy be tudom! Pontosan jól tudod, hogy érted bármit megtennék… eddig is mindent megtettem, amit csak kértél. Te tudod a legjobban, mennyire nehezemre esett megtisztítani a bûnös lelkeket kezdetben, hogy mennyi fájdalmat és gyötrelmet okozott… Nem tudom, hogy ezt miért teszed, én Atyám. De azt tudom, hogy nem véletlenül történnek a dolgok. Hogy a szívem nem hiába érte dobog, nem hiába gondolok rá ennyit. Nem foghatom fel nagyságodat, de tudnod kell, Istenem, hogy bármit tégy, az úgy lesz.  Mert „Monda Isten: Legyen világosság; és lõn világosság.”

-Tudom!- üvöltök rá vissza. Nem tehetem, hogy nem nyugszom bele Atyám döntésébe, de mégis olyan nehéz és annyira fáj…

-Kérlek, ne sírj! – próbál megnyugtatni lágy hangjával, majd kezét felém nyújtja. Meg is fogom finom bõrét, majd kecses kis kezénél fogva rántom magamhoz és ölelem át szorosan. A teste melege és az illata annyira megnyugtat… miért nem érzi, hogy mekkora hatással van rám?

-Így megfojtasz!- nyögi, mire válaszommal együtt lazítok szorításomon:

-Bár képes lennék, magammal vinnélek… - suttogom neki, majd mikor légzése visszaáll normálisra, vállára döntöm a fejem. Érzem, hogy közelségemtõl végigremeg a bõre, és elpirul. Sajnos idejében erõt vesz magán, így gyönyörû, pírban úszó arcának látványával nem telhetem be.

- Átérzem, milyen nehéz lehet a teher, tudni, hogy már csak rövid idõd van hátra, de ne a rosszat lásd benne, hanem, hogy visszatérhetsz az Atya kebelére, megszabadulva földi életed minden súlyától. Ne riadj meg az elmúlástól, ne akarj minden lehetséges eszközön és emberen keresztül ehhez a világhoz ragaszkodni, ne keverd össze az érzelmeket, túl nagy jelentõséget tulajdonítva jelentéktelen dolgoknak! Ha megnyugszol majd kissé, ráébredsz majd, hogy csupán hálás vagy nekem, amiért nem félek melletted lenni ezekben a nehéz idõkben .- cirógatja meg a fejem. Tényleg ennyire nem lenne tisztában azzal, ahogy iránta érzek? Én pontosan jól tudom, hogy mit érzek, és az nem hála. Egykor… voltam hálás egy bizonyos embernek. És noha azóta jó pár év eltelt, még most is emlékszem arra a bizonyos érzelemre. Ez nem olyan: sokkalta bonyolultabb, és… tisztább. Nemesebb, és ezáltal az érzés által, amit iránta érzek, könnyûnek érzem magam. Tisztának.

- Puszta hála lenne – nézek mélyen a szemeibe-, hogy folyton te jársz a fejemben? Puszta hála lenne – emelem törékeny kis kezét a szívemhez, hogy érezze, hogy dobog Õérte a szívem-, hogy a szívem nem tud parancsolni önmagának? Puszta hála lenne – simítom végig gyönyörû arcát -. hogy egy ideje vágyom ezekre az ajkakra? – érintem meg puha, ínycsiklandó száját.

-Damno… - akarna ellenkezni azzal, hogy elpirul és ellök magától, de megelõzöm. Megcsókolom, mielõtt még reagálhatna bármit is. Finoman, mégis határozottan tartom a fejét, hogy a nélkül ízlelhessem meg ismét isteni ízét, hogy elmenekülhessen.  Mikor elengedem, szinte sokkot kapva kapkod levegõ után. Arcán még mindig ott a pír, homályos tekintetétõl végigfut rajtam a hideg, nadrágom kezd szûkké válni számomra. Olyan gyönyörû és csodálatosan szép vagy, Suke-chan…

Nem bírok magammal, finoman végigsimítom Sukejiro combjának belsõ részét, majd kezemet tenném férfiasságához, mikor felsikít, és rémülten elrohan a terem másik végébe, jó messze tõlem. Mikor odaér a jéghideg falhoz, ijedten rándul el teste onnan is, arcáról tisztán leolvasható a pánik. Hmmm… nem akartam elijeszteni, de egyszerûen nem bírtam magammal…

- Azt hiszem... egy ideig.. nem kellene találkoznunk... –ejti ki lassan és számomra kegyetlenül ezeket a szavakat.  Nagyon csúnyán megijesztettem, hisz menekül, iszkol el tõlem legmesszebbre a lehetõ leggyorsabban.

-Várj!- sikerül megállítanom a kérõre sikeredett szóval. Megtorpan, és visszanéz rám. - Velem leszel azon a napon?

Tudnom kell. Ezek után semmi sem fog érdekelni, csak az, hogy velem legyen az utolsó perceimben. Hogy az Õ arca lehessen az utolsó, amit láthatok… ennél tökéletesebb halálom nem lehet.

Legnagyobb örömömre egy bólintással jelzi számomra igen kedvezõ válaszát. Köszönöm, Uram…

Miután kilép az ajtón, magamra maradok. Letörlöm a könnyeimet, majd hátamat a jéghideg falnak döntve imádkozom, az Énekek Énekét idézve:

-„Íme szép vagy én mátkám, íme szép vagy, a te szemeid galambok a te fátyolod mögött; a te hajad hasonló a kecskéknek nyájához, melyek a Gileád hegyérõl szállanak alá. A te fogaid hasonlók a megnyírt juhok nyájához, melyek a fördõbõl fejlõdnek, melyek mind kettõsöket ellenek, és nincsen azok között meddõ. Mint a karmazsin czérna, a te ajkaid, és a te beszéded kedves, mint a pomagránátnak darabja, olyan a te vakszemed a te fátyolod alatt…”

-„ Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik lelkem, az élõ Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten elõtt? Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplõ sokaságot. Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az õ szabadításáért! Istenem, elcsügged a lelkem, azért terád gondolok a Jordán földjérõl és a Hermónról, a Micár hegyérõl. Örvény örvénynek kiált zuhatagjaid hangjában, minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az ÚR; imádságot életem Istenéhez. Ezt mondom Istenemnek, kõszálamnak: Miért feledkeztél el rólam? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség? Mintha csontjaimat tördelnék, amikor gyaláznak ellenfeleim, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!”

Mikor imádkozok, vagy a Bibliát idézem, mindig megkönnyebbülök. Kevésbé érzem magam egyedül, szinte érzem Atyám figyelõ, óvó tekintetét magamon. Mikor az énekekre, a példabeszédekre és ezek jelentéseire figyelek, nyugodtnak érzem magam. Eltûnnek a börtön falai, a szívemet nyomó vágy Suke-chan iránt, és csak én vagyok. Csak én és az Úr, szinte szállok felé a magasba. Érzem, ahogy szárnyaim tollanként kibújva a hátamból a bõrömet simítják, érzem, ahogy a levegõ megcirógatja hosszú, puha tollacskáimat. Száguldok a messzeségbe, szabadon, erõsen verve nagy, csillogó szárnyaimmal, eggyé válva az Úr akaratával…

Ezt kevesen érthetik meg. Csupán azok, akik hasonló közelségbe tudnak kerülni Teremtõnkhöz a Biblia, az ének és a gondolatok útján. Nincs is ennél nemesebb foglalkozás, mint mikor az Atyára figyelünk, szívünket megnyitjuk neki és fényében fürödhetünk. Maga a harmónia, csendesség…

Annak is éreztem, míg Nick erre nem jár. Nem is a jelenléte, mintsem a közölnivalója lep meg: egészen eddig nem beszéltünk semmi másról, mint az idõrõl, hogy milyen nap van, esetleg szót ejtettünk az általa hozott ételekrõl. De most… látom az arcán, hogy nem fog tetszeni az, amit mondani fog.

-Mesélj, ma nincs jó kedvem- morgok felé agresszíven, mire nagyot nyelve mesélésbe kezd:

-Eddig nem mertem szólni, de úgy gondoltam, muszáj lesz. A jövõ héten lesz a kivégzésed, és…

-Tudom, hogy mikor lesz. Azt mondd már, hogy mi az, amit eddig nem mondtál…-nézek rá csúnyán. Ha Vele kapcsolatban titkolt el elõlem bármit is, én megnyúzom!

-Jó, mondom már…- sápad el- A helyzet az, hogy Sukejiro atyaát… szóval felfüggesztették.

-HOGY MICSODA?-üvöltök, mire gyorsan elhadarja a részleteket:

-Seichirou, az Egyház vizsgálóbizottmányának vezetõje… összevágatott pár kamerafelvételt és elérte, hogy az atyát elküldjék innen. Nem hogy hozzád, de senkihez sem megy már vagy 3 hete… visszaküldték Kyou atyához, azóta ott van. És lehet, hogy a papi hivatását örökre elveszti…

A döbbenettõl szólni sem bírok. Te jó ég… Erre nem számítottam. Az a mocskos disznó… Arra gondolok, mennyire szenvedhet most Suke-chan… hogy sírva térdepel és imádkozik az Úrhoz…

Felüvöltök, hadd hallja csak az egész fegyház, hogy rossz napom van. Hadd tudják meg, hogy mire számíthatnak…

Azután, hogy Nick beszámolt mindenrõl, nagyon gyorsan eltelt az idõ. Onnantól, hogy leléptem a kivégzéshez vezetõ úton, egészen odáig, hogy elkaptam azt a senkiházi Seichirout… Hát, nem semmi. Ahhoz képest, hogy eddig a börtönben poshadtam… jól esik újra szabadnak lenni.

-Csak találjanak meg, agyon fognak lõni, te aljas gyilkos!- magyaráz a drága elnököcske. Össze van kötözve, és még mer itt magyarázni azok után, hogy elláttam a baját… nehéz megszabadulni az ilyen férgektõl.

-Duma, duma, duma… én legalább nem fogok a Pokolba jutni azért, mert az Úr egy hû, odaadó szolgáját hamis bizonyítékokkal eltiltottam a munkájától. Szerinted hogy fog ennek örülni? Én csak az Õ parancsait követem, tehát engem még a Menny bejáratánál lévõ soron kívül fognak beengedni a Paradicsomba…- nevetek a képébe, mire elsavanyodik az arckifejezése. –Most pedig, mesélj valamit, ha nem akarod, hogy inkább én szórakoztassalak téged- vigyorgok rá kegyetlenül, és már érti is a célzást.

-Sukejiro-san jó lesz témának?- kérdezi óvatosan, mégis incselkedve. Tudja, hogy szeretem. Én viszont tudom, hogy hamarosan meg fogom szabadítani minden bûnétõl. Vajon hány ártatlan paptól vette el a hivatását?!

-Tökéletes – adom neki a nyugodtat, majd inkább a vezetésre koncentrálva figyelek a mondandójára.

-Tudtad, hogy viszonya van Kyou atyával?

-Õ nevelte fel, hogy vagy képes ilyet állítani?! –horkanok fel felháborodva.

-Ugyan, tudod, hogy van pár gyerekekkel fajtalankodó pap… õ is rajta van a listánkon. És ismered a kis Sukejiro-t, hogy milyen gyenge és védtelen… semmi esélye sem lenne az atya ellen.- közli tárgyilagosan.

-Fogd be!- üvöltök rá, mire összehúzza magát az anyósülésen. Össze akar zavarni. Meg akarja úszni a halálát, és így akarja bemocskolni Sukejiro nevelõjét. Azt viszont, hogy vannak ferdehajlamú és gyermekeket bemocskoló papok, pontosan jól tudom. Takahiro atya is… õ is az volt. Még most is emlékszem a bársonyos szõke tincseire és az ártatlan, nagy kék szemeire. Kár, hogy a miséket leszámítva nem volt olyan ártatlan és szolíd, mint amilyennek normális esetben tûnt. Mikor 16 voltam, velem is lefeküdt. Jó kis elsõ alkalom volt… Pontosan ezért tudom, hogy egy katolikus pap mennyire tönkre tud tenni egy gyereket. Hiszen Sukejiro is annyira törékeny és tiszta… a  bûnös papok mindig kiszúrják õket. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Sukejiro most Kyou atyával van napi 24 órában… Ha hozzá mert érni…

Észre sem veszem, úgy szorítom a kormányt, hogy majd’ kettétörik. A bûnös lelkek után a papokat fogom megtisztítani, hisz Isten nem tûri el, ha valaki bemocskolja az Õ szentélyét ilyesfajta mocsokkal…

-Hova megyünk?- kérdezi a drága kis inkvizítor, úgy, mintha nem tudná.

-Sukejiro atyához. Rég láttam, nem ártana beköszönteni hozzá… kár, hogy maga azt már nem fogja megélni…

Be se kell fejeznem a mondatot, már belefehéredik. Szemei kidüllednek, mocorogni próbál. Kár, hogy nem fog tudni meglépni… Mázli, hogy Nick-el utánanézettem, hogy Kyou atya merre lakik, így nincs szükségem ennek a senkiházinak a segítségére. Nem mintha az információ miatt akár egy percel is tovább élhetne…

-Ha szeretne valamit meggyónni atyám, most még megteheti…-vigyorgok rá kedvesen, mire csak sziszegve válaszol:

-Sajnálom, hogy nem döglöttél még meg…-végig se tudja mondani, szétloccsantom a fejét. Még jó, hogy nem az én kocsim, hanem az övé volt… kicsit ki lennék akadva, ha összemocskolná a huzatomat a vérével…

A nyakamban függõ keresztemet megfogva mormolom el a miatyánkot a szemétláda üdvösségéért, majd a húsába karcolva a jelemet megyek tovább… az én Suke-chanom felé…

- Jó estét, Seichirou-sama!- hallom meg Sukejiro dallamos, most mégis érzéketlen hangját. A nevén szólított holttestet odalököm elé. Õ pedig halálra váltan néz rám, majd lassan rám emeli gyönyörû tekintetét.

-Damno?...- kérdezi kétségbeesetten. Nem rám számítottál, igaz, madaram? Pedig még a kocsi rádióján is beadták a hírekben, hogy megszöktem… Számíthatott volna rá, hogy eljövök érte.

Ijedten hátrál, kezemben észreveszi a fegyvert, amit Kyou atyának szánok. Nem fogja elengedni Suke-chant, így viszont el tudom vinni. És ha még pedofil is lenne, hát, az plusz pont, hogy még fájdalmat is okozok neki.

Arcomra ridegséget varázsolok, szemeim nem tükröznek semmit. Sajnálom, hogy halálra kell ijesztenem az én szépségemet, de máshogy most nem megy…

Végre beérkezik a drágalátos Kyou atya… Suke-chant hátrébb taszajtva áll kettõnk közé. Nekem sem kell több: meghúzom a ravaszt. A fegyver elsül, eltalálom a férfit. Semmi komoly baja nem lesz, csak a vállát találtam el: ez bõven elég lesz arra, hogy kiiktassam egy jó idõre.

Amin viszont meglepõdöm, az Sukejiro reakciója: odakúszik a sebesülthöz, a férfi fejét felemelve kezd sírásba. Kyou atya azt akarja, hogy meneküljön, de õ nem teszi. Miért nem? Miért jelent neki ennyit az a férfi? Én… én miért nem tudok számára ilyen fontos lenni?! Vajon… szereti Kyou atyát?...

A gondolattól ideges leszek. A fegyvert Suke-chan felé fordítom. Egyszerûen… nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy mást szeret. Nem engem…

-Rég nem találkoztunk, Suke-chan…- szólok hozzá ridegen. Mint egy jégcsap, olyannak kell lennem, ha nem akarom, hogy belém lásson. Hogy újra elgyengítsen egy-egy szava, pillantása…

-Mentõt kell hívni…- nyöszörgi elhalóan, szinte könyörög. Egyszerûen csak fogom, és felrántom a földrõl. Próbál visszamenekülni az idõsödõ férfihez, de nem hagyom. Csak kiáltozik és sír, állandóan Kyou atya nevét kiáltozza. Alig jutunk ki az ajtón, le kell ütnöm. Nagyon óvatosan teszem, hogy ne okozzak neki fájdalmat, de egyszerûen nem tudom elvonszolni, és olyan hangos, hogy perceken belül itt lesznek a rendõrök. Így is, hiszen a szomszédok biztosan hallották a lövés hangját; de így több idõm marad majd.

Óvatosan a karjaimba veszem törékeny kis testét, majd elindulnék a kocsihoz, mikor Kyou atya halkan nyöszörögni kezd:

-Ne vidd el! Ne bántsd!

-Ügyet sem vetek rá, csak a kincsemet teszem be óvatosan a kocsiba. Olyan csodaszép, mikor alszik… Viszont rá nézve bûntudat fog el. Így az egyik takarót rá terítem, nehogy megfázzon, míg a másikat visszaviszem, és óvatosan ráterítem Kyou atyára.

-Nem fogom bántani. Sose lennék képes rá… -miután közlöm vele, névtelen bejelentést teszek a mentõsöknél, mint egy ijedt szomszéd, hogy megsérült egy ember.

-Miért teszi ezt?- néz rám furcsán a férfi. Nem érti, miért nem öltem meg, és miért hívok neki mentõt. Hogy õszinte legyek, pontosan én sem tudom, miért teszem…

-Mert nem vagyok olyan rossz, mint hiszi. És mert láttam, hogy Suke-channak mennyit jelent. Semmi másért. –majd búcsút intek, és beszállva a kocsiba, elhajtok a ház elõl.

Kétszer váltottam kocsit, míg végül elértünk arra a helyre, ahová menni akartam. Apa halott öccsének nyaralójába, mely elhagyatottan fekszik pár várossal arrébb az erdõ mélyén. Miután a kocsit eltûntettem és Suke-chant és lefektettem aludni, lefürdök. Olyan régen fürödtem egy jót, méghozzá egyedül, és forró vízzel. Már rendkívül hiányzott…

Felveszek egy farmert és egy kényelmes inget, majd visszamegyek az én kis gyönyörûmhöz. Még alszik. Csendben, és olyan aranyosan… Felfekszem az ágyba, majd a kis takaróba bugyolált gyönyörûséget magamhoz húzom. Olyan kis puha, finom és törékeny…

Nem is tudom, milyen hosszú ideig fekszik a karjaim között, míg lassan felébred. Elõször nem is tudja elképzelni, milyen helyen lehet: óvatosan körbekukucskál, még a jelenlétem sem tûnik fel neki. Aztán valószínûleg eszébe juthat minden, mert idegesen fészkelõdni kezd. Végül észreveszi, hogy magamnál tartom, és visítozni kezd. A kezeivel csapkod, és sír. Halkan duruzsolom a fülébe, hogy minden rendben van, és Kyou atyának sincs semmi baja. Annyira nem hallgat rám, hogy egy kezemmel el kell kapnom a csuklóit, hogy ne csapkodhasson. Óvatosan, nyugtatásképp simogatom a hátát; míg lassan lehiggad, és elengedhetem.

-Hogy tehetted ezt? Le.. lelõtted!- korhol még mindig ingatag hangon, mint aki el sem hiszi, hogy tényleg megtörtént mindez.

-Tudom, de semmi baja. Hívtam neki mentõt. A tévében is beadták pár órával ezelõtt, hogy melyik kórházban van. Stabil az állapota, már a golyót is kiszedték belõle. Téged pedig bejelentettek, mint elrabolt személyt, Seichirou-t pedig már a hullaházban boncolgatják.

-Ehhez nem volt jogod! Hiszen õ az Egyház…-végig sem hagyom, hogy mondja, belevágok.

-Tudom, hogy ki õ. Azt tudom, hogy ártott neked és sok más embernek. Megköszönheti, hogy ilyen szép véget ért, és nem bérgyilkosok kínozták halálra… Tudod, hogy nem épp a legnépszerûbb…- Sóhajtok egyet. –Kimegyek, magadra hagylak. Egy-két óra múlva hozok valami ennivalót, Bibliát és vizet találsz az asztalon.

Lassan felállok, és kisétálok. Mérges rám, imádkoznia kell, ahogy nekem is. És ki kell találnom, hogy ezek után hogy legyen tovább…

Kitárom a lelkemhez vezetõ kaput, hadd nézzen be. Hogy legalább körülbelül tudja, mi is van az ajtón túl, amit eddig csak kerülgetett. Hogy mi van idebent… a szívem legeldugottabb zugában. Érzem õt annyira különlegesnek, hogy mint elsõ ember, neki megmutassam magam.

Õ pedig határozott arckifejezéssel és biztos mozdulatokkal feláll, és hozzám sétál. Bátorító mosollyal letörli a könnyeket az arcomról, és kedvesen beszélni kezd:

- Az ember sokszor elveszti a hitét. Mindenkivel elõfordul, még az olyan erõs elhivatottsággal rendelkezõkkel is, mint Isten szolgái, nem egy próféta próbált elmenekülni sorsa elõl, mert félt, kétségek gyötörték. Az ember akkor hasonlik meg a legkönnyebben Istennel, mikor úgy érzi, megcsalta, és képtelen a szemébe nézni. Mindenkinek, aki Istent keresi, keresztül kell mennie a pusztán, mivel a puszta megtapasztalása és Isten irgalmába vetett hitünk elmélyülése között szoros kapcsolat van. –majd a nyakában függõ kereszthez ér, majd folytatja - De Isten türelmes, és nem haragszik, olyan szülõ, aki megbocsát, és ott vár a túloldalon. Ha hátat fordítasz, ha elszaladsz, ha megszakítasz vele minden kapcsolatot, akkor sem felejt el, aggódik érted, és megpróbál visszaterelni a helyes útra, s ha hazaérsz, könnyes szemekkel ismét a kebelére ölel. Nem hagy elveszni, ha van még valami, amit megmenthet benned. Isten még nem mondott le rólad, Damno, csak akarnod kell, és megtalálhatod a lelki békét - mosolyog rám. - Rám számíthatsz, amiben csak tudok, segítek majd- veszi le a keresztet a nyakából, majd a kezembe teszi, kezeivel rázárva az én ujjaimat a kis tárgyra.

- Ez egy igen fontos tárgy a számomra, e nélkül sosem távozom, így nem kell aggódnod, mert akárhányszor rápillantasz, tudhatod, hogy én itt vagyok veled, neked. Nem kell olyan furcsa dolgokat mûvelned, mint az elõbb .- jön zavarba. Az az arcpír, ami megjelent az arcán… Csak nem hoztalak zavarba, Suke-chan? Hát, az arcodról ítélve nagyon is. Legszívesebben rávetném magam, csak a Szentlélek tart vissza. És az a tiszta, gyönyörûen rám pillantó tekintet. Annyit azért mégis merészelek, hogy megölelem. Meg se szólalok, csak hozzá bújok. Jó szorosan. Közel akarom érezni magamhoz. Hogy egy hajszál se válasszon el minket. Óvatosan a hajába túrok, miközben magamba szívom az illatát. Jó mélyeket lélegzem, hogy a tüdõm az illatával telhessen meg. Sosem akarom elengedni.

Úgy látszik, õ ezt egy csöppet másképp gondolja, torkát köszörülve szólal meg:

- Damno... azt hiszem... elég lesz... kérlek.. engedj el...

-Csak még egy kicsit…-hangzik részemrõl a válasz, mire õ is belegyezik egy hangos sóhajtás keretében.

- De tényleg csak egy kicsit. – simít végig a hátamon, mire megborzongok. Nem is a bõrömhöz ér, mégis olyan melegem lett hirtelen…

-Ideje menned- suttogom a fülébe, majd óvatosan ráharapok. Azt hiszem, most zavarban van. Mondtam már, hogy imádom, mikor elpirul? Ezentúl jóval gyakrabban fogom pirosra festeni a szép kis pofiját.

Majd ellépek tõle és elsétálok. Ha most nem megy el, akkor nem fogom kibírni, hogy ne raboljam el estére…

Másnap egy csapatnyi katona és egy férfi jönnek be hozzám látogatóba.

-Üdv, Damno!  –köszön be nekem a számomra ismeretlen férfi.

-Mit óhajt? –nézek rá lenézõen, mire elkapja a tekintetét.

–Csak a legfelsõbb bíróság kérésére jöttem közölni, hogy kiszabták önre a rendeletet.

-És mi lenne az?- veszem elõ eszelõs tekintetem.

-Kivégzés. Mit szeretne, hogy öljük meg? Méreginjekció? De az ön kedvéért szívesen elõvesszük a villamosszéket, vagy esetleg felakasszuk? Tamás-kereszt? –magyaráz gúnyosan, mire belül megdöbbenek. Hogy…? Ki…kivégeznek? Az… az nem lehet!

Hogy leplezzem a bennem kialakult pánikot. Elkezdek nevetni. Olyan õrülten, hogy már saját magamtól ijedek meg. Csak nevetek, közben rávigyorgok a férfire, sõt a katonákra is, akik készenlétben maguk elõtt tartják fegyvereiket. Azt hiszek, megõrültem. Hát, nem állok tõle messze…

Már a hasamat fogom, könnyeim is elõszöknek; mire kimenekül a férfi a fegyveresekkel együtt. Még percekig nevetek, mire eljut hozzám a tudat, hogy többé már nem lehet Vele…

Ekkor váltok át eszelõs nevetésbõl zokogássá. Nem csak sírok, de üvöltök is…

Pár óra múlva az itteniek megunják, hogy még mindig csak üvöltözöm, szidom a Sátánt és a követként küldött férfit, a rabokat és minden mást; benyugtatóznak, és végre alhatok…

Kezdem azt hinni, hogy nem is a halálra ítélésem miatt vagyok ilyen rosszul. Hanem mert nincs itt velem ezekben a nehéz percekben. Gyengének és védtelennek, sebezhetõnek érzem magam. Sosem voltam még ilyen rosszul.

Lassan elhatározom magam. Igen, nem fog érdekelni, hogy nem tud róla! Nem fogom gyengének mutatni magam; nem fogom hagyni, hogy így lásson bárki is! Rendesen fogok enni, és inni. Meg kell innen szöknöm. Nem hagyom, hogy bárki is eltántorítson az Útról… Nekem még dolgom van a Földön, és nem hagyom, hogy bárki a másvilágra küldjön, míg ezt a feladatot el nem végeztem!

Végül pár napon belül bejön a cellámba. Én ki vagyok láncolva a falhoz, legalább mozogni tudok.

- Sajnálom, hogy eddig nem tudtam jönni, de minden erõmmel azon dolgoztam, hogy ezentúl sokkal több idõm legyen, és juthasson belõle minden nap neked is - hajtja le a fejét bocsánatkérõen. Én továbbra is csúnyán nézek rá. Kegyetlenül sokat szenvedtem miatta az utóbbi napokban. - Hoztam neked valamit, mikor megpillantottam, azonnal rád gondoltam .- nyújt felém egy könyvet, mire még mindig gyanúsan nézek rá. - Remélem, legalább beleolvasol, nem igazán ismerem az ízlésed. Így olyat választottam, amely szerintem lebilincselõ, és illik hozzád. Nekem nagyon tetszett, mikor régen olvastam. A múltkor egyébként udvariatlan és figyelmetlen voltam. Nem válaszoltam egy kérdésedre: ha szeretnél, hívhatsz Suke-channak. Másrészt gyónni szerettél volna, most bõven van idõm, hogy meghallgassam, ha még mindig szeretnéd.

Hmm…sajnos a könyv elolvasására nem igazán lesz idõm ,mert úgy egy hónap múlva ki fognak végezni- nagy nyilvánosság elõtt, elvileg pár tévé is ott lesz. Kész szentségtörés… de ha más nem is, abszolút nem empatikus fogás. Szerintem megölöm majd õket a tévében. Csak hogy mások tanuljanak belõle. Ilyen dolog nem tévébe való.  Talán azért még belefér ez a könyv.

Óvatosan elveszem a kezébõl a könyvet, majd leteszem magam mellé a földre.

-Igen, igényt tartok még a gyónásra- nem enyhítek még mindig a tekintetemen, de úgy látszik, megpróbálja ezt nem figyelembe venni.

-Rendben.  Remélem nem fogsz érte haragudni, de én…- nézek kicsit félre- nem emlékszem már, hogyan kell.

-Semmi baj- jön rögtön a lágy válasz.- Akkor csak simán mondd el, amit meg szeretnél gyónni. Nem az a lényeg, hogy gyónod meg a bûneidet, hanem, hogy egyáltalán megteszed-e. –néz rám bíztatóan és végtelenül kedvesen. Egyszerûen… nem tudok haragudni rá. Ezt õ is láthatja, mert megenyhítem a tekintetemet.

-Majd az utolsó kenetet is megkaphatnám?- nézek rá könyörgõen, mire õ értetlenül pislog.

-A kenetet? De hát…- csodálkozik- az nem halál elõtt szokás?

-De. Nem szóltak neked, Suke-chan? Egy hónap múlva kivégeznek. –sütöm le a szemeimet.

Hallom, ahogy a földre rogy meglepetésében.

-Az nem lehet…- teszi kezecskéjét a szája elõ döbbenetében.

-De. És tudod mit bánok a legjobban? Azt, hogy nem foglak látni többet. – kapok egy újabb döbbent pillantást. Nem érti .- El sem tudod hinni, mennyit szenvedtem ez alatt a négy nap alatt, míg nem jöttél be. Küszködtem magammal, és ezzel a hírrel. És te nem voltál sehol. Nem vagyok rád mérges, egyszerûen NEM TUDOK haragudni rád. Olyan gyengének és kiszolgáltatottnak érzem magam, ha itt vagy… el sem tudod hinni, egy-egy szavad mennyi fájdalmat tud okozni. És mégis… az õrület kerülget, ha nélküled kell eltöltenem akár egy fél percet is. Szeretlek, Suke-chan .- nézek mélyen a szemeibe. – Szeretlek, jobban mint eddig bárkit is a földön. Bármennyit is gondolkoztam és szenvedtem ezek alatt a napok alatt, mindig ide lyukadtam ki. Nem tudok nélküled élni. Minden egyes pillantásod, pirulásod, mosolyod és érintésed… meghalok ezek nélkül! És ha bele kell gondolnom, hogy egy hónap múlva örökre el kell, hogy menjek; és sosem foglak többet látni. Én… én meg akarok halni! –tör ki belõlem a sírás, és már nincs erõm visszatartani. Nem is akarom. De olyan… olyan kibaszottul egyedül vagyok!

Csak abban az egyben reménykedem, hogy ezzel most nem lesz vége közöttünk mindennek. Hogy nem menekül el. Semmit nem szeretnék most jobban, mint az Õ karjaiban lenni…