|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Masi | 2012. 04. 28. 17:46:46 | #20694 |
Karakter: Gato Vendel
Megjegyzés: fru-démonjának
Azt hiszem egy szórakozó, hej, körül járhatok. A zene fülsüketítően hangos ezért a hajamba simítom, a cica füleimet majd felhúzom a kapucnit. Nem akarom, hogy megbámuljanak az undorító férgek. Még végén aranyosnak hívnának, és macska kajával etetetnének. Körül járom az épületet, szertenézek az utcán bemenni biztos nem fokok! És hogy miért is vagyok itt? Mondhatni, hogy unatkozom, de nem csak szórakozásból vagyok itt. A gond egy démon! Igen már megint az a démon. Lucian Grigori azt hiszem így hívják. Lucifer azt a parancsot adta, hogy alítsam le, mert az agyalok, egyhamar meg fogják találni és ez se a gazdámnak se neki nem lenne jó! Már mit egy agyal kardján végezni.
Pedig ha egyhamar nem áll le az emberölögetéssel meg kell, hogy öljem. És pont ezért vagyok itt és nem otthon. Bele szimatolok a levegőbe. A közelben lehet.
A klub ajtaja nyílik egy nő jön ki rajta. Erős démon szaga van, de nem démon azt hiszem ez egy préda! –gyorsan átváltozok macskává, így közelebb tudok férkőzni. Egy újabb ajtó csapódás itt is van, akit én keresek.
- Tudom, hogy mi vagy te!- szólalt meg a nő. Hát ez a kijelentés! Mi vagy te démonológus? Ez még nem változtat azon, hogy az a démon megöl. –mondom, magamba mivel egy macska csak nyávogni tud itt. Most hírtelen falhoz szorítja, a lányt még szól, egy utolsót a démon aztán kitöri a nyakát.
Fiuvigy- füttyentenék most hírtelenjében. - de csak nyávogni tudok. Ezt szépen elintézte. Lassan észre vet, hozzám fordul, leguggol és megsimogat. Milyen jó érzés egész nap el tudnám viselni. - tör ki belőlem az akaratlan dorombolás. Felvesz a karjába és ott folytatja tovább a simogatást. Ha így folytatja, nem sokáig tudom majd tartani ezt a formám. Hírtelen egy kis remegéssel átváltozok.
- Ezt szépen elintézte! – mosolygok rá. De tátom kissé sokkot kapott.
- Kühüm… Ellengenél? – nézek rá hátha fogta az adást. De se kép se hang. Ezért kipattanok az öléből és elé állok.
- Örvendek az én nevem Gato Vendel. Te pedig remélem az, vagy akit én keresek Lucian Grigori ugye? – na, erre már reagál?
- Azért jöttem, hogy haza vigyelek. Lucifer parancsára. – nyomatékosítom meg az utolsó szót. És várok, hogy feleljen.
|
| makeme_real | 2012. 02. 22. 20:06:19 | #19369 |
 Karakter: Micah
Megjegyzés: (Anyucnak)
Egy újabb este. Ugyanolyan, mint a többi. Monoton. Unalmas.
Az örökkévalóság unalmas...
Néha kedvem lenne véget vetni neki. Egy idő után a bűnök sem olyan édesek már, mint előtte. A szex nem okoz többé akkora örömöt, az elvarázsolt, rajongó pillantások unalmassá válnak, lenézni másokat pedig nem is olyan jó móka már.
De a sóvárgás... Az örök.
A sóvárgás gyilkos. Lélekgyilkos egy lélektelen szörnyeteg számára.
A lakásom nem esik messze a bártól, ami félig jó, félig rossz. Nem olyan szerencsés, mert akadnak elvetemült vendégek, akik bármikor könnyűszerrel követhetnének. De jó, mert így legalább nem telik sok időbe beérni esténként.
Az öltözőm nem sokkal kisebb, mint a lakásom – de sokkal nagyobb luxussal van felszerelve. Hatalmas, baldachinos franciaágy, szekrény, puha szőnyeg, külön fürdőszoba, szépítkező asztal. Tényleg hasonlít a lakásomra, csak abban konyha is van. De persze az öltözőnek is megvan a maga szerepe... Soha nem viszek haza senkit, még akkor sem, ha borzalmasan szexi, és nagyon megkívánom, így az ilyesmit itt szokásom elintézni.
Nagy ritkán nem is magamtól, hanem a főnök külön kérésére hozok ide valakit, hogy felkínáljam neki magam... Bár ez elég ritka. Azt nagyon nagy fejesnek lehet csak elérni.
***
Már a falatnyi alsóban, egy szűk, mellényszerű felsőben és fekete bőrcsizmában sétálok a színpad felé. A tömeg már őrjöng, hiszen imádnak, és ez így is van jól. Rengeteg munkatársam féltékeny rám emiatt, nem is vagyok túl népszerű a köreikben, csak a főnök van odáig értem, mert én vagyok a „fő attrakciója”. De már hozzászoktam a munkatársak gyilkos pillantásaihoz, ugyanúgy, mint az éhesekhez – vérre és szexre egyaránt – a vendégektől.
Az előttem fellépő táncos éppen az egyetlen halandónk volt, ugyanis őt pillantom meg, mikor a színpad hátuljához lépek. Fura szerzet, halandó, de tud mindent, vámpír- és démonfüggő szerencsétlen. Kíváncsi vagyok, meddig lesz még életben.
Az ütemek megváltoznak, és ez az én behívom.
Ahogy betáncolok a színpadra, minden rajongó törzsvendég felől megcsap a vágy tömény pézsmaillata. Legalább egy kicsit elnyomja a büdös vámpírszagot...
Csakúgy, mint valami más. A megszokott szagba most határozottan keveredik valami... valami, amit nem ismerek, és nem is tudok beazonosítani.
De most nem foglalkozhatok ezzel. A halandó letáncikál, én pedig átveszem a helyét teljesen. A zene pont olyan, amilyet szeretek, ami illik is hozzám, és jól tudok rá mozogni. Vonaglok, ring és hullámzik a testem, le-lehajolok, vagy éppen a földön fekve feszítem a testem. Bármit csinálok, az imádóim egyre jobban megőrülnek. Amikor a felsőként szolgáló apró mellényt közéjük dobom, pillanatok alatt szétcincálják. Tudom, hogy az alsómat is akarják, de azt soha nem fogják megkapni. Talán engem is szétcincálnának, ha közéjük vetném magam. Mi több, egészen biztos.
Talán majd egyszer. Nemsokára.
Az a furcsa illat a közvetlen közelemben van. Tudom, érzem. Itt van valahol mellettem, de annyi az inger, hogy nem tudom kiszúrni...
Amíg rám nem emeli a tekintetét.
A színpad mellett lévő asztalnál ül. És most egyenesen engem néz.
A külseje emberi... a külseje. Kellemes testfelépítés, jóképű, de kissé kegyetlen vonásokkal díszített arc, hosszú szőke haj. De a szemei... Azok a gyönyörű árnyalatú zöld szemek nem evilágiak. Nem tudom, mi lehet ő, de nem halandó, nem vámpír és nem is az én fajtámhoz tartozik. Halványan emlékezet a bukottak szagára, de ez nem az.
***
Mikor visszamegyek az öltözőmbe, még mindig az a furcsa szerzet jár a fejemben. Démonnak kell lennie... de akkor nagyon erős lehet. Nem értem. És azt sem, hogy hogy került ide.
Kopogás szakítja félbe a gondolataimat.
- Bújj be – felelem az asztalnál ülve.
A főnök lép be.
- Micah... – Ismerem ezt az arcot.
- Mit kell tennem? – sóhajtok fel.
Alig fél órával később frissen fésült hajjal és új felszerelésben lépek ki az öltözőmből. Új... Kaptam egy ujjatlan fekete felsőt.
Ki gondolta volna, hogy éppen olyan feladatot kapok, ami egy kicsit érdekel is? Kérdés, mit szól hozzá a démon...
A bárpultnál találok rá, és szó nélkül lépek mögé. A vámpírok éhes pillantásai végigkísérnek az utamon, de tudják, hogy nem nyúlhatnak hozzám, csak akkor, ha odamegyek hozzájuk. De most nem hozzájuk tartok, és ezt ők is tudják. A démon éppen megfordul, így észrevesz. Bár... a tekintete mintha kissé bosszús lenne.
- Ahj már – sóhajt fel unottan. – Komolyan, vidd az életemből a lábadat, dög – mordul rám, majd a hajába túrva kikerül.
Felvont szemöldökkel pillantok utána, de időm sincs megszólalni vagy megállítani, egy vámpír állja el az útját. Ismerem az arcát, törzsvendég itt. És úgy tűnik, vámpír létére egy kis lovagiasság is szorult belé, ugyanis pontosan úgy méregeti a démont, mint akit mélységesen felháborít, hogy van pofája a bár „csillagát” faképnél hagyni.
A démon viszont nem beszari alak, fenyegetően rámordul a vámpírra, de az meg rögtön visszamorog. A balhé viszont nem engedélyezett, így muszáj vagyok közbeavatkozni. Előrébb lépek, és sokatmondó pillantással nézek a vámpírra, aki azt hiszem, veszi is a lapot. Ideje a démonhoz fordulni.
De ahogy hozzáérek a kezéhez, úgy húzódik el, mintha tüzes vassal égettem volna meg, vagy valami fertőzés lennék – mintha hatna rá... Ezt csak egy apró szemöldökfelvonással nyugtázom, de aztán megszólalok.
- A bár tulajdonosa nagyon hálás a jelenlétedért. – A mellettünk álló vámpír szinte felnyög, és többen is rám kapják a tekintetüket a közelünkben. Hiába, nem gyakran szólalok meg... vagyis inkább soha. Az angyalok hangja pedig állítólag szinte földöntúli szépségűnek hangzik, és ezt a bukás sem tudja elvenni. – Éppen ezért nagylelkűen felajánlott számodra két teljes személyre szóló, privát órát, ajándékként. Tekintsd ezt hálája jelének.
A démon végigmér... határozottan nem a pozitív értelemben.
- Veled? – kérdezi szinte köpve a szavakat.
- Velem – felelem nyugodtan.
- Kösz, inkább nem kérek belőle – fordítja el a tekintetét.
A vámpír erre fenyegetően elé lép, és a képébe vicsorog.
- Itt bárki ölni tudna azért, hogy vele lehessen – sziszegi rám mutatva. – Te meg csak így eldobod a lehetőséget, nyomorult?
- Vigyázz a szádra – feleli élesen a démon. – Hidegen hagy. Felőlem aztán vidd te. Sőt, vigyétek mindannyian – mutat körbe. – Egyszerre.
Nem veszem magamra az értelmetlen és céltalan kegyetlenkedését, de az engem védelmébe vevő vámpír egyre idegesebb... és én tényleg nem akarok verekedést.
- Nyugalom – szólalok meg. – Ha nem, hát nem. Nem erőszak, csak felajánlás.
Nem méltatom többre a démont egy futó pillantásnál, mielőtt visszasétálnék az öltözőmbe. Ez is egy a sok rosszindulatú, gonosz és kegyetlen démon közül, akik elfajzottak ezen a szerencsétlen földi világon. Nekem viszont nincs szükségem az ilyen csökevényes jellemű állatokra. Sőt, sokkal inkább nélkülük, mint velük.
A feladatomat nem tagadtam meg. Odamentem hozzám, felajánlottam magam, ő nem kért belőlem. Ez ilyen, semmi nem kötelező. De talán még jobban is jártam így. Ki tudja, az ágyban miket művel...
*** Három nappal később ***
Három eseménytelen nap után még mindig ugyanott tartok. A napirend mit sem változott: felkelés, reggeli, döglés, ebéd, döglés, vacsi, munka, haza, alvás. Mindig. Mindig ugyanaz...
A titokzatos démonról azóta sem hallottam semmit, bár nem is foglalkoztatott igazán. Az egyetlen zavaró dolog az, hogy fogalmam sincs kicsoda-micsoda, de egyébként sem érdekel túlzottan. Mint mondtam, a kegyetlen démonok fajtája nem hiányzik a hátam közepére sem.
Szokásos módon, szokásos időpontban indulok a bárba. A biztonsági emberek beengednek a hátsó ajtón – ez a „művészbejáró”, hogy befelé jövet ne kaphassanak el minket a vendégek –, aztán az onnan induló folyosón elindulva az öltözőm felé veszem az irányt.
Már vakon is megtalálnám az ominózus ajtón, így most is, így már nyúlok is a kilincsért...
Nyúlnék.
Meglepve pillantok az ott ácsorgó alakra. A démon... Mit keres itt?
Szerkesztve makeme_real által @ 2012. 02. 22. 20:08:29
|
| Rauko | 2011. 09. 23. 16:48:23 | #16826 |
Karakter: Lix Tertrax
Megjegyzés: ~ Apucnak
- Mr.Tertrax - szólít meg az öreg. - Figyel maga rám.?!
- Hogyne figyelnék - sóhajtok fel. - Menjek el, hajtsam be a pénzét, és hozzam el a démon fejét - rántom meg a vállam. - Csak a parancsra várok, hogy indulhassak végre, büdös van itt - fintorodom el. Az ennyire tömény vérszagot nem szeretem, de ez a vén fasz rengeteg embert megölt már, és iszonyatosan átjárt mindent a rohadó vér bűze.
- Akkor menjen - parancsolja idegesen, és a húsos ujjaival az ajtó felé bök. Ne félj öreg, amint kifizeted a béremet, úgyis elválnak útjaink és visszaküldelek Luciferhez.
A démon, akihez mennem kell, egy sokadrangú senki, egy pöccintéssel el tudnám törölni. Pár évtizede jött a földre, és ettől az uzsorás fasztól kért kölcsön, így hát nem meglepő, hogy így végzi. Azt hiszem, csak ennek az öregnek megöltem már vagy száz démont. Jövedelmezőbb, mint hittem volna, plusz elég pofás kis kérót vettem már a pénzből. Valahol úgyis laknom kell...
- Üdv - nyitok be a kis vegyesboltba. - Simon Benett pénzéért jöttem - jelentem be, és elveszek a polcról egy dobozos energiaitalt. Nem használ semmit, még csak szomjas sem vagyok, de az íze kellemes.
- Én... mármint... - kezd habogni a pasi, aki a kasszánál áll.
- Maga kérte kölcsön, nem? - pillantok felé.
- De. Viszont nem tudom megadni. Most semmiképp - dadogja, és nyel egyet.
- Leszarom, hogy mit tudsz - lépek elé, és ujjaimon hagyom előbújni karmaimat. Démoni alakomban hosszúak, hegyesek, és most is.
- Ne... kérem! Ne öljön meg! - Könyörög nekem... ez komolyan szánalmas.
- Miért? Feleséged, gyerekeid vannak, akiket el kell tartani? - kérdezem flegmán. - Tudod mennyien tömik ezzel a fejem? - nézek rá.
- De... de nekem nincs... nekem csak...
- Neked csak mi?! - üvöltök rá, mire ide érzem, hogy összevizeli magát. Felnevetek, de nem játszom vele tovább. Mellé lépek, és egy határozott mozdulattal nyesem el a torkát.
Ekkor kezdem felfogni, hogy mit magyarázott.
A bolt hátsó részéből nyávogás csapja meg a fülem. Odasétálok, és egy pici, fekete cicát látok meg, azúrkék szemekkel. A kis dög rám néz, és nyávogni kezd. Felsóhajtok.
Végülis... macska. Mindenki tudja, hogy a macska az ördög cimborája, ez így is van. Valószínűleg azért szagolt ki a macska engem is ilyen gyorsan.
Belépek a raktárba. Első körben megkeresem a széfet, amit nem is nehéz kiszagolni. Egy kis, kulccsal zárható fémdobozban csörög a pénz, és a tulaj nyakában megtalálom a kulcsot is. Vigyorogva pakolom össze, majd a macska cuccait kezdem keresni. Van egy hordozója, de meglep, hogy mikor megpróbálom begyömöszölni, magától besétál. Fejcsóválva emelem fel a hordozót és visszabújtatom emberi alakom mélyebb bugyraiba a démoni karmaimat.
Kihasználva az éjszaka sötétjét, könnyedén l e tudok lépni még a zsaruk kiérkezése előtt. Ezek a halandó rendőrök szánalmasak, de tudnak kellemetlen perceket okozni a démonnak, így inkább kerülöm őket.
***
- Itt a pénz - dobom az asztalra a dobozt, benne a vére kulccsal. - Szerintem bőven fedezi.
A ketrecben felnyávog a macska, és az öreg felvont szemöldökkel néz rám.
- Volt egy macskája, elhoztam. Cuki, fekete - vigyorgok rá, mire felnevet.
- Rendben fiam, akkor itt a béred - mondja, és kivesz a dobozból egy köteg pénzt. - Menj el szórakozz valahol.
- Halandók közé? Ugyan nem megyek én - fintorodom el. Mi a fenének?
- Van egy bár. Helyes, fiatal bukottak, félvérek és démonok táncolnak ott, a vendégek többsége vámpír, már dolgoztál is nekik. Menj csak, foglalok neked egy asztalt a tánctér előtt.
Mielőtt szólhatnék, már tárcsáz is.
Fogalmam sincs, mióta és honnan tudja, hogy ... a halandók szavaival élve, buzi vagyok. Bár ez nálunk odalent természetes, de ezek az elfajzott korcsok mindenre találnak egy új szót. Szánalmas bagázs.
***
Mire beköszönt az éjfél, én már lepakoltam otthon a macskát, adtam neki enni, elkészültem, és már itt vagyok ebben a várban.
Itt is tömény vámpírszag: rothadó vér.
Aztán felcsendül a zene. Annyira nem figyelek, inkább csak egy jó pohár vért iszogatok. Az legalább minőségi. Pici vörösborral hígítják, kifejezetten pikáns íze van tőle.
Épp ebbe vagyok teljesen belemerülve, amikor egy láb kúszik a látóterembe.
Várjkunk... láb?
Felnézek, és egy fiatal fiú ül előttem a színpadon, de az asztalom közvetlenül mellette van, így előre nyújtva a lábát, bele tudott kontárkodni a látóterembe.
Felpillantok.
Oké, szép, szép, hosszú, fekete haj, isteni test, és ahogy figyelem pár pillanatig, a mozgása és az arca sem semmi. Egy baj van vele.
Bukott...
Nem foglalkozom vele tovább, csak körbepillantok. Nem nagyon beszélgetek az este utána sem senkivel, nézelődök, elfogadok pár öltáncot pénzéhes hímkurváktól, aztán állnék fel, hogy menjek haza, mert a macska éhes lesz.
De ahogy fordulnék el a pulttól, lehajtott fejjel, megint belibeg a látóterembe ugyanaz a láb. Felpillantok, és ugyanaz a bukott.
- Ahj már - sóhajtok unottan. - Komolyan, vidd az életemből a lábadat, dög - morgok rá, beletúrva a szőke hajamba és kikerülöm.
Szerkesztve Rauko által @ 2011. 09. 23. 19:00:07
|
| yoshizawa | 2011. 08. 02. 10:36:00 | #15528 |
 Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Ariananak)
Összerezzen, amikor hideg kezem homlokához ér, de most legnagyobb döbbenetemre zokszó nélkül tűri, ahogy a gyógyszereit is panaszkodás nélkül veszi be ajkai közé, és nyeli le.
Ennyire rosszul lenne?
Hehh… Kár volt ezt gondolnom, még addig is, amíg bele nem hallgattam gondolataiba:
- Valahogy egyáltalán nem tudok rajta kiigazodni. Nem értem, hogy miért teszi ezeket. Mintha aggódna értem, de talál csak megjátssza magát… - okom lenne arra, hogy a bolondját járassam vele? Kikérem magamnak.
- Nem játszom meg magam… - morgom sértődötten. Még az sem érdekel, ettől majdnem félrenyeli az éppen szájába vett kortyot. – Tényleg aggódtam…
Nem válaszol szavaimra, csak ismét gondolataiban kétkedik bennem, keserű mosolyra késztet, habár tudom, kiérdemeltem bizalmatlanságát, számítanom kellett volna erre.
- Valamilyen szinten el is hiszem ezt…. Mármint, ha én meghalok, nincs ki irányítsa a sárkányaidat. – folytatja hirtelen, amikor lerakja kiürült poharát kezéből.
- Megoldanám. – felelem, mielőtt nevetni kezdenék. Először tényleg azok miatt a dögök miatt kellett, de még soha nem szórakoztam ennyire jól senkivel se, mint most Kuro-channal.
- Jahj, Kuro-chan. Ha nem lennél itt, nagyon unalmas életem lenne…
- Örülök, hogy ennyire elszórakozol azon, hogy az agyamra mész ezzel a gondolatolvasással. Én valahogy ezt nem tudom viccesnek találni, ha nem haragszol meg… - újra felnevetek, mielőtt homlokán át piros pofiját is végigsimítanám, de hát ezen, amit mondott nem is tudok nem nevetni.
Ha nem haragszom meg??? Eddig nem igazán érdekelte, ha olyat mondott, amivel megbántott… Hova most ez a nagy udvariasság???
Ha nem lennél ennyire beteg biztos a magamévá tennélek. - mondanám neki még mindig nevetve, viszont csak egy darabig sikerül, mert megzavarnak minket.
Kopognak… Pont most… Grr…
Ki akarom nyírni a ránk törőt, ezért behívom, de amikor megérzem az orvos energiáját, már tudom, mit akar fontos dolog címen közölni velem, ezért kizárva azt, Kuro megtudja, ki van itt, én lépek mellé pillanatok alatt, még szobám ajtaját is becsukva magam mögött.
Visszatért az orvos, tehát a levett vérből juthatott valami eredményre, ami talán megmagyarázza a betegségét.
- Nem kell mondanod, már érzem. - lököm félre utamból remegő szolgám, megyek egyenesen a fogadóba, ahol az orvos vár.
Azt, hogy le se ült, vagy érkezésemre állt fel, nem tudom, de nem is érdekel annyira, mint az a hatalmas, öreg könyv, amit a hóna alatt szorongat. Minek az neki??? Abban van a gyógyír a kicsike bajára???
- Jó reggelt Nakata-úrfi, bocsásson meg, hogy nem vártam estig, és ilyenkor zavarom. - köszönt udvariasan, majd ásít egy hatalmasat.
Most tűnik fel, szemei alatt hatalmas táskák éktelenkednek, biztos azóta, amióta hazament dolgozott, és az előbb végezhetett.
- Reggelt. - kínálom hellyel - Ha már egyszer tudja, mivel is segíthet rajta, a maga érdekében is ajánlom, ne várakoztasson legközelebb se. - villantom rá szemeim figyelmeztetőn - Mire jutott?
Összerezzen tekintetemtől, majdnem még a könyvet is kiejti a kezéből, de amikor sikerül elkapnia és letennie az asztalra, valamint felvennie kapkodása miatt leesett szemüvegét, egyből azzal, hogy mutatja, mit talált áll neki lapozgatni.
Érdeklődve figyelem, már tudni akarom, mit kell tennem ahhoz, segítsek Kuro-channak.
Viszont… Nem tehetek róla, egy kis idő elteltével, még ha tisztában is vagyok azzal, a doki csak egy halandó, és nem kezdhetem el csak azért a falba verni a fejét, hogy igyekezzen is egyre jobban idegesít lapozása.
- Ezen az oldalon van. - bök végre remegő ujjaival a régi, sárga lapokon egy bekeretezett szövegrészre, ami valami goauldokról szól. - Mindenre megvizsgáltam, de mivel nem találtam olyan betegséget, ami vérivás után jelentkezik, arra gondoltam, hátha nem is a vérivástól betegedett meg, és kutakodtam egy kicsit az után, mégis mi ő, mitől lehet rosszul. - sóhajtja, mielőtt nagyot szippantana annak a kávénak, amit a kezébe adtak az illatából.
Inni nem mer, folytatja amit elkezdett, mert látja, mennyire türelmetlen vagyok:
- Naszóval… Kuro-chant az alkalmazottaid azt mondták azért hoztad ide, mert érti a sárkányok, és tud velük kommunikálni egy külön nyelven. Csak ez a nép volt rá képes. - biccentek neki, miközben haragtól szikrázó szemekkel nézek éppen bent álldigáló szolgáimra.
Persze… Tekintetem miatt egyből jó szorosan összebújnak, tudják jól, a pletykáért már nem egyszer selejteztem le sokunkat…
- A lényeget. - vágok egy újabb hosszú unalmas magyarázat elejébe. - Mivel gyógyíthatom meg Kurot?! Mert ez, hogy tudom mi is ő, nem jelent semmit a gyógyítás szempontjából. - tajtékzom a dühtől.
- De igenis jelent. - vág vissza erre hozzám hasonlóan indulatosan, meg is lep hirtelen jött bátorságával. - A goualdok nem itt élnek a földön, szinte minden, amit tud róluk az orvostudomány amellett, szoros kapcsolatban állnak a sárkányokkal az az, hogyha nem jutottak időben haza, legyengültek, és meghaltak. Ha nem használnak neki azok a gyógyszerek, amiket felírtam, őszintén sajnálom, de fogalmam sincs, mivel lehetne rajta segíteni. - De… Használnak ugye? - kérdi tétovábban.
- Igen használnak. - sóhajtom. Ez sok információ volt egyszerre.
- Remek… Talán akkor nincs minden veszve, megmenthetjük. - áll fel. - Én hazamegyek, megpróbálok még többet kutakodni a goauldokról. - biccentek, el is indulok felfelé, a szobája felé.
- Izé… Nakata-úrfi… - állít meg hangja.
- Igen? - fordulok vissza. - Akar még valamit mondani doktorúr? - hangom fenyegető, tétovázik is miatta rendesen, viszont végül csak kiböki azt, amit akart:
- Mivel szoros kapcsolatban állnak a sárkányokkal talán… Szóval… Talán… Annyi van itt önnél… Meg kéne próbálnia, hogy az érdekükben beszél velük róla - hehh… Én beszélgetni azokkal a pikkelyes hüllőkkel?! Amikor már jobban van?!
- Ha visszaesik azonnal. - halovány mosollyal biccent, és köszön el. Megnyugtatta válaszom, még akkor is, ha tudta, kamuztam.
Nem saját szobámba megyek, az ő, és kedvenc pajtása szagát abból a szobából érzem, amibe eredetileg aludnia kéne.
Éppen javában társalognak, rémülten néznek rám, amikor belépek:
- Mik ezek a nagy riadt arcok? – kérdezem tőlük, de nem felelnek, csak rólam tudomást se véve a továbbiakban fordulnak vissza egymás felé, és pusmognak tovább azon a gyíknyelven.
Bosszús sóhajjal lépek át szobámba, kapom karmaim közé következő adag gyógyszerét, és az ebédjét, amit már szolgáim idekészítettek neki.
Csak ezekkel együtt ülök le Kuro-chan ágyára, a kicsike mellé, bár kedvenc hüllője megint rám mordul.
- Nem bántom, gyógyszert, meg ebédet hoztam neki. - pakolom át tálcás terhem betegem ölébe úgy, ő is lássa, nem hazudok.
- Akkor már mehetsz is innen. - sziszeg vissza erre is, Kuro sápadtan húzza tőlem távolabb, egyik kezével, miközben a másikat ökölbe szorított kezemre téve kér arra, ne öljem meg a kitörése miatt sárkánykáját.
Egész meglepett, csodálkozva nézek rá, mielőtt visszakomolyítva vonásaim válaszolnék:
- Neveld meg, különben kitekerem a nyakát.
Bólint, és suttog is neki valamit, mielőtt azonban a kis dög ismét visszatámadna, bosszús sóhajjal ülök egy kicsit távolabb tőlük, hátha így befejezi műsorát, és Kuro neki tud állni levesének.
Bár… Addig, amíg nem susmusol még valamit a sárkánynak és küldi el, legnagyobb sajnálatomra nem törődik az előtte lévő tányérral.
Furcsa… De teljesen olyan, mintha a kis állat szomorúan nézne felé, mielőtt távozna. Aggódik. Határozottan látom rajta. Pedig… Már nem kéne neki. Kuro rendben lesz.
Mondjuk… Idegeskedése miatt én is idegesebben megyek vissza hozzá, ellenőrzöm újra azt, nem-e tért vissza a láza. Jobb félni, mint megijedni.
***
- Miért nincs még itt az orvos??!! - ordítok rá hidegvízzel töltött lavórral besiető szolgáimra.
Persze kiabálásomra elejtik terhük, és sikoltva futnak el egy újabb adag vízért, amíg kicsikém kedvenc sárkánya az eléggé gyorsan pihegő, és verejtékező arcú Kuronak dörzsöli könnyes pofáját, és suttog neki valamit azon az idegesítő gyíknyelven.
- Nem… Megmondtam, hogy nem… Semmiképp… - az elmúlt pár napban már annyira jól volt, kinn is játszott… Miért romlott vissza ilyen hirtelen az állapota, és most beszél még félre is???!!!
- Tss… Nyugalom… - simítok végig feje búbján hideg ujjaimmal, ezzel az apró érintésemmel próbálom csillapítani a lázát. Tényleg nem értem, miért tért vissza rosszulléte, és gyengesége. A gyógyszerekkel csak tüneteit kezeltük volna???
Egyre szarabbul van, már érintésem ellen se tiltakozva csukja be a szemeit, szíve ritmusa is gyengül, ezért habár elhatároztam, ilyesmire nem vetemedek, visszatérő szolgáimnak megparancsolva vigyázzanak rá rontok ki az ablakon, keresem meg azt az idős dögöt, amelyik a múltkor áttörte védelmem.
Búsan ül a többiekkel együtt az egyik hatalmas barlang szájánál, nem kicsit döbbentem meg őket megjelenésemmel.
A nap fele az égen van, tudják, ilyenkor még nem lenne szabad kimozdulnom.
- Beszélnünk kell. - állok meg előtte. Sötét pillantással néz rajtam végig, majd kér meg arra, lépjek be utána a barlangba.
Persze nem teszek eleget kérésének, csak gyanakodva figyelem a barlang száját, és füstölgök a lenyugvó nap utolsó sugaraiban, amíg az egyik másik fenevad be nem lök mellé a sötétség oltalmába.
- Nem vagy eszednél vámpír. - csóválja meg hatalmas fejét. - Miért nem vártál még kicsit azzal, hogy idejössz?! - hehh ez egy számonkérés akart lenni??!! Ha nem szorítana annyira az idő, mint azt teszi leállnék vele vitatkozni…
- Abból, ahogy elnéztem azt, mennyire lógatjátok a fejetek, pontosan tudjátok, nemsokára kifutok belőle. Az orvosa szerint csak ti segíthettek rajta.
Közben a többi gyík is beljebb sétált a sötétbe, szavaimra izgatottan kezdenek el sugdolózni vele is, viszont legnagyobb döbbenetemre lehurrogva őket válaszol, olyan türelmesen, mint az előbb:
- Nem mondhatunk semmit, főleg mivel megígértük neki megtartjuk a titkát, még akkor is, ha azzal megöljük. - hogy az a…
- Könyörgöm… - szólalok meg újra fogaim csikorgatva ettől a gesztustól. Fenyegetni szoktam nem könyörögni… - Nehogy már egy ígéret visszatartson titeket… Ha megmenthetem az életét… Ha van rá valami mód… Lebontom még azt a nyomorult védőfalat is akár, szabadon elmehettek, csak azt az egyet mondjátok el, mivel segíthetek rajta. Kérlek… - szavaim megrökönyödést váltanak ki belőlük, nagyobb a pusmogás, mint eddig bármikor.
- Miért teszed ezt?! - toporog a vezérgyík agresszívebben, mint eddig bármikor.
- Már mondtam. Nem akarom elveszíteni. - ordítom vissza neki ugyanakkora indulattal, amire végre elneveti magát.
A körülötte állók is nevetnek, ha nem lennének jók a reflexeim, el se kapnám azt a poros kis üvegcsét, amit felém hajít.
- Látom, komolyan gondolod, ezért ezt odaadom, még az ősei hagyták itt nekünk, több másikkal együtt. Akármennyire is tiltakozik ellene, itasd meg vele, és akkor jobban lesz. Ezzel az ígéretünk se szegjük meg, mert nem mondjuk meg, mégis mi a baja, ahogy azt se, mit tartalmaz az üveg.
- Bízd csak rám, meg fogja inni. - villantok rá egy fogas vigyort. - És… - teszem hozzá még a barlang ajtajából - Innentől kezdve szabadon járhattok, köszönöm a segítséget.
Ujjongás tör ki, páran el is repülnek, hogy ellenőrizzék, igaz-e az, amit mondok, de a többségük egy helyben maradva bíztat arra, siessek már hozzá vissza.
- Értettem… - sóhajtom, és már úton is vagyok felé.
- Félre az útból! - szállok be mellé, és kezdem el a doktort félrelökve az italt nyitott szájába önteni. Egyből feléled, és tiltakozna, de határozott vagyok, nem tud sokat kiköpni abból a sűrű vöröses folyadékból, amit orvosságként küldtek neki a gyíkok. És… Amiről… Ha érezném a szagát, akkor határozottabban állítanám, hogy sárkányvér.
A kissárkány mellettem meglepődötten kezd el röpködni, de nem avatkozik közbe, hagyja, hogy gazdáját megitassam.
- Miért tetted ezt??!! - ül fel az üveg kiürülése után Kuro egyből, szemei könnyesek. - Melyikük bántottad??!!
- Bántani? - telepedek le mellé, nem zavar az orvos, aki arrébb akar küldeni azért, hogy folytathassa kivizsgálását. - Kit? És miért is?
- Ne játszd az ártatlant… Melyikük ölted… Szóval melyikük ölted meg? - szemeiben könnyek gyűlnek, észveszejtően aranyos, megint nevetnem kell rajta.
- Szóval akkor vér volt… Akármennyire is nem hiszel nekem, egyikük se bántottam, ők adták oda, hogy még az őseid hagyták itt az üveget. Bár… - keményítem meg vonásaim - Az elmesélésük alapján te pontosan tudod, mi is a bajod. Úgyhogy mond csak el szépen, mielőtt mérges leszek.
- Mi van az arcoddal??? Miért lett heges? Mi a fenét műveltél? - ehh nem szeretem a témaelterelést.
- Ha válaszolsz a kérdésemre, én is a tiedre, halljam! - pirítok rá szigorúan.
|
| yoshizawa | 2011. 04. 01. 21:32:54 | #12701 |
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Ariananak)
Nem válaszol, nem is ellenkezik ruhái letépésén sem, ami elég aggasztó annak tudatában, hogy már az érintésemre is hogyan szokott reagálni, ezért kirohanva szobámból ordítok máris egy orvosért. Valami komoly baja van. Vagyis… Nagyon remélem, hogy nincs.
Nyugton se tudok ülni ágyamon, és tovább nézni Kuro-chant még miután szolgáim szólnak, kihívták családunk orvosát se. Olyan gyengén lélegzik… Az orvos lehet, hogy gyors, de ha így folytatja, bármennyire is siet, már késő lesz a rohadt életbe.
Dühösen húzok be egyet a falnak, majd azt kérdezgetve, miért nincs még itt vonulok ki újfent szobámból, és járkálok házam folyosóin, valamint csonkítok meg minden utamba kerülőt, amíg egyik cselédem azt nem jelenti megérkezett a doki, be is kísérte Kuro-chanhoz.
Hála az égnek. Éppen ideje volt.
Mérgemet kicsit sem titkolva szívom ki vérét, mielőtt szobámba röppennék, és leszállnék az orvos mellett.
- Rájött már mi a fene történt vele? – térek is egyből a lényegre.
Jöttömre a doki össze se rezzen, továbbra is betegem vizsgálja, miközben válaszol, vagyis kijelenti, elképzelése sincs arról, mi a baja Kuronak.
- Mindene rendben van a vizsgálatok alapján, mégis… Ez a magas láz… Mikor kezdődött?
- Azután ájult el, miután ittam a véréből egy keveset. Láza is az ájulás után lett, addig kutya baja se volt.
- Érdekes… - vakarja meg fejét. – És gondolom, amikor megharapta se érezte vérszegénynek. – néz rám kérdőn, amire komolyan intek nemet fejemmel:
- Ha vérszegénynek érzékelem, akkor meg se csapolom, mert élve akarom magam mellett tudni.
- Nos értem. – biccent idegesen. Ő és a családja még ha segítenek nekünk is csak emberek, akiknek nem épp minden szokásunk tetszik. - Viszont ha most még mindig nem érzi annak, és megengedi, akkor vennék tőle egy keveset, hogy kivizsgáltassuk a laboromban, hátha hamarabb kideríthetném mitől lett beteg, és segíthetnénk rajta. Addig nem tehet mást, minthogy hűti a testét Nakata-úrfi.
- Rendben. – biccentek neki karba font kezekkel, majd amikor végez a vérvétellel, elköszönök tőle.
Nem kísérgetem kifelé, majd azt szolgáim megteszik, nekem most fontosabb dolgom van. Visszaülök betegemhez, akit ha jól láttam az előbb, hogy pislogott, akkor nem hagyhatok egyedül, mert távollétemben újra megpróbálna kimászni ágyamból.
Alig bírja nyitva tartani a szemét, de jó jelnek veszem, hogy ellenségesen méreget. Már csak a lázának kell elmúlnia, ami ha jól érzem az arcát végigcirógatva még mindig elég magas.
- Az orvos azt mondta – kerülök fölé, és duruzsolom neki szavaim nagyon közel hajolva ajkához - lázad van, azért szédülsz annyira. Fogalmam sincs, és neki sem volt, hogy mitől lehettél ennyire gyorsan beteg. De még azt mondta, hogy ha még jobban felmegy a lázad, azonnal le kell vinni, valami hideggel.
Gondolataiból kiolvasom, egyszer se volt beteg élete során ezidáig, úgyhogy azt se tudta milyen érzés annak lenni, de mielőtt erre rácsodálkoznék, feltesz egy olyan kérdést, amire fontosabb válaszolnom:
- Átmehetnék a szobámba? – mintha erről beszéltünk volna mi ma este. Vigyorogva tanulmányozom az arcát, de nem hinném, hogy a láz miatt felejtette volna el. Valószínűbb, hogy próbál szabadulni a karmaim közül.
- Ezt már megtárgyaltuk, mielőtt megint elaludtál volna. Itt maradsz éjszakára. – intem le komolyan, száját gyengéden megérintve ajkaimmal.
- Egyedül is megleszek… - suttogja halkan, talán ettől a kis érintésemtől lehunyt szemmel.
Hát téves…
Az ahogy megfogta a homlokát… Rávilágított arra a tényre, velem egy időben a fájdalom is megérintette, csak a fejét, és erősebben, mint én, ha jól látom.
- Dehogy leszel te meg egyedül. Itt maradsz. – szólok rá újból határozottan, majd levéve kezét tűzforró homlokáról egy apró puszit lehelek fejére.
Ebbe az kis érintésbe is beleborzong, de tényleg inkább kínzom így, minthogy ne jöjjön helyre.
– Nagyon magas már a lázad, le kell vinni. – állok fel, és kezdem el magamról ledobálni a ruháim.
Macerás lenne egész éjjel borogatni, vagy hűtőfürdőztetni, hogy lemenjen neki, de ezt a feladatot másra sem akarom rábízni, irigy vagyok, úgyhogy a legcélszerűbb hűtési módszert, az óriás jégkocka melléd bújtosat választom.
- Mit csinálsz? – nyafogja felém fordulva, hangjából is csak úgy sugárzik a fájdalom. - Ugye nem akarsz… - még szép hogy igen. Bár amíg ennyire rossz bőrben van csak merő jó szándékból. Majd utána leróhatja háláját.
- De, pontosan. Levetkőzök, és melléd fekszek. Magas lázad van, és ami leviszi, az a hideg, én pedig közelebb vagyok a hullafokhoz, hidd el… Hamar elmúlik a fájdalmad. – meggyőzően mosolygok elképedt, és rémült arcán, de nem állok meg a vetkőzésben.
- Miért nem hozol be inkább egy vizes törülközőt? Az nem lenne egyszer… – nem válaszolok kérdésére, ahogy azt se engedem, hogy befejezze a nyafizást, pillanatok alatt termek mellette, szorosan átölelve remegő testét.
– Menj arrébb! Nagyon hideg vagy! – próbálkozna a szabadulással, viszont most tényleg az élete függ attól, hogy ne hagyjam.
– Kérlek… Könyörgöm… - sír itt nekem könnyes szemekkel, ami nem bíztató, hiszen a hiszti a lázat nem pont lefelé szokta vinni. És… Ha egész éjjel így fog nyivákolni alvás helyett, reggelre még betegebb lesz, pedig már most is elég rosszul van.
Bosszúsan sóhajtva törlöm le kifolyt könnyeit, fél kézzel még mindig erősen magamhoz szorítva, mielőtt rám nem jellemző komolysággal kezdenék hozzá beszélni:
- Én könyörgöm, hagyd abba a könyörgést. Ha lement a lázad elengedlek, de addig maradj nyugton és próbálj meg aludni, gyógyulj. Különben ha nem, az egyik leghatásosabb lázcsillapítóval foglak megitatni, még akkor is, ha biztosan tudom, attól nem lennél boldog. – végre keze megáll kezemen, nem próbálja tovább levakarni magáról, kocsonyaként remegve, vacogó fogakkal néz rám reménykedve, és kérdi meg, milyen lázcsillapítóról beszélek, és hogy miért vagyok olyan biztos benne, nem örülne neki, amikor ennél a szenvedésnél, amit érez állítása szerint minden csak jobb lenne.
- Azért vagyok biztos benne – mosolyodok el keserűen – Mert te lennél a legutolsó ember, aki azért bántana másokat, hogy magát meggyógyítsa. A leghatásosabb lázcsillapító folyadék pedig nem más, mint a te drága hüllőid vére.
Eddig is sápadt volt, de most… Annyira fehér az arca, szinte világít testem mellett, miközben szaggatottan nemet int fejével, és állapotához képest eléggé fenyegetve jelenti ki, meg ne próbáljam kicsikéit bántani, mert ha mégis, azt megkeserülöm.
- Hidd el… - vágok vissza ellentmondást nem tűrően. – Attól még, mert te nem, én még a fenyegetésed ellenére is képes lennék arra, hogy a vérük vegyem, mert attól biztosan tudom, jobban leszel. Úgyhogy most döntsd el, alszol a karjaim között, és engeded, a testemmel vigyem lejjebb a lázad, vagy választod a másik módszert.
Újra sírni kezd, de legalább nem áll neki újra feszegeti testén lévő kezem, hanem helyette karjaim közt megfordulva markol rá, hogy véletlenül se tudjak mellőle elmenni.
- Jó döntés… - dicsérem meg még mindig komoly hangon, majd újra letörölve könnyeit, egy kicsit gyengédebben kérem meg arra, próbáljon pihenni.
Bólint, közelebb hajolva nyakához azt is látom, becsukja szemeit, bár rendesen elaludni csak hajnal felé tud, amikor végre lejjebb megy a láza.
Addig sokszor kér inni, forgolódik, gyötrődik, talán éppen rólam szóló rémálmok miatt.
Én is megpróbálok szusszanni egy keveset, most, hogy nyugodtabb, mert kimerített az ápolása, de hamar felriadok, és slisszolok ki mellőle észrevétlenül.
Valaki morogva matat a szobájában. Sejtem, hogy melyik idióta sárkány lehet, úgyhogy mielőtt őt is felkeltené, a hangoskodásával csendre kell intenem.
- Nyughass hüllő, nem öltem meg. – próbálom gondolatban csitítani. – Itt van nálam, de beteg, láza van, nemrég sikerült elaludnia, úgyhogy ölök, ha felébreszted. – ettől abbahagyja végre a szöszmötölést, de határozott léptekkel elindul errefelé, hogy miután lenyomja a kilincset, és bedugva fejét végignéz rajta, és rajtam is, halkan, de haragosan kérjen számot arról, mégis mit tettem vele.
- Azért vagyok meztelen, mert hűtöttem, ne gondolj rosszra. – suttogom neki, de erre ahogy morogni kezd, nem épp utal arra, hogy hisz nekem, támadna. Ezért fölemelem kezem, hogy védekezhessek ellene, viszont mielőtt elrugaszkodna egy meztelen Kuro-chan csapódik mellé, hogy magához vonva a rohadékot kérdezze meg mégis mi folyik itt, ugye nem azért van itt egyik legkedvesebb sárkánya, mert bántani akartam.
- Azonnal menj vissza az ágyadba. – kérem idegesen, vörös szemeim is rávillantva. – Nem akartam bántani, csak azt akartam megelőzni, felébredj a hülyeségére. – válasz helyett, csak dacosan néz, viszont elég bíztató, hogy ülni már tud.
Az pedig csak még jobb, hogy a kis dög, akinek megmentésekor találkoztunk erre már végre hisz nekem, bökdösni kezdi.
Kuro csodálkozva néz rá először, de aztán mosolyogva siet vissza ágyamba, még mindig magához ölelve közben a rohadékot, aki felébresztette. Gyanakodva figyelem a párost, nem tudom mit találtak ki, szavak nélkül is, de nem kérdem meg van fontosabb dolgom.
Egy alsót, és valami ruhát veszek fel, hiszen ha az egyik pajtása idejött a kicsikének, hamarosan majd jön a többi is.
- Látom jobban vagy. – lépek hozzájuk, immáron teljes harci díszben.
- Nem szédülök. – válaszol tömören. – Lázam még mindig van egy kicsi, de majd ő figyel rám. – simizi meg a rajta fekvő fejét, aki erre biccent.
Szóval ezt álmodtad meg…
Bosszúsan sóhajtva egyezek bele, hiszen ha valakik, akkor ezek a dögök tényleg annyira próbálnak vele törődni, mint én. Azt azonban a lelkükre kötöm, egyszerre ne legyen 2 sárkánynál több a szobámban, mert megnézheti őket utána, mielőtt lemennék a kicsikének lázcsillapító bogyókért, és egy bögre teáért.
Visszatérésemkor alig tudok belépni a bent tollászkodó, és aggodalmaskodó sárkánynéptől, de Kuro amint rám néz elküldi az összeset.
Amint tiszta a szoba, még mindig mérgesen ülök le mellé, és a kezébe nyomom amit hoztam, mielőtt a homlokára téve kezem ellenőrizném a lázát.
|
| yoshizawa | 2011. 01. 15. 20:19:45 | #10527 |
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Ariananak)
Illatától egyszerűen megőrülök, ezért mielőtt letámadnám, visszaülök a helyemre egy kis nyugtató hatású hidegvért szürcsölgetni.
Majd...
Mivel még az előbbi élmény miatt elég aktív vagyok így is, nem fekszek le aludni, helyette amikor elköszön, inkább gyorsan munkához látok. Gondolataiból tudom, eldöntötte véglegesen, hogy segít a sárkányoknak, ezért már kiadhatom a parancsot embereimnek arról, milyen anyagok vásároljanak, milyen emberek szerződtessenek.
Ennyivel is hamarabb kerülhet Kuro-chan a karmaim közé.
***
Az ágyon ülök, és azt hallgatom, ahogy kicsike tesz-vesz a szobájában. Kibírtam, hogy az építkezés alatt hozzászólni is alig szóltam, de most se rontok rá azért, mert a vérét akarom. Van büszkeségem.
Meg különben is... Jöjjön csak át hozzám ő és itasson meg, úgy ahogy megegyeztünk a munkálatok előtt.
Hiszen... Ha nem tartja be az alku rá eső részét...
Akkor holnap kénytelen lennék elégtételt venni rajta azzal, hogy megmutatom neki, hogyan is nevel egy vámpír újszülött sárkányokat...
Bár szerintem ezzel tisztában van.
Áhh... Úgy hallom a kilincs nyikorgásából, és néhány tétova lépésből, nem kell nevelnem. Velem ellentétben a kicsike tényleg egy igazi lovag, aki állja a szavát.
Hmmm... És akinek az illata...
Olyannyira beindította fantáziám, hogy már bánom, alsónadrágot vettem fel.
Szorít...
Ugyanannyira, mint amennyire őt szoríthatja szűk ruhája. Szóval mindegyiktől meg kell szabadulnom, ha engedi, ha nem.
A gondolattól gonoszul kuncogva tápászkodok kicsit feljebb és ütöm meg magam mellett a takarót, mielőtt gyere ide felkéréssel buzdítanám gyorsabb tempóra áldozatom.
Meg különben is... Látom rajta, simán összeesne, vagyis elérné, hogy ne tudjak vele semmit kezdeni, ha nem ülne le hamar.
- Csak igyál és itt sem vagyok… - motyogja egy nagy levegővétel után hirtelen, amikor lehajtott fejjel leteszi fenekét ágyamra. Én pedig első reakcióként nem tudok mást tenni azon kívül, hogy ledöbbenten pislogok. Komolyan gondolta, hogy idejön, szívok belőle pár kortyot és békén hagyom egy darabig???
Alig hiszem el...
Pedig... A gondolatai is erről árulkodnak.
Kiszélesedett mosollyal karolom át egyre jobban remegő testét és szippantok a hajába, mielőtt a fülébe súgnám, valahogy úgy, mintha mesélnék:
- Nagyon fájna ám neked, ha olyan gyorsan csinálnám Kuro-chan, mint amilyen hamar túl akarsz ezen az egészen esni. Vagy szereted a fájdalmat?
Hogy szavaim hitelesítsem fogaimmal megkarcolom egy kicsit fülcimpáját. De a sebet, amit okoztam szinte azonnal be is gyógyítom, amikor kiserkent, irtózatosan finom vérét lenyalintom.
Nem hiányzik, hogy a sárkányok tudják, hozzányúltam. A hatás így is biztos.
Nyehehe... Igen...
Ezzel a gaztettemmel elértem, hogy rám emelje félelemtől csillogó szemeit, nameg azt is, hogy elszakadjon nála a cérna.
Sikítva, valamint kérlek ne bánts-ot kiabálva menekülne kezeim közül, ha nem tartanám úgy, ahogy tartom.
- Sejtettem, hogy nem épp a kedvenced. – suttogom még mindig kaján vigyorral, mielőtt ellenkezésére ügyet se vetve az ölembe húznám, és mozdulatlanná dermeszteném sápadt bőrének végignyalásával.
Vagy attól fagyott így meg, hogy a pólója leszakadt róla körmeim miatt, és pociját, valamint egy egész kicsit lejjebb nadrágjának elejét simogatom??? Hmm... Igazán nem tudom...
- Ezért leszek gyengéd. - folytatom szavaim.
Majd most, hogy ezt tisztáztam vele, hirtelen gyorsasággal kapom el állát, vagyis fogom meg fejét úgy, ne tudjon elmozdulni, és süllyesztem bele nyaki erébe fogaim.
Meglepetten nyikkanik egyet, de azután hang nélkül tűri, ivásom, és farkincájának tovább cirógatását.
Mivel eszem ágában sincs megölni, műveletem nem is tart sokáig, hamar beforrasztom az okozott sebecskék. Bár meglep azzal, hogy ettől eszméletlenül omlik a karjaimba.
Mi a??? Elájult???
Ijedten fektetem el ágyamon, és ellenőrzöm a légzését, de elég jónak tűnik, ugyanúgy, ahogy szívének verése is, úgyhogy ezt az eszméletvesztését nem én okoztam, hanem valami más, talán betegség. Bár... Azt áldozataim véréből legtöbbször kiérzem.
Mindegy... Most van fontosabb dolgom is.
Egyik szolgámnak telepatikusan üzenek, vizet hozatok fel vele, hogy amikor Kuro felébred, felültethessem, és a kezébe nyomhassam.
Számításaim csak annyiban módosulnak, hogy tartanom kell a kicsikét, ne dőljön vissza, és nekem kell megitatnom is, mert úgy remeg a keze, nem bírja el a poharat.
- Ma éjjel itt alszol. – közlöm tárgyilagosan, amikor kiüríti. – Reggel pedig hagyod, hogy megvizsgáltassalak egy orvossal.
- Jól vagyok. – suttogja ijedten, és fel is pattan, hogy megmutassa mennyire.
- Ügyes... – dicsérem meg, miután elkapom. – Ha most nem foglak meg, ugye tudod, hogy összecsókolózol a padlóval? – kérdem gunyorosan ajkaira hajolva, mielőtt visszafektetném, és nadrágját, alsóját lehasítva róla betakarnám. – Ezzel csak azt érted el, hogy most rögtön hivatom a dokit. – nameg azt, hogy újra megéheztem...
|
| yoshizawa | 2010. 12. 13. 19:56:56 | #9788 |
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Ariananak)
- Rohadtul nincs kedvem hozzá… - vonom meg vállam, és dőlök vissza. Korán van...
Ráadásul... Amíg dugni nem dughatom meg, fölösleges innen kimásznom talán még később is.
A kaja úgyis mindig ágyhoz jön. Elvégre tévedni emberi dolog, a személyzet bármely tagja hibázhat olyat, amiért kivégezhetem...
- Hát már pedig jobb, ha összekapod magad, mert addig úgy sem hagylak, amíg nem csinálod meg normálisan a helyüket. Nem tudom, mit szólnál hozzá, ha téged raknának be egy sötét hideg cellába, vér és minden nélkül… - he??? Hogy mi??? Ezt jól hallottam???
Azt a mindenit... Nem hittem volna, hogy valaha dühítésem nélkül is lesz ennyire harcias...
Vigyorogva tápászkodok följebb, és kérdezek vissza:
- Hogy mit szólnák hozzá?
Annyira, de annyira nyilvánvaló, hogy addig, amíg be lennék zárva, ugyanúgy semmit, mint azok a dögök ott kint. De aztán... Olyan vérfürdőt még nem látott a világ, mint amilyet kiszabadulva rendeznék...
Gyors mozdulattal mászok ki ágyamból, és termek előtte, megrémítve őt, és a vállán ülőt is úgy, hogy utóbbi, mintha süllyedő hajóról menekülne kúszik át inkább Kuro válláról a másik sárkány rusnya, szobámba belógó fejére.
- Azt inkább ne akard tudni… – búgom édes kis ajkaira, viszont azzal már nem tudom folytatni, hogy hidd el, a te érzékeny lelkednek jobb is így, hogy nem képzelted el. Megint arra gondol, szájon akarom csókolni, és ezért inkább a szavamba vág:
- Jó… jól van… értem… Csak menj, hátrébb… Kérlek… – neem... Eszem ágában sincs kicsikém...
Inkább magam felé fordítom a fejedet, és végighúzom piciny szádon ujjamat...
Így...
Megbabonázva figyelem, ahogy megremeg érintésemtől, alsó ajkain is elismétlem cirógatásom... Tényleg nem lehetett még előttem férfival... Sőt... Inkább azt mondanám, senkivel...
Győzelemittasan hagyom, hogy kimeneküljön karmaim közül, és hogy remegve ugorjon a kissárkány mögé, ahol lekuporodhat...
Már nem kell sokáig várnom, sikerült összezavarnom, látom rajt...
Nemsokára... Az enyémek lesznek ajkai, vére, mindene...
Gonoszul nevetek fel erre a gondolatra. Majd... Még mindig kaján vigyorral közlöm vele, két perc múlva én is lent leszek, amikor a hatalmas testű hüllőt, amire mászott arra utasítja, vigye ki szobámból.
- Na hallgatlak… - szállok le mögöttük.
Érkezésemre hatalmasat ugrik, bár nem örömében...
Gondolom meg volt győződve arról, hogy én, pont én, nemes vámpír létemre majd lépcsőzni fogok...
- Az Istenit!! Nem azt mondtad, hogy két perc? Meg… meg akarsz ölni?.... – én aztán nem... Legalábbis még...
De ez a durcás arc amit vágsz... Olyan vicces... Újra nevetnem kell, pedig most hagytam abba...
Megkomolyodok, már amennyire tudok egy pár perc után, és mellé lépek, jelezve, hogy mondhatja, amit akart, hallgatom.
Elképedve figyelem terveit, de türelmem hamar elszáll, amikor megértem, miről kezdett el itt nekem hadoválni.
Mi az, hogy nem jók a ketrecek így, ahogy vannak?! Hogy kéne kinézniük?!
Netalán szereljek ezeknek a dögöknek bársonybélést a rácsokra?! Vagy minden ketrecbe egy külön Tv-t is rakjak, hogy otthon érezzék maguk?!
Fehh...
Még mit nem... Inkább kiparodizálom az ötletgazda villámokat szóró szemeit.
Igazán félelmetesek, de tényleg...
Esküszöm, én még ilyen rohadékot az életben nem láttam még… - térítenek magamhoz gondolatai, mielőtt érdekesebb elfoglaltság címén rávetném magam a kis Kuro-chan nyakára...
Ezekre a szavakra nem lehet nem válaszolni...
- Ezt bóknak veszem… - színpadiasan meg is hajolok felé beszédem közben, hátha úgy nagyobb lesz a hatás.
Igen... Dühösen felhúzva orrát fordul el...
Mintha nem lenne tisztában azzal, hogy ez ellenem nem hat. Ettől a lépésétől még ugyanúgy hallom gondolatait. Amikben most épp azon rágódik, mindig kihallgatom, meg hogy egy szemétláda vagyok.
Hmm... Talán úgy gyorsabban megérti, ha tanítom:
– Míly kedves szavak… - vigyorom egyre szélesebb, ahogy haragos tekintetét vizslatom.
Ő és a sárkányok viszont egyre idegesebbek.
- Ez egy vérbeli köcsög… - jól mondod. Csak arról nincs fogalmad, mekkora...
– Óh… de kedves… - már lassan az összes belső szervem helyét átveszi a májam, amit a te ékes gondolataid hizlalnak...
- Fejezd már be! – veszti el minden türelmét, és ordít rám dühösen, majd miután dögjeit a ketreceikbe tereli, el is csattog a ház irányába.
Csak úgy visszhangzik a föld lépteitől.
- Nagyon feldühítettem mi? – szólok egy kicsit megkomolyodva a hozzám legközelebb lévő fenevadhoz. Aki... Erre... Legnagyobb döbbenetemre... Számomra érthető nyelven jegyzi meg azt, furcsa, hogy ez engem érdekel...
- Hát hogyne érdekelne... – vágok vissza. – Azért hoztam ide, mert így még senki se keltette fel a figyelmem.
- Ha jót akarsz neki, engedd el, velünk együtt. De... – teszi hozzá idegesen toporogva, amikor vörösen felizzó tekintettel lépek ketrecéhez, és zúzom porrá azon az egyik rácsot csak azzal, hogy hozzáérek – már csak azzal is örömet tennél neki, ha kéréseinek csak egy kis részét teljesítenéd.
Persze...
- Abból nekem semmi hasznom nem lenne... – vágok vissza mérgesen. - Vagyis... – egy pillanat... Hogy ez eddig nem jutott eszembe... - Talán mégis... – elgondolkodva kapok szárnyra.
- Hé... Eszedbe ne jusson, hogy bántod, mert akkor... – hallom még a hüllő hangját repülés közben, viszont nem tud meghatni fenyegetéseivel. Fél kézzel szétszedném, ha nekem támadna.
Azonban nem mer, mert ismer, úgyhogy foglalkozhatok fontosabb dolgokkal...
Például Kuro-channal. Beszélnem kell vele...
Előtte érkezem szobájába, így eléggé meglepődik látványomtól, amikor benyit.
- Mit csinálsz itt? – kérdi ijedten, miközben kijjebb hátrál. - Ez az én szobám, tudtommal… – hehh... Meg az én házam tudtommal...
Viszont most nem vitatkozni, társalogni akarok, úgyhogy ezzel nem vágok vissza.
Helyette inkább pillanatok alatt húzom vissza a helyiségbe és zárom be annak ajtaját, hogy kettesben lehessünk.
- Ezt ne… Kérlek… - lép tőlem messzebb.
- Mit ne? – indulok el újra felé.
Most nem olvasom a gondolatait, anélkül is sejtem körülbelül mik járhatnak a fejében... Vagy az, hogy ki akarom szívni a vérét, vagy az, hogy meg akarom dugni.
És igen. Nem jár messze az igazságtól egyik elképzelésével se... Imádom a véres szexet...
- Ne… ne gyere ide. Hagyj békén…. Nem szabad! – hidd el kiscsillag, ha erősebb lennél se hallgatnék rád, főleg amikor karnyújtásnyira van, hogy megszerezzem, ami szememnek, számnak, nameg farkamnak ingere.
Hirtelen elé lépve lököm rá az ágyára, és mászok felé, hogy lefogjam kezeit. Nem hiányzik az ijedelme mellé csapkodása is.
Persze elhátrál, de ez nem akadály.
Egy pillanat és már újra magam alatt, megkérdezhetem tőle, hajlandó-e végre meghallgatni.
Vagyis megkérdezhetném, ha nem röpülnék el tőle érthetetlen szavai hatására az ággyal szemközti szekrénybe.
Az első döbbenet után mérgesen kelek ki a romok közül. És... Csak azért nem ugrom egyből a torkának, mert döbbent arcából arra következtetek ő se tudja, hogy tette velem, amit tett.
Furcsa...
De talán rájöhetek, ha beleások egy kicsit elméjébe...
Kíváncsian küldöm összes érzékem felé, hogy kiderítsem, honnan is ismer ilyen csúnya csúnya varázslatokat a kicsikém, azonban legnagyobb döbbenetemre nem hallom gondolatait...
Ráadásul még a fejem is megfájdult csak attól, hogy az övébe akartam lépni.
Amit nem is értek... Ilyen képességről egyáltalán nem hallottam soha...
- Hagyd abba! – szólok rá dühösen. Ez... Ez nem ér...
És már sok is ahhoz, hogy el tudjam viselni...
Teljesen más, mint egy vámpír védőfala... Rosszabb... Most, amikor már nem próbálok betörni a fejébe is igen erőteljesen kínoz.
- Old fel a varázslatod, mielőtt beleőrülnék a fejfájásba, és téged, kínjaim forrását addig szorongatnálak, amíg meg nem öllek! - ordítok rá újabb fájdalmaim közepette, türelmem utolsó morzsáival.
Szavaimtól félve mászik távolabb, arról hadoválva, hogy nem érti, milyen varázsról beszélek, de ettől a lépésétől szerencsére a fejembe nyilalló fájdalom egy pillanat alatt megszűnt...
Épp időben...
Nem is tudom mit tettem volna, ha pont egy ilyen kis hülyeség miatt vesztem el...
- Nem fontos... – lépek elé mosolyt erőltetve arcomra. - Már nem. Attól, hogy meginogtál elillant.
Nyikkanva menekülne egyből távolabb közelemből, ha fél kézzel nem kapnám el kicsiny karjait, és rántanám magamhoz, csak azért, hogy befoghassam száját, amikor az ágyára vágódva az ölembe vonom.
Szeretek repülni, de nem úgy, hogy a landolást a falon, vagy a bútoraim egyikében kell kiviteleznem valami hülye ima miatt.
- Nyugodj meg Kuro-chan, elmondom, amit akartam és elengedlek, anélkül, hogy bántanálak. Csak hallgasd meg, amit mondani akarok. Rendben?! – suttogom a fülébe komor, halk hangon. Ez a fejfájás eléggé nyűgössé tett...
Szavaimtól a kicsike abbahagyja a ficánkolást, és a tenyerembe ordítozást, sikítozást, csak azért, hogy könnyes szemekkel, reszketve fordulhasson felém, egy aprót biccentve fejével.
– Jól van, ügyes vagy. – eresztek meg felé egy vigyort, viszont arra nagyon ügyelek, hogy most szemfogaim ne látszanak ki mosolygásom közben. Így is eléggé halálra van rémülve a kicsike. – Na figyelj... – kezdek bele mondandómba - Azoknak a dögö... Izé sárkányoknak a kastélyom különálló, istálló részéből egy olyan helyet tudnék egy pár nap alatt kialakíttatni, padlófűtést is odavezetve, ahol együtt élhetnek ketrecek nélkül, szabadon. Ha szavad adod arról, figyelsz rájuk, és nem engeded, hogy átlépjenek a külső védőfalam, vagy fejemre gyújtják a házam.
Leveszem szájáról a kezem, tudjon válaszolni, és habár nagy a kísértés, nem nyalom le még mindig folyó könnyeinek áradatát.
Csendben szipog, és elmélkedik a hallottakon, majd amennyire csak tud, piros fejét arrébb húzza arcomtól, mielőtt csöndesen megjegyezné, hogy ez így túl szépen hangzik.
Megkérném arra, fejtse ki elméletét, mi nem tetszik neki az ajánlatomban, de kérdésem megelőzve folytatja:
- Önszántadból lehetetlen, hogy segíteni akarj nekik. Mit találtál ki? Mi ennek az egésznek az ára?!
- Hidd el, önszántamból akarok értük tenni. – nevetek fel, és engedem el, amit kihasználva, arrébb ugrik az ölemből az ablak irányába, bár szemeivel még mindig gyanakodva vizslatja arcvonásaim. – Ahogy magamért is. Ha arra rájöttél, ezért árat kérek, arra is rá fogsz, mit... – mondatom végén gondosan körbenyalom a szám. Amitől természetesen elsápad.
A fejébe az előbbiek után egy darabig nem fogok belenézni, úgyhogy nem tudom a vérére vagy a dugásra gondolt-e, de egy kis támponttal segíthetem abban, én éppen most mire:
- Amit akarok tőled az vörös színű, és ragad, valamint igencsak ízletes már az illata is, főleg ha a tiedről beszélünk... – állok fel, és indulok meg felé, de mielőtt teljesen elé érnék megkerülöm, és az ajtót kinyitva távozok, miután visszanézve rá kijelentem, vacsoráig van ideje eldöntenie, szeretne-e még ilyen árak mellett is tenni valami nagyon nagyot és jót hüllőjeiért.
***
- Már azt hittem nem jössz, és nélküled kell kezdenem... – nézek az ajtóban ácsingózó Kurora, és invitálom közelebb vörösboros poharam tartó kezemmel a hatalmas étkezőben álló, finom sültekkel, desszertekkel jócskán megpakolt asztalhoz. Nem tudom, mióta ácsorgott ott, de örülök neki, hogy nem nekem kellett utána mennem. – Foglalj helyet, és szolgáld ki magad.
Szolgáimnak szólnom se kell, viharos gyorsasággal tesznek elé terítéket, amikor leül. Bár az nagyon bosszant, hogy a tőlem lehető legtávolabbi helyet választotta.
– Nagyon érdekel, hogy döntöttél, de bírok várni még a válaszoddal mondjuk úgy vacsora utánig. – teszem hozzá vigyorogva.
Sajnos a közelében nem tudok sokáig komoly maradni, már a jelenléte jó kedvre derít.
Mérges pofival döfi villáját az egyik szelet husiba, és szedi maga elé, fásult, dühös hangon jó étvágyat kívánva.
Ha nem lenne olyan kitűnő a hallásom, mint amilyen, akkor az akadna a torkodon a poharad részt, amit motyogva hozzátesz nem hallanám, és nem is reagálnám le azzal, hogy újból felnevetek.
- Ne felejtsd el, hogy vámpír vagyok, értettem, amit motyogtál.
- Nem érdekel! – vágja le evőeszközét indulatosan, amire szolgáim egy része ijedten menekül el... Fehh... Szegényeknek rosszak az idegeik, de ezért még számolni fogok velük...
A bent maradtaknak intek, menjenek innen, hogy kettesben maradhassak Gokuroval ezért az elmenekülők után sietnek.
Látom, hogy valami nyomasztja a kicsi Kuro-chant, de addig úgyse fog beszélni, amíg rajtunk kívül bent van valaki az étkezőben...
Igen, jól gondoltam. Most, hogy az utolsó ember mögött is becsukódott az ajtó lehajtott fejjel kezd bele:
- Viszont... Az igen... Hogy a véremet... Ugye utána kérnéd csak, miután az új szállásuk kész lenne?
Számat megnyalva, vörösen felizzó szemekkel termek mögötte, hogy fülébe suttoghassak:
- Csak természetes, hogy addig egy kortyot se akarok tőled... És akkor is csak egy keveset, hogy életben maradj, és tovább gondozhasd a már sokkal, de sokkal vidámabb sárkánykák...
|
| yoshizawa | 2010. 10. 08. 21:32:09 | #8470 |
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Ariananak)
- Ne..nem köszönöm, arra nincs szükség, elfoglalom magam egyedül is. – ha hagynám kiscsillag... Akiknek ilyen gyönyörű teste van, azok általában nem szoktak egyedül játszadozni. Egyszerűen nem követhetnek el ilyesmi merényletet a világ ellen.
Legalábbis te ellenem semmiképp...
Ennél messzebb húzódni tőlem az ajtó miatt úgyse tudsz, még próbálkozásaid ellenére se. Csak annyit tehetsz, hogy figyelsz, és remegéseddel fűszerezed tovább amúgy is kellemes illatod...
- Hmmm… - amit teljesen kiélvezni csak egy szippantás erejéig a nyakadhoz hajolva egyszerűen nem tudok.
Legszívesebben már most az ágyamba hajítanám, és a magamévá tenném, miközben édes illatú vérét szürcsölöm, de nem akarom megölni. Ahhoz túl értékes...
- Ohav’ja Mahri… -suttogja csendesen, megint elfelejtve, hogy nekem aztán beszélhet gyíkul, nem tudom, mit vartyog.
Szerencse, hogy most is látom zaklatott gondolatait, és nem kell meginterjúvolnom arról, hogy mit szeretne, elpocsékolva ezzel azt az időmet, amit teste felfedezésével tölthetnék:
- Nem akarok ilyen közel lenni hozzá, nem akarom, hogy hozzám érjen. Haza akarok menni... – igen... Így már világos. De az elengedésről, meg arról, hogy most már itt lakik velem most nincs kedvem vele vitatkozni.
Főleg nem akkor, amikor teljesen megrészegít, és beindít testének és vérének a szaga...
- Finomabb az illatod, mint hittem… - duruzsolom a fülébe, vággyal teli hangon.
Muszáj engednem a kísértésnek...
Régen ettem, erőtlen kis érintései pedig egyre jobban feltüzelnek, és adják alám a lovat, ne érj hozzám sikongatásaival együtt...
Úgyhogy... Mindenképp megcsapolom, még akkor is, ha most nem gyűrhetem magam alá. Bár ki tudja... Lehet, azzal se várok tovább...
- Hogy a fenébe lehet ilyen erős ez a férfi?– gondolkodik már megint, roppant szórakoztató módon.
Erős... Én??? Természetesennem bírom megállni, nevetés nélkül. Ez nem újdonság. Ahogy már azzal is tisztában vagyok, hogy te Kuro talán még egy embernél is gyengébb vagy... Ezért örülök annak, hogy én akadtam rád először, és nem valaki más.
Ügyetlen taszigálására nem figyelve nyalom végig hamvas, és igencsak zamatos bőrét, keresve azt a helyet, ahol megharapva a lehető legtöbb vért szívhatom ki testéből, még úgy is, hogy nem ölöm meg.
Bele is vágnám a kijelölt ponton erébe fogaim, ha gyönge kis kezecskéivel nem fogná be a szám... A fenébe... Nem akarom bántani, de meg kell ragadnom karjait, ahhoz, hogy ne tudjon megakadályozni.
Büntetésből közbe persze letépem pólóját, hogy felsőtestét, mellbimbócskáit is szabadon stírölhessem.
Hmm... Olyannyira hívogatóak... És mintha azt suttognák, gyere, ízlelj meg minket...
Hagyom, hogy magukhoz vonzzanak, kábultan nyalom meg egyikük...
Mmm... Igen... Itt, ennél a rózsaszín foltocskánál is annyira ízletes... És az az ér is erre fut, mellette, amit az előbb kiszemeltem magamnak...
Nyelvemmel vonalát követve térek vissza nyakára és gonosz kuncogással már tényleg épp kis érpatakocskájába süllyeszteném szomjazó fogaim, hiszen szól a muzsika is az estebédhez, vagyis gyönyörű hangján az előbbinél is hangosabban kezdett el sikogatni, kiabálni, de valami vadbaromnak most kell kopognia az ajtómon, a nevemet ordítozva dörömbölése közben...
- Remélem nyomós indokod van, hogy megzavartál! – ha igen is halott vagy, hiszen téged nyomorult ezzel a reszkető kölyökkel ellentétben szívfájdalom nélkül foglak szárazra szívni.
- Elnézést, de a sárkányok éppen a pajzson át akarnak kitörni… Az egyiknek már félig sikerült is… –az én pajzsomon???!!! Azon, ami eddig még a legerősebb bestiát is játszi könnyedséggel tartotta vissza?!
Mi az Isten folyik itt??
Bosszúsan állok fel, és kezdek el hangosan gondolkodva magyarázatot keresni a történtekre, amíg a kis Kuro-chan szipogása el nem jut fülemig. Ekkor ugyanis villámként hasít belém a felismerés...
Hát persze... Hogy ez miért nem jutott előbb az eszembe...
– Te voltál…. – jelentem ki rabomnak. Nem értem, miért, vagy hogy hogyan, de biztos vagyok abban, azok a dögök miattad erősködnek kicsi Kuro-chan.
- Ho… hogy érted ezt? – teszi fel a kérdést. De olyan ártatlanul... Muszáj elengednem kezeit, ha nem akarom őket összeroppantani, amikor eszembe jut, pont megrontását hagytam félbe azok miatt a hüllők miatt, és felélénkül haragom...
- Biztosan megérezték, hogy bajban vagy. Te közeli kapcsolatban vagy velük, s bizonyára megérezték a veszélyt… - kezdek el járkálni. Jobb ötletem nincs...
Hősként tisztelik, és kiabálásából diónyi agyukkal, azt gondolhatták ölöm. Pedig ismerhetnének már annyira, hogy tudják, akiknek el akarom venni az életét, azokat nem hagyom ennyi ideig sikoltozni.
Mindegy...
Ezért a lázadásért, ha lemegy a nap így is, úgy is kapnak. Hiszen már most szebbnél szebb elképzelések bontakoznak ki a fejemben arról, hogy elmulasztott programunk hogyan is kéne rajtuk megtorolnom...
- De... Ugye nem akarod őket bántani emiatt?! – áll fel kis rabom.
Szavai olyan komolyan, és számonkérőn csengenek, hogy döbbenetemben akaratlanul hagyom abba a járkálást, és veszem jobban szemügyre vonásait.
Még mindig kocsonyaként remeg, és az ajtónak támaszkodik, de kezeit ökölbe szorítva mérgesnek szánt pillantással állja tekintetem.
Ez amit mondott... Eléggé viccesen hangzott így, hogy terveimben nem tudna megakadályozni, de harciassága...
Felnevetek, mielőtt kaján vigyorral, a lehető leggyorsabban válaszolnék. Annyira bennem van, hogy ha nem tenném, még a végén lehet, a torkomnak ugrana:
- Één??? Ugyan... Ilyen meg se fordult a fejemben... – jujj... Ezek a csúnya pillantások amiket most is nekem küldözget...
Gondolataival együtt arról árulkodnak, hogy nem bízik bennem...
– Ha... Ha bajuk esik... Akkor én...
– Igen te? Folytasd... Elmenekülnél innen, sorsukra hagyva őket? – jajj de kár hogy ilyen befolyásolható vagy Kuro-chan...
– Nem! – kiált rám bosszúsan.
Majd... Próbál megnyugodni, és valami frappáns ellentámadást kiötleni, ezért várok, nem piszkálom. Jó szórakozásnak tűnik erőlködése:
- Rám bíztad őket. Azt mondtad én vigyázhatok rájuk, amíg itt vagyok. Így volt?! – hoppá... Ezt szépen kitaláltad...
Biccentve lépek közelebb, még mindig nem nyúlok a fejébe. Mosolyogva várom azt, hogy ebből mit is akar a végén kihozni...
- Adj ki egy parancsot... – kezeivel idegesen a kilincset keresi, csak akkor folytatja, amit elkezdett, amikor megtalálja.
Teljesen úgy, mintha az, hogy akármikor kimenekülhetne innen biztonságot nyújtana kicsiny lelkének. – Adj ki egy parancsot, és utasítom őket, de ne szedd meg az ígéreted újra azzal, hogy hozzánk nyúlsz.
- Rendben. – sóhajtom színpadiasan, mielőtt újra mosolyogva folytatnám. – Ott az ágy mellett, húzd el egy kicsit a függönyt, és akkor már ki tudsz lépni a mögötte lévő erkélyre. Ha feloldom a védővarázst, a sárkányok úgyis egyből ide fognak jönni hozzád, játssz velük estig. Azonban arra most figyelmeztetlek, hogy annak a sárkánynak az életét nem kímélem meg, amelyik elhagyja a birtokot körbevevő másik energiafalat. Úgyhogy jól okítsd ki őket arra, hogy maradjanak nyugton, a birtokomon belül, és lehetőleg ne is gyújtsanak fel semmit. Megegyeztünk?! – mondandóm végére már vonásaim komollyá tettem, erőm egy részét szabadon engedve. A menekülőket veled együtt, nagyon rövid idő alatt megtalálnám, de van jobb dolgom is, mint bújócskát játszani.
- Azt mondtad a védővarázst... – kezd el háborogni, de elé lépve, kuncogva vágok a szavába:
- Nem tudja senki feloldani rajtam kívül. – karját megragadom, és húzom magammal, az erkély felé, csak ekkor folytatom, amit elkezdtem:
– De azt nem említettem, ha jól emlékszem, hogy mekkora távolságról is tudom megtenni...
- Szemét dög... Már megint átvert...
- Igen, igen. – válaszolok gondolataira. - És már megint a fejedben kotorászott... De most menj, már mondtam, mit tegyél.
Inkább nem szól semmit, bosszúsan vonul ki, magamra hagyva. Pont akkor, amikor a sejtésem beigazoló bestia hatalmas szárnycsapásokkal ideér.
Gagyog valamit neki gyíknyelven, ahogy az a rohadék dög is gagyog valamit neki, mielőtt óvatosan kinyújtaná felé mancsát, és engedné magára mászni, hogy elszállhassanak, elmenekíthesse tőlem.
Amikor már árnyékuk teljesen eltűnt a függönyön túlról, és meggyőződtem arról, a másik fal áttörhetetlen, főleg úgy, hogy még erősítgettem is rajta egy kicsit most is engedem csak szabadjára a többi hüllőt.
Bár... Ha kedves neki az életük, Kuro-chan úgyse fogja hagyni, hogy elmeneküljenek, estig, vagyis amíg kipihenem ezt az eseménydús éjszakát, nyugodtan rá bízhatom őket.
- Lépj be! – adom ki az utasítást annak az idióta szolgámnak, aki még mindig az ajtóm előtt térdel.
Halovány mosollyal tesz eleget kérésemnek, és közelít meg, miközben azt gagyogja fontoskodó hangszínnel, hogy mekkora szerencsém is az, hogy ő itt van nekem.
Grr... Újra feldühít... Inkább a sárkánytámadások, és a napfény. Hiszen még náluk is jobban útálom az ilyen gerinctelen férgeket, akik így igyekeznek hízelegni. Mikor vehettem fel ezt az agyatlant?!
- Tudom... És ezért jutalmat érdemelsz. – vigyorodok el gonoszan, de ő még erre se kapcsol, örömmel kezd el hálálkodni addig, amíg fogaim a nyakába nem süllyesztem.
Hamar kiszívom vérét, befogott szájjal egy pisszenést se tud kiadni. Amikor pedig végzek vele, és eldobom kezeim közül holttestét, eltakarítását a személyzet többi tagjára hagyva, lefekszek aludni.
***
- Ébredj te anyaszomorító! – nem akarok!!! Úgy érzem, alig aludtam öt percet, semmi kedvem felkelni, még Kuro-chan édes hangjára se, morogva húzom magamra az időközben valahogy lecsúszott takaróm. – Lehetőleg addig, amíg vissza tudom őket fogni attól, hogy rádgyújtsák az ágyadat.
- Hogy mi?! Ugye nem engedted be őket?! – tápászkodok fel egyből, mérgesen, és kissé riadtan az erkélyajtónál álló Kurora nézve, aki ezen önelégülten kezd el vigyorogni.
- Nem, de kellj fel. Sok dolgunk van, így nem lehet őket tartani. – mi van?! Ezért zavarhatott meg szürkületkor?! Éjfél előtt nem szokásom kimászni innen. És most se fogok, főleg nem azért, hogy azokért az idióta hüllőkért tegyek valamit.
- Még alszok egy kicsit. – dőlök vissza morcosan. Vagyis dőlnék, ha az a kis bestia, akit Gokuro a sikátorban mentett meg nem rikoltana a fülembe, ezzel kiijesztve helyemről a földre.
- Nem azt mondtad, nem engedted be őket?! – tápászkodok fel, és nézek a kicsikére bosszúsan, de ő már nem rám figyel, idegen nyelven motyogva hívja magához a kissárkányt, mielőtt eszembe jutna újra megfojtogatni a kis drágaságát.
- Csak segíteni akart, de most már tényleg kelj fel! Ha azt akarod, hogy itt maradjanak, sok mindent kell átalakítanod a helyükön. Pontosan pedig csak akkor tudom mondani, hol mit, amikor felöltöztél és kimentünk közéjük.
|
| yoshizawa | 2010. 08. 17. 20:40:56 | #6947 |
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: (Ariananak)
Naaa... Döntsd már el, hogy igen. Szolgáim is úgyis csak a válaszod után fognak előjönni. De... Ha még 10 percig gondolkodsz, a beszélgetést már a kastélyomban fogjuk folytatni.
- Ennek nem mondhatok nemet. - helyes meglátás. - Ha nem megyek velük, ki tudja, mit művel vele és a többi sárkánnyal, amik ott vannak nála bezárva. – Azért megölni nem ölném meg őket. Legalábbis nem mindet, mert macerás a befogásuk...
Összekaparja magát a földről, és szembenéz velem. Ami bosszant az egyedül az, hogy még mindig azt a nyomorék dögöt tartja és babusgatja. Ahelyett, hogy mondjuk engem cirógatna...
- Gjun’de…. – mondaná válaszát, számomra földönkívüliül, de szerencsére mielőtt ezért szólnék neki, magától vált át egy normális nyelvre:
- Ve… veled megyek. – igen, ezt akartam hallani.
Elégedett vigyorral nyugtázom döntését, majd meg is dicsérném, ha nem szakítana félbe azzal, hogy egy eléggé hülye feltételt szab számomra.
Mi az, hogy nem érhetek se hozzá, se a sárkányokhoz?!
- Kiadod a parancsot, utasítom őket. Ennyi lesz az egész. – igen?! És ennek betartására mégis mivel kötelez? Csúnyán fog rám nézni? Mert a sárkányok... Még egymáshoz se hűségesek. Ha már egyikük-másikuk kinyiffant, félelmükben inkább abbahagyják a lázadást, és elkussolnak. Ezt már nem egyszer tapasztaltam.
- A gondoskodást a magam részéről amúgy is megtenném. Szóval?
- Rendben. – peeersze... Egy darabig. És akkor is csak akkor, ha kibírom.
Hmm... Sejtheti, mire gondolok, hogy ennyire méreget?
Mindegy... Könnyebb lesz az ébredés álomvilágából.
- Gyertek már elő, mert kikötözlek titeket a napra, hogy ropogósra süljetek! – sugallom gondolataim szolgáim felé, akik erre azért már végre megmutatják magukat.
- Ezek kik? – kérdi meg ijedten nasim, miközben a lehető legmesszebb hátrál az érkezőktől.
- Csak azembereim. Segítenek téged elvinni hozzám. – mondom neki, arcomon újfent egy gonosz mosollyal.
Elvégre azt mégse válaszolhatom, hogy azok, akiket kinyírok, mert elkéstek...
- Egyedül is tudok menni! – igen... Az lehet. Viszont én meg veled a kezemben is tudnék repülni, de a feltételed, na meg a kezedben lévő kölyöksárkány miatt muszáj egy hülye autóba beülnöm...
Pedig... Mennyivel jobb az, amikor az áldozatokat letapizhatom repülés közben... Imádom a ’most hagyod magad, vagy elengedlek’ játékot...
- Biztos, ami biztos. – több szem jobban látja, ha el akarnál szökni. És ahogy ígértem... - Én nem nyúlok hozzád… - indulok el, miközben még mindig azt a kis édes arcát vizsgálom.
Legalábbis amíg nem érünk haza, pici cukorka. Vagyis... Kuroka... Ott ugyanis már semmi és senki nem menthet meg tőlem.
- Hazudik! Hazudik!!! – hallom meg gondolatát, amitől megint jó kedvem támad. Hogy kiismert... Pedig alig beszélgettünk...
***
Végtelen hosszúságúnak tűnt az út, de végre ideértünk, itthon vagyunk... Rókácskám is örömmel rohanna hozzám, de most utasítom, várjon meg a szobámban. Ma még szükségem lesz rá... Hiszen őt talán előbb megtapogatja ez a srác, mint engem.
Vagy ha nem is, legalább tudom vele éreztetni, én szeretem az állatokat.
Legalábbis amíg volt szolgáim temetőjét észre nem veszi...
Mivel ma nagyon parancsolgatós kedvemben vagyok - na meg mivel sajnos beosztottaim nem képesek önálló cselekvésre - utasítom az egyik értem jövő majmot is. Méghozzá arra, hogy a szememet bökő kis szálkát, ami még mindig Kuro-chan kezében van, vigye a szárnyépületbe, és kötözze ki.
Szépen nézne ki, ha ez a dög mostantól itt élne... Grr... Egy fenét! Amilyen aljas, biztos rám gyújtaná a házat, amíg alszok.
Igen. Ezt már szeretem. Se szó, se beszéd kapja ki emberem a piócát a kicsikém kezei közül, és viszi el innen.
- Kérlek, gyere utánam! – utasítom vendégem egy kicsikét erélyesebben, amikor még mindig fátyolos szemmel tekint az eddig babusgatott sárkánykára, majd elindulok a lépcsőn felfelé.
Ha most nem jön utánam fél percen belül, komolyan mondom, széttépem, de csak miután végignézte annak a dögnek a kinyúvasztását.
Szerencséje.
Már követ, habár agya jobban forog, mint egy ventillátor.
Hmm... Arra is rádöbbent ilyen rövid idő után, hogy innen nem engedem el...
Eszes kölyök... És olyannyira feldobott...
Mégis ki ő, hogy ilyet tehet kérdésére kaján vigyorral válaszolok:
- A nevem Nakata! Nem Ő! – nagy ő csak később leszek neked...
- Már megint olvasott a fejemben. Egy cseppnyi magánéletem sem lesz ezentúl. – szórakoztató a fiú... De jól tudja. Nem sok lesz, ha lesz egyáltalán... Mondjuk...
- Azt még meglátjuk… - azért... Egyfolytában a fejében járni is fárasztó lenne egy idő után.
- Befejeznéd ezt? Szállj ki a fejemből! Ge’tru mair Ma’rah! – húú... Tud dühös is lenni? Ez még következtetéseinél is viccesebb...
Sátánian nevetek fel, mert ez a beszélgetés csak egyre jobb és jobb lesz...
- ... ez a férfi kihoz a sodromból rendesen ezzel a képességével. Na tessék most is csak gonoszul kuncog. Tudom, hogy olvasol a fejemben folyamatosan te szemét disznó!
- Ejnye-ejnye. Nem illik így beszélni a vendéglátóddal – utasítom rendre még mielőtt megnyugodna, hogy ezt nem hallottam.
- Méghogy vendéglátó! Esetleg maga az ördög! – ezt kikérem magamnak. Csak közeli rokonom...
Francba... És már itt is vagyunk... Bár... Arra még kíváncsi leszek, mit szól a szobájához... Vagyis inkább ahhoz, hogy tőlem még itt se lesz nyugta.
- Ez lesz a te szobád. – mutatok az egyik ajtóra. – Ez pedig a tied mellett, az enyém. – külön kémlelőnyílásokkal, és átjárókkal a te szobádhoz, de erről nem kell tudnod...
- Szóval akkor ez az én szobám?! – biccentek. Nem értem, mire akar ezzel kilyukadni, érdeklődve figyelem következő lépését. Ami egy kicsit így is meglep:
– Akkor jó éjt! – lép be a kicsi, de takaros helyiségbe, és csukja rá szinte az orromra az ajtót...
Amin újfent nevetnem kell... Ilyen könnyen nem rázol le magadról, édes...
Ezt a kis húzásodat legalábbis nem hagyom annyiban.
- Jó pihenést, Kuro-chan. Álmodj a sárkányokkal. Akiket majd holnap bemutatok neked. Hiszen megértem, hogy ma már fáradt vagy hozzájuk...
Miközben átmegyek szobámhoz, vigyázok rá, hogy ne nevessek fel gondolatain.
- Elszúrtam... De... Mi van, ha mégse...? Meg kéne kérdeznem, nem mutatná-e meg őket mégis most... Vagyis... Nem tudom...
Titkon azért szurkolok, hogy próbálkozzon, de csak miután már kivilágosodott. Akkor joggal utasíthatnám vissza.
Hiszen... Nem most akarom elkezdeni a napozást...
Rókám kitörő lelkesedéssel fogad, amikor belépek hozzá. Legalábbis addig, amíg nem rúgok belé egy hatalmasat azzal, hogy „nyugalom”. Ekkor elmenekül valamerre, de ezt a viselkedését kezdem unni. Úgyhogy... Ha megint nem jön haza egy ideig, megy a többiek közé a kertbe...
Lezuhanyoztam, és most párnáim között, a lehető leglazábban elhelyezkedve várok Kuróra...
A kicsike ugyanis még mindig nem határozta el magát, de jönni fog, még ha már - legnagyobb kárörömömre - el is késett.
Ahhoz túlságosan oda van ezekért a nyomorult lényekért, hogy estig várni akarjon a velük találkozásra. Főleg így, hogy beültettem a bogarat a fülébe...
Óhh, na végre... Gonosz vigyorgással hallgatom bizonytalan lépteit a folyosón.
Elhatározta magát, és jön...
- Bújj be! – kérem, amikor bátortalanul kopog. És... Még lazábban terpeszkedem el ágyamon. Természetesen csak véletlenül úgy, hogy látszódjon, egy szál boxerben vagyok.
- Izé... Nakata-san... – lép be a szobába. He? Mióta váltam át nála a féregből úrrá?
- ...Miattuk ez a megszólítás, de már most hányingerem van... Ez az ördögfattyú... Ha nem lenne szükséges, nem hívnám így... – jahh... Már értem...
- Gyere be és mondd, mit szeretnél. – kérem, semmi jelét nem adva annak, hogy megint gondolatai között jártam. – De gyorsan, mert álmos vagyok... Az a baj, hogy nem adtam neked jóéjt puszit? – kelek fel vigyorogva.
- Egyáltalán nem!– vágja rá mérgesen, majd hangerejéből visszább véve folytatja:
- Csak azt akartam megkérdezni, hogy nem mehetnék-e ki a sárkányokhoz... Rájöttem, hogy addig nem tudok aludni, amíg nem találkoztam velük...
Nevetve lépek elé. Ez, amit kitalált... Nagyon ügyes egy kifogás... Bár nem olyan választ fog rá kapni, amilyet szeretne...
- Természetesen láthatod őket... – mondom neki, miután gondolataimmal becsapom az ajtót, ezzel kicsit ráijesztve. Hátrébb is lép az immár csukott kijáratig, de innen nem fog tudni kimenni, amíg végig nem mondom, amit akarok...
– Este. Előbb azért nem, mert nincs kedvem napozni. Más meg hiába menne veled, rajtam kívül senki nem tudja a védővarázst feloldani, ami körbeveszi a helyüket. Viszont... Eljátszadozni el tudok veled, hogy gyorsabban teljen az idő. – gonosz mosollyal lépek hozzá még közelebb. – Szeretnéd?
|
| yoshizawa | 2010. 07. 05. 12:19:18 | #5876 |
Karakter: Isomura Nakata
Megjegyzés: Ariananak
Végre megfogtam ezt a dögöt... Vagyis ezt a dögjelölt sárkánykölyköt, aki vette a bátorságot, és lelépett tőlem. És aki... Olyan szinten felcsigázta érdeklődésem gondolataival, hogy nem bírtam otthon ülni, és arra várni, hogy szolgáim megtalálják, és elém cipeljék. Felkeltem, hogy magam jöhessek érte...
De most tényleg... Azt hittem, mindenről tudok, ami a városban történik. Erre kiderül, hogy itt él egy olyan lény is, akit tisztelnek ezek a repülő gyíkok. Ráadásul úgy, hogy csak annyit tudnak róla, hogy nem öregszik, és ért a nyelvükön.
Én meg itt etetem őket, szállást biztosítok nekik. Ezt pedig azzal hálálják meg, hogy ahol tudnak, próbálnak nekem keresztbe tenni, és amint tudnak, meglépnek „szállásukról”. Ahelyett, hogy Istenítenének.
Grr... Mindenképp kapcsolatba kell lépnem azzal a fiúval.
Hiszen vele... Talán hüllő állományom is sokkal kezesebb lesz... Vagyis talán kevesebbet kell közülük kinyírnom nézeteltérési okok miatt.
- Hiába is próbálsz szabadulni. Az egyetlen esélyed a túlélésre az lenne, ha az, akire egyfolytában gondolsz, itt teremne érted, és megmentene... Úgyhogy sikongass jó hangosan, hátha szerencséd van, és a környéken tartózkodik! – sugallom fejébe gondolataim, miközben másik kezem is a nyakára tekerem hatalmas vigyorral.
Élvezem, hogy kínozhatom. És ahogy fuldoklik, néha egy-egy sikolyt hallatva...
Kár, hogy boldogságom nem tart sokáig. Fojtogatásom ugyanis félbeszakítja egy hülye nyelven feltett kérdés:
- Shak’ti’qua?
Bosszúsan fordulok a beszélő irányába, mert érdekel, ki merészel megzavarni. Az illető vagy nagyon bátor, vagy nagyon hülye.
He? Azt hittem, legalább egy vámpír szólított meg... De ez... Egy ember.? Mert ha igen, akkor nagyon rossz helyen bóklászott... Ő akarja megmenteni a kezemben lévő sárkányt?! Mert akkor rövid élete még inkább megrövidül. Még ennek a kezeim közt lévő hüllőnek is több ereje van, mint neki, és ő se bír velem...
Na, mindegy... Legalább ma éjszakára már nem kell nasit keresnem. Megölöm ezt a sárkánykát, és megeszem.
Lekicsinylően vissza is fordulok a kezemben lévő felé, hogy tovább kínozzam, de meglep, hogy ez a dög úgy nézi ezt a jöttmentet - további sikítozás helyett - mintha az ténylegesen meg tudná menteni.
He? Na neee... Ez az a vitéz hős, akit annyira várt?
- ...Eljött értem... Ő majd legyőzi ezt a kegyetlen vámpírt... Hiszen Gokuro egy igazi hős, és eddig minden fajtársamnak segített... – fehh... Ez azt jelenti... Hogy megvan a gyerek, akit el akartam kapni?!
Na ne... Tényleg ilyen erőtlen lényre támaszkodik...? Vagy ez a Gokuro csak el tudja rejteni az erejét, és félnem kéne attól, hogy péppé ver?
Brr... Persze...! Engem legyőzni? Hehe... Ahhoz minimum 2000 évvel hamarabb kellett volna fölkelnie ennek a kis drágának.
Vigyorogva dobom el hátam mögé az erőtlen, és már igencsak az összeomlás határán lévő sárkányt, hogy közelebbről is meg tudjam vizsgálni a barna hajú fiúcskát.
Hmm... Aki nemcsak szép darab, okosnak is tűnik. Úgyhogy le is tesztelem.
- Aray Kree! – kiált felém, amikor elindulok. És bár nem értem szavait, mosolygásra késztet félelme. Valamint az a tudat, hogy a kis sárkány páholyból nézi a leszámolást.
Egyet lépek, és már a falon is van, a kezeim között.
- Kuro-chan… - duruzsolom szavaim olyan közel arcához, amennyire csak közel tudok hajolni. Hiszen nemcsak a kínzást szeretem. Mások zavarában is imádok gyönyörködni.
A gondolatolvasásról pedig... Már annyira természetes lett az évek folyamán... Hogy még koncentrálnom se kell. A nélkül is hallom fejemben a kezeim közt lévő zaklatott gondolatait:
- Honnan tudja a nevem? …. Nem, az nem lehet… a sárkányon keresztül?.... Nem, az lehetetlen… Mi lehet ő?…
- Igen, a sárkányon keresztül tudom, hogy ki vagy. – vigyorgok rá a lehető legszélesebb vigyorommal, de úgy, hogy a mi lehet ő kérdésére is választ kapjon.
Halk sikolya jelzi, hogy bizony rájött, és megfelelően meg is rémült tőlem. Úgyhogy folytathatom a bájcsevejt, hiszen biztos, hogy nem fog megtámadni, mert jól tippeltem - nincs sok ereje.
És... Természetesen gondolatban beszélek hozzá, hogy megtapasztalja, tényleg nem viccelek. Vagyis, hogy gondolatolvasó képességem nem egy átverés része:
- Kuro-chan... Ha hozzám beszélsz, legközelebb, kérlek, azt olyan nyelven tedd, amit megértek. Rendben? – félszeg bólintás, és tátva maradt száj. Szuper.
- Szóval most, hogy ezt megbeszéltük, térjünk is át a lényegre... – lépek hátrébb, amitől a földre csúszik.
Pff... Azért ennyire megijedni... Igaz, hogy a vérét akarom szívni, de majd csak otthon, miután kényelembe helyeztem magam...
Föl is segíteném, hogy ezt tisztázzam vele, mielőtt még ránk hajnalodna, de az a konok kissárkány, akit az előbb megbüntettem, most elé ugrik, hátrálásra kényszerítve.
És közben... Már megint nekem papol valamit, azon az ismeretlen nyelven.
Grr... Na jó... Így nyújtsam kisujjam az ilyen állatoknak... Előbb-utóbb tényleg leharapják a karom is jószívűségem miatt...
Összegyűjtöm az összes erőmet, de még nem támadok. Helyette inkább elmondom, amit el szerettem volna:
- Azt szeretném, ha velem élnél, és fordítanád nekem, amit mondanak. Hiszen a gondolataikból, amit én megértek az az, hogy inkább meghalnának, minthogy engedelmeskedjenek nekem. – beszédemmel egy időben körzök egyet a csuklómmal, és a kis sárkány összeesik - saaajnos.
Bár az nagyon meglep, hogy Kuro-chan most nem menekül. Még mindig fél, de ijedten kapja ölbe a kis hüllőt, és suttog neki valamit. Már megint azon az idegesítő nyelven.
Ahelyett, hogy nekem duruzsolna így... Meztelenül...
- Ha megteszed, akkor még ennek a szökevénynek is megkímélem az életét. – rám néz, aztán a még mindig morgó fenevadacskára, majd vissza rám.
Közben pedig csak úgy cikáznak fejében a gondolatok, ezért még egy kis segítséget adok neki a döntéshozatalban:
- Ígérem, nem foglak bántani. – legalábbis nem nagyon. – És még fizetést is kapsz, ha gondozod ezeket az állatokat helyettem. Hiszen már most látom, így ők is jobban viselnék, hogy fogságban vannak. – helyeslő bólintás az ölben lévő fenevadtól, de Kuro-chan még mindig erősen gondolkozik.
Bár... Nem tudom, hogy min. Hiszen az előbb azt is kiolvastam a gondolataiból, hogy már megint esedékes lakhelyet váltania...
Naaa... Döntsd már el, hogy igen. Szolgáim úgyis csak a válaszod után fognak előjönni. De... Ha még 10 percig gondolkodsz, a beszélgetést már a kastélyomban fogjuk folytatni.
Szerkesztve yoshizawa által @ 2010. 07. 05. 17:10:36
|
|
