Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Leiran2016. 07. 01. 23:48:05#34432
Karakter: Tiamat Ormarr
Megjegyzés: Dusan Hercegemnek


 Hosszú ideje már, hogy fajunktól az emberek félnek, s félelmükből fakadón üldöznek minket. Mégis mi fennmaradtunk, s elvonultunk az emberiségtől messze, általuk meg nem közelíthető hegyekbe, hol megtalálta mind sárkány alfaj a magának tökéletes helyét, s egy hatalmas város létrehozva közösségben élve együttes erővel élünk tovább.

Apám egyike azon bölcs öregeknek, kik látták népünk fénykorát, s mikor az emberek ellenünk fordulva üldöztek el minket otthonainkból, magok közül. Megtanultuk felvenni alakjukat, hogy könnyebben be tudjunk illeszkedni közéjük, ám mégsem ez lett a fő használata ezen megszerzett képességeinknek. Utódaink már e képességgel születnek, hogy két alakban képesek élni. Az emberi és a valódi sárkány alakjukban, mely igen csak hasznos a házak szempontjából. Nem kell oly hatalmas monstrumokat építenünk emberi alakunkba, mintha sárkányként élnénk a mindennapjainkat. Persze mint mindenhol nálunk is vannak olyanok, kik inkább a magas hegycsúcsokra költözve sárkány alakjukat előnyben részesítve élnek. Ilyen például birodalmunk gyógyítója is, aki egy szelíd lelkű s végtelenül bölcs idős jégsárkány Arorua Norgad.

Sok-sok orvosságot állít elő számunkra. Emberi alakját pusztán a gyógynövények beszerzése alkalmával használja, míg a hegyláncolat alatti erdőkben bóklászik maga csendességében és nyugalmában. Nem egyszer kísértem én magam is el őt. A természettel szoros kapcsolatban élünk még így is. Erdőinket nem pusztítjuk az emberekkel szemben, hogy télen s a hideg időkben melegen tartsuk otthonunkat, hanem a hegy természetes hőforrását használjuk, miközben a bölcsek tanácsa, ki kormányzásunkért felet ötletesen megoldotta, hogy a vulkán ugyan ne aludjon ki, de sose törjön ki. Ezzel adtak nekünk egy meleg vizű forrást, és egy állandó hőforrást, mellyel otthonaink melegét őrizzük.

Mint már említettem a Bölcsek tanácsa uralkodik népünk felett, de pusztán csak addig, míg eltűnt hercegünk nem jön el hozzánk, s foglalja el az őt illető trónt. Miként is jövök én most ide, hogy ezekről mind beszámoljak néktek? Igaz én csak egy jelentéktelen porszem vagyok birodalmunk gépezetében, még ha apám a Bölcsek tanácsának vezetője ez által az emberi világ felé mutatott képen az uralkodónk, ám engem mégis egyszerű polgárnak nevelt édesapám és édesanyám, s ezért mondom neked, hogy porszem vagyok a gépezetben, legalábbis hittem, míg el nem kezdődött igazán életem.

 

~*o*~

 

Szekéren tartok éppen az közeli birodalom fővárosába gyógyszer szállítmánnyal. Apám, pontosabban apám személyében a tanács újszövetséget kötött a tőlünk nyugatabbra fekvő királysággal, miszerint ők nem merészkednek a hegyekbe, mi pedig szállítunk nekik gyógyszereket és kereskedünk velük. Én jelenleg az első gyógyszer szállítmányt kézbesítem, mely a megköttetés óta érkezik.

- Miért nekem kell elhozni… - nyűglődöm egy keveset a városkapun beérkezve. Emberi alakomban hajtom a szekeret húzó lovakat egyenesen a királyi vár felé, hova le kell szállítanom ezeket. Nem merek gyorsan haladni az üvegcsék miatt, hiszen egyben és épségben kell megérkeznie az árúnak. Eléggé nagy válságban vannak az emberek, ahogy én látom az utcán sétálókat.

Nagyon soka beteg ember és gyermek. Aggódva figyelem őket, ahogy engem méregetnek, mint idegent. Nem állítanak meg, mégis bizalmatlanul figyelnek és néznek rám. A várkapuhoz érve sóhajtok fel kicsit megkönnyebbülve, hogy nemsokára haza térhetek, hisz csak leadom és megyek is vissza hazámba, vissza a megszokott munkámhoz a patikába.

- Állj! Ki maga és mit akar a palotába? –állít meg és von kérdőre a katona, ki a kaput őrzi.

- Jó napot kívánok. Fontos szállítmányt hoztam a Dragoren királyságból. Gyógyszerkészítmények és egyéb gyógy főzet receptek, melyet az itteni gyógyítók is eltudnak készíteni. –mondom és elővéve a szállítói megbízást, melyet mind két király aláírt és pecsételt le mutatom meg.

- Oh, ez esetben menjen be! –mondja és szabad utat adva nekem intem újra lovaimnak, hogy induljanak meg.

A királyi palota elképesztő és szemkápráztató. Szavakkal nehéz leírnom, milyen helyre is csöppentem. Ekkora pompát még a bölcsek termében sem láttam sose, mint ami itt van. Alaposan körbenézve lassan haladtam előre a kijelölt úton mindaddig, míg a palota főkapujához nem érve fogadott a komornyik, kinek már szóltak érzekésemről.

Leszállva a szekeremről nézek érdeklődve a furcsa férfira, ki kezét nyújtva segített le. A jó modorra engem is neveltek, így tudom mi a teendőm, s a szokás úri körökben, bár otthon sose gyakoroltam ezt, de tudom.

- Kérem jöjjön velem kisasszony, a király látni óhajtja trón örökösével együtt. –mondja meghajolva előttem én pedig nagy szemeket meresztve nézek rá, majd végig gyors ruházatomon.

- De én… egyáltalán nem úgy vagyok öltözve, hogy az méltó lenne erre a megtiszteltetésre. –mondom hirtelen dadogva.

- Ön felettébb csinos kisasszony és megfelelő a ruházata is. –nyugtatni próbál, de ha apám megtudja, hogy így mentem a király elé leszedi a fejemet. Kénytelen vagyok beleegyezni, így követve a komornyikot a receptes könyvvel kezemben haladtam előre lágy kecses léptekkel.

A folyosón haladva szívem egyre jobban vert. Elérve a trón termet jelentett be a királynak, s örökösének a komornyik.

- Méltóságos királyom, s Dusan herceg! Megérkezet Dragoren királyságból a hercegnő, ki tanítani fogja gyógyítóinkat. –mondja, amire igen csak elkerekedik a szemeim. ~ÉN hercegnő és tanítani?! Erről nem volt szó!~ kezdek egyre jobban pánikba esni, és szidom édesapámat, amiért nem mondta el a pontos feladatomat.

- Csodás! Remek, kérem küldje be! –szólal meg az idős király, s erre jelez nekem a komornyik, hogy fáradjak be. Nagyobbat nyelve teszek eleget a dolognak, bár legszívesebben itt fordulnék sarkon, rakodnék le, és mennék haza, de ezt nem tehetem. Apám lánya ként, helyt kell állnom a váratlan helyzetekben is.

Zakatoló szívvel lépkedem be és mikor becsukódik mögöttem az ajtó hajolok meg illendőképpen, ahogy az egy nőhöz illő, pukedlizve, s addig úgy is maradok, míg nem szólítanak.

- Felség. Ő királyi felség. –szólítom meg pukedlizés közben őket köszöntés gyanánt.

- Kérlek, egyenesedj fel, s lépj közelebb. – szólt hozzám a király és lassan felegyenesedve emeltem fel fejem, s méltóság teljesen, mint országom képviselője. Lágy léptekkel, kecses mozdulatokkal büszkén lépek a trón elé és ott ismét meghajolva térdelek le alázattal mégis méltósággal. –Hogy hívnak leányom? –kérdi tőlem a király.

- A nevem Tiamat Orrmar felséges királyom. Dragoren uralkodójának legkisebb lányaként küldött apám, a kért gyógy készítményekkel és a gyógy főzetek receptjével. –mondom felemelve fejem, de térdelve maradva.

- Köszönöm fáradozásaidat Tiamat hercegnő. Sose gondoltam volna, hogy atyád a lányát küldi majd el, egyszerű szekéren szállítóként. –mondja, ami csak megmosolyogtat.

- Nálunk nincs különbség, uralkodó leánya, és polgáraink között. Én is egy vagyok népem közül, még ha képviselnem kell is országom. –magyarázom mélyen szemeibe nézve, majd óvatosan pillantok ki az engem figyelő másik szempárra, majd újra a királyra, ki felnevet.

- Bölcs válasz leányom. Köszöntelek házamban, mely az elkövetkezendő időkben tiéd is lesz. Kérlek érezd magad otthon, s szólj, ha bármire szükséged lenne. –mondja jó kedélyűen rám nézve, s fejet hajtva jelzem megértettem szavait.

- Köszönöm kedvességét, s nem kívánok visszaélni szeretetével. –válaszolom és lassan vissza felemelve fejem nézek a királyra ugyan olyan méltóság teljesen, mint eddig.

- Harrington! Vezesd a vendégünket a szobájába, biztosan fáradt és kimerült! –adja ki az utasítást a komornyikjának. – Lesz még időnk beszélgetni, bizonyára elfáradtál. Menj frissítsd fel magad, s pihend ki az út fáradalmait. –mondja nekem jelezve álljak fel. Újra köszönetet mondok a királynak, s pukedli közben elköszönve megyek a komornyik után.

Mikor már nem lát a király, sem a herceg aggódón felsóhajtok kissé lemondóan, s sárkány nyelvemen szólalok meg magamnak.

~ Nem erről volt szó…

- Mit mondott kisasszony? Nem értettem tisztán elnézést. –szól egyből felém fordulva a komornyik, mire zavarba jőve rázom meg a kezeimet mentegetőzve.

- Semmi nem érdekes. –mondom zavartan és úgy sóhajtok fel ismét mikor megfordul és folytatjuk utunkat.

A szobához érve nyitja ki az ajtót és előre engedve lépkedem be. Maga a vendégszoba is pompázatos és csodálatos. A komornyik utánam lépve magyarázza el, mit merre találok a szobán belül. Ruhákkal is készültek nekem a szekrénybe, tehát tudták, hogy nő jön és nem férfi. Megköszönve mindent bocsájtom el és az ágyra huppanok nem kicsit kétségbe esve magam mellé rakva a receptes könyvet.

~*o*~

Másnap reggelig ki se dugom az orromat a szobából. Tényleg elfáradtam, de ki is kellett találnom miként fogom ezt az egész helyzetet megoldani, ugyanis apám ezekről elfelejtett tájékoztatni. Írtam is neki egy levelet, melyet az egyik helyi madárkával küldtem el neki. Reggelre kaptam választ.

„Elnézésedet kérem leányom, hogy nem mondtam el, miért is és hosszabb időre mész oda, de tudtam, hogy nem mentél volna, ha tudtad volna mi a feladatod. Sok sikert, s ne hozz rám szégyent. Szeretettel édesapád.”

~ Köszi apa, én is szeretlek. Igazi cuki-muki falatocska vagy… ~ gondoltam a levél elolvasása közben és mély levegőt véve álltam fel és dobtam ki a levelet. Gyorsan lemosakodva öltöztem fel az egyik ottani ruhába, és mivel vártak odalent az étkezőbe, így a folyosóra kimenve próbáltam meg oda eljutni.

Persze nem kell ecsetelnem, hogy sikeresen eltévedtem a hatalmas palotába, és bolyongtam mint kóbor szellemek a labirintusokban. Egyik folyosó kanyarnál azonban belebotlottam a hercegbe. Hirtelen nem tudtam megállni, így neki mentem és nagy szemekkel felnézve rá jöttem zavarba. Hátrébb lépve pukedliztem előtte.

- Elnézést kérek Dusan herceg. –vágom rá zavartan, majd felegyenesedek, de nem nézek fel rá, hiszen az illetlenség a világunkban, a hercegre felnézni.

- Nem történt semmi. Esetleg segíthetek valamiben kisasszony? –kérdezi lágy mégis igen csak férfias hangján, amire ismét zavarba jőve szegezem pilláimat a padlóra.

- Én… az étkezőbe igyekeztem, de még nem ismerem a helyet elég jól, így… azt… azt hiszem eltévedtem. –motyogom zavartan és lopva pillatok fel rá.


Hentai Chibi2013. 10. 21. 20:26:06#27799
Karakter: Lilith
Megjegyzés: Zakariásnak ~ narciszomnak


Másnap reggel még mindig csak ő jár a fejemben. Jókedvűen dalolászva megyek le apámhoz, aki meglepődve is pislog rám, pont mint édesanyám. Most még be sem szólok annak a nőnek, valamiért sosem kedveltem. Kicsinek mindig apámmal foglalkoztam, azt akartam mesét olvasson nekem, játsszon velem, de anyám … Soha sem akartam a közelében lenni és még anyának is nehezen tudom nevezni, nem is kötődök hozzá, pedig mindig kedves volt velem és tudom, hogy szeret.
- Mire ez a jó kedv Lilith? – ül le édesapám mellé Luna és pocakjára simít.
- Semmi… - veszek el egy almát az asztalról és bele harapok. – Ugyan mi lehetne?
- Nem szoktál ilyen lenni. – jegyzi meg apám is, mire elkuncogom magam.
- Van egy szuper apukám. – nyomok egy puszit az arcára. – Csak ennyi, jó napom van. – vonok vállat.
- Történt valami, amiről tudnom kellene? – néz rám felhúzott szemöldökkel, mire megint elnevetem magam. Annyira vicces, hogy így néz rám. Miért kell nekik ennyire meglepődni?
- A szobámban leszek délelőtt még ha keresnétek… - ezzel inkább le is lépek. Apám meg is ölné Zakariást, ha tudná találkoztunk. Arról nem is beszélve, hogy Urielt meg aztán főleg, hiszen rám támadt… Hjaj milyen macerás is ez.
A szobámban elfogyasztom az almát, majd eldőlök az ágyamon. Nem is tudom mihez lenne kedvem. Át kellene mennem Cereshez a másik szobába, aztán lehet Alex is felbukkan még…
- Na mi volt az az eset tegnap? Lilith… Neked tényleg elmentek otthonról…. – erre felülök és ezzel egy időben már bokán is rúgom Alex-et.
- Tud azért kivel beszélsz szolga! – morgok rá. – Ne feledd hol a helyed… És nem volt semmi! Ráadásul semmi közöd sincs hozzá!
- Jól van jól van … - morogja a bokáját fogva. – Szadista kis csitri… - ül le, mire csúnyán nézek rá. – Elnézést kisasszony….
- Most, hogy ilyen kényelmesen leültél nem hívnád át Ceres-t? A fekete-fehér ruhácskáját hozz, ő tudni fogja az a kedvencem rajta. Meg a fésűjét és csatokat. Köszi… - intek neki választ sem várva.
Alex csak felkel és minden szó nélkül élő babámért megy. Aputól kaptam, hogy ne legyek magányos és így nem is vagyok az. Kiskorom óta megvan, olyan, mint egy legjobb barátnő, de nem macerás, mint a többi ostoba démonlány. Ráadásul mivel itt éltem, amíg nagyapám el nem vitt, addig nem is láttam más démont soha, csak utána. De most is jobb Ceres, mint bárki más.
A délelőttömet velük töltöm. Először átöltöztetem, majd megcsinálom a haját és beszélgetünk hármasban. Alex többet nem kérdez Zakariásról és ez jobb is így, hiszen még magam sem tudom pontosan mit is szeretnék.
Valahogy úgy érzem ő más mint a többiek, de én egy démon vagyok, ő pedig egy angyal. Talán szerethetem őt? Mindegy is, amúgy meg butaság amitől félnek.
- Majd jövök.. – intézem szavaimat Ceres-hez aki még mindig ágyamon ül. – Addig csinálj amit szeretnél kedves. – mosolygok rá és megyek is. Az se érdekel, hogy Alex, még utánam szól ne tegyek hülyeséget, sem az, hogy anyámék nyúznak hova megyek. Nincs közük hozzá.
Na nem mintha nem lenne egyértelmű, hogy a drága Gábrielt fogom felkeresni. Most otthon  önti magába az alkoholt és elmerül nyomorában, ahogy a kocsmában is tette ezt.


Átlépek a kapun, melyet pont hozzá nyitok meg és kopogás nélkül lépek be ajtaján.
- Ahogy gondoltam… - sóhajtok és felveszek egy üres üveget a földről. – Hát jó ez neked? – teszem az asztalra. Felpillant rám, amolyan semmilyen tekintettel, mire még közelebb sétálok hozzá.
- Miért jöttél?
- Mert tudok egy sokkal jobb elfoglaltságot, mint ez … - helyezkedek ölébe és forrón megcsókolom. Ő persze rögtön ráérez a dologra és mohón viszonozza. Neki csak én vagyok, hisz anyám eldobta magától apámért. De Gábriel mindig védett és láttam mennyire szenved.
Az után pedig, ami velem történt csakis ő rá számíthattam. Természetes, hogy ilyen a viszony köztünk, habár nem vagyunk szerelmesek.
Ölbe kap és a hálószobájába visz. Óvatosan fektet el az ágyra és cseppet sem habozik, rögtön mohón a lényegre tér. Ezt szoktam meg tőle, nem képes várni, de finoman bánik velem és nem csalódok, hisz nagyon jól teljesít. A ruhák hamar lekerülnek, miközben testemet végig csókolja.
Nem bánom, soha sem bántam, hogy neki adom magam. Ez csak testi örömszerzés, mely felejti mindkettőnk bánatát és bár Gábriel érint, de valamiért Zakariásra gondolok. Halkan nyöszörgök kezdetben alatta, hátát karmolom finoman, vagy épp hajába túrok. Ő néha finoman nyakamba harap.
Mivel tudja, nem szeretem, ha csak ő irányít így egy gyors mozdulattal máris én kerülök felülre. Szeretem „kínozni”, így nem kapkodom el a dolgokat, mégis mindketten nagyon élvezzük. A testem simogatja, élvezi, ahogy lovagolok. Kezeimmel mellkasán támaszkodok, olykor melleimet is simogatja, vagy épp csípőmre fogva gyorsít mozdulataimon és irányít ritkán.
Az ajtó kivágódik, mire rögtön arra felé kapom a fejemet és abba is hagyom a mozdulatokat. Basszus…

- Zakariás… - kiáltok fel. Mit keres ő itt? Pont most? Te jó ég… ez most … gáz … Rögtön elfordítja a fejét rólunk és biztos vagyok benne, hirtelen nem tudja mire vélni ezt.
- Sajnálom, nem tudtam… ne haragudjatok… - rohan ki rögtön.
- V-várj… - szólok még utána, ám hiába. Azonnal leszállok Gábrielről, mire ő csak morog és szitkozódik Zakariás miatt. Jöhetett volna később, mikor már nem vagyok itt, vagy egyáltalán ne is kereste volna meg Gábrielt.
- Ez nem fog menni már… - intézem szavaim Gábriel felé, miközben egy köntöst kapok magamra. Ahogy ez megvan, már ki is sietek utána. Kicsit sietős léptekkel igyekszek ki a házból. Már kezd sötétedni késő délután lévén, de az se zavar, hogy még világos van, hisz nem jár erre senki sem. Mikor megállok mellette rám pillant és látom zavarát.

- Ne haragudj, én azt hittem bajban vagy, vagyis, hogy bajban vagytok… Eszembe sem jutott, én. Olyan hülyének érzem magam. – hajtja le ismét a fejét. Ez nem az ő hibája, hiszen angyal, ő ilyet még nem élt át, mint amit Gábriellel műveltünk.
Nem szólok semmit, nem is tudom mit mondhatnék. Csak még közelebb lépkedek hozzá és megsimogatom karját. Nem tudom mit akarok ezzel elérni, talán azt, hogy én nem tartom őt ostobának.
De ahelyett, hogy hagyná, csak elhúzza a karját és ellép tőlem. Biztosan elítél engem azért, amit bent tettem… El is szomorodok a gondolatra, bár ezt nem mutatom, csak mélyen érzem.

- Elítélsz engem? – hangom halkan és erőtlenül cseng. Ezt nem akartam… Hogy elítéljen mint a többi angyal.
- Nem, dehogy, csak ezt megint emésztenem kell. – erre kicsit azért megnyugszok. - Azt mondtad nem vagy belé szerelmes, és most ez… én nem tudom, biztos velem van a baj, de akkor sem értem…
- Tudod van ez így... – támaszkodok meg a fal mellett. Elég lenge a köntös, de nem fázok benne. Zakariás felé sem kell fordulnom, hisz magamon érzem tekintetét. Biztos vagyok benne, hogy ezek után vonja őt a testem látványa. - Ehhez nem kell szeretned a másikat... Ezt anélkül is lehet....
- Hiába, én ezt akkor sem értem... én nem lennék rá képes... – hangja őszintén cseng. Nem lep meg a válasza, ő egy igazán tiszta lélek, egy nagyon kedves személy… Egyre jobban zavarba jön, amin normál körülmények közt mosolyognék, de nem megy. Most valahogy nem …Azért egy halvány mosolyt megengedek felé és arcára simítok.

- Tudod az nem is baj.  És szerelemből? Ha valakit annyira szeretnél? – érzem megrezzen, de nem húzódik el. Nem akarom bántani, nem fogom rávetni magam… Csak szemembe néz, mely engem varázsol el.
- Azt hiszem, ha valaha képes lennék szerelmet érezni... akkor lehet, hogy eldobnám, angyali mivoltam, hogy boldoggá tegyem... – őszintesége mosolyt csal arcomra és megölelem.
- Ez nagyon kedves és így is helyes. – nézek fel rá csillogó szemekkel. – Számomra is ez lett volna a helyes, de sok rossz dolog történt. – fúrom vissza fejem mellkasához. – Sajnálom… - engedem el később. – Én most … haza megyek… De ha szeretnél átjönni és beszélgetni, esetleg Mammonnal találkozni, csak gyere át.. Nyitva hagyom a kaput. Annál a fánál. – mutatom meg neki, majd választ sem várva vissza indulok. Remélem felkeres majd.
A házba érve öltözködni kezdek. Gábriel már készen van és ismét italozik.
- Ne haragudj… - mondom még neki, majd kisietek és átlépek az átjárón. Zakariást nem láttam sehol, talán haza ment. Át kell gondolnia a dolgokat és legfőképpen feldolgoznia mindazt, amit látott.

 

Otthon csak felsietek a szobámba és meg sem hallgatom anyám szavait. Nem értem mi baja van, nem is érdekel. Talán már neki is leesett hol voltam, őszintén leszarom! Csak bevágom magam mögött az ajtót, Ceres már ott sincs, nem is baj. Magányra vágyok és arra, hogy kidühönghessem magam.
Mérges vagyok, de nem rá, vagy Gábrielre és nem is a szüleimre, hanem önmagamra. Mit tettem? Miért bánt egyáltalán, hogy meglátott minket? Mi van velem? Ő is csak egy angyal… De más … Kedvesebb … És helyes…
Francba is veled Lilith! A düh szinte lángra lobbant. Ahogy levetem ruháimat azok még földre sem érnek és a fekete lángoktól már semmi sincs belőlük, ahogy a tűzből sem. Meztelenre vetkőzöm és hagyom, mindet elégni, majd a zuhany alá lépek. Lemosok magamról minden „szennyet”.
A víz kellemes, igazán jól esik most.
Fejemben számtalan kérdés kavarog. Miért teszem mindezt? Miért játszom ezt az ördögi játékot? Soha sem lesz vége, csak egyre mélyebbre jutok benne és senkit sem avathatok be. Annyira jó lenne elmondani valakinek mi miért történik, de nem lehet… Még nem lehet. De Zakariás sokat segíthet a terveimben.
Mikor végzek törölközőben megyek vissza a szobámba és a szekrényemben kezdek el keresgélni.
Egy fehér ruhácskát veszek fel, melyben eléggé egy ártatlan kislányhoz hasonlítok. Hajamat két copfba fogom alacsonyan miután megszárítom. Annyira ártatlan kölyök fejem van… Hjaj, mindegy, itthon jó ez így. Már épp készülök az ágyba dőlni, mikor apám hangját hallom.
- LILITH!!!!!!! AZONNAL GYERE LE!!! – ordítja, hogy még így az emeleten, csukott ajtónál is tökéletesen hallom. Kinyitom az ajtót és ismét csak azt hallom hogy a nevemet ordítja mint valami elmebeteg.

- Megyek már nem vagyok süket!!! – sietek le rögtön a lépcsőn, de mikor meglátom miért van úgy kiakadva, majdnem le is bukfencezek. Nagy szemekkel pislogok az érkezőre. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön.
- Meg tudod nekem ezt magyarázni Lilith? – förmed rám, mire elmosolyodok.
- Ő az én vendégem. – mosolygok és le is sietek Zakariáshoz. – Gyere csak beljebb, örülök, hogy látlak.
- LILITH!!!!
- Nem vagyok sükeeet! De ha így folytatod apa, akkor az leszek… - sóhajtok és kézen fogom angyalkámat.
- Én nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet… Inkább jobb ha megyek…..
- Oh, nincs gond… - próbálom nyugtatni.
- Lilith mi van itt? – erre nagyot nyelek. Hát ez bukta anyu… Pedig igyekeztünk titkolni, hogy babát vár, az én kis Adam-emet… - Lilith! – és már be is siet.
- Nem lesz baj, ő más mint a többiek… - ezzel már húzom is magam után Zakariást a szobámba. Mikor felérünk letessékelem őt az ágyra. Nem szólok semmit, csak fel-le járlálok idegességembe. Meg kell ezt oldanom valahogy.
- Erről senkinek sem beszélhetsz!
- Lilith…
- Értetted? – térdelek le vele szemben és megfogom a kezét. – Kérlek ne beszélj erről, hogy anyám gyermeket vár… Mert akkor meg akarják, majd ölni őket…
- Nem fogok. – erre halványan rá mosolygok. – De… Úgy érzem Satanel nem lát itt szívesen…
- Ne törődj vele… - kelek fel és vállat vonok. – Maradsz éjszakára?
- Nem szeretnék zavarni… - kezd bele, de én csak elkuncogom magam.
- Nem zavarsz, maradj nyugodtan. De… Velem fogsz aludni… - látom, erre visszakozna, mire még inkább mosolygok. – Na nem foglak bántani, csak aludni….
- Ez esetben rendben van. – bólint, mire még inkább mosolygok. Leülök mellé az ágyra, de jó közel hozzá. – És… Mammon?
- Ő most nincs itt… - rázom meg a fejem. – De holnap ha minden igaz eljön és láthatod őt.
- És a várandós nő… az anyukád Luna. – erre bólintok. Látom teszi össze fejben a dolgokat. – És csak ti vagytok itt?
- Nem… - teszem mutató ujjam ajkamhoz, mint mikor gondolkodok. – Van egy babám Celestiel, ő a mellettem levő szobában lakik, nagyon édes lány. Néha egy barátom is itt van, Alex.
- Értem… - bólint ismét.
- Ha bármi kérdésed van kérdezz csak nyugodtan. Én szívesen válaszolok rájuk. – ezzel már mellkasához is bújok. – Nem is értem miért ennyire megnyugtató a jelenléted. Lehet inkább nekem kellene kérdeznem… Annyi mindent nem értek most…


narcisz2012. 12. 23. 21:39:49#24557
Karakter: Zakariás
Megjegyzés: Lilithnek Chibikének.


 - Kérlek szedd össze magad. Nem kell megígérned, de próbáld meg. Hiányzik a régi Gabriel. – furcsa látvány, ahogy egy démon, próbál lelket önteni, egy megkeseredett bukottba. Mondjuk Gabriel sem az a szokványos bukott, hisz szemmel láthatóan nem élvezi a helyzetét, ugyanakkor a szemében az is látszik, hogy cseppet sem bánta meg tettét, és újra ezt az utat választaná. Számomra ez dicséretes tulajdonság.
- Menjünk. – fordul felém és azzal a lendülettel, már el is indul kifelé. Még visszanézek Gabrielre, de nem mondok semmit, cserébe pedig egy fejcsóválást kapok. Nem értem mit akar mondani ezzel, de jelen pillanatban nem is firtatom az okát, csak kőrbe nézek és Lilith után indulok.
A park felé vesszek az utat és szótlanul sétálunk egymás mellett. Nem értem igazán magam, keresem a kérdéseim a fejemben, de csak egy kérdés ismétlődik.~Mitől vagy más, mint a többi démon?~ Ezt a kérdést viszont még nem szeretném föltenni.
A park kellemes, illatot hoz magával, az estike lágy édes illatát, ami a nap utolsó sugarait követően bont szirmot, és mutatja meg, hogy egy apró jelentéktelennek tűnő, kis növény is okozhat meglepetést.
- Szeretek ilyenkor itt lenni, megnyugtató. – mosolyog kedvesen, ritka ha valaki rám mosolyog, így nagyon meglep és egy kicsit el is mélázom, szépségén és őszinteségén.  - Szóval mit szeretnél tudni? Azt látom, hogy a családommal nem nagyon vagy tisztában. – terel vissza kedves mosolyával és kérdésével, de tényleg nem tudom, hogy a kérdéseim, hogyan tegyem föl, a szépsége elbűvöl és egyszerűen csak élvezem a társaságát. Már abban sem vagyok biztos, hogy minden áron tudnom kell a válaszokat a még föl nem tett kérdéseimre. - De ez nem gond... Még néha nekem is magas ki kivel, hogyan mi van. – kuncog.
- Hát nem is kimondottan a kapcsolatokkal nem vagyok tisztában, hisz démonoknál amúgy is furcsa párosítások születnek. Én nem értem miért nem hallottam még soha rólad és Mammon-ról. Ki ő? És az édesanyád? Miért beszélnek rólatok még a démonok is megvetéssel? – bököm ki végül, ami a kérdéséből, adódóan nekem is az eszembe jut. Úgy tűnik, számára az furcsa, hogy még nem hallottam róluk, pedig nem olyan meglepő, hisz rám csak az angyalok ügyes bajos dolgai tartoznak, és még Gabrielel sem én foglalkoztam, mikor a bukás ködös útjára tévedt, így nincs túl nagy tudás a birtokomban, csak amit hagytak, hogy tudjak. Lilith leül egy padra és engem is noszogat, hogy üljek le, de kicsit tartok tőle, hogy újra az ölembe ülne, így inkább állva maradok, hisz ellent mondani úgy sem lehet neki, kemény eszközökhöz pedig nem nyúlnék vele szemben.
- Anyám Luna Lucifer és egy halandó nő Lucia szerelmének gyümölcse. Ti angyalok csak Gabrielnek neveztétek, mert Lucia ezt a nevet adta neki, de a mi drága Gabrielünk Luna-nak nevezte. Hát igen ez elég magas dolog tud lenni. – sóhajtva jegyzi meg, de ezt a részét értem. Gabriel azért nevezte Lunának, mert tudta az igazi nevét, amit minden démon, már születése előtt birtokol. Vagyis a Luna nevet Lucifertől kapta. De még mielőtt mondanék bármit, folytatja én pedig egy hang nélkül hallgatom. - Kihasználtátok a képességeit arra, hogy démonokkal végezzen és bezártátok hosszú évekre, hogy ne is találkozhasson Luciferrel vagy Satanel-el. Oh igen anyám és apám féltestvérek.  Mammon pedig ... Gonosznak tartják, pedig nem az. A világ legjobb testvére. Őt azért vetik meg a démonok, mert külsőre angyali. Anyám pedig sokszor kapta meg azt, hogy Mammon apja
Gabriel és ezért nem olyan külsőre mint egy démon. De ez nem igaz! – magyarázza, nyugodtan.
- Ez igazán különös, nem tudom hol voltam, hogy ez kimaradt az életemből ... Felhasználni egy fél démon nőt, hogy a démonokat vadássza? Ez mégis kinek az ötlete lehetett? Az angyali démon is elég veszett ... Ez most nekem túl sok. – ülök le végül, elfelejtkezve Lilit mutatványáról a kocsmában. Ez most sokkal jobban aggaszt. A tény, hogy egy egész családot titkoltak el előlem, már magában is furcsa. Az úr nem tesz ilyesmit ok nélkül. Az addig rendben van, hogy nem tartozik rám, de még csak nem is hallottam róluk. Satanelről persze igen, őt tudom ki, de a többiek…
- Mammon ... – suttogom elgondolkodva. Mégis miféle lehet egy démon aki angyali, nagyon érdekelne. - Szeretnék találkozni vele.... Ez lehetséges? – nézek Lilit szemébe.
- Elhiszem, hogy sok volt neked. Pedig rólam még semmit sem tudsz ... - mosolyog kedvesen. - Hát rég láttam ... De megoldható, hogy találkozzatok. – mosolya teljesen elbűvöl, és ahog megérinti kezem finom melegség árad szét testemben. Érintése és közelsége nem okoz rossz közérzetet, nem úgy mint a legtöbb démonnál, sőt kifejezetten kellemes. - Nem vagyunk mi olyan rosszak, mint ahogy azt az angyalok hiszik és hitetik el másokkal. Luna pedig ... Hát anyámra visszatérve az uratok használta így. – szavai elgondolkodtatnak, mert furcsa, hogy azt mondja mi angyalok rossznak gondoljuk őket. Én sosem ez alapján éltem, jó, rossz számomra realatív, és túl tág fogalom lett. Régen, még mikor az angyalok közt éltem, ez annyira egyértelmű volt, mint a fekete és fehér, de itt az emberek közt, bizony létezik a szürke és annak rengeteg árnyalata. Mikor az urat említi, nem akarom elhinni amit mond, valami megmagyarázhatatlan ősi ösztön nem engedi, hogy elhiggyem.
- Nem, ez lehetetlen ... Ő nem tenne ilyesmit ... Ez nem ... Ezt nem hiszem el! – állok föl mellőle, és tagadó ábrázattal, nézek rá. Elmosolyodik, és hátradőlve a padon néz rám.
- Hidd el, ha nem az én családomban történik meg, én se hinném el. De így volt. Elszakították a családjától, bezárták kolostorokba, ahol az emberek mindig csak bántották, megvetették. Szomorú volt és magányos. Nem volt más dolga csak Isten nevében cselekedni, védeni a démonoktól azokat kik mindig is bántották és megalázták. És mikor apám, a testvére Satanel megtalálta mit tettek? Hm? – ahogy beszél egyre jobban felhergeli magát. Talán már rám is dühös, amiért nem akartam elhinni, amit mond. Nem az ő szavának nem hiszek, mindössze azt nem akarom elhinni, hogy az úr az én istenem, utasított volna bárkit, hogy kínozzon egy gyermeket, legyen az bárki fia borja.
 - Elárulom neked. Meg akarták ölni! De nem jött össze, úgyhogy új terv. – nem szólok, hagyom, hogy kitombolja magát, és ha ez így történt, márpedig nagyon úgy néz ki, akkor megértem a haragját, még így is, hogy én magam nem hiszem, hogy képes lennék rá. - Megakadályozni, hogy gyermekük szülessen. – jelenti ki, majd lehajtja fejét. Még mindig nem beszélek, jobbnak látom, ha kiadhassa magából, fájdalmát, de ami igen csak feltűnik, hogy egyre közelebb jön hozzám. - Hát ennyi. De mi mégis itt vagyunk. – mosolyog, én meg meg sem merek mozdulni. - Te pedig más vagy mint ők. - már csak pár centi választ el tőle, de legalább a hangja kicsit nyugodtabbnak tűnik. - És ezt köszönöm. Hogy te nem úgy nézel rám, mintha nekem már rég máglyán kellene égnem... – hirtelen ölel magához, reagálni sincs időm. De ahogy feleszmélek, és már mondanék valamit, miközben kezemmel meg akarom simítani hosszú haját, egy ismerős hang, zavar újra meg:
- Nem megmondtam, hogy tartsd magad távol tőle? – a hangra elenged és ellép. Jómagam nem reagálok túl gyorsan, tudom kitől származik a rosszalló megjegyzés, hisz nap mint nap hallhatom.
- Oh, hát te vagy az Uriel? Hirtelen meg sem ismertelek, rég láttalak. – vigyorog rá. Elég gyorsan vált, még a hangszíne is megváltozik. Vajon, hány éne van ennek a démonnak, és melyik ő maga?- Minek köszönhetem cseppet sem kedves megnyilvánulásodat? – kérdezi, de Uriel elfordítja róla tekintetét és felém szegezi, szúrós tekintetét.
- Zakariás én előre figyelmeztettelek! Tartsd magad távol ettől a démonszukától! – szuka? Mégis, hogy mondhat ilyet? Már épp rákérdeznék, hogy ezt mégis hogy érti, de Lilit ismét megelőz. Hát igen, én hozzá képes nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok, legalábbis a külsőm és a viselkedésem ezt sugallja.
- Milyen démonszuka?
- Még te vagy felháborodva. Pont te akinek minden angyal csak egy használati tárgy? – kérdése leblokkol. Egy használati tárgy?... - A kicsinyes bosszúdhoz használod fel őket... – egyre kevésbé értem miről beszélnek, de most már minden kép tudni akarom.
- Mit tudsz te, hah? Mert szerintem semmit! – lép közelebb Urielhez, aki határozott tekintettel figyeli.
- Zakariás mostanában kicsit sokan bűnhődtek. – mindketten rám néznek, de ami igaz az igaz, akad dolgom mostanában. - Lilith csodás kis játéka. Neki minden angyal csak addig jó, míg érte bukottá nem válik. – gonosz mosolya megrémít, de amint Uriel mond az is. Ha az a célja, hogy engem is bukottá tegyen, akkor félre ismertem. Persze ez könnyen megeshet, hisz nem sokat értek az ármánykodáshoz.
- És ártatlan gyerekeket ölni? – kérdez vissza, amit megint nem tudok hová rakni. Kicsit úgy érzem, mintha két tűz közé kerültem volna - Na Uriel? – egyre kevésbé tetszik a kettejük közt kialakult szópárbaj. - Hogy meg akartátok ölni Mammon-t még a születése előtt? És utána?
- Mindkettőtök születése nagy hiba volt ... – feleli Uriel, de látom rajta, hogy bármit mond, ezt még ő sem hiszi el igazán. Nem vall rá ez a viselkedés, a nyugodt és mindig megfontol Urielnek nyoma sincs.
- Mert olyan hú de gonosz egy gyerek? – vág szavába, és egyre közelebb ér hozzá. Már épp azon vagyok, hogy közbe lépek, de mint mindig ismét későn reagálok és Lilit rohamot indít Uriel felé, amivel egy fának szögezi. Majd a hirtelen jött agresszív viselkedés egy pillanat alatt hagy alá és ledermedve néz Urielre. Nem értem mi történik, de mivel Uriel sem mozdul elindulok feléjük, hogy megkérjem Lilithet hagyja abba, hisz ennek semmi értelme. Mielőtt odaérnék, Uriel magához tér és egy durva mozdulattal fordít szorult helyzetén. Lilit csak úgy nyekken, ahogy háttal nekicsapódik a másik fának. A látvány sokkol, ez nem angyalhoz méltó viselkedés, hisz sokkal erősebb nála, elég lenne csak védekeznie, de most haragot látok a szemébe, amitől félre teszem minden meggyőződésem, miszerint nem avatkozom bele egy angyal dolgába és nem kelek egy démon védelmére. Ezt képtelen vagyok nézni.
- Miféle szeráf vagy te Uriel? – szólok rá, egy rosszalló kérdés formájában, miközben lerántom Lilithről, majd felsegítve ölelem magamhoz oltalmazón. Nem szoktam ilyesmit tenni, még egyszer sem tettem és meg sem fordult a fejemben, hogy megtegyem, de most túl sok volt nekem. – Támadsz, mikor elég lenne védekezned? – kérdezem, de nem szól egy szót sem, csak rosszalló pillantással néz, amitől úgy érzem, még jobban védenem kell Lilithet, így még inkább magamhoz ölelem. Nem értek én már semmit, és csak egyben vagyok biztos. Történjen, bármi nem hagyom, hogy bántsa ezt a kis démont, aki még most is gyermeknek számít, legalábbis Urielhez és hozzám képest, és ha az a célja, hogy bukottá tegyen, majd ellen állok és megpróbálok hatni rá, de valahogy úgy érzem, vigyáznom kell rá a kísértés ellenére is. Szemmel láthatóan Urielt nem hatja meg amit mondok, így felsóhajtva bontok szárnyat és felrepülök a levegőbe, hogy minél távolabb juttassam Lilithet.
- Félek... – nyöszörgi, és egyre szorosabban szorít. Ilyet sem hallottam, hogy egy démon akinek szárnya van fél a repüléstől. - Nem tudom említettem már azt az aprócska tényt, hogy TÉRISZONYOS VAGYOK!! Csak ne ejts le.... – elmosolyodom kijelentésén, annyira őszintének érzem és kedvesnek, még sosem tapasztaltam démonnál ilyesmit.
- A félelmed fogd fel bizalmatlanságnak, bizonytalanságnak. A félelem az elme gyilkosa, hagyd, hogy átáramoljon rajtad és egyszerűen engedd el. Bízhatsz bennem Lilith, nem foglak leejteni, inkább élvezd a friss levegőt és, ha még mindig félsz hunyd le a szemed és bízd rám magad. – suttogom kedvesen.
- Én nem benned nem bízok ... Én egyszerűen csak félek repülni ... – feleli, mintha nem fogtam volna föl, hogy miről beszél. Biztos, hogy a félelme forrása nem én vagyok, de amitől fél, butaság, hisz szárnyai vannk, le úgy sem zuhanhat, ráadásul, ha mégis leesne sem halna bele szóval ez valami mélyebb dolog lehet, amivel nem tud lelkileg megbirkózni. Csak hát, repülni a világ egyik leg klasszabb dolga, és nagy élménytől fosztja meg magát a félelme által.
- Mindjárt leszállok, csak tisztes távolságba akarok kerülni Uriel-től. – próbálom megnyugtatni, hogy jelen pillanatban ez a leg gyorsabb módszer.
A tengerparton szállok le, ez a hely magában hordozza mind azt amit én benne látok, így a döntésem nem véletlenszerű. Lilith számomra egyszerre nyugodt, végtelennek tűnő, majd egyik pillanatról a másikra vált és tajtékzó haraggá válik.
- Végre talaj. – telepedik le a homokba és ahogy hamuszürke szárnyait kibontja, mellé sétálva állok meg mellette. Szárnyaival kőrbe leli magát, mint egy ártatlan gyermek, és valljuk be őszintén én annak is látom.
- Miért félsz így a repüléstől? – kérdezem meg halkan, simogatóan lágy hangomon.
- Csak egy rossz élmény. – feleli és rám emeli tekintetét. - Durván 20 emelet magasságából lökött le Lucifer, mondván repüljek... Hát majdnem szép kis mintha lettem az aszfalton. Azóta félek repülni. – így már érthető, elég durva módszer
- És mit tettek veletek az angyalok? Elég zavaros ez, de én nem azonosulok a tetteikkel. Képtelen vagyok elfogadni, hogy ilyesmire képesek. – leguggolok mellé, hogy ne kelljen felnéznie rám. Tekintetem őszinte bűnbánást mutat.
- Röviden annyit, hogy meg akartak minket ölni, mikor még meg sem születtünk. – ezen már meg sem lepődöm, de az, hogy erre az úr adott utasítást, azt nem veszi be a gyomrom - Négy évesen találkoztam először Uriel-el. Azt gondoltam milyen csodálatos angyal és ő ... Megpróbált megölni. – szavai nagyon mélyen érintenek, de magam sem tudom pontosan miért. Amit Uriel tett, az nem helyes, és nem méltó egy szeráfhoz. A háborúknak már rég vége, egyességre jutottunk, ennek semmi értelme, ráadásul Uriel egyáltalán nem harcos angyal.
- Bocsáss meg kérlek ... – kérek őszintén bocsánatot és fejem hátának döntöm. Helyettük is szégyellem ezt a szörnyűséget.
- Te nem csináltál semmit... – mosolyodik el, és megfogva kezem fordul felém. Nem tettem semmit? Ez pontosan így van, régen csak azokkal a dolgokkal foglalkoztam, amik az orrom előtt voltak, szűk látókőrrel rendelkeztem és még most is be van szűkülve a világom. Azt hiszem épp ideje lenne, kinyitni a szemem, talán az úr is pont ezért küldött ide.
- Látod? Még élek. Nem könnyű velem végezni. – kuncogja, mintha nem fájna neki ami vele történt, de hiába nevet a szemi elárulják.
- Talán nem én tettem, de ... Kevésbé lennék bűnös? Nem tudom... Én bűnösnek érzem magam. – suttogom. - Mert azok a lények tették, akikhez tartozok. Talán nem tudtam a tetteikről, de mégis ... helyettük szégyellem magam. – vallom be őszintén, és bár arcom rezzenéstelen, érzelmeim kezdenek megnyilvánulni. Azok az érzések, amikről meg voltam győződve, hogy nincsenek.
- Teljesen megváltoztatsz.  Kezdem azt hinni még lehetek olyan mint régen és ezt köszönöm. – nem igazán értem mire akar kilyukadni.
- Nem tudom milyen voltál régen, de ha boldoggá tesz, akkor örülök neki. – nézek mélyen tekintetébe. Kedvesen elmosolyodik, látom rajta, hogy kicsit butácskának gondol, de végül is igaza van. Ostoba vagyok és tudatlan, aki egy saját zárt világban élt eddig és csak a rá kiszabott feladattal foglalkozott. Mondjuk ez nem meglepő, hisz jómagam az úr keserűségéből születtem, és mindig azt tartottam szem előtt, hogy ha valaki az árulás útjára lép, azzal nagy fájdalmat okoz teremtőmnek.
- Zakariás... Én ... – mosolyodik el ismét. - Biztos vagyok benne, hogy mi még találkozunk. Ha van amit nem értesz kérdezz csak nyugodtan és tőlem megtudsz majd mindent amit tőled eltitkolnak. – mondja kedvesen, és már indul is. Felállok és elköszönve nézem, ahogy távolodik.
Egy darabig még nézem a tengert, de ahogy lassan lemegy a nap, elindulok vissza, lakásomhoz. Szárnyat bontok és felröppenve alig néhány perc alatt oda is érek. A lakásom elég lepukkant környéken van, nélkülöz, minden luxust, vagy fényűzést. Kikerülve néhány hajléktalant, nyitom ki az ajtót, mikor egy ismerős hangot hallok meg a hátam mögül:
- Elment a józan eszed Zakariás… - nem kell felé fordulnom, hogy tudjam Uriel az, de ennek ellenére megteszem és meredt, érzelemmentes tekintettel állok vele szemben.
- Gyere be Uriel… - nyitom ki az ajtót és tessékelem beljebb. Nem tartozik senkire, amit mondani fog, de az sem amit én fogok. Nem vagyok mérges rá, vele ellentétben csak csalódottságot érzek, egy ilyen hatalmas szeráf viselkedése miatt. Nem ellenkezik, besétál, mire lámpát oltok, az alig 30 négyzetméteres lakásban. Kőrbe néz, de nagy látványosságot nem láthat, hisz a lakásban, csak egy francia ágy van, egy kis asztal, hűtő, és gáztűzhely, amellett pedig egy egyszerű függönnyel elválasztott kád, fürdő gyanánt. Egyedül a wc van külön helyiségben.
- Miért laksz egy ilyen helyen?... Fizetést kapsz, abból futná jobbra… - hát igen, ez jogos, de nekem nincs szükségem jobbra, itt minden megvan, amire szükségem lehet.
- Nem hiszem, hogy igazán érdekelne a válasz… - állok meg az asztal mellet, és hellyel kínálom. Nem szeretném megosztani vele, hogy mire költöm a fizetésem, amúgy sem ezért van itt.
- Igaz, nem ezért jöttem… - ül le, amíg én az kis előkészítő pulthoz lépve rakok fel főni egy kis teát. – Nagyon nem értelek Zakariás, egy démon segítségére keltél velem szemben… mikor világosan kifejtettem, hogy nekik pusztulniuk kell…
- De miért? Az nem jó indok, hogy démon, és az sem, hogy Lucifer unokája, vagy Satanel lánya… Nem hiszem, hogy ti erre tényleg utasítást kaptatok, az kizárt… Én ma nagyon szégyelltem, hogy közétek tartozom… és azt is nehezen tudom elhinni, hogy amit te mondasz, azt úgy is gondolod. Ha annyira így érzel, miért nem ölted meg mikor gyerek volt? Nem tartottad helyesnek, mert nem is az… - magyarázok, teljes nyugalomban. Uriel csak hallgat, majd leül és kissé magába roskadva, csóválja meg a fejét.
- Nem kaptunk rá konkrét utasítást… csak a jóslat, ami a családot körül lengi… Nem hagyhatjuk, hogy megtörténjen.
- Miféle jóslat? – ülök le én is.
- A világ vége… A gyerekek elhozhatják a pusztulást és káoszt az emberek világába… Ezt meg kell akadályozni… - feleli, nem túl nagy meggyőződéssel.
- Ez nem biztos, hisz csak egy jóslat… Ma alkalmam volt kicsit beszélni Lilithel, és tudom, hogy nem vagyok a legjobb, hogy is mondják? Emberismerő, de nem hiszem, hogy a világvégét szeretné elhozni. – próbálom elmagyarázni neki, hogy mit érzek vele kapcsolatban, de ismét visszatér a makacssághoz és felállva a székről néz rám, ítélkező tekintettel, mintha azt akarná sugallni, elfogult vagyok.
- Az angyalok mostanság sokszor lesznek bukottak, az ő keze által… Vagy ezt elfelejtetted?
- Nem. Pontosan emlékszem, hogy így van, viszont, mindenkinek saját akarata van, és ha ő is segíti őket hozzá, akkor is kettőn múlik a dolog, vagy rosszul gondolom? – nézek rá érzelemmentes tekintettel. - Nem arról van szó, hogy helyesnek érzem amit tesz, sőt, de én inkább meggyőzném róla, hogy amit tesz az nem jó, ahogy most veled próbálok dűlőre jutni. Uriel, mi nem ítélkezünk démonok tettei fölött, a lány pedig nem veleéig romlott démonivadék, ebben biztos vagyok…
- Akkor mit akarsz tenni? Követed az ostoba elképzelésed és Gabriel sorsára jutsz? – förmed rám, mintha egy kisgyerek lennék.
- Még nem tudom, de hogy Gabriel sorsára jutnék? Nem, addig nem mennék el… de amit Gabriel tett, annak biztos oka van, mert bármi történt, ő most igazán bűnhődik. Önmagát bünteti, de úgy tűnik, mégsem bánta meg tettét… Furcsa, valahogy úgy érzem, ő még mindig a régi Gabriel… - gondolkodom el.
- Ez nevetséges… Bukott démon, nem más! – vágja rá hirtelen, a legnagyobb meggyőződéssel. – Amit tett ostobaság volt…
- Talán, de a legtöbb bukott, akik a démonok útjára tévednek, élvezik az új létet… Gabriel, inkább pusztítja önmagát… Nem is tudom, mintha abban bízna, hogy így nem válik hasznára senkinek. Csendben meghúzódik, de azt is látom rajta, ha a család újra a segítségére szorulna, ismét harcba szállna értük…  - fejtem ki gondolataim és meglátásaim, de nem vagyok túl nagy hatással rá, mintha csak a falnak beszélnék, ami meghallgat, de szavaim úgy is leperegnek róla.
- Ostobaság… De mit is vártam, egy ostoba tudatlan angyaltól, aki semmit sem ért az érzelmekhez…
- Ez igaz, én nem nagyon értek hozzájuk…tudatlan is vagyok, ez mind igaz, de attól még a szívem a helyén van, egyesekkel ellentétben, akik úgy érzik, hogy átléphetik a korlátainkat… Uriel, szerintem az fogja elhozni a pusztulást, ha mi angyalok, akik a jóságot és szeretetet képviseljük…átlépünk a rossz oldalra és az úr nevét használva bíráskodunk. Szerintem nekünk ehhez nincs elég bölcsesség a birtokunkban. Arról nem is beszélve, hogy így elmosódik a jó, rossz viszonya… Tudom, érzem, hogy te sem gondolod jónk azokat amiket most kimondasz… - nem hallgat végig, csak hátat fordítva viharzik ki a lakásomból, becsapva maga mögött az ajtót, aminek hatására némi vakolat is megadja magát, és halk puffanással landol a padlón. Szinte vele egy időben a teafőző sípolással jelzi, hogy elérte a kellő hőfokot. Uriellel sajnos nem tudok mit kezdeni, makacs ragaszkodik a gondolatmenetéhez, ami szerintem hibás.
***
Másnap reggel mint mindig bemegyek dolgozni, a szokásos pillantásokat kapom, így nyílván valóan Uriel nem említette senkinek az összezörrenésünket. Jobb is így, bár ő maga nem szól hozzám és még a pillantásom is kerüli. Talán tévedek Liluthel kapcsolatban, viszont ez gyorsan ki fog derülni, én viszont úgy érzem, hogy nem fogok mellé, és a fiatal démonlány, bizony megérdemli az esélyt, hogy bizonyítson. Már csak arra kellene rávennem, hogy tegye félre a múlt sérelmeit, ami minden bizonnyal nem lesz egyszerű feladat. Munka után, átöltözöm, az öltözőben Uriel keres meg, és megáll mellettem.
- Hová mész? – kérdezi nyugodtan.
- Megkeresem Lilithet, Gabriel talán tudja, hol találom. Tegnap túlságosan ele volt a fejem és ez ki ment belőle… - felelem őszintén.
- Sokan néznek rád rossz szemmel, de én sosem tettem… Segítettem mindig, amiben tudtam. Most miért nem hiszel nekem? – kérdezi, mire felállok és szembe fordulva vele sóhajtok egy hatalmasat.
- Mert most az érzéseimre akarok hagyatkozni… Elég rég itt vagyok az emberek közt, de magam sem tudom az okát, hogy eddig miért nem találtam benne értelmet. Az emberek tényleg érdekesek, mégsem érzem gy, hogy az Úr emiatt küldött volna ide. Talán most meglelem az okát. Persze lehet, hogy tévedek, de nem szeretném, ha más döntené el, helyettem. Magam akarom megtapasztalni, azt a furcsa ismeretlen érzést, amit ez iránt a kis démon iránt érzek. Ostobaság tudom, és veszélyes is, viszont azt hiszem, hogy ami miatt mi az emberek közt vagyunk a szabad akarat gyakorlása.
- Ezt hogy érted? – néz rám csodálkozva.
- Az embereknek a legnagyobb kincsük, hogy szabad akarattal rendelkeznek… Talán ideje, hogy mi is így tegyünk, és a tetteink alapján ítéltessünk meg.
- Furcsa gondolatmenet, de nem szólok bele… Azt teszel amit akarsz. Segítségre viszont nem számíthatsz. Ha melléjük állsz, ellenségekké válunk. – néz rám tekintélyt parancsolóan.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy ne jöjjek többet dolgozni?
- Nem… Gyere nyugodtan, csak többé ne számíts rá, hogy segítséget kapsz tőlem… - fordít hátat és sétál ki az öltözőből. Meglep, hogy maradhatok, de nem agyalok rajta sokat, hanem kisétálva a kávézóból, elindulok a démonbárba, hogy megtaláljam Gabrielt. Ő biztos tudja, hol találom meg Lilithet. Perrsze nem vagyok benne biztos, hogy segít, de más támpontom nincs.
A bárban megint ugyan az a légkőr fogad, a tegnapi rombolás nyomait már el is tüntették, és ahogy belépek, ismét megfagy a levegő. Gabrielt keresem, de nem látom sehol, így odasétálok a pulthoz. A démonok és bukottak, elhúzódnak a közelemből, mintha leprás lennék.
-Mit akarsz? – szólal meg a pultos, kicsit sem kedvesen. – Nem látunk itt szívesen… - teszi hozzá, és egy poharat kezd törölgetni.
- Megértem, nem zavarok sokáig, csak Gabrielt keresem. – felelem érzelemmentes ábrázattal.
- Minek?
- Az az én dolgom, ha megbocsát… Tudja merre találhatom meg? – a pultos elgondolkodik, majd levágja a poharat a pultra, mintha meg akarna rémíteni, de arcizmom sem rezzen.
- Legjobb tudomásom szerint az erdőben él, egy vadászházban, alig 20 km-re keletnek… Most takarodj, rontod az üzletem… - förmed rám.
- Köszönöm a segítséget… - felelem illedelmesen, majd hátat fordítva kisétálok, és szárnyat bontva repülök a levegőbe. Onnan mégis csak könnyebb a tájékozódás. A lombok fölött repülve, egy faházat pillatok, meg, így leereszkedem, és leszállva eltüntetem szárnyaim. Az ajtóhoz sétálva bekopogok, de nem kapok semmi választ. Még kétszer próbálkozom, de ismételten csak süket fülekre lelek, majd haloványan hangokat kallok meg bentről, amolyan nyöszörgés félét, majd néhány hangosabb sikoly követi. Nem Gabriel hangja, ez egy női hang és pont úgy fest, mintha segítségre szorulna. Nem gondolkodom sokat, hirtelen nyitom meg az ajtót, ami kitárul, és belépve a hang erősebbé válik. Így már két hangot is meg tudok különböztetni, de nem tudom hová tenni. Nekem úgy hangzik, mintha bajban lennének, így a hang irányába veszem az utam, sietős léptekkel. A ház elvileg Gabriellé, de nem tudom megállapítani, hogy az ő hangja e a másik. Egy másik ajtóhoz érek és megszólítom őket, hátha tudnak válaszolni, de semmi, és a hangok nem sugallnak semmi jó. Benyitok, de a látvány ami fogad, arra bizony nem vagyok felkészülve. Az ágyon Lilith, és Gabriel van, furcsa helyzetben és bár még nem láttam hasonlót sem, azonnal levágom, mi folyik itt. Lilith teljesen meztelen, és gondolom Gabriel is, amit csak azért nem látok, mert Lilith pont rajta ül. A hangok mindenesetre belőlük jöttek, de nem úgy tűnik, hogy bajban lennének, én viszont ledermedek, és pár másodpercig levegőt sem tudok venni. Ez épp elég idő arra, hogy észleljék jelenlétem.
- Zakariás… - kiált fel Lilit meglepetten, mire észbe kapok és elfordítom tekintetem meztelen testéről, habár azt hiszem már hiába, mert a képe, örökre tudatomba égett.
- Sajnálom, nem tudtam… ne haragudjatok… - rohanok ki, és bár hallom, ahogy Lilith utánam kiabál, nekem most friss levegőre van szükségem. Meg sem állok, amíg ki nem érek a házból és az oldalának támaszkodva fogom meg térdem. Nem tudom elhinni amit láttam. Lilith, azt mondta nincsenek együtt, hogy nem szerelmesek, de ez a látvány, teljesen mást sugall. Nem tudom, hogy csak az én felfogásom túl prűd, vagy ez tényleg nincs így rendjén. Persze nem ítélkezem, de akkor is meglepett. Ahogy kint pihegek, Lilit, egy köntösbe csomagolva jön ki hozzám, és ahogy meglátom, teljesen elpirulok. Valahogy megint az a látvány ugrik be, és Lilith, mellei, amit próbálok elfelejteni, de nem megy.
- Ne haragudj, én azt hittem bajban vagy, vagyis, hogy bajban vagytok… Eszembe sem jutott, én. Olyan hülyének érzem magam. – hajtom le ismét a fejem. Lilith nem szól egy szót se, csak odajön hozzám és megsimogatja a karom. Érintése nagyon kedves és gyöngéd, mégis most nem esik annyira jól. Kicsit elhúzom karom, és ellépek mellőle.
- Elítélsz engem? – kérdezi halkan.
- Nem, dehogy, csak ezt megint emésztenem kell. Azt mondtad nem vagy belé szerelmes, és most ez… én nem tudom, biztos velem van a baj, de akkor sem értem…
- Tudod van ez így... – támaszkodik meg a fal mellett, a lenge köntös, pedig szabaddá tesz hosszú combjait. Esküszöm, mindenre ami szent, hogy nem akarok oda nézni, de képtelen vagyok rá. mintha egy megmagyarázhatatlan erő húzná a szemem. - Ehhez nem kell szeretned a másikat... Ezt anélkül is lehet....
- Hiába, én ezt akkor sem értem... én nem lennék rá képes... - felelem őszintén, több okból is, nem csak azért mert bűn, hanem mert ellent mond mindennek, amit eddig tanultam. De zavarom, határozott elképzelésem ellenére sem enyhül, csak még tovább fokozódik. Rám mosolyog és megsimogatja arcom.
- Tudod az nem is baj.  És szerelemből? Ha valakit annyira szeretnél? – ahogy megsimít, ismét megrezzenek, de nem húzódom el, csak szemébe nézve hallgatom, amit mond.
- Azt hiszem, ha valaha képes lennék szerelmet érezni... akkor lehet, hogy eldobnám, angyali mivoltam, hogy boldoggá tegyem... – felelem őszintén.


Hentai Chibi2012. 09. 23. 18:17:13#23518
Karakter: Lilith
Megjegyzés: Zakariásnak ~ Narcisz-nak


 - Lilit, mit csinálsz?... – hallom lágy hangját és érzem kezét hátamon. Magam sem tudom mit csinálok... Miért vagyok vele ilyen? Te jó ég! Lilith szedd össze magad! - Ez nem helyes, és nem is értem miért teszed. Vannak dolgok, amiket te nem értesz ezen a világon. Nos én általában semmit sem értek, és amit most teszel, nagyon furcsán hat rám… kérlek.. – kezdi el magyarázni, de még mielőtt folytathatná démoni aurát érzek meg. Kis senki szar, ezért nem is tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Várom, hogy Zakariás folytassa. Kíváncsi vagyok mit akar még mondani. Az viszont megnyugtat, hogy nem csak ő rám, de én is furcsa hatással vagyok rá. De helyette a kis nyomorult szólal meg.
- Nem értem Satanel lánya, hogyan képes lealacsonyodni ezek szintjére. Angyalok, bukottak, mindnek mágián a helye! – az asztalra csap, az italok pedig kiborulnak. Pedig még nem is ittam semmit!
De ezt most nem verem le rajta, hanem igyekszek nyugodt maradni. Csak kicsit válok el Zakariástól, amig a démonra nézek. Kevés vagy te hozzám öcsi! Nem is nagyon idegelem magam, ha tovább ugat csak leverem és kész. Beverem a falba mint egy szöget.
- Azt hiszem, túl sokáig maradtam.. – jelenti ki elsőnek Zakariás. Nem nem csillagom, te pont jó helyen vagy most itt. Én továbbra se szólok semmit. Majd elhúz innen a francba a kis vakarcs. Gabriel pedig... Hát benne annyira nem vagyok biztos, hogy csendben maradna. Pláne mikor hátra dőlve felnevet. És persze meg is szólal utána.
- Micsoda sértés… Ha nekem szántad, célt tévesztett, már évek óta érzéketlen vagyok a nagyarcú démonok szövegére… - na erre nem csak Zakariás, de még én is pislogok. Mi a franc? Hol van  régi Gabriel? Akarom őt vissza!!! A démon meg persze csak még jobban kiakad és nem, hogy kussolna, még jobban rákezd.
- Mit pofázol te senkiházi?! – na nekem erre durran el az agyam. Mi az, hogy csak úgy neki megy Gabrielnek? Ezt senki sem teheti meg. Felkelek, de már tudni ennek nem lesz jó vége.
Pillanatok alatt választom le az én drágaságomról és kenem fel a falra. Többen elkussolnak és arra felé néznek. Totál beépítettem a démont a falba. Had érezze csak a haragomat. A többiek nem avatkoznak bele, a többség tudja mekkora erővel is bírok. De ez a kis senki úgy látszik elfelejtette, vagy nem figyelmeztették.
- Lilit, erre semmi szükség. Ne keveredj bajba… - hallom Gabriel hangját, de nem állít meg. Most nem. Ennek a kis szarnak meg kell tanulnia hol a helye. Már készülök ismét támadni, de Zakariás elém áll és én megtorpanok. Még látom, ahogy a kis dög próbálja össze szedni magát. A falon ott a nagy horpadás és a vakolat csodásan a földre hull.
- Lilit, kérlek, ne tedd. Ennek semmi értelme, kérlek, ne bocsátkozz értelmetlen harcba… - finoman fogja meg karjaimat és lágyan kér. Lehet neki nemet mondani? De arca viszont rezzenéstelen.
- Mi az, hogy értelmetlen?.. Sérteget titeket, ez számodra semmi? – meglep amit mond és dühös vagyok a démonra.  Igenis ki kell állni magunkért az ilyen seggfejekkel szemben! Nem értem ők miért nem teszik.
- Nem áll ki magáért, mert egy gyáva szar… Fél, hogy megaláznám mindenki előtt. Nem is értem, hogy Satanel lánya, Lucifer unokája, miért véd ilyen senkiket mint amilyenek ezek itt.. - erre felé kapom a fejem. Na a kis rohadék össze szedte magát? És még ugatni is van kedve, nem tudja hol a helye. Nyomorult patkány! Majd én megtanítom neki, ha így folytatja tovább. Az én türelmem is véges ... - Habár, nem biztos, hogy meglepő, hisz mindent eldobott, azért a fél halandó szukáért… meg az elcseszett fia miatt… - na itt pattan el bennem végképp minden. Hogy anyám fél halandó szuka??? És a csodálatos, tökéletes bátyám Mammon elcseszett??? Megdöglesz te nyomorult fattyú!!!!
- Undorítóak vagytok… Lucifernek ki kellene irtania titeket!!.. - morogja, én meg már az apám féle dühkitörés nagyon határát súrolom, ami annyit tesz, hogy most elégeltem meg a pofázását. Nem érdekel Zakariás előttem áll szépen kijutok tőle és már a démonnak is esek. Esélye nincs ellenem védekezni, hozzám képest neki ereje sincs. Hatalmas erővel kenem fel a falra, küldöm az épület túl oldalára. Ütöm, rúgom amíg csak mozdulni bír.
- Ne merészeld a szádra venni az én csodálatos bátyámat!! - morgom vörösen izzó szemekkel. Hajam már rég önálló életet él, erőmet pedig ha akarnám se tudnám vissza fogni.
Az utolsó amit még érzékelek, az az hogy kezdenek eltűnni az emberek a bárból. De nem állok meg. Nem nyugszok míg ízekre nem szedem, amíg a szíve egyet is akár dobban. Újra és újra támadok.
Csak a szavai lebegnek szemem előtt, hogy sértegette a családomat, imádott bátyámat. Biztosra veszem a démoni jeleimet se tudom elrejteni.

Hirtelen ölel át valaki és amit felfogok még azok a fehér tollak, angyal szárny. Zakariás?
- Lilith, nyugodj meg… Mindegy mit mond, hisz nincs igaza nem?.. Ha folyton megtámadnék mindenkit, aki sérteget, akkor egész nap harcolhatnék… Én aztán pontosan tudom, hogy mit jelent, ha nem fogadnak el… Végrehajtó angyal vagyok, a démonok angyalként tekintenek rám, tehát gyűlölnek és megvetnek, a bukottak, szintén.. és az angyalok?... Inkább hagyjuk… Nem értem őket, én senkit sem bántok, csak ha kiérdemelte… Megértem, hogy véded a családod, de többet érsz ennél. Nézz kőrbe… - a fehér szárnyak eltűnnek előlem, de nem teljesen, csak hogy körbe tekinthessek. Rezzenéstelen, érzelemmentes arccal nézek körbe. Minden romokban, az ellenfelem épp, hogy mozdulni tud.
Szépen elintéztem de megérdemelte. Viszont amit érzek, hogy már nyugodtabb vagyok. Pedig képes lettem volna ízekre szedni azt a nyomorult férget és mégsem ... Mert ő megállított és már nem érzek dühöt. Ölel, de nem vagyok képes mozdulni. Csak állok és úgy érzem végleg elvesztem.
- Mit művelsz te velem? – kérdezem sokkal nyugodtabban. Nem is tudom utoljára mikor éreztem így. Nem érzem bármilyen erőt is fejtene ki rám, de a hangja ... Nagyon kellemes, nyugtató.
- Sétálj velem egyet, és beszélgessünk, egy nyugodtabb helyen, ahol nincsenek sem démonok, sem angyalok…  Ne kényszerítelek, persze, ha nem akarsz beszélni velem, akkor elmegyek, és békén foglak hagyni… - hátrébb lép, de még nem fordulok meg. Egy séta vele? Igen, azt hiszem ez tényleg jó lesz. Először Gabriel felé fordulok, de nem szól. Elé lépek.
- Kérlek szedd össze magad. - nézek a szemeibe. - Nem kell megígérned, de próbáld meg. Hiányzik a régi Gabriel. Majd Zakariáshoz sétálok és bólintok. - Menjünk. - ezzel ki is indulok. Nem tudom, valahogy nem vagyok jól ... Vagyis talán túl jól vagyok, de jelenleg az az érzésem van, hogy gyönge vagyok és tehetetlen.
Nem tudom mi üthetett belém, hogy ennyire elgyöngültem egy angyallal szemben. Talán mert ő más mint a többiek. Nem tudom miért, de ő az első aki talán felér a bátyámhoz.

A park ilyenkor csodálatos. A lámpák fénye és a hold, csillagok adják a fényt. Szeretek ilyenkor kint sétálni, nagyon megnyugtató. Lágy szellő fúj, érezni a virágok kellemes illatát. Halvány mosoly fut végig az arcomon. Ez tényleg megnyugtató.
- Szeretek ilyenkor itt lenni, megnyugtató. - mosolygok Zakariásra kedvesen. Ez ritka pillanataim egyike.  - Szóval mit szeretnél tudni? Azt látom, hogy a családommal nem nagyon vagy tisztában. - mosolygok, de nem úgy mintha rajta szórakoznék, hanem lágyan. - De ez nem gond... Még néha nekem is magas ki kivel, hogyan mi van. - kuncogok édesen.
- Hát nem is kimondottan a kapcsolatokkal nem vagyok tisztában, hisz démonoknál amúgy is furcsa párosítások születnek. Én nem értem miért nem hallottam még soha rólad és Mammon-ról. Ki ő? És az édesanyád? Miért beszélnek rólatok még a démonok is megvetéssel? - fejti ki véleményét. Oh, szóval neki nem meséltek rólunk. Akkor, majd én felvilágosítom. Leülök az egyik padra és jelzem neki üljön mellém. Nem kell félnie, nem harapok. Most egészen jó kedvem van. De ő csak nem teszi meg.
- Anyám Luna Lucifer és egy halandó nő Lucia szerelmének gyümölcse. Ti angyalok csak Gabrielnek neveztétek, mert Lucia ezt a nevet adta neki, de a mi drága Gabrielünk Luna-nak nevezte. - sóhajtok. Hát igen ez elég magas dolog tud lenni. - Kihasználtátok a képességeit arra démonokkal végezzen és bezártátok hosszú évekre, hogy ne is találkozhasson Luciferrel vagy Satanel-el. Oh igen anyám és apám féltestvérek. - mosolygok. - Mammon pedig ... Gonosznak tartják, pedig nem az. A világ legjobb testvére. Őt azért vetik meg a démonok, mert külsőre angyali. Anyám pedig sokszor kapta meg azt, hogy Mammon apja Gabriel és ezért nem olyan külsőre mint egy démon. De ez nem igaz!
- Ez igazán különös, nem tudom hol voltam, hogy ez kimaradt az életemből ... Felhasználni egy fél démon nőt, hogy a démonokat vadássza? Ez mégis kinek az ötlete lehetett? Az angyali démon is elég veszett ... Ez most nekem túl sok. - ül le végre mellém. Csak néz maga elé. Vajon min gondolkodhat? Mert, hogy valamin agyal az már egyszer biztos. Talán az elhangzottakat dolgozza fel. Az biztos, hogy ha nem ebben a családban élnék, még én se teljesen fognám fel mi is van. - Mammon ... - mondja és én csak kíváncsian várom mit mond majd. - Szeretnék találkozni vele.... Ez lehetséges? - néz a szemembe és látom tényleg sokkoltam őt pár dologgal. Hát lehet finomabban kellett volna kezdeni. De hát ő kérdezett rögtön a közepébe.
- Elhiszem, hogy sok volt neked. Pedig rólam még semmit sem tudsz ... - mosolygok kedvesen. - Hát rég láttam ... - gondolkodok el. - De megoldható, hogy találkozzatok. - érek finoman kezéhez és még mindig csak mosolygok. - Nem vagyunk mi olyan rosszak, mint ahogy azt az angyalok hiszik és hitetik el másokkal. Luna pedig ... Hát anyámra visszatérve az uratok használta így. - sóhajtok. Ezzel aztán tényleg sikerül meglepnem. De hát ez az igazság. Látom nem igazán hiszi el amit mondtam.
- Nem, ez lehetetlen ... Ő nem tenne ilyesmit ... Ez nem ... Ezt nem hiszem el! - áll fel mellőlem, én meg csak pislogok  rá, hogy mi van. De hátra dőlök a padon és csak elmosolyodok. Megint csak a kedves, lágy mosoly, nem pedig a gúnyos. Félre söprök pár kósza tincset szemeim elől.
- Hidd el, ha nem az én családomban történik meg, én se hinném el. De így volt. Elszakították a családjától, bezárták kolostorokba, ahol az emberek mindig csak bántották, megvetették. Szomorú volt és magányos. Nem volt más dolga csak Isten nevében cselekedni, védeni a démonoktól azokat kik mindig is bántották és megalázták. És mikor apám, a testvére Satanel megtalálta mit tettek? Hm? - állok fel és magam sem értem miért kezdem már megint elveszíteni a fejem.
 - Elárulom neked. Meg akarták ölni! De nem jött össze, úgyhogy új terv. - lépek egyre közelebb és közelebb hozzá. - Megakadályozni, hogy gyermekük szülessen. - jelentem ki és lehajtom egy pillanatra a fejem, hogy összeszedjem magam. - Hát ennyi. De mi mégis itt vagyunk. - mosolygok rá. - Te pedig más vagy mint ők. - már csak pár centi választ el tőle. - És ezt köszönöm. Hogy te nem úgy nézel rám, mintha nekem már rég máglyán kellene égnem... - ölelem meg váratlanul. Neki reagálni sincs ideje, másnak annál inkább.
- Nem megmondtam, hogy tartsd magad távol tőle? - erre elengedem Zakariást és a hang irányába fordulok. Kell egy kis idő, mire rájövök ki is áll előttünk.
- Oh, hát te vagy az Uriel? Hirtelen meg sem ismertelek, rég láttalak. - vigyorgok rá. - Minek köszönhetem cseppet sem kedves megnyilvánulásodat?
- Zakariás én előre figyelmeztettelek! Tartsd magad távol ettől a démonszukától! - na erre megint felforr az agyvizem.
- Milyen démonszuka? - nézek rá dühösen.
- Még te vagy felháborodva. Pont te akinek minden angyal csak egy használati tárgy? - hoppá, na ez kezd izgalmas lenni. - A kicsinyes bosszúdhoz használod fel őket...
- Mit tudsz te, hah? Mert szerintem semmit! - lépek hozzá közelebb.
- Zakariás mostanában kicsit sokan bűnhődtek. - erre az említettre nézek. - Lilith csodás kis játéka. Neki minden angyal csak addig jó, míg érte bukottá nem válik. - erre gonosz mosoly fut végig arcomon. Minek tagadjam, ha úgyis igaz? Felesleges lenne. Hát akkor játszunk nyílt lapokkal.
- És ártatlan gyerekeket ölni? - kérdezek vissza. - Na Uriel? - felé fordulok és elindulok hozzá. - Hogy meg akartátok ölni Mammon-t még a születése előtt? És utána? - érdeklődök, persze már ideges vagyok.
- Mindkettőtök születése nagy hiba volt ...
- Mert olyan hú de gonosz egy gyerek? - vágok szavába. A táv folyamatosan csökken köztünk, majd hirtelen a legközelebbi fának nyomom. Közel hajolok hozzá és szóra nyitnám a szám. De ez a tekintet és a kellemes rózsa illat ... Valahogy emlékeztet valamire ...régről... Amit feledni akartam...

                ***************                            *************
A nap csodásan ragyog, kint tele van minden virágokkal. Szeretem. Apu és anyu nem szeretik ha elmászkálok, de rossz bent. Mammon sincs otthon, apu azt mondta jön, de még nem jött. Hiányzik.
Szedek neki virágot. Szép vörös, de szúr. Mindig óvatosnak kell lenni vele.
Leszedek egyet, de valami megzavar. Megijedek és ahogy megfordulok el is esek.
- Aucs... - görbül sírásra a szám, de mikor meglátom a szép fehér szárnyakat és a fehér hajat mégsem történik meg.
- Egy angyal ... - nézek rá nagy kíváncsi szemekkel és felkelve a földről fogom a virágomat is. A gyermeki mosoly arcomon, de ő csak néz.
Valami fényes dolog van a kezében, nem teszi le csak fogja. Nem értem, de a virágomat felé nyújtom.
- Tessék. - nézek cukin és kezébe adom, de továbbra sem szól. Furcsa. Gabriel mindig beszélget velem és nagyon kedves hozzám. Ő pedig nem.
Mintha valami megváltozna, most máshogy néz, de nem értem mi ez.
- Lilith vigyázz! - hallom meg apa hangját, mire megijedek. Mérges. Talán az angyalra? Visszafordulok az angyal felé, aki azzal a fényes tárggyal már felém mozdul.
Koppanok a földön, Damien van mellettem. Apa pedig rátámad az angyalra.
- Gyere Lilith fussunk el innen! - segít fel a földről. Arcomon könny folyik végig, még utoljára visszanézek az angyalra és elfutunk...

                ***************                         *************

Gondolataimból, csak egy erős kéz szorítása ránt vissza. Változik a helyzet és durván csapódok neki a fának, ahol előbb még Uriel volt. Aztán egy durvább csapódás a földre, keze ismét nyakamon és csak szorít, nem is gyengén.
Esélyem sincs reagálni, erősebb mint én, ráadásul felkészületlen voltam. Elkalandoztam és ezt ő szépen ki is használta. Próbálom kezét leszedni torkomról, hogy legalább levegőhöz normálisan jussak. De nem megy. Rajtam van, fegyverhez se jutok így, nem érem el.
Ismét úgy nézek rá, ahogy akkor. De mint régen, most sincs nyoma érzelemnek. Megölni egy gyermeket, ugyan annyit jelentett volna akkor neki, mint megölni most.
- Miféle szeráf vagy te Uriel? - és a következő pillanatban meg is szabadít tőle. Mély levegőt veszek, Zakariás ránt talpra és én esetlennek érezve magam, csak kapaszkodok belé oltalmat remélve. - Támadsz mikor elég lenne védekezned? - erre Uriel-re nézek. Viszont nem értem Zakariás miért véd meg engem. Uriel-en látszik nem tetszik neki, hogy egy angyal az én pártomat fogja. Nem mondok semmit, csak lehajtom a fejem. Hozzájuk soha se tartozhatok, de a démonok is megvetnek ... Azt hiszem mi Zakariással egy cipőben járunk.
Szorosan fog át és ismét látom a csodás fehér szárnyait. Viszont ami nem tetszik, hogy felrepül velem és én csak még szorosabban ölelem.
- Félek... - nyüsszögöm cukin. - Nem tudom említettem már azt az aprócska tényt, hogy TÉRISZONYOS VAGYOK!! Csak ne ejts le.... - felnézek rá és mintha elmosolyodna kicsit, mire én is. Oké Lilith, ez nem az a bizonyos most ásd el magad szégyenedben a föld alá pillanat. Csak majdnem ...
- A félelmed fogd fel bizalmatlanságnak, bizonytalanságnak. A félelem az elme gyilkosa, hagyd, hogy átáramoljon rajtad és egyszerűen engedd el. Bízhatsz bennem Lilith, nem foglak leejteni, inkább élvezd a friss levegőt és ha még mindig félsz hunyd le a szemed és bízd rám magad. - szavai megnyugtatnak, de én mégis félek. Nem az ő hibája, hanem annak az idióta Lucifernek. Elég érdekes tanítási módszerei voltak ...
- Én nem benned nem bízok ... Én egyszerűen csak félek repülni ... - vallom be és magam is meglepődök, hogy el is pirulok.
- Mindjárt leszállok, csak tisztes távolságba akarok kerülni Uriel-től. - erre persze bólintok.

Ahogy a lában földet ér még a hideg is megráz. De jó érzés megint szilárd talaj közelében lenni és a táj is szép. A tengerpart ... Rég jártam erre. Mostanában nem volt rá időm.
- Végre talaj. - ülök le mosolyogva a homokba és valamiért ugyan azt teszem, mint akkor gyermeknek. A tengert nézem és füst színű szárnyaimmal körül ölelem magam. Ez mindig megnyugtatott.
- Miért félsz így a repüléstől? - hallom meg kérdését.
- Csak egy rossz élmény. - felelem és rá nézek. - Durván 20 emelet magasságából lökött le Lucifer, mondván repüljek... Hát majdnem szép kis mintha lettem az aszfalton. Azóta félek repülni. - felelem őszintén.
- És mit tettek veletek az angyalok? Elég zavaros ez, de én nem azonosulok a tetteikkel. Képtelen vagyok elfogadni, hogy ilyesmire képesek. - leguggol mellém és finoman megsimogatja hátamat. Szárnyaimat szépen eltüntetem és csak nézek a szemeibe. Olyan érzés mintha képtelen lennék bármi rosszat is tenni, mintha elvesznék ...
- Röviden annyit, hogy meg akartak minket ölni, mikor még meg sem születtünk. - hajtom le a fejem. - Négy évesen találkoztam először Uriel-el. Azt gondoltam milyen csodálatos angyal és ő ... Megpróbált megölni.
- Bocsáss meg kérlek ... - erre meglepődök és hirtelen nem is tudok mit szólni. Fejét finoman hátamnak dönti. Miért kér bocsánatot? Ő nem tett ellenem semmi rosszat...
- Te nem csináltál semmit... - mosolyodok el kedvesen és megfogom a kezét. Így fordulok vele szembe. Nem értem miért vagyok ennyire lágy, ennyire nem démoni  a közelében. Talán sose mosolyogtam annyit, mint ma. - Látod? Még élek. Nem könnyű velem végezni. - kuncogok lágyan.
- Talán nem én tettem, de ... Kevésbé lennék bűnös? Nem tudom... Én bűnösnek érzem magam. - butaság. Ő nem bűnös semmiben, ő nem vétett ellenünk semmi rosszat, ő nem kezel engem selejtként mint azok. - Mert azok a lények tették, akikhez tartozok. Talán nem tudtam a tetteikről, de mégis ... helyettük szégyellem magam. - nem tudom erre mit is mondhatnék, de elmosolyodom ismét. Ez ... Nem is tudom. Gabriel-en kívül még senki nem volt velem ilyen. Bár Gab már nem angyal, de mégis. És most itt ez a kissé tudatlan angyal fiúcska, aki ezt teszi velem. Mindegy mit mondd én teljesen ellágyulok és nem az agresszív, tiszta Satanel Lilith vagyok, hanem sokkal inkább egy ártatlan kislány.
- Teljesen megváltoztatsz. - mondom ki amit gondolok. - Kezdem azt hinni még lehetek olyan mint régen és ezt köszönöm. - minden amit mondok komolyan is gondolom. Tényleg kezdek olyan lenni, mint Lucifer nevelése előtt.
- Nem tudom milyen voltál régen, de ha boldoggá tesz, akkor örülök neki. - mélyen a szemembe néz és erre elmosolyodok. Hát azt hiszem már ideje lenne mennem... Pedig úgy nem akarok. Szívesen tölteném vele az egész napomat, de anya mellett is a helyem. Ki tudja mikor támad az angyaloknak megint az a remek ötlete, amit bátyámmal már ketten megszenvedtünk. Fel is kelek, de valahogy erőm nincs elindulni. Még utoljára visszafordulok hozzá.
- Zakariás... Én ... - és ismét édesen elmosolyodok. - Biztos vagyok benne, hogy mi még találkozunk. Ha van amit nem értesz kérdezz csak nyugodtan és tőlem megtudsz majd mindent amit tőled eltitkolnak. - ezzel már indulok is. Őrzöm szemeinek csodás színét az emlékeim közt, lágy arcvonásait, az együtt töltött időt.

Otthon se szó se beszéd irány a szobám és eldőlök az ágyon. Párnámat ölelve a plafont nézem mint valami szerelmes tini lány. De ez nem lehet szerelem ... Vagy mégis?
Mindenesetre nála csodálatosabb angyal nincs. Arcomon lágy mosoly fut végig. Azt hiszem hamarosan felkeresem őt újra.


narcisz2012. 09. 17. 20:52:56#23459
Karakter: Zakariás
Megjegyzés: Chibinek


- Szép jó estét. – vágódik bele Gabriel ölébe, mintha én ott sem lennék. Nem értem viselkedését, de úgy érzem nem helyes amit tesz. Persze démon, és nem azért vagyok itt, hogy erkölcsi prédikációt tartsak a helyes viselkedésről, mindössze beszélni szeretnék vele. Még akkor is, ha a pontos okát magam sem tudnám megmondani. Kicsit furcsán érzem magam, mintha a közelében, minden ismert tudásom és érzésem kifordulna önmagából. Egy biztos, a látványa kifordítja a világom, és furcsa vonzódást érzek irányába.
- Hát már megint így elhagytad magad? – kezd el beszélgetni vele, én pedig csak csendben figyelem a társalgást. Meglepő, mind viselkedése, és a hangszíne s. Kicsit talán gúnyos és lesajnáló, mégsem igazán bántó. Nem olyan mint mikor az angyalok gúnyolódnak velem.
- Gabriel kérlek ... Nem egy világ omlott össze, csak anyám adott neked kosarat ... – furcsán beszél, mintha játszani akarna vele, Gabriel pedig tűri, sőt nem is zavarja. - Oh bocs, máshogy. Anyám ... Kedvel csak nem Úgy. De ha ez vígasztal én oda vagyok érted. – mosolyog, Gabriel pedig csak iszogatva hallgatja, mintha el sem jutnának hozzá szavai. Nem akarom elhinni, hogy az egykor oly hatalmas és fényes angyal, miért hagyja így el magát. Ha a szerelem erre képes, akkor nem biztos, hogy meg akarok ismerkedni vele. Ez szánalmas és félelmetes is egyben.
- Kérlek szedd össze magad ...
- Minek? – micsoda kérdés, habár jogos. Végül is elveszített mindent, amiért élt és úgy tűnik, a nő, akiért odadobta létét, nem is akarja őt. Ez tényleg fájdalmas lehet.
- Mert ... Én gyermeknek tényleg felnéztem rád. Minden, amit anya mesélt rólad, ahogy megvédted őt és az én imádott, tökéletes bátyám, engem ... Egyszerűen azt gondoltam milyen csodálatos vagy és most ... Így elhagyod magad. Anyám se örülne, ha így látna téged. Ezért kérlek erre. – felnézett rá? Egy démon fölnéz egy angyalra? Ez nagyon furcsa, de az még furább, hogy doromboló cicaként bújik hozzá. Nem értem, talán szerelmes lenne Gabrielbe? Nekem úgy tűnik, habár magát az érzést és a szó mély jelentését sem ismerem. - Kérlek.
- Lilith .... – a neve, olyan csodásan cseng. Az első asszony, még Éva előtt. Hogyan kaphatta pont ezt a nevet egy démon? Annyi kérdésem lenne, mégis, ahogy rám néz, azokkal a csodásan különleges szemeivel, agyam varázsütésre kiürül.
- Minek köszönhető, hogy egy angyal eljött Ide? Ahol csak démonok és bukottak vannak, az angyalok pedig nem kívánt vendégek? – kérdezi, kedvesen.
- Csak szeretnék veled beszélgetni. – felelem őszintén. Hogy is válaszolhatnék, hisz igazi angyal vagyok, azok közt is a legtisztább.
- Miről? – kérdése hirtelen jön, és bár tényleg rengeteg kérdésem lenne, most hirtelen semmi sem jut eszembe.
- Miért voltál akkor ott az erdőben? – nyögöm ki végül az elsőt, ami az eszembe jut.
- Csak sétálgattam. – feleli, határozottan. Hiszek neki, és kicsit elbizonytalanodom, hogy az érzés miatt, miszerint oka volt, hogy éppen akkor és ott sétálgatott. Talán csak az érzékeim csaptak be, és tényleg csak véletlen egybeesés.
- Ezért jöttél ide? – felkel Gabriel mellől és hozzám sétál. Rezzenéstelen arccal figyelem lépteit. Nem tudom mire készül.
- Furcsa egy angyal vagy te. – mér végig, majd egy mozdulattal ölembe huppan. Ledöbbenve nézek rá, és megint csak nem értek semmit. Mégis miért ül az ölembe, hisz van hely bőven. Arról nem is beszélve, hogy ez kicsit sem helyes, ami pedig még inkább zavar, hogy belül, valami olyat indít meg bennem, amit nem tudok hová tenni.  
- Kérlek átülnél innen? – kérdezem, kedvesen. Arcomról érzelem nem jön le, de szívem hevesen kalimpál, és ez kicsit sem tetszik.
- Miért? – kérdezi értetlenül, miközben szemembe néz. Pont úgy kérdez, mint ahogy én szoktam. Talán ez is egyfajta gúny? Nem tudhatom, de egy biztos, ezt nekem nagyon nem szabad és le kell állítanom.
- Így csak a szerelmesek szoktak... – válaszomra elmosolyodik. Azt hiszem, már megint valami nagyon vicceset mondhattam, vagy butaságot.
- Miért teszed ezt? – kérdezem, halkan. Tényleg érdekelne, mit miért tesz, mert sajnos kicsit sem értem.
- Nem kell, hogy okom legyen rá és látom sok mindent nem értesz még itt.  Nem feltétlen kell szerelmesnek lenni ehhez, ahogy sok minden máshoz sem. Megmutassam? – feláll, és Gabrielhez lépve, megcsókolja. Teljesen ledöbbenek, ez a jelenet, megdöbbentő, ráadásul Gabriel viszonozza. Ezt végkép nem értem, de a bűn forrását nagyon jól. A paráznaság, ami egy halálos bűn, urunk szemében és mint ilyet nekem is el kell ítélnem. Gabriel elvileg nem szereti, nem szerelmesek, ez nekem nagyon magas. Legalább annyira, mint szamárnak a tyúklétra.  
- Látod? Nem kell ide szerelem ehhez sem. – válik el tőle és visszatelepszik ölembe, így most szembe ül velem. Játszik velem, ez nem vitás, démoni játékot űz, amit leállítani nincs igazán módomban. Az erőszak nem kenyerem, és ha a feladatom elvégzésén kívül, nincs okom, hogy bárki ellen fordítsam erőm.
- Sok dolog van amit még én sem értek. – folytatja és egyre közelebb hajol. Talán meg akar engem is csókolni? Nem tudom, mit tegyek, de nem szeretném a csókot, azt nekem nem szabad, még akkor sem, ha ezt nem érzi bűnnek, ez bizony paráznaság és egy apró csóktól nem válhatok bukottá. Ezt tudom, de mégsem vagyok képes megállítani. Kicsit Gabrielre nézek, hátha remélhetek némi segítséget, de persze nem tesz semmit, csak iszogatva, mosolyodik el ábrázatomon. Mintha azt akarná sugallni, vigyázz, mert a lelked pillanatok alatt válik semmivé. De mégis miért érzem én is így? Miért érzem magam ilyen furcsán ennek a démonlánynak a közelében? Kizárt, hogy csak a neve miatt. Sokkal inkább az erőteljes kisugárzása vonz, vagy a kíváncsiság. Egy biztos, nem akarok menekülni és bántani sem, ellökni pedig végképp nincs erőm. A teremben nagy a zsongás, és úgy néznek rám a démonok, akár véres rongyra. Összesugdolóznak, de van amelyik direkt hangosan alkot véleményt. Egyik sem jobb, és érezni a levegőben felgyülemlett feszültséget. Talán túl sokáig maradtam, de mikor ezt szóvá tudnám tenni, Lilit, egész egyszerűen nyakamhoz hajtja fejét. Meglepetten és kérdőn tekintek Gabrielre, aki csak vállat von, látom nem számíthatok tőle segítségre, ezt nekem kell megoldanom, pedig azt sem tudom, mit mondhatnék.
- Lilit, mit csinálsz?... – kérdezem halkan, szinte suttogva és kezemmel, lassan végigsimítok hátán.
- Ez nem helyes, és nem is értem miért teszed. Vannak dolgok, amiket te nem értesz ezen a világon. Nos én általában semmit sem értek, és amit most teszel, nagyon furcsán hat rám… kérlek.. – magyarázom, de mielőtt rendesen kifejthetném, a problémám forrását, egy démon lép  oda hozzánk, rosszalló és undorral teli arckifejezéssel.
- Nem értem Satanel lánya, hogyan képes lealacsonyodni ezek szintjére. Angyalok, bukottak, mindnek mágián a helye! – csap az asztalra, kiborítva ezzel az asztalon sorakozó italokat. Felnézek rá és Lilit is elszakad tőlem, de elég higgadtnak tűnik és ölemből még mindig nem mászik ki.
- Azt hiszem, túl sokáig maradtam.. – fújnék visszavonulót, hisz nem célom, harcba bocsátkozni, egy kocsmában, vagy szítani az amúgy is veszett hangulatot. Gabriel, hátradől és elneveti magát. Nagyon más, mint amilyennek rég láttam. Egy lecsúszott undorító alak lett, régi fénye, már a múltba veszett.
- Micsoda sértés… Ha nekem szántad, célt tévesztett, már évek óta érzéketlen vagyok a nagyarcú démonok szövegére… - tudja le ennyivel a sértegetést, én meg csap pislogok, mert ettől a feszültség nem csökkent, de tovább nőtt. Nem hiszem, hogy Gabriel szítani akarná a hangulatot, de jelen pillanatban, túlságosan maga alatt van és én ismét azon kapom magam, hogy régi énjét keresem. A démon persze nem hagyja abba.
- Mit pofázol te senkiházi?! – ragadja meg Gabriel grabancát, mire Lilit hevesen pattan ki ölemből. Tekintete pillanatok alatt vált, megmutatva démoni mivoltát. Mégsem tudok rá, démonként tekinteni, de érzem ennek nem lesz jó vége. Szó nélkül tépi ki a démon karját elszakítva ezzel Gabrieltől és hatalmas lendülettel a falra keni. A többiek is fellángolnak, tettére, de egyenlőre senki sem reagál elhamarkodottan. Lilitnek nagy ereje van, ezt ennyiből is meg tudom állapítani, de hogy egy démon egy bukott segítségére van? A bukottakat, csak úgy mint engem, rendszerint mindenki megveti, de ez a lány, mégis Gabriel védelmére kel, pedig ő maga is démon. Ez szokatlan és nagyon meglepő.
- Lilit, erre semmi szükség. Ne keveredj bajba… - áll föl végre Gabriel, de Lilit, nem figyel rá, mintha nem is jutnának el hozzá szavai. Támadásba lendül és én gyorsan feleszmélve kábulatomból és hirtelen mozdulva lépek Lilit elé, lefékezve, hatalmas lendületét. A démon felkászálódik a padlóról és próbál észhez térni, de csak kóvályog. Rendes horpadást hagyott a falon és a vakolat is, morzsalékként hullik alá, a mocskos padlóra.
- Lilit, kérlek, ne tedd. Ennek semmi értelme, kérlek, ne bocsátkozz értelmetlen harcba… - fogom meg karjait finoman és lágy hangon kérlelni kezdem. Tekintetemből ismét hibádzik az érzelem. Még a leg apróbb, felháborodást, vagy rosszallást is nélkülözi. Nem ítélem el, hevessége miatt, vagy becsmérlem tettét, mindössze egy kedves kérés.
- Mi az, hogy értelmetlen?.. Sérteget titeket, ez számodra semmi? – meglepetten és kissé dühösen néz rám. Látom rajta, hogy nem érti miénket, miért nem állunk ki magunkért, de az ott lapul a tekintetében, hogyha mi nem tesszük, akkor majd megteszi ő maga. Eközben a démon is összeszedi magát, és nemhogy nem fúj visszavonulót, inkább tovább folytatja.
- Nem áll ki magáért, mert egy gyáva szar… Fél, hogy megaláznám mindenki előtt. Nem is értem, hogy Satanel lánya, Lucifer unokája, miért véd ilyen senkiket mint amilyenek ezek itt.. Habár, nem biztos, hogy meglepő, hisz mindent eldobott, azért a fél halandó szukáért… meg az elcseszett fia miatt… - nekem fogalmam sincs kire célozhat, azt pedig, hogy miért beszél így Luciferről, és a fiáról, nagyon meglep. Habár az is, hogy Lilit Lucifer unokája. Egyre kevésbé értem a helyzetet és kezem szorításán jócskán lazítok.
- Undorítóak vagytok… Lucifernek ki kellene irtania titeket!!.. - morogja, és Lilitben szemmel láthatóan még nagyobb haragot ébreszt. Kirobban kezem közül és veszett mód esik neki a démonnak, aki nem mérte föl igazi erejét, és védekezésre sincs igazán lehetősége. Ütlegelni kezdi, és olyan erővel csap le, hogy a helyiség lassan kezd kiürülni. Gabriel mellém lép, és megfogja a vállam.
- Zakariás, állítsd meg.. – felé kapom a fejem, de nem értem mit vár tőlem.
- Mégis hogyan tehetném? – nézek rá, miközben elrepül fejünk mellett egy asztal, és hatalmas robajjal csapódik a falnak.
- Rád hallgatni fog, nem tudom miért, de így érzem, és itt van az ideje, hogy most az egyszer kiállj magadért, és Lilitért… Bizonyítsd be, hogy nem azért nem bocsátkozol harcba mert gyáva vagy… Taníts valami jót Lilitnek…
- Nem értelek, de… - nézek Lilitre, aki immár egy véres húscafattá pingálta ellenfelét. Egy szemvillanás alatt termek ott a háta mögött és megragadva, átölelem, szárnyaim kibontom és összezárom, testi, de leginkább lelki védelmet nyújtva. Még soha éltemben nem használtam önmagam, vagy erőm védelemre, mégis most nem tudok másként cselekedni. A démonnak már nincs ereje harcolni, és másnak sincs kedve beavatkozni.
- Lilit, nyugodj meg… Mindegy mit mond, hisz nincs igaza nem?.. Ha folyton megtámadnék mindenkit, aki sérteget, akkor egész nap harcolhatnék… Én aztán pontosan tudom, hogy mit jelent, ha nem fogadnak el… Végrehajtó angyal vagyok, a démonok angyalként tekintenek rám, tehát gyűlölnek és megvetnek, a bukottak, szintén.. és az angyalok?... Inkább hagyjuk… Nem értem őket, én senkit sem bántok, csak ha kiérdemelte… Megértem, hogy véded a családod, de többet érsz ennél. Nézz kőrbe… - hófehér szárnyaim kinyílnak, de csak annyira, hogy éppen láthassa a rombolást amit maga után hagyott. Tudom, hogy a pusztítás nem hat meg egy démont, nem is ez a szándékom, mindössze a hiábavalóságára akarom felhívni a figyelmét. Nem fejtek ki erőt rá, gyöngéden ölelem, és könnyedén ölelem, ő mégsem képes mozdulni.
- Mit művelsz te velem? – kérdezi immár nyugodt hangon. Nem hiszem, hogy szavaim csillapították le, talán inkább a hangom, de a lényeg, hogy már nem tombol.
- Sétálj velem egyet, és beszélgessünk, egy nyugodtabb helyen, ahol nincsenek sem démonok, sem angyalok…  Ne kényszerítelek, persze, ha nem akarsz beszélni velem, akkor elmegyek, és békén foglak hagyni… - suttogom lágy hangon és elengedve lépek hátrébb. Szárnyaim, szépen húzódnak vissza és tűnnek el, mintha nem is léteznének. Kék szemem, felvillan a gyér világításban és csak a válaszra várok. Tudom, hogy azt akarják, ne tudjak meg semmit róla, vagy a családjáról és az őszintét megvallva, eddig nem is hallottam róla, vagy a testvéréről, sőt, édesanyjáról sem. Amit tudok, az mind csak a szűk lényegre hagyatkozik, és eddig nem is kérdeztem többet. Most viszont egyre jobban érdekel a dolgok mögött ,megbújó mocskos igazság.


Hentai Chibi2012. 07. 28. 13:32:59#22503
Karakter: Lilith
Megjegyzés: Zakariásnak ~ Narcisz-nak


 Nem tudok otthon magammal mit kezdeni. Folyton csak Zakariás jár a fejemben és mindaz, amit láttam. Damien tilt tőle, nem akarja vele is játsszak. De mért? Csak azért amit mondott, vagy van valami más is?
Nem értem, néha nagyon furán tud viselkedni. Kezdek azon aggódni elárul engem és titokban Luciferrel cimborál a drága. De akkor esküszöm, cafatokban fogja végezni! 

Nem bírok nyugton ülni. Mászkálok a szobámban, próbálom lekötni magam valamivel, ne angyalkára gondoljak. De nem megy, mert hiába kezdek el máson agyalni ismét ő jut az eszembe.
Elhasalok az ágyamon, aztán már félig lógok le fejjel. Tényleg nem bírom ezt már tovább! Végül felkelek és kisietek a szobámból.
- Hova hova? - apám hangjára ismét megtorpanok. Ezt mindig meg fogja kérdezni tőlem? Néha komolyan ki tud akasztani.
- Mindig mondjam el erre azt hogy " erre is meg arra is, amerre éppen kedvem van" ? - érdeklődök. Erre a fejét fogja és int menjek, nem is tart fel tovább.
Hát tudja, hogy az csak neki fog fejfájást okozni ha marasztal. Mindig kivágom magam a helyzetből valahogy. Van, hogy komoly szócsatákat vívunk, hogy már anyámnak kell közbe avatkoznia.
De a legszebb mikor mindkettőnknek elborul az agya. Akkor nincs az a démon, aki bemerne állni elém, hogy megállítson. Persze apa könnyen lever, de ez nem is olyan lényeges. Nem a végeredmény a fontos.
Még anyuval össze futok és egy puszit adok arcára, a szokásos "sietek haza" mondatom kíséretében és ki is libbenek az ajtón.

Utam az egyik bárba vezet, ahol a magamfajták és persze a bukottak vannak. Biztos ott meglelem majd Gabrielt. Öltözetem fekete latex nadrág és ugyanilyen top, ami második bőrként simul tökéletes idomaimra. Fekete platformos cipő van rajtam, ami megy a ruhámhoz.
- Gabriel, hol ... - kezdem mikor belépek keresni őt, de hamar meg is pillantom egy asztalnál és minden eddigi határozottságom semmivé lesz. Ott ül vele szemben az asztalnál Zakariás.
Azt hiszem jobb lenne lelépni, vagy nem is tudom ... Maradjak és menjek oda? Most mit kellene lépnem. Végül egy mély levegő után közelebb megyek.
- Szép jó estét. - vágódok is le Gabriel ölébe, mire kissé rám emeli tekintetét és mit sem értve fogja azért át derekamat. - Hát már megint így elhagytad magad? - hagyom figyelmen kívül Zakariást. Azt hiszem ez lesz a legjobb. - Gabriel kérlek ... Nem egy világ omlott össze, csak anyám adott neked kosarat ... - "tiprok" a lelkébe. - Oh bocs, máshogy. Anyám ... Kedvel csak nem Úgy. De ha ez vígasztal én oda vagyok érted. - mosolygok cukin. - Kérlek szedd össze magad ...
- Minek? - erre mélyen szemébe nézek, hiszen eddig zavaromban mellkasával szemeztem. Miért minek?
- Mert ... Én gyermeknek tényleg felnéztem rád. Minden, amit anya mesélt rólad, ahogy megvédted őt és az én imádott, tökéletes bátyám, engem ... Egyszerűen azt gondoltam milyen csodálatos vagy és most ... Így elhagyod magad. Anyám se örülne, ha így látna téged. Ezért kérlek erre. - bújok hozzá lágyan. - Kérlek.
- Lilith .... - de nem mond mást. Nem hiteget, nem ígér semmit. De nem is ellenkezik kérésem ellen. Egyszerűen inkább hallgat. Aztán figyelmemet angyalkának szentelem.
- Minek köszönhető, hogy egy angyal eljött Ide? Ahol csak démonok és bukottak vannak, az angyalok pedig nem kívánt vendégek? - érdeklődök kedvesen.
- Csak szeretnék veled beszélgetni. - ismeri el. Velem? Miért? Mit akar tőlem egy angyal? Végig mérem. Olyan kis ártatlannak tűnik.
- Miről? - kérdezem meglepetten.
- Miért voltál akkor ott az erdőben? - jön az egyenes kérdés. Arckifejezéséből nem tudok semmit sem levenni. Mi járhat most a fejében?
- Csak sétálgattam. - felelem, ahogy apámnál szoktam ~ számára nem, de mások számára észrevétlenül ~ kibújni a normális válaszadás alól. - Ezért jöttél ide? - kelek fel Gabriel öléből és hozzá lépkedek. - Furcsa egy angyal vagy te. - mérem végig, majd ölébe ülök és hozzá simulok. Vonzz, egyszerűen nem tudom róla levenni a szememet. Miért van rám ő ennyire nagy hatással, mikor a többiek nem voltak? A bátyám a tökéletes, a leggyönyörűbb teremtés a világon ... Akkor őt miért gondolom annyira csodásnak? A többi angyal Mammon lába nyomába se érhet, de ő ... Ő van olyan tökéletes!
- Kérlek átülnél innen? - gondolataimból hangja zökkent ki. Hogy másszak ki az öléből? De miééért?
- Miért? - kérdezem értetlenül és mélyen szemébe nézek. Csodás, egyszerűen tökéletes és gyönyörű...
- Így csak a szerelmesek szoktak... - erre elmosolyodok. - Miért teszed ezt?
- Nem kell, hogy okom legyen rá és látom sok mindent nem értesz még itt. - mondom. - Nem feltétlen kell szerelmesnek lenni ehhez, ahogy sok minden máshoz sem. Megmutassam? - és már Gabriel mellett is vagyok és váltok vele szenvedélyes csókot. - Látod? Nem kell ide szerelem ehhez sem. - majd visszamegyek hozzá és ölébe ülök. Szembe ülök az ölébe, lovagló ülésben.
- Sok dolog van amit még én sem értek. - ismerem el és közel hajolva hozzá akarom őt megcsókolni. De nem tehetem bukottá!
Arcomat nyakába temetem, de mintha ő se akarta volna a csókot. Mikor lettem ilyen lágy egy angyallal? Én ezt nem értem, semmit sem értek már ... Miért van rám Zakariás ilyen hatással, mint Mammon?
Választ akarok azonnal!


narcisz2012. 07. 08. 23:29:06#22048
Karakter: Zakariás
Megjegyzés: Chibinek.


A pultnál ácsorgom, munkaidőm már tíz perce lejárt, de valamin leragadtam. Két fiatal társalgása, ami nagyon furcsa érthetetlen érzésekkel tölti el gondolataim. Az emberek furcsa lények, olyan egyszerűnek tűnnek, egyszerűnek és gyöngének, de ha ez így van, akkor én miért nem vagyok képes felfogni azokat az érzelmeket, amikkel működnek? Mintha mindent teljesen logikátlanul tennének, látszólag minden értelem nélkül. Ez a pár remek példa erre. A lány sír, látszólag komoly bánata van, de mégis mosolyog, és ahogy a fiú beszél hozzá, szemei egyre jobban csillognak, majd egy doboz kerül elő és a lány elveszi. Érdekel, tudni akarom mi van a dobozban, aminek ennyire tud örülni. Egy gyűrű, kerül elő és ezen teljesen leblokkolok. Gyűrű? Egy ékszer rígatta meg? Most boldog, vagy szomorú? Értetlenül nézek ki a fejemből, mikor Uriel észrevétlenül kerül mellém és kezét vállamra helyezi. Ő ennek a kávézónak a tulajdonosa és a legtöbb itt dolgozó személy angyal, még a hely neve is Angels.
- Azt hiszem mára lejárt a műszakod Zakariás… - felé fordulok, de még mindig értetlenül pillantok vissza a párocskára, amit nagy boldogságban összeölelkeznek.
- Igen, mára vége… - nem akarom Urielt megkérdezni, hogy mi zajlott le itt éppen, mert bár tudom, hogy válaszolna, ettől a kérdéstől ostobának érezném magam, ahogy a legtöbb eddig föl tett kérdésem miatt. Biztos egyszerű a magyarázat és majd rájövök magamtól, amúgy is túl büszke vagyok, hogy folyton kérdezzek.
- Megyek, dolgom van… - suttogom, elfordulva a pártól és Uriel fájdalmas tekintetével szembesülök.
- Mi az? – kérdezek rá, bár a válasz egyértelmű, ha dolgom van akkor egy angyal bizony vagy megbukott, vagy nagyon jó úton halad a célja felé. Nem értem ezt sem, miért is zavarja ez őt? Egy ilyen magas rangú szeráfnak, mégis miért fáj, hogy a bűnösök megfizetnek tettükért?
- Lelkiismeretesen végzed a munkád, de biztos vagy benne, hogy sosincs más megoldás?
- Más megoldás? Mégpedig? A bűnösöknek meg kell fizetniük… Az árulás az ő vétkük, a leg szörnyűbb bűn, amit bárki elkövethet, mégis miféle más alternatíva létezhetne? – kicsit oldalra biccentem fejem, választ várva, mert nem értem mégis mire gondol, de úgy tűnik, erre is magamtól kell rájönnöm, mivel megcsóválja fejét, sóhajt egyet és elköszönve távozik. Uriel erős, nagyon, de sokszor érzem, hogy még ő is tart tőlem, pedig tudja én ok nélkül nem támadok senkire, mégis a visszafogott stílus, amivel felém közelítenek, nagyon zavaró. És még csoda, hogy inkább nem kérdezek semmit? Leveszem kötényem és az öltöző felé ballagva, akadok bele két másik angyalba, akik éppen a munkát készülnek fölvenni.
- Zakariás? – biccentenek udvariasan, de akkora ívben kerülnek ki, ami akkor is feltűnő lenne, ha nem tudnám, pontosan mit gondolnak rólam. Mint mindig most is csak köszönök és bevonulok az öltözőbe, rendbe szedni magam. Az idő sürget, érzem, ahogy egy angyal lelke meginog, ez hatalmas kilengés, bár nem gyilkol az illető az biztos. Elaine az, ami nagyon meglep, ő aki olyan erősnek és megingathatatlannak érezte magát, most napok óta, csak az árulás ocsmány bűzét eregeti magából és most úgy tűnik, végleg feladta. Egy szemvillanás alatt tűnök el és vértezetemben jelenek meg előtte. Csodás kardom markolatát szorítva állok meg a zokogó angyal előtt.
- Hogy tehetted ezt? – nézek le rá, de se sajnálat se könyörület nincs tekintetemben, még megvetés sem, de ez nem meglepő, ezek mind olyan érzelmek, amiket nem értek, ezért nem is használok, ráadásul miért is szánnám, hisz magának okozta ami történik.
- Zakariás, kérlek bocsáss meg nekem, becsaptak, kihasználtak… ne tedd meg… - néz föl rám, könyörögve, meghatni mégsem tud. Nekem nem dolgom a megbocsátás én végrehajtok és meg sem fordul a fejemben más lehetőség.
- Elárultad az urat, teremtődet vetted semmibe. Azt mondod tőrbe csaltak?
- Igen, azt mondta szeret… és ő kért az árulásra… - hajtja le fejét. Fölösleges a magyarázkodás, tudja előlem nem menekülhet, ahhoz túl gyönge és megbocsátásban sem reménykedhet.
- Ostoba vagy… én nem sokat tudok az érzelmekről, da ha szeretett volna, biztos nem kér arra, hogy áruló légy… tudnod kellett volna…  - kardom felemelem és egyetlen suhintással veszem el angyali létének minden apró morzsáját. Szárnyai semmivé foszlanak, immár ember, legalábbis kénytelen lesz halandóként boldogulni, így még van esélye, hogy az úr megbocsátja bűnét, halálának órájában. Zokogva hajtja arcát kezébe én pedig távozni készülök, de kicsit arrébb egy reccsenésre leszek figyelmes. Máris eljött volna érte egy démon, hogy átállítsa, mint bukottat? Ezzel bizony elkésett, már csak egy gyönge ember. A hang irányába indulok, tudni akarom ki az aki kileste tettem, valamiért érdekel, mintha valami megmagyarázhatatlan erő mozgatna. Alaptermészetem is kicsit kíváncsi, de ez most más. A személy aurája az ami megmozgatja fantáziám és felkelti érdeklődésem. Démoni, vagy emberi? Igazán egyik sem és nem tudom hová tenni, mégis vonz. Elég gyorsan fut, tényleg így megrémítettem volna? Gyors léptei, mégis hiábavalóak, hisz repülve utol érem és megragadva a vállát, szállok le, majd magam felé fordítom. Ahogy leesik róla a csuklya egy fiatal lány áll előttem. Reszket és liheg, kifáradt, talán tévedtem és nincs benne semmi különb, csak egy ember, de a szemei olyan különlegesek. Miért van itt az erdőben? Szeretném tőle megkérdezni, de nincs rá lehetőségem. Egy démon jelenik meg .
- Hogy te mindig bajba kerülsz kicsi Lilith! - hirtelen terem előtte és átkarolva már viszi is magával. Nem tudok reagálni, de a neve szöget üt fejembe. Lilith? Az első nő, akit az úr teremtett? Ha démon vitte magával, nyílván valóan ő is az, de akkor mi ez a név? Talán ezzel akarják gyalázni az urat? Nem hiszem. Egy darabig állok és nézem a lány hűlt helyét, majd szárnyat bontok és elrepülök, vissza a kávézóba. Nem szeretek kérdezni, de ezt muszáj megtudnom és kihez is fordulhatnék, ha nem Urielhez.
- Zakariás, mit keresel itt? – érdeklődik, mivel látja, hogy némileg zaklatottabb vagyok, mint általában. Persze még így is alig észrevehető az érzelmi kitörés.
- Lilith, egy lány, az erdőben ezt a nevet viselte és egy démon vitte magával, mégpedig Damien… Tudsz valamit erről a lányról? – kérdezem konkrétan, most mit köntörfalazzak. Uriel elgondolkodik, látom rajta, hogy tudja, de mégsem akar beszélni róla.
- Rossz személyt kérdezel róla… Ha ennyire érdekel az a fattyú akkor kérdezd Michaelt, de talán Gabriel még többet tud róla, hisz az anyja miatt árult el minket… - szemmel láthatóan ez feldühíti őt, ami furcsa egy angyaltól, mégsem tudom eldönteni, kire is haragszik igazán. Persze az is lehet, hogy mindenkire.
- Bukottakkal nem szoktam társalogni…
- De démonokkal igen? – jön az ismételt kérdés.
- Miért vagy ingerült? – kérdezek vissza, mivel a hangnem elég szokatlan egy ilyen magas rangú szeráftól.
- Menj Zakariás és ne foglalkozz azzal a sátán fattyával, még csak ne is gondolj rá én nem vagyok, hajlandó erről beszélni… - zárja le ezzel a témát és már el is tűnik. Nos nem lettem sokkal okosabb, úgy tűnik, mégis csak meg kell látogatnom valamelyik fekete szárnyút. Ezek azok akik bizony meglógtak előlem, de nem érdekel, vagyis nem bosszant. Szerettem volna elkapni őket, és mivel nem sikerült fölösleges lenne azon töprengenem, mi lett volna ha sikerül. Megfordulok és kimegyek a kávézóból, hogy begyűjtsek némi információt. Ezek a bukottak már nem félnek tőlem, nincs rá okuk, immár démonnak számítanak és bár a démonokkal nincs dolgom, vagy problémám, őket mégsem szívlelem, hisz árulók. A város túl forgalmas, az emberek nyüzsgése miatt csak gyalog tudok közlekedni, egy igen forgalmas bárba, ahol leginkább démonok tanyáznak. Kockázatos számomra, egy ilyen helyre betenni a lábam, de Gabriel rendszeresen tanyázik ezen a helyen. Estére érem el célom, és a lila neonlámpa halovány pislákolásába bámulva veszek mély levegőt. Tényleg ennyire érdekelne az a lány? Azok a szemek, nem tudom kiverni a fejemből. Inkább angyali mint démoni. Belépve a tekintetek rám szegeződnek, mintha fel akarnának nyársalni és valóban. A legtöbb szívesen látna néhány angyalt kanócon lógva, de a hírem azért elég nagy ahhoz, hogy ne próbálkozzanak velem. Az egyik sarokban meg is látom a célszemélyt. Italba folytja bánatát, vagy valami ilyesmi tevékenységet folytat, magányában. Biztos érzi jelenlétem, mégsem fordítja felém tekintetét. Odasétálok és pár rosszalló megjegyzéssel a hátam mögött ülök le Gabriel elé. Lassan és igen komótosan emeli rám tekintetét.
- Vacakul nézel ki… Megérte az árulás? – kérdezem egysíkúan. mintha az időről társalognék.
- Meg… A szerelemért bármit… - suttogja, de ezt persze nem érthetem. gyedül ücsörög és nem a szerelmével, akkor mégis mi érte meg ebben? Mindegy, nem ezért jöttem ide, és nem is szeretnék sokat időzni ezen a helyen.
- Lilit érdekelne… - erre felkapja fejét és dühösen pillant rám. Kék szemei világítanak a félhomályban. Talán rosszat mondtam?
- Mit akarsz tőle? Ne merd bántani… - morran rám, de én csak értetlen képpel nézek rá.
- Bántani? Miért akarnám bántani?
- Hát nem egyértelmű? Az angyalok gyűlölik az egész családot… az hogy nem voltak képesek megakadályozni sem ő, sem Mammon születését… Ez a tény fáj nekik mint a seggükbe gyűrődött tóga… - kuncog és lehörpinti italát. Rossz látni, hogy hová süppedt. Régen olyan büszke angyal volt, most meg ül egy sarokban és elissza az eszét.
- Ha nem akarod bántani, akkor mi dolgod vele? – ez jó kérdés, még magam sem tudok erre válaszolni, talán csak a kíváncsiság hajt, nem tudhatom, de rossz szándék nem vezérel.
- Csak tudni akarom ki ő, de Uriel nem válaszolt a kérdésemre… és hogy érted, hogy a fenekükbe gyűrődött a tóga?... – ne ez most nem tudom, hogy jött ide, de furán hangzott és amit azt már említettem, nem túl sok mindent értek. A szarkazmust végképp nem. Elneveti magát, mintha engem nevetne ki. Na ezért nem kérdezek. A fenébe, miért nem tudom befogni a szám, és miért olyan nevetséges, hogy nem értem, amiket mond?
- Jól van, vannak dolgok, amik nem változnak… Nos erre válaszolhatok… Lilit, Lucifer lányának Lunának és fiának Satanelnek az egyik gyermeke… Nem ismered őket, mivel nem szeretnek beszélni róla az angyalok, ráadásul te mindig a bukottakkal foglalkoztál így ez nyílván nem foglalkoztatott.
- Satanelt ismerem… - merengek el kicsit, de tény, hogy őt is csak futólag, nem foglalkoztattak ezek a dolgok, hisz akadt akkoriban bőven munkám. Mégis miért érdekelt volna Lucifer fia, vagy lánya?
- Nem nem ismered, csak tudod, hogy létezik… - jegyzi meg gúnyosan
- Hagyd békén azt a lányt, ha jót akarsz magadnak…
- Ez fenyegetés?
- Nem, tanács… de ha ártani akarsz neki, akkor bizony fenyegetéssé fog válni…
- Beszélni szeretnék vele… - nyögöm ki, mire varázsütésre kirobban a hátsó ajtó és az említett hölgy lép be rajta, fennhangon Gabrielt keresve.
- Gabriel, hol… - ahogy meglát teljesen lefagy, ismét, mintha nem tudná hirtelen miért jött ide. Én is lemeredek és érdeklődve figyelem. Sajnos a gyér világítás nem engedi meg, hogy rendesen megnézhessem azokat a csodás szemeket.


Hentai Chibi2012. 06. 26. 21:03:31#21733
Karakter: Lilith
Megjegyzés: Zakariásnak ~ Narcisz-nak


  Már egész kicsi korom óta két dolog vonzott engem mindig is: A nap ragyogása és az angyalok szépsége, tisztasága. És minél jobban tiltottak mestereim ez utóbbiaktól, én annál inkább kerestem őket.
Nem számított mint mondtak a szüleim, sohasem hallgattam rájuk. Látni akartam őket, hallani a hangjukat, megérinteni őket és bukottá tenni.
Ez utóbbi különösen szórakoztató és érdekes játéknak bizonyul a számomra.

A nap már fent van és csodásan ragyog, engem pedig senki sem állíthat meg. Gőzerővel indulok meg, aki most az utamba kerül, hát azon keresztül távozok az ajtón. Nem igazán érdekel ki mit szól, úgysem korlátozhatnak.
Ha menni akarok megyek, ha valakit péppé verni akkor meg azt teszem.
- Lilith hova mész? - apám hangjára megtorpanok és édes mosollyal arcomon fordulok felé. Nem hittem volna, hogy pont ő fogja ezt megkérdezni tőlem. Pont Ő akitől azt a csodás természetemet örököltem. De hát kíváncsi vagyok mit akar, így ahelyett tovább mennék válaszolok neki.
- Hát erre is meg arra is. Szóval csak így minden fele. Ez elég kielégítő válasz volt? - kérdezem és mintha teljesen természetes, normális választ adtam volna cukin is nézek rá. Látom szíve szerint a fejét fogná.
- Lilith ... - kezd bele, mire leülök, mert tudom most nem úszom meg. Untat a dumája, de azért végig hallgatom. Bár szerintem látja rajtam, semmi kedvem vele társalogni. - Csak ne kerülj bajba! - adja szinte parancsba.
- Tudom tudom. Mert különben nyaralhatok a drága nagypapánál .... - sóhajtok. Fix, hogy a töketlen Lucifer-hez kerülnék, hiszen ő neveltetett.
Hogy is felejthetném el azt a sok "jót" amit értem és velem tett? Majd a fejét veszem, hiszen egy nap annak is eljön majd az ideje.
Felkelek a székről és már rohanok is ki. Még anyával is sikerül össze futnom és majdnem szó szerint.
- Bocsi anyu. - mondom és futok is tovább. Irány ki és játééék időő!!
- Óvatosabban Lilith. - de erre már nem is reagálok. Hatalmas szabadságvágy tombol bennem, ugyanekkora játék kedvvel vegyítve. Ezek után az unalmas angyaltalan napok után kell a kikapcsolódás és a móka. His
zen ha nem így lenne nem is én lennék az imádnivaló Lilith, Satanel és Luna pici lánya és Mammon szeretett kishúga. Hát szép kis család, érdekes gyerekek.
De Mammon miért lehet annyira angyali és én miért nem? Neki jó mert ő hasonlít anyura. De én? Én csak kicsit, de teljesen más vagyok, démonibb.

Kint a nap simogatja bőrömet. Angyalkák merre vagytok? Csodás rét, itt-ott fák adnak hűs árnyékot a meleg napsugarak elöl. Hűs szellő lengeti lombjukat. Arcomon mosoly fut végig és úgy sétálok.
Sehol egy lélek, sehol egy angyal. Miért? Miért nincs itt egy sem? Mindenesetre igyekszem erőmet elrejteni és egyszerű halandónak tűni.
A külső megvan hozzá, így nem nehéz. Ráadásul még vissza fogottan is öltöztem, kis ártatlanságnak.
Merre is keressek angyalkát? Szeretnék megint játszani eggyel. Jó velük szórakozni, bár nem akarom elkapkodni. Tartson sokáig és legyen nagyon mókás.
Nem is kell sokat sétálnom, hogy megérezzem egy közelségét.
Kis szerencsétlen, csak így lepihenni egy fa hűs árnyékában. Nem fél, hogy valaki megöli? Közelebb merészkedek hozzá. Szép arc, szőke haj.
Vajon kék a szeme? Egyre közelebb és közelebb lépek hozzá. Olyan békés és gyönyörű. Látni akarom a fehér szárnyait, a szemének színét.
Hallani akarom édes hangját. Egyszerűen tudom kell ő milyen. Bár egy angyal sem versenyezhet a testvéremmel, nála nincs csodásabb ezen a világon. Mammon ... Úgy hiányzik megint nekem. Vajon ő is gondol rám? Ha igen sokat?
Annyit, mint én rá?
Figyelmem ismét angyalka felé irányul. Mi lehet a neve? Biztos az is szép, valami olyan, ami illik hozzá. Kezem óvatosan kinyújtom, hogy megérintsem arcát, de ekkor kinyitja szemét és kardot ránt. Ijedten huppanok fenékre, ajkamat pedig ijedt sikoly hagyja el, arcom is rémületemet tükrözi. Jó színész vagyok, heh.
- B-bocsánat. - hebegem. Hiszen az nem lehet észre vette volna ki vagyok.
Csak félelemmel telt tekintettel nézek csodás kék szemeibe. Szinte biztos voltam benne ilyen szemének színe.
- Oh sajnálom. - teszi el kardját. - Megijesztettelek? Nem akartam. - és kedves mosollyal kezét nyújtja felém, én meg bólintok.
- Igen megijedtem. - és csak némi habozás után fogadom el segítségét. Talpra állok és kicsit leporolom magam.
- Remélem nem ütötted meg magad.
- Csak egy picit. - nyugtatom.
- Egy fiatal lány egyedül kint? - látom meglepi. De erre is csak bólintok. - Nem félsz egyedül? - erre megrázom a fejemet.
- Nem, legalábbis nem annyira. De látom te nem voltál túl nyugodt. - utalok az előbbi kardos esetre, mire elmosolyodik ismét. Aranyos.
- Hogy hívnak? - kérdez rá és jelzi leülhetek mellé. Még sosem volt ennyire könnyű dolgom. Kis nehezítést kérnék, a végén még elunom magam. Na most találjunk ki valami nevet... De mit? Mit nem használtam még? Áh francba is. Legközelebb több névötlettel érkezek majd.
- A nevem ... Alice. - füllentem. Mert hát a "jó" ügy érdekében teszem amit. Ez nem minősül az én szótáramban hazugságnak. Egy pici átverés talán.
- Az enyém Elaine. - mutatkozik be ő is. Érdekes, de szép név. - Tudod jó itt kint lenni, megnyugtató. Te is ezért jársz ide?
- Igen. - mosolyodok el és játékom kezdetét veszi.
Sok időt töltök vele, beszélgetünk és igazán kellemes társaság, én is igyekszek az lenni.
Ha valamit a családomról kérdez ott is mást mondok. Most árva lány vagyok, aki a testvérével lakik. szegény kicsi lány, a szülei valami szokatlan gyilkosság áldozatai lettek és bár ne mondom ki, de biztos vagyok benne ő démonra gondol.
De ez is a célom, egy kicsi lány akit egy démon árvává tett, testvérével együtt.

Még néhány napig játszok, találkozgatok vele. Aztán végre eljön az idő, hogy bukottá tegyem. Ugyanúgy találkozok vele, mint eddig. A nap most is csodásan ragyog, élvezem, hogy lágyan simogatja bőrömet.
Az időt nem sokáig húzom, a lényegre térek hamar. Tudom, már most teljesen a rabommá vált. Nem tudna nekem nemet mondani, nem tudna tiltakozni sem.
- Elaine ... Szeretsz engem? - kérdezek rá ártatlanul és amilyen ügyes vagyok még el is pirulok.
- Igen szeretlek. - ölel szorosan magához.
- Mindennél jobban?
- Mindennél.
- Elhagynál értem bármit? A sorsod mindent?
- Igen. - erre elmosolyodva bújok még mindig hozzá.
- Az Urat is?
- Őt is. Nekem csak te számítasz, senki és semmi más. - feleli, ami számomra egy kielégítő válasz.
Kissé gonoszkás mosollyal emelem fel fejemet, de ő ezt már nem is figyeli. alig várja megcsókolhasson. És ki vagyok én, hogy ezt ne adjam meg neki? Így készségesen viszonzom csókját.
- Angyalka nagyon nagy hibát követtél el. Te többé már nem az úrhoz tartozol, hanem a pokol urához. - kuncogom gonoszan. Bűnre csábítani egy angyalkát rossz dolog lenne? Neem!!! Megérdemlik mind a sorsukat.
Anyámért bukottá vált egy, de értem, értem sokkal több fog.

Általában nem szoktam megvárni mi lesz, csak sietve távozok. De most a kíváncsiság nem hagy nyugodni. Tudnom kell mi is történik velük. Mi történik az én kis áldozataimmal.
Így egy fa mögé bújva várok, míg meg nem jelenik egy sokkal csodálatosabb teremtmény. Csodás fehér szárnyai vannak, ő különlegesebb... Francba is már! Vele kellett volna játszanom! Az sokkal szórakoztatóbb lett volna.
Némán figyelem az eseményeket.
Hallom mit beszélnek. Árulásról van szó, Elaine pedig könyörög. Kéri őt, újabb esélyt akar, de  ahogy elnézem nem fogja megkapni. Úgy látom itt büntetés lesz. Kis drágaság, milyen vicces ahogy térden állva kérleli, de semmi hatása sincs.
Közelebb merészkednék, hogy még lássam, de a nagy részének úgyis tanúja voltam.
Egy lépés, csak még közelebb... Ág reccsen talpam alatt és felém kapja tekintetét. Gyorsan fordulok meg és kezdek el futni. Nem hiszem, hogy látta az arcom.
Hallom, hogy követ, még gyorsabban futok. Ha kell használom a démoni erőmet, de amíg nem muszáj nem. Lehet repülve gyorsabb lenne?
De félek, én annyira nagyon félek ... Inkább csak futok, menekülök, ahogy csak bírok. De szorosan a nyomomban van. Érzem, ahogy elkap és ahogy szembe fordít magával csuklyám le is kerül rólam a köpennyel együtt.
Csak állok előtte, nagy szemekkel őt nézve. Gyorsabban veszem a levegőt, szívem hevesen dobok. Ki vagy te? most mi lesz?
Hátrálni kezdek pár lépést és ő felém lép. Hátam egy fának ütközik. Most érek csúnya véget? Amig embernek hisz talán nem.
De ha megérezte démon vagyok? Hiszen ez elég valószínű. Szóra nyitnám a szám, de nem tudom mit mondjak neki. Valahogy ki kellene vágnom magam ebből a helyzetből De hogy?
- Hogy te mindig bajba kerülsz kicsi Lilith! - hirtelen terem előttem és fog át, majd el is tűnünk.

Ismét otthon vagyok, Damien húzott ki megint a bajból. De!
- Bazd meg te hülye megint szédülök! - vágom gyomorszájba, de hamar le is ülök ágyamba. Ki vagyok ettől a hülye teleportálástól, mindig forog velem utána a világ. El is dőlök ágyamon.
- Inkább köszönöm v agy valami hogy megmentettelek. Tudod te egyáltalán ki volt az? - erre felé fordulok és csak vigyorogva megrázom a fejemet.
- Azt nem tudom ki, de a következő áldozatom leltem meg csodás személyében. - jelentem ki egyszerűen, mire ő rögtön lesápad. Most meg mi baja van?
- Eszednél vagy te hülye? - erre persze rá morranok. Mi az, hogy hülye? Nem vagyok hülye! Én kikérem magamnak. Hogy mer ez a piszok így beszélni velem? Felháborító. Kezdek ideges lenni és hajam is kezd kicsit önállósulni. Hát igen, le se tagadhatnám ki az apám.
- Most mi a franc bajod van, heh? - ülök fel és kezemet ökölbe szorítom. Már nem szédülök, de most ideges vagyok.
- Az a pasas Zakariás. - erre elgondolkodok. Aha képben vagyok ki ő, Lucifer drága mesélt róla is. Információm az van sok róluk, csak néha nehéz beazonosítani ki kicsoda. De akkor ő Zakariás.
- Igen és? - vonok vállat.
- Te még mindig nem fogod fel kivel akarsz kezdeni? - erre csak még inkább elmosolyodok.
- De igen drágám, teljesen biztos vagyok benne.
- Te hülye vagy esküszöm. Apád mit mondana erre ha tudná? Esetleg Lucifer? Az ég szerelmére nőj már fel, olyan vagy mint egy hülye kis gyerek. - érzem agyam egyre inkább elborul. Szét akarom verni a fejét, agyon akarom ütni. Felhúzott, méghozzá nem is kicsit. És nem ám abba hagyná, á dehogy. Csak még inkább folytatja mondókáját. tényleg ki fogom nyírni ezt a tetvet!
- Lilith kisasszony hoztam önnek teát. - erre már fordulok is és fogom pici fejecskéjét a kicsi boszorkány lánynak és építem bele a falba. Még agyacskája is szétkenődik a szép vörös falon. Elfintorodok.
- Küldj valakit, aki ezt eltünteti innen. De nyoma ne maradjon! - mondom vörösen izzó szemekkel, kezemet meg, ami persze véres az ő ruhájába törlöm és távozok ki.
Zakariás ... Nem érdekel ki ő, engem vonzz és akkor is játszani fogok.


Masi2012. 05. 15. 16:53:59#20958
Karakter: Gato Vendel
Megjegyzés: fru- makacs démonjának


Dorombolva ülök a fotelbe és ez képes itt hagyni a búsba!

-          Hol marad a simogatásom? – kérdem kisé elhalva.

-          Ha találsz valakit, aki vakargat akkor majd lesz simogatás, de én álmos vagyok. –ásít egy nagyon én pedig követem a hálóig. Amit meglátom, a hatalma ágyat egyből rá ugrok, majd összegömbölyödök.

-          Te nem alszol, ott ugye tudod?

-          Ki szerint?- szolok vissza ördögi hangon. – erre sóhajt egyet és mellém fekszik.

Gyorsan beadta a derekát! Ha ilyen vételen marad könnyű lesz majd megölnöm. Vajon ő most mire gondolhat? Az biztos, hogy zavarja a tény, hogy vissza akarom vinni. De a sok baj sajnos uruk nyakába zúdít egy csomó papír munkát is. Már csak az a kérdés, hogy hogy fogom rávenni, hogy visszajöjjön? Gondoltam már a kötélre de, hát az az egy év! Addig semmi komoly eszközt nem használhatok. Fészkelődök egy kicsit az ágyon. És lehunyom a szemeimet.

Egy álom melyben egyedül vagyok, melyben ott hagynak a hideg utcán. Meleg érintések egy lélekadó hang gyengéd szemek gondoskodó és vigyázó. A gazdám ki megmentett. Nincs, olyan este mikor ne álmodnám ez az álmot. De a valahogy midig tovább álmodom, hogy újra lerak a földre egy dobozba majd könnyes szemekkel ott hagy.

-          Ne meny el!- nyöszörgöm. És átfogok egy erős kart. De ez valamiért nem stimmel? A gazdim nem egy férfi volt! Nyitom ki a szemeim és szembe találom magam egy démoni sem párral. Kissé hátra hőkölök a meglepődöttségtől, aminek következményében leesek az ágyról. És beverem a fejem.

-          Jól vagy? – kérdi Lucian kissé cinikusan és vissza fogott kacsa kacagásában.

-          Nem szép kinevetni valakit! –szólók sértődötten.

-          Bocs csak azt hittem a macskák mindig a talpukra esnek.

-          Ha ha ha, de vicces teszik leni!- porolom meg magam és felállok.

-          Ami most a legfontosabb kérés. Mi a reggeli?

 


Masi2012. 05. 01. 09:46:23#20751
Karakter: Gato Vendel
Megjegyzés: a makacs démonnak


-       Hogy? –húzza fel a szemöldökét és fintorog.

     -      Végre… – megszólalt beszél életre kelt! Újra elmondom a szöveget. Hátha nem éri a drága.

-          Megismétlem, vissza kell térned Luciferhez, az angyalok már nem tűrnek több áldozatot tőled! – mondom egy kicsit végig mérve rajta majd a hullán. De nem nagyon látok érdeklődést.

-          Nem megyek sehová! –ez szép megint ki kaptam egy makacs démont én nem megyek, haza anyuci én még maradok játszani a barátaimmal! Nekem kábé ez jött le.  Látom, hogy, elindul, én pedig játékosan lépkedek a vizes utcán. Mivel utálom a vizet és most merő pocsolya az út. Néha morran egyet, hogy nem tetszését fejezze ki. De ez van, az ő kedvért sem fogok a pocsolyába ugrani!

Hirtelen megtorpan. Én érdeklődve nézem, hogy mi lehet, a fen forgás. Aztán jött a kérdés.

-          Most meddig akarsz követni? – néz, rám durcásan én pedig játékosan felelek.

-          Ameddig nem jössz vissza Luciferhez! – mondom kicsit nyugodtabb hangon, hogy lássa, komolyan gondolom.

-          Arra várhatsz!- hangzik az újabb ellent mondó szöveg.  Még szerencse hogy egy évet kaptam rá, hogy visszavigyem. Mert úgy hiszem, lesznek még gondok ezzel a makacs démonnal. Szép lassan csak latok mellette azt hiszem, hazafelé megy. Unalom máris haza megyünk? De rendben ő tudja! Lassan nyílik a kapu és én minduntalan követem. Hirtelen eszembe jut, hogy mióta feljöttem még nem szívtam egy szálal sem. Az egyik zsebemből előveszek, egy szálat a számba teszem kutatok egy gyújtó után és bele szívok. Tiszta élvezet!  Az emberek egyik leg jobb és legrosszabb találmánya! Bár nekem úgyse árt! De le kéne szokni kicsit drága! A nagy elmélkedésből egy zsúros szempár ébreszt fel, ami egy igen makacs démontól jön.

-          Talán zavar? – veszem ki a számból a cigit és mutogatom.

-          Nem, de jobb, ha nem az én lakásomba csinálod! Tudod a szőnyeg meg a bútorok. És hát nem is beszél az allergiámról! – itt hamiság szagot érzek.

-          Te hazug! – fújok rá egyet.

-          Én? Hol már dehogy!  - tagadja mit egy szent! Pedig én érzem!

-          Pedig én úgy éreztem! – dörzsölöm meg az orrom.

-          Na és hol fogok aludni? – látom erre a kérdésre nem számított? Amíg ő gondolkodik, megpillantok egy kerek fotelt. És bele gömbölyödöm.

-          Hu, hu, ez nagyon kényelmes! –tör ki belőlem a szó és egyúttal a hangos dorombolás is. Látom kicsit most meg van szeppenve szegény.

Gyere ide simizzél meg simi simi! – nézek, rá nagy szemekkel hátha érti a gondolataimat. Most olyan bohókás hangulatomba vagyok talán az ujj hely vagy az a macska menta, amit nem rég szívtam?

 


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).