- Bajt csináltam? – érdeklõdök, mintegy félvállról, de azért nem igazán vágyom büntetésre. A kabinjába vezet, ahol persze ott van Mark, akit kiküld, és megdicsér. Bah…
Aztán meg elkezd mosakodni, mintha direkt akarná húzni az agyamat, és még csodálkozik, hogy rajta felejtem a tekintetem.

- Zárd be a szád, belerepül a sirály – morogja elém lépve, majd megragadja a csuklómat, és az ágyra penderít.

- Kapitány... mit...  – kezdeném.

- Vetkõzz.

- Mi...? – hökkenek meg.

- Vetkõzz. Ellátom a sebet hálaképp – vakkantja az orra alatt. Eget rengetõ lelkesedés… Elmosolyodom, és lekapva magamról véres ingemet, a földre ejtem. Végül is, már ez is haladás… az ágyában vagyok.

- Van még olyan rész, amirõl tudni kell? – kérdezi.

- Nem hiszem, hogy lesz elõttünk akadály, hacsak nem igazak a pletykák – sóhajtom, a sebemet szemlélve. Nem is olyan vészes, legalábbis látszólag. De fááááj….

- Pletyka? – vonja fel a szemöldökét. -  A kalóznak a kérdése is hazugság, de azért mond, mit hallottál.

- Az Arany-félsziget állítólag sziréntanya lett – felelem, kissé gondterhelten, mikor eszembe jut tapasztalatom a fajtájukkal. Halkan szisszenek, mikor megtörli a sebemet, de más jelét nem adom a fájdalomnak.

- Az tényleg csak pletyka. Mindenki tudja, hogy a szirének az Iscalonál élnek, nem fognak áttelepülni, és gyanítom, már hallottam volna róla.
Én is tudom, hogy ott élnek, apám merõ kalandvágyból elvitt minket oda egyszer, hát nem volt a kedvenc családi kalandom.

- Ugyan kitõl? – kérdezem epésen. Tényleg nem sokan élik túl az összeröffenést velük.

- Teszek óvintézkedéseket. De az...

- Még két nap, mire odaérünk, addig van idõd kisütni valamit – mosolygok rá, amit legnagyobb elégedettségemre, viszonoz, miközben beköti a sebet.
Végül elenged, és felmászunk a fedélzetre, ahol a legénység szinte minden tagját a hajó oldalánál találunk. Emberek, ebbõl borulás lesz, hehe!
Butler kérdõen pillant rám, mire csak vállat vonok, utólag döbbenve rá, ez mennyire nem volt jó ötlet, mikor fájdalom nyilall a sebembe.
Mikor közelebb lépünk, a vízben egy sellõt pillantunk meg. Wow… a fajtájából se láttam még sokat, élve alig-alig.

- A Forrás õrét keresem – szólal meg dallamos hangon.

- Megtaláltad – feleli Butler, mire kap egy kagylót a kezébe, benne kis fiolákkal.

- Egyrészt az út, amerre tartasz, veszélyes - mondja. - A szirének ellen csak az a hatásos, amit adtam. A legényeid fülébe kell cseppentened, de saját magadat nem óvhatod, csak kötelekkel - nevet fel. - A másik, hogy hamarosan eljön az idõ, amikor el kell jönnöd a forráshoz, királyunk találkozni akar veled - jelenti be, majd lebukik a víz alá.
Butler nézi egy darabig a kagylót, én meg a sellõ hûlt helyét.

- Sokat ittam – jelentem ki egyszerûen. Nem most látok elõször, de na… nem szoktam hozzá.

- Az lehet – hagyja rám, majd máris Markhoz fordul. Pff… nekem is ilyen szemeket kéne meresztenem, és észrevenne?

- Az... azt megtarthatom? – kérdezi a srác elpirulva. Kizáááárt… én ilyen nem tudnék lenni, soha senki se csalt még ki belõlem ilyen reakciókat.
Pedig Butlert látszólag begerjeszti a dolog, mert elkapja a fiú csuklóját, és Noelre hagyva mindent, elvágtat vele a kabinjába.
Nem kell nagy ész, hogy kitaláljuk mit csinálnak, de ha valaki van is olyan agyi fagyi, hogy ne jöjjön rá, a hamarosan felcsengõ hangok egyértelmûvé teszik.
- Noel, dolgunk van! – kapja el Nick a kormánynál feszengõ srác kezét, és miután Simonra bízták az irányítást, õk is eltûnnek. Hát nem piros pacsizni, az biztos.
Én még bírom egy darabig, de mikor Mark hangja mellé már Butleré is felhallatszik, nehezen tagadhatnám, hogy nem maradok közönyös, így szépen eloldalgok a térképes kabin felé. Hát én se vagyok kõbõl. Más se… jó páran elvannak még.
Huh, de hiányzik Will!

***

Végül vacsorára már lenyugszanak az ösztön hajszolta kedélyek, még Butlerék is elõkerülnek.

- Legközelebb mérsékeld a hangod, Mark, ha nem akarod, hogy mindenki a te nyögéseidre verje ki a farkát - röhög fel Noel, mire Butler végigfuttatja rajtunk a pillantását, mindent értve.

Végül segítek meggyõzni õt, hogy a térképõrzés is milyen fontos… na persze, mintha nem tudnám lezárni a tintát, és elrakni azt a komoly kettõ kész térképet. De végül is, ha Butler nem akarja, hogy baja essen, hát ez van.
- Köszönöm – szólal meg Butler, mikor már felfelé tartunk.
- Semmiség – fordulok felé mosolyogva. Tényleg nem állt sokból, és még jó pontot is szereztem.
- Mi a helyzet? – kérdezi Noeléket, mikor végre elérünk hozzájuk, az egyre inkább hánykolódó hajón. Ebbõl szép kis vihar lesz, az egyszer tuti!
- Próbáljuk lehúzni a vitorlákat, de nehéz ebben a viharban - ordítja Noel, és látszólag tényleg eléggé megszenvednek az elszabadult nagymadárként csapkodó vászonnal.
- Akkor ideküldöm Simont is, én leszek a kormányos – kiabál vissza Butler, bár nem is tudom, meghallották e egyáltalán a dörgéstõl.
- Nincs navigátorod! – Meghallották.
- Uria lesz a navigátor – érkezik a határozott felelet, némi meglepetést váltva ki. Most mi van, végül is az lennék, vagy mi… - Késõbb megbeszéljük – hagyja ott õket Butler, és nyomába velem, felmászik a kormányhoz, és elküldi az ott álldogálót.
- Miért bízol bennem? – vetem fel a kérdést végül, ami valószínûleg az embereiben is felmerült, de közben jól megvetve a lábam, elhelyezkedek elõtte.
- Mert ismered a terepet, különben nem vállaltad volna, és mert tudod, hogy ha bajunk lesz, akkor könyörögni fogsz, hogy öljelek meg – feleli nemes egyszerûséggel, majd ledobja magáról az ingjét. Reflexszerûen mérem végig, és mi tagadás, tetszik amit látok, márpedig én finnyás vagyok… De ahhoz nem kell túl nagy fantázia, hogy õt elképzeljem magamon az ágyban.
Merengésembõl egy eget rengetõ dördülés szakít ki, és mivel kis híján lebucskázom a tatra, inkább elõre fordulok, és a munkámra kezdek koncentrálni. Nekem se lenne kellemes vízbe veszni…  

***

- Végre vége – sóhajt fel Butler, a vihar elvonultjával. Egyetértõ hümmögéssel dõlök le az egyik ládára, és szuszogva figyelem a tisztuló eget.
- Hosszú éjszaka volt – vigyorgok rá, mikor már összeszedtem kissé magamat.
- Igen – tudja le egyszerûen, majd a megjelenõ kormányoshoz fordul, mikor az átveszi tõle a hajót.
- Történt valami?
- Nick válla kificamodott, de már minden rendben, Noel rendbe hozta és felkötözte neki – feleli az, ha jól emlékszem Simon.
- Az irány az eddigi – hagyja rá végleg a kormányzást mára, majd finoman megcsapkodja a hasamat.  - Gyere, te jómadár. Pihenj meg te is – mosolyog rám, majd elindul lefele. Meglepetten könyökölök fel, és nézek utána, de nyelnem kell, mikor megpillantom meztelen felsõtestét.
Azért csak sikerül talpra küzdenem magam, és gyorsan beérem, belefeledkezve kicsit a csodálásába. Na meg az se hagyott éppen hidegen, ahogy hozzámért… Basszus, mi van már velem? Általában könnyedén lemondok valakirõl, hiába indít be.
Mikor azonban elérjük Noeléket, Mark azonnal hozzálép, és megöleli. Fáradtan fújom ki a bennrekedt levegõt, és terelem másfelé a gondolataim. Például Willre, és a Chelidonra… Remélem mindenki jól van, és ez a vihar el se érte õket.
Nem igazán figyelek rá, mi zajlik körülöttem, így meglepetten fogadom a sok körénk gyûlt embert, mikor nevemre kapom fel a fejem.
- Jake Uriáról akarok szólni pár szót – kiáltja Butler, egy ládáról, mire csend támad, és ráfigyelnek, de érzem magamon gyanakvó, és kíváncsi tekintetüket azért.
- Talán van, akinek ez rosszul esik, de õ a legénységem tagja. Ha valaki bántani meri, azt ugyanúgy büntetem, mintha akármelyikkõtöket bántana, és ez a madarára is vonatkozik – dörren Butler hangja. - Nem érdekel semmi, az Avilda kapitánya még mindig Nathaniel Butler, és csak neki tiszte büntetni a legényeit! Érthetõ voltam?! – Kórusban érkezik az igen, így elégedetten ugrik le a ládáról, és fordul öccséhez. - Noel, megyünk? – kérdezi ásítva.
- Rendben leszel? – fordul a srác Nickhez, aki csak vigyorogva biccent.
- Majd Mark felügyel rám .
- Van egy ágy a térképes kabinban, ott feküdj le. Ha felkeltél, keress valamelyikünket, ha baj van, szintén – teszi közben Butler a vállamra a kezét, majd elindul Noel után.

Nagyot ásítva nézek utánuk, majd lehúzom a fejemrõl az éjszaka során bõrig ázott kendõmet, és megdörzsölöm mindkét szemem. Asszem tényleg rám fér egy kis alvás, és ha ezt a legénység többi tagjától tehetem meg, az egyelõre jóval biztonságosabb.
Vetek a tébláboló emberekre egy féloldalas pillantást, és úgy tûnik, tartják magukat Butler parancsához, és nem fognak belém kötni. Ez nem olyan rossz, tekintve, hogy ha balhét csinálok, oda a kezdetleges bizalom.
Nyújtózkodok egy nagyot, majd megcélzom a kabint, és mikor beértem, levetem magamról vizes felsõmet és nadrágomat, majd egy szál alsóban bedõlök az ágyba. Majdnem két napja nem aludtam rendesen, hulla vagyok. Mégis, csak felületes, éber alvást engedélyezek magamnak.

Heves kopogásra riadok, kis híján lezúgva az ágyról, és mikor tõrömet markolva magamhoz térek, az ajtóban Butlert pillantom meg. Leeresztem a fegyverem, és az arcomat dörgölve ereszkedek vissza törökülésbe, nem zavartatva magam, hiányos öltözetem miatt.
- Zátonyok elõttünk! – morogja, és mikor nem tûnök különösebben pánik hangulatba kerültnek, számon kérõen vonja fel a szemöldökét.
- Azoknak ott kell lennie – vonom meg a vállam, direkt úgy intézve minden mozdulatomat, hogy játszadozhassak egy kicsit vele. Látszólag nem hagyja hidegen meztelen felsõtestem, se borzas frizurám, ami még mindig az alvástól kissé ködös tekintetemet keretezi. Tudom ám, hogy jól áll nekem ez az alvó figura, Will rendszeresen beindult tõle. Butler jobban fegyelmezi magát, de látom rajta, hogy azért nem csak a két szép szememért igyekszik csak azokat bámulni.
- Marhára nincsenek jó helyen, fél napja rostokolunk itt, várva, hogy felébredj, és magyarázatot adj! Már dél is elmúlt! – reklamál felháborodottan.
- Fél napja? – füttyentek halkan, majd hálásan rámosolygok. – Nem mondom, hogy nem jött jól az alvás. Ami pedig a zátonyokat illeti, azt jelentik, jó felé jöttünk. – Kiugrom az ágyból, és hátat fordítva neki, magamra húzok egy száraz gatyát a cuccaim közül, és egy inget, de a begombolással már nem vacakolok. Kislisszolok mellette az ajtón, majd a folyosón megtorpanok. – Átvezetem rajta a hajót, nem olyan vészes, mint amilyennek tûnik.
- Ha csak egy karcolás is lesz az Avildán, lefested az egészet! – morogja, felém fordulva, majd beelõzve engem, felsiet a kormányhoz. – Emberek, horgonyt fel! Vitorlát félárbocra! Tovább megyünk! Uria, irányíts! – ragadja meg a kormányt, maga mellé intve.
Rutinosan végigvezetem a zátonyok között, anélkül, hogy a legkisebb gond is adódna. Elég sokszor jártam már ilyen helyeken, és habár én kormányosként irányítottam, Butler is van olyan jó, hogy az utasításaimat követve megcsinálja.
- Ez szép volt! – jegyzi meg Noel mindkettõnknek, mikor már a nyíltvízen hajózunk.
- Fejbõl tudom minden eddig rajzolt térképemet, a régi helyekkel sosincs gondom – vonom meg a vállam, amibe kissé bele nyilall erre a fájdalom. Elfintorodom, teljesen elfelejtett sebem figyelemfelkeltésén. Szerencsére nem vérzik megint, vagy valami, csak még mindig feszül a varr rajta. Nico meg volt olyan hülye tegnap, hogy pont ezen a vállamon toporogjon… Apropó, hol van Nico?
Füttyentek egy éleset, mire az árbockosár felõl, sebes árnyék csap felém.
- Baj van a részeg tengerésszel, minden áldott reggel! – rikácsolja vidáman, utalva hosszas ágyban maradásomra. Cserébe megpöckölöm a buksiját, amint a vállamra telepszik, és incselkedve lóbálom meg a csõre elõtt a zsebembõl elõhúzott kekszet.
- Szép madár – szólal meg Noel, aki Butler másik oldalán támasztja a korlátot. – És hûséges. Jó páran próbálták magukhoz édesgetni délelõtt, de vagy szó szerint szart rájuk, vagy csak énekelt – nevet fel, majd átsétál mellém.
- Még tojásként találtam, naná, hogy ragaszkodó – mosolygok rá a kis piroskára, majd alkaromra ültetve, Noel felé nyújtom. – Ha viszont valakit én mutatok be neki, többnyire elviseli, amíg én is. Vagyis… majdnem minden esetben – vigyorodom el. – Willel együtt voltunk egy darabig, de Nico csak féltékeny volt rá, nem igazán tûrte meg!
- Miért mondod, hogy voltatok? – kérdez vissza Noel, felkapva a fejét. – Eléggé úgy tûnt, hogy még mindig vagytok.
- Vagyunk is, meg nem is – biccentem oldalra a fejem, próbálva kiküszöbölni rossz szemem vakfoltját. Lent hagytam a szemkötõm, fene. – Ez nem… szerelem – húzom el a számat, teljes õszinteséggel mondva mindent. – Ez csak tisztelet, és barátság, kölcsönös kielégítéssel!
Mielõtt Noel, vagy Butler reagálhatna, a szemem sarkából, érdekes dolgot veszek észre. Megpördülök, és halkan felszisszenek, mikor a távolban egy minden kalóz számára ismerõs vitorlát pillantok meg.
- A haditengerészet! – morran fel Butler, követve a pillantásom. – Emberek, elõ az ágyúkkal, társaságunk akadt! – kiált az embereire, mire hirtelen pattanok elé, megtorpantva mindenkit pimaszságommal.
- Várj, kapitány, itt minden nekik kedvez egy harchoz! – hadarom sietve, mielõtt kapok a tiszteletlenségem miatt. – Viszont lazán le lehet rázni õket, vagy a zátonyok közé csalni, és így nem sérül az Avilda, vagy a legénység!
- A szél nem nekünk kedvez ehhez! – morogja vissza, de legalább a fejemet nem szedi le.
- Ha hagyod, hogy én kormányozzak, megoldom – jelentem ki nagy merészen, de képességeimnek teljes tudatában, õszintén. Meghökkenve, feltámadó gyanakvással pillant rám, emberei nem is mernek szólni semmit, feszülten várják a végeredményt.
- Rendben, kapsz egy esélyt – jelenti ki végül. – De ha átversz, és a karjukba vezetsz, azt nem éled túl!
Bólintok, majd átveszem a ráhagyott kormányt, és kissé elõtérbe engedem kapitányi személyiségem. Butler engedélyével, a számomra szükséges dolgok érdekében, irányíthatom az embereit is, így parancsokat kiabálva nekik, minden erõmet latba vetve vezetem a hajót az örvényekkel tarkított részbe.
Halkan felnyögök, mikor kis híján kiszakítja a kezembõl a kormányt az áramlat, de nekifeszülve megtartom, és némi lassításra utasítom a legénységet. Várok, amíg a Haditengerészet Santa Veronica nevû hajója közelebb ér, látom is, hogy Butler nyugtalanul készül közbeavatkozni, de ekkor elengedem a kormányt, és még tekerek is egyet rajta.
Az Avilda megremeg, és engedve az egyik örvénynek, meglódul, el a Veronicától, de még mielõtt zátonyt érhetne, megragadom a kormányt, és teljes súlyommal próbálom megtartani, csakhogy sajgó vállam kezdi megadni magát, és ha Butler nem lépne mellém szorosan, és segítene irányban tartani, amíg felhúzzák a vitorlát, valószínûleg elrántana.
Végül kisuhanunk a zátonyok és örvények közül, ám a Sanat Veronicának nincs ekkora szerencséje, az örvény az egyik zátonynak csapja.
Fáradtan engedem el a kormányt, és terülök ki az egyik ládán, levegõ után kapkodva. Minden tagom sajog a megerõltetéstõl, az Avilda nagyobb kicsit, mint a Chelidon, nehezebb megtartani vitorlaváltásnál.
- Mint egy valódi kapitány! – füttyent mellettem Nick, mire kinyitom elnehezült szememet, és felnézek fölém tornyosuló alakjára.
- Végül is, tíz éves korom óta egy kapitány nevelt – mormolom, és megpróbálom ülõhelyzetbe tornázni magam. Nem túl egyszerûen, de sikerül.
- Uria, vérzel! – bök a vállamra Noel, aki a legénység irányításából tér vissza. Fintorogva emelem ép kezemet a vállamhoz, és húzom el átázott felsõmet a sebtõl. Fene, pedig már varasodott! Letépem az ingem egyik ujját, és átkötöm vele a sérülést.
- Remélem nem okoztam csalódást – pillantok Butlerre, aki még egy szót se szólt a sikeres akció óta, de félszemmel még mindig figyel.

Fél füllel hallgatom a társalgásukat, de csak akkor figyelek fel igazán, mikor meghallom, hogy együtt alszik az öccsével. Csak nem…?
- Együtt aludtok? – kérdezem, melléjük lépve, mire Noel elém ugrik.
- Gondod van vele? – sziszegi ellenségesen, és mivel nagyjából ugyan olyan magas mint én, egyenesen a szemembe mered. Hupsz… Pedig most semmi rosszat nem akartam.
- Hé, nyugi fiúk! Biztos vagyok benne, hogy van annyi esze, hogy nem provokál minket – lép mellénk az idõsebb Butler, én pedig helyeslõen biccentek, nem palástolva meglepettségemet a dolgot illetõen. Megvédett? - Igen, együtt alszunk alkalomadtán, hiszen õ az öcsém – feleli végül, majd tovább lép. Végül is, nekem nyolc.
- Kapitány, menjünk el a piacra – veti fel Nick. - Vegyünk a fiúknak disznóhúst meg gyümölcsöt.
- Én is menjek? – kérdezem, miután Butler egyetértését fejezte ki Nickel.
- Ha visszamész az Avildára, az isten sem ment meg egy veréstõl – figyelmeztet, ezt pedig úgy veszem, hogy mehetek.

Alátámasztja ezt az is, hogy hamarosan Noel meg Nick tûnik fel, és elõbbi kapásból engem int magához, míg utóbbi eltûnik a kabinoknál, és Markkal tér vissza.
Leugrom melléjük a mólóra, és kérdõn pillantok Noelre.
- Meglátogatjuk a Chelidont, és Nat téged is ott akar látni! – veti oda, és már indul is. Magamban eleresztek egy heves káromkodás sorozatot, de azért követem, Nicot a vállamra ültetve.
Mikor odaérünk, még senki sincs a hajómnál, csak a legénységem, õk viszont nem is igen mutatkoznak, ahogy azt tanulták.
Nicot fellendítem a levegõbe, mikor megjelenik a Tanács díszes társasága, és Butler kapásból egy ládára áll, nem messze tõlem.
- Nos, kapitányok. Õ itt Fenrir nevelt fia, aki megkeresett engem, hogy elvezessen egy olyan kincshez, amit egyikünk sem ismer, hogy hol lehet – kezd bele, felhívva rám a figyelmet. Klafa, ezzel ugrott az esélyem a következõ akciókra, amennyiben innen néznék ki áldozatot.
Amíg a népesség engem vizsgál, én Willt keresem a tekintetemmel. Halkan szisszenek, mikor meglátom csupa vér, görnyedten álló barátomat. Anyádat Butler! Mennyibe, hogy ezt te tetted? Azonban most még nem ugorhatok oda Willhez, túl nagy a ránk irányuló figyelem. - A kérdésem annyi lenne, inkább hozzád, te, aki be sem mutatkoztál nekem – fordul felém Butler. - Miért az Avildán akarsz eljutni Monrockba, ha a Chelidon elsõ tisztje még kefélgeti is a segged? – kérdezi idegesen, mire felmorran a tömeg. Eh… a sok apácalelkû, mi? - Hol a kapitányotok? – ugrik elém, kardját a torkomnak szegezve.
- Ha azt hiszed, hogy átverhetsz engem öcsém, akkor kelj fel újra – sziszegi, és lejjebb eresztve a pengét, a vállamba szúrja. Csak egy halk szisszenést engedélyezek magamnak, pedig azért nem kellemes érzés.
Mikor végre kihúzza a kardot, össze kell szorítanom a számat, hogy ne nyögjek fel. Kis szajhájához lép, és még õt is meggyanúsítja. Hehe, ez már azért poén, mintha lenne köztünk ilyen nyámnyila valaki!
- Ne... nem árulnálak el, kapitány – motyogja a srác, belékapaszkodva.
- Nem is lennél rá képes, mi? – mosolyog rá Butler, majd egy gyors csók után eltolja. Pff… ha én is leszopom, nekem is ilyen könnyen hisz majd? - Te viszont... – lép Will mellé, majd nekem taszítja kissé ingatag lábakon álló barátomat, én pedig gondolkodás nélkül tartom meg, nehogy eltanyáljon. - Hülyének nézel minket hónapok óta, és próbálsz hülyíteni mindenkit, mikor azt hiszed, nem jövök rá egyszer, hogy a kapitányotok vagy Fenrir hullája maga, vagy a nevelt fia – folytatja hûvös sziszegéssel, majd int az öccsének, és Nicknek, akik mellénk lépve, a fejünkhöz nyomják fegyvereiket.
Oké, ez már gáz… Jobb lesz, ha lassan beindítjuk a G tervet… vagy mit…
- Ki vele, melyik hazudik? – kérdezi, egyre idegesebben, de egyelõre egyikünknek sincs mondanivalója. Tudom, hogy az embereim már készülõdnek. - Köhögjétek ki az igazat, vagy valaki meghal és a hajótok a Tanács kezére kerül, a kalózaitok ezeknek a sértett és minden bizonnyal vérszomjas kapitányok karmai közé – tárja szét a karját, hangos egyetértésre sarkallva talpnyalóit, majd közelebb lép.
- Engem nem tudtok átverni – sziszegi, hogy csak mi halljuk. - Én vagyok a Forrás õre, el sem hisztitek mennyien akarnak nálam szolgálni, hogy kiszedjék a helyet, de ti még hazudni sem tudok rendesen – morogja. - Magyarázatot, gyerünk! Miért nem a nevelõ apja hajóján akar eljutni a nevelt fia apja kincséhez?! És hol a Chelidon kapitánya?! Lépjen elõ, vagy elsüllyesztem a hajóját és megöletem a kalózait – bök Will felé a kardjával.

- Hé, hé, emberek, csak nyugi! – emelem fel mindkét kezem megadóan, teljes nyugalommal. Persze valójában hevesen kalapál a szívem, és marha ideges vagyok, de kívülre már megtanultam nem mutatni az ilyesmit. – Elõször is, a nevem Jake Uria, bár sokan hívnak Fenrirnek is, apám után – hangsúlyozom ki az apám szót, elhagyva a nevelõt. – Másodszor, azért nem a Chelidonnal akarok eljutni Monrockra, mert a kapitányával, aki nem ÉN vagyok, nincs túl jó kapcsolatom…
- Tehát azt mondod, tudod ki az? – sziszegi Butler hûvösen. Elhúzott szájjal biccentek, Cherk pedig véve az adást, halkan felnyög mellettem.
- Jake… - kezdene ellenkezni, mintha csak azt akarná megakadályozni, hogy eláruljam. Ám mint mindig, legénységem most is tökéletesen idõzít. A fedélzeten mocorgás támad, majd a hajó korlátjára felugrik egy alak, magára vonva mindenki figyelmét.
- Én vagyok a Chelidon kapitánya, és be kell valljam, elég udvariatlannak tartom, hogy lábadozásom közben, így rám tör a tanács, és fenyegeti az embereimet! – csendül fel a határozott, és tiszteletet parancsoló, de egyértelmûen nõi hang.
A kalózok döbbenten hördülnek fel, én meg magamban elégedetten elvigyorodom, ám kívülre csak unott közönyt mutatok. Nos, jól számoltam, a kapitányok, és még Butler is zavartnak tûnik, bár õ jóval gyorsabban szedi össze magát.
- A nevem Catherine Shark, és miután Uria elutasította a kapitányi rangot, én kaptam azt meg, mint második jelölt – ugrik le mellén a mólóra, és kissé elfintorodik, mikor felkötött kezét rosszul mozdítja. Említettem már, hogy imádom ezt a csajt? Valójában õ a navigátor a hajón, és Tom menyasszonya, na meg az egyik leghûségesebb emberem.
Felkészültünk az ilyen helyzetekre, bár ez most kissé hirtelen jött, Will tegnapi meggondolatlan megjelenése miatt, de kellõképpen gyorsan tudunk már reagálni, ezt mutatja Cat megjelenése, és szó, vagy egymásra pillantás nélküli kommunikációnk.
- Egy nõi kapitány? – morogja Butler, elhúzva végre a kardját Willtõl. Látszik az arcán a megvetés, és a rosszallás, de valójában ez ellen nincs törvényes tiltás, mindenki csak babonából kerüli a nõk hajóra vivését. Apám más volt, neki nem egy nõi matróza akadt, bár Cat konkrétan miattam jött a hajóra, még mikor tizenévesek voltunk. Késõbb szeretett bele Tomba, és az óta csak még jobb a barátságunk. Ráadásul okos, bátor és ravasz, tökéletes az álkapitányi posztra.
- Elnézését kérem a Tanácsnak, és önét is Butler kapitány, de mint látják, nem rég megsérültem, és még kissé gyenge vagyok – bök felkötött karjára, ami valóban megsérült nem rég, és ez most pont jól jön, ha ellenõrizni akarják, akkor is. – Ráadásul tudom, milyen véleményen van a legtöbb férfi a nõi matrózokról, nem nehéz elképzelni, milyen megvetéssel fogadnának egy kapitányt a másik nembõl – folytatja komolyan, ép kezével hátravetve hullámos, barna haját. Ugyan úgy van öltözve, mint bármelyikünk, se smink, se cicoma, mégis bármelyik nõk után vágyódó pasi megkívánná. – Nem állt szándékomban megsérteni a Tanácsot, de nem akartam, hogy hajómat és legénységemet lenézzék miattam. Elég nagy hiba lenne, mert mind kitûnõ kalózok!
- Ch… nem semmi – morogja Butler, de úgy tûnik kissé már nyugodtabb. – Ez viszonylag elfogadható magyarázat a kapitány távolmaradására. Viszont még mindig hiányos, Uria helyzetét illetõen! – fordul felém, továbbra is gyanakvóan.
- Pedig egyszerû – vonom meg a vállam, de õk máshogy gondolják, Noel sürgetõen nyomja még inkább a fejemhez a pisztolyát. – Jól van, jól van! Röviden, nem akartam kapitány lenni, túl sok macerával jár, így lemondtam. Shark volt a másik, akit apám jelölt, a legénység meg elfogadta. Mi viszont nem jövünk ki túl jól, így elhagytam a hajót, hogy a saját utamat járjam, és nem bontsam a békét a Chelidonon. Itt a vége, fuss el véle. Nem kell mindenhol összeesküvéseket látni.
Csend támad, valószínûleg mindenki próbálja a helyére illeszteni a dolgokat, és ha minden igaz, nem találnak benne hibát.
- Butler kapitány, véleményem szerint, tisztáztam elsõ tisztem helyzetét, így ha lehet, elvinném a dokinkhoz, hagy lássa el a sebeit – szólal meg Cat, megtörve a némaságot. Igaza van, Will egyre ramatyabbul van, habár még tartja magát. Csak néha szédül meg a vérveszteségtõl, és szaporán kapkodja a levegõt.
- Vigye, Shark… kapitány – préseli ki magából Butler. Szorosabban lépek barátom mellé, és ép kezét átvetem a nyakamon, mit sem törõdve saját fájdalmammal, mely a vállamból indulva sugárzik a testemben.
- Segítek neki, ha nem gond, végül is, õ kefélgeti a seggem – pillantok Butlerre. Némán biccent, de tudom jól, én még nem kerültem ki a slamasztikából egészen, még gyanakszik.

Hagyom Willnek, hogy rám támaszkodjon, és Cat-et követve, felmegyünk a fedélzetre. Egy pillantással intek nemet embereimnek, akik ugranának, hogy átvegyék tõlem. Én azonban még beszélni akarok Catékkel, és Will kabinja tökéletes lesz.
- Basszus Jake, ez nagyon húzós volt! – sóhajt fel Cat, elvágódva az egyik székben, míg én az ágyra fektetem Willt, ráhagyva õt a besietõ Tomra.
- Jól idõzítettél – mosolygok rá a csajra.
- Ez is igaz, de most, hogy ezt megoldottuk, húzzunk innen!
- Egyet értek! – nyögi Will is, Tom pedig bólint. Kár, hogy én nem egészen így gondolom.
- Ti mehettek is, miután feltöltöttétek a tartalékainkat. Én viszont elérem, hogy Butlerrel mehessek! – közlöm velük oda se figyelve, mert közben Willnek keresek némi rumot.
- Megõrültél? – hördül fel barátom, és Tomnak úgy kell visszanyomni, mert hozzám akar ugrani, valószínûleg a megrázásom tervével.
- Talán… - vigyorodom el. – Viszont ha már ennyit bevállaltunk, nem mondok le a beépülésrõl. Hála neki, máshová már aligha tudnék, szépen bemutatta az arcomat az összes ittlévõ kapitánynak. Ha pedig ez az utolsó efféle akcióm, akkor be is fejezem!
- Láttad mire képes! Elég egy rossz szó, és elmetszi a torkodat! – próbálkozik Will, egyre erõtlenebbül, ahogy a belé diktált rum, és a fájdalom kezd hatni.
- Ne félts már ennyire, pajtás! Rólam beszélünk! – hajolok fölé, szelíd mosollyal, majd csókot hintek a homlokára, és magára hagyom, mikor lecsukódnak a szemei.
- Minden rendben lesz vele? – kérdezem Tomot, az ajtó elõtt.
- Persze, tiszta vágás volt, nem fertõzõdik el, és amúgy is erõs. Inkább a tombolástól félek, amit le fog vágni, mikor rájön ébredéskor, hogy megint hagytunk elmenni – hunyorog rám szórakozottan, de azért aggódva.
- Majd lecsapjuk, sérültek nem pattognak! – karolja át võlegényét Cat. – Te viszont vigyázz magadra kapitány, nem szívesen venném át végleg a helyed! És hagy lássuk el a sebed – bök véres vállam felé.
- Megleszek, ne húzzuk tovább az idõt – ingatom meg a fejem, majd lassan elindulok a fedélzet felé. – Amúgy Willnek már mondtam, de ki tudja mikor ébred fel, elmondom nektek is. Hagytam egy normális térképet a Monrock sziget melletti kis szigethez, ami egy kissé rövidebb úton vezet el titeket oda, mint amin én vezetem Butleréket. Kicsit veszélyesebb, de Chelidonnal menni fog. Ott várjatok, ha elértük Monrockot, küldöm Nicot.
Bólintanak, de már nem beszélünk többet, míg ki nem érünk a fedélzetre, majd le a mólóra. A legtöbb kapitány már szétszéledt, a maradék biztos arra kíváncsi, velem mi lesz, na meg a Monrock térképpel.
- Butler kapitány, hagy legyek õszinte – kezdek bele szórakozottan, miközben igyekszem beötözni sérült vállamat. Felhúzza a szemöldökét, jelezvén, hogy figyel. – Na szóval, részben megértem a gyanakvását, viszont nem szívesen utaznék olyan hajón, ahol bárki elmetszheti a torkomat, mert a kapitány nem bírja a búrám.
- Azt mondod, nem akarsz már a legénységem tagja lenni? – morran fel hûvösen. Fogaimmal meghúzom a kötés egyik végét, majd visszarendezem a felsõmet, megigazítva a fáslit is a tetoválásomon.
- El akarok jutni Monrockra, és hajlandó vagyok osztozni – felelem, a szemébe nézve –, de nekem végül is mindegy, melyik kapitányt vezetem oda.
Rögtön elkezdenek mocorogni a még itt leledzõk, Butler pedig ingerülten húzza fel az orrát. Választás elé állítottam, ami valószínûleg nem tetszik neki, de úgyis tudom a választ.
- Rendben, megígérem, hogy megtiltom az embereimnek, hogy megöljenek! – morogja végül. – Viszont az én parancsaimnak kérdezés nélkül engedelmeskedsz, és vagy én, vagy valaki mindig rajtad tartja a szemét. Nem bízok benned!
- Nuku magánélet, mi? – vigyorodom el, majd füttyel hívom magamhoz Nicot, aki már jó ideje türelmetlenül kõröz felettünk. – Áll az alku, elvezetem az Avildát Monrockra!
 

Will rosszallóan rázza meg a fejét, szõke tincseibõl még több vizet rázva a környezetére. Tulajdonképpen tök mindegy, hisz harmadik órája zuhog az esõ, már mindenkibõl csavarni lehetne. Viszont hideg nincs, így akár még jól is esik. A hajó se hánykolódik olyan veszettül, csak egyszer-egyszer csapnak fel a fedélzetre a hullámok.
- Feszítsd a vitorlát, szélirányba fordulunk! – kiáltom, felmászva a kormányhoz, és miközben embereim ugranak a parancsra, lendületbõl tekerem el, hogy irányt váltsak.
- Ezt elõbb is megtehetted volna, már rég kint lennénk a zuhéból! – morogja mellettem Will, úgy öt perc múlva, mikor már kevésbé háborgó vizet szelünk. Megint csak elvigyorodom, majd a kormánykerékre könyökölve, ásítok egyet.
Tudom, hogy sok kapitány minimum a nyelvét vágta volna ki az emberének, ha az így beszél vele, de Will, és a legénységem többi tagja, inkább a barátaim, mint alattam szolgálók. Nekik megengedett, hogy õk is haverként kezeljenek, amíg így is követik a parancsaimat, és hûségesek.
- Szerintem bõven ráfért a hajóra egy nagymosás – pillantok végre rá. Fújtat egyet, majd lehúzza a fejemrõl a kendõmet, hogy kicsavarja belõle a vizet. Megrázom a fejem, még inkább összeborzolva tincseimet, és mindkét szememmel pislogok párat. A jobbal azonban hiába hunyorgok, nem a víz miatt homályos a kép. Mint mindig, most is reménykedve megdörzsölöm, hátha kitisztul a látásom, de ahogy várom, nem javul semmi.
- Nem is kéne hordanod ezt a vackot, ugyan olyan mind a két szemed – jegyzi meg mellettem Will, az arcomat fürkészve.
- A homály nekem bekavar – vonom meg a vállam, majd visszaszerezve a kendõmet és a szemkötõmet, a helyükre illesztem õket.
- Nem értem, hogy hagyhattad, hogy még ezt is megtegyék – sóhajt fel, a fejét ingatva. Ezt se elõször hallom tõle, és van egy olyan érzésem, hogy ha meghallja legújabb tervemet, ismételten fel fogja emlegetni, hivatkozva rá ellenérvként a beépülésemre.

- Jake, ez õrültség! – pattan fel Will, tenyerét az asztalra csapva. Legtöbb tisztem egyetértõen hümmög, de én csak tarkómra font kézzel, lábaimat az asztalon nyugtatva hintázok a székkel, eszemben sincs heves vitát kezdeményezni.
- Ugyan, ne mondjátok, hogy nektek még sose fordult meg a fejetekben! – vigyorgok rájuk.
- Az már igen, hogy elfoglaljuk, beállunk, vagy valami… De hogy odaküldjük a kapitányunk, teljesen egyedül… Keressünk más célpontot! – veti fel barátom.
- Így van kapitány, ez kissé necces vállalkozás lenne – ért egyet vele Tom is, a hajóorvos. –  Abból nem építem fel, amit a lebukásért kapna.

- Hümm… Említettem már, hogy ez nem volt alkutéma? – lököm el magamat az asztaltól, és ugrok talpra. – Azért tájékoztattam titeket a részletekrõl, hogy tudjátok mi a dolgotok. Én azonban már eldöntöttem, hogy megyek. Emberek, megszerezzük a Kalóz Tanács elnökének hajóját, az Avildát!

- Van valami okod, hogy miért pont az a hajó kell? – szólal meg Will gyanakvóan, mikor kettesben maradunk a kabinomban. Hátrapillantok rá a vállam felett, majd visszafordulok az asztalra kiterített térkép felé. Nem mozdul az ajtó mellõl, várja, hogy mondjam el neki a teljes igazságot. Mert jól tippelt, van okom.
- Hallottál már, az örök élet vizének forrásáról? – kérdezek vissza végül, pár percnyi csend után.
- Mindenki hallott! – hördül fel, és mellém ugrik. – Azt kevesebben tudják, hogy Butler az egyetlen, aki tudja hol van, és soha, semmilyen körülmények között nem árulja el – teszi még hozzá. Nem kérdezem, õ honnan tud errõl.
- Úgy bizony. – Végighúzom mutatóujjamat a térkép egy bizonyos pontjától a másikig, majd felnézek magába mélyedt barátomra. – Holnapra elérjük a Tanács szigetét, és én megpróbálok beépülni az Avildára, ahogy megbeszéltük. Rájövök, hol a forrás! Ha közben a szokásos módon a hajót is sikerül megszerezni, még jobb!
- Ez õrültség Jake! Butler gondolkodás nélkül elmetszi a torkodat, ha lebuksz. És nem hülye, hidd el, hogy nem lesz egyszerû dolgod, ha át akarod verni.
- Tudom – vonom meg a vállam, vigyorogva. – De mit ér az élet kalandok nélkül?
- Eh… feladom – sóhajtja végül, lemondóan ingatva meg a fejét. – Nem is te lennél, ha nem így viselkednél. Legalább látszik, ki nevelt.
Elmosolyodom, nevelõapám említésére, és az asztalon piheni pisztolyomra pillantok, amit még tõle kaptam. A hülyeségeim sok szempontból tõle jöttek, és mivel õ is ilyen volt, az embereim lazán elnézik a diliimet. Még Will is akkor került a hajóra, mikor õ volt a kapitány. Ráadásul tizenöt éve ismerem a legénység sok tagját, jó páran a nevelésemben is részt vettek. Az õ hibájuk, hogy ilyen lettem… hehe…
- Ha gáz van, majd küldöm Nicot – bökök a szék támláján szunyókáló madaramra bökve.
- Inkább ne legyen! – morogja barátom, ferde pillantást vetve kedvencemre. Na igen, Nico elég csípõs tud lenni, ha valaki túl közel kerül hozzám. Márpedig Will-lel néha elég bensõséges a kapcsolatunk, ha éppen egyikünknek se akad más társaság. Mivel válogatós vagyok, ez nem is olyan ritka.
- Ne viselkedj úgy, mint egy vénember, cimbora! – nevetek fel, és elé lépve, csókot nyomok a szájára. – Holnaptól kitudja meddig nem találkozunk, élvezd inkább ki az utolsó estédet! – suttogom az ajkaira, kissé pipiskedve, mivel magasabb nálam.
Felmorran, és mohón kap utánam, majd eltolva a kabin másik végében lévõ ágyhoz, ledönt rá. Na igen, tudom ám, hogy tereljem a figyelmét…

- Pfujj, ezt már harapni lehet! – morgom magam elé, mikor az ivóba lépve, megcsap a benti levegõ. Sokkal jobban kedvelem a friss tengeri levegõt, fõleg vihar után.
- Igyunk hát pajtás, yo ho! – rikkant fel Nico a vállamon.
- Nem kapsz piát, sült csirke, a múltkor is kikezdtél egy kapitány sapkadíszítõ tollával! – fordulok felé vigyorogva, mire piros buksiját az arcomhoz simítja, és gurgulázva hízelegni kezd. Részeges tollsöprû! Sóhajtva lépek a pulthoz, és rendelek egy kis pohár rumot. Most még csak õ piál. – Nesze, alkoholista madár!
- Kalóznak lenni de jó! – örvendezik, és a pultra röppenve, csõrét az italba dugja. Míg õ elfoglalja magát, tekintetemet végigfuttatom a tömegen, és csakhamar meg is találom a célszemélyt. Hoppá, csak nem dolga akadt?
Ellököm magam a pulttól, és Nicot a poharára bízva, megcélzom Butlert, aki éppen egy fiatal srác gatyájában készül felfedezést tenni. Gyanítom nem talál ott olyan dolgot, amibe máshol már ne botlott volna…

- Nathaniel Butler – lépek mellé, a legkevésbé se zavartatva magamat, mire kelletlenül fordul felém. Jé, egész helyes… Na de, nem ez a lényeg.

- Mit akarsz? – kérdi, majd a nyakét csókolgató fiúra utalva, elvigyorodik.  - El vagyok foglalva.

- Látom – pillantok a srác felé, aki szakértõ módon, már a nadrágját bontogatja. Eh… könnyûvérû a kicsike.
- Mond gyorsan, mit akarsz, vagy szállj be te is – morran fel Butler felajzott hangon. Valószínûleg siker koronázta a szöszi kutakodását. Beszállni? Nos, mondjanak régimódinak, de gyertyatartó nem leszek, térjünk inkább a lényegre. Elsõnek a frontális támadás:

- A hajódra akarok kerülni.
Hümm… ahogy rám pillant, abból tudom, hogy ez nem jött be.

- Akarni farkakat kell, öcsém – jegyzi meg, majd feláll, és kis szajháját maga után húzva, eltûnik a hátsó folyosókon.
Nyújtózkodva, féloldalas vigyorral nézek utána, majd füttyentek egyet, mire Nico – keringve, mint gólyafos a levegõben-, felém reppen, és a vállamra telepszik.
- Menjünk Nico, a frontális támadást nem ellene találták ki – simogatom meg a fejét, majd mielõtt bárki más kiszúrna, felszívódom.
A hûvös, nyirkos sikátorokban haladva közelítem meg a tömött kikötõben horgonyzó Chelidont, de nem szállok fel, a házak között maradok, és Nicot küldöm Willért. Barátom hamarosan meg is jelenik, megcsipkedett fülét dörzsölgetve.
- Na?
- Éppen kefél – nevetek fel halkan. Felhorkan, látja rajtam, hogy egyelõre nem jártam sikerrel. – Will, küld el nekem Nicoval a Monrock címet viselõ térképet, ha visszamentél. Cselhez folyamodunk.
- Te át akarod adni neki az egyik kincses térképet? – hüledezik, és már ellenkezne, de közbevágok.
- Ne nézz hülyének, csak kell valami, amivel feljutok a hajóra. De nem engedem ki a kezeim közül, így szükségük lesz rám. Egyébként is én rajzoltam, a jelrendszeremen csak én igazodok ki.
- Ez igaz – ismeri be kelletlenül, majd mellém állva, õ is a falnak dõl, és a kezembe nyom egy rumos üveget. Hálásan húzom meg, majd pillantok fel a csillagokra.
- Holnap van a gyûlés, és a Chelidon kapitányát is meghívták, habár sok szerepe nem lenne, de még nem látták, kíváncsiak rá – szólal meg, némi csend után.
- Hát igen… három éve halt meg az apám, de azóta se jelentkezett náluk az örökös személyesen – adom át neki az üveget. – Milyen kár, hogy holnap se fog – vigyorgok rá. – Szegény éppen egy sérülésbõl gyógyulgat, és az elsõ tisztjét küldi maga helyett!

- De jó is az elsõ tisztnek… - morogja az orra alá, mire felkuncogok, és a nyakába vetve magamat megcsókolom, majd búcsút intve, visszacaplatok a fogadóba.

***

Másnap nagyot nyújtózkodva lépek be az ivóba, és az egyik sarokba telepedve várok. Nico már meghozta a térképet, az most a belsõ zsebemben pihenve várja, hogy hasznomra legyen.
Hamarosan meg is jelenik Butler a szöszivel, és két másik kalózhoz csatlakoznak. Ha jók az értesüléseim, a fiatalabb az öccse, a másik meg annak a pasija, na meg egy tiszt. Rendben, lendüljünk akcióba!

- Kapitány – ugrok melléjük, és kis híján elvigyorodom, mikor kelletlenül felsóhajt. Hejj de szeretem, mikor így örülnek nekem. Na meg poén a másnaposság köde a szemében.

- Nathaniel, nem mondod... – hökken meg az öccse.