Végül áttolja testvérét Nicknek, aki eleinte rendesen zavarban van, majd összeszedi magát, és belekezd a saját ajándéka átadásában.
Nem mondom, hogy számítottam ilyesmire, mégse lep meg annyira, mikor átadja a gyûrûket, összetartozásuk jeleképp. Noel elképesztõen boldog, megint sírva fakad a meghatottságtól, és a legénység nagy része velük örül.

Én is örülök nekik, õszintén, mégis valami keserûség vasmarokkal szorítja össze a szívemet. Félek, nekem ilyen boldogságom sose lesz, mert az egyetlent, aki felébresztett bennem valamit, idõvel el fogom árulni…
Hirtelen megérzem magamon a tekintetét, és ahogy ránézek, magamra erõltetek egy mosolyt, csak árnyékát annak, ami tõlem megszokott.
Tényleg nem tudom, mit kéne tennem. Ha elárulom neki, hogy már nem pusztán a testi vágy tart mellette, vajon hogyan reagál majd? Én hogyan reagálnék arra, ha lerázna, és eltaszítana? Nevezhetem ezt már szerelemnek? Nem… nem akarom annak nevezni, ez nem lehet az!

Végül az éjszaka elõrehaladtával, egyre több rum fogy. Én még mindig tartom a mértéket, Nickkel és Noellel ellentétben, bár még mindig az utóbbi van rosszabb állapotban. Egyszer csak Nath lép elém, mire álmosan felpillantok rá.

- Jake, elviszem Noeléket aludni és mehetünk mi is – mondja, én pedig halvány mosollyal bólintok. A gondolataimba merülve várom meg, hogy visszatérjen, elhatározva, hogy minél hamarabb letudom majd a dolgot.
Miután intézkedett még, a hajó dolgát illetõen is, elindul a kabinja felé, én pedig némán követem. Bent aztán ledõlök az ágyra, míg õ elõször levetkõzik. Bah… kell még nekem, hogy a testét is bámulhassam?

- Nath... én... – kezdek bele, ülõhelyzetbe tornázva magamat, miközben lefekszik mellém. - Amit mondani akarok, az talán hülyeség – hajtom le a fejem, de végül megint ránézek, és a szívemhez teszem a kezem. - Valami van itt. Valamit érzek, mikor velem vagy és fogalmam sincs, hogy mi ez, érted? Rettegek tõle... félek, hogy mi lehet, hogy túlságosan is kötõdni fogok hozzád, és hogy talán nem kellene – pillantok rá, kétségbeesett segélykéréssel. - De nem akarom, hogy vége legyen.

Hiába fejeztem be, a szinte vallomással is felérõ szövegelést, nem szól semmit, percekig ülünk némán. Nem tudnám megfogalmazni mit érzek közben, egyszerûen túl sok minden zajlik most bennem. Mikor azonban feláll, és elõször az ajtóhoz, majd az ablakhoz sétál, és kinytva némán áll meg mellette, felerõsödik a kétségbeesésem.
Mindent elszúrtam…?

- Nath... – próbálkozok halkan. Legalább küldjön el, vagy valami, de tudni akarom, mi lesz!

- Azért fájt annyira az elvesztése, mert éreztem – fordul felém, kizökkenve gondolataiból. Tanácstalanság csillan a szememben, így részletezi. - Mark elõtt csak Noel iránt éreztem. Semmi más nem érdekelt. A forrás móka, az Avilda kaland, a legénység értem él – rántja meg a vállát. - A tanács meg szóra sem érdemes. De Mark... elért valamit, amit elõtte senki, és rettegek ettõl, Jake. Ha irántad is elkezdek érezni, akkor te is el fogsz menni – jegyzi meg, tekintetét kifelé fordítva. - Nem merek érezni, Jake.
Ezúttal én nem tudok mit mondani. Ezek szerint, valójában tényleg szerelmes lett volna? Nem… nem egészen. De akkor is, nem tudok erre mit mondani. Én is vesztettem már el szeretteimet, éreztem már a hiány kínzó fájdalmát, de még közel se álltam a szerelemhez soha, egészen mostanáig. Valahol jogos a félelme, és ha tudná ki vagyok, valószínûleg rögtön megölne, hogy még esélyem se legyen megbántani õt.
Éppen ezért, nem árulhatom ezt el neki. Nem akarom már tudni, hol a forrás. Nem kell az Avilda. Csak azt szeretném, ha Nath egyenesen engem látna, és nem Mark pótlékát! Ha engem szeretne, és nem a benne keletkezett ûr kitöltését, amit a jelenlétem okoz! Ezt azonbn képtelen vagyok hangosan kimondani, csak magam elé meredve ücsörgöm az ágyon.
Hirtelen megfordul, és egy szó nélkül lép vissza hozzám. Mielõtt reagálhatnék, mindennemû figyelmeztetés nélkül csap le az ajkaimra, és olyan hévvel csókol, hogy a lendülettõl hátradõlök az ágyon, és belenyögök a csókba, mikor fölém térdel.

- Csak úgy – rántom meg a vállamat, még én se nagyon vettem rá magam, hogy agyaljak az okon.
Mögém lép, és hátulról hozzám simul, remegésre késztetve a testemet. Basszus, tudja mit csinál.
 - És miért nem voltál mellettem, mikor felkeltem? – érdeklõdik, és lesimítva kicsit az inget rólam, megcsókolj a vállam.

- Nem tudtam, hogy ezt szeretnéd – vallom be õszintén, halkan suttogva. Hevesen kalapál a szívem, és még a szememet is lehunyom, el is feledkezve a kormányról. Így nem csoda, hogy inkább õ is besegít.

- Milyen vicces, nem csak Noel figyelmét vonják el a férfiak – kuncogja halkan a fülembe, én pedig ellazulva dõlök neki, elengedve a kormányt.

- Ez csak a ti hibátok – pillantok fel rá. - Megcsókolhatlak? – kérdezem, kinyögve az elsõ gondolatomat. bólint, mire hátrébb fordulva a fejemmel, felnyúlok és lehúzom magamhoz. Mélyen, jólesõen csókolózunk, oda se figyelve a legénység döbbent nyögéseire. Hehe, jó mi?
Végül jó félórát ácsorgunk még így, egy szót se szólva. Én a tengert figyelem, mindenféle hülyeséget számba véve, hogy még véletlenül se kelljen a helyzetemen agyalnom, õ pedig a kormányzásra koncentrál.
Egyszer csak Noel jelenik meg, elég csapzottan ahhoz, hogy rájöhessünk mit alkottak Nickkel.

- Bent felejtettél valamit? – fordul felé Nath, öccse nyögését hallva.

- Nem - morogja. - De gyors volt és így kicsit kellemetlen - jelenti be. - Este mulatni kellene...

- Holnap úgyis mulatunk – jegyzi meg Nath, mire Noel elmosolyodik, majd elsiet.

- Mit ünneplünk holnap? – kérdezem, felpillantva kapitányomra.

- Noelnek holnap lesz a huszonkettedik születésnapja – feleli elmosolyodva. Biccentek, majd elgondolkodok kissé.

- Majd Maralujban meghívom valamire – jelentem ki végül. Nem igazán szokás kalózéknál az ajándékozás, csak ha családtag, vagy más fontos személy az illetõ.

- Ahogy gondolod – mormolja a hajamba, és bele is csókol, mire jóval visszafogottabban, de megint összerezzenek. - Este?

- Átmegyek – pillantok fel rá, majd megfordulva csókolom meg, és bújok ki a karjai közül. - Megyek rajzolni – kacsintok rá, és lesietek a kabinba. Lent összefutok Nickkel, aki szinte észre se vesz, úgy el van merülve a gondolataiban, ahogy csigatempóval sétál felfelé.

***

A nap további része eseménytelenül telik, de éjszaka megint együtt vagyunk. Ezúttal még csak gyõzködnöm se kell, hogy hagyja magát a kényeztetésemnek.
Már az elejétõl remeg a vágytól, én pedig tényleg mindent bevetek, hogy örömet szerezzek neki. Igyekszem mindent úgy csinálni, ahogy ráérzek, hogy a legjobb neki, és ezúttal nem csak a farkát veszem kezelésbe. Hamarosan el is élvez, utána pedig ahelyett, hogy elküldene, vagy aludna, maga alá fordít.
Viszonozza amit tettem, és nem is akárhogy… Sose élveztem még ennyire, ha leszoptak. Rögtön ráérez mi kell nekem, és mindent beleadva csinálja, így nem is csoda, hogy a nevét nyögve, és viszonylag hamar élvezek el.
Fáradtan fészkelem magam hozzá, miután mellém feküdt, és szinte rögtön elnyom az álom mindkettõnket.

Reggel megint én ébredek elõbb, nem is csoda, hisz õ kormányzott tegnap egész nap. Ezúttal nem mászok ki mellõle, hanem visszabújok az ölelésébe, és az illatát beszívva élvezem a közelségét. Tényleg nagyon élvezem, kár lenne tovább tagadni, vagy kerülni az igazságot.
Kedvelem, és másképp, mint ahogy azt Willnél éreztem. Nem barátként, nem is egyszerû testi vonzódással… Francba, ez nekem új!
- Fent vagy? – suttogja egy idõ után halkan.
- Aha – mormolom vissza, félig az ágyba, félig a mellkasába temetett arccal.
- Itt maradtál – állapítja meg. Elvigyorodom, és végre felnézek rá.
- Bölcs megállapítás – kekeckedek, majd mielõtt visszavághatna, nyomok egy gyors csókot a szájára, és felülök. Nagyot nyújtózkodva próbálok teljesen magamhoz térni, majd a hajamba túrva mászom ki mellõle, és kapom magamra a ruháimat. Végig magamon érzem a tekintetét, és én is zavartalanul bámulom meg, míg õ is felöltözik.
Végül én a térképes kabinba mászom át, megetetni Nicot, akit az elmúlt pár napban elhanyagoltam kicsit, õ pedig a fedélzetre megy, hogy emberei után nézzen.
Mikor késõbb én is felfele megyek, belebotlom Noelbe.
- Boldog szülinapot! – vigyorgok rá, mire õ is így tesz.
- Köszi! Tényleg Jake, neked mikor van? – kérdezi hirtelen, elgondolkodva. – Öh… azt se tudom pontosan, hány éves vagy.
- Huszonöt – nevetek fel. – És még messze van, a legutóbbi két hónapja volt. Nathnek mikor van?
- No nézd csak, a tökéletes ajándékon törnéd már most a fejed? – hajol közelebb vigyorogva, csillogó szemekkel. Elkapom a tekintetem, részben rajtakapottan, részben azért, hogy ne lássa megvillanni benne, a még számomra is új fájdalmat. Ha nem két héten belül van, kétlem, hogy én bármit is tudok majd adni neki…
- Csak… kíváncsi voltam – bököm ki végül.
- Hmm… értem – mosolyog rendületlenül, mint aki mindent tud. Pedig ha egy részét is sejtené… - Amúgy három hónap múlva – feleli végül nagykegyesen. Már nincs ideje mást is hozzáfûzni, mert felérünk a fedélzetre, és megrohanják a többiek a köszöntéseikkel. Megkönnyebbülten húzódom hátrébb.
Tekintetemmel akaratlanul is Nathet keresem rögtön, aki a kormánynál állva, az alatta zajló eseményeket figyeli mosolyogva. Sóhajtva fordítom el a fejem, és Nicot a levegõbe lendítve engedem csinálni amit akar. Egy darabig téblábolok, de végül be kell látnom, hogy elkerülhetetlen, hogy elé kerüljek. Egyébként is, csak azért, mert már kezdek kötõdni hozzá, vagy valami, nem kéne megfutamodnom!
Végül dél után nem sokkal, csak felmegyek.
- Nocsak, azt hittem ma már nem is kegyeskedsz megtisztelni a jelenléteddel – pillant rám gunyoros vigyorral. Bah… feltûnt neki, hogy menekültem elõle.
- Hát, ha akarod lehet igazad – vágok vissza, és már fordulnék is meg, húzva az agyát, de elkapja a csuklómat, és magához húz, csak egy kézzel fogva tovább a kormányt.
- Miért kerülsz? Azt mondtad nem bánod – duruzsolja a fülembe. Szép lassan engedek a kezdeti feszültségbõl. Talán el kéne neki mondanom õszintén, hogy félek az új rézéseimtõl irányába. Ez még nem… szerelem! De valami már biztos, viszont nem akarok beégni elõtte, vagy csalódni, ha kiderül, hogy neki csak Mark pótléka, vagy a felejtésére kiváló eszköz vagyok.
- Majd este… Este elmondom – húzom ki magam végül a döntés alól egy fél napra.
- Hm… legalább nem tagadod – állapítja meg mosolyogva, és ezúttal õ kezdeményez egy csókot, pedig az ritka. Kizökkenve eddigi cseppet se Jake-s hangulatomból, lelkesen viszonzom, még karjaimat is a nyaka köré fonva, ágaskodva kicsit. Kiváló gondolatelterelõ módszer!

Az este végül hamar eljön, és ahogy sötétedni kezd, lehorgonyzunk, hogy senkinek se kelljen a vitorlákkal és a kormánnyal foglalkozni. Hamar lesz kiváló a hangulat, Sam még egy hatalmas tortát is elõcipel, ami rekordidõ alatt fogy el.
Mindenki nagyon jól érzi magát, pedig még nem fogyott olyan veszett sok pia. Én igyekszem meg se közelíteni a rumot, mert félek kissé túlzásba vinném, és nem akarom elrontani Noel estéjét. De azért eléggé kell figyelnem, hogy ne üljön ki némi depresszív hangulat az arcomra néha.
Amikor én lettem huszonkettõ, ajándékként apám halálát kaptam. Király, mi? Három éve, és még mindig ihatnékom támad, ha rágondolok. Bár már nem érint annyira fájdalmasan, de a halála évfordulóján mindig leiszom magam. Igaz, hogy az már két hónapja volt, de ez a nap emlékeket idéz, így inkább el se kezdek inni, és próbálom átvenni a környezetem vidámságát.
Idõvel sikerül is, és lelkesen szállok be az ugratásokba és beszélgetésekbe.
Az este tetõpontja akkor jön el, mikor Nath és Nick áll elõ az ajándékaikkal. Nagyjából csak õk adnak, a legénység felköszöntötte Noelt, halászott a vacsihoz, meg ilyesmi. Mind kíváncsian figyeljük, mit fognak adni.

- Még mindig alszik? – hallom meg, ahogy kilépek a fedélzetre. Jake nem volt mellettem reggel, de sejtettem, hogy kormányozni jött.
- Már nem – morgom félálomban, majd elindulok felfelé Noel és Jake mellé. Utóbbi kedvesen rám mosolyog. - Valami változás? – kérdezem Jake-et.
- Ha ilyen jó marad a szélirány, akkor nincs, és nagyjából két hét múlva odaérünk. Na meg ha nem tévedünk el! – vigyorog rám, Noel felnevet, én meg felvonom a szemöldökömet.
- Bocsi Nath, valamelyik este meséltem neki egy-két térképes bakit, de hozzátettem azt is, hogy többnyire én kormányoztam – jegyzi meg az én kicsi testvérkém...
- Spicli – morgom. Szerencséjük, hogy túl jó a kedvem, hogy megbüntessem õket.
- Amúgy egy hét múlva elérjük Maralujt, egy kis kikötõvárost, ahol fel tudjuk tölteni a tartalékainkat – mondja Jake.
- Onnan merre megyünk tovább?
- Hümm… Gondolod már nem félek attól, hogy kicsináltok, ha tudjátok a helyes irányt? – kérdezi vigyorogva.
- Gondolod Maralujtól már nem találnánk el Monrockra? – kérdezek vissza, felvéve a játék fonalát, szintén vigyorogva.
- Igen, gondolom! – röhögi el magát jókedvûen. Gondolom, mire gondolhat... – Fõleg, ha Noel tovább bambulja Nicket, és megint eltekeri a kormányt! – mondja, mire én is odanézek és tényleg. Nick a fedélzeten mosakszik félmeztelenül, egy szál alsóban, Noel meg majd’ elcseppen a látványra. Azt hinné a kalóz, hogy ha napi szinten együtt vannak, már nem tudnak egymásnak meglepetést okozni. Közben meg mégis...
Jake át is veszi a kormányt, mire Noel persze azonnal lesiet. Sejtem ám, hogy nem hátat mosni.
- Itt a Monrock – jelenti be Jake, egy pontra bökve a térképen. Felhúzott szemöldökkel nézek rá.
- Miért mutattad meg? - kérdezem, közelebb lépve.
- Csak úgy - rántja meg a vállát. Közvetlenül mögé lépek, és hátulról simulok hozzá, érzem, hogy meg is remeg.
- És miért nem voltál mellettem, mikor felkeltem? - kérdezem, és picit lesimítom a válláról az inget, és ott csókolom meg.
- Nem tudtam, hogy ezt szeretnéd - suttogja, lehunyt szemekkel. Kezeimet elõre vezetve segítek neki kormányozni, hiszen jól érezhetõen nehezen megy neki a koncentráció.
- Milyen vicces, nem csak Noel figyelmét vonják el a férfiak - kuncogok halkan a fülébe, miközben õ nyugodtabban dõl nekem.
- Ez csak a ti hibátok - pillant fel rám. - Megcsókolhatlak? - kérdezi suttogva. Bólintok, mire felnyúl, így öleli a nyakam, és így húz le magához. Nyugodtan csókolom, nem zavartatva magam, miközben a legénységbõl lent azért hallok meglepett nyögéseket és hasonlókat.
Utána sem õ, sem én nem szólunk semmit, csak áll, nekem dõlve, amíg én tartom az irányt. Így telik el majdnem fél óra, amikor egy csapzott hajú Noel mászik elõ a kabinok felöl.
- Ahh.... - nyög fel, ahogy fellép mellettünk a kormányhoz.
- Bent felejtettél valamit? - fordulok felé.
- Nem - morogja. - De gyors volt és így kicsit kellemetlen - jelenti be. - Este mulatni kellene...
. Holnap úgyis mulatunk - emlékeztetem, mire rám pillant, mosolyog, majd lesiet. Jake felnéz rám.
- Mit ünneplünk holnap? - kérdezi.
- Noelnek holnap lesz a huszonkettedik születésnapja - mondom elmosolyodva. Jake is kalóz, õ is tudja, hogy nem nagyon szokás ajándékozni a hajókon, így csak bólint.
- Majd Maralujban meghívom valamire - jegyzi meg elgondolkodva.
- Ahogy gondolod - morgom a hajába, és bele is csókolok. - Este?
- Átmegyek - néz fel rám, majd megfordulva a karomban megint megcsókol, és kislisszol a karom alatt.
- Megyek rajzolni - kacsint rám és elsiet.
Percekig vagyok csak egyedül, mikor megjelenik Nick is.
- Nath... szeretnék kérdezni valamit - mondja, és mellém lép. - Bizalmas lenne, csak rád és rám tartozik.
- Ha megcsaltad Noelt, lefejeztetlek, ez még mindig áll - pillantok rá, de azonnal nemet int.
- Errõl szó sincs, tudod, hogy imádom - suttogja. Inkább megmutatom.
Elõvesz a nadrágzsebbõl egy kis zacskót. Tudom, hogy ékszer van benne, minden piaci árus ilyenbe teszi a holmikat, amik értékesebbek.
Nem szól, csak a tenyerébe önti a tartalmát. Két gyûrû van benne, szokásos összetartozás-jelkép. Az egyik gyûrûn egy tenyér van, láthatóan hiányzik belõle valami, a másikon van: egy szív alakú, pici ékköves kis dísz. Olyanok együtt, mintha egy tenyérben lenne egy szív. Az egyik félnél van az egyik, a másiknál a másik.
- Komolyan gondolod? - nézek rá szigorúan. - Ez olyan jel, amit nem szeghetsz meg, Nick - emlékeztetem.
- Teljesen komolyan gondolom - bólint. - Hallottam, hogy ki fogunk kötni egy hét múlva, akkor szeretném a bõrömre varratni a nevét is, hogy bizonyítsak neked és neki. De ez a születésnapi ajándéka lette, holnap. - Elgondolkodva nézek rá.
Egy éve együtt vannak, talán valamivel több. És az, hogy még a kikötõkben is együtt vannak, azt mutatja, hogy tényleg szereti Noelt. Noel meg megõrül érte, azt tudom. Le sem tagadhatná, itt volt rá a mai példa. Még ennyi idõ után is bele tud feledkezni abba, hogy nézze. Ezt picit irigylem tõlük, szeretnék majd én is egy ilyen párt, akit imádhatok az idõk végezetéig.
- Bízom benned, Nick - sóhajtok fel. - Áldásom rátok, de ha átvered, megbántod vagy meg mersz halni az engedélyem nélkül, megkereslek, és újra megöllek, értetted? - villantom ár a tekintetem, mire bólint.
- Köszönöm - suttogja, majd megölel és elsiet a dolgára. Megint felsóhajtok, ahogy egyedül maradok, de a mai napon úgy látszik, senkinek nem akaródzik leváltani, ami nem is baj.
Délben megjelenik ugyan Simon, hogy majd átveszi, de fekete karikás a szeme, így visszazavarom aludni és élvezem, ahogy a hús, tengeri levegõ simogatja a mellkasomat és a karomat.

Közben próbálok valami másra gondolni, ami nem Jake Uria, de nem megy. Sejthettem volna már az elején is, hogy valami van benne, ami még bajt okozhat, és lám, itt a baj. Túlságosan szeretek mellette lenni. Jó érezni, ha a karomban tartom, szeretek vele aludni és azt hiszem, ha egyszer rászánom magam, a szex is isteni lesz vele. Igazán megérti a testemet, ahogy én is az övét. Talán még nagyobb örömet tudna okozni, mint Mark.... és talán ez a szoros kötelék, amit érzek iránta, az, amit Noel is érez Nick iránt. De Noel pletykás száját ismerve, errõl még nem beszélhetek neki. Egyébként is korai. Talán csak Mark elvesztése miatt érzem, hogy szükségem van valakire, és ez Jake. Valaki, akibe kapaszkodom, akiben szeretnék többet látni, mint amennyit szabadna. De akkor mi van, ha tényleg vonzódom hozzá és akarom õt? Az baj...?

***

Éjszaka természetesen vele vagyok. Ahogy mostanában mindig.
És megint kényeztet. Remegek a vágytól, annyira ügyes, annyira tudja, mikor mire van szüksége a testemnek, hogy még jobb legyen. Csókok, érintések, simogatások... szinte becézgeti a testemet. Miután elélvezek, nem hagyom megint elmenni. Magam alá fektetem, és én is ugyanazt teszem vele , amit õ  tett velem, percekkel korábban. Elvarázsolom.
Ezúttal már az ajkaimmal. Szeretem a számban érezni egy másik férfi farkát... talán ez az alapvetõ oka, hogy a férfiakat szeretem.
Minden tudásomat beleadva kényeztetem és juttatom a csúcsra, mikoris nagyot nyög, de meglep, hogy a nevem nyögi. Elönt valami furcsa boldogságtudat, és szinte túlcsordul bennem az öröm, ahogy mellé bújok. Azonnal elazsik, ahogy én is, mindketten fáradtak vagyunk.

Azt hiszem már meg se lepõdök rajta, kire gondolok közben, mikor azonban az illetõ kopogás nélkül jelenik meg, kissé leesik az állam.
- Kopoghatnál – szuszogom neki hunyorogva, de nem igazán zavartatom magam, rég nem vagyok szende szûzkislány.

- Akkor lemaradok a látványról – jelenti ki, majd döbbenetemre közelebb lép, és szó nélkül a lábaim közé férkõzve váltja fel ujjaimat a sajátjával.

Hirtelenjében teljesen lesokkolódom, de ahogy kezének mozgatása közben a testemet is végigcsókolja, nyakamon a bõrt harapdálja és szívja, már ha akarnám se tudnám visszafogni nyögéseimet, és testem remegését.
Piszok jól csinálja, egyszerûen megõrülök tõle, érte.

- Nath... – nyöszörgöm levegõ után kapkodva, és ujjaimat az arcára simítva húzódok közelebb hozzá, ajkai után kapva. Szenvedélyesen, vadul csókolom, még akkor se szakadok el tõle, mikor a csúcsra jutva élvezek el.
Belenyüszögök a szájába közben, de el nem engedem, továbbra is lefoglalom a nyelvét, arra azért figyelve, hogy nála maradjon az irányítás.

Végül az orgazmus utáni remegésem csillapodik kissé, és nyugodtabban szedve a levegõt, kinyitom a szemeimet és ránézek.

- Ez meg mégis mi volt? – érdeklõdök mosolyogva. Igaz ami igaz, nem számítottam erre, csak vágytam.

- Számon kéred a kapitányodat? – kérdez vissza felvont szemöldökkel, mire vigyorogva húzom le magamhoz, és csókolom meg újra. - Itt aludhatok, ugye? – kérdezi, mikor elengedem.

- Azt hittem, már nem lesz rám szükséged – vallom be, kerülve a pillantását. Ez veszettül ciki.

- Elfelejteni valakit nem olyan egyszerû – ismeri be elgondolkodva. - Még mindig nagyon nehéz gondolni rá, és nem érezni vagy látni mindenhol – suttogja, lefeküdve mellém.

- Szerelmes voltál? – kérdezem alig hallhatóan, bár nem tudom szeretném e hallani a választ. Nem tudom, miért érdekel egyáltalán.

- Nem – vágja rá azonnal, én pedig valamiért túlságosan is megnyugszom. - Szerelemrõl részemrõl nem volt szó. Ez csak önvád. Õ szerelmes volt, mégsem voltam képes megvédeni õt. Pedig értem feladta az életét is – motyogja, mire sóhajtva húzódok közelebb, és némi tétovázás után a mellkasára hajtom a fejemet. Nem vagyok e én nagyobb részben hibás? Ha sikerül megmentenem… ha nem veszem rá Nathet erre az útra… - És te szerelmes vagy az elsõ tisztbe? – zökkent ki a gondolataimból.

- Mondtam már, hogy...

Õ azonban lerázza, kikerüli õket, és fölém magasodik.

- Felállni- sziszegi erõteljesen. Engedelmesen talpra küzdöm magam, várva, hogy ismét megüssön. - Indulj a kabinomba. – Elkerekednek a szemeim a keményen és szigorúan csengõ, halk hangtól, amit már jó ideje nem alkalmazott. Az, hogy milyen büntetést akar még… passz. Max elkezdek végre védekezni.

- Nem bánthatod – kapja el Noel a csuklóját, remegõ hanggal. - Nem akarom, hogy bántsd...  

Butler hátra néz rá, és végre feltûnik neki öccse állapota, így szorosan magához húzva öleli és suttog neki, majd átadja Nicknek.

- Simon átveszi a kormányt, Adrian felel a hajóért, ti ketten nem jöhettek elõ holnapig, ha csak nem zátony vagy támadás – mondja nekik. - Húzzátok fel a kapitányi zászlót is, akkor nem támad ránk másik kalózhajó – fordul az emberei felé, akik rögtön ugranak is, örülve a régi hangszínnek, amivel megszólal.
Én azonban még mindig mozdulatlanul ácsorgom, fogalmam sincs, hogy akkor most mit tegyek. Halk köhintéssel hívom fel magamra a figyelmét, miközben Nick elviszi Noelt.

- És... én? – kérdezem csendesen, mire felém fordul. Hirtelen kapja el a csuklómat, és ránt maga után, alig tudom tartani vele a tempót, ahogy lehúz a kabinjába. Végül belök az ajtón, és zárja utánunk. Oké… most tényleg nem tudom mit akar, viszont egyáltalán nem félek, nem érzem úgy, hogy kéne.

- Mit akarsz? – kérdezem egyszerûen.

- Ûzd el... – lép közelebb, jóval kevésbé dühös tekintettel.

- Micsodát? – érdeklõdök, alaposan lágyítva és finomítva hangomon, mert kezdem sejteni mit szeretne.

- Az illatát... nem akarom érezni az illatát – mondja lehajtott fejjel. Ösztönösen lépek közelebb, szinte sikít róla a szükség valaki iránt. Nem akarja tovább gyötörni Noelt, de kell neki valaki. Kissé elbizonytalanodom, akarok e ez a valaki lenni, de mikor én nem érek hozzá, õ ugrik elém és ölel magához.

- Kapitány... – sóhajtom a fülébe, feldübörgõ szívvel. Nem kéne, hogy ilyen hatással legyen rám! Miért nem tudok puszta testi vonzalmat érezni?

- Képtelen lennék másra.,.. de aludj velem... – kérlel, tõle szokatlan módon, majd eltolva magától, a szemembe néz. - Sosem tettem még ilyet, de neked könyörgöm. Jake Uria... aludj ma velem, és ûzd el az illatát az ágyamból... az életembõl... az álmaimból. Csak emlékezni akarok rá.

Nem akarom elutasítani, és nem csak azért, mert most az alárendeltje vagyok… Nem, most nem vagyok az! Most Jake Uria, a Chelidon kapitánya vagyok, aki önmagaként cselekszik.
Ujjaimat az arcára simítom, majd lecsúsztatom róla az ingjét, és az ágyhoz húzom. Elõször csak leülök rá, majd beljebb csúszok és eldõlök, õ pedig mellém fekszik.
Nem ér hozzám, én se mozdulok felé, tiszteletben tartom a néma kérést, és csak jelenlétemmel szolgálom. Idõközben félreraktam a szemkötõmet is, és igyekszem nem figyelni a homályos foltokra, csak szó nélkül fekszem mellette, és figyelem.
Lassan kezdenek lecsukódni a szemei, és egyenletesebben lélegzik, de még mielõtt elaludna, megragadja a kezem.
Halkan nyelek egyet, de nem húzom el, csak rászorítok az övére, és hagyom, hogy engem is elnyomjon az álom, nem gondolva arra, milyen izgató is lehetne ez a helyzet.

***

Olyan jót alszom, hogy szinte el is felejtem, hol is vagyok. Már-már a Chelidonon érzem magam, de bekavar, mikor nem Will hangját hallom meg félálomban.
- Köszönöm... – suttogja Butler, valószínûleg fölém hajolva, mire résnyire nyitom a szemeimet, és megpróbálok fókuszálni. Az elsõ ami feltûnik, hogy milyen közel van. Biztos nem díjazná, ha most egyszerûen a szájára tapadjak. Uh… álmos vagyok…

- Nathaniel... – suttogom félálomban, és megfordul a fejemben, hogy megmozdítom a kezemet, és megdörzsölöm vele a szemem, de végtagjaim túl nehezek eme mûvelethez.

- Pihenj csak – feleli halkan, majd ujjak simulnak a homlokomra, én meg holtkómásan engedelmeskedek, és lehunyva szemeimet, visszasüllyedek az öntudatlanságba.

Mire ténylegesen felébredek, már rendesen délelõtt van. Nagyot nyújtózva ülök fel, és körbepillantva emésztem, hogy Nathaniel kabinjában vagyok, az õ ágyában. Oh… és mióta emlegetem Nathanielként? Eh… tegnap eléggé elszállt gondolataim voltak, mikor láttam milyen megviselt. Ijesztõen hátra szorult a testi vágy, a lelki támasz nyújtásának akarata mögött.
Halkan mormogok magam elé valami beazonosíthatatlan dolgot, majd a hajamba túrva mászok ki az ágyból, és szemkötõmet felmarkolva caplatok át a térképes kabinba.
Alaposan megmosakszom, majd felsietek a fedélzetre, már biztos akad nekem is munka. Nem is értem, Nath… Butler miért hagyott eddig aludni.
- Hé, Jake, hogy aludtál? – vigyorog rám Noel mindentudóan, amint kibukkanok a napfényre. Azt ne mondja nekem, hogy eddig itt állt lesben.
- Hosszan – mosolygok vissza rá, megkönnyebbülten látva, hogy már jól van. Hirtelen elém lép, és átölel.
- Köszönöm – suttogja ugyan azt, amit nem rég még a bátya. – Azt is amit értem tettél, de leginkább azt, amit Nath-ért!
- Nem tettem semmit – ingatom meg a fejem, de õ csak szelíden fordítja a fejemet kissé hátra és fel. A felsõ fedélzeten Nathaniel áll a kormánynál, és Simonnal vitázik az egyik térképem felett. Mintha érezné, hogy õt figyeljük, felénk pillant, és ahogy meglát engem, megkönnyebbülten sóhajt.
- Na végre! – kiált le. – Jake, gyere és mond az irányt!
Rámosolygok Noelre, tökéletesen értve már, mirõl beszél, majd kettesével szedve a pár lépcsõfokot, felsietek, és útbaigazítom õket.

Délután a lábamat lógázva üldögélek a hajó oldalkorlátján, az egyik kötélbe kapaszkodva, hogy azért mégse kössek ki a vízben, ha az hirtelen viharosabba váltana. Egy darabig a tájat fürkészem, majd hirtelen feltûnik egy korallzátony, körülötte delfinekkel. Felcsillanó szemmel, lelkesen ugrom a fedélzetre, és rohanok fel Nathanielhez.
- Kapitány! Kapitány! – fékezek le elõtte, mire meglepetten, kérdõn pillant rám. – Horgonyozzunk itt le egy kicsit!
- Minek?
- Nem sokára meglátja, de álljunk meg, kérlek! – Meg se várom a válaszát, lerúgom a cipõimet, majd levetem az ingemet, és felugrom a korlátra. – Mindjárt jövök!- jelentem ki, nem is figyelve a tiltakozására, mire már kiált a legénységnek, hogy vitorlákat behúzni.
Én pedig belevetem magam a kellemes hõmérsékletû, kristálytiszta vízbe, és belehúzva, megcélzom a tengerfeneket. Nagyon jól bírom egy levegõvel, nem véletlenül voltam én az egyetlen a Chelidonon, aki alkalmas gyöngyhalászatra. Pár perc alatt találok is egy kagylót, és megragadva rúgom feljebb magam, elgyönyörködve a delfinekben és halkban is, akik kíváncsian közelebb úsztak.
Mire felbukkanok, az Avilda már nem messze horgonyozik, oldalánál pedig ott tolonganak a legénység tagjai.

Megremegve engedem ki a feszültséget a tagjaimból, és ha mögöttem álló Sam nem kapna el, kiterülnék a földön. Noel szipogva érdeklõdik a hogylétem felõl, majd Nickel ellátják a sebeimet.
Pár órát tudok csak aludni, és fel kell mennem kormányozni, megint zátonyokhoz értünk.
Hamarosan Butler bukkan fel, véresen és lélektelenül, Noelt keresve, aki riadt aggodalommal követi.
Nickel némán váltjuk egymást a kormánynál, míg fel nem hangzik lentrõl Noel sikolya.
Egy emberként ugrunk, hogy leérve egy kétségbeesett Nolet, és egy csurom vér, eszméletlen Nathanielt találjunk.
Ellátjuk a sebeit, és az ágyába dugjuk, mire hánykolódni és ordibálni kezd, míg Noel fel nem ébreszti.

- Végre... - sóhajt fel Noel, és a mellkasára bukva felzokog, ahogy kinyitja a szemeit. - Végre itt vagy!

- Mi történt? – érkezik a halk kérdés.

- Elájultál a vérveszteségtõl – feleli Nick, mire Butler rögtön a kagylót kezdi keresni, ami a legmélyebb sebet okozta. Noel már nyakláncot csinált belõle, míg Nickel a sebeit kötöztük. Némán fordítom a tekintetem a padló felé. Õ is szerelmes volt? Nagyon úgy tûnik…
Hirtelen kapom fel a fejem, mikor megérzem magamon a tekintetét.

- Kapitány... – szólalok meg suttogva, bár nem tudom mit mondhatnék. Õ se mond nekem semmit.
Végül mindannyiunknak szólóan bukik ki belõle, hogy Mark szerelmes volt belé, és vele akart meghalni. Nem értem, nem értem, nem értem! Butler pedig úgy tûnik, egyelõre nem mondott neki semmit a saját érzelmeirõl, de ahogy a kagylót csókolja, és a viselkedése… Nem tudom elképzelni, hogy valaki egy egyszerû szeretõ miatt tegyen így.

Összeszorítom a számat, és elfordítom a tekintetem. Sose voltam még szerelmes. Fogalmam sincs róla, milyen az, de ha én is így éreznék, ha bármi történik a szerelmemmel, vajon akarom- e tudni? Egyáltalán hogy mélyülhet el ennyire egy érzelem, alig egy hét leforgása alatt?
Nem értem Butlert… nem értem Markot… semmit se értek, és ez piszkosul zavar! Egyáltalán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy akartam.
Nem kéne, hogy a fájdalom az én szívemet is összeszorítsa, és keserûséggel töltsön el Butler meggyötört tekintete! Nem kéne, hogy bárki is érdekeljen az Avildáról!
- Én… visszamegyek a kormányhoz – préselem ki magamból, és már lépnék is az ajtó felé, mikor Butler megállít.
- Várj! – szól utánam, jóval kevesebb erõvel a hangjában, mint szokott, de továbbra is érezni benne a parancsolást. Megtorpanok, és a fejemet felemelve fordulok felé. Nagy nehezen állom a pillantását, emlékeztetve magamat, hogy ez nem az én hibám volt!
- Igen, kapitány?
- Te voltál vele utoljára, ugye? – könyököl fel az ágyon, nem törõdve Noel aggódó intelmeivel. Nem kell visszakérdeznem kire gondol. – Azt mondtad, megpróbáltad megmenteni…
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és visszaidézem a történteket, így mikor legközelebb kinyitom, minden érzelem kiolvasható belõle. Sajnálat, fájdalom, meggyötört lelkiismeret-furdalás, és számtalan olyan is, melynek nem tudnék jelenleg nevet adni. Ám csak egy pillanatomba kerül, hogy elrejtsem õket, talán nem vették észre.
- Én voltam, és igen, megpróbáltam – felelem csendesen, továbbra is csak a fejemet fordítva felé. Ki akarok menni, ki ebbõl a fullasztó fájdalommal teli kabinból!
- Hogy történt pontosan? – kérdezi fájdalomtól megvonagló arccal. Mellette Noel kétségbeesetten int nemet, jelezvén, hogy ne gyötörjem tovább. A hazugság néha sokkal kegyesebb, igaz?
- Nem emlékszem – hazudom végül, visszafordulva az ajtó felé. – Megsérültem, alig tudtam a külvilágról… - Kamu… Teljes mértékben! Minden élesen a szemem elõtt van.
- Jake! – morran fel, mire döbbenten kapom felé a tekintetem. Most hívott elõször a keresztnevemen… Éles parancsolást tükröznek a vonásai, de én csak megrázom a fejem, és gyorsan lelépek. Hallom, hogy mögöttem Noel és Nick tartja vissza, de valószínûleg sikerrel járnak, mert zavartalanul érek fel a fedélzetre.
Itt mérföldekkel jobb a hangulat, a legénység meggyászolta ugyan a halottakat, de már kezd visszatérni a jókedvük. Szórakozottan ugratják egymást, miközben a dolgukat végzik, úgy téve, mintha nem tudnák, kapitányuk min megy keresztül. Tapintat… Nem mutatják, hogy feltûnt nekik a megingása.
- Hé, Uria, biztos vagy benne, hogy jó az irány? – szólal meg mellettem Simon, mikor már egy ideje én állok a kormánynál, õ meg a jelrendszeres térképemet szemléli az engedélyemmel. Megfejteni úgyse tudja.
- Halál biztos! – vigyorgok rá, majd lekiáltok a legénységnek, hogy engedjenek kicsit a vitorlán, erõsödik a szél. Hamarosan sebesen, de puhán szeljük a habokat, én pedig fáradtan fekszem rá szinte a kormányra. Nem sokat aludtam a szirénes eset óta, pedig alaposan ki voltam merülve. A sebeim egy fokkal jobbak, bár most már ideje lenne tényleg megvárni, míg meggyógyulnak, és csak azután szerezni újakat.
- Mehetsz pihenni, átveszem! – bök oldalba Simon, én pedig ellenkezés nélkül adom át neki, és Nicot magamhoz szólítva, lecaplatok a térképes kabinba. Csak egy pillantást vetek a kapitányi irányába, mielõtt belépek az ajtón, majd gyorsan kizárok mindent, ami az Avildával kapcsolatos, és az ágyra dõlve, a Chelidonról álmodozom, míg el nem nyom az álom.

Az elkövetkezõ pár nap különös hangulatban telik, habár én már képes vagyok olyan lenni, mint régen, ez nem mondható el mindenkirõl. Butler nem kérdez többet Markról, bár igazán nem is nagyon szólal meg. Ha fel is bukkan a fedélzeten, pár parancs kiosztása után, ismét eltûnik, vagy órákig áll a kormánynál, némán irányítva. Ha éppen nincs jelen, a legénység a régi. Húzzák egymás agyát, balhéznak és szórakoznak, de amint közénk toppan, mindenki elnémul, és feltûzve a gondolatbeli gyászlobogót, kísértetként kóvályog a hajón.
Nagyon jól tudom, hogy zavarja õket kapitányuk önsanyargató magatartása, de senki se meri ezt megmondani neki. Nekem se kedvem, se közöm nincs hozzá, ha jobban belegondolok, így nem teszem.
Egészen addig, míg három nappal az eset után, Nick elém nem toppan, mikor éppen egy újabb térképpel tevékenykedem.
- Jake, csinálj valamit! – csapja le elém mindkét kezét, mire meglepetten pillantok fel rá.
- Azt teszem. Térképet csinálok.
- Ne hülyülj! – morran fel rosszkedvûen. – Csinálj valamit Nath-el! A fájdalmával összeroppantja Noelt!
Leteszem a tollat, amit eddig a kezemben forgattam, és sóhajtva dõlök hátra a székben, kezeimet a tarkómra fonva. Tudom, mirõl beszél, Butleren kívül mindenki látja, hogy Noel kezd megtörni bátya fájdalmától, amit jobb híján, mind rázúdít.
- Nem értem, mit vársz tõlem – ingatom meg a fejem. – Ugyan mit tudnék pont én tenni?
- Mit tudom én! – horkan fel indulatosan. – De ha ez így megy tovább, Noel egy érzelmi roncs lesz! Nem olyan erõs õ lelkileg, hogy kibírja Nath viselkedését, ha õ nem változtat ezen.
- Ezzel én is tisztában vagyok. Azt nem értem, miért lennék én az, aki képes azon változtatni?
- Mert amióta itt vagy, nem egyszer szálltál szembe vele, és még élsz! Senki se merné utánad csinálni. Kérlek Jake, nekem mindegy mit csinálsz, de nem akarom, hogy Noel is tovább szenvedjen! – fogja kérlelõre. Sóhajtva eresztem le a kezemet, és beleegyezõen biccentek.

Még aznap délután, elmerengve ücsörgöm a kormány melletti korláton, és a fedélzet felé lóbálom a lábamat, ahol a legénység néhány tagja, vidám röhögések közepette kártyázik. Noel karikás szemmel, de most kissé felszabadultabban áll a kormánynál, mint ahogy eddig látni lehetett. Neki is jót tesz, ha gondolhat valami másra.
Hirtelen lesz csönd lent, és oda se kell néznem, hogy tudjam mi történt. Kapitány a fedélzeten…
Felhúzom a lábaimat, és megfordulva Noel mellé ugrom, aki kapásból adná át a kormányt, hogy a testvéréhez siessen, aki már õt hívja, ám én nem veszem át tõle.
Döbbenten pillant rám, de én csak karba font kézzel vetem fel a fejem, és mivel nincs más akinek adhatná, kénytelen maradni, és hamarosan Butler tûnik fel, õt keresve.
- Noel! Már azt hittem baj van, miért nem jöttél? – lép az öccse mellé.
- A kormány… - böki ki Noel. Látszólag nem akar belekeverni, de nekem aztán nyolc.
- Nem vettem át tõle – szólok közbe, vállat vonva. Igen, már azt is meg tudom tenni, sokat javult a sebem.
- Miért nem? – kérdezi Butler, a régi él és élet teljes hiányában. Ez már idegesítõ tõle! Nem ezt a Nathaniel Butlert szoktam meg.
- Õszintén? – pillantok rá, magam mellé eresztve a kezemet. – Mert marhára nem hiányzik neki, hogy megint bezárják egy siralomházba, és a saját fájdalma mellé, még másét is átvegye! Sõt! Senkinek se hiányzik a hajón!
- Mi a…? – hökken meg rendesen, a legénység meg felkapja a fejét. – Mit mondtál? – húzza össze a szemét, a düh kezdetleges szikráival. Haladás.
- Csak annyit kapitány, hogy minden együttérzésem és tiszteletem ellenére, nem gondolom, hogy jelenleg a rangjának megfelelõen, vagy éppen jó bátyként viselkedik! – közlöm vele tárgyilagosan.
- Mit képzelsz magadról? – hördül fel. – Ha ennyire zavar a fejed, megszabadítlak tõle, csak kérned kell!
- Nem lázadok! – vágok vissza, kissé szenvedélyesebben. – Ám nem tudom tovább nézni ölbe tett kézzel, hogy milyen kriptahangulat uralkodik a hajón!
- Mark meghalt! – kiabálja, a kardja után kapva, de még mielõtt kihúzhatná, elé ugrom, és nemes egyszerûséggel, behúzok neki egyet. Habár erõbõl ütöttem, valószínûleg fõként a hirtelenség miatt köt ki a földön.
Noel döbbenten nyög fel, még Nick álla is mérföldeket zuhan, pedig õ kért meg rá, hogy tegyek valamit. A legénység meglepettségérõl már ne is beszéljünk…
De mégis, azt hiszem Butler az, aki végképp nem tudja hova rakni a dolgot. Egyszerre sápad el, és vörösödik ki a dühtõl, ha nem lenne összezavarodva, valószínûleg már a fejemmel focizhatnék.
- Mark meghalt – szólalok meg halkan. – Ahogy Noah, és Rod is, na meg az elmúlt évek során, biztos még jó sokan. Tudom, hogy az nem ugyan az, egyik se ér fel egy szeretõ halálának a fájdalmával, de még az se kifogás arra nézve, hogy tönkre tedd az öcsédet, és a legénységed!
- Jake Uria… te… - sziszegi, miközben talpra áll, és letörli a vért felrepedt ajkáról.
- Tudom. Hogy merészelek így beszélni? – horkanok fel, kissé gunyorosan. – Nem kell hozzá sok ész, ezt aláírom. Öngyilkossági hajlam annál több. Viszont nézz az öcsédre! A fájdalmad összetöri! A legénységed már pisszenni se mer a jelenlétedben, és ha az elmúl pár napban támadtak volna meg minket, lazán a tenger fenekére küldenek, mert a híres Nathaniel Butler kapitány nem tudja összeszedni magát! Térj már észhez! Mark ezt akarná? Arra vágyna, hogy megfulladj az önvádban?
Tudom, hogy ezúttal túl messzire mentem, fõként az ütéssel, de Nicknek igaza volt, tenni kell valamit. Hogy miért voltam hajlandó én cselekedni, azt magam se tudom. Elvileg ehhez nem kéne, hogy közöm legyen, de szar volt Butlert ilyennek látni. Egyszerûen hiányzik a bátor, erõs énje, akit még a Chelidon kapitányaként is elismernék rivális kalóznak. Az az énje, akiért a számat tátottam a kezdetek óta.