- Kapitány, ne mocorogj! – szólal meg mellettem Tom, ellentmondást nem tûrõen. Rákapom a tekintetem, de annyi kérdés tolakszik hirtelen az elmémbe, hogy végül egyet se tudok kinyögni. A férfi viszont kiolvassa tekintetembõl, hogy válaszokat követelek.
- Majd… ha jobban leszel, mindent elmagyarázunk!
- Nem! – csattanok fel, és talpra kecmergek. Az oldalamba fájdalom nyilall, és keserûen elfintorodom, de azért makacsul kihúzom magam. – Most akarom hallani a jelentést!
- Idióta… - Határozottságom meginog a halk, sziszegõ megjegyzésre, és meglepetten fordulok gazdája felé. Will a kabin sarkában ücsörög, ezért nem vettem eddig észre. Tekintetét mereven rám szegezi, egyszerre látom benne a fájdalom, a megkönnyebbülés, önvád, és valami halovány elégedettség keverékét.
- Will… - lehelem bágyadtan, mire Tom felsóhajt, és kijelentve, hogy magunkra hagy minket, távozik. – Kérlek! – suttogom, közelebb lépve hozzá. – Mond el mi történt! Mit keresek a Chelidonon? Mióta vagyok itt? Hol… hol van Nath?
Úgy sötétül el a tekintete, mint a tenger kékje vihar idején, és felpattanva a székrõl, elõttem terem.
- Felejtsd õt el! – morran fel idegesen. – Örökre!
Zavartan, összekuszált gondolatokkal ingatom meg a fejem, de ahogy belenyilall a fájdalom, felszisszenve hajtom a tenyerembe. Ekkor téved tekintetem barátom kezére, pontosabban a helyére, ugyanis csuklóból hiányzik, csak bõven befáslizott csonkot látni. Elkerekednek a szemeim, és óvatosan elkapva a kezét, feljebb emelem, majd kérdõn felpillantok az arcára.
- Mi… mi történt?
Pár pillanatig némán, sötéten fürkészi az arcomat, de végül belevág, mindent elmesél ami a parton történt. – Százszor is feláldoznám a kezem a boldogságodért Jake, de azt nem fogom engedni, hogy megint közöd legyen ahhoz az állathoz! – fejezi be, ellentmondást nem tûrõen.
Már egy ideje, mintha ködön keresztül hallanám a hangját, a testi fájdalmak mellé olyan kínzó lelki párosul, hogy lélegezni is alig tudok.
Szédülök, még úgy is, hogy idõközben lerogytam az ágyra. A torkom elszorul, és szemeimet égetik a könnyek, nem is szabok nekik gátat, némán szabad folyást kapnak. Will arcán döbbenet suhan át, hisz három éve nem látott sírni.
- Nem, én nem… - Halkan, el-elcsukló hangon motyogok magam elé, ahogy igyekszem felidézni valamit. Nem voltam magamnál, a fájdalom és a vérveszteség kiütött. A pillanatokban, mikor az eszméletem úgy ahogy visszatért, csak az járt a fejemben, hogy Will ne bántsa Nathet! Csak rá akartam szólni… meg akartam akadályozni, hogy egymásnak essenek… közéjük akartam állni… - Miért…? Miért…? Ez nem igaz, ez nem történhetett meg…! Nem hagyhatott el! Azt mondta megbocsát!
Felzokogok, ezúttal hangosan, és megállíthatatlanul. Will arcán egymást váltogatják az érzelmek, de végül az aggodalom veszi át a fõ helyet, és mellém ülve, szorosan átkarol, amennyire sérült karja engedi.
- Felejtsd el! – suttogja halkan. – Kérlek Jake, felejtsd el, és szedd össze magad! A sérülésed már jobb, de csak mert Nico elvezette ide a najádodot… Viszont még nem az igazi, pihenned kell!
Tompán érzékelem a szavait, de felfogni alig-alig tudom.
Najád… Nikron?
- Nikron? – lehelem magam elé megtörten. Will biccent, de nem hagyom, hogy belemenjen a részletekbe, nincs erõm tovább hallgatni a feldolgozandó infókat.
Tudom, és érzem, ahogy valami megtörik bennem, hogy utána hosszú hetekig ne is változzon meg.
Magamba zuhanok, és olyan szintû önpusztításba kezdek, amilyennek társaim már nem tudnak gátat szabni.

Eleinte sorozatosan leiszom magam, és mikor nem adnak nekem több rumot, enni se vagyok hajlandó. Az árbocot hiába javítják ki teljesen, utasításokat nem osztok, Will kénytelen átvenni a vezetést.
Nikron ugyan újra mellettem van, de nem veszek róla tudomást, ahogy másról se. Nem mesélek arról mi történt velem, tudom, hogy a najád már elmondott mindent.
Az elsõ hetek során két kalózhajó is megtámad minket, ezzel pedig világossá válik számunkra, hogy szabad prédák vagyunk. Úgy pályáznak a fejemre, mint trófeára, melyet felmutatva drága fõnöküknek, benyalhatják magukat a belsõ köreibe. Én még se teszek semmit, csupán a plafont figyelve hallgatom az ágyúdörgést.
Nathet már nem érdeklem…
Pedig õ szörnyen hiányzik… Csak õ tölti ki a gondolataim, felidézek minden együtt töltött percet, és hagyom, hogy maga alá temessen a veszteség fájdalma.
 Eleinte az önvádban fuldokolva, csak magamat tudom hibáztatni. Ám hamarosan elõtérbe kerül az elhagyottság és a társaim megalázása okozta düh érzése is, és valami elkezd megváltozni.
Nem pótolhatom Markot…?
Én, aki többször is az életem tettem érte kockára?
Aki megbízotam benne annyira, hogy a kezébe adjam a sajátom?
De õt még annyira se érdekeltem, hogy megvárja, élek-e, vagy halok… Fáj, szörnyen fáj az egész, de ahogy felizzik bennem a hideg düh, megtört énem elzárva találja magát a lelkem mélyén.

Egyik pillanatról a másikra térek magamhoz.
Feltápászkodom az ágyamról, és a dülöngélõ hajón magabiztosan sietek végig, hogy az éppen támadás alatt lévõ fedélzeten bukkanjak fel.
- Cat! – dörrenek a nõre, aki döbbenten pillant felém. – Menj a kabinomba!
Tiltakozna a biztonságba helyezése ellen, de három hete most elõször mutatkozom a fedélzeten, fõleg ennyi élettel a hangomban, így végül engedelmeskedik.
Átveszem a kormányt Joshtól, majd a parancsosztást Willtõl. Embereim pedig úgy ugranak minden szavamra, mintha csak tegnap adtam volna ki az utolsót. Pedig annak már jó két hónapja.

Pár óra múlva, a legénység kimerülten pihen a fedélzeten, vagy éppen sebeiket látják el. Én némán állok a kormánynál, és a támadó hajó égõ roncsait figyelem ökölbe szorított kezekkel.
A harmadik, mely megtámad minket a három hete történt események óta, és valószínûleg nem az utolsó. Bensõmben meglepõen hûvös nyugalom uralkodik, ha az elõttünk álló küzdelmekre gondolok. A Chelidont nem fogják legyõzni!
Nem engedem át a barátaim életét a dicsõséget ácsingózó csõcseléknek!
 Jól figyelj Nathaniel, mert azok, akiket te mocskos csõcseléknek tituláltál, az egész falkáddal szemben is talpon maradnak!

* * *

Vért köhögve, kimerülten támaszkodom Willre, hálásan csillogó tekintetem az övébe fúrva. Sápadtan ugyan, de bíztatóan rám mosolyog, mielõtt áttol Nikron karjaiba, hogy felhúzhassa a fedélzetre a többieket is.
Egy hónapig voltunk a tengerészet fogságában, és nem úsztuk meg nyomtalanul. A testem nagy részét hegek borítják a korbácsolástól, jobb alkaromon pedig beleégetett billog jelzi, hogy megjártam a börtönt. Szökés közben oldalba szúrtak, és már alig állok a lábamon.
- Azt hittem már, sose értek ide! – préselem ki magamból, ahogy elterülhetek az ágyamon. A halványzöld bõrû srác bocsánatkérõ pillantást vet rám, majd nekiáll lefejteni rólam a véres inget.
- Nehezen jutottunk ide, ráadásul terv kellett a szöktetéshez… - motyogja, egyre inkább elsötétülõ tekintettel. – Még az én mágiám se használható mindenre. Viszont a sebeidnek jót tenne, ha átvennél az erõmbõl!
Pár pillanatig némán állom a pillantását, majd lemondóan felsóhajtok. Legutóbb akkor adott, mikor három hónapja Nico elvezette õt hozzám, és õ megmentett a lõtt sebtõl.
- Rendben… - motyogom, mire elégedetten csillan fel a szeme, és kiszáradt ajkaimra hajolva, mélyen megcsókol. Az egy hónapos fogság alatt, ezt nem egy kínzóm tette meg, tovább is menve, de most elõször, nem küzdök ellene. Õ pedig óvatosan megharap, hogy mint annak idején, szövetséget kössünk. Csakhogy ezúttal nem szükséges megszállnia, mióta saját otthona van, akkor és oda megy, ahova akar.
Az ereje pedig átáramlik belém, és részben segít, hogy legalább mozogni tudjak a sebeimtõl. Õ viszont újra belelát a fejembe.
- Nagyobb káoszt se sok helyen láttam még – szólal meg, mellém telepedve az ágyra. – Egyáltalán nem azt mutattad magadból az elmúlt két és fél hónapban, amit éreztél, ugye?
Némán megvonom a vállam, enyhe fintorral véve tudomásul, hogy ez még azért nem nyerõ ötlet a feszülõ varok miatt.
- Látod, nem igaz? Ne kérdezd! És ne mond el Willnek!
- Én se vagyok hülye, és észre veszem! – szólal meg hirtelen barátom az ajtóból. Összeszorított szájjal fordulok a fal felé, nem akarok belemenni a témába. Még mindig sajognak a bensõ sebeim, és az elmúlt egy hónap nem segített.
Az õrök, és a vallatók sokszor kegyetlenebbek voltak, mint a kalózok. Mindent megtettek, hogy információt szedjenek ki belõlem, mint kapitányból, az Élet vizének forrását keresve.
Tagadtam, hogy tudnám ki ismeri az utat. Soha egy szóval se említettem Nathet, vagy az Avildát, lehetett bármekkora a kín. Mikor az egyik emberemet ölték meg a szemem láttára, mert nem mondtam semmit, összetörtem.
Már megszólalni se voltam hajlandó, így úgy döntöttek, nem tudok semmit. Valahol az önmagam utálása, és a sorozatos megalázások között, kiröhögtem az egész helyzetet. Védem õt, és a környezetét, a saját családom kárára… és mindezt miért? Mert képtelen vagyok elfelejteni a szerelmet iránta.
Az elsõ szerelmem… Szánalmas!
„ – Az – szólal meg Nikron a fejemben. – De már meg se lepõdök…”
Ösztönösen állítok barikádot gondolataim elé, és mivel most nem uralja a testem ha nem akarom, képtelen áttörni rajta, talán nem is akar.
- Nem érdekel mit gondoltok az érzelmeimrõl… - jelentem ki csendesen. – A kapitány én vagyok, és most irány a nagybátyám szigete!

***
Az alsóajkamat harapdálva figyelem a távolban domborodó vitorlát, és a zászlót, mely bizonyítja, hogy jó hajót igyekszünk megközelíteni.
Nem dob fel, hogy nem a Chelidonon vagyunk, de tény, hogy arra ráfér a javítás, ráadásul az Avilda aligha engedne vele közel magához. Így azonban melléjük siklunk szép lassan a vízen, én pedig csuklyámat még inkább az arcomba húzva, bizonytalan pillantást vetek Willre, aki hasonló öltözetben áll a kormány mögött.
Sértetten húzza el a száját, és látszik rajta, hogyha nem tartaná tiszteletben a parancsom, most azonnal megakadályozna az átszállásban.
Azonban a palló már a két hajó között remeg, én pedig összeszedve és lehûtve magam, könnyedén átsétálok rajta. Remeg a bensõm, és egyszerre ég bennem a harag a fájdalommal.
Viszont látom…  és ez félelemmel tölt el…
Ahogy leugrom a fedélzetre, nem rejtõzök tovább. A csuklyát hátra vetve fedem fel magam, egyenesen Nathre pillantva aki nem kicsit tûnik meglepettnek.

Azonban Noel az, aki elõször reagál, és elém ugorva, egy tõrt nyom a torkomhoz. Milyen kedves, legalább ezúttal nem rúg kapásból fejbe…
- Hogy mered idetolni az aljas pofádat, te hímkurva? - ordítja, magából teljesen kikelve.

- Megölhetsz, de azzal halálra ítéled az Avildát – jegyzem meg csendesen, színtelen tekintetemet Noelre vetve. Mintha meglepõdne kissé a tõlem sose látott élettelenségtõl és szavaimtól, de dühe nem csillapodik, a penge pedig felsérti a bõrömet.
Érzem, hogy Nikron ereje felerõsödik, és készül a közbeavatkozásra, de gondolatban nyugalomra intem. Ez nem az a pillanat, mikor alkalmas lenne felfednie magát. Már nem reménykedhetek benne, hogy ez egyáltalán bármiféle hatást kiváltana Nathbõl. Ugyan miért lenne féltékeny?
- Noel, elég! – szólal meg Nath, megacélozva magát. Felcsillan a szememben a fájdalom és kétségbeesés, mikor végre a szemébe nézek, de õ elkapja a pillantását. – Csak… vigyétek a tömlöcbe!
Összerezzenek, és egy pillanatra régi énem majdnem kitör és harcra ösztökél, de idõben visszafogom magam.
- Nem harcolni jöttem! – jelentem ki monoton hangon.
- Nem volt kérdés! – sziszegi Noel, és már lendül is felém, de ezúttal nem várom meg, hogy tõre ismét a torkomnak feszüljön. Fürgén térek ki elõle, és kardomat elõrántva verem ki kezébõl a fegyverét. Alábecsült, mert nem látott még harcolni, ami annak ellenére is hátrány, hogy sebeim még mindig nem gyógyultak meg teljesen.
Azonban, mikor a következõ pillanatban Nath szegezi nekem a fegyverét, megingok, érzéseim felszínre törnek, és zavarom elég ahhoz, hogy elfelejtsek figyelni a következõ támadásra.
Csakhamar lihegve, lefegyverezetten állok az Avilda legénységének tág gyûrûjében, szemben a testvérpárral.
Nath tekintete olyan szinten közönyös, hogy az már egyáltalán nem valódi, míg Noelé ég a haragtól, és a ki nem mondott vádaktól.
- A tömlöcbe! – ismétli meg a kapitány. Fáradtam elmosolyodom, a talajt bámulva, majd két ujjamat a számba véve, éleset füttyentek.
A másik hajó ugyan eddig kihaltnak tûnhetett, ám most megtelik élettel, és a következõ pillanatban vitorlát bontva siklanak el az Avilda közelébõl.
 – „Még mindig azt mondom, hogy ez nem nyerõ ötlet!” – morogja Nikron, és tudatában vagyok, hogy nem távolodik el az Avildától különösebben.
- „ Ha baj lenne, szólok” – ígérem, majd figyelmemet újra a környezetemre terelem. Nem mondom, hogy ez egy felettébb kellemes viszontlátás, és ha szemmel ölni lehetne, valószínûleg már vérbe fagyva tarkítanám a fedélzetet.
Csakhogy három hónap hosszú idõ, és mivel tele volt harccal, fájdalommal és fogsággal, megedzõdtem annyira, hogy ne érdekeljenek a szúrós pillantások.
Mikor mellém lépnek, hogy lecibáljanak a tömlöcbe, kisiklok a kezük közül, és magamtól indulok meg. A tengerészetnél tett látogatás óta, nem viselem jól, ha bárki hozzámér, csak a közelebbi barátaimnak engedem. Az utat meg úgyis tudom.
Mikor elhaladok Nath mellett, egy pillanatra megtorpanok, és a szemem sarkából rápillantok, ám õ makacsul a távolodó hajót figyeli. A mögöttem lévõ taszít egyet rajtam, jelezvén, hogy haladjak, majd lent belöknek a lakosztályomba.
Lecsúszom a fal tövébe, és némán állom õröm egyszerre tanácstalan, és gyûlölködõ tekintetét. Tudom ám, hogy itt senkinek se vagyok a szíve csücske, de azt is, hogy míg velük voltam, nem egyikük életét megmentettem.
- „Nem szakadt fel egy sebed se?” – érkezik Nikron kérdése, és erejét a hajó falának túloldaláról érzem meg.
- „Ne aggódj, jól vagyok” – felelem, és ezzel igyekszem is lezárni a társalgást, csakhogy õ másképp gondolja.
- „Persze, a lelki állapotod pont ezt mutatja…” – morran fel, elérve ezzel, hogy nemes egyszerûséggel kizárjam a fejembõl.
Ráadásul az Avilda mélyen tisztelt kapitánya is megjelenik, és pár pillanatig a rács túloldaláról figyel, majd elküldi az õrt, és belép hozzám. Nem moccanok a fal mellõl, csupán a fejemet fordítom felé.
- Meglepõ, hogy még mindig élek, igaz? – szólalok meg végül csendesen, megtörve az egyre inkább elhúzódó csendet. Mintha összerezzenne, de erre nem vennék mérget. – Azok után, hogy rám uszítottad az egész Tanácsot… Még én se tudom ám elhinni!
Halkan, örömtelenül felnevetek, majd elfordulok, és a környezetem kezdem vizsgálni.
- Minek jöttél ide, Jake? – szólal meg hirtelen. Pár pillanatig hallgatok, mint aki elgondolkozott a válaszon. – Arra kérnél, hogy hívjam vissza a kalózokat?
Megvillan a szemem, ahogy felé kapom a fejem. Hagyom, hogy arcomon meglátszódjon a sértett büszkeség, kitúrva végre a tompa fájdalmat.
- Nem! – vágom rá ellenkezésem hevesen. – Nem fogok kegyelemért könyörögni neked… ! Elhagytál Nath! – bukik ki belõlem keserûen. – Megcsonkítottad a barátomat, megaláztad a legénységem, és mindezt azok után, hogy azt mondtad, meg tudsz bocsátani!
- Akkor meg is tettem! De te újra elárultál! – sziszegi válaszként, kizökkenve a higgadtságából.
- Haldoklottam – húzom össze a szemem dühösen. – Csak arra tudtam gondolni, hogy Will ne bántson téged! Nem tehetek róla, hogy éppen mit sikerült hangosan kinyögnöm!
Erre nem tud hirtelenjében mit felelni, én pedig lehiggadva döntöm fejemet a falnak.
- De nem vagyok olyan hülye, hogy pusztán szeszélybõl keressem fel azokat, akik a fejemet akarják – folytatom jóval színtelenebbül. – A Kalózkirály küldött követként…
Hallom, ahogy élesen szívja be a levegõt, nem palástolva ellenérzését. Való igaz, hogy az északi vizek urát, itt délen nem sokan szívlelik, de legalább a hatalmát elismerik.
- Mi dolgod van neked vele? – horkan fel. – Kellett valaki, aki nyalogatja a sebeid?
- Egy ember azokhoz kevés lenne… - sóhajtom, fel se véve a gúnyolódást. – Amúgy, õ a nagybátyám…
Felé pillantok, és látom, hogy ezen azért alaposan meglepõdik, így elmagyarázom.
- Fenrir öccse. De titkolták, mert az apám a déli vizek kalózai közé akart beilleszkedni, ami nem lett volna egyszerû, ha az északiak vezérét a rokonaként ismerik. De a lényeg nem ez – ingatom meg a fejem. – Sokkal fontosabb, hogy összefogásra szólítja fel a vizek urait!
- Nonszensz! – húzza el a száját. – Miért tenné?
- Mert a tengerészet is komoly szervezkedésbe kezdett titokban. Ostobák… azt hiszik az ember félholtan már nem fog fel semmit! – mosolyodom el keserû fintorral. – Lebecsültek, és elõttem tárgyalták ki a dolgokat.
Felidézõdnek bennem a történtek, és egy pillanatra elhomályosodik a tekintetem, de végül a fejemet megrázva térek vissza a jelenbe.
- Elfogott a tengerészet? – szólal meg pár pillanat múlva. Nem törõdöm módon húzom fel a ruhám ujját a jobb kezemen, megmutatva a már fehéredõ heget.
- Nem hagytuk, hogy kitudódjon – jegyzem meg, megigazítva a felsõm. – Ha kiderül, hogy nem vagyok a Chelidonon, megsokszorozódott erõvel támadják meg õket, és nem lett volna idejük szöktetni. Nem tudom ezt miért mondtam el… akadok meg hirtelen, majd megrázva a fejem, visszatérek az eredeti témára. – A lényeg, hogy fontold meg a dolgot. Ha lebecsüld a hadihajókat, egyenként szépen levadásszák az összes kapitányodat. Nem sírnék miattuk, félre ne értsd! Az elmúlt hónapokban kénytelen voltam én is tengerfenékre küldeni párat, de ha a tengerészet veszi át az uralmat a tengereken… na az kellemetlen lenne!
Csend ereszkedik ránk, én elmondtam amiért jöttem, õ pedig valószínûleg az igazságtartalmát próbálja megállapítani. Nem tudom mire fog jutni, de ezúttal minden szavam igaz.
- És most azt várod, hogy annak ellenére amiket tettél, mint követet elengedjelek? – töri meg végül a csendet.
Kimerülten pillantok fel rá, és a csizmámból elõhúzva egy tört, felé dobom. Ügyesen kapja el, és tanácstalanul pillant le rá.
- Kivégezhetsz – felelem közönyösen. – Megölhetsz, hogy példát statuálj. Neked talán még hagynám is… talán. De nem hiszem, hogy igazságos lenne. Én õszintén szeretl… szerettelek!
Nem kell tudnia, hogy az érzéseim nem változtak, és a magamba mélyen eltemetett, megtört énem kezd felszínre törni. Meghalni nem akarok, a társaim ki is nyírnának, de nem tudom képes lennék e küzdeni ellene.

- Képtelen… képtelen lennék elfelejteni téged! Képtelen lennék… Nem is akarlak… - suttogja megtörten. Tudom, fáj neki, ahogy nekem is. Rettenetesen.  
- Akkor mit akarsz, Jake? Mint a Chelidon kapitánya, mik a terveid?
- Nekem… én… nem tudom! Kapitány vagyok… de egyszerûen Jake is vagyok… önzõ akarok lenni, és azt választani, ami nekem jó… mert szeretlek Nath, mindennél jobban! Mégis… mégis… nem tudom…
Csak nézem õt. Nem lenne szabad, hiszen a kalóztörvények szerint mindenképp meg kell büntetnem a Tanács elõtt. De ahh... nem tudom nézni, ahogy szenved, hiszen szeretem. Elõtte termek és szorosan magamhoz ölelem. Még jobban zokog és úgy ölel, mintha az élete múlna rajta... és talán tényleg.
- Sajnálom, sajnálom! Õszintén… nagyon…
- Látom. Látom.
- És… meg tudsz valaha bocsátani? – kérdezi a legnehezebbet.
- Azt hiszem… - suttogom válaszul. Túlságosan szeretem... de itt nem maradhat, a többiek soha nem fognak neki megbocsájtani, attól tartok. – De akkor is el kell döntened mit akarsz! Kapitány vagy…
Látom, hogy sokat gondolkodik, és csak hosszú percek múlva szólal meg újra.
- Az vagyok… De vajon jó ez így? Nem érdemelnek jobbat nálam? Nem vagyok elég erõs a döntéshez se… Nem hittem volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök. Én, aki világéletében mesének tartotta a szerelmet… Biztos ezért cseszett ki velem a sors, és sodort ilyen helyzetbe! Mennyivel könnyebb lett volna, ha nem csaplak be az elején… Az egész az én hibám… Will miattam sérült meg, a legénységemet lenézik… és most téged is megbántottalak!
Nem cáfolhatok rá, de mire kinyögnék valamit, hogy semmi baj nem lesz, Noel a zéró tapintat elvét tartva ront be.
- Nath, hajó közelít! Pár perc és itt vannak, nem vettük észre õket az egyik apró szigettõl eddig! A Chelidon az, és kint vannak az ágyúi!
Valamit motyog Jake, de nem értem.
- Megyünk. Elõbb kényszerülsz döntésre, mint tervezted, igaz? Nem foglak megállítani Jake, ha õket választod, de azért tudd, hogy én is szeretlek.

Az események követik egymást. A Chelidon és az Avilda egymás mellett siklik, és bár teljesen egyértelmû, hogy az Avilda legyõzné a Chelidont különösebb gond nélkül, nem feltétlenül akarok támadni. Mégis Jake hajója...
- Butler kapitány, azért jöttünk, hogy elvigyük Jaket és a térképét! Miénk lesz a kincs! – kezdi a mûsort az elsõ tiszt... mi is volt a neve? Victor?
- Nem kell a játék! Tudom az igazat!
- És elengeded?
- Nem fogoly – felelem szomorúan. Jake viszont halogatja a döntést és a hajókat a közeli szigethez kéreti.

Igazából nem hallom, hogy az elsõ tiszt és Jake mit beszélgetnek, csak azt látom, hogy ölelgeti, Jake hagyja. Az, hogy megdugtam-e, viszont már elég hangos ahhoz, hogy halljam.
- Nem rád tartozik! De a tapogatását abbahagyhatnád!
- Oh, csak nem zavar?
És hirtelen minden felgyorsul. Lekapja Jake-et, majd, már közben kirátnja a fegyverét és rám szegezi, mire mindenki ugrik. Mire elválnak, már én is kitánrom az enyémet, de Jake valamiért engem próbál megállítani, így nincs idõm reagálni, õ persze hõsködik és elém ugrik. IDIÓTA!
- Jake! – ugrok mellé.
- Máskor rád hallgatok, és gyûrût veszek neki, nem pisztolyt – suttogja, mire ez az állat közelebb jönne, de csak morgok. – Nem a te hibád Will! Catnek igaza volt! - suttogja és egyre inkább ájulás közeli állapotban van.
- Jake, tarts ki!
- Sajnálom Nath… Szeretlek!
- Jake!

De persze már nem hall engem. Szuszog, szóval még él.
- Hol a Chelidon orvosa? - sziszegem idegesen.
- Itt vagyok - lép elõ egy férfi.
- Lásd el a kapitányotokat. Az árulót végezzétek ki, Noel - morranok öcsémre, mire már vonja is ki a kardját.
- Ne! Várjon, Butler kapitány! - kapja el a karom a kikötõi szuka, mire villan egyet a tekintetem, és hatalmasat lökök rajta, az egyik legényük kapja el, hogy ne essen egy kõnek, fejjel. - Ne ölesse meg Willt, nem akarta - suttogja.
- A Kalózok Tanácsának fejére szegezett fegyvert - emlékezteti õket Noel. - És ha még egyszer hozzáérsz, neked is véged - bök felé a karddal.
- Hagyja, õ terhes - rikkantja a doki, mire Nick hatalmas pofont ad a férfinak.
- Akkor két dögöt tüntetek el egyszerre a világról - nyalja meg ajkait félelmetesen csillogó szemekkel Noel. Ha nem ismerném azt mondanám, megszállta valami, de tudom: miattam teszi. Én csak állok és nézem õket. Szánalmas bagázs.
- Ti meritek magatokat a Chelidon legénységének nevezni, mocskos csõcselék? - sziszegem idegesen. - Ti vagytok azok, akik ezt engedik a kapitányuknak, hogy ilyen helyzetbe kerüljön?! - Dühösen lépek az elsõ tiszt mellé. - Tedd a kezed a kõre - utasítom, és ahogy remegõ jobb kezét a sziklára teszi, egy ügyes mozdulattal, és egy erõs csapással vágom le csuklónál a karját a saját kardommal, mire felüvölt. Túlkiabálva õt, folytatom. - Ez a vér azért hullott, mert ilyen szánalmas, mocskos, senkiházi népség vagytok - ordítom. - Nem vagytok méltók a Kalózok Tanácsának tagjai lenni, ezennel leveszem rólatok végérvényesen és hivatalosan is a kezem. - A nõcskéhez lépek és letépem a karperecet, ami a tagságot jelképezi. Gondolom, hogy a kikötõs eset miatt van még rajta. - Soha többé ne kerüljetek a szemem elé - morgom, és visszalépek Jake-hez, aki viszont...
- Will... - nyöszörgi. Kikerekednek a szemeim, és alig hiszek a fülemnek. Utánam nyúl, és... félig nyitott szemekkel Willnek szólít. Mielõtt elkezdhetnék bánatomban tombolni vagy zokogni, Noel mellém lép és fejbe rúgva Jake-et, elhúz tõle.
- Üzenem a kapitánykátoknak, ha felébred, ha ismét a testvérem közelébe jön, az Avilda és a Kalózok Tanácsának haragjával kell szembenéznie. Egy ilyen aljas, mocskos hazug nem léphet Mark helyébe, ezt szó szerint adjátok át neki, és mondjátok el az okát is - sziszegi idegesen utalva a más nevének suttogására, majd megfogja a karom és elvezet.

Már a hajón vagyunk, amikor parancsba adja Noel, hogy lõjék el az árbocrudat, hogy ne tudjanak utánunk jönni. Én nem tudok megszólalni sem. Miért... miért Willt szólongatta? Egyszerûen... nem értem.
Összesúgnak, erre Will lekapja és le akar lõni engem. Esküszöm, nem értem sem Jake-et, sem ezt az egészet.
- Nath... - lép mellém félve Noel. Tudom, attól retteg, hogy az lesz, mint Mark esetében volt.
- Nem érdekel Jake Uria - jelentem be keményen. - Indulás a mélytenger felé, a szokásos helyen marad az Avilda, Noel, Nick és én felkeressük a forrást á zúgom, mire mindenki helyesel és már mennek is. Utolsó pillantást vetek a Chelidonra, összeszorul a szívem, és mielõtt a fedélzeten bõgöm el magam kapitány létemre, a kabinba megyek.

* * *

Mivel nem akarom megismételni a történeteket, ezért nem megyek Noel közelébe pár napig. Nicket megkérem, hogy mondja el: az õ érdeke, nem akarom, hogy baja legyen és a szigeten annyira kifordult önmagából, hogy szeretném, ha kicsit õ is magába szállna és megpróbálna rájönni az okra. Mert csak akkor adok örök életet a kezükbe, ha igazán tudják majd használni, hiszen ez nagy kincs.

De nekem folyamatosan Jake-en jár az agyam. Mindenhol õt érzem, mindenhol õt látom, de Mark halála megedzette az idegeimet és így csak szellõztetek, néha dühöngök egy kicsit, de alapvetõen nem foglalkozom senkivel. Mivel a Tomtól kapott három fiú még mindig vendégszeretetünket élvezi, néha az egyiküket ütöm el az idõt. Vörös a haja, és sem Markra, sem Jake-re nem hasonlít. Megtehetem, hiszen Jake is minden bizonnyal a tiszt karjaiban keresi a vigaszt. Illetve már csak az egyikben teljesen. Heh. Minden bizonnyal ideges lesz, ha megtudja, hogy én volta m, de ismeri a Kalózok Törvényeit: ha a Tanács fejére támad egy tanácstag hajó legénye, az halállal lakol. Örülhet, hogy meghagytam az életét, bár tényleg nem értem magam, hogy miért nem a fejét metszettem le a helyérõl. Túl lágy a szívem, azt hiszem.

 A ki tudja hányadik héten már eléggé közel vagyunk. Többnyire én, Nick vagy Noel vezetjük a hajót, hiszen mi ismerjük fejbõl az utat a szirtig, ahol az Avilda pihen. Simon most a vitorláknál segédkezik ezen az úton, majd visszafelé engedek neki ismét. Jake a legénység között nem nagyon kerül szóba. Párszor, amikor vitáznak valamin, akkor Jake neve jelzõként merül fel, ha az egyikük elárulva érzi magát a másik által. Talán emiatt is jobb lesz így az egész. Nem mondom, hogy nem szakad meg a szívem, hiszen szerettem. Vele képzeltem el az életemet örökké, és még annál is tovább, romantikus akartam lenni vele pont azon az estén életemben elõször, de a sors a képembe röhögött.
Nem baj... így kellett lennie.

* * *

Már harmadik hónapja közelítjük a szirtet, hiszen m,kitérõt kellett tennünk a Tanács szigete felé, feltölteni a tartalékainkat és bejelenteni az ott tartózkodóknak, hogy a Chelidon nem tagja többé a Tanácsnak. Többen kapnak az ötleten és elindulnak megkeresni és bosszõt állni, mikor a legénységek egymás között kikotyogják, hogy mit tett velünk, velem Jake. Hiába, akármennyire is mocskos egy banda a kalózoké, de összetartóak vagyunk és jelenleg én vagyok a feje a társadalmunknak.
Amikor azonban egy reggelen Simon az árbockosárból leordít, kicsit meglep.
- Hajó, fehér zászlóval - kiabálja.
- Chelidon?
- Nem. - Szusszanok. Automatikusan visszakérdez valaki, ha hajó közeledik felénk, hiszen ha Chelidon, akkor elsüllyesztik, ezt Noel adta parancsba. Borzasztóan haragszik Jake-re.

Amikor megáll kell távolságra a hajó, egy lécet helyezek rá. Kereskedõknek látszanak.... de ahogy az egyik köpenyes, mikor már az Avildán van, ledobja magáról a köpenyt és meglátom Jake-et összeszorul a torkom-, Noel viszont azonnal reagál és egy tõrt szegez Jake nyakának, mellé ugorva.
- Hogy mered idetolni az aljas pofádat, te hímkurva? - ordítja, magából teljesen kikelve.

Végül felsóhajt, és megpördülve, szó nélkül elhagyja a kabint.
Felemelem a fejem, és könnyes szemmel nézem az ajtót, mintha attól várnék választ. Nem kapok, miért is kapnék? Az viszont érthetetlen számomra, Nath miért nem adott. Már ennyibe se vesz? Talán jogosan…
Erõtlenül döntöm hátra a fejemet, és üres tekintettel meredek a plafonra. Mit kéne tennem? Mit tehetek egyáltalán ebben a helyzetben?

Hirtelen vágódik ki az ajtó, és Nick csörtet be.
- Ne csinálj semmi ostobaságot Ja… - Megtorpan, mikor a szobában elõször meg se pillant, majd végül rám siklik a tekintete, és döbbenten, elcsendesedve csukja be maga mögött az ajtót. Feszülten toporogva figyel pár percig, majd a falnak dõlve folytatja.
Látszólag dúlnak benne a kérdések, mégse tesz fel egyet se. Tapintat? Nem hiszem, inkább tiltás.
Elfordítom róla a tekintetem, és továbbra is patakzó könnyeimet ingem ujjával igyekszem felitatni. Így is eléggé elhagytam már magam, mint kalóz, nem kell, hogy még jobban megszégyenüljek, például Nick elõtt. Bár… számít ez még egyáltalán valamit?
Percek telnek el, és egyikünk se szólal meg, de végig magamon érzem a tekintetét. Miért van egyáltalán itt? Ha arra ügyel, hogy ne csináljak semmi ostobaságot, akkor az talán azt jelenti, hogy Nath nem akarja a halálom. Ennek akár örülhetnék is, de mivel továbbra is ismeretlenek elõttem a további szándékai, még nem könnyebbülhetek meg.
- Miért vagy itt? – szólalok meg végül, rekedt, sírástól remegõ hangon.
- Vigyázok rád – vonja meg a vállát, beigazolva sejtésem.
- Felesleges… - suttogom keserûen. – Nem érdemlem meg. Elárultam…
Rögtön tudja, kirõl van szó, habár a részleteket még nem ismeri. Mielõtt azonban bármelyikünk is folytathatná, nyílik az ajtó.
Oda se kell néznem, egyértelmû számomra, hogy ki jött be. Sírásom ismét felerõsödik, arcomat felhúzott lábaim köré font karjaimba temetem.

- Kifelé – hallatszik az ellentmondást nem tûrõ, feszült utasítás.

- Megölöd? – kérdezi Nick, mire összerezzenek, de továbbra se emelem fel a fejem.

- Nem – jelenti ki Nath. Megkönnyebbültem? Még nem igazán…

- Vigyázz magadra – szólal meg Nick, majd hallom ahogy záródik mögötte az ajtó.
Csak pár pillanatig van csend, aztán Nath jóval halkabb, és nyugodtabb hangon szólal meg:

- Én azt akartam mondani, hogy menjünk el a forráshoz, és adok neked is... és éljünk együtt mindörökké. Nick, Noel, te és én. Örökre, az idõk végezetéig a tengeren. Szerelem... akármi. De így... így nem tudom, mit mondjak, Jake - sóhajtja. - Te mit akarsz? Most, hogy ezt tudom, elmész majd és az életben nem látlak többé? Visszamész Willhez és majd megint neki fogod adni magad és elfelejtesz?

Megremegek hangja, és szavai hallatán, szívem pedig még inkább sajogni kezd, mikor felfogom elsõ mondatát. Velem akart élni örökké… Hogy tehettem ezt vele? Miért kell ennek így lennie?
Görcsösen markolom meg saját felsõmet, és fojtom el feltörni készülõ, sírós csuklásomat.
- Képtelen… képtelen lennék elfelejteni téged! – kapom fel végül egész hirtelen a fejem, és fordulok felé. Egyik kezem jobb szememre siklik, mely most jóval élesebb, mint gyógyulása után bármikor… megint kék. Ennyire sokat sírtam volna? Mégis, ez mindennél jobban emlékeztet rá, mit vállaltam be érte, mit is jelent számomra, hogy mennyire gyötrõdtem, mikor Syrius fogságában volt. – Képtelen lennék… - suttogom ismét. – Nem is akarlak…
- Akkor mit akarsz, Jake? Mint a Chelidon kapitánya, mik a terveid? – lép közelebb, keserû hangon kérve számon.
- Nekem… én… nem tudom! – nyögöm kétségbeesetten, mindkét kezemmel a hajamba túrva. Összeszorított szemeimbõl továbbra is csurognak a könnyeim, mintha három évet akarnának bepótolni. – Kapitány vagyok… de egyszerûen Jake is vagyok… önzõ akarok lenni, és azt választani, ami nekem jó… mert szeretlek Nath, mindennél jobban! Mégis… mégis… nem tudom…
- A francba! – szisszen fel, és a következõ pillanatban elõttem terem. Nincs idõm arrébb húzódni, elém guggolva ölel magához.
Döbbenten merevedek le, de elég fél perc, hogy zokogva bújjak hozzá, úgy markolva a hátán az inget, mintha az életem múlna rajta. Nem akarom elengedni… nem tudom elengedni!
- Sajnálom, sajnálom! Õszintén… nagyon… - motyogom akadozva. Megfeszül, és hosszan felsóhajt, de szorosabban von magához.
- Látom – feleli végül halkan. – Látom.
- És… meg tudsz valaha bocsátani? – préselem ki magamból az engem leginkább foglalkoztató kérdést, és arcomat a nyakához fúrva, még inkább belékapaszkodom.
Egy darabig csend van, és ez a kis idõ számomra iszonyú gyötrelmekkel jár, de tartja bennem a reményt, hogy nem lökött el.
- Azt hiszem… - feleli halkan, és eltolva kicsit magától, könnytõl maszatos arcomra simítja egyik kezét. – De akkor is el kell döntened mit akarsz! Kapitány vagy…
Lehorgasztom a fejem, és kétségbeesetten harapom be alsóajkam. Mióta gondolkodok már ezen… Amióta tudom, hogy mennyire fontos nekem Nath, azóta ötlik fel bennem a kérdés, hogy mégis mit kéne tennem. Felelõsséggel tartozom a legénységemért, de nem bírnám ki, ha nem lehetnék Nath mellett. Ugyanakkor hiányzik a Chelidon, hiányoznak a barátaim, a családom…
Ráadásul az Avildán ezek után nem leszek túlzottan közkedvelt… Mert lehetetlen, hogy ne derüljön ki.
- Az vagyok… - suttogom magam elé bágyadt tekintettel. – De vajon jó ez így? Nem érdemelnek jobbat nálam? Nem vagyok elég erõs a döntéshez se… - Lehunyom a szemem, és hátradõlök. Nem megy… nem tudok mit mondani.
Ahogy õ se. Némán, gondolataiba merülve ül velem szemben, és ahogy rá emelem tekintetem, szó nélkül pillant vissza.
- Nem hittem volna, hogy valaha ilyen helyzetbe kerülök – szólalok meg végül csendesen, könnyes szemekkel. – Én, aki világéletében mesének tartotta a szerelmet… Biztos ezért cseszett ki velem a sors, és sodort ilyen helyzetbe! Mennyivel könnyebb lett volna, ha nem csaplak be az elején… - Hangom elhalkul, és keserû fintorral hunyom le a szemem, de ismét feltörõ könnyeimnek nem tudok gátat szabni. – Az egész az én hibám… Will miattam sérült meg, a legénységemet lenézik… és most téged is megbántottalak!
Ujjai az arcomra siklanak, és ahogy kinyitom a szemem, egész közelrõl pillanthatom meg. Mondana valamit, de még mielõtt megtehetné, Noel ront be a kabinba.
- Nath, hajó közelít! Pár perc és itt vannak, nem vettük észre õket az egyik apró szigettõl eddig! – lihegi feszülten, majd rám siklik dühös tekintete. – A Chelidon az, és kint vannak az ágyúi!
Bennem reked a levegõ, és amilyen gyorsan elgémberedett tagjaim engedik, feltápászkodom.
- Nem üzentem nekik Nicoval… - nyögöm halkan. Az pedig számukra azt jelenti, hogy baj van, így idõ elõtt meg kell jelenniük. Támadásra készen.
- Megyünk – szólal meg Nath kissé hideg, de nyugodt hangon. Ahogy Noel kiviharzik, rám pillant, és megingatja kissé a fejét. – Elõbb kényszerülsz döntésre, mint tervezted, igaz? Nem foglak megállítani Jake, ha õket választod, de azért tudd, hogy én is szeretlek.
Nem várja meg a reakcióm, követi az öccsét. Fáradtan túrok a hajamba, majd a fedélzet felé menet, a kabinomban összeszedem Nicot, akit rendesen elhanyagoltam az elmúlt napokban, még jó, hogy Nick gondoskodott róla.
Mikor felérek, a Chelidon már mellettünk van, és mindkét hajó támadásra készen, elõhúzott ágyúkkal siklik közelebb egymáshoz.
- Will! – kiáltok fel, a korláthoz futva. Barátom meglepetten, és megkönnyebbülve kapja felém a tekintetét, a felsõ fedélzeten állva, majd átadja a kormányt Joshnak, és közelebb jön.
Az Avilda legénysége feszülten figyeli társaim minden mozdulatát, és õk is hasonlóan tesznek, de látszólag azért örülnek, hogy velem minden rendben van.
- Butler kapitány, azért jöttünk, hogy elvigyük Jaket és a térképét! Miénk lesz a kincs! – intézi barátom szavait Nathez, aki halkan felhorkan.
- Nem kell a játék! – emeli fel a hangját, hogy a másik hajón is hallják. – Tudom az igazat!
Will szemei elkerekednek, és aggódva pillant rám. Némán biccentek, jelezve, hogy Nath szavai igazak, és pontosan arról beszél. Erre társaim szorosabban markolják fegyvereiket, Cat, aki Will mellett áll, halk morranással fogja õket vissza.
- És elengeded? – tapogatózik Will gyanakvóan.
- Nem fogoly – érkezik a kimért válasz.
Mindketten rám pillantanak, én pedig összerezzenve lendítem fel a levegõbe Nicot, aki boldog dalolászással röppen át az ismerõs közegbe.
- Menjünk a szigethez, itt nem tudok átmenni – térek ki a válasz elõl. Ez ugyan elég kicsi sziget, de azért mindkét hajó ki tud kötni, és annyira legalább lenyugszanak a kedélyek, hogy visszahúzzák az ágyúkat.
Ahogy kint állunk a homokban, Will rögtön hozzám siet, míg hárman fedezik mögüle. Tõlem nem messze Nath áll, Noellel, Nickkel és Sammel.
- Jake! – húz magához barátom aggodalmasan, mikor meglátja tompa, kisírt tekintetem. – Mi történt? Bántottak? – Dühödt tekintetét Nathre villantja, de ahogy oldalra fordulok, döbbenten látom, hogy szerelmem is idegesen feszül meg.
- Nem… - rázom meg a fejem. – Jól vagyok, de van valami…
- Megdugott, igaz? – szólal meg hirtelen sötéten, és míg egyik kezével magához húz, a másik a pisztolyra csúszik, amit tõlem kapott. Elkerekedet szemekkel pillantok fel rá, de nem találom magamban a régi magabiztosságot, hogy leoltsam.
- Nem rád tartozik! – válaszol helyettem Nath, közelebb lépve. – De a tapogatását abbahagyhatnád!
- Oh, csak nem zavar? – vág vissza Will gunyorosan, majd mielõtt megállíthatnám, a számra hajolva, szenvedélyesen megcsókol.
Ledermedek, és Nath szisszenésébõl rögtön tudom, hogy baj lesz. Túl késõn tolom el Willt, már Nath kezében is ott a fegyver, és semmi kétséget nem hagynak afelõl, hogy használni fogják. Viszont Nath kissé elbizonytalanodik, mikor találkozik a tekintetünk, és meglátja benne a riadt ellenkezést.
Willt azonban már nincs idõm megállítani, elsüti a pisztolyt. Ösztönösen lépek be Nath elé, mivel annyira közel nem állok, hogy feldöntve kitéríthessem a lövés elõl.
A jobb oldalamba nyilalló fájdalom pedig azt bizonyítja, hogy sikerült megmentenem.
Halk nyögéssel esek össze, és igyekszem nem tudomást venni az egyre terjedõ fájdalomról, és ruhámat átitató vérrõl.
- Jake! – Nath terem mellettem, és húz az ölébe óvatosan. Ráemelem egyre kábább tekintetem, és halványan elmosolyodva nyalom le a szám szélérõl a felköhögött vért.
- Máskor rád hallgatok, és gyûrût veszek neki, nem pisztolyt – préselem ki magamból, és Will felé fordulok, aki remegve, fegyverét eldobva lépne közelebb, de Nath dühödt morgása megállítja. – Nem a te hibád Will! – Próbálok megmoccanni, de rögtön visszaszédülök Nath karjaiba. – Viszont Catnek igaza volt! – húzom el a szám fintorogva. Nos, õ elõre megmondta, hogy ha újra találkozunk, azzal a pisztollyal fog lelõni.
Kétlem, hogy most örül az igazának… Kár, hogy már nem látok el odáig, az egyre terjedõ sötétségtõl.
- Jake, tarts ki! – húz magához Nath, és hallom, amint Will Tomért kiált. Látni már nem látok, kedz magába szippantani a fájdalom és a sötétség.
- Sajnálom Nath… - motyogom elhalóan. – Szeretlek!
- Jake! – szorít magához a nevemet kiáltva, de már képtelen vagyok ellenállni, megadom magam az eszméletlenségnek.

- De lehet, ha aludhatok egy picit – motyogom egy hatalmas ásítással egybekötve, és elfészkelem magam az ölében. Nikron távozásával hihetetlen fáradtság rohant meg.

- Bírd ki egy picit kincsem, mindjárt kint vagyunk a hajónál – gyõzköd szelíden, és elindul.

- Nem tudom, fog-e menni – vallom be, egy újabb ásítással egybekötve. Hamar kiderül, hogy nem… pár perc múlva, elnyom az álom, ahogy még közelebb simulok hozzá.

***

Amikor felébredek, sokkal jobban érzem magam, bár még mindig tompa vagyok kicsit, és ahogy nyújtózok, megviselten roppan pár csontom. Rendesen elaludtam a testem. Nath pedig nincs mellettem, kiábrándító…
Megmosakszom, és rögtön a keresésére indulok. A fedélzeten bukkanok rá, ás rögtön mögé lépek.
- Nath... Nem voltál ott, amikor felébredtem – suttogom a fülébe, átkarolva õt.

- Mert dolgom volt – feleli egyszerûen, és megfordulva magához húzva dõl a korlátnak. - Jó sokat aludtál – leheli a fülembe. - Másfél nap és partot érünk. – Ezúttal nem tud felmelegíteni a mosolya, a riadalom leolvasható az arcomról, és erre már õ is elkomolyodik.

- Mennyit aludtam? – kérdezem remegõ hangon. Másfél nap… a Chelidon… az igazság…

- Két napot, kedves, és nagyon jó a széljárás. De mi a baj? – simít végig az arcomon aggódva. - Nem kell félned, nem lesz baj, Noel és Nick felváltva kormányoznak, mindketten sokat tanulmányozták a térképedet. Nem tévedtünk el.
Bárcsak eltévedtünk volna! Bárcsak sose érnénk oda, és kellene elárulnom az igazat! Nem akarom elveszteni a Chelidont és a családom, de Nath… Nath az elsõ!

- Nath, beszélni szeretnék veled – préselem ki végül magamból nyöszörögve.

- Megrémítesz, kincsem – suttogja halkan.

- Nincs semmi baj, de beszélni akarok veled – jelentem ki határozottabban. Még hogy nincs baj…

- Én is szeretnék veled beszélni ma, vacsora után. De nem tudtam, hogy neked ennyire sürgõs. – Szomorúnak tûnik, de ez még semmi ahhoz képest, mit fog érezni hamarosan. Miattam… Minden erõmre szükségem van, hogy ne fújjak visszavonulót.

- Ne haragudj Nath, mert nekem most... most kell beszélnem veled – jelentem ki reszketegen, visszanyelve fájdalmas meghátrálásom.

- Menjünk a kabinba - sóhajt fel. - Nem mondom, hogy így terveztem. Vacsora után, az árbockosárban szerettem volna megosztani veled a terveimet – mosolyog rám, ezzel erõsítve a bensõmben tomboló fájdalmat. Nincs meghátrálás… Pedig a tervei… tervezett velem… de ezek után… Legszívesebben ordítanék tehetetlen kínomban. Hogy tehetem ezt…?
A kabinba érve lerogyok az ágyra, õ pedig megáll elõttem, és vár. Magyarázatra…

- Nos, szerelmem, mi ennyire fontos? – mosolyog rám kedvesen, melegen, mégse tudja felmelegíteni fájdalomtól hûlõ lelkemet.

Sose éreztem még magam ilyen vacakul. Kezem reszketése szép lassan átterjed az egész testemre, a szívemet szorongató jeges érzés pedig csak nem akar szûnni. Félek… Ritka dolog ez tõlem, de most egyenesen rettegek a reakciójától. Ha ellökne magától és meggyûlölne, azon sose tenném túl magam.
Jake! Ez nem te vagy!
Ez már nem is én vagyok…
Egyszerûen túlságosan szeretem, és az átverése miatt érzett bûntudat kifordított önmagamból. Eddig sose okozott gondot, hogy átvertem valakit. Nesze nekem büntetés!
Ennél rosszabb aligha lehetne…
- Jake? – hallom meg hirtelen megint aggodalmas hangját. Észre se vettem, hogy percekig ücsörögtem némán, anélkül, hogy választ adtam volna neki.
Felkapom a fejem, és rápillantok. Kérdõ tekintettel áll nem messze tõlem, és meglátva érzelmektõl háborgó, kétségbeesett tekintetem, közelebb lép.
- Ne! Ne gyere közelebb, kérlek! – pattanok fel az ágyról, és hátrálok be a sarokba. Megdermed, és döbbenten marad egyhelyben.
- Viharok ura! Jake, mi a baj?!
- Én… - ahogy belekezdek, máris kiszárad a szám, és egy ilyen rövid szónál is remeg a hangom. Nem akarom elmondani… nem akarom, hogy gyûlöljön! Ha nem mondanám el… Nem! Õszintének kell lennem, hisz idõvel úgyis kiderülne.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, és igyekszem lenyugtatni magam. Nem sikerül, de legalább az elhatározásom megerõsödik annyira, hogy folytassam.
- Én nagyon szeretlek Nath! – nézek rá kétségbeesett tekintettel. – Tényleg! Mindennél jobban… De ez nem volt így az elején…
- Gondoltam – feleli óvatosan, mikor megint elhallgatok. – De ezzel nincs semmi baj, az a lényeg, hogy most…
- Nem! – vágok közbe remegõ hangon. – Fontos, mert az elején… mikor idejöttem, én csak… csak nem gondoltam, hogy ez lesz… nem jöttem volna ide, ha tudom, hogy… nem akartalak bántani, vagyis már nem akarlak… - Összeszedetlenül, akadozva beszélek, érzem és tudom, teljesen szét vagyok zuhanva.
Remegve dõlök a falnak, majd csúszom le a tövébe. Nath zavartan, de aggódva mozdulna felém, ám elég a fejemet megingatnom, és ismét megtorpan. Nem attól félek, hogy ha megtudja az igazat, meg akar majd ölni. Ha úgy dönt, úgyse lenne erõm tenni ellene, hagynám magam… Attól félek, egyszerûen nem lenne erõm folytatni a vallomást, mely az elvesztéséhez vezet, ha érzem magam mellett.
- Hamarosan elérjük Monrockot – szólalok meg sokkal érthetõbben, de teljesen színtelen hangon, élettelenül. – Monrockot, és a Chelidont. Nem fogják elkerülni az Avildát… kell nekik innen valami.
- A térképed? – szólal meg halkan, némi hezitálás után.
Összeszorul a szívem, és szaporábban kezdem kapkodni a levegõt. Még mindig… még mindig nem gyanakszik? Vagy csak elnyomja magában a sejtéseket…
- A kapitányuk – suttogom magam elé fájdalmas fintorral. – Az a személy, aki már három éve  betölti ezt a pozíciót, és akit a becsvágy, késõbb pedig a megalázásuk felett érzet düh vezérelt ide… Az, aki idõvel szem elõtt vesztette a célját, pontosabban egészen másikat talált… Értem jönnek, mert minden kétséget kizáróan, én vagyok a Chelidon kapitánya! – kénytelen vagyok összébb húzni magam, hogy mérsékeljem testem remegését, és amúgy is alig hallható hangom ismét akadozóvá válik. – Én megbántam… annyira, de annyira megbántam! Amikor rájöttem, hogy szeretlek… amikor tudatosult bennem, hogy hazudok… hogy meg fogsz gyûlölni… ha tudnám, visszacsinálnám, még ha ez fáj is nekem, csak neked ne… neked ne fájjon… Mert szeretlek… annyira szeretlek… hiába vagyok az aki… szeretlek… - elhal a hangom, feltörõ könnyeim elmossák az erõm a folytatásra.
Megállíthatatlanul patakzanak szemembõl, forrón végigcsurognak az arcomon, hogy nyomukban csak egy kihûlt ösvényt hagyjanak. Három éve nem sírtam, és most minden eddigi felgyülemlett fájdalom egyszerre tör ki belõlem. Nem akarom elveszteni…
Némán áll a szoba közepén, de a tekintetében örvénylenek az érzelmek. Képtelen vagyok hosszan nézni, nem akarom látni, ahogy majd a gyûlölet kerül elõtérbe. Némán ráz a sírás, és kétségbeesett, lemondó sóhajjal simulok még inkább a sarokba.

- „Nem kellett volna ennyit távol lennem, már rég nem fájna semmid!” – morogja zsémbesen.
- „Köszönöm, hogy kettesben hagytál minket” – felelem békítõen. Nem vág vissza, de érzem, hogy jól esnek neki szavaim, és lenyugszik kissé.

- Jól vagy? – kérdezi Nath aggódva.

- Igen, köszönöm – mosolygok rá, és szorosan hozzábújok. végül elengedem, és felmászunk a fedélzetre.

- Noel, beszélnünk kell – szólítja meg Nath az öccsét, és végül együtt lemennek. Én a korláthoz lépek, és elgondolkodva szemlélem a partot.
- „Talán ideje lenne vízre tenni a hajót „ – jegyzem meg.
- „Ahogy akarod, de azért vigyázz, nem vagy még a legfényesebben!” – érkezik a közönyt mímelõ válasz.
Elmosolyodom, majd figyelmeztetve a legénységet, óvatosan úgy irányítom a vizet, hogy pár pillanat múlva, már a tengeren legyen a hajó. Megeresztek egy fáradt sóhajt, ahogy tompul bennem a fájdalom. ezzel is megvolnánk.
- „Innentõl bízzuk a szélre! Úgyse sietünk sehová, igaz? Vagyis várjunk… végül is a Chelidon Monrocknál vár rátok, ugye?” – bukik ki Nikronból.
Összerezzenek, és kissé elkeseredve, némán hallgatok.
- „Ne haragudj” – sóhajt fel némi idõ után, bûnbánóan.
- „Végül is, igazad van…” – felelem szomorúan, majd megrázom a fejem. – „De az még messze van, addig kiélvezem Nath közelségét, és idõvel bevallok neki mindent!”
- „Biztos jó ötlet ez?” – horkan fel. Rögtön tudja a válaszom, érzi a bizonytalanságom, félelmem, de makacs elhatározásom is. Végül sóhajtva rám hagyjam, és Nathék is ebben a pillanatban térnek vissza. Noel elém lép, különös fénnyel a szemében. Óvatosan viszonzom a pillantását.

- Mrs. Butler, fáradjon utánam - morog rám, és csak azért nem vágok vissza, mert meglep a megszólítás, és mert nem látom a haragos élt a szemében. Követem, és mikor elhaladok Nath mellett, õ a fenekemre simít. Összerezzenek, feléled bennem a vágy utána, de erõt veszek magamon, és Noel után lépek. Majd utána…

- Nem tudok bocsánatot kérni, Jake! – szólal meg rögtön, ahogy beléptünk a térképes kabinba. – Nem azért, mert nem tartom igazságtalannak amiket mondtam, sokkal inkább az az oka, hogy ha Nathrõl van szó, ezt tartom helyesnek!
- Nem mondom, hogy nem esett rosszul – vonom meg a vállam. – Megértem sok szempontból az álláspontodat, tudom, hogy nem vagyok szent. De akkor és ott, az életemet tettem kockára! Te tudod a legjobban, milyen alkut kötöttem Nikronnal, és milyen hatással volt rám az egyesülés! Amit mondtál, akkor nem volt jogos!
- Tudom – sóhajt fel, tekintetét a földre szegezve. – De Nath nagyon szeret, nem akarom, hogy bántsd!
- Nem fogom! – suttogom halkan. – Õszinte leszek vele… - elhúzom a mondatot, csak magamban teszem hozzá, hogy hamarosan, teljesen.
- Ebe az is beletartozik, hogy nem kockáztatod az életed! – mosolyodik el végül halványan, a szemembe nézve. – Ha jól emlékszem, a najád távozásával végleg elveszted a sérült szemed látási képességét, igaz? Más nem volt?
Elgondolkodva simítok a szememre, mely tökéletes, amikor Nikron bennem van. Végül az is felidézõdik bennem, amit még mondott. Hogy majd kigondolja mit kér még… Azóta se mondta meg, mit akar, most is nagyban hallgat.
- Nem tudom – felelem õszintén. – Elvileg de, csak Nikron nem mondja meg mi.
Noel elhúzza a száját, majd hagyja a témát, és közelebb lépve, magához ölel.
- Örülök nektek, tényleg! – suttogja a fülembe. – Ideje volt, hogy Nath is boldog legyen!
Azzal elenged, és elindul felfelé. Felvidulva követem, inkább nem gondolok bele, mi lesz akkor, ha elmondom az igazat.

- Megbeszéltétek? – kérdezi Nath Noeltõl, amint megjelenünk, nekem pedig hagyja, hogy befurakodjak kezei közé, miközben kormányoz.

- Nagyjából. – Valahogy úgy, de én nem szólalok meg, csak mosolyogva dõlök Nath mellkasának.
- „Mikor árulod el, mit akarsz még?” – próbálkozok ismét.
- „Amint eljön az ideje” – feleli egyszerûen. – „És te mikor árulod el a kapitánykádnak, hogy rangban ugyan ott álltok, csak különbözõ hajón?”
- „Amint eljön az ideje” – vágok vissza kajánul.
- „Azt ezért tudod ugye, hogy nem lesz túl boldog?!”
- „Persze… De inkább leszek õszinte most, minthogy mástól tudja meg. Remélem, hogy nem fog gyûlölni, és idõvel megbocsát. Szeretem õt, nem akarom elveszteni!”
Gunyorosan felhorkan. Néha nem értem a reakcióit, de ezúttal nem kérdezek rá.

- Kincsem... – suttogja hirtelen Nath a fülembe. Összerezzenek, ahogy kiránt a gondolataimból, de gyorsan felé fordulok, és rápillantok.
- Bocsánat – mondom elpirulva. Nem szép tõlem, hogy vele vagyok, és Nikronnal társalgok csak. A másik érintett ezt nem így gondolja, de ezúttal figyelmen kívül hagyom a beszólását, és csak mosolygó kapitányomra figyelek.

- Semmi baj. - Közelebb hajol, és lágyan megcsókol, de nekem már ez is elég ahhoz, hogy felpezsdüljön a vérem. Nyaka köré fonom karjaimat, és egyik lábamat a derekára kulcsolva, szenvedélyesen viszonzom. Akarom õt, mindennél jobban!

- Annyira vágyom rád – suttogja az ajkaimra, szinte kitalálva a gondolataim. - Olyan nagyon szeretnélek az ajkaim között érezni...

- Nath... – nyögöm a nevét, még inkább hozzásimulva.

- Mikor tesszük már ki a najádot? – hajol a nyakamhoz, forró leheletével csiklandozva a bõröm.
- „Nikron?”- kérdezem óvatosan.
- „Hé, tök mindegy, mikor jön el az ideje, most még ITT vagyok!” – morogja elégedetlenül. – „Nem mondom, hogy nem izgató amit mûveltek, de jelenleg nekem csak kínzás, így nem tudok semmit tenni!”
- „Sajnálom, de…”
- „Jól van, jól van! Egy napra van egy sziget, idefelé láttam. Megnézem az milyen, ha jó, és nem lakja már najád, ott megszabadulhatsz tõlem!” – Megbántottnak hangzik, és egy pillanatra elkap a lelkiismeret-furdalás, de Nath közelsége õt teszi fontosabbá.

- Azt mondja, hogy látott egy szigetet egy napra innen, az jó lesz neki – ismétlem meg végül Nikron szavait. 

- Egy nap? – sóhajt fel csalódottan. - Akkor legalább este, egy kicsit hagyjon minket kettesben... – nyal végig az ajkaimon.  

- Nath... – nyöszörgöm kábán, beleremegve.

- „Ch… telhetetlen!” – morogja Nikron mogorván. – „Egyébként is, még egyszer nem vállalok be annyi idõt külön, mint legutóbb! Neked fájt, nekem meg szar volt!”
- „Csak egy picit Nikron, kérlek. Max egy órát” – kérlelem kedvesen. Tudom, érzem, hogy engedni fog nekem, és jól is számítok.
- „Egy óra! És csak este” – egyezik bele kelletlenül.
- „Köszönöm!”
Boldogan mosolygok fel Nathre, aki rögtön tudja, mire jutottunk. Elégedetten húz magához még inkább, és tapad a számra ismételten. Élvezettel viszonzom a hosszú csókot, de mikor Nikron morogni kezd, és a testem irányításának átvevésével fenyeget, szelíden eltolom magamtól Nathet.
- Megyek megnézem a koordinátáit Nikron szigetének, és utána mondom merre menjünk – jelentem ki, kelletlenül bújva át az egyik karja alatt, és távolodva el tõle.
- Rendben – biccent mosolyogva.
A kabinban elõhalászom a jelenlegi helyünket is tartalmazó térképet, és kiterítem az asztalra.
- „Minkaga ott van amellett a sziget mellett” – szólal meg csendesen. – „Utánpótlást is tudtok ott felvenni, és onnan már csak pár nap Monrock. Jól eltértetek az eredetileg kijelölt iránytól.”
- „Hát, vesztettünk is pár napot, így viszont részben megtérül.”
- „Kevesebb idõd van elmondani neki az igazságot, még mielõtt összefuttok a Chelidonnal!”
- „Tudom…”
- „Fura egy kalóz vagy te, Jake Uria…” – sóhajt fel. – „Fura ember is.”
- „Ezt most vegyem bóknak, vagy sértõdjek meg?” – kérdezek rá nevetve. Õ is felkuncog.
- „Ahogy gondolod!” – susogja, majd hagyja, hogy a munkámra koncentráljak. Különös lesz nélküle, ha holnap kitesszük. Szinte már hozzászoktam. Nem mondom, hogy nem zavar néha, de nem gonosz õ, meg semmi, szerintem csak magányos volt.

Végül estefelé, éppen a korlátnál álldogálok, és Nikron magyarázza, hogy tudom a víz hullámzásából megállapítani a közelgõ idõjárást, mikor hirtelen Nath lép mögém, meleg testéhez húzva. Jól esõ mormolással simulok hozzá, majd kissé hátrafordulva nézek fel vágytól izzó szemébe.
- Menjünk le! – suttogja a számra. Rögtön biccentek, és követem õt a kabinjába. Megállok a szoba közepén, és csendesen megkérem magamban Nikront, hogy tegye amiben megegyeztünk.
Morogva közli, hogy emlékszik, majd megismétli a tegnap esti dolgot, és pár pillanat múlva, már mellettem áll. Megszédülök kissé a hirtelen jött fájdalomtól és változástól, de mielõtt eleshetnék, elkap.
Nath is rögtön mellettem terem, és gyorsan áthúz magához. Nikron gunyorosan elvigyorodik, és védekezõen felemeli szabaddá váló kezeit.
- Egy óra! – figyelmeztet minket, majd kisétál a kabinból.
- Már csak fél nap… fél nap, és végre csak az enyém vagy! – morogja Nath, a csukott ajtót figyelve.
- Már most is! – lehelem a szájára, hozzáhajolva. Elégedetten mosolyodik el, és csókol meg, majd az ágyhoz tol, és ledönt rá.
Szükségtõl kínzottan faljuk egymást, hamarosan már meztelenül simulunk össze, de látszólag most se tervezi, hogy belém is hatol. Csak simogatjuk és csókoljuk egymást, majd kölcsönösen kielégítjük a másikat, nem is egyszer.
Végül szuszogva nyúlok ki mellette, én szoptam utoljára. Szorosan magához húz, és a hajamba csókol, én pedig a mellkasához döntöm a fejem.
Félig-meddig az álom is elnyom, csukott szemmel, egyre nyugodtabban lélegzek. Ekkor nyílik az ajtó, és valószínûleg Nikron sétál be rajta, ezt még csukott szemmel is meg tudom állapítani. Egyrészt érzem, hogy õ az, másrészt Nath teste megfeszül mellettem, ami valószínûleg Noelnek nem szólna, pedig szerintem õ az egyetlen, aki még kopogás nélkül be merne jönni.
- Hümm… még mindig nem dugtad meg, a kis álomszuszékot? – bukik ki Nikronból csendesen.
- Semmi közöd hozzá! – morogja Nath suttogva, és szorosabban ölel magához. – És akadj le róla!
- Tehát észrevetted? – nevet fel a najád halkan. Mit is? Jah, hogy vonzódik hozzám? Én is észrevettem, de nem akartam neki semmiféle reményt adni, inkább úgy teszek, mintha nem tudnék róla, és nem is gondolkodok ilyesmin.
- Nem vagyok hülye! És nem örülök neki!
- Ugyan! – horkan fel Nikron, tõle szokatlanul komoran. – Látom a gondolatait, ismerem az érzéseit, tudom mik történtek vele élete során! Tökéletesen ismerem, és légy boldog, jelenleg minden gondolatát te töltöd ki! Jól jegyezd meg Nathaniel Butler, amit most mondok, és emlékezz rá akkor is, ha megrendülne a bizalmad! Jake mindennél jobban szeret, és bármit feláldozna érted!
Erre úgy meglepõdök, hogy még csak jelzést se tudok adni, hogy ébren vagyok, nem kell rólam beszélni. Nath is meglepettnek tûnik, nem vág vissza, talán elgondolkodott.
- Ch… emberek… - morogja Nikron, majd közelebb lép az ágyhoz, és az arcomra simít. – Jake, visszamegyek! – jelenti ki fennhangon. Kipattannak a szemeim, és mocorogni kezdek, majd bólintok. A szokásos zöld fény, a hirtelen fájdalom, majd az is elmúlik, és ismét a részem.
Nathez fordulok, és igyekszem kipislogni szemembõl a kéket. Elgondolkodva figyel, habár nem tudhatja, hogy mindent hallottam. Jobb is, mert csak köldökig pirulnék, ha rákérdezne. Végül csak magához húz, és megcsókol.
Elfészkelem magamat a karjaiban, és hagyom, hogy az álom kezdjen erõt venni rajtam.
- „Erre nem volt semmi szükség!” – jegyzem meg Nikronnak.
- „Te nem tudtad volna normálisan elmondani neki. Így viszont már biztos lehet benne, hisz melyik rivális lenne olyan hülye, hogy ilyet hazudik neki? Ha elárulod neki az igazat, remélem emlékezni fog erre!”
- „Nikron, én…”
- „Tudom, és semmi baj. Te õt szereted… de azért látogass meg majd, rendben?”
- „Úgy lesz…” – motyogom neki, majd átadom magam a sötétségnek.

***
- Ez megfelel neki? – kérdezi Nath, szétnézve a dzsungellel borított környéken, és az elõttünk bömbölõ vízesésen. Csillogó szemekkel figyelem a habzó vizet, nekem tetszik!
- „Akkor máris több esély van rá, hogy meglátogatsz, igaz?” – nevet fel Nikron csendesen.
- „Amúgy is eljövök, ha tehetem. De akkor ez megfelel?”
- „Meg” – sóhajtja. – „Menj le a vízhez!”
Óvatosan leereszkedem a csúszós parton, majd lábbeliimet levetve, térdig a vízbe gázolok. Nath némán figyel a partról.
- „Ez most lehet megint piszkosul fog fájni…” – figyelmeztet, majd a következõ pillanatban, ugyan az a kín, és fehérség rohan meg, mint alkukötésünkkor. Térdre rogyok, és a víz máris derékig ellep. Szorosan lehunyom a szemem, és csak akkor nyitom ki újra, mikor csillapodik a kín, és egy kezet érzek meg az arcomon.
- Nem tudtam kitalálni, mit kérjek még, hisz amire vágyom, az már másé! – szólal meg, az elõttem guggoló najád, tekintetével egy pillanatra mellém nézve, valószínûleg Nathre. – Olyat meg nincs szívem elvenni, amire szükséged lenne. Sõt…
Egyik tenyerét rossz szememre fekteti, és egy pillanatra újra belém nyilall a fájdalom, de mikor elhúzza a kezét, és pislogok párat, döbbenten tapasztalom, hogy úgy is jó a szemem, hogy õ nincs bennem. lenézek a tükörképemre, és a szememhez kapok, ami megint kék. Csak ez az egy…
- Csakhogy ne felejts! Ha vízzel érintkezel, bekékül, de mindig jó lesz, még barnán is! – vigyorog rám, majd közelebb hajol. – Ja, és ezt még elveszem, mielõtt a szeretõdnek elfogy a türelme… - suttogja a fülembe, majd a számhoz hajol, és szenvedélyesen megcsókol.
Végül elválik tõlem, és kiegyenesedve, Nathez fordul.
- Hé, kapitánykám! Ha velem találkozott volna elõbb, tuti belém habarodik, jobb ha tudod! Na meg ha elhagyod, én majd megvigasztalom, ne aggódj! – Felnevet, majd utoljára rám mosolyog, és eltûnik a vízben.
Megrázom a fejem, és kissé dideregve kimászom a partra, ott pedig Nath rögtön magához húz, ne foglalkozva vele, hogy csöpög belõlem a víz.
- Mond, hogy mostantól egyedül vagy! – ölel át szorosan.
- Aha, és képzeld, a szemem is, jó, csak vízben lesz kék megint – közlöm vele, bújva hozzá.

- „Amint kijutottunk, tudok pihenni!” – felelem, izmaimat megfeszítve, ahogy Syrius közelebb lép. Eléggé gyilkos fénnyel villognak a szemei.
- „Rendben, még egy támadásra adok erõt, de többre nem, mert abba belehalsz!” –morogja Nikron, és már érzem is, ahogy ereje, és a vele járó fájdalom elönti a testemet, de még mielõtt kiengedhetném, Nath ugrik be elém, és valamit Syrius arcába szór.
A dög összeesik, és fájdalmas sikollyal fetrengeni kezd.
Meglepetten pillantok Nathre, mikor felém fordul.

- Nath... – suttogom kérdõen, átpillantva a válla felett.  - Mi volt ez?  

- Az Avildán elmondom – feleli, és hirtelen magához ránt. Nem foglalkozva semmivel, megkönnyebbülten bújok meleg mellkasához, kiengedve a feszültséget tagjaimból. - El sem tudom mondani, mennyire féltettelek – sóhajtja a fülembe.
Remegés fut végig a testemen a megkönnyebbüléstõl, hogy nem esett baja.
- „Hát nem is úgy nézett ki, mint aki veszett nagy bajban van” – kötekedik Nikron, unott éllel a hangjában.
- „Most mi bajod van, inkább örülj, hogy sikerrel jártunk!” – sóhajtok fel gondolatban, továbbra is Nathez bújva. Nikron felhorkan, de nem vág vissza semmivel.

- Aggódtam érted – közlöm Nathtel, kissé eltolva magamtól, hogy láthassam. Elgondolkodva fürkészi a tekintetem, gondolom még mindig látszik a kék árnyalat. Egy pillanatra lehunyom õket, majd ujjaimat az arcára simítom. - De le tudtam volna gyõzni.

- De alig állsz a lábadon – mutat rá egy eléggé fontos tényre. És igaza van, remegnek a lábaim, az egész testem reszket a kimerültségtõl, és görcsösen kapaszkodok belé. - Viszont ki kellene jutatnod. Azt nem tudom egyedül... és az út túl hosszú lehet.

- Nem tudom...
- „Semmi esélyed, vagy átadod az irányítást, vagy belehalsz!” – vág közbe Nikron, tõle szokatlan keménységgel.
- „De…”
- „Ez nem éppen alku tárgya.” – jegyzi meg, mintegy mellékesen. – „Nem fogom átadni az erõmet, hogy végezz magaddal! Ugyan Jake, megígérem, hogy visszaadom majd az irányítást, rendben?”
- „De azt is ígérd meg, hogy nem szórakozol Nathtel!” – morgom végül beletörõdve. Felnevet, és nekem máris rossz elõérzetem támad, így nem engedek, míg szóban meg nem ígéri.
Végül fáradtan engedem el magam, hogy elõre engedjem õt.
Hirtelen olyan érzésem támad, mintha elmémre súlyos, fekete függönyt eresztettek volna. Tompán jutnak el hozzám a külvilág ingerei, és képtelen vagyok cselekedni. Aki beszél, aki mozog, én vagyok… és mégsem. Ráadásul a kimerültségtõl még koncentrálni se igen tudok, nem fogok fel semmit a társalgásból.
Az események is homályosak, néha villan csak be egy-egy tisztább kép. Én… Nikron társalog Nathtel, majd elkábítja… a víz alatti folyosón úszik ki vele… kilöki a partra, majd könnyedén utána ugrik… ugrom…
- Nath! – Noel kiáltása ránt vissza a valóságba, ahogy Nikron ígéretéhez híven visszavonulót fúj. Megtántorodok, a fájdalom és a fáradtság egyszeriben rám szakad, de nem foglalkozva vele, Nath mellé rogyok.
- Jake, mit csináltál vele? – pillant rám Noel aggódva. Zavarodottan pillantok le az eszméletlen testre. Én? Nem…
- „Nikron, mi van vele?”
- „Semmi különös” – érkezik az érdektelen felelet. – „Te kérted, hogy hozzam ki.”
- „De mit csináltál?! Miért nem tér magához?” – bukik ki belõlem kétségbeesetten, a végén már hangosan is. – Miért?!
- „Ki tudja…” – érkezik az unott felelet, és ezzel lezártnak is tekinti, nem hajlandó elárulni mit tett, és miért.
- Jake! – ráz meg hirtelen Noel, kizökkentve belsõ társalgásomból. Remegve emelem rá továbbra is kék szemeim, kábán próbálom összeszedni a gondolataim, de még zavarodottságomon keresztül is látom a vég nélküli aggodalmat és idegességet az arcán. – Szedd össze magad, és mond el mi van vele!
- Nem tudom… - lehelem kétségbeesetten, kezeimet a fejemre szorítva. Ingerülten morran fel, és elenged, majd Nick segítségével elviszik Nathet a közeli barlangba. Öntudatlanul követem õket, a fáradtság kezd tényleg kicsinálni.
- Jake, nyögd már ki, mi történt! Mit csináltál? – kell ki magából könnyes szemmel Noel, mikor bátya még fél óra múlva is eszméletlen. Erre már felkapom a fejem, és a kétségbeesettségem mellé, halovány düh is párosul.
- Megmentettem, azt csináltam! – csattanok fel, magamhoz térve kissé. – Utána nem én… én nem csináltam semmit vele, Nikron hozott ki minket!
- Hogy engedhetted át neki az irányítást?!
- Nem volt más választásom! Én már nem tudtam volna kihozni!
- A te hibád lesz Jake, ha baja lesz...

- Nem én bántottam!

- Miért?!  Sosem lett volna szabad bízni benned! – Megdermedek, és nem futja visszavágásra. Ez most fájt… nagyon fájt, mert jelenleg ok nélkül kaptam. Még nem tettem semmit, amivel ártottam volna nekik, nem árultam el…
- „Ilyen az emberi természet, nemde bár?” – szólal meg Nikron jó ideje elõször, meglepõen lágy, békítõ hangon.
- „A te hibád…” – suttogom neki halkan. – „Miért tetted?”
- „Majd idõvel csak leesik… Amúgy meg, nincs semmi baja!”
Felkapom a fejem, és valóban, Nath tényleg kezd ébredezni.

- Noel, nézd! –Hívom fel a figyelmét. Én azonban nem közelítek, hagyom, hogy õ húzza magához, és ölelje át. Talán Nath is engem fog majd hibáztatni…
Végül megvonagló arccal, nagy nehezen ülõhelyzetbe tornázza magát.

- Mi történt? – kérdezi a halántékát dörzsölve.

- Nikron csinált veled valamit, és nem akarta elmondani, hogy mit, de nem ébredtél fel –hadarom el egy szuszra. Felém pillant, majd talpra kecmereg, és elém lépve, szó nélkül magához húz. Összerezzenek, és kétségbeesetten bújok hozzá.

- Tudom, hogy nem te akartad – szólal meg lágyan.

- Tényleg? – kérdezek vissza óvatosan.

- Biztos vagyok benne, hogy képtelen lennél bántani engem – suttogja a fülembe, majd a hajamba csókol. Megremegek, és görcsösen kapaszkodok meg a mellényében.
Miért? Miért mond hirtelen ilyet? És miért nem tudok örülni neki… pontosabban tudok, de a lelkem mélyén piszkosul fáj, mert nincs igaza… Ha tudná az igazat…
- „De nem tudja, úgyhogy szedd össze magad, már engem dühít az önmarcangolásod miatta!” – morran fel hirtelen Nikron.
Meglepettségemben tényleg le s nyugszom kicsit, és talán az is segített, hogy idõközben kettesben maradtunk Nathtel… hármasban.

- Miért bízol bennem ennyire? – bukik ki belõlem, de továbbra is szorosan hozzásimulva bújok a karjaiba, nem nézek fel rá.
- Köszönöm, amit értem tettél, akármi is az pontosan. És jó, ha tudod, hogy az életemet is rád bíznám és odaadnám érted, mert szeretlek, Jake Uria – feleli halkan.
Döbbenten kapok levegõ után, és egész testemben remegni kezdek. Nem tudom, most boldog vagyok e, vagy elkeseredett, mindenesetre a száraz könnyek szinte marják a torkomat.
Én… én is szeretem õt, mégis képtelen vagyok ezt kinyögni, képtelen vagyok hangosan kimondani a ragaszkodásom.

- Menjünk – suttogja végül a fülembe. Elhúzódok, és szó nélkül indulok meg mellette, a karját szorítva.
Kint Noel és Nick már várnak minket, de nekik se mondok semmit, ugyan mit mondhatnék? Noel rám pillant, én pedig állom a szemkontaktust. Ezúttal még igazságtalan volt, és ezt õ is tudja, látom a szemében. Ahogy azt is, hogy nem fogja bevallani a tévedését. Most biztos nem… Késõbb pedig jogosan fog majd haragudni… gyûlölni…
Nathez lép, és puszit nyom az arcára, majd együtt indulunk meg a hajó felé. A többiek mind vidámak, örülnek Nathnek, és ennek rendesen hangot is adnak.
Én azonban némán baktatok mellettük, a kimerültségtõl alig állva a lábamon.
- „Nem örülnöd kéne inkább? Viszonozza az érzelmeid!” – tör meg a némaságot a fejemben Nikron. Csevegõ hangnemben beszél, mintha tényleg választ várna, még úgy is, hogy bármikor az érzéseimbe nézhet, hogy megtudja.
- „Te is tudod, mi bánt.”
- „Hogyne… ezért mondtam, hogy egyszerûbb lett volna ott hagyni! Akkor nem kéne szembenézned vele, a fájdalmával és dühével, mikor elhagyod majd” – jegyzi meg könnyedén. Ingerülten morranok fel, de a jövõ gondolatára összeszorul a szívem.

***

Mikor visszaértünk a partra tett hajóhoz, már nem volt annyi erõm, hogy visszarakjam a vízre, egyszerûen beájultam az ágyba.
Nyugtalanul aludtam, így hiába kezdek már ébredezni, semmivel se érzem magam sokkal kipihentebbnek.
Nath lép be a kabinba, és ül le mellém. Aggódva fürkészi az arcomat, valószínûleg eléggé nyúzott lehetek.

- Mi a baj? – kérdezi halkan, egy kajával megrakott tálcát téve az ölembe. - Rosszat tettem azzal, hogy szerelmet vallottam? Te nem így érzel?

Percekig ülök némán, és mozdulatlanul meredek az ölembe tett tálcára. Ha most el is mondom mit érzek, vajon lehetek e majd felhõtlenül boldog, csak egy egészen rövid ideig? Legalább Monrockig? És utána…? Nem fog e még inkább fájni a hiánya úgy, hogy tudom mit vesztettem el?
Nem érdekel! Amíg nekem fáj, teszek rá! Márpedig ha én most azt mondom, nem így érzek, akkor fájdalmat okozok neki, itt és most! Azt pedig nem akarom…
- Már régóta… - kezdek bele alig hallhatóan, így közelebb is csúszik hozzám. – Már régóta ugyan ezt érzem! – jelentem ki hangosabban, és felemelve fejemet, a szemébe nézek. – már akkor is vonzódtam hozzád, mikor ott volt neked Mark, és mióta megkértél, hogy ûzzem el az emlékét, lépésrõl-lépésre, egyre inkább ragaszkodtam hozzád, mígnem azon kaptam magam, hogy… szeretlek…
Ismét lesütöm a pillantásom, mire ujjai az állam alá simulnak, és visszafordít maga felé. Száját az enyémekre tapasztja, és forrón, szenvedélyesen megcsókol, szabad kezével pedig félreteszi a tálcát, hogy zavartalanul karolhassam át a nyakát, és húzódhassak közelebb hozzá.
Kifulladásig csókoljuk egymást, közben pedig lassan az ágyra dönt, és épphogy csak érezhetõen, rám nehezedik.
- Köszönöm – leheli a fülembe, magához ölelve.
- Mit? – nyekkenek fel meglepetten.
- Hogy elmondtad – húzódik hátrébb, hogy lenézhessen rám.
- Mondjuk akár ki is találhattad volna – mosolyodok el halványan, árnyékaként a tõlem megszokottnak. – Nem mindenkiért kockáztatnám az életem… - hunyom le a szemem fáradtan. Mikor azonban egész testében megfeszül, meglepetten nyitom ki õket, és nézek fel rá.
- Na igen… - fújja ki a levegõt, nem túl nyugodtan. – Errõl nem ártana beszélnünk! Jake, hogy képzelted, hogy akut kötsz a najáddal, és még magadba is fogadod?! – pillant le rám komoly arccal. – Egy olyan szemét dö…
Szelíden tapasztom be a száját, de már így se tudom elkerülni Nikron reklamálását.
- „Hé, tudja ez, hogy minden szavát hallom?” – hõbörög bõszen. – „Lehetne kicsit hálásabb, ha már kihúztam a „bajból”. Arról nem is beszélve, hogy amíg nem tesszük vízre a hajót az erõmmel, innen ugyan egy tapodtat se mozdul!”

- „Te se voltál éppen barátságos, mikor kiütötted vagy egy órára!” – emlékeztetem szigorúan, majd Nathre pillantok, aki kérdõn pislog rám a kezem fölül. Elhúzom a kezem, és visszaejtem magam mellé.
- Mindig mindent hall, amit én is – jegyzem meg, mire elfintorodik.
- Nem igazán izgat, még jobb is, ha tudja hányadán állunk! Jó lenne, ha kiszállna belõled! Hallod, najád?
- Hallja – sóhajtok fel. – De amíg az alku áll, és nem vittem el az új otthonába, össze vagyunk kötve!
Nath arcán ingerültség suhan át, látszólag nem tetszik neki a dolog. Meg tudom érteni, én se örülnék neki, ha a szerelmemben egy másik pasi lenne, még ha csak ilyen értelemben is.

- Nem tud valahogy megjelenni? – szólal meg végül. – Szeretnék úgy szembe nézni vele, hogy nem téged látlak, mikor nem is te vagy!
Nikron nem felel, bár hallja Nath kérdését. Sóhajtva hunyom le a szemem, hogy csak rá koncentráljak.
- „Nikron…” – szólítom meg halkan, és mikor érzem, hogy figyel, folytatom. – „Kérlek, ha lehet, akkor egy kicsit… Nem csak azért, hogy beszélhessen veled, de had legyek egy kicsit kettesben vele.”
- „Utólag úgyis mindenrõl tudni fogok” – jegyzi meg tájékoztató jelleggel.
- „Tudom… de kérlek…”
- „Bah… rendben, de figyelmeztetlek, nem lesz hosszú idõ, és minden fáradtság és fájdalom, amit most én tartok távol tõled, le fog rohanni amíg nem vagyok itt! Ráadásul az alku továbbra is áll!”
- „Köszönöm…”
morog még valami válasz félét, majd elhalkul, és a következõ pillanatban ismét elvakít a fény, ami az alkunk megkötésekor is. Megrándulok, és ahogy kinyitom a szemem, azok ismét kékek lesznek. Nath aggóda néz le rám, de én csak oldalra fordulok és összegömbölyödök a fájdalomtól. Az azonban csillapodik, mikor hirtelen zöldes fény kezd vibrálni körülöttem, majd alakot öltve gyûlik össze elõttem a földön.
Lihegve figyelem az ismerõs alakot, aki most ugyan úgy könyököl az ágy szélére, mint napokkal ezelõtt a csónakra. Arcán ugyan az a gunyoros mosoly, szeme és haja még mindig zöld, de bõre most sokkal kevésbé tûnik annak, ahogy lábai se pikkelyesek és uszonyosak.
Nath súlya eltûnik rólam, de a következõ pillanatban elhúz Nikron elõl, és ülõhelyzetben, magához ölel.
- Hümm? Csak nem attól félsz, hogy bántanám? – nevet fel Nikron, és felállva, kezeit a tarkójára fonva pillant le ránk. Nathnek ez látszólag nem tetszik, és óvatosan eltolva magától, feláll, így pont egy szintbe kerülnek.
- Kinézném belõled! Bár feltételezem az alkutok nem engedi – morogja válaszként, kissé ellenségesen. Meg tudom érteni, Nikron se volt túl jó fej vele.
- Az éppenséggel nem akadályozna meg benne, de minek tenném? – érkezik a közönyös felelet. – Ha rosszat akarnék neki, nem segítettem volna annyit! – vonja meg a vállát. – Viszont ha kettesben akartok lenni, azt ajánlom ne velem húzd az idõt, mert nagyjából fél óra, és nem bírja tovább nélkülem! – bök felém.
Basszus, pedig próbálkoztam, hogy ne látszódjon, mennyire küszködök a rám törõ fáradtság és fájdalom ellen, mely a távozásával megrohant. Nath kezei ökölbe szorulnak, ahogy Nikront figyeli, de végül gyõz az aggodalma ahogy rám tekint, és engedve a feszültségbõl, visszaereszkedik mellém.
- Nem kötnél alkut valaki mással? – kérdezi halkan, magához húzva. Összerezzenek, és ellenkeznék, de Nikron megelõz.
- Nem – vágja rá egyszerûen. – Nem lenne egyszerû, és nem is akarok! – vonja meg a vállát. Nath tekintete elsötétedik, mire gyorsan az arcára simítom a kezemet, és magam felé fordítom.
- Jól van ez így, ne aggódj! Amint teljesítem az alku rám esõ részét, és új otthont találok neki, minden a régi lesz! – mosolygok rá.
- Ha nem ver át!
- Nem fog, én bízok benne! – fordulok Nikron felé, aki kissé meglepettnek tûnik, de végül elmosolyodik, majd az ajtóhoz lép, és onnan fordul vissza.
- Fél óra, Jake érdekében, én addig a kabinjában leszek! – azzal már csukódik is mögötte az ajtó.
- Nem kellett volna alkut kötnöd vele! – sóhajtja Nath, felém fordulva.
- Nem hagyhattalak ott, és csak õ tudott segíteni. Syrius miatt süllyedt el a szigete, így még oka is volt ellene. Tényleg nem gonosz õ, csak kissé… hát, olyan mint én, öntörvényû! – mosolygok fel rá szelíden, egyre nagyobbakat pislogva.
Felsóhajt, de nem vág vissza, csak megcsókol, majd ismét elém tolja a kajás tálcát.
- Mielõtt visszaalszol, egyél valamit! – utasít ellentmondást nem tûrõen.
- Igenis kapitány! – nevetek fel, majd az elém tolt ételek felét, és a rumot benyomom. – Talán nem kéne még visszaaludnom, a hajó még mindig a parton van! – jut eszembe hirtelen, de Nath csak visszanyom fekvõhelyzetbe, és mellém heveredik.
- Ma este jobb, ha mindenki kialussza magát, különben tiszta nyûgök lennének holnapra! Ne akard tudni, milyen Noel, ha ennél is kevesebbet alszik! – vigyorodik el. – Arról nem is beszélve, te milyen kimerült vagy!
Elgondolkodva fordítom tekintetemet a plafonra, ahogy eszembe jut Noel, és a mai vitánk. Nath az arcomat figyeli, és amint látja, elfancsalodom, magához húz.
- Noelen gondolkodsz, ugye? – fordítja maga felé a fejem. Biccentek, de nem nézek a szemébe.
- Tudom, hogy nagyon aggódott… - motyogom, arcomat a mellkasához fúrva. – De õ tudja a legjobban, hogy mit vállaltam fel Nikronnal, és hogy milyen a természete, mégis engem hibáztatott… Ezúttal nem szolgáltam rá…
- Ne vedd magadra! – csókolja meg a homlokom. – Noel néha elég gyerekes, és ha rólam van szó, nem gondolkodik tisztán. Õ is belátta a tévedését magában, csak éppen… nem tud elnézést kérni.
- Jó lehet, ha az embernek van egy testvére, akinek ilyen fontos… - sóhajtom, még inkább a közelébe fészkelve magam.
- Neked nincs testvéred?
- Volt… egy bátyám – motyogom, pár pillanatnyi csend után. – De mióta tíz évesen elraboltak otthonról, nem láttam. Na meg õ… hát, a kapcsolatunk nem olyan volt, mint a tiétek. – Ásítva hunyom le a szemem, nincs már erõm tovább mesélni. Majd máskor…
Addig mocorgok, míg teljesen el nem kényelmesedem, és élvezve Nath közelségét, hagyom, hogy elnyomjon a pihentetõ álom. Még Nikront se várom meg, remélem nem kezdenek majd balhézni, ha visszajön. Talán fel se ébredek, mikor újra belém száll.