Vitázunk egy sort arról, hogy valamiképp vele kéne maradnom, de mivel eszem ágában sincs elszakadni Nathtõl, végül fogát szívva törõdik bele a dologba, és kijelenti, hogy megvár minket, majd valahol visszacsatlakozik. Ebben kiegyezünk, így az út további részében, egyedül vagyok.

Jó fél nap telik el, mire érzem, hogy kikötöttünk, és hamarosan Nath is megjelenik.
- Jake… Kikötöttünk, gyere – mosolyog rám, én pedig örömmel teszek eleget a kérésnek, és közvetlen elé lépve, megcsókolom. Hozzábújok, és mikor viszonozza, jókedvûen elmélyítem. Már most hiányzott, legszívesebben el se válnék tõle.
- Nem kell bekötni a szemem? –érdeklõdök, mikor végül szuszogva elválok tõle.
- Növényvilág meg csillagállás ide vagy oda, ezt a szigetet már nem találnád meg, hidd el – mosolyog rám, végigsimítva az arcomon. Elhiszem neki, ha még Nikron se léphetett be ezekre a vizekre, akkor igazán különlegesek.  - Gyere, induljunk.

Engedelmesen követem õt a fedélzetre, ahol Nick és Noel már várnak minket, szép kis túracsomagokkal felszerelkezve.
- Emberek, mi megyünk. Itt nem érhet baj senkit, ne gyertek le a hajóról, ez viszont parancs. Maradjatok, igyatok és egyetek, innen ismét a Tanácsra megyünk, ott feltöltjük az éléskamrát. Simon, te felelsz mindenért – osztja ki a parancsokat a kapitány, majd rám pillantva mosolyodik el.
- Nemsokára örökre együtt leszünk – jelenti ki, nekem pedig heves kalapálásba kezd a szívem.

- Az agyadra fogok menni! – kuncogok fel jókedvûen, majd kiugrom a partra, nyomomban hármójukkal.
- El is várom, hogy mellettem legyél! – feleli hozzám lépve, majd magához húz egy gyors csókra. Sajnos túl gyorsra, mert indulni kell, Nick és Noel már elindult a különös fák közé.
Megbabonázva nézegetek mindenfelé, ahogy Nathel a nyomukba szegõdünk.
Sose láttam még ilyen furcsa színekben pompázó fákat. Akad olyan is, amelyiknek égszínkék a levele, és olyan is, amelyen természetellenesen lila gyümölcsök nõnek. Valahogy nem keltik fel az étvágyamat.
Ahogy egyre beljebb érünk a szigeten, több különös, egyedi dolgot felfedezek még. Elképesztõ madarakat és egyéb állatokat látok, lenyûgözõ szépségû tájakkal. Nagyra nyílt szemekkel bámulok meg mindent, néha majdnem el is esek a nagy gyönyörködésben. Ilyenkor Nath kap el, aki szórakozottan figyeli csodálatomat.

- Tetszik a sziget? – kérdezi, mikor megállunk pihenni. Tüzet igyekszik épen csiholni, míg Noelék elmentek a közeli vízeséshez fürdeni. Elvileg majd mi is követjük õket, ha már van tûz, ami távol tartsa a vadakat a cuccainktól.
- Egyszerûen lenyûgözõ! – jelentem ki lelkesen, egészen hozzásimulva. – Még sose láttam ilyen élõvilágot, pedig jártam már különös vizeken. Például az a lila nyúlszerûség… fú de szívesen megnéztem volna közelebbrõl is, mikor elrohant elõttünk!
Felnevetve húz magához az egyik karjával, amint vígan ropog a tûz, és mikor nyújtózkodva csókot követelek, örömmel adja meg nekem.
Szinte már az ölébe mászom közben, és halkan felnyögök, mikor a fenekembe markolva dörgöli hozzám merevedését a ruhákon keresztül.
- Mi lenne, ha… elmennénk mi is fürdeni? – vigyorodik el, én pedig levegõ után kapkodva, lelkesen bólintok. Felpattan, és felhúz engem is, majd megcélozzuk a tavat. Engem nem különösebben zavar, ha közönséget kapunk Noelék személyében, sose voltam egy szégyenlõs fajta.

Azonban ahogy a partra érünk, rá kell jönnünk, hogy kölcsönös mozizás lesz, mert õk is éppen kiélvezik egymás társaságát.
A szemem sarkából Nathre pillantok, de õ nem húzza fel magát a dolgon, valószínûleg megbarátkozott ár a gondolattal, hogy Nick szeretkezik az öccsével.
Helyettük inkább engem figyel, és mikor közelebb lép, kölcsönösen megszabadítjuk egymást a ruháktól.
- Ahh… vízeséshez közelih… részeket nem ajánlom… jég ahh… hideg, de az ilyesmih öh..öblök, melegek… - nyögdécseli Noel, Nickbe kapaszkodva, mikor észre vesz minket, majd ismét egymásra fordítják a figyelmüket.

Végigfuttatom tekintetem a káprázatos vízesésen, ami a tó átellenes oldalán ömlik lefelé, majd kinézek egy kisebb öblöt, ahogy Noel tanácsolta, és Nath kezét megragadva, odahúzom magammal. Ahogy elmerülünk a nagyjából mellkasig érõ vízben, máris rávetem magam, és lábaimat dereka köré fonva kapaszkodom meg benne.
Könnyedén tart meg, és éhesen tapad ajkaimra. Kapásból utat engedek követelõzõ nyelvének, és sajátommal belebonyolódom az általa diktált vad csatába. Már mindketten keményen feszülünk a másiknak, õ mégis türelmesen állna neki a tágításomnak.
Én viszont türelmetlen morranással  tolom vissza a csípõmre a kezét, és igyekszem a behatoláshoz legkedvezõbb pozíciót felvenni.
- Jake… fájni fog – préseli ki magából kába hangon, és bár remeg az önmegtartóztatástól, uralkodik magán, és nyugton marad.
- Éjjel… csináltuk, eh… egyébként se érdekel, ha rólad van szó – pihegem, mire megrezzen, és némi hezitálás után, felmorranva húz magához szorosan, és merül el bennem.

Hátravetett fejjel, hangos nyögéssel fogadom a feszítõ, fájdalmasan kéjes érzést. Testem szinte lángol, míg a körülöttünk fodrozódó víz, hûvösebbnek hat. Nem tudok másra koncentrálni, csak eme kettõségre, és szerelmem bensõmet feszítõ keménységére.
Pár pillanatig õ is levegõ után kapkod, majd kihasználva, hogy a víz miatt jóval könnyebb vagyok, így állva mozdít meg magán. Kihúzódik kissé, majd újra tövig merül, én pedig a vállait markolva, örömteli nyögdécseléssel fogadom tetteit.
El se tudom mondani, mennyire boldog vagyok jelenleg. Annak a karjaiban lehetek, akit mindennél jobban szeretek, õ pedig viszontszeret. A hold ragyog az égen, a víz kellemes, a szex pedig überelhetetlen vele, kapaszkodok belé, mintha nem csak a gyönyöröm, hanem az életem is rajta múlna.

- Mit tanulmányozol olyan elmélyülten? – kérdezem, mikor a délután folyamán elõször tudok vele kettesben lenni, a térképes szobában. Egy pillanatra elgondolkodik, majd rám pillant.
- Azon gondolkozok, hol a legvalószínûbb a tengerészet támadása. Sajnos arról nincs még információm, pontosan hány hajójuk van, bár már küldtem el felderítõket. Idõ kérdése, és visszaérnek. Viszont becsléseket tudok mondani, és eszerint tájolni be, hogy hol lehet nekik a legésszerûbb.
- Az, hogy nekik a legjobb, következetesen azt jelenti, hogy nekünk kedvezõtlen – mondom idegesen.
- Ha felkészületlenül ér minket a dolog, ez igaz – mondja, majd megfordul az ölelésemben, szembe velem. – Viszont ha tudjuk mi a tervük, még a legkellemetlenebb helyzetbõl is elõnyt kovácsolhatunk. Nem fellengzésbõl, de állítom, hogy a legjobb navigátorok közé tartozom, és nem véletlenül tudok jó térképeket rajzolni. Pillanatok alatt mérem fel a terepet, és mondom meg az egyedüli irányt, amin át lehet jutni egy zátonyon.
- És mindezt minden fellengzõsség nélkül, ugye? – Gondtalanul nevetek fel, majd megcsókolom.
- Nath… A tanács gyûlésének ideje, és a csata alatt, szeretnék a Chelidonon lenni.
Bumm.
Mellbe vágnak a szavai. A szerelmes énem õrjöng, egy pillanatra sem akarja elengedni, de a kalózkapitány megérti. Sóhajtva ülök le az ágyra, õ pedig mellém telepszik.
- Miért foglalkoztat ennyire a háború? – kérdezem komolyan.
- Mert szeretek kalóz lenni… Ha gyõz a tengerészet, elveszítjük a hatalmunkat a tengereken. Nem hagyom, hogy pont most tegyenek mindent tönkre, mikor megtaláltam a boldogságot!
Elmosolyodom, ahogy végigsimítok az arcán. Olyan szép… és olyan okos. Csak az enyém, és már majdnem hivatalosan is. Csak én érhetek hozzá…
- Miután gyõztünk, véglegesen lemondok a rangomról, és visszajövök hozzád – suttogja, mikor az ölembe kuckol.
- Jól is teszed! – Mert a Forrás után, egy örökléten át üldözni tudlak, hogy összemorzsoljalak, ha elhagysz.
Komolyan gondolom, ezt õ is tudja, mégis elmosolyodik és megcsókol.
Majdnem megint elfajulnak a dolgok, de Nick belépése megzavar mindent.
- Nath, Noel azt üzeni, hogy ha nem vonszolod fel magad a kormányhoz, a legbecsesebb testrészednél fogva fog felhúzni. Fél napra vagyunk a szigettõl! - Igaza van, teljesen elfelejtettem.

- Megyek! – kiabálok ki, és felállok, de nem követ. Megfordulva nézek rá. - Nem akarsz feljönni?

- Ne izgulj, nem fáj – mosolygok rá, az arcát simogatva. Ha vele vagyok, képes leszek tökéletesen elfeledkezni a történtekrõl, ebben biztos vagyok.

- De kívánlak, Jake – suttogja.
Nem lepõdök meg, hisz én is ugyan azt érzem. Tény, hogy a testem emlékszik minden fájdalomra amit a börtönben elszenvedett az erõszakoskodóktól és kínzásoktól, de mindennek nem szabad, hogy köze legyen Nathel való kapcsolatomhoz. Felsóhajtva, határozottan bólintok.

- Nem tudom, milyen lesz, de azt hiszem, nem félek – jelentem ki, félrebiccentett fejjel, majd mélyen a szemébe nézve hajolok közelebb, hogy megcsókoljam, bár elõtte még incselkedve a szájára suttogok. - Elvégre úgyis az asszonyod vagyok, nem? – mosolyodom el, és ajkaimat az övére tapasztom.

Ezúttal lassabb tempót vesz fel a csókunk, és hagyja, hogy én vezessek, õ pedig az ingemet kezdi el gombolni. Egy darabig nem teszek semmit, majd követem a példáját, de mielõtt lesimíthatnám róla, szelíden elkapja a csuklómat, és megállít.

- Ha támadás ér minket, sokáig tart felöltözni. Baj lenne, ha ruhában…? – kérdezi, de be se kell fejeznie, félbeszakítom.

- Nekem mindegy, csak csináljuk – nyüsszenem, és lekezdem kigombolni a nadrágját. Az kéne még csak, hogy most támadjon valaki, mikor elhatározásra jutottam… Azt hiszem szép rendet vágnék az ellenség soraiban. Valójában, nem is tudom már, mióta vágyom arra, hogy lefeküdhessek Nathel.
Amint férfiassága kiszabadul, számat megnyalva bukok rá, és felidézve mindent amit szeret, kényeztetni kezdem. Testem közben szinte lángra kap, ahogy fenekem simogatását abbahagyva, belém vezeti egyik benedvesített ujját.

Egyáltalán nem jut eszembe ellenkezni, ha testem össze is rándul, csak emlékeztetnem kell magam, kivel vagyok ezúttal, és máris ellazulva adom át magam neki. Halk nyögéseim nem igen hallatszódnak, hisz tele van a szám, de testem izgatott remegése mutatja, mennyire élvezem az érintését.
Mikor már kellõképpen tágnak ítél, tincseimbe simítva, gyengéden lehúz a farkáról, és felemeli a fejem. Kába tekintetemet az övébe fúrom, ami hasonlóképen tele van vággyal, majd visszamászva az ölébe, lassan magamba vezetem férfiasságát.

Még így is feszít rendesen, és reflexszerûen szorítom össze párszor a szemem, de egyébként igyekszem végig az övébe nézni, és végül szinte magamba szippantom. Elakad a lélegzetem is, ahogy egész hosszát magamban érezhetem, és forrósága el is feledteti velem az enyhe fájdalmat.

Képtelen vagyok visszatartani nyögdécselésem, mikor elõször óvatosan, majd egyre gyorsabban kezd mozogni, újra és újra eltalálva bennem egy bizonyos pontot. Már csillagokat látok a gyönyörtõl, és azt se tudom éppen hol érintjük egymást, kivéve mikor keményen lüktetõ férfiasságom, vagy éppen mellbimbóim kényezteti.
Ki tudja mennyi idõ után, szinte már az öntudatlanság határán egyensúlyozok, mikor lecsap rák a gyönyör, és szinte egyszerre élvezünk el, õ egészen elárasztva belülrõl forróságával.
Összekaparva magam, mélyen a szemébe nézve kapkodom a levegõt, remélve, hogy egy pillantásba képes leszek belezsúfolni minden érzelmem, de kétlem, hogy sikerülhet. Túl sok… túl sok a boldogság, a szerelem, a gyönyör…

- Nagyon szeretlek, Jake – suttogja, hangot adva a bennem is dúló érzelmek egyikének, és az ajkaimra hajol.

- Én is téged – felelem mosolyogva, majd kiélvezem a hosszú, lágy csókot. Utána pedig átadom magam a kimerültségnek, mely az orgazmus pillanatában, a gyönyörrel karöltve majdnem kiütött, és a mellkasára hajtva a fejem, hagyom, hogy elnyomjon az álom. Régen éreztem ilyen biztonságot és melegséget, mint ami most körülölel.

* * *

Szelíd érintésekre és keltegetésre ébredek, bár nem sok kedvem van hozzá. Meg is ijedek kissé, mikor végre úgy ahogy magamhoz térek, hogy a tegnap történteket talán csak álmodtam, és még mindig egyedül ücsörgöm a cellában, de a szemeimet kinyitva, Nathet pillantom meg, a reggeli hûvös levegõtõl az õ testmelege véd.
Rögtön megnyugszom, és elmosolyodva ölelem át, a lehetõ legközelebb húzódva hozzá.

- Jó reggelt – mondja vidáman, én pedig egészen elkényelmesedem a karjaiban.

- Jó reggelt – dorombolom vissza, jól lakott macskaként, de mielõtt bármi mást mondhatnék, hasam méltatlan korgásba kezd. Igaz ami igaz, azon az adag kaján kívül, amit még Noel hozott le nekem, nem sokat ettem az elmúlt napokban.
Egy pillanatra megilletõdve, célzón nézek fel Nathre, majd kitör belõlem a nevetés, és õ is csatlakozik hozzám.

Mikor azonban leérünk, egy jóval kevésbé vidám Noellel találjuk szembe magunkat.

- Egy egész éjszaka fent? - sziszegi. - Ti nem vagytok normálisak.

- Nyugodj meg, ez nem nagy dolog – nyugtatja Nath, töretlen élénkséggel. - Inkább intézz valami reggelit, éhen fogok halni.

- Pedig fehérjedús lehetett az étkezés – érkezik a kissé heccelõ visszavágás.
- Nekem nem, de Jake-nek annál inkább – vigyorodik el kapitányom, én pedig megértve, hogy ebbõl nem igen lesz reggeli, ha rajtuk múlik, sóhajtva indulok el inkább én a hajókonyha felé.

- Jake! – kapja fel Sam a fejét mosolyogva, mikor halk kopogás után belépek a birodalmába. Viszonzom a gesztust, teljesen õszintén, majd lehuppanok az asztalhoz, figyelve, ahogy már valószínûleg az ebédhez készülõdik.
- Rég beszéltünk, Sam – könyökölök az asztalra.
- Valóban – feleli, de a következõ pillanatban a hasam megint közbeszól. Kissé elpirulva nevetek fel, és õ is szélesen elvigyorodik. – Úgy érzem, nem is most fogjuk bepótolni. Mindjárt összedobok valamit, gondolom a kapitánynak is, ugye?
- Légyszi – vigyorodok el én is szívbõl. – Meg szerintem Noelnek is, az elõbb õ is vele volt.
- Rendben. – Már fordul is, és pár perc múlva egy jól megrakott tálcát pakol elém. Hálásan kapom fel, és lépek az ajtóhoz, de még mielõtt magára hagyhatnám, utánam szól. – Jó újra az igazi Jaket látni… - mondja halkan, és mikor meglepetten fordulok felé, szelíden elmosolyodik, majd int, hogy menjek, én pedig felviszem a reggelit a többieknek, és megkajálunk.

***
- Mit tanulmányozol olyan elmélyülten? – lép hirtelen mögém Nath, és a derekamat átkarolva pillant le a vállam felett a térképes kabin asztalára kiterített térképre. Észre se vettem mikor jött be, így kissé összerezzenve pillantok fel rá oldalra fordított fejjel, de mosolyogva nyomok egy gyors csókot a szájára. A délután nagy részében az embereinek osztott utasításokat, így nem rég lejöttem inkább átnézni, mi a helyzet a térképeimmel.
Kicsit meglepett, hogy minden rendben volt velük. Valahol arra számítottam, hogy Noel, vagy Nath mindent kivág, ami rám emlékezteti õket. Ám sokkal inkább úgy tûnik, hogy nem is volt senki ebben a kabinban, mióta elváltunk.
Megrázom a fejem, hogy kiverjem belõle a kellemetlen emlékeket, és a még mindig bennem munkálkodó félelmet, hogy mindjárt felébredek, és ismét a gyûlöletével kell szembe néznem, és egészen a karjaiba simulok.

- Azon gondolkozok, hol a legvalószínûbb a tengerészet támadása – szólalok meg végül, tekintetemet ismét a térképre függesztve. – Sajnos arról nincs még információm, pontosan hány hajójuk van, bár már küldtem el felderítõket. Idõ kérdése, és visszaérnek. Viszont becsléseket tudok mondani, és eszerint tájolni be, hogy hol lehet nekik a legésszerûbb.
- Az, hogy nekik a legjobb, következetesen azt jelenti, hogy nekünk kedvezõtlen – jegyzi meg elhúzott szájjal.
- Ha felkészületlenül ér minket a dolog, ez igaz – vonom meg a vállam, majd elvigyorodva fordulok meg az ölelésében egész testemmel. – Viszont ha tudjuk mi a tervük, még a legkellemetlenebb helyzetbõl is elõnyt kovácsolhatunk. Nem fellengzésbõl, de állítom, hogy a legjobb navigátorok közé tartozom, és nem véletlenül tudok jó térképeket rajzolni. Pillanatok alatt mérem fel a terepet, és mondom meg az egyedüli irányt, amin át lehet jutni egy zátonyon.

- És mindezt minden fellengzõsség nélkül, ugye? – nevet fel, száját az enyémre nyomva. Elmosolyodom a csók közben, majd a szemem lehunyva karolom át a nyakát, és mélyítem el. Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire boldog vagyok, még ha éppen egy közelgõ csatáról is beszéltünk.
- Nath… - szólítom meg halkan, mikor elválok tõle. Rám pillantva jelzi, hogy figyel, én pedig némi hezitálás után, belevágok a mondandómba. – A tanács gyûlésének ideje, és a csata alatt, szeretnék a Chelidonon lenni.
Látom rajta, hogy elkomorodik kissé, és elengedve, leül az ágyra. Lábamat felhúzva, én is mellé telepedek, és az arcát fürkészve várom a választ. Mióta kibékültünk, nem beszéltünk róla, mi legyen a rangommal, és a hajómmal.

Nekem is az tûnik természetesnek, hogy maradok, és feltétel nélkül engedelmeskedem neki, ha már egyszer eljátszottam a bizalmát. Alaposan meg is bûnhõdtem érte, szerintem még jobban is, mint valójában érdemeltem. Mégis, ha itt is akarok maradni, tartozom a családomnak annyival, hogy a nagyobb megmérettetéseken velük leszek.
- Miért foglalkoztat ennyire a háború? – töri meg a csendet Nath, kissé komor hangon. Nem reagált az elõzõ kijelentésemre, én pedig inkább nem siettetem.
- Mert szeretek kalóz lenni… Ha gyõz a tengerészet, elveszítjük a hatalmunkat a tengereken. Nem hagyom, hogy pont most tegyenek mindent tönkre, mikor megtaláltam a boldogságot! – jelentem ki határozottan, eltökélt pillantásom az övébe fúrva.
Elmosolyodva simítja kezét az arcomra, és közelebb húzva magához átölel, én pedig egészen rácsimpaszkodva húzom magam az ölébe.
- Miután gyõztünk, véglegesen lemondok a rangomról, és visszajövök hozzád – suttogom, nagyjából a nyaka bõrének, mivel fejemet a vállára fektetve karolom át kézzel-lábbal.
- Jól is teszed! – emeli fel a fejem, hogy a szemembe nézhessen. – Mert a Forrás után, egy örökléten át üldözni tudlak, hogy összemorzsoljalak, ha elhagysz.

Egy pillanatra elkerekednek a szemeim, majd halvány mosollyal bólintok, és lecsökkentve nullára a szánk közt lévõ távolságot, szenvedélyesen megcsókolom. Hosszan és mélyen ízleljük a másikat, kis híján a karjába olvadok, és érzem, hogy kezdek reagálni rá, de mielõtt még jobban beleélhetnénk magunkat, kopognak a kabin ajtón.
- Nath, Noel azt üzeni, hogy ha nem vonszolod fel magad a kormányhoz, a legbecsesebb testrészednél fogva fog felhúzni – szólal meg Nick, kissé zavart köhécseléssel. Valószínûleg nem így adta volna át az üzenetet, ha nem erre kap utasítást. – Fél napra vagyunk a szigettõl!
- Megyek! – kiabál ki neki Nath, mire eltávolodnak a lépések.
Vigyorogva pillantok rá, mikor kelletlenül maga mellé pakol, és vágyakozva végigsimít mellkasomnál az ingbõl kilátszó bõrfelületen.

Mikor azonban az ajtó felé lépve int, hogy kövessen, nem mozdulok az ágyról, és elkomolyodva viszonzom kérdõ pillantását, ahogy hátra fordul.
- Nem akarsz feljönni?
- Nem… míg el nem érjük a szigetet, nem – ingatom meg a fejem. Mivel továbbra is kérdõn néz rám, kissé akadozva igyekszem elmagyarázni az okát. – Én… szeretném ezzel is bizonyítani, hogy nem érdekel a Forrás – túrok a hajamba, kissé szétszórtan. – Nem akarom tudni az utat oda, vagy hogy merre helyezkedik el. Így talán mindenki elhiszi majd, hogy azért vagyok melletted, mert szeretlek! – fejezem be, határozottan pillantva rá.

- Én hiszek neked Jake – feleli mosolyogva. Hálásan viszonzom a gesztust, de a fejemet ingatva maradok az ágyon.
- Ez mindennél többet jelent nekem, de nem akarok többé okot adni senkinek, hogy kételkedjenek bennem.
- Már eléggé közel vagyunk, innen már nem lenne gond – vonja meg a vállát, mire féloldalasan, magabiztosan elvigyorodom.
- Nekem elég egyszer látnom a csillagok állását, az áramlásokat és az élõvilágot, hogy megmondjam merre vagyunk – jegyzem meg, mire halkan felnevet, és visszalépve hozzá, csókot nyom a számra.
- Hát persze, te minden idõk legjobb navigátora… - suttogja, majd a hajamba túrva kiegyenesedik, és kilép az ajtón, de még elõtte visszafordul egy pillanatra. – Amint tudok, jövök.

Mosolyogva terülök ki az ágyon, mikor magamra maradok, és mit valami szerelmes szûzkislány, gondolataimba merülve bámulom a plafont, egészen addig, míg Nikron elunva magát, bebocsátást nem kér tudatomba.
- „Örülök, hogy boldog vagy meg minden, de bõ egy napja nem adsz magadról semmi jelet!” – morgolódik, és igaza van, mióta tegnap Nath „elvett”, nem beszéltem vele.
- „Ne haragudj, nem felejtettelek el” – békítem, de így is beletelik némi idõbe, mire abbahagyja a duzzogást. Akkor aztán addig nem tágít, míg némileg meg nem osztom vele a gondolataim és terveim.

- „Le akarsz mondani a kapitányi posztodról véglegesen?” – hördül fel. – „Szerinted ezt el fogják fogadni az embereid? Ráadásul nem imádtad azt az életformát mindennél jobban?”
- „Most van aki fontosabb annál…” – felelem nyugodtan, és erre nem tud mit mondani. Nem teszi boldoggá a dolog, de a barátom, és tudja mennyire fontos nekem Nath. Valójában, mindenkinél jobban tudja, hisz egy idõben bármilyen gondolatomat és érzésemet megvizsgálhatta, ahogy még most is megteheti, ha éppen hagyom neki.
- „Bah… tégy ahogy jónak látod” – morranja végül, és jó idõre elhallgat, de továbbra is érzem a jelenlétét. Megnyugtat, és boldoggá tesz, hogy még mindig a barátom, és rá, társaimra, és Nathre gondolva hagyom, hogy elnyomjon az álom.
Nehé elhinni, hogy hamarosan „halhatatlan” leszek. Mármint továbbra is meglehet ölni tudtommal, de az idõ nem fog rajtam. És minden továbbit Nathel tölthetek majd…

- Az… asszonyoddá? – kérdez vissza nevetve. – Tudod, ezzel még a maradék büszkeségem is zsebre vághatod, de teszek rá! Tégy az asszonyoddá!
A nyakamba ugrik és csókolni kezd, mintha ezen múlna az élete, én meg ki vagyok, hogy ellenkezzek?
Ahogy elengedem a fülébe teszem a fülbevalót, az enyémbe pedig a sajátomat.
- Annyi büszkeség van benned Jake, hogy biztos vagyok benne, még mindig nem semmisítettük meg mindet. És nem is célom megtenni, amíg hû maradsz az ígéretedhez, na meg hozzám, és velem maradsz!
- A tiéd vagyok Nath, és ahogy már máskor is megtettem, úgy mostantól is bármit elviselek, hogy ne essen bajod. A leckét is megtanultam, nincs több hazugság…
Megint megcsókolom, hiszen jó érzés, hogy a közelemben van. Nem tetszett az élet nélküle.

- Menjünk fel, van amit még meg kell beszélnünk, és nem hallom a saját gondolataim se – kiabálom a fülébe, a legénységem ugyanis ünneplésbe kezd, így könnyebbnek látszik az árbockosárba bújni elõlük.
- Nem vagy még jobban? – kérdezem, mikor kifáradva mellém ér.
- De, jól vagyok! Csak idõ kérdése, hogy a régi legyek.
- Képes leszel újra a régi lenni? Én örülnék neki…
- Képes leszek. Vannak dolgok, amiket nem felejtek el egykönnyen, de csak annyi a dolgom, hogy ne gondoljak rájuk.
- Mit akarsz elfelejteni, Jake? – Az ölembe húzva hallgatom. – Mit meséltél el Noelnek, amit nekem nem?
- Honnan tudod, hogy…?
- Ismerem az öcsém, és tudom, hogy a megbocsátásához kellettek olyan dolgok, amiket nem vágtál a fejünkhöz a legelején.
Felsóhajt és az égre emeli a tekintetét.
- A börtönben… csúnyán megkínoztak, több szempontból is. Használták a testem, megpróbáltak megtörni fizikailag és lelkileg is, hogy eláruljam a Tanács elnökének kilétét… Ne aggódj, nem mondtam semmit! – pislog rám, amikor érzi, hogy erõsebben szorítom. Nem õ az elsõ, akit azért kínoznak, hogy megtudják az elnök kilétét.
- Miket tettek veled? – kérdezem.
- Kérlek, ne kérd tõlem, hogy emlékezzek… Csak segíts végleg elfelejtenem. – Megfordul az ölemben.
Felsóhajtok, most rajtam a sor. Nem faggatom, ha nem akarja elmondani. Ez nem hazugság, hiszen a lényeget elmondta, a részletekre pedig fáj emlékezni. Tudom, engem is kínoztak már.
- Ami a büntetésed illeti, a 30 botütést…
- Elfogadom a büntetést, tudom, hogy nem kivételezhetsz. Ráadásul a Chelidon becsületét is vissza akarom ezzel szerezni. Ami pedig a közelgõ csatát illeti… Tényleg muszáj lesz összefognia a kalózoknak, ha túl akarjuk élni!
- Tisztában vagyok vele… De a fenébe is, ne ezekkel foglalkozzunk most! Perpillanat azt akarom, hogy csak én létezzek számodra!

Olyan szenvedéllyel csókolom, mint még sohasem. Nem akarom, nem tudom és soha nem is fogom elengedni többé, semmi sem érdekel. A csók közben besimítom az ujjam az inge alá, majd le, a nadrágja derekáig, majd elválok tõle és figyelem a reakciót.
- Ne izgulj, nem fáj - mosolyog rám, az arcom simogatva.
- De kívánlak, Jake - suttogom.
Kicsit sem lepõdik meg, de látom, hogy gondolkodik, majd pillanatokkal késõbb felsóhajt és bólint.
- Nem tudom, milyen lesz, de azt hiszem, nem félek - mondja félrebiccentett fejjel, majd mélyen a szemembe néz és közelebb hajolva csókolna, de elõtte az ajkaimra suttog. - Elvégre úgyis az asszonyod vagyok, nem? - kérdezi mosolyogva, majd ajkait az enyémekre tapasztja.
A csók most lassabb, hagyom, hadd vezessen õ, én közben az ingét gombolom. Eleinte nem tesz semmit, majd õ is elkezdi gombolni rajtam az inget, de mielõtt lesimogatná rólam, elkapom a csuklóját, de nem szorítom meg.
- Ha támadás ér minket, sokáig tart felöltözni. Baj lenne, ha ruhában…? - kérdezném, de azonnal félbeszakít.
- Nekem mindegy, csak csináljuk - nyüsszen fel, majd elkezdi gombolni a nadrágom. Amikor kiszabadul a férfiasságom, körbenyalja az ajkait és lassan, finoman kezd kényeztetni. Közben én a nadrág alatt, a fenekénél simogatom, majd egy pillanatra kihúzom az ujjam, benyálazom és bejáratát kezdem tágítani.
Az érintése most is fergeteges, valahogy utánozhatatlanul jó, sosem fogok tudni betelni vele, ez már biztos. A szája forró, szinte elolvadok benne és a tudat, hogy hamarosan még forróbb lesz a teste, még nagyobb izgalommal tölt el engem is, így mikor már õ is kész van, finoman a tincsi közé simulok ujjaimmal és gyengéden lehúzom a farkamról.
 A szemembe néz, majd hirtelen az ölembe ül és nagyon lassan kezdi el magába vezeti tagomat. Nem siettetem, meg sem merek moccanni, nehogy fájdalmat okozzak neki!
Végig a szemembe néz, pillanatokra hunyja le a szemét, hangosan zihál, de aztán érzem, hogy teljesen magába szippant. Ezután már merek mozogni is.
Végig simogatjuk, csókoljuk egymást, kényeztetem a férfiasságát, néha a mellbimbóit is, nem foglalkozva azzal, hogy ki tudja, mikor mosdottunk rendesen. Õ is, én is. Nem érdekel.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idõ után, de egyszerre lebbenünk át a gyönyör kapuján.
Amikor ez megtörtént, mélyen a szemembe néz, szinte perzsel a tekintete.
- Nagyon szeretlek, Jake - suttogom, és az ajkai felé hajolok, de a csók elõtt még válaszol.
- Én is téged - mosolyogja, majd megcsókolom, de utána a mellkasomra hajtja a fejét és pillanatokon belül alszik is. Elmosolyodom, kicsusszanok belõle, és felöltöztetem magunkat.

* * *

Mivel én is sikeresen elaludtam, így már bõven reggel van ismét, amikor felkelek. Lentrõl hallom a susmorgást, így felébresztem Jake-et is.
Simogatom az arcát, suttogok a fülébe, de így is vagy három perc kitartó munka, mire morogva kinyitja a szemecskéit. Ahogy meglát, azonnal megnyugszik, elmosolyodik és átölel.
- Jó reggel - mondom vidáman.
- Jó reggelt - dorombolja, de aztán a pocakja is beleszól a beszélgetésbe. Elõször megilletõdötten néz rám, majd elneveti magát, és ahogy látom, hogy õt nem zavarja, én is felnevetek.
Édes…

Ahogy leérünk, Noel szemrehányó pillantásait is el kell viselnünk.
- Egy egész éjszaka fent? - sziszegi. - Ti nem vagytok normálisak - puffogja.
- Nyugodj meg, ez nem nagy dolog - mondom neki. - Inkább intézz valami reggelit, éhen fogok halni.
- Pedig fehérjedús lehetett az étkezés - jegyzi meg.
- Nekem nem, de Jake-nek annál inkább - vigyorgok rá, mire az említett inkább csak felsóhajt és elindul õ reggeliért, én meg mosolyogva nézek utána.
- Tényleg szeret? - kérdezi Noel, amikor már elég messze jár.
- Nem tudom, de szerintem igen - felelem. - Ha meg nem, akkor úgyis kiderül, és akkor úgyis megbánja - mondom komolyan.
- Ahogy gondolod - rántja meg a vállát. - De akkor se legyél ennyire felelõtlen legközelebb. A forrás után elintézzük a hivatalos ceremóniát, akkor vállalok egy éjszakát kapitányi posztban és azt csináltok, amit akartok, de így szó nélkül ne tûnjetek el máskor, oké? - Már mosolyog õ is, így átölelem, aztán leülünk reggelizni, hiszen Jake is befut az étellel.

Valahol mélyen tudom, ez mennyire nem vall rám, és talán még megalázónak is tartanám, ha nem szeretném ezzel is bizonyítani a hûségem, szerelmem…

- Ha akarsz, maradhatsz – suttogja halkan, megtörve a csendet.

- Hogy képzelted? – pislogok rá kétkedõ kíváncsisággal. - Az Avilda legénysége utál engem – biggyesztem le az ajkaim boldogtalanul. Nem mintha ez érdekelne, ha vele lehetek, de vajon róla mit gondolnának az emberei?

- Az Avilda kapitánya még mindig én vagyok – húzza ki magát büszkén, mire halványan elmosolyodom. A magabiztosságából semmit se vesztett az elmúlt hónapokban, velem ellentétben. - Én mindent megoldok – kacsint rám, majd egy gyors csókot nyom a számra, majd még hozzáteszi. - Picit még maradj itt.
Kelletlenül hagyom, hogy letessékeljen az ölébõl, és némán figyelem, ahogy távozik.
- „Tényleg elhagynád érte a Chelidont? A barátaid… a családod?” – morogja Nikron, ahogy utat engedek neki gondolataimhoz.
- „Szeretem õt Nikron… mindennél jobban! Mégis mi mást tehetnék? Egyébként is csak bajt hoztam mostanában a barátaimra…” – felelem lágyan.
- „Hidd el, hogy ezzel baromira nem teszed boldogabbá õket! Ráadásul mi van, ha a nagy Õd ismét cserben hagy? Össze fogsz törni… „
- „ Köszönöm Nikron” – suttogom szelíden, mire érzem tanácstalan meglepettségét. – „Köszönöm, hogy aggódsz értem, de kérlek fogadd el, hogy így lesz nekem a legjobb.”
Sokáig nem felel, és már azt hiszem nem is fog, mikor végre zsörtölõdve megszólal.
- „Bárcsak engem ismertél volna meg elõbb… De ahogy akarod. Amíg nem árt neked, felõlem azt teszel amit akarsz!” – azzal tudata visszahúzódik, én pedig ismét egyedül maradok gondolataimmal.
Egyre türelmetlenebbül várom Nath visszatérését, tekintve, hogy pici várást ígért. Remélem nincs semmi baj, bár talán arról még itt lent is tudnék.

- Nath – pillantok fel, mikor végre megjelenik, és felugorva meg is ölelem. eléggé le vagyok gyengülve, de ennyi hirtelen mozgás még belefér. - Már azt hittem, baj van – bújok hozzá.

- Baj az van – sóhajt fel, mire riadtan pillantok az arcára.
 - Tenger istenei, mi a baj?! – tolom el magamtól kissé, hogy a szemébe nézhessek.

- Hát, tudod... Nick és Noel este kicsit túlzásba vitték a... dolgokat. És nincs kormányosom, mert nekem más dolgom lenne. Meg ugye a térképek – sorolja, én pedig majdnem megkönnyebbülten elmosolyodom. Ennél rosszabbra számítottam. - Mi lenne, ha feljönnél segíteni? Nem mondjuk el senkinek, komolyan.
Persze ez így már necces kicsit, tekintve, hogy most még csak megvédeni se tudnám magam, ha valaki rám támadna. Viszont nem bujkálhatok örökké.

- Hát, ha fontos – nézek rá töprengve, majd eltökélten bólintok.. - Segítek, menjünk! Átveszem a kormányt, Nick meg Noel pihenhet, aztán rajzolok térképet, amirõl csak akarod. – Erre már felcsillannak a szemeim, nagyon régen nem volt hangulatom térképrajzoláshoz, mert Nathre és az Avildán eltöltött idõmre emlékeztetett.

- Örülök, hogy ilyen lelkes vagy – ölel magához, majd elindul velem felfelé. Figyelmesen lassan, hogy legyen idõm hozzászokni a kinti fényhez, amit értékelek, hisz már elszoktam tõle. Viszont szörnyen jól esik. Mind a szabad levegõ, a tenger csillámlása és a napfény, amit már kezdtem nagyon hiányolni.

Szerencsére elég kevés személlyel találkozunk a fedélzeten, úgy tûnik mindenkinek máshol akadt dolga, ami eléggé szerencsés nekem. Azt azonban nem értem, és szóvá is teszem, miért nem a kormány felé megyünk.
 Mikor aztán elérjük Nath célját, alaposan ledöbbenek, a legénység nagy része láttán. Egy pillanatra megijedek, hogy talán most verhetik le rajtam a történteket, de hiszek annyira Nathben, hogy ezt a gondolatot gyorsan elhessegessem. Tekintetem végigsiklik mindenkin, és most valahogy kevésbé érzem ellenségesnek õket, mint eddig. Tanácstalanul pillantok Nathre, majd újra a többiekre.
 - Jake Uria – pillant rám Nath, én pedig remélem, hogy most majd választ kapok ki nem mondott kérdésemre.  - AZ irányon nem módosítok, az Örök élet forrása felé tartunk, ahol, ahogy megbeszéltem már mindenkivel, inni adok Noelnek és Nicknek, illetve annak, aki a párom lesz –mondja, mire összeszorul kissé a szívem. Ha nem engem akar párjául, azt…azt nem élném túl. Nem csupán összetörnék, ahogy Nikron jósolta, sokkal inkább megsemmisülnék. Ekkor azonban Nath Noel felé nyújtja a kezét, aki fülbevalót helyez a tenyerébe. Közvetlenül elém lép, a tömeg zajongása közepette, nekem meg kihagy a szívverésem. Most ugye…?
 - Hivatalosan, a kalózok törvényei szerint az asszonyommá teszlek, Jake Uria – jelenti ki, mire hatalmasra tágulnak a szemeim. - Így itt maradsz a hajómon, és ha elfogadod, akkor neked is adok a forrás vizébõl, és örökké együtt lehetünk – fejezi be, és választ várva rám pillant...

Úgy érzem képtelen lennék szavakba önteni érzéseim, amik erre elözönlenek. Egyszerre áraszt el a végtelen boldogság, megkönnyebbülés, mégis a régóta most elõször önfeledt nevetés az, ami elõször kibukik belõlem.
- Az…asszonyoddá? – ismétlem meg, halkan felnevetve. – Tudod, ezzel még a maradék büszkeségem is zsebre vághatod, de teszek rá! Tégy az asszonyoddá! – azzal szinte a nyakába borulva, szorosan átkarolom, és rövidnek szánt csókot nyomok a szájára.
Õ azonban magához szorítva, egészen elmélyíti, és a legénység füttykoncertjén keresztül, még a saját szuszogásom is alig hallom. Végül a levegõhiánynak köszönhetõen, kénytelenek vagyunk elválni, de továbbra se enged el igazán. A fülembe teszi a fülbevalót, majd a sajátjába is egy ugyan ilyet, ezzel jelezve az összetartozásunk.
- Annyi büszkeség van benned Jake, hogy biztos vagyok benne, még mindig nem semmisítettük meg mindet. És nem is célom megtenni, amíg hû maradsz az ígéretedhez, na meg hozzám, és velem maradsz! – suttogja az ajkaimra, és kiérzem belõle a célzatos figyelmeztetést, ne merjem még egyszer elárulni.
- A tiéd vagyok Nath, és ahogy már máskor is megtettem, úgy mostantól is bármit elviselek, hogy ne essen bajod. A leckét is megtanultam, nincs több hazugság…
Elégedetten morran fel, és ismét mélyen megcsókol, én pedig rég nem érzett boldogsággal bújok a karjaiba. Körülöttünk ünneplésbe fognak, és ha nem is bocsátott meg mindenki feltétel nélkül, a többségen azt látom, elfogadta a kialakult helyzetet.

- Menjünk fel, van amit még meg kell beszélnünk, és nem hallom a saját gondolataim se – kiabálja túl a hangzavart Nath, az árbockosár felé bökve, már este felé.
Kisé elbizonytalanodva követem, mikor megindul, de végül sikerül felküszködnöm magam a magasba, ami máskor meg se kottyan. Azt hiszem szükségem van egy kiadós alvásra majd, na meg evésre, hogy bepótoljam a kimaradt napokat.
- Nem vagy még jobban? – kérdezi halkan, mikor beugrom mellé. Halkan pihegek, de gyorsan összeszedem magam.
- De, jól vagyok – mosolygok rá. – Csak idõ kérdése, hogy a régi legyek.
- Képes leszel újra a régi lenni? – kérdezi halkan. – Én örülnék neki…
- Képes leszek – felelem eltökélten, szándékosan nem gondolva azokra a dolgokra, melyek meghatározták a viselkedésem az elmúlt hónapokban. – Vannak dolgok, amiket nem felejtek el egykönnyen, de csak annyi a dolgom, hogy ne gondoljak rájuk.
- Mit akarsz elfelejteni, Jake? – Leül, hátát a fának vetve, és engem is lehúz magához. – Mit meséltél el Noelnek, amit nekem nem?
- Honnan tudod, hogy…?
- Ismerem az öcsém, és tudom, hogy a megbocsátásához kellettek olyan dolgok, amiket nem vágtál a fejünkhöz a legelején.
Némán szemlélem az égen lassan feltûnõ csillagokat, és legszívesebben elhallgatnék mindent. De megígértem, hogy nincs több hazugság.
- A börtönben… csúnyán megkínoztak, több szempontból is. Használták a testem, megpróbáltak megtörni fizikailag és lelkileg is, hogy eláruljam a Tanács elnökének kilétét… - mesélem monoton hangon, mire karjai egészen megfeszülnek körülöttem. – Ne aggódj, nem mondtam semmit! – pillantok fel gyorsan az arcára, de azon nem annyira aggodalom, mint inkább düh látszik.
- Miket tettek veled? – sziszegi, mire erõtlenül felnevetek.
- Kérlek, ne kérd tõlem, hogy emlékezzek… Csak segíts végleg elfelejtenem – fordulok meg az ölelésében, hogy szembõl bújhassak hozzá.
Sóhajtva karol át, de nem faggatózik, így emberem haláláról se kell mesélnem. Inkább más témát választ, bár látszólag nincs ínyére.
- Ami a büntetésed illeti, a 30 botütést…
- Elfogadom a büntetést, tudom, hogy nem kivételezhetsz – pillantok fel rá komolyan. – Ráadásul a Chelidon becsületét is vissza akarom ezzel szerezni. Ami pedig a közelgõ csatát illeti… Tényleg muszáj lesz összefognia a kalózoknak, ha túl akarjuk élni!
- Tisztában vagyok vele – suttogja elkomorodva, majd felciccenve megrázza a fejét. – A fenébe is, ne ezekkel foglalkozzunk most! Perpillanat azt akarom, hogy csak én létezzek számodra! – jelenti ki, majd magához húzva, szenvedélyesen megcsókol.
Ellenkezés nélkül viszonzom, és valóban sikerül minden mást kizárnom. A büntetést, a csatát, a gyötrõ emlékeket, még a barátaim és a Chelidont is…
  

- Beszélgettünk – mondja. – Talán… azt hiszem, megbocsátott…
Elé lépve emelem meg kissé az állát, látni akarom a tekintetét!
- Én… gondolkodtam – kezd bele. – Bár felesleges volt, sok dologra kapásból tudtam volna felelni. Például, Will semmiben se jobb nálad… És Nath… már nagyon régóta tõled függök! Ezért voltam olyan elveszett és szerencsétlen az elmúlt hónapokban…
Igen. Ez az, amit hallani akartam! Csak ezt, semmi mást!
Ajkaira hajolva kezdem csókolni, nyelvemmel táncba hívva az övét, és kiélvezve, hogy viszonozza érintésemet. Átkarolja a nyakam és hagyja magát, és ahogy megölelem, mintha kissé kezdene megnyugodni. Nem kapkodja úgy a levegõt, és azt hiszem, nem is remeg annyira nagyon.
- Sajnálom… Mindent. Hogy neked is fájt, hogy te is szenvedtél… De Nath, sikerrel jártál! Összetörtem, elvesztem, és nélküled nem leszek újra a régi! Kérlek, ne hagyj magamra többé! Én pedig soha többé nem verlek át… ígérem!
Sóhajtok. Azt hiszem, hinnem kellene neki, de tartok is tõle. Hogy ez megint csak egy csel...
- Mindennél jobban szeretnék hinni neked Jake, ezért kezdetnek felelj egy kérdésemre. Még mindig kapcsolatban állsz a najáddal?
- Igen – jelenti ki azonnal. Meglep az õszintesége, tõle ez szokatlan, de nem gond. – Õ mentett meg a lövés után, majd mikor kihoztak a börtönbõl, akkor is. Különben rosszabb állapotban lennék. De ez már más alku, nincs bennem!
- De a közeledben van – suttogom idegesen.
- Viszonylag. De a gondolataimból ki tudom zárni, és nem azért van itt, hogy támadjon, vagy fenyegetés legyen! Csak vigyáz rám…
- Hát mégis függsz mástól! – morgom idegesen. Nem törtem volna meg eléggé?!  
- Nem! A barátaim, de semmi több! Szükségem van rájuk, mint családomra, de te… te vagy a legfontosabb! – suttogja, és azt hiszem, most õszinte. Olyan elesettnek látszik, azt hiszem, nem merne hazudni nekem. Most nem.
- A Chelidon nagyon fontos nekem. Ott nõttem fel, menedéket jelentett annak ellenére, hogy elrabolt gyerekként kerültem rá, és a családommá váltak a fogvatartóim. Ott tanultam meg mindent a szabadságról és a szeretetrõl. Tudom, hogy nem tartod sokra õket, de az én hibám, hogy lenézitek õket… Viszont, legyenek bármilyen fontosak, szeressem õket bármennyire… Ha azt kéred tõlem, hogy hagyjam el õket… érted megteszem! Elviselem a büntetést, és lemondok a kapitányi posztomról… 

Gondolkodva pillantok rá.
Itt kell tartanom. Ha elengedem, talán ráébred, hogy mennyire fontos neki az elsõ tisztje, a Chelidon... nem hagyhatom, nem engedem el újra!
- Ha akarsz, maradhatsz - suttogom halkan.
- Hogy képzelted? - pislog rám kíváncsian. - Az Avilda legénysége utál engem - biggyeszti le ajkait.
- Az Avilda kapitánya még mindig én vagyok - húzom ki magam büszkén, és örömmel látom, hogy pici mosoly jelenik meg édes ajkain. Szeretem, amikor mosolyog..... akármennyire el akartam lökni magamtól, ha el akartam egyáltalán és õszintén, most nem akarom. Most csak magamnak akarom. - Én mindent megoldok - kacsintok rá, majd lopok egy gyors csókot. - Picit még maradj itt - szuszogom ajkaira, majd kitessékelem az ölembõl, és felállva elindulok kifelé.
Dolgom van.

* * *

- Nath, ez baromság - fortyan fel Noel.
- Tudsz más megoldást?  - kérdezem sóhajtva.
- Mondjuk engedd vissza a Chelidonra - néz rám szúrós tekintettel.
- Nem fogom - jegyzem meg. - Eszem ágában sincs.
- Te olyan hülye vagy - sóhajt fel most õ. - Oké, rendben van. Megértelek, és a kalózok törvényei kimondják, hogy jogos a dolog, ha akarod, és nem szólhatunk, akárkit is válassz.
- Fantasztikus! - csapom össze két tenyeremet, hangos zajt keltve, mire mindenki felénk pillant, de gyorsan vissza is fordulnak a munka felé. - Akkor hozd kérlek a fülbevalót és tegyél úgy, ahogy megbeszéltük - vigyorgok öcsémre. - Én hozom Jake-et - kacsintok is mellé, majd elindulok vissza, a tömlöc felé.

* * *

- Nath - pillant rám, majd felugrik és megölel. - Már azt hittem, baj van - bújik a vállamba.
- Baj az van - sóhajtok fel. Meglepetést akarok szerezni neki, így nem kezdem most azzal, amit akarok.
- Tenger istenei, mi a baj?! .- tol el, és néz komolyan a szemembe.
- Hát, tudod... Nick és Noel este kicsit túlzásba vitték a... dolgokat. És nincs kormányosom, mert nekem más dolgom lenne. Meg ugye a térképek - mondom. - Mi lenne, ha feljönnél segíteni? Nem mondjuk el senkinek, komolyan.
- Hát, ha fontos - néz rám megint, de most inkább elgondolkodva. Aztán pár pillanat múlva határozottabban bólint regy nagyot. - Segíytek, menjünk! Átveszem a kormányt, Nick meg Noel pihenhet, aztán rajzolok térképet, amirõl csak akarod - csillannak fel a szemei.
- Örülök, hogy ilyen lelkes vagy - ölelem magamhoz, majd elindulok vele felfelé, de csak lassan, hiszen itt lent alapvetõen csak beszûrõdõ napfény van, és az óceánon eleve erõsebb a napfény, hiszen tükrözõdik a vízen, és nem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát.

Ahogy felérünk, én már tudom, hogy egy innen nem látható helyen van a legénység nélkülözhetõ fele, csak páran vannak még munkában, többnyire büntetésbõl. Arra indulok, ahol megbeszéltük Noellel az elõre leszervezett „véletlen” összejövetelt, mire persze Jake meg is jegyzi, hogy a kormány bizony nem erre van, de nekem ennyi elég is, hiszen már itt vagyunk.
Ahogy odaérünk, minden szem ránk szegezõdö9k, Noel kezében megcsillan a fülbevaló, mire Jake meglepetten pillant rám, majd ismét a tömegre. Választ vár, és én meg is adom neki.
- Jake Uria - nézek rá. - AZ irányon nem módosítok, az Örök élet forrása felé tartunk, ahol, ahogy megbeszéltem már mindenkivel, inni adok Noelnek és Nicknek, illetve annak, aki a párom lesz - mondom, mire kicsit elszomorodni látszik, így azonnal kinyõjtom a kezem Noel felé, aki belehelyezi a gyárát. Jake fülére pillantva látom, hogy ki van lyukasztva, így nekem ez csak jó, azonnal, ahogy a kezembe kerül a kis ékszer, közvetlenül elé lépek és a füttyentések, tapsok viharában hajolok közelebb.
- Hivatalosan, a kalózok törvényei szerint az asszonyommá teszlek, Jake Uria. - Hatalmas, kikerekedett szemekkel néz rám. - Így itt maradsz a hajómon, és ha elfogadod, akkor neked is adok a forrás vizébõl, és örökké együtt lehetünk - nézek rá válaszra várva. Ha most kikosaraz...

Elõttem terem, és mindennemû figyelmeztetés nélkül, a hajamba tépve állít fel. Hang nélkül tûröm, de nem igen tudom hová tenni a dolgot. Azt meg aztán fõleg nem, hogy a falnak tol, és lábaim közé lépve az övével, elkezd ingerelni.
Közben pedig szinte már durván csókol, az ajkaimat tépve.
Mi… miért? Miért teszi ezt? Nem értem, egyáltalán nem, és csak minden összébb kuszálódik bennem.

- Nath, elég! – húzom el a fejem remegve, de utánam kap, és ha ez lehetséges, még szenvedélyesebben csókol meg.

- Azt hiszed, soha nem szerettelek? – sziszegi, miután elvált tõlem. - Azt hiszed, hogy ugyanolyan hazug vagyok, mint te? – simít végig az ajkaimon, én pedig teljesen leblokkolva hallgatom. - Soha nem tudnék ekkorát hazudni, Jake – mosolyog rám. - Mindig szerettelek. Most is szeretlek téged. 
Az se érdekel, hogy hazugnak nevezett, azt szinte meg se hallom. Csak az visszhangzik a fejemben, hogy szeret… Még most is!

- Ne... ne mondj ilyet – indulnak meg elfogyottnak hitt könnyeim a szemeimbõl. Félek újra reménykedni.

- Azt hitted, hogy nem szenvedtem miattad? Azt hitted, hogy soha nem jutottál eszembe? Ennyire lelketlennek nézel? Ennyire rossz volt mellettem lenned? Ennyivel jobb Will, hogy mindent csak tõle tudsz elképzelni és eszedbe sem jut, hogy én mit élek át, és miért bántalak ennyit? – suttogja halkan. - Szeretlek. Azért gyötörlek, mert darabokra akarlak törni, hogy csak belém kapaszkodhass, ne a najádba, ne a tisztedbe... senkibe! Csak értem élj és csak nekem létezz – suttogja perzselõ indulatokkal, majd még egyszer megcsókol, és elenged. Nem csúszok le a fal tövébe, de kész csoda, hogy remegõ lábaim megtartanak. - Visszajövök, gondolkodj ezen.

Épphogy kilép a cellából, és valami élesen csattan. Felkapom a fejem, és eddig magam elé meredõ tekintetemmel a történteket fürkészem.
Noel áll a bátyjával szemben, elkeseredett arccal. Felpofozta a testvérét…

- Tudtam, hogy meg kellett volna ölnöm - mondja szomorúan. - Megint bántani fog téged... – motyogja, majd Nath után rám pillant. Teljes tanácstalansággal, és zavarodottan viszonzom a pillantást, perpillanat sok értelmes gondolat nincs a fejemben. - Megint el fog árulni és vissza fog szaladni a Chelidonra, ha kiszedi belõled, hogy hol a Forrás – teszi hozzá megtörten, de hiába nyitom a szám az ellenkezéshez, nem tudok kinyögni semmit.

- Gyere, megbeszéljük – öleli át Nath, és döbbent nyekkenéssel konstatálom, hogy Noel is sírni kezd. Végül távoznak, nekem pedig lábaim felmondják a szolgálatot, és lerogyok a fal tövébe.

Újra és újra felderengenek elõttem Nath szavai, és velük együtt óvatos, reménykedõ boldogság is, amilyet már hosszú, hosszú ideje nem éreztem.
- „Összetör, hogy tõle függj? Csak én érzem úgy, hogy nem a legjobb oldalról közelíti meg a dolgot?” – morran fel Nikron, kizökkentve a gondolataimból.
- „De azt mondta, még mindig szeret…” – vágok vissza, abba kapaszkodva, ami a legtöbb reményt adja. – „Ha meg is büntet, ha el is kell viselnem mindenki más utálatát a hajón… Õ legalább szeret!”
- „Igen? És ezúttal meddig? Míg például rémálom közben, ki nem nyögsz egy újabb nevet? Ugyan már Jake! Hallottad, miket vágtak a fejedhez, ne lépj túl azokon ilyen gyorsan!” – morogja dühösen.
- „Sajnálom, de te tudod a legjobban, mit érzek iránta…” – felelem szelíden, mire dühösen felhorkan, de nem vág vissza. Úgy van ahogy mondtam, õ tudja a legjobban, éppen ezért nem tapos a lelkembe további megjegyzésekkel.

Estig némán ücsörgöm a cellában, még Nikronnal se igen társalgom, ami õt felettébb idegesíti, de kelletlenül belenyugszik, hogy most még a gondolataimat is elzárom elõle. Mivel nincs bennem, csak akkor fér hozzájuk, ha szét vagyok csúszva, vagy engedem.
Amikor azonban Noel jelenik meg a rácsok másik oldalán, és elküldve az õrt, belép hozzám, ösztönösen kapaszkodom Nikron tudatába.
- „Ha bántani fog, bemegyek és kész!” – jelenti ki a najád, én pedig halkan beleegyezem. Feltápászkodom a fal mellõl, és óvatosan figyelem a srác minden mozdulatát, és meglepetten a kezében tartott tálcát.
- Félsz? – kérdezi csendesen. Halványan elmosolyodva ingatom meg a fejem, az igazságnak részben megfelelõen.
- Nem akarok meghalni, már nem… De azt elismerem, hogy jelen pillanatban nem lennék ellenfél, le vagyok gyengülve – felelem, tekintetemmel az övét fürkészve. Nyoma sincs benne a három nappal ezelõtti kemény határozottságnak és gyûlöletnek. Tanácstalan és zavarodott, ahogy én, és habár haragszik, már nem pályázik az életemre.
- Három napja nem ettél, nem csoda – jegyzi meg, majd leül a földre, és lerakja a tálcát. Csodálkozva figyelem, majd lassan visszaereszkedem a fal tövébe. – Egyél!
Gyanakodva figyelem, mire halkan felhorkanva elvigyorodik, majd felkapva pár falat hús, a szájába dobja. – Ne légy már nevetséges, nem mérgezett!
- Elhiszem – vonom meg a vállam. – De miért vagy itt, Noel?
Pár pillanatig némán rágja az ételt, és még azután is vár, hogy lenyelte. Az arcomat fürkészi, én pedig állom a pillantását.
- Jobb kérdés, hogy te miért vagy itt, Jake? Miért jöttél az Avildára, mikor más is lehetett volna követ?
Tényleg jó kérdés, és nem õ az elsõ, aki felteszi nekem. A legénységem is fennakadt rajta, amit meg tudok érteni… Csak éppen választ nem tudok adni.
- Talán úgy gondoltam, hogy mivel én hallottam a tervrõl, jobban tudok válaszolni az esetleges kérdésekre – válaszolom halkan, de végül kissé összekuszálva, az érzelmeimet is megpróbálom megmagyarázni. – Nem… valójában nem csak ez vezérelt. Tényleg látni akartam Nathet! – suttogom magam elé kábán. – Már a lövés után is, mikor összeszedtem magam, nem törõdve a következményekkel. De minden megváltozott – halkul el a hangom, és a távolba révedõ pillantásom visszatér a jelenbe.
Noel némán ül velem szemben, és látva, hogy abbahagytam, int a folytatásért. Kivételesen engedelmeskedem, bár igyekszem mindent úgy mesélni, hogy ne magyarázhasson bele vádakat.
- A Chelidon állandóan támadás alatt állt, és a többségünk sérült volt folyamatosan… Így mikor óvatlanul a Tengerészetbe botlottunk, nem volt erõm lerázni õket… Engem elfogtak a harc során, ahogy jó pár társunkat is, és végsõ elkeseredésemben Nikront vettem rá, hogy menekítse el a hajót.
- A najádot? – szisszen fel. – Megint benned van?
- Nem – ingatom meg a fejem. – Alut kötöttünk, hogy meggyógyítson, de nincs bennem. Viszont… nem mozdul el mellõlem – bökök a fal felé, mire Noel tekintete elsötétedik, és visszatér belé a gyanakvás.
- Támadni akarsz? – morran gyanakvóan, de én csak kimerülten megingatom a fejem.
- Gondolkodj! Ha ártani akartam volna, nem azelõtt teszem, hogy elfogtok és porrá aláztok?
Elgondolkodik, és szép lassan meg is nyugszik.
- Ráadásul bevallottad… Rendben, elhiszem, hogy nem akarsz megint rosszat. A tengerészetnél pedig… mi történt veled?
Összerezzenek, és mióta belekezdtem, most elõször érek olyan részhez, amit nem akarok elmondani. Egyszerûen félek a visszaidézésétõl!
- Az… nem volt kellemes… - suttogom, magam elé meredve, és tetoválásos kezem a másik alkaromra siklik, ahol a billog található. Noel némán fürkészi az arcomat, makacsul ragaszkodva a válaszhoz. – Tudni akarták, ki a Tanács elnöke, a Forrás õre… hány embere van, milyen hajója… Mindent tudni akartak, és nem rettentek vissza semmilyen eszköztõl! – Összébb húzom magam, próbálva elrejteni testem remegését, de nem tudom mennyire sikerült. – Nem mondtam nekik semmit, esküszöm! – jelentem ki hirtelen, tekintetemet kétségbeesetten kapva Noelre. – Nem adtam ki Nathet… egy hónapon át õriztem a titkát… még akkor is… - Nem képtelen vagyok kimondani, hogy nem csak a magam épségét áldoztam, hanem egy társam életét is. Hányszor kívántam utána, hogy haltam volna meg inkább én! – Néha elszólták magukat – folytatom másra térve, csendes és kissé elgyötört hangon. – Amikor azt hiték, már nem vagyok magamnál, elkezdtek tárgyalni a terveikrõl. Több nemzet haditengerészetének összefogása a kalózok ellen! Miután megszöktettek a társaim, nem tudtam kihez fordulhatnék, így végül a nagybátyámnál kötöttem ki. Õt illetõen tévedtél Noel. Nem köszönhetek neki semmit! Csak koloncnak nézett a bátyja mellett, és sose kedvelt. Miután a Chelidon kapitánya lettem, el akarta venni tõlem a posztot. Ha az embereim nem állnak ki mellettem, sikerül neki. Gondolhatod most is mit kaptam… De átlátta a helyzet komolyságát, ezért küldött követet. Az meg kapóra jött neki, hogy én vállaltam. Engem nem félt.
Elhallgatok, és egy darabig csöndben ücsörgünk egymással szemben, majd Noel közelebb tolja hozzám a tálcát.
- Asszem megkaptad a büntetésed a hazugságért – szólal meg végül csendesen. – Talán többet is, mint amit érdemeltél, bár volt pillanat amikor legszívesebben kicsináltalak volna. Viszont látva, hogy bõven vagy olyan rossz passzban, mint Nath volt… - Tekintete a billogra siklik, és valószínûleg azért böki a csõrét, mit kerültem ki a történetben, de hálistennek nem faggat.
- Ne mond el neki – kérem halkan. – Ne meséld el neki, mit akartak tõlem a börtönben, kérlek…
- Miért? – hökken meg. – Szerinted nem örülne neki, ha tudná, hogy nem árultad el?
- Nem érted Noel… - suttogom remegõ hangon, és végül csak kibukik belõlem a lényeg. – Megöltem az egyik emberem… Megölték a hallgatásom miatt…
Csend ereszkedik ránk, míg én próbálom összeszedni magam, Noel pedig helyre teszi a hallottakat. Végül legnagyobb meglepetésemre, halványan rám mosolyog.
- Tudod, ezek után még a hülye se cáfolná, hogy szereted a bátyámat – jelenti ki kedvesen. Elkerekednek a szemeim, és végül hálás fény csillan bennük. Megbocsátott.
- Viszont most már egyél! – utasít ellentmondást nem tûrõen, én pedig engedelmesen nyúlok az étel után, három napja elõször. Elégedetten figyel, és közben õ is szórakozottan csipeget.
- Nem mondod el neki, ugye? – érdeklõdöm két falat között.
- Amíg nem érzem szükségét, nem.
- Semmiképp se!
- Pedig meghatná. Tudja, hogy fontosak neked a társaid, különben már megpróbáltál volna szökni. És most, hogy tudom, a najád is itt van, már én is belátom. Régen kivihetett volna, ha nem terveznéd a büntetés elviselését a Chelidonért. Szóval biztos jól esne neki, hogy ilyen áldozatot is hoztál érte…
- Kérlek! – pillantok rá csak azért is kérlelõen, de mielõtt felelhetne, az emlegetett jelenik meg a cella ajtajában.
Elég ha csak rápillantok, és eszembe jut, mit tett legutóbb, és halványan el is pirulok. Hogy elrejtsem, inkább elfordulok, Noel pedig felpattanva mellõlem, mosolyogva elviharzik.
- Gondolkodtál? – kérdezi Nath halkan. - És Noel mit keresett itt?

- Beszélgettünk – felelem az igazságnak megfelelõen. – Talán… azt hiszem, megbocsátott… - mosolyodok el halványan, a földre szegezett tekintettel.
Elém lép, és leguggolva hozzám, felemeli magához a tekintetem. Az övében ott a követelés a válaszért, amit a kérdésére szeretne megkapni.
- Én… gondolkodtam – motyogom. – Bár felesleges volt, sok dologra kapásból tudtam volna felelni. Például, Will semmiben se jobb nálad… És Nath… már nagyon régóta tõled függök! Ezért voltam olyan elveszett és szerencsétlen az elmúlt hónapokban…
Elhomályosodik a tekintetem, ahogy visszagondolok, de mielõtt újra beletemetkezhetnék a fájdalomba, ajkait az enyémekre nyomja, és nyelvével a számba törve, mélyen megcsókol. Az õ érintését gondolkodás nélkül eltûröm, sõt, hihetetlenül jól esik. Nem úgy, mint sok más emberé a börtön óta.
Ezúttal nem próbálok meg kitérni, ösztönösen karolom át a nyakát, és ahogy õ is magához ölel, hozzásimulok. Remegésem, mely talán lélekben erõsebb volt, mint fizikailag, végre lényegesen csitulni látszik.
- Sajnálom… - suttogom halkan, mikor végre elválunk. – Mindent. Hogy neked is fájt, hogy te is szenvedtél… De Nath, sikerrel jártál! Összetörtem, elvesztem, és nélküled nem leszek újra a régi! Kérlek, ne hagyj magamra többé! Én pedig soha többé nem verlek át… ígérem!
Felsóhajtva ölel át, és hagyja, hogy egészen hozzábújva fészkeljem el magam, a mellkasára hajtott fejjel. Szipogva próbálom visszafogni könnyeimet, nem pálya, hogy ennyit sírok mostanában.
- Mindennél jobban szeretnék hinni neked Jake, ezért kezdetnek felelj egy kérdésemre. Még mindig kapcsolatban állsz a najáddal? – pillant le rám, és állam alá nyúlva, felemeli a fejem.
- Igen – felelem õszintén, nagyon remélve, hogy nem akad ki tõle. – Õ mentett meg a lövés után, majd mikor kihoztak a börtönbõl, akkor is. Különben rosszabb állapotban lennék. De ez már más alku, nincs bennem! – teszem hozzá gyorsan.
- De a közeledben van – jegyzi meg sötéten, de látszólag nem akadt ki rám.
- Viszonylag – pillantok a fal felé. – De a gondolataimból ki tudom zárni, és nem azért van itt, hogy támadjon, vagy fenyegetés legyen! –teszem hozzá gyorsan, visszagondolva Noel aggodalmára. – Csak vigyáz rám…
- Hát mégis függsz mástól! – morran fel, és karjai megszorulnak körülöttem.
- Nem! – vágom rá gyorsan, mielõtt arra a következtetésre jut, hogy nem tört még össze eléggé. – A barátaim, de semmi több! Szükségem van rájuk, mint családomra, de te… te vagy a legfontosabb! – suttogom, a ruhájába kapaszkodva.
Mintha távozna belõle némi feszültség, izmai elernyednek, és az arca is kevésbé tûnik haragosnak, mikor felpillantok rá.
- A Chelidon nagyon fontos nekem. Ott nõttem fel, menedéket jelentett annak ellenére, hogy elrabolt gyerekként kerültem rá, és a családommá váltak a fogvatartóim. Ott tanultam meg mindent a szabadságról és a szeretetrõl. Tudom, hogy nem tartod sokra õket, de az én hibám, hogy lenézitek õket… Viszont, legyenek bármilyen fontosak, szeressem õket bármennyire… Ha azt kéred tõlem, hogy hagyjam el õket… érted megteszem! Elviselem a büntetést, és lemondok a kapitányi posztomról…  - Elhallgatok, hisz így is nehéz volt szavakba öntenem mindezt.
Piszkosul fáj a döntésem, és tudom, hogy sok szempontból ártok vele magamnak. Az Avildán már nem lenne olyan helyem, mint régen… sõt, a kalózok közt se, mint bukott kapitány. De a társaimat megkímélném a további harcoktól és megvetéstõl. Will jobb kapitány lenne nálam. Én pedig… én pedig reménykednék, hogy Nathbe tényleg kapaszkodhatok, ahogy kívánja.

- Ha az amit te éreztél, akárcsak a közelében lenne annak amit most én érzek… sose tennéd! Még az ellenségednek se kívánnád ezt! – nyöszörgi összetörten. Igen... ezt akarom. Még mélyebbre és mélyebbre taszítani a mocsokba, hogy én lehessek az, aki kihúzza onnan.
- Fogalmad sincs, mit tettem érted… - sóhajtja elkeseredetten. Hozzá kell érnem... meg kell érintenem, és meg is teszem.
A rácson át elkapom állát és felemelem.
- Szánalmas vagy Jake – mondom kegyetlenül. Nem várok válaszra, kisétálok, de enyhe mosoly ül ajkaimon. Majdnem... már majdnem.

- Kapitány- lép be a kabinomba Sam.
- Mi a gond? - kérdezem felpillantva.
- Jake napok óta nem eszik, nem iszik, nem tesz semmit csak ül, mintha halott lenne - motyogja aggodalmas hangon.
- Miért félted az árulót? - kérdezem, kíváncsian kutatva pillantását.
- Nem az áruló Jake-et sajnálnám, hanem azt, akit a kapirány is szeretett, azt, aki vidám volt és gondtalan. Azt a Jake-et sajnálnám.
- Szerintem az már halott - felelem.
- Talán még nem - mosolyog rám, és kilép. Gondolkova állok fel én is.
Igen. Kicsit ki kell zökkentenem.

 A hideg víz láthatóan jó módszer, és a vödör is hangos csattanással ér földet, ahogy bevégezte a dolgát. Én meg nézem, ahogy kicsit meglepve pislog felém.
- Elhagytad magad – mondom. – Éhen akarsz halni, mielõtt megszégyenülnél a Tanács elõtt?
Erre már halkan felhorkanok, és talpra küzdve magam, kicsavarom ingembõl a vizet.
- Nem vagyok ilyen gyáva! Egyáltalán nem ismersz, ha ilyet feltételezel… Nem… az igazság az, hogy amúgy se ismersz. Nem tudtok semmit a múltamról és a családomról! A legénységem ismeretlen számotokra… Mégis olyan könnyen ítélkeztek. Mert egyszerûbb következtetést levonni egy tettbõl, mint belegondolni…
Várnám a folytatást, de helyette elém ugrik és megcsókol.
Egy pillanatra meglep, majd megrémít, megrettenek, hogy talán a najád benne van, és így akart megölni, egyébként is miért tenne ilyet, így ellököm, mire magába zuhanva ül vissza oda, ahol eddig idõzött és halkan suttogni kezd.
- Sose szerettél igazán, ugye? Markot szeretted, hisz láttam min mentél keresztül, mikor elvesztetted. De engem könnyedén elfelejtettél és pótoltál. Pedig én… nekem…
Meglepve pillantok rá. Ez nem az a Jake, akibe beleszerettem.
Hirtelen döbbenek rá, hogy mit tettem. Azzal, hogy ellöktem most, mélyebb sebet ejtettem rajta, mint eddig akárkin. De hogy képes olyat mondani, hogy nem szerettem soha...?
Az, hogy azt feltételezi, hogy hazudtam neki, hogy ugyanolyan hazug vagyok, mint õ, megint haraggal tölt el.
Elé lépek és a hajába marva két lábra rántom. Fel sem szisszen.
Ahogy ez megvan, a falnak tolom, két lába közé furakszom az enyémmel és a térdemmel elkezdem ingerelni férfiasságát, miközben az ajkait tépem.
- Nath, elég! - húzza el a fejét, de utána kapok és még jobban, még szenvedélyesebben csókolom.
- Azt hiszed, soha nem szerettelek? - sziszegem, mikor elválok tõle. - Azt hiszed, hogy ugyanolyan hazug vagyok, mint te? - simítok végig halvány színû ajkain. - Soha nem tudnék ekkorát hazudni, Jake - mosolygok rá. - Mindig szerettelek. Most is szeretlek téged.  
- Ne... ne mondj ilyet - indulnak meg a könnyek újra a szemébõl.
- Azt hitted, hogy nem szenvedtem miattad? Azt hitted, hogy soha nem jutottál eszembe? Ennyire lelketlennek nézel? Ennyire rossz volt mellettem lenned? Ennyivel jobb Will, hogy mindent csak tõle tudsz elképzelni és eszedbe sem jut, hogy én mit élek át, és miért bántalak ennyit? - suttogom õszintén. - Szeretlek. Azért gyötörlek, mert darabokra akarlak törni, hogy csak belém kapaszkodhass, ne a najádba, ne a tisztedbe... senkibe! Csak értem élj és csak nekem létezz - suttogom, majd még egy csókot váltok vele, és elengedem. - Visszajövök, gondolkodj ezen.

Ahogy ott hagyom és kilépek a tömlöcbõl, az arcomon hatalmas pofon csattan. Oda sem kell néznem, a pofonból tudom: kicsi öcsém mindent hallott.
- Tudtam, hogy meg kellett volna ölnöm - mondja szomorúan. - Megint bántani fog téged... - néz rám, majd be, Jake-re. - Megint el fog árulni és vissza fog szaladni a Chelidonra, ha kiszedi belõled, hogy hol a Forrás - motyogja megtörten. Tudom, neki is eddig tartott az álcája.
- Gyere, megbeszéljük - ölelem át, miközben halkan sírni kezd õ is.
Jake meglepett nyögésébõl gondolom, hogy õ is észrevette, de most Noellel kell foglalkoznom.
A kabinjukba vezetem, Nick ugyanis a kormányos jelenleg.
- Megérted, amit tettem? - kérdezem, ahogy az ölembe fészkelve magát, a mellkasomnak dõl.
- Meg - suttogja. - Ezért olyan kibaszott érzés - szipogja.
- Nem engedem el ismét - mondom neki. - Akármiot tett, meg kell próbálnod megbocsájtani neki, m,ég akkor is, ha nehéz, hiszen ezt akarom - mosolygok rá, mikor picit eltolva rá nézek. Bólint, majd feláll és hagy kilépni.
- Kicsit le kell feküdnöm, addig kérlek, vigyázz a hajóra. - Bólint, én meg a kabinomba megyek. Nem lehet, hogy bûnt követtem el. Nem hibázhatok, ha Jake tényleg szeret, akkor nem fogja elpusztítani az Avildát. Bár a najád idegesít, mi van, ha a közelben várja, hogy Jake parancsot adjon és elpusztít mindent?

* * *

Este van, mikor felkelek. Elsõ utam Sam-hez vezet, és nem kicsit lepõdök meg mikor közli, hogy Noel levitte Jake vacsoráját. Szinte rohanok lefelé, nem akarom, hogy Noel megölje...!
De ami lent fogad, meglep... Noel és Jake egymással szemben ülnek, beszélgetnek és Jake eszik... láthatóan Noel is az övébõl falatozik, de legalább eszik...!
Ahogy Jake meglát, picit elpirul, elfordítja a fejét, Noel pedig mosolyogva kisiet mellettem.
Mi történt itt?
- Gondolkodtál? - kérdezek rá halkan arra, amiért végülis lejöttem. - És Noel mit keresett itt?

- Megölhetem végre? - lép be a tömlöcbe Noel.

- Neked nem hagynám – mosolygok fel rá erõltetett pimaszsággal. Azért van ami már nekem is sok, például mikor elém lép, és arcon köp. Felizzik bennem a düh, de visszafogom magam. Nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy még inkább kibuktassanak.

- Azt sem engedem, hogy a közelébe menj még egyszer, te hímkurva – vigyorodik el a srác, megpaskolva az arcom. Összeszorított fogakkal, háborgó bensõvel tûröm. - Hallom milyen családba pottyantál, öcsi - egyenesedik fel, majd Nathék felé fordul. Mi?

- Mi bajod a családommal? – bukik ki belõlem dühödten. Elviselem, ha engem aláznak, mert részben jogos… de õket nem hagyom!

- Mi saját erõnkbõl lettünk azok, akik vagyunk – pillant vissza rám Noel. - Megdolgoztunk az Avildáért mindketten, azért is, hogy Nath elérje azt, ahol most tart. Õ nem az északi vizek urának az unokaöccse Jake, õ az, aki összefogja a déli vizek urait, és õrzi az Örök Élet vizét! Nem adtak semmit egyikünknek sem, Jake! De lettünk valakik! A saját erõnkbõl. Ezt te nem ismered - vigyorog rám, én meg megszólalni se tudok hirtelen a felháborodástól. Mit tud õ rólam? Mit tud bármelyikük is a múltamról? Még az is amit tudnak… apám halála, amit könnyelmûen elmondtam nekik, még az is azt mutatja, hogy egyáltalán nincs igaza! - Megkapod az apád hajóját, a nagybácsikád a Kalózkirály , lopsz, csalsz, hazudsz amerre csak jársz, és azt hiszed, egyenrangú vagy velem, Nath-al vagy akárkivel? Nem vagy te senki, Jake Uria. Egy utolsó semmi vagy, egy szardarab - morogja.

Képtelen vagyok szavakba önteni a dühömet, pedig ezzel akár el is ismerhetem a szavai igazságtartalmát. Pedig fogalma sincs, mirõl beszél! Nem tudják milyen családból származom valójában, hogy mit kellett átélnem kisgyerekként. El nem tudják képzelni, mennyit küszködtem, hogy nevelõapám legénysége elfogadjon mint tagot, és mennyit tanultam késõbb, hogy jó vezetõ lehessek!
Lopok a tolvajoktól, hazudok a hazugoknak, és csalok a csalókkal szemben… Mert miért ne válhatnának a kalózok is saját életstílusuk áldozatává? miért az az igazságtalanság, ha visszakapják amit tesznek?
Ráadásul nagyon is jól tudom, hogy az apjuk volt a Tanács elõzõ elnöke, és az Avilda kapitánya. Hogy vághat le nekem mégis egy ilyen kibaszottul képmutató szöveget? Hol itt az igazság…?
A nagybátyám pedig… Nem tudom milyennek képzelik el, de nem egyszerû eset. A kapcsolatom sose volt rózsás vele, mert nehezen értjük meg egymást, és valójában nem igen fogad el családtagnak. Ám ha az érdekeit szolgálja, képes együttmûködni.
De ezekrõl õk nem tudnak, Noel mégis úgy beszél, mintha mindent értene, mintha olyan jól ismerne…

- De én... – kezdenék bele a felvilágosításukba, összeszedve magam, ám közbe vág.

- De te mi? - fordul vissza felém. - Tudod miért üzentem, hogy soha nem léphetsz Mark helyébe? - billenti oldalra a fejét.
Hirtelen huny ki belõlem a düh, és a felháborodás, mintha sose léteztek volna, és meginogva igyekszem összeszedettnek mutatni magam.

- Nem... – motyogom magam elé, megfeledkezve a fejemhez vágott dolgokról.  

- Lehet, hogy egyszer sem rántott kardot Nath mellett, talán egyszer sem fogadott be semmit a testébe, de szerette - sziszegi. - Tisztán, õszintén szerette a testvéremet. A szíve legmélyérõl és nem verte át. Nem hazudott neki és nem próbált felmászni a hátán sehova, csak élvezte, hogy vagyunk. Így, az Avildán. Egy család, Jake. Akik maguktól lettek valakik. Nem az apukájuk tolta a seggük alá a hajót meg a tisztségeket. Nem lopunk, nem csalunk, nem hazudunk. Ezt te nem tudod felfogni, te ehhez hülye vagy, barátom.
Nathtel való kapcsolatom, és Mark említése kiveszi belõlem az erõt a visszavágáshoz, pedig közölni akarom, mennyire nincs igaza. Ugyan hová akartam volna felkapaszkodni? És én… én a végén mindennél jobban szerettem Nathet, és szeretem még most is.
Feláldoztam érte az egyik emberem, és egy hónapon keresztül elviseltem a kínzásokat, pedig elhagyott… Tudom, hogy hibás vagyok, de végül elmondtam neki mindent, bevallottam az érzéseim, és út közben is végig az érdekében cselekedtem.
Mit tehettem volna… mit tehetnék még, hogy bizonyítsak?

- Végeztél, Noel – szólal meg hirtelen Nick, bár az igazság az, hogy már egy ideje fel se fogom, hogy a srác mit mond.

- Ha beledugod a farkad a seggébe, levágom – morogja a bátyának távozóan, majd elviharzik.

- A legénységed változatlanul söpredéknek tartom – szólal meg Nath pár perc múlva. Összerezzenek, és halványan feltámadó dühvel szorítom ökölbe a kezem. - Egyrészt Noelnek maximálisan igaza van, másrészt hagyják, hogy a kapitányuk nevetség tárgyává, közellenséggé tegye magát. Az ilyen nem legénység, Jake.
A legénységem csak nekem engedelmeskedik… Én vagyok a hibás, és nem õk, akik az életüket is adnák értem. És nem, nincs igaza! Nem tudnak… semmit…

- És Will karja? – kérdezem halkan.

- Örülj, hogy él. Fegyvert szegezett rám – jelenti ki, mire meglepetten kapom fel a fejem. - Oh, szóval azt a részét nem tudod, hogy még a kis csókotok közben kirántotta a pisztolyt és rám szegezte? A Kalózok Tanácsának a fejére, Jake. A családodnak hála megteheted, hogy kívül maradsz a Tanácson. De engem nem érdekel ez a része, a törvényeket, amit az elõdeim hoztak, azokat viszont betartjuk. Mindannyian, én is. A kis szeretõd örülhet, hogy még él.

- Nem a szeretõm, mondtam már! – csattanok fel.

- Te magad mondtál, amit mondtál. A szigeten sutyorogtok valamit, aztán megcsókol, közben engem meg akar ölni, te elájulsz és még félholtan is az õ nevét nyöszörgöd. Talán tényleg engem féltettél, talán nem, azok után, hogy hetekig hazudtál nekem, a legényeimnek, mindenkinek, elvárod, hogy ezt elhiggyük, Jake? – rázza meg a fejét. Nem tudok mit mondani, hisz én másképp éltem meg a dolgokat, és a felfogásmódunk is más. Nem tehetek róla, mit nyöszörögtem haldoklás közben… de õ meg ott hagyott anélkül, hogy tudta volna, túlélem-e. Ezek után melyikünk szerelme a cáfolhatóbb? - Elviszem Noeléket a forráshoz. Ha az utamba állsz, ha megpróbálsz elszökni, megkeresem a Chelidont és magam pusztítom el. Visszamegyünk a Tanács szigetére, elszenveded a harminc botütést azért, amit a Tanáccsal tettél, kitiltalak a vizeinkrõl és visszatérhetsz a drága nagybácsidhoz. Javaslom addig próbálj nem beszélni senkivel, nagyon fenik rád a fogukat a fiaim – pillant még rám.
Túl hideg, túlzottan közönyös a tekintete, egészen megfagyok tõle.

- Nath, várj – szólok utána, magam se tudom miben reménykedve. Az egész piszkosul fáj, pedig csak tisztázni kéne… talán. Õ azonban nem áll meg, elsiet.
Elkeseredetten döntöm hátamat a rács mellett a falnak, és készülök gondolataimba merülni, mikor hirtelen visszatér.
Nincs egyedül, egy vörös hajú srác kíséri, majd elõttem áll meg vele.

- Hé, szeretnéd tudni, mit éltem át, amikor az a tiszt a szádban volt? – kérdezi hûvösen, mire rosszat sejtve pillantok rá. Egyébként is, azt a csókot nem én akartam, Will pedig csak megszokásból cselekedett.
Mielõtt ezt közölhetném vele, a kis dög szinte a falnak nyomja, és szenvedélyesen megcsókolja. Õ pedig hagyja, és élvezi… Bennem pedig felcsap az elkeseredett haraggal párosodó fájdalom.

A rágalmak, az alaptalan megállapítások az életemrõl és múltamról, a megalázások… semmi sem fájt ennyire, mint most ez. Elkerekednek a szemeim, és hevesen zihálva csapódok a cella rácsának, úgy markolva a rudakat, mintha az életem múlna rajta.
- Ha az amit te éreztél, akárcsak a közelében lenne annak amit most én érzek… sose tennéd! – préselem ki magamból. – Még az ellenségednek se kívánnád ezt! – Megremegek, és a rácsot szorongatva térdre esem.
Az érzések, melyeket hónapokig elnyomtam magamban, hogy higgadt és megfontolt maradhassak az embereim érdekében, most mind elõtörnek. A könnyek némán peregnek végig az arcomon, és a bensõ fájdalomtól szinte levegõt is alig kapok, hiába kapkodok utána kétségbeesetten.
Már nem érdekel, hogy fenntartsam a látszatot… nem tudok többé gátat szabni az érzéseimnek.
- Fogalmad sincs, mit tettem érted… - lehelem magam elé halkan, valószínûleg nem is hallotta.
Fogalma sincs, mit éltem át, míg neki falaztam. Nem tudja milyen érzés, mikor választania kell a szerelme biztonsága, és egy társa élete között. Sose élte át azt az önutálatot, amit én éreztem… érzek most is miatta…
Szédülök, a rosszullét kerülget és legszívesebben elsüllyednék a fájdalmam fekete, kátrányos mélységeibe, de pont a sajgó kín az, ami nem engedi a látszólagos nyugalmat.
Az énem, akit mélyen eltemettem, aki megtört érzéseim megtestesítõje még most is, átvette felettem az uralmat. Oda a határozottságom, a közönyöm és a higgadtságom… És mindezt azért, mert rávilágított, már egyáltalán nem számítok.
Talán sose szeretett igazán…
- Szánalmas vagy Jake – szólal meg hirtelen mellém guggolva, és a rácsokon átnyúlva megragadja az államat, hogy maga felé fordítson. Ráemelem felemássá vált, teljesen megtört tekintetem, de a könnyek fátyolán keresztül nem látok szinte semmit. Nem tudom megmondani mi játszódik le benne, még az arcjátékából se tippelhetek, hisz minden homályos.
Félre rántom a fejemet, nem kell, hogy gyönyörködjön a fájdalmamban.
Hallom, ahogy felállva hátrébb lép, majd távozik, én pedig visszahúzódom a cella hátsó sarkába.
- „Nem tud semmit… az égvilágon semmit!” – ismételgetem magamban sajgó fájdalommal. – „Nem ismerik a múltamat, nem tudják hogy lettem az aki… Fogalmuk sincs róla, mennyit küzdöttem! És most ez…!”
Felzokogok, de rögtön elnyomom a hangomat, hogy aztán dühödt, elkeseredett kiáltással törjön ki belõlem.
- Nem tudsz semmit, te szemét!
- Kussolj, amíg jól van dolgod! – morran rám John a rácsok másik oldaláról. Elpattan bennem valami, és halkan, keserûen felnevetek.
- Ugyan kérlek… Egyszerûen csak gyere be, és ölj meg! Úgyis ezt akarjátok mind, nem igaz? De tudod mit… elkéstetek! Már halott vagyok… Lélegzem, mozgok, de már nem élek, mit számít hát, ha még valaki megforgatja a tõrt a szívemben?!
Még folytatnám, nem törõdve a következményekkel, ha nem hasítana hirtelen éles fájdalom a fejembe. Felnyögve kapok a homlokomhoz, és feltûnik végre, hogy Nikron próbál már egy ideje utat találni káoszba fulladt gondolataimon keresztül, némi józanhoz.
- „Hagyd abba Jake!” – dörren határozottan, de érzem az aggodalmat a hangjában. – „Szedd össze magad, különben a kérésed ellenére, bemegyek most, és kihozlak.”
Összerezzenek, és elcsitulva hagyom, hogy a légzésem is normalizálódjon. Elfelejtettem, hogy ezúttal nem vagyok egyedül…
- „Sajnálom” – üzenem alig hallhatóan. – „Sajnálom, de nem szökök el… Nem sodrom nagyobb bajba a Chelidont. Lenézik… pedig nem is ismerik õket! Ez nem igazság Nikron… az egész… az egész az én hibám!”
Könnyeim ismét némán folynak végig az arcomon, és habár az õrület közeli állapotból kikerültem, a fájdalom még mindig gyötör. Csak azt látom magam elõtt, ahogy a kis vörössel csókolják egymást. Látszott, hogy nem elõször… Tehát elfelejtett…. könnyedén, míg én rá se néztem másra.
- „A tengerészet nem számít… ugye?” – nyögök fel reszketegen. – „Azt nem én akartam… amit tettek, egy pillanatra se élveztem! Én nem tudtam elfelejteni õt…”
Át kell karolnom a térdeimet, mert úgy érzem lassan szétesem. Nikron tehetetlensége elemi erõvel ér el hozzám, de tiszteletben tartja a kérésem, és nem cselekszik.
Ahogy máskor se erõltetett semmit, pedig tisztában voltam vele, hogy kereshetnék menedéket a karjaiban, ahogy Willnél is. De nem választottam a könnyebbik utat…

Az elkövetkezõ napokban nem tör ki belõlem ismét a hisztérikus kiabálás, de még hangomat se hallani. Nem veszek magamhoz semmiféle táplálékot, talán csak némi vizet, de miután rájövök, hogy abból Nikron erejének hála nincs hiányom, azt se.
Nem figyelek oda az egymást váltó õreim megvetõ, haragos tekintetére, csupán egyszer kapom fel a fejem meglepetten. Sam a soron következõ, és felõle nem érzek semmiféle negatív érzelmet.
Némán, sajnálkozva pillant rám, majd szó nélkül fordul elõre.
Én se szólok, de fagyás közeli bensõmet valahol megérinti a dolog. Megmentettem az életét, és õ volt az elsõ, aki barátként gondolt rám. Valószínûleg õ is elárulva érzi magát, de nem olyan elvakultan, mint a többiek. Azonban hûséges Nathez, így sose kelne fel nyíltan a védelmemre.

Három nap telik el végül így az elfogásom óta. Nikron egyre idegesebb az önsanyargatásom miatt, és hiába üzennék a legénységemnek, nem hagyja el az Avilda közelségét. Egyszer távolodott el annyira, hogy egy szigeten összefuthasson Nicoval, és megüzenje, hogy még élünk. Ez még az elsõ nap volt, azóta mellettem van.
Ha nem lenne, valószínûleg teljesen elvesztem volna, és használhatatlanná válva, magamba zuhanok. Így azonban viszonylag tiszta tekintettel pillantok fel Nathre, mikor a harmadik nap belép a cellába, és lendületbõl rám zúdít egy vödör vizet.
Prüszkölve kapok levegõ után, de pillantásom továbbra is megtörten üres marad, ahogy a szemébe nézek. Megint színt váltott az egyik, de én ehhez már teljesen hozzászoktam, hisz víz közelében mindig ez történik. Azt azonban nem tudom, ezzel mi volt a célja.
Fürdetésnek felesleges, Nikron ereje tisztán tart, még ha errõl Nath nem is tud. Ha pedig magamhoz akart téríteni… ostoba módszer.
- Elhagytad magad – jegyzi meg, mire fájdalmas mosoly kúszik az arcomra. Te hagytál el! Ám hangosan nem mondok semmit, csak némán állom a pillantását. – Éhen akarsz halni, mielõtt megszégyenülnél a Tanács elõtt?
Erre már halkan felhorkanok, és talpra küzdve magam, kicsavarom ingembõl a vizet.
- Nem vagyok ilyen gyáva! – szólalok meg kissé rekedtes hangon, hisz napok óta nem beszéltem hangosan. – Egyáltalán nem ismersz, ha ilyet feltételezel… Nem… az igazság az, hogy amúgy se ismersz – motyogom, elgyötört hangon. – Nem tudtok semmit a múltamról és a családomról! A legénységem ismeretlen számotokra… Mégis olyan könnyen ítélkeztek. Mert egyszerûbb következtetést levonni egy tettbõl, mint belegondolni…- Elhallgatok, és képtelen vagyok továbbra is elrejteni tekintetembõl ürességgel a fájdalmat.
Hirtelen ugrom elé, és felsõjét megragadva, lejjebb húzom magamhoz, hogy számat az övére tapaszthassam. Elõször leblokkol, és annak ellenére, hogy nem próbálom meg elmélyíteni a csókot, hagyja, hogy hosszan összeérjenek az ajkaink. Végül, mint aki magához tér, eltaszít magától, én pedig elgyengülve tántorodom a falnak, és csúszom le a tövébe.
Már nincsenek könnyeim, melyek kitörhetnének, de a reménytelen összetörtséget még megpróbálhatom elrejteni elõle azzal, hogy oldalra fordítom a fejem, kerülve a pillantását. Azt se akarom tudni, hogy mit fejez ki az arca, hisz számomra már minden világos… Nem szeret, nem szeretett.
- Sose szerettél igazán, ugye? – szólalok meg csendesen, meglepõen lágy hangon. Mint mikor Markot pótolva, vigasztalni próbáltam. – Markot szeretted, hisz láttam min mentél keresztül, mikor elvesztetted. De engem könnyedén elfelejtettél és pótoltál. Pedig én… nekem… - Mindennél fontosabbá váltál… De ezt már csak magamban tudom befejezni, egyszerûen nincs erõm ezt tovább folytatni.
Nem kellek neki, és ez ellen képtelen vagyok tenni bármit is. Úgy érzem minden erõm elhagyott, és ahogy fejemet felhúzott térdeimre hajtom, nincs is más vágyam, csak hogy legyen már vége az egésznek. Eleget gyötrõdtem, és bûnhõdtem azért, mert beleszerettem, miközben éppen átvertem. Meg kaptam a büntetést azért is, mert ezzel bajba kevertem a legénységem.
Már nincs… már nincs miért bûnhõdnöm! Nem akarok tovább szenvedni, elviselem még a botütéseket, de utána így vagy úgy, de legyen vége… 

- Noel, elég! – szólok rá testvéremre, mikor már kezd elfajulni a dolog. – Csak vigyétek a tömlöcbe!

- Nem harcolni jöttem! – jegyzi meg felsõbbrendûen. Ch... még õ néz le engem? Noel is ráharap a dologra és neki támad, Jake persze vissza. Nem tart sokáig lefegyverezni, hiszen amikor a torkának nyomom a karomat, kicsit megszeppen. Gondolkodás nélkül elvágnám, ha ellenkezne. Hiszen õ is ezt tette velem. Elárult és megölt. Megölt bennem valamit.

- A tömlöcbe! – ismétlem, mire el is viszik. Percekkel késõbb megyek le hozz, érdekel, mit tud mondani.

- Meglepõ, hogy még mindig élek, igaz? Azok után, hogy rám uszítottad az egész Tanácsot… Még én se tudom ám elhinni! - Milyen undokul lenézõ még mindig. Mintha védenem kellene a hatalmas Chelidon seggét.... Ch...

- Minek jöttél ide? Arra kérnél, hogy hívjam vissza a kalózokat?

- Nem! Nem fogok kegyelemért könyörögni neked… ! Elhagytál Nath! Megcsonkítottad a barátomat, megaláztad a legénységem, és mindezt azok után, hogy azt mondtad, meg tudsz bocsátani!

- Akkor meg is tettem! De te újra elárultál!

- Haldoklottam. Csak arra tudtam gondolni, hogy Will ne bántson téged! Nem tehetek róla, hogy éppen mit sikerült hangosan kinyögnöm!

A kifogás annyira idiótául hangzik, hogy megszeppenek. Komolyan.... ezzel akar átverni? Ezzel akar kibújni a felelõsség alól?

- De nem vagyok olyan hülye, hogy pusztán szeszélybõl keressem fel azokat, akik a fejemet akarják. A Kalózkirály küldött követként…

- Mi dolgod van neked vele? – kérdezem, és eszembe jut Noel sértése. – Kellett valaki, aki nyalogatja a sebeid?

- Egy ember azokhoz kevés lenne… Amúgy, õ a nagybátyám… - Oh... hát hogyne. Apuci hajóját vezeti és õ a Kalózkirály unokaöccse. John az ajtóban halkan felröhög, mire én is majdnem elmosolyodom. Ezt az információt azt hiszem én pont nem köztem volna el a helyében. Bár nem tudom, mi célja volt vele, talán azt hitte, megijedek egy vén, potrohos semmitõl? A Kalózkirály hatalma névleges, az északi vizeken az én szövetségeseim uralkodnak. Pár kisebb tócsája van már csak a valaha nagy Királynak.

- Fenrir öccse. De titkolták, mert az apám a déli vizek kalózai közé akart beilleszkedni, ami nem lett volna egyszerû, ha az északiak vezérét a rokonaként ismerik. De a lényeg nem ez – ingatom meg a fejem. – Sokkal fontosabb, hogy összefogásra szólítja fel a vizek urait! - megszeppenek és ismét majdnem felnevetek. Viharok ura... Jake. Mikor lettél ekkora idióta?!

- Nonszensz! Miért tenné?

- Mert a tengerészet is komoly szervezkedésbe kezdett titokban. Ostobák… azt hiszik az ember félholtan már nem fog fel semmit! Lebecsültek, és elõttem tárgyalták ki a dolgokat. - Ez egy kicsit meglep. Végignézek rajta, de... a szemei megvannak, a karjai, a lábai épek, ezek szerint megúszta. Pláne, hogy életben van...

- Elfogott a tengerészet?

- Nem hagytuk, hogy kitudódjon. Ha kiderül, hogy nem vagyok a Chelidonon, megsokszorozódott erõvel támadják meg õket, és nem lett volna idejük szöktetni. Nem tudom ezt miért mondtam el… A lényeg, hogy fontold meg a dolgot. Ha lebecsüld a hadihajókat, egyenként szépen levadásszák az összes kapitányodat. Nem sírnék miattuk, félre ne értsd! Az elmúlt hónapokban kénytelen voltam én is tengerfenékre küldeni párat, de ha a tengerészet veszi át az uralmat a tengereken… na az kellemetlen lenne!

És vajon a naaagy Kalózkirály azt hiszi, hogy a déli vizek urai behódolnak a mocskos északiaknak, hogy majd együtt, csupa rózsaszín fellehen úszkálva kivégezzük a nagy országokat? Szánalmas ötlet.

- És most azt várod, hogy annak ellenére amiket tettél, mint követet elengedjelek? – kérdezek rá azért egy másik dologra is.

- Kivégezhetsz – feleli megint ugyanazzal a lenézõ éllel, ami miatt kezd rohadtul elpattanni az agyam. Kinek képzeli ez magát?! Csak mert õ az északi vizek urának az unokaöccse... – Megölhetsz, hogy példát statuálj. Neked talán még hagynám is… talán. De nem hiszem, hogy igazságos lenne. Én õszintén szeretl… szerettelek!
Oh, hát persze... hogyne.

- Szóval szerettél - ismétlem meg szavait vigyorogva. - John, menj és szólj Noelnek - szólok ki az egyik õrnek, aki el is indul felfelé. Közben egy szót sem szólok, nincs mit. Nem tagadom, hogy érzek még valamit. De annyira belül és annyira mélyen, hogy említeni is hiábavaló lenne.
- Megölhetem végre? - lép be a tömlöcbe Noel.
- Neked nem hagynám - mosolyog fel rá pimaszul Jake, mire Noel nem gondolkodik sokat, elé lép és arcon köpi. Meglepve figyelem, ennyire nem szokott... személyeskedni.
- Azt sem engedem, hogy a közelébe menj még egyszer, te hímkurva - vigyorogja, majd megpaskolja Jake arcát. - Hallom milyen családba pottyantál, öcsi - egyenesedik fel, majd felénk fordul.
- Mi bajod a családommal? - vakkantja Jake.
- Mi saját erõnkbõl lettünk azok, akik vagyunk - néz rá Noel. - Megdolgoztunk az Avildáért mindketten, azért is, hogy Nath elérje azt, ahol most tart. Õ nem az északi vizek urának az unokaöccse Jake, õ az, aki összefogja a déli vizek urait, és õrzi az Örök Élet vizét! Nem adtak semmit egyikünknek sem, Jake! De lettünk valakik! A saját erõnkbõl. Ezt te nem ismered - vigyorog rá. - Megkapod az apád hajóját, a nagybácsikád a Kalózkirály , lopsz, csalsz, hazudsz amerre csak jársz, és azt hiszed, egyenrangú vagy velem, Nath-al vagy akárkivel? Nem vagy te senki, Jake Uria. Egy utolsó semmi vagy, egy szardarab - morogja.
Jake egy szót sem szól, ahogy én sem, Nick sem. Ezért hívtam... pont ezért. Nekem túl fontos Jake még most is ahhoz, hogy ezeket én mondjam el neki.
- De én... - kezdene bele.
- De te mi? - fordul vissza Noel. - Tudod miért üzentem, hogy soha nem léphetsz Mark helyébe? - billenti oldalra a fejét.
- Nem... - motyogja Jake. Mintha megtörte volna picit amiket Noel mondott. Mondjuk tény, igaza van.
- Lehet, hogy egyszer sem rántott kardot Nath mellett, talán egyszer sem fogadott be semmit a testébe, de szerette - sziszegi. - Tisztán, õszintén szerette a testvéremet. A szíve legmélyérõl és nem verte át. Nem hazudott neki és nem próbált felmászni a hátán sehova, csak élvezte, hogy vagyunk. Így, az Avildán. Egy család, Jake. Akik maguktól lettek valakik. Nem az apukájuk tolta a seggük alá a hajót meg a tisztségeket. Nem lopunk, nem csalunk, nem hazudunk. Ezt te nem tudod felfogni, te ehhez hülye vagy, barátom.
Csak mondja és mondja... én meg kerek szemekkel figyelem.
- Végeztél, Noel - lép mellé Nick, gátat szabva a kirobbanó viharnak. Nem kell, hogy Noel elveszítse a fejét.
- Ha beledugod a farkad a seggébe, levágom - lép elém kicsi öcsikém, majd ellépve mellettem, kiviharzik.
Felsóhajtok. Nem tudom, ezek után én még mit mondhatnék.
- A legénységed változatlanul söpredéknek tartom - szólalok meg aztán pár perc múlva. Ha itt van, vegyük végig a dolgokat. Ahogy ezt kimondom, összerezzen és ökölbe szorul a keze. - Egyrészt Noelnek maximálisan igaza van, másrészt hagyják, hogy a kapitányuk nevetség tárgyává, közellenséggé tegye magát. Az ilyen nem legénység, Jake.
- És Will karja? - kérdezi halkan.
- Örülj, hogy él. Fegyvert szegezett rám - jelentem be, mire felkapja a fejét. - Oh, szóval azt a részét nem tudod, hogy még a kis csókotok közben kirántotta a pisztolyt és rám szegezte? A Kalózok Tanácsának a fejére, Jake. A családodnak hála megteheted, hogy kívül maradsz a Tanácson. De engem nem érdekel ez a része, a törvényeket, amit az elõdeim hoztak, azokat viszont betartjuk. Mindannyian, én is. A kis szeretõd örülhet, hogy még él.
- Nem a szeretõm, mondtam már! - csattan fel.
- Te magad mondtál, amit mondtál. A szigeten sutyorogtok valamit, aztán megcsókol, közben engem meg akar ölni, te elájulsz és még félholtan is az õ nevét nyöszörgöd. Talán tényleg engem féltettél, talán nem, azok után, hogy hetekig hazudtál nekem, a legényeimnek, mindenkinek, elvárod, hogy ezt elhiggyük, Jake? - rázom meg a fejem. - Elviszem Noeléket a forráshoz. Ha az utamba állsz, ha megpróbálsz elszökni, megkeresem a Chelidont és magam pusztítom el. Visszamegyünk a Tanács szigetére, elszenveded a harminc botütést azért, amit a Tanáccsal tettél, kitiltalak a vizeinkrõl és visszatérhetsz a drága nagybácsidhoz. Javaslom addig próbálj nem beszélni senkivel, nagyon fenik rád a fogukat a fiaim - pillantok még rá.
- Nath, várj - szól utánam, de nem állok meg, csak elindulok kifelé. Aztán bevillan valami, és... tartozom neki. Majd’ elfelejtettem.
A fedélzeten összeszedem a kis vörös démont, és lecipelem magammal, majd megállok Jake cellája elõtt.
- Hé, szeretnéd tudni, mit éltem át, amikor az a tiszt a szádban volt? - kérdezem, mire rám pillant. Furcsa fény csillan a szemében, de a kis démon veszi az adást és szinte a falnak nyom, úgy csókol. Imádom, amilyen vad. Nehezen szokta meg, de megérte...