Nem gondoltam volna hogy ennyire fel tud csigázni, egy egyszerű halandó. Bár ha azt vesszük, nem is olyan egyszerű.
Megengedem neki, hogy kérdezzen, mégsem teszi. Érzem hogy fázik, hiszen hideg van így éjjel, errefelé, mégis csak akkor húzódik közelebb, mikor már mindent elborít benne ez az érzés.
Hogy honnan tudom? Érzem. Akinek ittam a véréből, úgy érzékelem az érzéseit, mintha belé tudnék bújni, s azok valahogy a sajátoméi is lennének egyszerre. Ha akarom, megszabadulhatok ettől az érzéstől, most mégsem teszem. Mert érdekel.
***
Mikor megékezünk a kúriához, nem csodálkozik, sőt igazából, nem tesz semmi olyat, ami az emberektől megszokott lenne. Biztosan megszokta már, hogy az öregebb vámpírok ilyen régimódi puccos helyeken laknak, mint ez is.
Sötét van, mikor belépünk. Én magam miatt nem szoktam lámpát, gyertyát gyújtani, de mivel ő nem látna elég jól, most megteszem. Csak egy gondolatomba kerül, és a régi gyertyatartókban lángra lobbannak a gyertyák, a csillár pedig szórja a fényt.
Figyelem, ahogy körbenéz, tekintete mégsem a berendezést mustrálja, engem keres.
Félénk mosoly, ahogy megpillant. Elindulok felé. Leplezetlenül figyel, ahogy megállok előtte.
Ujjaim a hajába bújnak, nem tudok betelni a természetességével, szépségével, ezzel a selymes lágysággal, ami a halandók sajátja. Ez a szín, a természet produkál csak ilyet, akármilyen festékkel, melírral akarják utánozni, az nem ilyen.
Kissé meglep ahogy hozzám simul, mintha önként kínálná fel magát, én pedig beszívom az illatát, ami felpezsdít, ahogy a préda illata a ragadozót. Éhes leszek tőle. Pedig ma már ettem.
Nem is tudja.. hogy a tűzzel játszik. Vagy tudja, csak nem érdekli.
Szinte gyengéden érek hozzá, magam is meglepem ezzel. Teste forró az enyémhez képest, nem áll ellent, hagyja, hogy végigsimítsak az arcán, puha ajkain, mellkasán.
Fülemben hallom a szívdobbanásait.. egyre gyorsabbak.. és gyorsabbak.
Széthúzza az ingét, én pedig felszisszennék, ha nem lenne ekkora önuralmam, ahogy töményen megrohan az illata, a testéé és a véréé.
-Kérlek, igyál, ha úgy kívánod. – mondja halkan, szemei engem figyelnek.
Nem csak udvariasságból teszi. Ha amiatt lenne, tudná, hogy ittam ma már. De nem, egyszerűen csak, megteszi mintha.. ő is erre vágyna.
-Kérlek… - mondja még halkabban.
Meglep ez a fiú. Folyton meglep.
Szinte kínzó lassúsággal hajolok fölé. Egyik kezem a derekát fogja át, másik kezem a mellkasán nyugtatom, szinte megbillen a karjaim közt, mint valami rongybaba, a ruhámba kapaszkodik és halkan felsóhajt, ahogy fogaim a bőrébe mélyednek.
Bizsergés.. élet.. ami belőle árad és amit most érzek ahogy lenyelem az első kortyokat.
Hófehér mellkasán megindul egy vérpatak, követem a számmal és lenyalom őket, szinte betegesen sápadt bőréről. Érzem, ahogy megborzong. És azt is érzem, hogy csalódott.
Sajnálod, hogy csak ennyi volt? Hmm.. ha folytatnám, belehalnál.. kedves.
***
Megmutatom neki a szobát, amit neki szántam és magára hagyom.
Én nem alszom, úgyhogy csak leheveredek a hatalmas, baldachinos ágyra, és hallgatom a zenét, a zenét, ami mindig is lenyűgözött.
***
Ahogy lemegy a nap, megjelenik.
Látom már elintézte a fürdést, és az, hogy most jelenik meg tudtomra adja, hogy vámpírokhoz igazodott életet él, azaz most nappal aludt.
A vámpír mesterek legtöbbször elvárják a szolgáiktól, hogy ők se menjenek ki nappal, de persze mindig van, akit ez nem zavar. Ha nem menne ki néha a napra, sokkal sápadtabb lenne, úgyhogy ahogy sejtem, néha azért ő is kimerészkedik. Lehet, hogy nem is csak néha. Most viszont eléggé kifáraszthattam, mert érzem rajta, hogy nemrég ébredt.
Derekán csak egy törülköző, hajáról vízcseppek cseppennek a vastag szőnyegre.
- Elnézést a zavarkodásomért, de azt hiszem, híján vagyok a tiszta ruháknak. – mondja óvatosan.
Felülök és felkönyökölve pillantok rá.
– Nem igen tudok mit magamra venni… váratlanul ért a tegnapi hirtelen távozás. – mondja még mindig az ajtóból, majd tekintetemet látva beljebb jön.
- Ez esetben, jobb, ha ezt a problémát orvosoljuk valahogy… - felelem halkan.
Imádom ezt az illatot, az élők friss illatát, a bőrének aromáját, ahogy a fürdés után tisztán illatozik. Behunyt szemmel lépek egy ládához, aminek feneketlen mélye több olyan holmit is rejt, ami azt hiszem megfelelő lesz számára.
Megköszöni, és még beljebb jön.
Előveszek egy inget, és átnyújtom neki. Fogalmam sincs, milyen ruhákat szeret viselni. A vámpírok azért szeretik ingekbe öltöztetni a szolgáikat, mert az, ha nem gombolják be végig, szabadon hagyja a nyakat, annál pedig nincs izgatóbb látvány egy magamfajta számára.
Leveszi a törölközőt, nem szégyenlős, ahogy látom, az mégis meglepi, ahogy ráhúzom az inget, majd felülről gombolni kezdem, szándékosan kihagyva a felső két gombot.
- Ne fáradj vele, uram. Ezt igazán meg tudom én is csinálni. Te csak pihenj. – néz fel rám.
- Nincs szükségem pihenésre. Épp eleget pihentem az utóbbi évszázadok alatt. – felelem halkan, mint mindig, mégis elég jelentőségteljesen.
Felnéz rám, furcsa színű szemei engem figyelnek, én pedig elmosolyodom, mégis inkább alattomos, sunyi vigyornak tűnik. Hiába, az évszázados rutin sem tud elég emberivé tenni, hogy hihető legyen. Egy ragadozó mosolya volt, nem egy emberé.
- Mesterednek tett ígéretem értelmében, felkutatom és megölöm fajunk árulóit. Mivel te vagy a biztosítékom, velem kell jönnöd. – szólalok meg nemsokára, immár az ablakon bámulva a holdfényt.
- Ahogy akarod.
Megint tegez. Ez megmosolyogtat.
Visszafordulok és őt nézem.
- Csak annyit kérek, hogy ne legyél láb alatt. Nem érhetnek hozzád, amíg én itt vagyok, viszont kiprovokálhatják, hogy te tedd meg, akkor pedig bajba kerülsz. Azt hiszem elég okos vagy, hogy tudd, mit jelent ez. – felelem egy szemvillanással.
- Persze.
Megfordulok és előveszek még a ládából egy nadrágot, és egy kabátot. Erre szüksége lesz. Hidegek az éjszakák.
Odadobom neki, hanyagul, oda sem figyelve.
Már az odakint portyázókon jár az eszem. Azokon, akik elárulhatnak az embereknek. Akik miatt most Aldon kockára tett valami olyat – ránézek – ami fontos neki.
***
Elbújnak.
Kapualjba, sikátorokba.
Gyilkolni mindenhol lehet, ahol ember van.
Tőlem mégis félnek.
Nem mutatkoznak, mégis érzem őket.
Érzek minden vámpírt a városban.
Érzem a vér illatát, ami csak úgy árad belőlük. A halál szagát. A kioltott életekét.
Nem zavarna, ha nem úgy tennék, hogy azt megneszelhessék a halandók. De ők direkt gyilkolnak úgy.
Mintha fel akarnák hívni magukra a figyelmet.
Aldon nem tudja kik ők.
Én sem, de nem is érdekel. Számomra csak prédák. Olyanok, akik már nem is léteznek.
***
Követem a nyomot, ami hozzájuk vezet.
Egy nő hullája.
Egy kapualjban, kulccsal a kezében.
Akkor kaphatták el mikor be akart menni a házába.
Nyaka kicsavarodva. Több harapásnyom is éktelenkedik a testén, jól látható helyeken. Olyan sok, hogy nem tudnám megmondani hányan voltak. De sokan.
A fiú a nyomomban lépked, fintorog, és érzem a dühét.
Tudom mire gondolsz. Megérdemlik majd, amit kapnak.
***
Kettő vére már beszennyez, véres lett az ingem, a gallérom, a nadrágom eleje, szinte tocsogok a vérben.
Esztelenül ugranak nekem, már úgyis mindegy alapon.
Az életösztönük erős, még ha élőnek nem is nevezhetjük őket. Ez mégis olyan tett, ami aláírja a halálos ítéletüket.
Egyetlen, szabad szemmel láthatatlan mozdulattal kapom el a felém ugró torkát, és ujjaim mint a vajba, úgy szaladnak a torkába, vért spriccelve ezzel szanaszét.
- Kihh vahhrrgyy.. ? – hörgi az egyik, haldokolva, míg a többiek azt fontolgatják, elfussanak-e.
Felesleges. Úgyis elkaplak.
Más mestervámpír lealacsonyítónak tartaná beszennyezni a kezét. Meg tudnám ölni őket a gondolataim erejével is, de így jobban fáj. És megérdemlik a kínt.
A következő hátulról ront nekem, elkapom Alexander pillantását ahogy megfordulok, és kezem áthatol a mellkasán. Megragadom a szívét.. ami annak a nőnek a vérétől ver most ennyire, és egy szorítással kipréselem belőle az életet. Azt az életet, amit ő kölcsönvett.
Kettő eliszkol. Nem szaladok utánuk. Megtalálom őket ha akarom, minek sietni.
Van még egy, aki áll előttem, hangosan káromkodva kifejtve hogy nem fél tőlem.
Megpillantja Alexandert, felé indul meg, és nem felém.
Szemeim egyetlen villanásával jelzem, hogy ne mozduljon.
A vér ráfröccsen, ahogy elkapom a vámpír nyakát, csont törik az ujjaim alatt, vér csöpög az ázott földre.
Vér a hófehér ingen.
Vér az arcán.
Nagyon izgató.. lenne, ha nem épp egy vámpíré volna, hanem mondjuk a sajátja.
Ennek ellenére mégis felizgat.
Engem néz.
- Végeztünk? – kérdezi körülnézve. – Kettő elmenekült.
- Csak haladékot kapnak. Nem életet. – felelem halkan, közelebb lépve.
Nem tud elhátrálni, egy fal előtt áll.
De nem is akar.
Még közelebb lépek, kezem a feje mellett a falra teszem. Hideg. Belőle viszont olyan meleg sugárzik, ami a vámpírok hideg véréhez képest, igazi felüdülés.
Keze tétován indul meg az arcom felé.. figyelem, ahogy megérinti a hajamat. Úgy fordítom a fejem, hogy elérje, miközben olyan közel hajolok hozzá, hogy leheletem az arcát simogatja.
Épp egy lélegzetvételnyi a távolság. És éppen ennyi idő kell csak, hogy áthidaljam azt.
Ajkaim a nyakát érintik, nem harapom meg.. még. Bőrének ez a selymessége olyannyira felizgat, hogy ha akarnám, se hagynám abba.
Sóhaj hagyja el az ajkát, karját megfeszíti, de nem tol el, épp csak azért, hogy belém tudjon kapaszkodni, ha a lábai felmondják a szolgálatot.
Hmpf... ez mosolygásra késztet.
Belemosolygok a bőrébe.. érzem a libabőröket a testén, ahogy hozzásimulok, és a falhoz szorítom.
Lángra lobbanthatnám, ha akarnám..de nincs szükség rá, így is olyan forró, mintha égne.
Szemfogaim az ajkába nyomódnak, ahogy megcsókolom, a vére is kiserken, ő pedig kissé megdöbbenve nyitja ki a szemét.
Vérének íze máris folytatásra ingerel. Lassan simítom végig a mellkasát, a gombok pedig maguktól szétnyílnak az ingem, anélkül hogy elszakadna.
Kéjes nyögés hagyja el az ajkait, ahogy a vállába mélyesztem a fogaim, ujjai megmarkolják a mellkasomon a ruhát.. véres lesz a keze..de nem zavarja.
Teljesen felpezsdített a vadászat. De ez.. még jobban.
Két apró korty, mégis úgy remeg, mint aki mérhetetlen gyönyört élt át. Mondjuk, az is volt. Tettem róla.
Megtartom őt, hogy ne essen el, számról lenyalintva a vérét, nem zavarva, hogy még mindig olyan szorosan közel állok hozzá, hogy levegőt is alig kap.
Kapkodva lélegzik, én pedig elmosolyodom az arca láttán.
Közel hajolok.. nagyon közel.
- E..elszöknek. – mondja halkan, hogy megpróbáljon kinyögni valami értelmeset.
- Nem tudnak. – felelem fölényesen. – Elkapom őket. Nem tart sokáig. – lépek hátrébb.
- Ez még…….. csak a kezdet volt.. - vigyorodom el kéjesen.
Idegen vámpírok vesznek körbe… az egyiknek a nyakába csimpaszkodok, a másiknak az ajkait harapdálom.
Bahh… tudom, hogy mindegyikük a véremet akarja. De miért ne húzhatnám az agyukat? Ha már van tudatom, ki is használom! Sőt ezen még túl is megyek! Évezem is!
Kuncogva, hatalmas vigyorral képemen hagyom, hogy leszenvedjék rólam a pólót. Pár pillanatig ámuldoznak a látványomban. Na igen… azt hiszem én is megkívánnám magam, ha vámpírlátásom lenne. Hófehér bőr, ami látni engedi az ereim nagy részét. Csak úgy zubog a vérem azokban a feszes kis erekben!
Ajkaikat megnyalva közelítenek, láthatóvá téve hegyes szemfogukat. Kiéhezett vad tekintetével figyelem mozgásukat. Miért ilyenkor kell a leglassabbnak lenniük? Érthetetlen…
Már érzem, ahogy bőrömet karcolják a hegyes fogak, mikor… valami furcsa hangra… kacarászásra felriadok.
Nehezen bírom felfogni, hogy mi is van körülöttem. Nagyokat pislogok, mire végre valahára tisztulni kezd a látásom.
Szemeimet dörzsölve, nehézkesen támaszkodom meg elgémberedett jobb karomon. Bahh… a lábaim is bemondták az unalmast.
Értetlenül tekintgetek a szobában jelenlévő két vámpírmesterre.
Csak bámulják egymást. Na, jó… ez biztosan egy olyan „magasabb rendűek vagyunk, mint ti emberek” féle társalgás. Ok, elismerem, jobbak nálunk, de azért nem kéne így felvágni azzal, hogy tudnak telekommunikálni úgy, hogy más ne hallja…
- I..Igen. – töri meg a fájdalmas csendet mesterem. Vajon miről szólhatott a diskurzus? Hmm… igazából nem nagyon izgat.
Vége a tanácskozásnak. Gondolom a „már elfelejtettem, hogy is hívják vámpírmester” nem állna fel, ha nem így lenne. Nem olyannak tűnik, mint aki csak úgy sitty-sutty félbeszakít egy fontos megbeszélést, és akár egy szó nélkül távozik.
Alig pislogok egy felet, már előttem áll.
Nem tudom, hogy ezzel most rám akart ijeszteni, amiért megbámultam, vagy csak szórakozni akart egyet… de ezzel engem nem ijeszt meg. Még csak el sem kápráztat. Rég túl vagyok már azon a korszakomon.
- Akkor ezt megbeszéltük. – suttogja halk, egész lágy hangon. Mégis az egész annyira… túl érzelemmentes. Mű az egész. Vámpíros…
Egész valómat feltérképezi, miközben már-már természetfelettien gyengéden túr bele hajamba. Alig tudom megállni, hogy ne sóhajtsak föl. Kellemes… bizonyosan, kellemes, jól eső érzés. - Holnap találkozunk. – Mondja már kicsit hangosabban. Nem sokkal. Csak épp annyira, hogy észrevegyem, hozzám intézi szavait. Egy egész pillanatig sikerült állnom a tekintetét. Talán ment volna tovább is… talán nem. Ezt már sosem tudom meg, mivel meglepő módon, észrevétlenül távozott.
Számomra észrevétlenül. Gyenge vagyok. Hát… ez van. Ezt kell szeretni.
Hatalmasat nyújtózva, lábaimat megmozgatva szállok le a kanapéról.
-Még csak nem is köszönt. – mormogom az orrom alatt. Egy kisebb sóhaj kíséretében fordítom fejem Aldon mester felé. Arcának nagy részét kezével takarja, s gondterhelten mered a semmibe.
A lehető leghalkabban sétálok hozzá. Karosszéke mellett megállok, s leguggolok.
Lassan rám emeli sötét, komor tekintetét.
-Valami nyomaszt, mester?
-Ennyire látszik? – kérdi semleges hangon, miközben arcomat kezdi cirógatni.
-Az érzelmeid, akár egy halandóé. Minden rendben? – hangomba némi aggodalom vegyül. Igen. Azt hiszem nem szégyen, ha lassan tíz év után aggódom azért, aki felnevelt. Most képzeletben megveregetem a vállam. Hát mégis csak képes vagyok együtt érezni. Hurrá!
- Fölösleges lenne hazugságokkal ámítanom téged. – Tétován bólintok egyet.
-Mi történt? Szabad tudnom? – fanyaron mosolyog rám. Nem értem… Térdeimre állok, hogy közelebb férkőzhessek. Hatalmasat sóhajt, majd tétován, de végül belekezd.
Feszülten figyelek, magamba szívom minden szavát. Értetlenkedek, nem is keveset.Hisz nem nagyon tudom felfogni… egyáltalán elfogadni, hogy mégis miért kell nekem más vámpír kénye kedvére tennem?
Ezt az információt kegyesen elhallgatja előlem… úgy ahogy rengeteg más dolgot is. Talán jobb, ha nem is tudok róla.
Arra kér, hogy üljek az ölébe. Eleget teszek kívánságának. Nyakát átkarolva simulok nem túl meleg testéhez.
Kicsit elhúzódom, s halkan motyogom a szavakat ajkaiba.
-Mester… táplálkoztál már? – Aggódva tekintek sötét szemeibe. – Borzasztóan hideg a tested. – Hajamat félresöpörve, mosolyogva kínálom neki a kecses nyakamba rejtett veszettül dobogó ütőerem. – Kérlek, igyál.
-Mindig tudod, mire vágyok… - susogja nyakamnak. Ahogy belém mélyeszti fogait, s véremet kezdi nyeldesni, végigsöpör testemen a fájdalom, és a kéj egyvelege… Nyögdécselve hagyom mesteremnek, hogy élvezettel falatozzon.
Ahh… imádom.
.oOo.
Csak azért, hogy időben el tudjak készülni, egy órával hamarabb keltem. Így simán volt időm kocogni, zuhanyozni, és valami nem túl kirívó, undorító ruhát keresni.
Fütyörészve támasztom a falat, s mint a legyeket, úgy hessegetem el a bepróbálkozni vágyó vámpírokat. Hjaj… ha tudnátok, hogy nekem jobban fáj, mint nektek.
Hatalmasat sóhajtva, homlokomat dörzsölgetve próbálom elűzni a migrénem.
Csak ezt utálom a vámpírokban. Folyton jönnek az erejükkel. Nem értem minek így szabadjára engedni… Most komolyan, fitogtatni akarják? Engem ezzel úgyse tudnak lenyűgözni.
Inkább kushadnának meg egy sarokban, legalább nekem nem fájna a fejem.
Még a piheszőrszálak is felállnak a hátamon, mikor feltűnik a már olyannyira várt alak.
Azonnal ugrok, és elé szaladok. Meghajolva, illendően köszöntöm, majd kabátjáért nyúlok, de nem kis meglepetésemre megállít a mozdulatban. Még értetlenkedni se tudok rendesen, mikor elkapja csuklómat, s befelé kezd húzni a tömegbe.
Nemsokára meg is érkezünk a terem túlsó végébe, az ételes asztalokhoz. Ez a halandó szolgáknak van. De nem úgy tűnik, hogy olyan sokan ettek volna belőle… Azt hiszem hamarabb dőltek ki a vérveszteségtől, mint hogy bármit fogyaszthattak volna. Kár a sok finomságért.
- Egyél. – Mondja földöntúlian bársonyos hangon. Rá emelem tekintetem, és úgy közlöm vele a rideg, valós tényeket.
- Dee.. már vacsoráztam. – Rengeteget ettem, hogy rendbe legyek. Készültem ám! - Te nem kívánsz semmit Uram? – kérdem lágyan, enyhén utalva magamra. Mától csak az övé vagyok. Aldon mester megmondta…
Nem válaszol rögtön.
- Csak nézni akarlak. Ha nem vagy éhes csak csipegess. – Egy egész hosszúra nyúló pillanatig csak nézek magam elé, majd emésztgetve a szavakat fordulok az asztalhoz. Csipegetni… mit csipegessek, amit élvezettel nézhet a vámpírbácsi? Hmm… Érdeklődésem egy hatalmas fürt szőlő kelti fel, és a pálcikás husik. Talán ennek van még hely a gyomromban… De elnézve, azokat a sütiket is szívesen megkóstolnám… Nem, nem. Ennyi elég lesz.
Visszafordulva kezdem majszolgatni a csöpp kis ételeket. Nagyon finomak. Szeretem az ilyet. Sose lehet betelni vele.
Hirtelen pattannak fel eddig lehunyt szemeim, s igen csak ledöbbenve figyelem, ahogy arcához emeli kezemet, s bekapja a kis husis falatot. Hát ez meg… hogy?
- Finom. – arcára mosoly szökik.
A tálcát alig tudom visszatenni az asztalra olyan gyorsan rángat magával. Igazából nem nagyon bír izgatni.
Személy szerint épp mérhetetlenül le vagyok döbbenve, hogy egy vámpírt enni láttam. Mármint, enni enni. Rágni, nyelni. Szóval tényleg enni! Eddig szentül hittem, hogy a vámpírok nem tudják megemészteni a szilárd ételt. Akkor ez az alak egy különc lenne?Miért különcködik? Ne különcködjön! Csak azért mert manapság sokan próbálnak egyéniségek lenni, neki nem feltétlen kell követni a „többieket”.
Sokáig tart, mire végre történik azon kívül is valami, hogy megállítják, és igényesen feltartják. Most komolyan nem látják, hogy mással van elfoglalva? Éppenséggel velem. Köszönöm szépen. Az ő, meg az én nevemben is. De tényleg.
Már lassan halálra unom magam, mire végre valahára kiérünk a friss levegőre. Mint egy hűséges eb, kullogok utána. A kapunál valami mégis megállásra késztet.
Nem akarok menni. Nem akarom itt hagyni Aldon mestert.
-Te vagy a biztosíték. Hogy megtartja a szavát. Nálunk ez így szokás. Tudod. – Aprót bólintok. Igen. Csak addig maradok, amíg minden rendeződik. Nyugi, Alex, nyugi. Vissza fogod kapni a kis kuckód, meg a vámpírod. Nincs gond. - Nem is tehetett volna mást.
Még egyszer, nagyon hosszan figyelem az épületet. Szeretem ezt a helyet.
- Alexander.. – Mintha közvetlen a fülem mellett súgta volna… még a hideg is kirázott. Szemeibe nézek, s állom a tekintetét..- Gyere.. – felém nyújtja kezét.
Zavarom egy pillanat alatt eluralkodik rajtam. Nem tudom, most mit akarhat. Ez most csak egy gesztus lenne? Vagy tényleg azt akarja, hogy megfogjam? Necces…
Végül csak felé nyújtom kezemet, de a mozdulat közben megakadok.
-Szabad? – Kérdem, teljesen őszintén. Nem szeretnék rosszul cselekedni. Aprót bólint.
-Persze. – Újult erővel bújtatom kezem tenyerébe, s mintha nem szánkázott volna végig rajtam egy kis áramütéshez hasonlatos érzés, teljesen higgadtan követem újdonsült, bérbekapott uraságom.
Sokáig sétálunk így, kézen fogva… ami alapjáraton nem zavar. Csak valahogy mégis. Zavarba lennék? Nem, azt nem hiszem. Kellemetlenül érzem magam? Azt már inkább.
Kínosan, hosszú, halálos csönd. Csak állatok adnak bármiféle hangeffektet. Ciripelés, morgás, üvöltés. Csak a megszokott dolgok…
Jobb dolgom nem lévén, - mivel megszólalnom igencsak nehezemre esik – gyengécske szemeimmel pásztázom a környéket, és a mellettem haladó vámpírfajzatot.
Annyira más, mint a mesterem. Sokkal úribb. Fenségesebb… ha le kéne egyszerűsítenem… öregebb. Azt hiszem.
De vajon hány évvel? Talán pár évtizeddel? Évszázadokkal? Mennyi időre volt szüksége, hogy ennyire… más legyen?
-Ha kérdezni szeretnél, csak bátran. – Megrázom fejem.
-Nem szeretnélek felesleges kérdésekkel fárasztani. – Csupán egy rövid ideig hallgat.
-Igazán… nem fáradtság.
Már szóra nyitnám a számat, de mégsem. Illetlenség volna. Nem kérdezhetek rá csak úgy a korára. Az nem lenne helyén való.
-Sok van még hátra? – Kérdem teljesen természetesen, mintha csak tényleg ez érdekelt volna - Az útból, természetesen. – Toldom meg kicsit… nehogy azt higgye, hogy már belőle van elegem.
Pislogva nézek égszínkék szemeibe. Brr… olyan dermesztő tekintete van.
Elgondolkodva mered újra a távolba.
-Még napkelte előtt megérkezünk.– Jobb kezemet magasba emelve rázom le ruhám ujját, és úgy nézem meg az időt. Négy óra. Visszaeresztem kezem, s zsebre vágom.
Meg kéne köszönnöm az információt… de ahhoz már túl sok idő telt el. Pár perc, úgy hiszem. De már kifutottam az illendőség határidejéből. Pech.
Egy apró hideg fuvallat kúszik be ruhám alá, s nem kicsit kezdek el remegni. idáig meg se éreztem, hogy ennyire hűvös van.
Reflexszerűen húzódom közelebb útitársamhoz. Illetlenség, vagy sem, de Aldon mester mindig megengedte, hogy hozzá bújjak. Meg más vámpírok is… csak nem most lesz ebből probléma!
Vagyis… remélem.
Enyhe meleg árad testéből. Csak nem meg volt már a mai betevő? Kac-kac…
Remélem nem.
.oOo.
Még pirkadni sem kezd, mire végre valahára megérkezünk.
Egy kisebb erdőn átívelő földúton jutottunk el a nem túl nagy, de nem is túl kicsi, egész szépen felújított épülethez.
Annyira nem ámulok el, mint amennyire –gondolom- kéne. Valahogy az épületek nem hoznak lázba. A vérszívók? Annál inkább.
Elhagyva az „Ez lenne az én házam”, „Ugye milyen gyönyörű” sokak körében bevált felvágós szöveget, igen csak egyszerűen, szó nélkül vesszük birtokba a kúriát.
Kíváncsian járatom körbe a tekintetem. Igazán sokat nem látok… mivel piszkosul sötét van. Alig suhan át a gondolat az agyamon, hirtelen világosság támad.
És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság!
Pár pillanatig, amíg szemeim meg nem szokják a fényt, hunyorogva keresgélem kedves, csendes vámpírbácsim. A bejárat mellett áll, a falnak dőlve. Engem néz.
Hirtelen nem is tudom, mit tegyek. Ahhoz túlságosan merev, és előkelő, hogy jópofizzak neki. Igazán kedvem se lenne hozzá. De ez a csend már túlságosan nyomasztó.
Bátortalanul mosolygok rá. Hogy ennek hatására, vagy sem, de elrugaszkodik a faltól, és felém közeledik.
Nem rémít meg. Nincs is miért. Nagy valószínűséggel nem azért lettem elhozva az Isten háta mögé, hogy aztán megöljön.
Vagyis remélem, hogy nem azért. Annak nem lenne túl sok értelme.
Már közvetlen előttem áll, félelem nélkül tekintek gyönyörű szemeibe. Még sose láttam ilyen szép nyálkás, zselés golyókat. De komolyan.
Elmerengve, gyengéden érinti meg hajam. Morzsolgatja ujjai közt, lágyan túr tincseim közé. Hozzábújok, így lehetőséget adva annak, hogy akár illatmintát is vehessen. Hogy ezzel sikerült-e meglepnem, nem tudom. Annyit viszont biztosra veszek, hogy engem nem zavar a közeledése.
Szeretem, mikor felfedezik a testem. Én személy szerint nem találom valami szépnek… vagy különlegesnek. De valamimmel mindig sikerül magamra vonnom egy vámpír figyelmét. Van, akit a bőröm kápráztat el. Van, akit a „szemem csillogása”, vagy épp a hajam. Ami mindig közös volt… az a vérem.
Már-már hűvös keze gyengéden, szinte óvatosan siklik végig arcomon. Ajkaimnál elidőzik egy picit… majd tovább halad az államig, át a nyakamon, majd mellkasomnál megállapodik. Sóhajtva húzom szét régimódi ingem, s félrebiccentett fejjel, kecsesen végigsimítva kulcscsontomon kínálom magam.
-Kérlek, igyál, ha úgy kívánod. – Homályos tekintettel bámulok arcába. Megleptem volna? Meg lehet. Hogy ebben biztos vagyok-e? Kifejezetten… nem.
Másik keze derekamra simul, a másik még mindig mellkasomon pihen. Nem tudom mire vár…
Nagy kortyokban nyelem a levegőt. A tudat, hogy mindjárt elkezdi… felizgat. Szívem olyan hevesen ver, hogy majd kiugrik a helyéről.
-Kérlek… - suttogom elhaló hangon, mire végre megmozdul, s fölém magasodik. Ruhájába kapaszkodva, nyögésbe fulladt sóhajt hallatok, hogy belém vájja fogait. Nyöszörögve, tehetetlenül, akár egy rongybaba lógok karjai közt. Mégse zavar. Látásom egészen elmosódott. De nem érdekel.
Csak a szívverése, ami az én véremtől indult meg ennyire… a vérem, ami az előbb még bennem áramlott, de most már az ereiben kering. Az Ő ereiben. Én adom neki az életet. És ez egy cseppet sem zavar.
Csalódottan sóhajtok fel, mikor elszakad tőlem. Bizonyára, ha folytatta volna… már nem élnék. Így megy ez… a nagy bumm előtt mindig abba kell hagyni. Pedig az. Na az lehetne bizonyosan csodálatos érzés.
Az utolsó cseppeket még lenyalja mellemről, én pedig reszketve, teljesen elgyengülve, de boldogan mosolygok rá.
Azt hiszem, nagyon fogom szeretni.
.oOo.
Nyöszörögve, elnehezedett végtagokkal ébredek.
Összeráncolt szemöldökkel, bizalmatlanul bámulok magam elé. Ez az ágy nem az enyém. Amennyit látok a szobából, az sem az enyém. Hirtelen ülök fel, de azon nyomban vissza is vágódok a puha párnák közé.
Oké, oké, leesett. Nem otthon vagyok.
Na, várjunk csak. Ezt eddig is tudtam.
Elmélázva nézegetem az ágyneműt, aminek külső fele fehér, belső fele vörös. Nagyon szép kontrasztot alkot.
Még egy ideig nézelődök, majd nyűglődve, de megpróbálok kibújni a takaró fogságából. Az ágy szélén ülve, még pihenek egy kicsit. Nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy ne zuhanjak vissza.
Hjajj… csak meg lesz ez valahogy.
.oOo.
Csurom vizesen, derekamra egy törülközőt kötve mászok ki szobámból. Minden egyes elém táruló ajtón bekopogok, és benézek, hátha megtalálom újdonsült gazdám.
Egy egészen halk, valami régimódi dallam üti meg füleim. Így nem is tart sokáig, mire rátalálok egy félreeső szobában.
A látvány egy kicsit… igen, letaglóz. Valahogy nem erre számítottam. Azt hittem egy ablak nélküli szobában lesz valami fekete díszes koporsóban, misztikus dolgokkal körülvéve, véres mintákkal a falon, égő gyertyákkal a sarkokban meg minden.
Erre… teljesen békésen, lehunyt szemekkel, mintha csak aludna, a hasán összetett kezekkel hallgat egy régi lemezt. Ez csöppet illúzióromboló.
Az ajtót nyitva hagyva, hogy én is lássak valamit, beljebb lépek.
-Elnézést a zavarkodásomért, de azt hiszem, híján vagyok a tiszta ruháknak. – Óvatosan nézek fel rá. – Nem igen tudok mit magamra venni… váratlanul ért a tegnapi hirtelen távozás. – Hiába a nyitott ajtó, alig látok belőle valamicskét. Épp hogy csak a körvonalát.
Jobban kitárom az ajtót. Zavaró ez a vakág.
-Ez esetben, jobb, ha ezt a problémát orvosoljuk valahogy… - Hangja akár a selyem… selymes, és kiráz tőle a hideg.
Hosszú ezüst haja vonzza a tekintetem. Idegesít. Annyira szép, annyira fényes, annyira nagyon puhának tűnik, hogy az már kikészít.
-Köszönöm, uram. – Beljebb megyek pár lépést, hogy véletlenül se neki kelljen fáradnia miattam. Először egy inget varázsol elő.
Nem csípem annyira az ingeket.
A törülközőt gyorsan kapom le magamról, s amilyen hamar csak tudom, megtörlöm magam, nehogy összevizezzem az inget. Térdeim közé fogva a vizes rongyot, kezeimet kinyújtva várom a ruhaanyagot, amit –nem kis meglepetésemre – a vámpír maga segít fel rám.
Apró mosoly szökik arcomra, ahogy megérzem, hogy az ing alja térdeimet verdesi.
Begörnyedve kezdem alulról begombolgatni, de azonnal abbahagyom, mikor ideiglenes mesterem felülről kezdi ugyanezt a procedúrát.
-Nem fáradj vele, uram. Ezt igazán meg tudom én is csinálni. – Kissé aggodalmasan kapok kezei után. – Te csak pihenj.
Szerkesztve bakkfity által @ 2010. 07. 15. 15:49:43
Kicsit unottan, de mégis érdeklődéssel készülök a találkára. Nem változtatok a szokásaimon, így az öltözködésemen sem, úgy járulok oda, ahogyan mindenhova máshova.
A tény hogy vámpírokhoz készülök igazából.. szemernyit sem izgat. Az a tény, hogy olyan vámpírokhoz, akik más természetfeletti lényekkel, és ami még jobb emberekkel laknak együtt, az már inkább.
A szóbeszéd szerint, a mestervámpír több száz éves, de még akkor is zöldfülű hozzám képest. Viszont az hogy olyan embereket is tart maga mellett akiket nem változtat át, kíváncsivá tesz.
Ez a dolog sosem tudott hidegen hagyni. Én magam sosem hoztam létre vámpírt és nem is fogok, azt hiszem. Pokoli erővel ruháznám fel, amibe bárki képes lenne beleőrülni. Ennek ellenére nagyon sokan csinálják ezt, félvámpírt, esetleg teljesen azt csinálnak az emberekből, és a szolgáikká teszik őket. Vannak, akik épp csak annyit adnak a vérükből nekik, hogy az emberek erősek és vámpírszerűek legyenek, de mégis.. vérszomjasak.
Éber álmaimban sokszor látom azt, amikor az egyik kedves barátom, csinált ember kedveséből vámpírt. Teljesen megváltozott. Nem az volt többé, akit szeretett. Az emberekkel nem lehet hosszabb távon kapcsolatot ápolni. Megölni, vagy megnyomorítani.. testileg és lelkileg. Felőrli őket a tudat, hogy halhatatlanok szolgái, kedvesei. Hogy ők is lehetnének azok. Míg a végén könyörögnek, és pedig akkor.. bevégzem.
Végtelenhosszú életem során, eddig egyszer jöttem csak kísértésbe, de az óta soha többet.
Gondolataimban megtorpanva állok meg az ajtó előtt, ami már azelőtt kitárul, hogy kezemet rátehetném. Erőmet most nem árnyékoltam le, csak félig, de így is messziről érezni.
Szívélyesen üdvözöl. Nem látok semmi furcsát. A vámpír mint bármelyik másik, régimódi és gyönyörű. Engem mégsem nyűgöz le ez a szépség. A halott bűbáj. Valamiért, már csak élők tudnak felcsigázni.
Fejemet lassan oldalra fordítom, hogy megnézhessem a díszes előcsarnokot, és akkor megpillantom őt.
Fiatal fiú, szürkés-zöldes csillogó szempár, az arany már-már barnába sötétülő tincsek alól mered rám, lesütött szemekkel. Nem fél, azért teszi hogy ne tűnjön udvariatlannak azzal hogy megbámul. Nahát. Ez furcsa.
Még ilyen távolságból is látom, érzem ő nem az a fajta aki megijed egy magamfajtától. Bizonyára a mestere kitanította, hogy viselkedjen.
Aztán mikor a kezét nekem nyújtja, a lehető legóvatosabban fogom meg a csuklóját és hajolok meleg bőréhez.
Nem engedem szabadjára az erőm.. az megrémítené.. és megőrjítené is egyben, mégis érzem, már egyetlen apró harapás.. pár korty finom ifjú véréből is mennyire kéjes érzésekkel tölti el.
A dolog nem meglepő, csak ritka.
Mielőtt elengedném, még egyszer a szemébe nézek, majd csak utána mesterére.
Aldon. Személyesen eddig csak egyetlen egyszer találkoztunk, akkor is egy csatában, ahol, szerencséjére, ugyanazon az oldalon álltunk.
Nem árulta el miért hívott ide, holott biztos vagyok benne hogy azóta tud a jelenlétemről, mióta beléptem néhány hónapja a városba és megvettem azt a kúriát, ami most a búvóhelyemként szolgál.
***
Az ebédlőbe vezetnek, mindenféle étek mindenütt, én azonban csak bort iszom, és hallgatom ahogy beszél, beszél, beszél.
Hosszú a bevezető, már tudom, hogy azért, mert szívességet akar kérni. Bizonyára.
Tárgyalás közben fél szemmel a fiút vizslatom, aki szintén jelen van, bár nem igazán figyel ránk, csak tömi magába a finomabbnál finomabb falatokat.
Szeretem nézni ahogyan esznek. Az emberek. Számomra az ételnek nincs különösebb élvezete, csak bizonyos dolgok váltanak ki belőlem éhséget, a véren kívül. Ugyan ehetek és ihatok bármit, hiszen tisztavérű vagyok, született vámpír, aki nem csak véren él, de nem nagyon vágyom rá. Most mégis.. századok után.. megkívántam. És miért? Egy egyszerű fiúcska miatt.
És ahogy a bort issza..
A mestere elvezeti nemsokára. Kókadtan telepszik le a kanapéra, én pedig követem a tekintetemmel, ahogy mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed. Már alszik is.
Hmm..pedig még.. épp csak megkóstoltalak.
***
- Szóval azt szeretnéd hogy segítsek. – felelem a hosszas beszélgetés végszavaként. Mély hangom késként vág a nyugodt, barátságos hangulatú szoba levegőjébe.
- Lekötelezne vele. –feleli halkan.
- Ugye tudod hogy nincs jogom ítélkezni a fajtánk fölött.
- Ki másnak volna joga hozzá? Ők megérdemlik amit kapnak. Ez a héten a harmadik csontra szívott hulla az én területemen. Ugye tudja mit jelent ez?
Sértetten emelem rá a tekintetemet.
- Bocsásson meg.
- Meggyűlik a bajod majd velük. És akkor még.. az emberekről nem is beszéltem. – bólintok, elfeledkezve az előbbi sértésről.
- Én csak itthon táplálkozom, és nem gyilkolok úgy, hogy azt az emberek is felfedezzék. Tudnia kell.. sohasem szegném meg az ősi törvényt.
- Tudom. – felelem bólintva. Látom a gondolataiban. Egyesek azt hiszik tudják titkolni előlem, vagy sugallni egy másik emléket, ahelyett ami igaz, de ez ostobaság. Nekik évszázadok voltak fejleszteni a képességeiket, nekem egy ezredévnél is több.
- Hogy hívják a fiút? – térek el a témától.
Csodálkozva pillant rám, majd a kanapén szunyókálóra.
- Ő..Alexander.. – mondja halkan.
Természetesen nem kerülte el a figyelmem a sok harapásnyom a fiú testén. Szereti őt. Ha mást nem.. a vérét biztosan. És az ember pedig, őt szolgálja.. anélkül hogy átváltoztatná. Éérdekes.
- Nos, egy feltétellel megteszem neked. Mindent amit kérsz. Lerendezem a bandát. Többé nem lesz velük gondod.
Felcsillan a szeme.
- Mi lenne az? – kérdezi aztán meg, a feltételre célozva.
Elmosolyodom. De inkább sunyi vigyor, mint mosoly tűnik fel az arcomon.
- Úgy tudom holnap bált rendezel. Vámpírbált. Vagy csak.. zártkörű lesz a buli?
- Természetesen.. Önt is meghívom. – siet gyorsan a kedvemben járni.
Elégedetten bólintok.
- A fiú… - nézek felé kifejezéstelen arccal. – Ő is legyen ott.
- Ott lesz. – biztosít rögtön.
- Azt akarom hogy…
Nagyot nyel.
- Ne félj. – kacagok fel éles hangon, amire még ő is felébred, úgyhogy gondolati úton folytatom a társalgást. – Nem szokásom tönkretenni más tulajdonát. Viszont.. igazán felkeltette az érdeklődésemet ezért, segítségemért cserébe, amíg a városban vagyok, ő mellettem lesz.
- De..
- Nem maradsz szolga nélkül ne aggódj, küldök helyette egy másikat. Már régen az adósom. Most törleszthet.
- De..
- Szeretnéd hogy elsimítsam az a kis ügyedet?
- I..Igen. – mondja ki végül fogcsikorgatva.
Nem is tehetne mást. Túl vén vagyok hogy nemet mondjon. Ráadásul, nagy-nagy bajban lesz ha az emberek miatta tudnak majd a jelenlétünkről a városban. A környék összes vámpírja az ő fejét akarja majd. Szolgáit, társait megölik majd, és mindenét elpusztítják. Csekély ár.. ehhez képest amit én kérek tőle.
Figyelem ahogy a fiú érdeklődve sandít felénk.
Felállok az asztaltól és egy lélegzetvételnyi idő alatt előtte termek.
Hideg kék szemeim érdeklődve siklanak végig rajta.
- Akkor ezt megbeszéltük. – szólalok meg halkan, kezemmel a hajába túrva. Selymes.. ahogy gondoltam. Mint a pókfonál.. fényes arany-barnás tincsek. Mindig is vonzott ez a természetesség.. élettel teli.. olyan mint a természet maga.
- Holnap találkozunk. – mondom, ezt már a fiúnak címezve, és köpenyemet átvetve a vállamon, a bejárati ajtó és a fogadóterem felé veszem az irányt.
Aki követni akarna a szemével, csak egy elmodósott foltot látna, ahogy eltűnök.
Holnap.. hmm..remek lesz.
***
Elegánsan öltözöm az estélyre, fehéret és bíborvöröset viselek, ami érdekesen áll jégkék szemeimhez és ezüst hajamhoz.
Sok vámpír van abban a kastélyban, már messziről érzem, de nem is velük akarok találkozni.
Engem a fiú érdekel. Egy ember, aki úgy él a vámpírok között, hogy nem részegítette meg a hatalmuk. Mi lehet a titka? Miért tűr ennyi fájdalmat.. hogy szolgálhasson?
***
Mihelyt belépek az ajtón, rengetek fej fordul utánam, és ő már itt is van, hogy köszöntsön.
A mestere biztosan elmondta neki, mi a dolga, mert már nyúl is felém hogy elvegye tőlem a kabátomat, amit csak a látszat kedvéért viselek. Elhárítom a mozdulatot, és a csuklóját megragadva vonszolom beljebb a tömegbe, egyenesen a büfé asztalokhoz, ahol most pangás van, lévén a vámpírok nem túl dőzsölős fajták.. ami az ételeket illeti. Viszont ami engem illet ahogy mondtam, megkívántam. Hála neki.
- Egyél. –szólalok meg aztán halkan.
- Dee.. már vacsoráztam. – feleli halkan, felnézve rám.
- Te nem kívánsz semmit Uram?
Letegezett. Ez kicsit meglep, de szórakoztat a tudat hogy volt bátorsága hozzá, ezért nem teszem szóvá. Egyre jobban érdekel ez a fiú. Vajon tényleg ennyire nem fél, vagy csak nem tudja.. kivel is van dolga?
- Csak nézni akarlak. Ha nem vagy éhes csak csipegess. – felelem és leülök egy fotelba.
Zavartan fordul a dúsan megrakott asztal felé, majd elvesz egy fürt szőlőt, és egy tányért amin apró húskockák vannak zöldségekkel, apró pálcikákra szúrva.
Lassan kezdi el majszolni, még a szemét is becsukja hozzá, és pedig élvezem a látványt, olyannyira, hogy a végén nem bírom ki, felpattanok, és kiveszem a kezéből a következő pálcát, illetve nem is, a kezével együtt emelem az arcomhoz, hogy aztán bekapjam, kivillanva vele hegyes szemfogaimat.
Engem néz.
Az arcán nem látszik félelem, csak talán egy kis meglepetés.
- Finom. –vigyorodom el lassan, majd magammal húzom a tömegbe.
***
Beszélgetők.
Folyton megtalálnak.
Mindegyik akar valamit, én pedig csak gyorsan eltűnnék innen.
Hol innen, hol onnan tűnik fel egy.
Végül már hajnali 3 is elmúlik, mire el tudok indulni.
A kapunál megtorpan, visszanéz.
- Te vagy a biztosíték. Hogy megtartja a szavát. Nálunk ez így szokás. Tudod. – hazudom neki.
Bólint. Valószínűleg a mestere nem mondott neki konkrét dolgot erről, mert akkor már tudná.. hogy nem ez az igazság. Odaadta nekem, fizetségképpen, mert én így akartam.
- Nem is tehetett volna mást. – hoppá ezt már hangosan mondtam.
Figyelem az arcát, de még most sem mutat rémületet.
- Alexander.. – ejtem ki halkan a nevét. Északias neve van, tetszik a csengése.
A Nap majdnem utolsó sugarai fényesen ragyognak az égen, s narancsos színük árulkodik arról, hogy lassacskán beköszönt a hűvös éj. Remek.
Cipőmön az utolsó simításokat végezve állok fel, s miután leporoltam térdeim, indulok útnak. Füleimbe üvölt a zene, de egyáltalán nem zavar. Adja a ritmust, szóval egészen elhanyagolható a tény, hogy valószínűleg igen hamar meg fogok süketülni. No problemo. Éljünk a pillanatnak!
Párszor elsuhan mellettem egy kocsi, egy biciklis… nem törődnek velem, így én se velük. Ez így természetes.
Egész szépen eltávolodtam a birtoktól, bár még a szokásos táv felét se érem el, mikor csörög a telefonom. Pár pillanatig szúrós pillantásokat vetek a kis készülékre, végül csak felveszem.
-Mi van? – kérdem nem túl kedvesen. Utálom, mikor futás közben zavarnak.
-Hol kószálsz már megint? A mester már ébren van, és utánad érdeklődik. – Fáradtan sóhajtok, majd válaszolok.
-Drága Joseph… ha nem járnék el minden egyes nap, pontosan ugyanebben az időben kocogni, talán megérteném, hogy mire ez az izgalom… De nem így van. Mond meg Aldon mesternek, hogy lassan visszaindulok…
-Alex, most azonnal indulj visszafelé! Talán elfelejtetted, hogy ma vendéget várunk? Nagyon fontos, és befolyásos vendéget.
-Bazz… - hatalmas koppanás - pff üzend, hogy sietek.
-Rendben. Úgy legyen! – Ingerülten nyomom ki a telefont, s 180°-os fordulatot véve kocogok vissza. Csodálatos. Mondhatom, csodálatos.
.oOo.
Alig lépem át a küszöböt, Aldon mester sétál el előttem.
-Késében vagy. Azonnal vegyél egy frissítő zuhanyt. Csak úgy bűzlesz… már méterekre innen megéreztem a szagodat. Siess, nincs sok időnk.
-Máris, máris. – nyögöm kissé fáradtan, majd hármasával szedve a lépcsőfokokat szaladok szobám felé. Amint beérek, azonnal ledobom magamról ruháim, s belibbenek a fürdőbe. Persze előtte még elindítok egy kis muzsikát hozzá. Mégis csak így az igazi.
Mint egy veszett kutya, olyan hangon ordítom az éppen szóló szám szövegét. Kit érdekel, hogy akár van olyasvalaki, akinek nem tetszik? Engem nem, egyszóval nincs semmi probléma! Háhá!
Amint végzek, a szekrényembe bújva keresek valami alkalomhoz illő öltözetet. Bizonyosan valami régiesebb ruha kell. Ha ennyire sürgetve vagyok, hogy még a napi rutinom se végezhetem el normálisan, akkor biztosan valami nagy fejest várunk. Remek. Csodálatos. Hihetetlen! Mindjárt elájulok az izgalomtól… hogy oda ne rohanjak…
Na jó… azt hiszem, ez megteszi. Hatalmas buggyos, hosszú ujjú, V kivágású fehér ing. Régies, mégis szép darab. Aldon szerint. Hmm, hmm. Erre még jöhet egy fekete mellény. Remek. Már csak egy ehhez illő nadrág kell.
A tükör előtt bajlódva, épp a hajamat próbálom összefogni, mikor berobban drága Josephem. Épp leordítaná a fejem, hogy mi a francot csinálok már ennyi ideig. Látom a szemeiből, hogy nagyon izgatott. Azonban ahelyett, hogy rikoltozna, inkább pufogva siet a segítségemre. Most nem akarok nagyképűsködni vagy hasonlók… de hol késett ennyit?
Azon nyomban, hogy befejezzük a cicomázásom, sietünk lefelé, a bejárathoz.
Rögtön meglátom a bejárat előtt álló mesterem. Fejét az égre meresztve, kezeit megemelve ad hálát. No, no, azért ennyire nem voltam lassú.
-Kérlek, bocsáss meg nekem a lomhaságomért. – Megbánóan guggolok elé, s csókolom meg sápadt kezét. – Többé nem fordul elő, ígérem.
Nem szól semmit, hanem az ajtó felé fordul.
„Megérkezett”
Erről árulkodik az arckifejezése.
Ketten sietnek a hatalmas tölgyfa ajtóhoz, s mielőtt akár a gondolat is átfuthatna az érkező agyán, hogy kopogjon, az ajtó már tárva nyitva.
Gyorsan állok fel, s illedelmesen, akár csak mesterem, meghajolok. Szinte érzem az erejét… mintha bekebelezett volna.
Óvatosan sandítok fel, s a lélegzetem is eláll, mikor meglátom a jövevényt. Ez… na ez aztán már a valami.
Még sose találkoztam ehhez hasonló vámpírral.
Felegyenesedve, egy lépést közelítek felé, miután bezárták mögötte az ajtót. Kedves mosollyal, mintha kézcsókra emelném, felé nyújtom karomat.
- Isten hozta, szerény hajlékomban, mélyen tisztelt Craven Fala. – Üdvözli igen csak nyájasan mesterem, az érkezőt. Ő csak biccent, nem szól. Arca, mint egy szoboré… hűvös, érzelemmentes. Tipikus vámpírfajzat. Azok közül is az egyik legleg… biztosan.
Már berögzült mozdulatokkal fordítom meg kezemet, s feljebb húzva ruhám ujját nyújtom csuklóm, a vámpír felé.
Ajkaimba harapva várom, hogy végre mozduljon.
Igen, igen, úgy ahogy nézel, drága… ez vagyok én. Welcome drink. Gyerünk, gyerünk, ne lazsálj. Igyál kedvedre.
Még a hátamon is felállnak a piheszőrszálak, ahogy jéghideg kezével megfogja sajátom. Homályos tekintettel figyelem, ahogy szájához emeli csuklómat. Szemeit lehunyva, lassan harap bele húsomba.
Aprót nyögve adom át magam a már oly ismert érzésnek. Szám szélére mosoly húzódik. Igen… imádom ezt. Szívem máris hevesebben ver… Nézzenek elmeroggyantnak, vagy bármi hasonlónak, de nincs is annál jobb, mikor egy vámpír az ember vérét szívja. Elgyengíti… és mégis valami hihetetlen élménnyel ajándékozza meg, egyfajta euforikus állapotba kényszeríti. Hahh.
Csalódottan sóhajtok fel, mikor elszakad tőlem. Gyönyörű égszínkék szemei egy pillanatra vörösen villannak meg.
Ahh… ha nem láttam volna minden egyes alkalommal ezt a reakciót, talán most meglepődnék. De mivel nem így van, hát nem úgy teszek. Ez van. Bár nem mintha bárkit érdekelne. Úgy hiszem.
Mosolyogva lépek hátrébb, s az utolsó cseppeket lenyalintva csuklómról, pár pillanatig tartom a szemkontaktust a kedves idegennel. Szám szélére mosoly ül ki. Roppant mód élvezem ezt a pillanatot.
.oOo.
Szótlanul ülök mesterem mellett, s pótolva a vérveszteségem, minden féle-fajta nyálcsorgató étellel tömöm magam degeszre.
Húst, gyümölcsöt, egy kis süteményt is. Mindeközben mesterem fontos dolgokat vitat meg a számomra még mindig ismeretlen vámpírral. Nem figyelek arra, hogy miről. Ez nem a halandók dolga. Így az enyém se. Volt nem is egy alkalmam, hogy erre rájöjjek…
Miközben eszem, felmérem az újonnan megismert alakot.
Valami nagy góré lehet… Aldon mester, furcsa mód megalázkodva viselkedik vele szemben. Semmi ingerült felhorkanás… visszaszólás, vagy hasonlók. Félne tőle?
Nos igaz, ami igaz, nem hétköznapi a fickó. Még a vámpírok között sem. Az eddigi életem során nem igen találkoztam ezüsthajú alakokkal. Nem túl gyakoriak errefelé. Na most… ez a földöntúli kisugárzás, a fojtogató erő, a rideg szemek, és az ezüst hajból most arra sikerült következtetnem, hogy bizony ez egy nagyon, de nagyon idős, és erős vámpír. Talán a legősibb vámpírmesterek egyike. Vagy ki tudja.
Az is lehet, hogy csupán egy szerencsétlen akárki, aki megőszült, és utána lett vámpír… a franc se tudja már. Ebben a világban már bármi megtörténhet.
Bahh, nehéz úgy gondolkozni, hogy egy üveg bort megittam.
Hirtelen omlik vállaimra hajam, s azon nyomban hűvös ujjak túrnak tincseimbe. Nagyokat pislogva, eltátott szájjal tekintek mesterem felé. Nem rám néz, hanem arra a befolyásos akárkire.
Végül csak rám tekint. Kedvesen mosolyog, s dülöngélő fejemet közelebb húzva ad egy puszit ajkaimra, majd a nyakamon lévő régi, régi harapásnyomra. Ohh… azt még tőle kaptam.
Pihegve dőlök neki mellkasának, s piszkálgatom az ingéről lógó csipkéket.
-Erőtlennek tűnsz… pihenj egy keveset, amíg én tovább beszélgetek a vendégünkkel. – Bágyadtan emelem tekintetem mesteremre, majd az idegenre.
-Igen… azt hiszem, úgy teszek. – Homlokomat szorítva állok fel helyemről, s kissé dülöngélve baktatok el a legközelebbi, már nem is emlékszem milyen korból származó kanapéhoz. Igazából teljesen lényegtelen. Csak az a fontos, hogy feküdni lehessen rajta, és pihenni. Igen, csak ennyit kell tudnia.
Hatalmasat sóhajtva nyújtózom el a fekvőalkalmatosságon, majd jól összehúzva magam, hagyom, hogy a fáradtság felülkerekedjen rajtam. Hmm…
Fura…
Még sose fárasztott le egy vámpír se csupán egyetlen egy harapással…
Szerkesztve bakkfity által @ 2010. 06. 11. 21:01:44
