|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nauki | 2014. 07. 14. 21:04:43 | #30639 |
 Karakter: Aisu Yoshikuro
-Nos… visszatérve eredeti kérdésemre, éhes vagy?- kérdezi rám emelve tekintetét.
-Igen egy kicsit…- suttogom magam elé meredve.
-Rendben- bólint, majd távozik a szobámból.
Itt az ideje, hogy kicsit foglalkozzak a lelkekkel is, úgy, ahogy régen is tettem. A szoba közepére ültem, magam alá húztam a lábaimat és lehunytam a szemeimet. A szobában lévő ablak, halkan elcsúszott ezzel utat engedve a hideg téli levegőnek. A levegő beáramolva körülölelte a testemet. Imádkozni kezdtem, de előtte még egy démonigét elmormolva magam köré védő vonalat húztam, hogy az ima energiája ne érjen hozzám, mert ha ez megtörténne, nagy kárt tenne a testemben. Az imám hatására, kóbor lelkek áramoltak be a levegővel együtt éreztem a jelenlétüket, éreztem, hogy enyhülni akarnak, hogy el akarják hagyni ezt a kárhozott és vértől mocskos világot, hogy békére leljenek szeretetteik között. én ezt most meg tudom nekik adni, ez egy régi amolyan imalánc, ma már egy démonölő, papnő, vagy szerzetes sem használja. Eltűnt a letűnt korok titokzatos tudásával együtt. Mikor éppen hozzá kezdtem volna az Enyhülés útja nevű imádsághoz, amivel végleges nyugalomba helyezhettem volna őket, kotkodácsolásra lettem figyelmes. Mikor kinyitottam a szemem az a tollas kis szörnyeteg éppen beleugrott az ölembe. A koncentrációm összezuhant a pajzs megrepedt és az imádságok megmaradt energiafoszlányai megégették a csuklómat és az alkaromat, a ruhámnak nem lett baja, mivel ez csak magának a testemnek árt, így gyönyörű égésfoltok jelentek meg mindkét kezemen. Az égető fájdalom miatt enyhén felkiálltok.
-Te mikor és honnan szakajtottad azt a tyúkot?- kiabálok, hát ha érkezik válasz.
-A faluból… miért?- mire válaszom megkapom, már mögötte állok, ő pedig megfordul bárdkéssel a kezében.
-Te most meg akarod ölni? – kérdezem tőle rémülten. Az én időmben ezeket a jószágokat tojás gyanánt tartottuk, és általában disznókat vagy vadászatok során elejtett vadakat fogyasztottunk.
-Miért te nem vagy éhes?- húzza föl szemöldökét.
-De… -válaszolok neki tétován és a szárnyasra nézek.
-Én is! A többség döntésével,- néz tollas áldozatára - a tyúknak sajnos mennie kell…
Mikor a tyúk előbújt a szobámból és meglátta a bárdkést egyből elkezdett az életéért menekülni, amit meg tudok érteni. De azon jelenet láttán, ahogyan Kage azt az átkozott tyúkot kergeti nevetnékem támadt.
-Mi ez maratoni csirke?- kérdezte, de szerintem nem tőlem, hanem saját magától. Aztán üldözni kezdi a csirkét, egy ideig szó nélkül nézem, de aztán megunom, és fejcsóválva szólok oda neki.
-Ne szerencsétlenkedj!
-Jó rendben- liheg és elém áll- Akkor rád bízom a kiiktatását- azzal a bárdkést a kezembe nyomja.
-Mi én? Na, nem! – tiltakozok.
-Már pedig te fogod– aztán leül az asztalhoz és tölt magának egy kis teát. Jól van, ha így akarja, megmutatom én neki, hogy kell elkapni egy csirkét. A csirkéhez lépek, aki megiramodik előlem, de menekülése nem tart sokáig, lehet csalás, lehet, hogy nem, de egy kis jeges fuvallattal megfagyasztom a lábait ezzel pedig mozgásképtelenné teszem. Fogom, fölemelem, kimegyek az udvarra, lerakom a földre és egy nagy csapással, szia tyúkocska fejecske. Bemegyek és megkocogtatom a házigazda vállát.
-Nos itt van a tyúkod lefejezve- csak hümmög egyet, semmi köszönöm, vagy hasonló udvariasság, vörös fejjel veszi el a kezemből, majd el is tűnik vele a konyhában. Még megnézem, ahogy felakasztja a csirkét, de aztán úgy döntök, én ezt inkább kihagyom most, és elsétálok vissza a szobámba. Felhúzom kimonóm ujját és szemügyre veszem a sebeket, valahogy megfeledkeztem róluk, de most, hogy már nincs, ami elterelje, a figyelmemet érzem az erősen fájó, égető érzést. A derekamra kötött kistáskához lépek, ami most az asztal mellett pihent. Előkeresek belőle egy kis tégelyt és tartalmában kicsit megmártom az ujjamat, majd azzal bekenem a sebemet. Sok régi receptet tudok, gyógy és mérgezőeket is, nagyon sok hasznom származott abból, amit még fiatalon megtanultam, akkor nem láttam értelmét, de már hálát adok az égnek, hogy mindenre megtanítottak.
-Kész az étel!- hallom vendéglátóm kiáltását és a nappalinak nevezett helyiség asztalkához leülve nézem, ahogy a konyhából elő hoz egy egy edényt és egy tálat. Az edényben vér van, állapítom meg érzékeny orromnak köszönhetően. Mielőtt neki áll enni, elkezdene imádkozni de én még előtte felvonom az engem körbeölelő védő burkot. A démoni kardom nélkül semmi sem véd meg az imádságok rezgései ellen, az ebéd előtti ima, nagyon gyenge, de az is meg tud égetni, bár nem olyan erősen, mint az, ami nemrég.
-Nos akkor jó étvágyat!- mondja, majd neki esik az ételnek. Én élvezettel nézem, ahogy tömi a hasát. De régen volt, hogy olyasfajta éhséget éreztem, mint, amilyet most ő. Bármit megadnék érte, hogy megtapasztalhassam, milyen ez ilyen fajta éhség után jóllakottan lenni. Ahogy eszik össze keni az arcát, amit én megmosolygok.
-Tiszta maszat vagy!- szólok neki oda kedvesen.
-Majd letörlöm, ha végzek..- mondja, miután lenyelte azt a jókora falatot. Hirtelen köhögni kezd, félre nyelt. Állapítom meg és veregetni kezdem a hátát.
-Na. Ne légy ennyire mohó!- szólok rá.
-Nem vagyok mohó!- válaszol, miután túlélte a csirke bosszúját.
-Láttam mekkora adagot vettél a szádba! Nem kell felhabzsolni az egészet! Én nem eszem meg nem kell félteni a kajádat előlem- mondom, majd az előttem lévő edényt- Hoznál nekem egy poharat és egy merőkanalat? – kérdezem tőle, mire biccent és már a kezemben is tartom a kért dolgokat. Letelepszik az előbbi helyére és érdeklődve nézi, mit akarok én ezzel kezdeni. Fogom a merőkanalat és az edényből, annyit, amennyi elfér, a pohárba óvatosan átmerek. Nem hozott kanalat és azért nem azt kértem, mert nem lenne gusztusos, ahogy a vér a szám sarkából lefolyik, egy eltévesztett falat után. Megkímélem őt ettől a látványtól.
- Jó étvágyat- suttogom és elkezdem inni a vért. Csirke vért még sosem fogyasztottam az íze nem hasonlít egyik korábbihoz sem, tekintve, hogy egyáltalán szárnyasokat sem szoktam fogyasztani.
- Milyen?- kérdezi teljes komolysággal.
- Nem hinném, hogy értenéd, még ha el is mondanám-, válaszolok, miután megittam a pohár tartalmát.
- Azért egy próbát megér-, mosolyodik el.
- Hát rendben- sóhajtok- Gondolom már éreztél vér ízt a szádban, na már most te az összes vért egy íznek fognád föl, de ez nekem, vagyis nekünk nagyon más. Mi minden állat, sőt minden ember vérét másképp érezzük. A csirkéé eddig egyikre sem hasonlított, nem táplálkozom szárnyasból, macerás az elkapása- magyarázom, és már töltök is magamnak még egy adaggal és le is húzom. Mikor felpillantok, komoly arccal mered rám.
- Mi ez a hirtelen komolyság?- kérdezem és nyugtalanná válok.
- Ettél már valaha emberből?-kérdezi és szemeivel arcomat tanulmányozza.
- Egyszer- suttogom halkan- Még miután megszöktem…- lehajtom a fejemet, nem akarok a szemébe nézni. Hallom, hogy föláll és egy kezet érzek meg a poháron pihenő kezeimen.
- Mi történt?- kérdezi és látom a szemében a kíváncsiságot és valami más is megcsillan benne, de azt nem teljesen értem.
- Tele voltam sebekkel, gyenge voltam… - megint magam előtt látom a magatehetetlen férfit, akit valószínűleg árt otthon a családja- az erdőben vonszoltam magam, alig álltam a lábamon. Megéreztem a vérszagot, egyszerűen hívott magához- rá emeltem a tekintetem- el tudod képzelni azt a vágyat, amit akkor éreztem. Úgy vonzott engem, mint a magányos őz a ragadozókat. nem volt tőlem messze, hirtelen elborult az agyam és megteltem élettel. Az a mámorító illat éltetett, az hajtott a túlélésért. Mikor megláttam a férfit, nem kegyelmeztem, ő nem vett észre engem, mögé léptem és átharaptam a torkát- suttogom elfulló hangon, nehezen, de folytatom- és tudod mi a legszörnyűbb?- emelem föl rá a tekintetem- Hogy akkor még élveztem is, amit teszek. Miután megöltem ott hagytam és magamtól undorodva elmenekültem onnan. Egy hétig egy helyben gubbasztottam. Utána egy hónapig nem táplálkoztam, mert utáltam magam. Akkor egy vad járt a közelembe és eszembe jutottak, akik értem haltak meg, nem adhattam fel így levadásztam és megettem. Akkor megfogadtam, hogy többé nem eszek emberből- felnéztem rá és szemeiben láttam azt az ismeretlen érzést, amit nem tudok hova tenni.
- Most gyűlölsz?- kérdeztem tőle halkan. Kezeimet levéve a bögréről a sajátjai közé fogta.
- Egyszer volt rá példa, nem- tette fel a költői kérdést, de én bólintottam- Elhatároztad, hogy nem eszel emberből és nem is tetted, hiszek neked- nézett rám a szemeiben pedig bizalom parázslott.
- Tudod milyen nehéz volt eleinte? Éreztem az emberek pulzáló vérét, hallottam a szívük dübörgését. 20 évembe került, mire úgy emberek közelébe tudtam lenni, hogy nem féltem attól, hogy mikor bántom őket- folytattam lehajtott fejjel. Egy kezet éreztem meg a fejemen mire felkaptam azt.
- Ha teljesen démonná váltál volna, nem tetted volna ezt meg, ez bizonyítja, hogy belül ember maradtál- mondta gyöngéd mosollyal az arcán. Ez neki lehet, hogy csak egy röpke mondat volt, de nekem ez magát a világot jelentette. Soha senki sem mondott nekem még ehhez foghatót. Most először érzem azt 100 éve, hogy otthonra leltem.
A beszélgetésünk után elkapta rólam a kezeit és nekiállt mosogatni. Megkérdezte, hogy kérem e a maradékot mire nemet intettem a fejemmel és elvonultam. Egy ideig üldögéltem, de aztán felkaptam a kardjaimat és a kis táskát és az oldalamra kötöttem, felkerestem. Még mindig a konyhában pakolt.
- Egy rövid időre elmegyek- szóltam neki- Napnyugtára visszatérek ígérem- mosolyogtam rá.
- Veled megyek- fordult hozzám- rengeteg démoni energia kering a levegőben és ez nem a tiéd- tartott egy rövid szünetet- sőt vadászok is lehetnek a környéken- aggódik. Értem régóta nem aggódott senki és ez mosolygásra késztetett.
-Kedves tőled, de elboldogulok, nem megyek messzire- azzal megfordultam és mentem is volna, ha meg nem állít szavaival.
- Ne menj egyedül, mindjárt végzek és elkísérlek- erősködött. Megfordultam, a konyha közepén állt és engem nézett. Odaléptem hozzá megsimítottam a vállát és ismét nekiindultam.
- Maradj csak, nem szeretnék még több kellemetlenséget okozni, estére itt vagyok- azzal a villám lépésnek köszönhetően, hamar távoztam is. Idefelé jövet láttam egy hatalmas mezőt, ami tele volt virágokkal és több féle gyógynövénnyel, ami lassan kifogyóban van. Odafelé nem történt semmi különleges. Összegyűjtöttem, amire szükségem volt, mikor elindultam még nem érzékeltem semmi különlegeset. De mikor egyre közelebb értem Kage otthonához, megéreztem egy nagy csapat démont, ha most nem állok meg követni fognak, és így is tettem, megálltam és vártam leugorva a fáról. Nem telt sok időbe, körül vettek. Egyből nekem ugrottak és én irtani kezdtem őket. Már a kisebb démonokkal végeztem mikor baljós morgásra lettem figyelmes és a fák árnyékából egy nagyobb és sokkal erősebb démon lépett elő.
- Nézzenek oda- kezdte reszelős hangján- Egy ritkaság, rég láttam hozzád fogható démoni nőt. Mondd, csak nem akarsz hozzám csatlakozni, és akkor még elnézem, hogy megölted az osztagom velem tartózkodó részét- tárta ki a karjait.
- Inkább téged is a pokolra küldelek- mondtam neki, nyugodt és semleges hangnemben, mire komor lett az előbb még vérfagyasztóan mosolygó ábrázata.
- Sok sikert hozzá- azzal előhúzta két kardját, majd teste mellett két újabb kart figyeltem meg, kezükben apró tőrökkel. Eleinte sikerült hárítanom, de miután már kezdtem fáradni figyelmem lankadt és egyre gyakrabban sértettek meg a katanák. A késeket jobbnak láttam elkerülni, így azokra nagyobb figyelmet fordítottam. De túlságosan nagy figyelmet. Nem veszem észre, hogy egy inda elkapja a lábamat és feltekeredik egészen a térdemig. Gúnyos mosoly jelenik meg ellenfelem arcán, azonban ez nem tart sokáig. Megfagyasztom az indákat, azok pedig leperegnek a bokámról, néhány helyen ugyan a bőr is vele együtt távozik. Nagyin kimerült vagyok és éhes ennek köszönhető a bőrrel való távozás, máskor sosem fordul elő. Az a kevés csirkevér nagyon kevésnek bizonyult, főképp, hogy régen is ettem bőségesen. Bambulásomból az ellenfelem csapása rángat vissza a valóságba. érzem, hogy gyengülök a testem pedig egyre nehezebb, ha nem teszek, valamit végez velem. Eszembe jutott a ,,kis,, házi kedvencem. Egy pillanatig megálltam és halkan duruzsolni kezdtem, mikor végeztem megvágtam a tenyeremet és a vért a földre csöppentettem. A hó örvényleni kezdett és az örvény közepén egy hatalmas háromfarkú róka bukkant elő, az én bajtársam.
- Tudod mi a dolgod- suttogtam és katanámra támaszkodva rogytam meg. Már most érzem az az energiaveszteséget, mely az ő itt tartását jelenti, főleg ilyen állapotban. Nehezemre esik figyelni, de mikor nagyjából fölfogom mi is történik, már ellenfelem feje nagyot huppan a hóban és teste kiszárod, porát pedig a szél röpíti tova. Rókám rám pillant é ekkor törik meg bennem az őt fenntartó erő. Kimerültem, és ezzel a gondolattal terülök el a hóban.
- Aisu!!- hallom nevemet ismerős hangon. Kábán tekintek fel az érkezőre.
- Ka-ge…- suttogom elgyötörten és fehér kezemet felé nyújtom így szabaddá válik az égések nyoma. Letérdel mellém a hóba és lábaira húz, kezeivel megtartva a fejemet mellkasa előtt.
- Ha, kicsit előbb érek ide- kezdi de megállítom.
- Akkor se tehettél volna semmit- nézek fel rá. Érzem, hogy már nagyon a végét járom. Nem ettem, csak keveset, az is gyenge volt, az erőm kimerült és tele vagyok vérző sebekkel. Kage szemében látom a kétségbeesettséget.
- Mondd mit tegyek, segítek- szólt határozottan, de meggyötörten.
- Azt, amit tehetnél nem engedem, hogy megtedd Kage. Azt mondtad, nemrég, hogy az Istenekre bízol. Most itt az ideje, hogy menjek a nekem szánt helyre- mosolyodok el.
- Azt nem hagyom, mondd meg mit tehetek- dacolt velem.
- Kage nem fogom engedni, hogy a véredet ajánld föl nekem- ekkor pedig elhallgatok. Miért nem bírok csöndben maradni. Ekkor érzem, hogy kicsit megemel. A földről mellőlem fölveszi ellenfelem tőrét és egy kicsit megkarcolja a nyakát és felhúz a sebhez.
|
| Shayola | 2014. 07. 08. 22:29:38 | #30570 |
Karakter: Kage Toshira
- Ne haragudj, hogy zavarlak- suttogja- Csak meg szeretném kérdezni, hogy kaphatok e papírt, tintát és ecsetet - de nem néz fel rám. Minek neki papír és ecset? Talán ő is szeret festeni? Vagy csak írni szeretne? De kinek?
- Persze- mondom neki, és megkeresem szobámba az említett tárgyakat. Felkaptam a tintát, pár összegöngyölt papírost és egy ecsetet. Odaadom neki.
- Köszönöm- azzal megfordul és elmegy. Furcsa egy nőszemély ez… lefekszek az ágyamra. Forgolódok össze vissza. Nem jön álom a szememre. Ekkor tüzetesebb vizsgálást folytattam a plafonnal, de nem segít rajtam. Ekkor felkelek és kimegyek a teraszra. hideg szél fúj ott kinn és ezért jobban összehúzom magamon a hálóruhám. Ki kell szellőztetnem a fejem, majd visszamegyek a lakásba. Mielőtt bemennék, saját szobámba odapillantok Aisu szobájára. Vajon mit csinál? Mindegy holnap megkérdezem.
Reggelem akár egy rituálé. Olyan hat környékén kelek mindig, amikor a madarak elkezdenek csicseregni. Reggeli kelés után az illemhely, ahol megfürdök és felveszem kimonómat. Most jönne az, hogy valami reggelit készítek. De ő neki is kéne valamit ennie..
Odamegyek az ajtajához és bekopogok.
- Szabad- emeli fel tekinteték a sok papírról.
- Azt szeretném tudni, hogy éhes vagy e- kérdezem. Ekkor elmosolyodik, majd elkezd nevetni rajtam. Azért nem kérdeztem ilyen furcsa dolgot.
- Ne haragudj, de ezen most nevetnem kellett- néz fel rám, egy kósza könnycsepp hullik szeméből, ami újra megszilárdul és koppan a padlón. Milyen érdekes… felveszem. És valóban igazgyöngy… elrakom, majd valamire még jó lesz. Érzem.
- Te is tudod mit eszünk mi démonok, én személy szerint erdei állatokkal beérem. Ha embert ennék, az erőm a tízszeresére nőne - suttogja és megtörli az ecsetet, majd a papírt feltekeri.
- Tessék- nyújtja felém- Majd még írok párat csak elfogyott a papír.
Kiemelem kezeiből az összetekert papírt, kinyitom és elkezdem olvasni.
- Ezek meg…- sose láttam ilyen betűket. Kis ákom-bákom betűk - ezek meg milyen betűk?- kérdem elmosolyodva.
- Ne haragudj, nagyon régen írtam utoljára.
- Hát, a betűk leegyszerűsödtek- suttogom, majd elnevetem magam. - Ne aggódj, majd segítek. Ezt pedig, majd át tudod írni. – rakom vissza asztalára.
Ezután kínos csönd…
-Nos… visszatérve eredeti kérdésemre, éhes vagy?
-Igen egy kicsit…
-Rendben.-bólintok, majd neki állok a főzéshez.
Egyedül élek szóval értenem kell hozzá, ha nem akarom feldobni a bakancsomat, az éhségtől. Az első pár főzetem borzalmas volt, de mindent meglehet tanulni. Most már, mint egy kis mesterszakácsként készítem el az ételeim.
Általában én reggel és este eszek. Egy eléggé közkedvelt ételt szoktam reggelente enni a ráment.
Sóhajtok. Nincs itthon semmilyen hús, kár…
Felkelek, majd bemegyek a kis falucskába. Már javában folynak a munkálkodások. Az egyik gazdától megveszem a nagydarab házityúkot, ami fontos, hogy még él… de nem sokáig.
A virgonc dögébe! Mindenképp szabadulni akar, mintha érezné a végét, hogy levesben fog főni…
Mikor hazaérek, bezárom az ajtót és lerakom a tyúkot. Az azonnal Aisu szobájába totyog.. nem érdekel, hol járkál, csak a levágásnál legyen kéz alatt. De a kis huncutja úgy sunnyogott be hozzá, majd egy jó hangosat kotkodál. Egy sikítás, majd kijön.
-Te mikor és honnan szakajtottad azt a tyúkot?
-A faluból… miért?
Fordulok meg a bárdkéssel a kezembe.
-Te most meg akarod ölni? – kérdezi tőlem rémülten.
-Miért te nem vagy éhes?- huzom fel a szemöldököm.
-De..
-Én is! A többség döntésével,- nézek tollas barátunkra.- a tyúknak sajnos mennie kell…
A tyúk, amint meglátta a kezembe a nagy fegyvert, mint a veszett kutya fel leugrált és csapkodott… nem tudtam se elkapni se levágni a fejét. Ezt nem hiszem ez… ki fog rajtam egy egyszerű házityúk.
-Mi ez maratoni csirke?- kérdezem inkább magamtól, mint Aisutól.
Majd üldözőbe veszem. Aki benyitna az msot annyit látna, hogy a házban fel alá egy bárdkéssel üldözök egy tyúkot.
-Ne szerencsétlenkedj! – szól bele Aisu.
-Jó rendben.- lihegek.- Akkor rád bízom a kiiktatását.- adom oda a kést a kezébe.
-Mi én? Na, nem! – mondja heves tiltakozással.
-Már pedig te fogod. – ülök le és töltök magamnak egy kis teát.
Pár másodperc múlva megkocogtatja a vállam.
-Nos itt van a tyúkod lefejezve.
Csak hümmögök, vérvörös fejjel, majd elveszem tőle, és felkötöm fejjel lefelé, hogy kicsorogjon a vére. Alája rakok egy edényt, hogy abba folyjon.
Miután sikeresen kivéreztettem, letépem tollait és levágom a szükséges részt róla. Ezután felraktam a vizet. Megcsináltam az erőleves alapját. Miután szépen az ízek összeértek, belerakom a tésztát és a húst. Mikor szép puhára főtt a hús és a tészta leveszem a tűzről, majd eloltom egy kis vízzel.
Estére, sőt holnapra is marad bőven belőle.
-Kész az étel!- kiálltok utána, mivel Aisu már visszament a szobába.
Odaadom neki a vérrel teli edényt, én pedig merek magamnak ráment.
Mielőtt ennék, én elmondok egy imát, hogy kegyesek legyenek a mai napon is.
-Nos akkor jó étvágyat!- mondom mikor végeztem az imádságommal, és nekiesek az ételnek. Mit ne mondjak már nagyon éhes voltam.
Ekkor ő megint nevet rajtam. Én csak kérdően nézek rá.
-Tiszta maszat vagy!
-Majd letörlöm, ha végzek..- mondom miután sikeresen lenyeltem a falatot a számba.
Ezután még egyet ettem belőle… a bosszúm azzal a döggel szembe! De nem sokáig élvezhettem, mert még így halálon túl is megfullaszt, véletlenül az egyik húsdarabot mellényelem.
-Na.- veregeti meg a hátam.- Ne légy ennyire mohó!
-Nem vagyok mohó!-mondom neki miután nem fulladoztam.
-Láttam mekkora adagot vettél a szádba! Nem kell felhabzsolni az egészet! Én nem eszem meg nem kell félteni a kajádat előlem.
|
| Nauki | 2014. 07. 05. 19:57:37 | #30542 |
Karakter: Aisu Yoshikuro
-Nem… nem fogom megtenni, még ha ez lenne utolsó menekülésed is, nincs szívem rá –engedi le a kardját, rajtam pedig végigfut a megkönnyebbülés. Hiába mesélem be magamnak, hogy nem félek a haláltól, ez nem így van, rettegek tőle.
-Köszönöm- mosolyodok el.
-Ne nekem köszönd, hanem a gyengeségemnek – feltekint a holdra, én is így teszek.
-Miért mondod ezt?- kérdezem meglepetten.
-Mert felesküdtem, hogy minden démont megölök, de te… az vagy és mégse tudom megtenni, mert ugyanúgy érzel mindent, mint én, annak ellenére, hogy átalakítottak. A sorsodat nem én fogom eldönteni, hanem az istenek. De addig, amíg nem rendelkeztek el veled, számíthatsz rám. Még ha ez talán örök sötétséget hoz fejemre…-sóhajt és rám tekint, én pedig még mindig a szavait próbálom, felfogni- Későre jár. Gyere velem.
Nem tudom ez, hogy jutott az eszébe, mindenesetre csábítóan hangzik, hogy 100 év után végre fedél lehet a fejem felett így követem, egészen a kis házig. Semmi fenséges nincs benne, semmi fényűzés, csak egy szerény hajlék, ahol egy fáradt őrjárat utána nyugovóra hajthatja a fejét.
-Nos nem valami nagy, de érezd magadat otthon-benyit és leveszi a szandálját -Innen balra van a terasz, előre a konyha, jobbra pedig 2 szoba és egy illemhelyiség. Ha kell, valami szólj- azzal eltűnik az egyik szobába. A másik szoba felé veszem az utamat. Azonban elfelejtettem valamit megkérdezni Kage-tól. a keresésére indulok, az ajtaja elé érve bekopogok. Az ajtó nyílik és ott áll előttem, szabadon hagyott felsőtesttel. Fehér arcomra pír szökik. Szememmel végigpásztázom izmos felsőtestét.
-Igen?- nézrám kérdőn.
- Ne haragudj, hogy zavarlak- suttogom- Csak meg szeretném kérdezni, hogy kaphatok e papírt, tintát és ecsetet- suttogom és nem nézek föl rá.
- Persze- mondja, majd eltűnik és rövidesen a kért tárgyakat a kezemben is tartom.
- Köszönöm- azzal sarkon fordulok és eltűnök a másik szobába. Az asztalhoz lépek és leülök törökülésbe, kardjaimat magam mellé téve. Az ős írással elkezdek írni, és azt sem tudom, hány óra mikor kopognak.
- Szabad- szólok ki fel se tekintve a papírból. Azokat a dolgokat jegyzem föl, amiket a démonokról tudtam mg, amit egy vadász sem tudhat, amolyan belsős titkok. Lépteket hallok, melyek mellettem abba maradnak.
- Azt szeretném tudni, hogy éhes vagy e- kérdezi. Ezen elmosolyodok, és hangosan nevetni kezdek.
- Ne haragudj, de ezen most nevetnem kellett- nézek fel rá, könnybe lábadt szemekkel, egy könnycsepp legördül az arcom vonalán és apró koppanással ér földet, gyöngy formájában. Kage lehajol és fölveszi.
- Te is tudod mit eszünk mi démonok- mosolyodom el keserűen - én személy szerint erdei állatokkal beérem. Ha embert ennék, az erőm a tízszeresére nőne- suttogom és megtörlöm az ecsetet, majd a már megszáradt papírt felcsavarom.
- Tessék- nyújtom oda neki- Majd még írok párat csak elfogyott a papír- elveszi a kezemből és olvasgatni kezdi.
- Ezek meg…- nézi meglepetten az írást- ezek meg milyen betűk- kérdezi elmosolyodva, én pedig meglepődök.
- Ne haragudj, nagyon régen írtam utoljára.
- Hát, a betűk leegyszerűsödtek- suttogja és nevetni kezd- Ne aggódj, majd segítek. Ezt pedig, majd át tudod írni- visszarakja az asztalra.
|
| Shayola | 2014. 07. 03. 15:28:59 | #30513 |
Karakter: Kage Toshira
Nem is tudom miért mondtam el neki? Mit várok tőle? Együttérzést? Nem tudom.. erre nem tudom a választ. Elmehetne, ha akarna… már rég máshol jár szerintem…
Gondolatmenetem egy gyengéd kéz rezzentett ki. Nem számítottam rá és kicsit megijedtem.
- Kage… meghallgattam a történeted, s most hallgasd meg te is az enyémet, melyet már csak régi iratok őriznek, mélyen eltemetve. Egy évszázada történt esemény, melyet Fekete éjszakának is neveznek, mivel ekkor halt ki az a család, mely a démonvadászok megszületése óta uralkodott- ekkor ellépek tőle, hogy szemtől szembe állhassak vele és meghallgassam a történetét. Illetlenség egy történetet úgy végighallgatni, hogy nem látod az illető arcát.
- Ha ezek után is meg akarsz ölni, nem menekülök el a végzetem elől, eleget éltem már –mosolyog rám.
- Hallgatlak- mondom rekedten. Ekkor a szél, mintha meghallotta volna, hogy mi történik itt, gyengéden fújdogált, eljátszott tincseinkkel. A havat is fel- felkapta s ő körülötte játszottak.
- 15 éves lehettem- szemeit lehunyja, tudtam mit lát akkor, ugyanazt a szörnyűséget, amit én kiskoromban ugyan olyan élethűen, mint akkor- Egy küldetésből tértek vissza az embereink, mosolyogtak, de az egyiküknek komor volt az arca. Aggódni kezdtem, úgy döntöttem, hogy kihallgatom, amint apámmal beszélnek. Semmi szokatlan nem volt, csak dicsőn elmesélték győzelmüket, de, ami rá két napra történt az megváltoztatta az életemet. Hatalmas démonseregek tűntek föl a kastélyunkat körülvevő akadály peremén. Az egyikük, aki elől állt azt üvöltözte, hogy megöltük a fiát és most megbüntet, ezért minket- fejét lehajtja, de erőt vesz magán, és folytatja.- A démon egy csapással áttörte a védelmünket, elveszettnek éreztük magunkat. A nők a gyerekeket mentették… Anyám kétségbeesetten üvöltötte a nevemet, de hozzám már nem jutott el. Az egyik démon rávetette magát és megkötözte… Anyám üvöltötte, hogy fussak, de későn ocsúdtam föl és már láncok tekerték kőrbe a testemet…- kezeit maga köré fonja, mintha most is érezné azokat a rideg láncokat. - sikoltottam apámért, anyámért, az oktatómért, a testőrömért, a dajkámért… de senki nem felelt. Végigcipeltek, egészen a nagytermünkig. Mellettünk férfi tetemek, melyekből az apró korcsok lakmároztak, kizsigerelték őket… semmi nem maradt belőlük csak inak és csontok,volt amelyiküknek még azt is megették… Sose fogom elfelejteni azt a bűzt, a nők sikolyait, amint olcsó játékszerként csoportosan végigmegy rajtuk pár démon… Utána megették őket… mikor a terem elé értünk, egy még életben maradt vadász megpróbált megmenteni, de a fején keresztül szúrta az engem cipelő a kardját, vörös karmazsin vére rám fröccsent, és beszennyezte fehér bőrömet. A terembe ledobott a padlóra, előttem állt a vezető, magához parancsolt én reszketve menekülni próbáltam, de sikertelenül… nem is tudom, hogy képzeltem, hogy meg tudok szökni. Ekkor pillantottam meg a szüleimet. A démon azt mondta, hogy a legnagyobb büntetést szabta ki ránk… vettem egy nagy levegőt, ami benn rekedt ijedtemben… ez volt az utolsó lélegzetvételem emberként… Aztán a padlóra lökött, minden porcikám üvöltött a fájdalomtól. A csontjaim eltörtek, majd újra összeforrtak… a hajam égett a szemembe mintha tűket szurkáltak volna, ekkor lett fekete hajamból fehér fekete szemeimből szintén. a padlón fetrengtem, de fájdalmaim közepette láttam ahogy apámat elevenen megcsonkítják, végtagjait megeszik, kitépik a szívét, kifacsarják vérét egy pohárba és a vezér a vért leöntötte a torkomon, hogy befejezzem az átváltozást… - szemeiből akár egy forrás folyt megállás nélkül.- Anyámat pedig megerőszakolta, majd letépte a fejét. 5 évet szolgáltam ott, akkor még öregedtem, de utána érdekes mód már nem, azóta 20évesnek nézek ki. Egy vadász rajtaütés során megszöktem. Akkor loptam el azt a démon kardot, ami egykor ledöntötte a védőpajzsunkat- könnytől áztatott arccal elé sétáltam.
- Ha meg akarsz ölni, tedd, meg- suttogja, és a szemembe néz.
Habozok a válasszal… tudásom és küldetésem azt kívánja, hogy végezzek vele, de a szívem azt súgja, hogy ne tegyem. De végül a szívem győzött. Előtört belőlem a lelkiismeret-furdalás.
-Nem… nem fogom megtenni, még ha ez lenne utolsó menekülésed is, nincs szívem rá. –rakom el kardomat.
-Köszönöm.- mosolyog rám.
-Ne nekem köszönd, hanem a gyengeségemnek.-nézek fel közbe a holdra.
-Miért mondod ezt?
-Mert felesküdtem, hogy minden démont megölök, de te… az vagy és mégse tudom megtenni, mert ugyanúgy érzel mindent, mint én, annak ellenére, hogy átalakítottak. A sorsodat nem én fogom eldönteni, hanem az istenek. De addig, amíg nem rendelkeztek el veled, számíthatsz rám. Még ha ez talán örök sötétséget hoz fejemre…-sóhajtok majd rá nézek.- Későre jár. Gyere velem.
Majd elindulok házam felé, ami a falunak a határába volt. Ő követett mindvégig. Olyan fél óra múlva odaérkeztünk otthonomhoz. Alakja egy padogához hasonló volt, igaz itt nem volt semmilyen király vagy nemes hamvai eltemetve hisz csak egy egyszerű ház. Ajtaját egy szép tollú madár díszítette. Egy konyhával, két szobával, egy mellékhelyiséggel, és egy pihenőhellyel, ahonnan egy terasz nyílt a tájra.
-Nos nem valami nagy, de érezd magadat otthon.-nyitok be és veszem le szandálom. -Innen balra van a terasz, előre a konyha, jobbra pedig 2 szoba és egy illemhelyiség. Ha kell, valami szólj.
Megyek a szobám fele. Majd behúzom a kis paravánom, leveszem zöld kimonómat, és átveszem a hálóruhám. ekkor kopogást halottam, és kinyitottam. Aisu állt ott.
-Igen?- nézek kérdően rá.
Mivel nem tudtam teljesen felvenni ezért felsőtestem takaratlan maradt.
Szerkesztve Shayola által @ 2014. 07. 03. 15:29:30
|
| Nauki | 2014. 07. 02. 14:06:00 | #30495 |
Karakter: Aisu Yoshikuro
-Démonok büntettek meg titeket?-
-Igen, mert olyan valakit is megöltünk akit nem kellett volna, ezért démonná változtattak és megölték a családomat- mondom keserűen visszagondolva arra az átkozott éjszakára.
-Sajnálni kéne téged? –mondja, mintha fel se fogná a mondatomat, felnézek rá. Szeméből süt a nemtörődömség, de még valami haloványan ott csillog benne. Hát nincs neki szíve?!
-Megölték a családomat! Tudod milyen a fájdalom?- könnyeim elkezdtek lassú patakként folyni, elfordítom róla arcomat, hogy ne lássa igazgyöngyeimet.
-Nekem ne beszélj a fájdalomról!- erőszakosan megragad és maga felé fordít.
-Húsz esztendeje, hogy nincs senkim… Felgyújtották a démonok a falumat, és megöltek mindenkit. Csak én maradtam életbe és, csak azért mert anyám elrejtett. Öt éves voltam mikor elpusztult minden, amit szerettem! Te nem tudod milyen volt hallani a segélykiáltásokat… a kétségbeesett sikolyok hangját vitte a szél.. és vér szaga töltötte meg a levegőt, és úgy folyt a földön, mint ezernyi kis patak. A tűz, ami mindent felmorzsolt... Az égő hús szaga, démonok ördögi kacaja, és miután lemészároltak mindenkit széttépték őket, és megették őket. Láttam, ahogy barátaimat felkoncolják és felhabzsolták őket. Láttam, ahogyan letépik a húst a csontokról. Láttam, hogy élvezik a pusztítást, amit végbevittek. De nem ez nem volt nekik elég. Azok, akiket nem ettek meg játszottak velük… Végignéztem, ahogy anyám holttestét meggyalázva egyesével végigmegy az összes korcs, undorító féreg, és utána, mint egy tárgyat eldobták –a hallottak teljesen emésztenek. Hasonló sorsa kárhozott, mint én. Elvesztette a legféltettebb kincseit, a szeretteit. Akkor viszont, miért viselkedik így? Miért ilyen érthetetlen számomra az emberi viselkedés, mikor én is egykor az voltam? Látok arcán pár könnycseppet lefolyni, de eltávolodik tőlem és megtörli arcát. Nem néz rám, és most lenne esélyem elmenekülni. De, hogy is hagyhatnám őt itt? Valami ismeretlen érzés húz hozzá és sugallja, hogy maradjak, pedig ez a vesztemet is jelentheti. Lassan és bizonytalanul elindulok felém. Kezemet vállára simítom, összerezzen.
- Kage… meghallgattam a történeted, s most hallgasd meg te is az enyémet, melyet már csak régi iratok őriznek, mélyen eltemetve. Egy évszázada történt esemény, melyet Fekete éjszakának is neveznek, mivel ekkor halt ki az a család, mely a démonvadászok megszületése óta uralkodott- ellépett tőlem és felém fordult.
- Ha ezek után is megakarsz ölni, nem menekülök el a végzetem elől, eleget éltem már –mosolyodok el.
- Hallgatlak- mondta rekedten. A téli szellő feltámadt és játékba hívta hófehér fürtjeimet, a hó kavargott körülöttem, mintha meg akarna védeni.
- 15 éves lehettem- lehunyom a szemeimet és tisztán látom magam előtt azt a kislány, aki egykor voltam- Egy küldetésből tértek vissza az embereink, mosolyogtak, de az egyiküknek komor volt az arca. Aggódni kezdtem, úgy döntöttem, hogy kihallgatom, amint apámmal beszélnek. Semmi szokatlan nem volt, csak dicsőn elmesélték győzelmüket, de, ami rá két napra történt az megváltoztatta az életemet. Hatalmas démonseregek tűntek föl a kastélyunkat körülvevő akadály peremén. Az egyikük, aki elől állt azt üvöltözte, hogy megöltük a fiát és most megbüntet, ezért minket- lehajtom a fejem, de erőt veszek magamon és felszegem az állam úgy folytatom- A démon egy csapással áttörte a védelmünket, elveszettnek éreztük magunkat. A nők a gyerekeket mentették… Anyám kétségbeesetten üvöltötte a nevemet, de hozzám már nem jutott el. Az egyik démon rávetette magát és megkötözte… Anyám üvöltötte, hogy fussak, de későn ocsúdtam föl és már láncok tekerték kőrbe a testemet…- kezeimet magam köré fonom, még mindig érzem a fém hidegét, amint pecsételő béklyóként fonódik körém- sikoltottam apámért, anyámért, az oktatómért, a testőrömért, a dajkámért… de senki nem felelt. Végigcipeltek, egészen a nagytermünkig. Mellettünk férfi tetemek, melyekből az apró korcsok lakmároztak, kizsigerelték őket… semmi nem maradt belőlük csak inak és csontok, volt amelyiküknek még azt is megették… Sose fogom elfelejteni azt a bűzt, a nők sikolyait, amint olcsó játékszerként csoportosan végigmegy rajtuk pár démon… Utána megették őket… mikor a terem elé értünk, egy még életben maradt vadász megpróbált megmenteni, de a fején keresztül szúrta az engem cipelő a kardját, vörös karmazsin vére rám fröccsent, és beszennyezte fehér bőrömet. A terembe ledobott a padlóra, előttem állt a vezető, magához parancsolt én reszketve menekülni próbáltam, de sikertelenül… nem is tudom, hogy képzeltem, hogy meg tudok szökni. Ekkor pillantottam meg a szüleimet. A démon azt mondta, hogy a legnagyobb büntetést szabta ki ránk… vettem egy nagy levegőt, ami benn rekedt ijedtemben… ez volt az utolsó lélegzetvételem emberként… Aztán a padlóra lökött, minden porcikám üvöltött a fájdalomtól. A csontjaim eltörtek, majd újra összeforrtak… a hajam égett a szemembe mintha tűket szurkáltak volna, ekkor lett fekete hajamból fehér fekete szemeimből szintén. a padlón fetrengtem, de fájdalmaim közepette láttam ahogy apámat elevenen megcsonkítják, végtagjait megeszik, kitépik a szívét, kifacsarják vérét egy pohárba és a vezér a vért leöntötte a torkomon, hogy befejezzem az átváltozást… - szemeimből patakokban folytak a könnyek- Anyámat pedig megerőszakolta, majd letépte a fejét. 5 évet szolgáltam ott, akkor még öregedtem, de utána érdekes mód már nem, azóta 20évesnek nézek ki. Egy vadász rajtaütés során megszöktem. Akkor loptam el azt a démon kardot, ami egykor ledöntötte a védőpajzsunkat- könnytől áztatott arccal elé sétáltam.
- Ha megakarsz ölni tedd meg- suttogom és szemeit pásztázom.
|
| Shayola | 2014. 07. 02. 01:05:19 | #30492 |
Karakter: Kage Toshira
-Nem vagyok legenda.- sóhajt fel- Mindenki így hiszi hisz, hogy is hihetnék másképp?- hangja akár egy szomorú énekesmadáré. Érzelmekkel teljes.
De ez nem lehetséges.. hisz nem ember.
-Ezt mégis, hogy érted?- kérdem tőle kíváncsian.
-Az az idő lejárt, mikor a történetem nem legenda volt, hanem a mocskos világ apró csodája.- suttogja halkan, amit csak én halhattam. Majd egy könnycsepp gördül le arcán. Ahogy arcának a végéhez ér, megdermedt majd mi közbe a földre hullt egy igazgyöngyé változott. Lehetetlen.. mégis… érez. Érez ő fájdalmat és kínt?
-Mégis mennyi idő? –kérdezem teljes meglepettséggel. Sose láttam démont így viselkedni.
-Egy teljes évszázad, plusz az emberként eltöltött éveim, ami kereken 20 szép, és mégis keserves év- nem lehet ő ember! Nem.. Egyszerűen nem.- Zavart érzek a lelkedben.
-Emberként?! Te démon vagy!- De mégse az? Milyen démoni fortély ez? Ő nem ember!
-Most az vagyok, de egykor én is ember voltam.-mosolyog és végigsimít a kardon. Az megégette a kezét…ne
-A kardod… nem sima ember voltál..-tétovázok
-Mondd ki!-parancsol rám.
-Vadász voltál, mint én!- engedem le kardom.
-A Yoshikuro klánba tartoztam, akik száz évvel ezelőtt minden démonvadász felett álltak, akik több mint egy évszázada egy vértől mocskos éjszakán egy elkövetetett hibáért bűnhődtek démonok kezei által…
-Démonok büntettek meg titeket?
-Igen, mert olyan valakit is megöltünk akit nem kelett volna, ezért démonná változtattak és megölték a családomat.
Hirtelen elém tárult az a borzalmas emlék... a régi falum, ahogyan egett...
-Sajnálni kéne téged? –mondom érzéketlenül
Ekkor hitetlenkedve rám néz, mintha nem is értette volna, amit mondtam neki.
-Megölték a családomat!-kezdett pityeregni, és elfordul.- Tudod milyen a fájdalom?
-Nekem ne beszélj a fájdalomról!- hajolok közel hozzá, és erőszakosan odafordítom magamhoz, hogy a szemembe nézhessen.- Húsz esztendeje, hogy nincs senkim… Felgyújtották a démonok a falumat, és megöltek mindenkit. Csak én maradtam életbe és, csak azért mert anyám elrejtett. Öt éves voltam mikor elpusztult minden, amit szerettem! Te nem tudod milyen volt hallani a segélykiáltásokat… a kétségbeesett sikolyok hangját vitte a szél.. és vér szaga töltötte meg a levegőt, és úgy folyt a földön, mint ezernyi kis patak. A tűz, ami mindent felmorzsolt... Az égő hús szaga, démonok ördögi kacaja, és miután lemészároltak mindenkit széttépték őket, és megették őket. Láttam, ahogy barátaimat felkoncolják és felhabzsolták őket. Láttam, ahogyan letépik a húst a csontokról. Láttam, hogy élvezik a pusztítást, amit végbevittek. De nem ez nem volt nekik elég. Azok, akiket nem ettek meg játszottak velük… Végignéztem, ahogy anyám holttestét meggyalázva egyesével végigmegy az összes korcs, undorító féreg, és utána, mint egy tárgyat eldobták.-ekkor akaratlanul is könnycseppek csordulnak le arcomon.
Majd elengedtem, és eltávolodtam tőle. Maradék könnyeimet letöröltem, és megfordultam. nem akartam a szemébe nézni. Ez volt a legsötétebb titkom és elmékem is egyben, amit nem osztottam meg senkivel. Eddig...
|
| Nauki | 2014. 07. 01. 23:31:12 | #30491 |
Karakter: Aisu Yoshikuro
Mikor magunk maradtunk, elvette a kardomat kezemből és a fölre hajította. Istenem mi lesz velem? Szabad nekem egyáltalán ilyet? Istenhez fohászkodni, ahhoz, aki a halálomra küldte ezt az embert. Ezt az egyszerű halandót? Pompás remekművét, akit saját képére formál, kikből megszülettek legmocskosabb lényei, büszkesége szégyenfoltjai, mi…
Letaszít a hóba, oda, ami otthont ad számomra és ez a hatalmas félelembe erőt ad nekem, a hidegség, amit érzek, furcsa mód melengeti a szívemet. Felülök és ránézek, egyenesen szemeibe tekintek, mely értetlenségtől és gyűlölettől szikrázik. Kardját nyakamhoz szegezi… fél tőlem… nem nem is félelem, ez sokkal inkább bizalmatlanság.
-Te ölted meg azt a démont?- teszi föl első kérdését.
-Igen…- válaszolom rá hallkan, melyet a téli szél tovaröpít a csöndességbe.
-Mond meg nekem mi célod ezzel? Önsajnálat vagy a végítélettől való menekvés? Vagy esetleg több erőt szerezni?- találgat. Erőt szerezni? A környék új démonvezérénél is nagyobb hatalommal bírok. A tisztítótűz nem fog rajtam, a démonvadászok 100 éve nem tudtak elkapni. Ennél nagyobb hatalom már megölne, vagy az elmém megrontója lenne.
-Mi a neved?- szólal meg, megtörve hallgatásom.
-Aisu- válaszolom neki.
- A jég… - gondolodik, látom, hogy rájött valamire- Te lennél az a vadász?
-Igen én lennék az. Téged hogy hívnak?- teszem fel ártatlan kérdésemet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy én egy vadásszal beszélgetek démon létemre.
-Kage.
- Milyen ironikus, a neved sötétséget jelent mégis a fényben jársz- mosolygok el keserűen.
- Mondja ezt a Jégvarázs… - húzódik mosolyra a szája és milyen jól áll neki.
-Most gúnyolódsz?- mosolyom csak még szélesebb lesz.
-Eszem ágába sincs ilyet tenni… csak furcsa vagy számomra. Az hittem csak legenda a te történeted.
-Nem vagyok legenda- sóhajtok és lazítok a tartásomon- Mindenki így hiszi, hisz hogy is hihetnék másképp?- hangom csak úgy csöpög a keserűségtől.
- Ezt mégis, hogy érted?- húzza föl a szemöldökét.
- Az az idő lejárt, mikor a történetem nem legenda volt, hanem a mocskos világ apró csodálatos valósága- suttogom és érzem, hogy szememből kifolyik egy kósza könnycsepp sanyarú sorsomra gondolva, de a könnycsepp egyből megfagy s igazgyöngyként hull alá. Ez az átka a démoni érzelmeimnek, a sírásom természetellenes állapotomba, és szó szerint drága árral fizetek.
- Mégis mennyi idő?- kérdezi meglepetten.
- Egy teljes évszázad, plusz az emberként eltöltött éveim, ami kereken 20 szép, és mégis keserves év- számolok utána- látom arcán átfutni a teljes döbbenetet, majd gyorsan el is tűnik- Zavart érzek a lelkedben- suttogom.
- Emberként?! Te démon vagy!- jelenti ki ellentmondást nem tűrően. A penge meginog a kezében, viaskodik magával.
- Most az vagyok, de egykor én is ember voltam- mosolyogva megsimítom szent kardomat, ami azonnal meg is égeti kezeimet, így elkapom róla a kezemet.
- A kardod… nem sima ember voltál…- látom, hogy tétovázik.
- Mondd ki!- parancsolok rá kicsit hangosabban.
- Vadász voltál, mint én!- azzal leengedi a kardját és hátrál pár lépést.
- A Yoshikuro klánba tartoztam, akik száz évvel ezelőtt minden démonvadász felett álltak, akik több mint egy évszázada egy vértől mocskos éjszakán egy elkövetett hibáért bűnhődtek a démonok kezei által…
|
| Shayola | 2014. 07. 01. 23:01:15 | #30490 |
Karakter: Kage Toshira
Forróság és láng, ezek ölelték körbe egykori falumat. Félelem és kétségbeesés, ezek voltak egyedüli társaim. Halál és vérszag, ez volt mindenki sorsa. Kitaszítottság és egyedüllét ez az én szívem sorsa.
Cseresznyevirág szirmok szálltak a füsttel telt levegőbe, majd amikor tűzbe értek elégtek… mind elégett. Porrá és hamuvá vált, amit szerettem. Összedőlt és megroskadt az életem. Ha találtam valamit, ami nem esett áldozatul a tűznek, az csak vérrel volt befestve. Vérrel, az én családom, barátaim, és ismerőseim vérével. Csak én éltem túl… mert anyám elrejtett és feláldozta magát. Vére a ruhámon és az arcomon száradt, ahogyan a korom is. Apró kicsi gombszemeimből patakokban folyt a könny. Egyedül voltam.. és féltem. Féltem, hogy visszajönnek. Csak azt tudtam hajtogatni: „Anya, én félek! Merre vagy?”. De válasz nem jött. Azok az ajkak, amik mindig mosolyogtak rám porrá vált, ahogy az esti mesék, az anyai gyengéd ölelés vagy a csók a homlokomról.
Pár nap múlva katonák jöttek a faluba. Én a kis házunkban üldögéltem, ha lehetett azt egyáltalán annak mondani, hiszen nem volt már ház alakja se. Ekkor rám mosolygott a szerencse. A katonák magukkal vittek és kiképeztek harcosnak. Egykori félelmem elmúlt s helyette egy új érzés uralkodott el rajtam… a harag.
Az a harag, ami leírhatatlan volt. A düh, amit tettek szeretteimmel, csak gyűlt. De tudtam, ha vakmerően cselekszek, sose érem el célom. Kisgyermekkoromtól egészen idáig kijártam a legnehezebb utakat. Megtanultam hogyan kell megölnöm azokat, akik minket, pusztítanak…
Minden vágyam az, hogy megöljem az összeset, végtételt tenni a falum számára. Megölni az összes sátáni lényt.
„Eltüntetni a nem evilági gonosz teremtményeket.” Erre esküdtem fel démonvadászként. S e esküm örökké tartani fog. Amíg élek és erő van kezembe, küzdeni fogok. Ha kell még a túlvilágon is…
Kardomat a világ hét legjobb kovácsa készítette, és ezt a hét legbölcsebb megáldotta. Ezüstből készült, amit a sötétség nem bír. Ezután a papnő adta rá végső áldását kardomra és így tiszta szent mágiával rendelkezhettem isteneinktől. Ők adják az erőt minden egyes csatámba, és én az akaratuk szerint fogok cselekedni, s nem önnön dicsőségemért. Az én utamat az istenek írják…
Mi történik azzal a démonnal, aki elém kerül? Meghal… nincs más választása. De volt egy igazán furcsa szerzet…
Sokan suttogták van egy, aki sajátját öli. Ha ezt teszi, akkor ő most jó vagy rossz? Mi van akkor, ha egy démonnak vannak érzelmei? Tudata? Akkor már nem annyira démoni… de nem tudom rá a választ.
Pár hete küldetést kaptam pár gonosz lélek garázdálkodik egy közeli faluban, és embereket rabolnak el, és azokat megcsonkítják a sötét rituáléjukhoz, hogy többen tudjanak átjönni ebbe a világba. Undorítóak. Mit képesek azért megtenni, hogy itt legyenek. Sok ártatlan vérét isszák, és ettől lesznek erősebbek, de nem annyira hogy ne pusztíthassuk el őket…
Teliholdkor keltem fel. Éreztem a sötétség mozgolódását. Felvettem zöld kimonómat, és felkaptam kardomat. Elindulok. Érzem, ahogy közeledek a hely felé, a sötét erők egyre erősödnek. De nem egyedül volt. Egy nagyobb démon is volt a közelbe. Mikor odaértem, csak egy jégvirág fogadott engem.. Csak nem ő jár itt? Lépteket halottam nem menekülhet el!
Ekkor letérdelek és előveszem kardom.
-Istenek adjatok erőt, hogy legyőzhessem az ellenséget!- ekkor elkezd fényleni a kardom, és a földbe csapom.
Azonnal a szent mágia szétáramlott a vidéken. A démonok legfélelmetesebb ellensége, a tisztítótűz. Ettől nem menekülhet el egy semmilyen sötétbéli lény. Azután az utolsó helyre megyek, ahonnan érzékelni lehetett a démon jelenlétét. Még ott van. Nem egyszerű démonnal állok szembe. Mögéje kerültem, és megérzett. Azonnal hátrafordul. Elővette démoni kardját, de nem csak az volt nála. Hanem egy szentelt kard is! Mit keres nála?
-Azt meg honnan szerezted démon?
-Az én személyes tulajdonom vadász.
-Kétlem.
Nem gondolkozok, fölösleges további értelmetlen fecsegésbe ölni az erőm. Neki támadok. Amikor pengémmel eltalálhatnám, egy jégfalat húz fel.. chh. Sose tudnak az ellenféllel szemtől szembe harcolni. Csak illúziók és a sötétség takarásából tudnak támadni. Egy erős csapásomtól a jég apró kis darabokra esik széjjel.
Hmm, nem valami intelligens, ahogy látom. Halottam hogy a falusiak is idejönnek. Ami nem jó…
-Ő az!- mutat feléje.- Ő ölte meg a fiamat!-kiáltozza.
Ekkor érthetetlen módon becsukja szemeit, mit csinál most?
Kihasználom eme gyengeségét, és pengém már a nyakához szorítom. Nincs menekvés.
-Öld meg!
-Nyird ki!
-Repüljön a feje.
Hangoztatják a parasztok egyre serényebben.
-Elég!- kiáltom el magam.
-Az ő pártján vagy? Öld már meg!
-Elég legyen belőled jóember! Menjetek vissza otthonotokba! Sok erre a gonosz lélek…- mondom halkan, de megértették.
Egy kis idő múlva elmegy mind. Ekkor elvettem tőle démoni kardját és a földre taszítottam. Ő felült és a szemembe nézett. Nem bízok benne, ezért pengémet a feje felé mutatok.
-Te ölted meg azt a démont?
-Igen…
-Mond meg nekem mi célod ezzel? Önsajnálat vagy a végítélettől való menekvés? Vagy esetleg több erőt szerezni?
Nem válaszol, csak némán néz rám. Fél beszélni?
-Mi a neved?
-Aisu.
- A jég… -gondolkozok el és utána, mint akit fejbe vertek eszmélek rá.- Te lennél az a vadász?
-Igen én lennék az. Téged hogy hívnak?
-Kage.
- Milyen ironikus, a neved sötétséget jelent mégis a fényben jársz.
- Mondja ezt a Jégvarázs… - húzódik mosolyra a szám.
-Most gúnyolódsz?
-Eszem ágába sincs ilyet tenni… csak furcsa vagy számomra. Az hittem csak legenda a te történeted.
|
| Nauki | 2014. 06. 22. 13:15:46 | #30311 |
Karakter: Aisu Yoshikuro
Megjegyzés: Shayola-nak -kezdés-
Sötét van…
A hópelyhek lassan szálnak alá a hűvös téli éjszakába…
Ez az én évszakom… a tél.
Régen mindig is utáltam, hideg volt és a sok meleg ruha miatt, nehézkes volt a mozgás, de most… Most már 100 év elteltével minden más. Lenge fehér és halványkék szín kimonómat meg-meglibbenti a téli szellő. Az egyetlen meleg ruhának sem mondható rajtam az a fehér rókaprém a kezeim köré tekerve. Teljesen megváltoztam az elmúlt évszázad alatt. Egykor emberi önmagamból már csak egy halovány lángocska él a lelkemben. Démon lettem, egy olyan lény, melyet el kell pusztítani, melyre én magam is vadásztam egykoron.
Démon létemre pusztítom a fajtársaimat. Utálom őket. Tönkre tették az életemet, megvetést érzek irántuk, de hiszek abban, hogy van olyan démon még, akárcsak én. Hiszek abban, hogy egy nap társra találok.
Ahogy haladok, ropog a talpam alatt a frissen esett hó. Már nincs messze, érzem a gonosz auráját, régen féltem a halált, ah találkoztam egyel is közükül, minden küldetés alkalmával bennem volt a félsz, de most nincs semmi veszteni valóm, akkor volt, de már nincs. Ahogy közelebb érek, elő veszem a démonkardomat. Megszentelt kardomat nem tudom kézbe venni, mert elutasít magától. Mikor már szemeimmel megpillantom, hatalmas szélvihar támad körülöttünk. Felfigyel rám és morogva kiegyenesedik és kardot ránt. A hóvihar körbeöleli a testemet és vastag jégkristályréteget képez kardom pengéje köré. Kámforrá válok a szeme előtt a démonok villámlépésének hála, melyet csak kevesek képesek tökéletesre csiszolni, így sokan inkább hagyják, és nem próbálkoznak vele. felhasítom a hátát. Hátrébb lépek. Sehol egy vérfolt, ugyanis a kibuggyanó vér azonnal megfagy. A seb körül jégkristályok kezdenek növekedni, majd a démon megfagy. Egyetlen suhintással összezúzom. Leguggolok és megérintem a földet. Mivel én is démon vagyok, és ő is az volt, olyan mintha a saját ,,családomat,, siratnám, így lerovom a ,,tiszteletemet,,. Ahogy emelem föl a kezemet, alatta egy virág kezd növekedni jégből. Mikor elkészülök, fölállok, de valami nincs rendjén a légkörrel. Démonvadász van a közelben! Elkap a pánik, több mint 20 éve nem éreztem ilyen közelről démonvadászt. Mi van, ha rám talál, akkor rájönnek, hogy a legendám igaz és létezem. Biztosan nem megköszönnék, hogy a fajtársaimat gyilkolom, hanem meg akarnának ölni, hisz démon vagyok. Villámlépéssel felugrok egy fa ágára és a fák ágain menekülök. De az érzés nem akar szűnni. észrevette a démoni energiámat, hiába a szentelt kard, nem takarja eléggé. Így nem mehetek a barlangomba. irányt váltok. Érzem, hogy követ, hogy lehet vadász ilyen gyors? Hirtelen meleget érzek, hátra nézek és, ami a szemem elé tárul elsápaszt. Tisztítótűz! Gyorsan leugrom a talajra és a környezetemben lévő hóból erőt merítve egy vastag jégpáncélt vonok összekuporodott teste köré. Érzem, ahogyan olvadni kezd, már majdnem teljesen elolvadt a menedékem, mikor a forróság megszűnt én pedig megkönnyebbülten ültem le a hóba. A tűz ugyanis csak a démoni képződményeket pusztítja el, az én jegem is ilyen. A tisztítótűz az egyetlen démonvadász energiarezgés, ami ellen nem véd a démonkardom. Megrémülök, egyenesen mögülem érzékelem a vadászt. Leengedtem a védelmem és megkönnyebbültem. Felpattanok és kardomért nyúlok, ahogy követi a mozdulatot és meglátja a szentelt kardomat látom átsuhanni az arcán a döbbenetet.
- Azt meg honnan szerezted démon?- kérdezi mély baritonján, semleges hangnemben.
- Az én személyes tulajdonom vadász- válaszolok. Hangom kissé rekedtesként hat, nem mindennap beszélgetek.
- Kétlem-, azzal megindul felém. Ahogy felém csap kardjával, vastag jégfalat húzok föl. Hátrébb rugaszkodom, ugyanis a falam repedezni kezdett, majd szilánkokra törik. Miközben vele vagyok, elfoglalva figyelmen kívül hagyom a környezet többi energiáját, így ő előbb veszi észre, hogy egy hordányi látogatónk van.
- Ő az! –mutat rám az elől haladó- Ő ölte meg a fiamat!- üvölt. Elkövettem ugyanazt a hibát, amit a családom évekkel ezelőtt. Az a különbség, hogy most meg tudom védeni magamat. Lehunyom a szememet és mikor legközelebb kinyitom a démonok testéből éles jégdarabok állnak ki. Mire feleszmélek, hogy nekem mással kellene foglalkoznom, akkor már késő. Egy meleg és izmos testet érzek meg a hátam mögött, nyakam előtt pedig egy hideg penge veri vissza a Hold fényét. Szent kisugárzása az enyémnél is erősebb így, enyhe fojtó érzést kezdek érezni. Most mit fog tenni velem? Itt a vége? 100 évnyi menekülés után most kell meghalnom?
|
| bakkfity | 2010. 11. 09. 22:13:05 | #9211 |
 Karakter: Alexander Wyberg
-Nincs szükségem pihenésre. Épp eleget pihentem az utóbbi évszázadok alatt. – Feleli halkan, és roppant egyszerűen. Tekintetem elszakítom kezeinkről, helyette arcát fürkészem. Miért ilyen… más? Nem erre a válaszra számítottam. Egyáltalán nem.
Szája szegletében apró kis gödröcskék mélyülnek, ahogy mosolyra húzza ajkait. Bár igazi lenne az a mosoly. Akkor lenne igazán gyönyörű látvány.
- Mesterednek tett ígéretem értelmében, felkutatom és megölöm fajunk árulóit. Mivel te vagy a biztosítékom, velem kell jönnöd. – Közli velem a tényeket. Egyszerűen, hidegen… majdnem hogy ridegen. Egy időbe biztosan beletelik, mire kiismerem ezt a tagot. Már ha lesz egyáltalán rá időm. Ki tudja, mikor mehetek haza… Aldon mesterhez.
Mintha a csillagokkal teli égbolt szépsége ragadta volna meg, oly elmélyülten kémleli a kinti sötétséget. Vajon mi járhat a fejében…?
- Ahogy akarod. – felelem aprót biccentve. Pár pillanat, s már engem figyel élettelen, mégis hihetetlen szép szemeivel.
- Csak annyit kérek, hogy ne legyél láb alatt. Nem érhetnek hozzád, amíg én itt vagyok, viszont kiprovokálhatják, hogy te tedd meg, akkor pedig bajba kerülsz. Azt hiszem elég okos vagy, hogy tudd, mit jelent ez.
- Persze.
Újfent a titokzatos láda felé fordul, majd egy nadrágot, és egy kabátot dob felém. Röptében kapom el a ruhadarabokat, s azonnal a belebújásukkal ügyködöm. Minél gyorsabban, nehogy feltartsam vámpíruramat.
.oOo.
Szótlanul, mintha csak egy zajos árnyék lennék, követem. Nem túl sok értelmét látom annak, hogy nekem is jelen kelljen lennem a törvényen kívüli kis vámpír mészárlásnak, de ha már véletlenül becsúszik egy két harapás, hát egye-fene, nem panaszkodom.
Jó ideig bóklászunk - ami valószínűleg az én hibám, tekintve emberi lassúságom-, mire egy holttestet találunk. Egy nő. Egész fiatal. Pár évvel lehet csak idősebb nálam. Teljesen kitekeredve, üveges tekintettel néz a semmibe. Arcára szinte rá égtek a félelem kisebb-nagyobb ráncai. Ez a nő bizonyosan szenvedett. Nem használtak rajta egy csöppnyi mágiát sem. Egy átlagos embernek így egy harapás kegyetlenül fájdalmas. Vannak olyan kivételek, mint szerény személyem, akik minden féle képpen élvezik. De nem elhitetni az emberrel hogy ez egy „csoda”… Kegyetlenség. Szívesen pofán képelném azt, aki ezt művelte.
Egyáltalán kik gyilkolnak még embereket? Nem túl kockázatos ez számukra? Elég lenne két-három emberből kortyolni, és már nem lenne probléma. Ez kegyetlen gyilkosság… remélem, hamar utolérjük őket.
.oOo.
Mozdulatlanul, csöndbe, akár egy halott, kísérem figyelemmel az eseményeket. A vámpírok, akiket követtünk, nem túl okosak. Nincsenek tisztába az erejükkel, a helyzetükkel, és azzal, hogy itt ők csak meghalni tudnak.
Van egy olyan sejtelmem, hogy ezek friss vámpírok. Nagyrészük biztosan. A mozdulataik nehezek, és lassúak. Jelét se látom annak, hogy bármely féle vámpír mágiát vagy valamit használnának… vagy legalább próbálnának. Eszetlen idióta mind.
Gondolkodás nélkül vetik magukat ideiglenes vámpíruramra. Tényleg azt hiszik, hogy van esélyük? Pedig már ketten véglegesen meghaltak. Nekik már nem hoz újra életet a következő este eljövetele.
A vér csak úgy fröcsög mindenfele. Mintha csak egy plüssjáték lenne, olyan könnyedén tépi ki uram a másik vámpír torkát. Hófehér ingje, amit még indulás előtt vett át, teljesen vörössé vált az őt beszennyező vértől. Talán egy kicsit beteges gondolat, de hihetetlenül jól néz ki így…
Ahogy végez az egyikkel, egy másik rohan neki hátulról. Ez nem fair! Hátulról támadni gyáva dolog. Szabálytalan. Piros lapot neki!
Egy pillanat telik csak el, számomra egy pislogás. De a vámpír már a levegőben csüng, egy kéz tűnik el mellkasában. Fájdalmasan felvonyít, majd kileheli elkárhozott lelkét. Ennyi neked.
Ketten hezitálnak, egymás karját ráncigálják, majd közös megegyezés alapján eliszkolnak. Gyáva kis férgek. A gyengébbet elintézik, de ha már számon kéri őket a fejes, teli a pelus. Csak gratulálni tudok.
Egy vámpír maradt baráti körünkben. Erősen gesztikulálva ordibál, olyannyira, hogy nehezen, de látom nyálát kifröcsögni szájából. Pedig, ajh nem vagyok valami közel hozzá, és még természetfelettien jó látásom sincs. Hol a hiba?
Egy pillanatra elcsendesedik, szeme sarkából engem figyel. Szinte hallom, ahogy a rozsdás fogaskerekek beindulnak a fejében.
Gazdám szemei megvillannak, s én már tudom, hogy mit kell tennem.
Semmit.
A vámpír nekem ront. Gyenge szemeimmel alig látom mozgását, csak egy elmosódott folt számomra. Meg akar ölni. Kézzel tapintható a gyilkolási vágya. Ez az alak biztos, hogy nem csak a létfenntartás miatt szívta az emberek vérét…
Forró vér fröccsen arcomra, az új ingemre. Ugyanúgy állok helyemen, és érdektelenül nézek farkasszemet támadómmal. Szemeiben értetlenség csillog. A nyakát fogva tartó ujjak összeszorulnak, a vámpír hörög, majd szépen igényesen meghal. Uram egy könnyed mozdulattal löki messzire a testet.
Elgondolkodva mér végig. A fejem búbjától, az ingem aljáig. Ha nem lennék csupa vér, felvetném a kérdést… vajon miért?
- Végeztünk? – Töröm meg végül a hosszúra nyúlt, de annyira még nem kínossá vált csöndet. – Kettő elmenekült. – jegyzem meg okosan, nehogy elfelejtsük őket.
- Csak haladékot kapnak. Nem életet. – Feleli oly halkan, mégis borzongatóan selymes hangon, hogy képes lennék itt helyben elalélni tőle.
Közelebb lép egyet, majd még egyet. Kezeit fejem mellett, a falnak támasztja. Haja apró tincsenként omlik előre. A hold fényét édesen veri vissza… káprázatos.
Tétován, óvatosan nyúlok haja felé. Mintha attól félnék, hogy elhátrál tőlem, és megdorgál, hogy ejnye ezt azért nem kéne. De nem történik ilyen. A puha tincsek már az ujjaim között vannak. Gyönyörű. Azt hiszem beleszerelmesedtem a hajába. Oh mon dieu… talán nem is csak a hajába. Vonz az egész lénye.
Szívem nagyot dobban, ahogy megérzem puha nedves ajkait nyakamon. Mellkasánál megállítom elgyengülő kezeim, s már kapaszkodásra készen helyezem el őket.
Megadóan sóhajtok fel, s várom a folytatást. Már majdnem hogy remegek…
Izmaim megfeszülnek, bőrömön a hideg futkorászik, ahogy egész testével hozzám simul. Aahh.
Istenem, siessen!
Már fülemben érzem szívem dobogását, majd meghalok, hogy végre megharapjon. Ha nem tenné, egészen biztosan megőrülnék…
Majdnem hogy ijedten nyitom ki szemeim, mikor ajkait megérzem sajátomon, majd egy apró, kellemetlen fájdalmat, és a vérem sós, fémes ízét. Hát… mindenre, de erre nem számítottam.
Nem azért, persze volt már részem hasonlóban. Aldon mester is rengetegszer csókolt meg. De ez… meglepett. Ebből az alakból nem néztem ki. Azt hittem távolságtartóbb ennél…
Kábán figyelem arcát, a legapróbb reakcióit, amit produkál, miközben majdnem hogy megszabadít ingemtől. Arca olyan, mintha angyalok faragták volna… túl tökéletes. Túlságosan is az.
A levegő bennem reked, testem egész ízében remegni kezd. Alig bírom tartani magam… nem érzem a kezeim, se a lábaim. M-mi ez… bizsereg nem… ég az egész testem. A fejem majd szétdurran, de nem. Ez nem rossz. Istenem! Ez nem rossz! Szívem veszettül kalapál mellkasomban, levegőt is alig kapok. Dobol, dobol, dobol a fülem. Ég az arcom, tűzoltót, tűzoltót ide!
Zavartan pislogok össze-vissza, mindenhova csak épp Ő rá nem. Jelen pillanatomban képtelen lennék rá nézni. Nem, nem.
Ijedten támasztom fejem a falnak, ahogy észreveszem közelségét. Nagyon, de nagyon közel van. Istenkém nagyon közel van az arca!
- E..elszöknek. – Hebegem szinte gyermeki hangon.
- Nem tudnak. – Feleli. – Elkapom őket. Nem tart sokáig. – Szinte leheli a szavakat. A hideg is kiráz tőle. Pár lépést hátrál, minek hatására én majdnem összeesek. Szuper. - Ez még…….. csak a kezdet volt.. – Arcára kaján vigyor telepszik, hegyes fogait most látom először teljes valójukban. Hűha..
Percekig csak nézek magam elé, pislogni is elfelejtek. Még mindig a hatása alatt vagyok. Mégis mi a franc volt ez? Még sose… egyszer sem éreztem így, mikor megharaptak. Basszus, hisz egy apró harapástól felállt! Nem is hogy felállt! Majdnem elélveztem… ez durván jó volt!
Nagyot nyelek, s riadtan tekintek körül. Mióta álldogálok itt egymagam?
A falnak támaszkodva indulok meg vámpíruram után. Még látom a részekben fehéren maradt ingjét. Remek.
.oOo.
Majdnem teljesen elmerülve fekszem a kádban, s élvezem a meleg víz jótékony hatását. A fürdőolajak illata már teljesen elkábított… ezért imádok fürödni. Ez után az este után már muszáj volt. Azért először lezuhanyoztam… kicsit már túlzás lenne? Meglehet. De az meg hogy nézne már ki, hogy egy kád véres vízben lubickolok? Hm… vámpírként biztos élvezném már csak a látványt is.
Ahh. Örülök, hogy túl vagyunk ezen is. Mármint az esztelen vámpírokon. Egész hamar megtaláltuk őket, és a drága vámpír bácsim elintézte őket. Visítottak, mint a szopós kismalacok. Jahm. Nem lehetett kellemes. Én bizonyosan nem élvezném, ha a gerincem kirántanák a helyéről… vagy a beleimet. De maguknak okozták a bajt. Gondolhattak volna erre előbb is. Vagy ki tudja… lehet, hogy nem is voltak tisztában az olyan dolgokkal, mint a szabály, hogy ne fedd fel magad a halandó emberek előtt. Lényegtelen… már fizikai formában is megszűntek létezni, belőlük már csak nem lesz gond.
Fejemet hátra döntve, arcomra vágva egy kis vizes törülközőt hagyom, hogy ellazuljak egy kicsit.
.oOo.
Na szép. Másodszor megyek a vámpír szobájába, de megint kissé alulöltözötten. Ez milyen már? Bahh. De kell a tiszta ruha. Amit kaptam, csupa vér. Nem hiszem, hogy azzal most sok mindent tudnék kezdeni…
A nap már majdnem teljesen fent van, így azért annyira nem aggaszt a tény, hogy épp magánlaksértés követek el... magánszobasértést. Ilyenkor a vámpírok már ténylegesen hullaként fekszenek valahol, egy sötét zugban a díszesre faragott kis koporsólyukban.
Azért mégis csak halkan, és óvatosan nyitok be a szobába. Koromsötétség. Meg se lepődök. Tapogatózok a falon, s nagy örömömre a kezem ügyébe akad a lámpa kapcsolója. Bingo!
Immár megvilágosodva, és nem kicsit szédelegve a hirtelen jövő erős fénytől tántorgok az ismerős ládához. Amilyen gyorsan csak tudom, felhajtom tetejét, és valami normálisabb ruha után kutatok. De ahh… csupa ing. Semmi póló, vagy atléta. Miért is lenne? Remek. Nadrágból sincs túl sok tetszetős darab.
Vagy két-három nagyobb, lenge inget veszek ki magamnak, és akkor már valami alsót is. Még utoljára feltúrom a láda tartalmát, de nem jutok többre. Karomra rakosgatom a ruhákat, óvatosan lezárom a ládát, s már surrannék is kifelé, de még meg se fordulok igazán, az elém táruló látvány megállít bármely féle cselekedet véghezvitelében.
Észre se vettem, hogy a bejárat mellett van egy másik szoba.
Nagyot nyelek, ahogy realizálom magamban a dolgokat.
Az ideiglenes vámpír uram itt áll, majdnem közvetlen előttem egy falatnyi kis törülközővel derekán, a haja, amiért oda meg vissza vagyok, vizesen és fényesen csillogva tapad bőréhez. Az egész lénye olyan… nedves. Igen. Erre nincs jobb szó. Nedves.
Tekintetem megakad egy nagyobbacska vízcseppen, ami a kulcscsontjánál indul útnak, és csak úgy suhan lefelé, a mellkasán, át a hasizmain, és lelassulva végül eltűnik a törülköző alatt. Ajkaim elválnak egymástól, torkom kezd kiszáradni. Újabb csepp vág neki a hosszú útnak, s hirtelen késztetést érzek arra, hogy oda sétáljak, s lenyaljam onnan, mielőtt célt érhetne. Ledobni magamról a köntöst, s hozzábújni… szorosan ölelve, simogatni a testét, beletúrni a hajába, s végül hagyni, hogy ott érjen ahol csak akar, ott, és annyi vérem igya, amennyit csak akar. Szeretném…
Fejemet megrázva próbálom rendezni gondolataim, miközben a kijárat felé kezdek lassan araszolni.
-Elnézést. Én nem gondoltam… hogy még ébren van. – Meghajolok, közben idegesen rágcsálom ajkam. Basszus. Ez meg hogy…? - Engedelmeddel most visszamegyek a szobámba. – Köhintek egyet, hogy ne tűnjek túl bunkónak, majd egész ügyesen kitrappolok a szobából, s becsapom magam mögött az ajtót. Hatalmas sóhajjal könnyebbülök meg, de áramcsapásként ér a felismerés. Csak egy darab ajtó választ el minket. Ő ugyanúgy hallja a légzésem, a szívverésem… érzi a vágyam. Francba!
Időt se hagyok gondolkodásra, szinte rohanok a nekem fenntartott szobába. Bassza meg… becsapom magam mögött az ajtót, és elterülök az ágyamon.
Erre nem számítottam… erre nagyon nem.
.oOo.
Uhn… mi ez? Kellemes. Igen csak kedvemre való.
Apró reszketeg sóhaj szakad fel belőlem, ahogy a hűs levegő a bőrömhöz ér. Valami puha… enyhén nedves. De most éles. És karcol.
Mi ez? Csiklandoz…
Nagy nehézségek árán, de csak sikerül kinyitnom szemeim. Beletelik egy időbe mire végre kezd kitisztulni a kép, s meglátom kedves látogatóm. Nahát. Csak nem egy vámpírbácsi?
Azt hiszem, most az lenne a helyénvaló, hogy kérdőre vonjam, mégis mit keres az ágyamban, fölöttem támaszkodva, miközben én éppen alszom. De túlságosan is fáradt vagyok ehhez.
-Segíthetek valamiben? – suttogom egész halkan.
-Meg hiszem azt. - Kicsit félrebiccenti fejét, haja esőfüggönyként követi.
Valami megmozdul bennem.
Közelebb hajol hozzám… én pedig megemelem elnehezült, ólomsúlyú fejem. Szívem egy ütemet kihagy, ahogy megérzem ajkait az enyémen. Auhvv… szemfogai felsértik a már begyógyult bőrömet, de ez csak erőt ad nekem.
Átkarolva nyakát húzom magamhoz közelebb, s hagyom, hadd mélyítse csókunkat. Jobb keze oldalamat, lábamat simítja.
Lassú, édes csókokat hint arcomra, nyakamra… visszafogott, nehéz sóhaj szakad fel belőle, mikor arcával hozzásimul nyakamhoz. Így érzem csak igazán, mennyire gyorsan ver az ütőerem. Végigsimítja, majdnem karcolja ott a bőröm… édes nyögés szakad fel belőlem. Ne, ne.
Remegő pilláim alól látom, hogy elmosolyodik. Tetszik ez a mosoly.
Akár egy prédára vadászó fenevad… lelapul, s végig tartva a szemkontaktust csókolja meg mellkasom, majd kis nyálcsíkot húzva, a hasam. Izmaim megfeszülnek, felszisszenek.
Csikis…
Lábamat megemeli, majdnem hogy a vállára teszi. Le szeretném tenni… kellemetlen ez a póz. De vasmarokkal tartja.
Nem ellenkezem. Inkább nem.
Újabb csókok. A térdemnél kezdi. Aprókat beleharap, megszívja bőröm. Szeretnék valamit mondani. Hogy hagyja abba, és menjen, mert nem tetszik ez az egész. Menjen, mert ez már lassan zavarba ejtő. De nem megy. Képtelen vagyok leállítani. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetem tőle. Egyáltalán nem akarom, hogy abba hagyja… akarom a folytatást.
Rabul ejtett…
Combom belső felét csókolgatja… remegek. Remegek, mint egy nyomi chiwawa. Ügyetlenül próbálom zilált köntösöm összehúzni, eltakarni a takarnivalót. Nem… nem vagyok szégyenlős. Sose voltam. Egyszerűen csak nem akarom, hogy lássa, mit okozott.
Eltátott szájjal figyelem, ahogy egyre beljebb halad… nyöszörgésem már nem tudom elfojtani.
Fejemet a párnák közé hátravetve sikoltok fel, ahogy fogai húsomba vájnak, s apró kortyokban kezdi nyeldesni vérem.
Megint hatalmába kerít az az érzés... újra, és újra, szünes - szüntelen, amint elmúlik, újra jön. Egész testem kiveri a víz, a levegőt is kapkodva veszem. Csoda, hogy egyáltalán még megy. Nyöszörgök, nyögdécselek, görcsösen kapaszkodok hol az ágyneműbe, hol a saját hajamba. Nem bírom!
Könnyes szemekkel tekintek a fölém magasodó vámpírra. Ajkairól olyan lassan… olyan kéjesen nyalja le saját vérem. Lehetséges ez egyáltalán? Közelebb hajol, én pedig már epekedve várom, hogy megcsókoljon. Felé emelem karjaim… de ahelyett, hogy átkarolnám nyakát, mellkasán pihentetem meg. Csupasz.
Észre se vettem.
Selymes tapintású a bőre. Olyan sápadt, és fehér, akár egy új lepedő. Lassan kezdem simogatni. Érzem, ahogy melegszik. Auvv… Nagyot nyelek, s gyönyörű kék szemeibe nézek.
-Azt hiszem… kívánlak – Nyögöm. Közelebb hajol, s megcsókol. Úgy tűnik nem leptem meg.
Ha őt nem is… magamat biztosan.
Ritkán tetszik meg bárki is ennyire. Főleg ha nem nőnemű egyedről van szó.
Változnak az idők, velük változunk mi is… ajh.
Szerkesztve bakkfity által @ 2010. 11. 09. 23:44:54
|
|
