|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Nauki | 2014. 11. 30. 12:26:08 | #32000 |
 Karakter: Aisu Yoshikuro
Megjegyzés: Shayolanak
- Nem fog semmi baj történni Kage, ne aggódj-, próbálom megnyugtatni, de a lelkemben tomboló vihart nem tudom tökéletesen leplezni.
- Nem tudom Aisu… olyan hihetetlen ez az egész. Ki ártana nekünk? Ki akarna megölni minket, akit barátnak, tekintünk? Ki lenne erre képes?- sorolja kérdéseit, s ekkor már tudom a sejtető választ… Az áruló szerettei sora közül fog megmutatkozni, hisz nekem nincsenek barátaim. Nézem, ahogy a veranda ajtajához lépked, nekidől az ajtófélfának és félrebillentett, távolba révedő tekintettel a felkelő Nap narancsos fényeinek játékát szemléli.
- Nem tudom, de annyival könnyebb hogy nekem nincsenek barátaim rajtad kívül- suttogom, mire megtalálom a hangomat.
- De nekem sincs olyan sok. Csak sok ismerősöm. De akik a barátaim, azok vadászok, ahogyan én. Nem értem- rázza meg a fejét egy nagy sóhaj kíséretében. Sóhaja súlyként telepszik a vállamra. Gondokat hoztam rá, s ezt örökké bánni fogom. Rengeteg fájdalomtól megkímélném, ha egyszerűen eltűnnék, de ez teljesíthetetlen, mert önző démonszívem visszavezérelne hozzá.
- Ne aggódj ennyit Kage…- ölelem át hátulról izmos testét. A belőle áradó hő, átmelengeti, jégtestemet- Rendben leszünk. Azt mondták egymásban hihetünk.
Felnevet, s ez pedig akár egy tőr, szívemig hatol.
- De a többibe pedig nem. Értem, de valahogy nem fog menni. Barátokról beszélünk, akik közel állnak hozzánk, és azt se tudjuk melyik. Mi van akkor, hogy az fog elárulni, akit gyerekkorom óta együtt voltunk, nevelkedtünk?
- Hát akkor ne bízz, benne- teszem le fejemet a vállára.
-Tudod, hogy nem tudnám ezt teljesíteni. Most beszéljek úgy vele, mint aki számomra egy idegen? Holott már jó egy évtizede ismerem?- kel ki magából. Érzem, hogy rögös útra tévedtem.
- Kage…- csitítom.
- Bocsáss meg Aisu. Csak most, nem tudom. Bizonytalan vagyok és ez sose fordult elem elő eddig még. Mindig tudtam mit tegyek… mindig tudtam, hogy mit kell tennem, de most egyszerűen még megoldást se látok. Bosszant és egyben félelmet kelt bennem. Szerinted bolondul hangzik, amit én itt összezagyválok-, kibontakozik ölelésemből, s megfordulva szemeim tükrébe néz.
- Nem nem az, egyáltalán nem az. Mindenkinek vannak, félelmei- suttogom, mint aki attól fél, hogy kihallgatják.
- Az igaz…- tekint félre egy pillanatra- De eddig nem jellemeztek, hogy én félném bármitől is. Nem félek a haláltól, de ezek után… valahogy nem hoz megnyugvást ez a jóslat, beteljesülés. Mit akarnak tőlünk az istenek?- ekkor én nevettem fel kínomban. Ha én azt tudnám, Kage… ha én azt tudhatnám…
- Kage, ezt senki nem tudja, se én se te, csak ők. Az istenek, de szerintem te is tudod. Azért szóltak, hogy felkészüljünk rá.
- De mennyire lesz rossz?- vonja fel szemöldökét. Mire csak vállat vonok.
- Majd meglátjuk. De ne agyaljunk rajta ennyit. A végén túlbonyolítjuk- simítom végig kezét, majd enyém magam mellé esik.
- Az lehet, de ha nem készülünk rá ugyan úgy váratlan lesz mintha nem is tennénk semmit- nem tudok mit válaszolni, így csak elmosolyodom.
- Gyönyörű vagy- s arcon csókol. Elpirulok, s a rózsák fehér bőrömön még a gyér reggeli fényben is tökéletesen kivehetőek.
- Kage!- mondom neki játékos ívvel a hangomban.
- Igen?- kérdezi, miközben megragadja a csípőmet, s erősen mégis finoman magához von.
- Jaj, ne csináld, csiklandoz!- nevetek, s remegek, miközben nyakamat apró csókokkal árasztja el, ami akár a kellemes nyári eső lágy érintése.
- Miért hagyjam abba? Hiszen látom, hogy felvidít, amellett meg jó hallani a nevetésed. Megmelengeti, szívem- bókol.
- Hagyd már abba!- s finoman nevetve eltolom magamtól.
- Ahogy akarod- a abbahagyja, pedig tudom, ha komolyan folytatni akarná, rávenne, hogy hagyjam magamat. Gondolataimból a csésze darabjainak csilingelése libbent vissza. Bűnbánóan nézem, ahogy szerelmem helyettem takarít. A csésze darabjai, akár összetört múltam, most úgy tünteti el. S ezt tette idebent is, eltakarította a fájdalmamat, s kínomat.
- Bocsánat.
- Ugyan már!- nevet fel- Ne hogy egy csésze miatt kérj bocsánatot!
- De olyan szép volt…- mosolyodom el, hisz valóban az volt. Egy fehér darab, melynek oldalán apró hópelyhek repkedtek. Talán azért is tetszett annyira.
- Semmi gond megesik, én is már egy csomót törtem szét. Senki nem halt bele, vagyis én nem tudok, róla- von vállat.
- De azért mérgesek se voltak?- tettetem értetlenségemet.
- Az volt, de nem lett más bajuk. Most egy csészéért nem dől össze a világ.
Ahogy emelkedett föl a földről, nagyon ásított és fáradtan nyújtózkodott is.
- Szerintem én, elmegyek aludni. Egész éjjel nem tudtunk szóval, ha kellek, tudod, hol leszek- kacsint egyet, majd elvonul.
Egy kicsit álldogálok még, majd szobája felé indulok. halkan kinyitom az ajtót. Látom, hogy fél szemével rám néz. Nem kell levennem magamról semmit, hisz éjszaka álmomból riadtam föl. Alvó köntösben vagyok. Kényelmesen elfekszem mellette, majd meghallom mély hangját.
- Félsz egyedül?
- Nem- felelem tömören és remélem, hogy nem kérdez többet.
- Biztos vagy te benne?- kérdezi mosolyogva.
Csak nevetve vörösen ránézek és egy könnyed mozdulattal az arcába nyomok egy párnát.
- Inkább menj aludni oké?
- Rendben, de azért te is pihenj.
Kényelmesen elhelyezkedem rajta, fejem mellkasára hajtom.
- Párnának fogsz használni?
- Igen- mondom sugárzó boldogsággal a hangomban. Hallom szívének egyenletes dobogását, s erre szenderedek álomba.
***
Beszélgetés zaja csapja meg a fülemet. Nem nyitom ki a szememet. A levegőbe szimatolok és egy ismeretlen Kage-hoz hasonló, de mégis elidegenítő szag csapja meg az orromat. Az biztos, hogy a vadászokra jellemző aroma ott bujkál ebben az aromában. Feltápászkodom, s egyik kezem behúzom a köntös ujjába. Körmeim köré jégből karmokat növesztek, ha szükségem lesz rá, meg tudjam magam védeni. A fal takarása mögül figyelem, ahogy feketém az idegennel beszélget, mosolyogva.
- Ohh vigyázz Tai, mert ha begurulok akkor elfenekellek rendesen!- nevet, s gyengéden a vállába bokszol.
- Mi történik itt?- lépek elő a fal mögül, s hangom még az álmosság kósza morzsáitól ködös.
Mikor meglátom a vadászt, furcsán ismerősnek találom, de egyúttal megszólalnak bennem a vészharangok is, melyek menekülésre, vagy küzdelemre ösztönöznének, de sikerül féket szabnom démoni ösztöneimnek.
- Ömm, hahó?- legyez barátja előtt.
- Mit keres EZ itt?- mondja hűvösen. Az ez szót sértően megnyomja, mire felhúzom a számat, fogaim démonian megnőnek, s furcsa morgásszerű halk hang tör elő belőlem, melyet a két vadász szencsére nem hall meg.
- Mármint ő? Kérem szépen a neve Aisu. Aisu hadd mutassam be régi barátomat Taishot- mutat az idegen felé.
-De ő nem…?- kérdi hűvösen méregetve.
-De démon, de más mint a többi, ne aggódj nem eszik meg senkit- mérgesen Kage-re nézek. Ezt nem kellett volna neki megmondani, hadd féljen tőlem. legalább nem jött volna a közelembe.
- Elnézést de az igazat mondtam nem?- csodálkozik Kage.
-Igen- közelebb lépek- Örvendek a szerencsének- ebben a gesztusban semmi barátságosság nincs részemről, s ez neki is feltűnik.
- Gyerekek, ne ilyen intenzitással nézzétek egymást, mert kilyukadtok!- mondja a házigazda, s beterel a szobába.
- Nem bízok benne, egyáltalán nem. Van benne valami sötét- osztom meg vele baljós előérzetemet.
- Jaj Aisu ne csináld már! Miért bántana?
- Mert démon vagyok? És ne feledd el hogy figyelmeztettek minket. Mindenki gyanús. Ő is. Lehet hogy a barátod de nem tudhatjuk mik a szándékaik, de érzem a sötét aurát körülötte…- éppen válaszolna, mikor belép Taisho.
- Minden rendbe van?- kérdezi.
- Minden a legnagyobb rendben- válaszol komoly tekintettel rám nézve Kage.
- Ennek örülök- mondja, s látom az arcán a felém irányuló undort.
- Ha megbocsátotok- viharzom el közöttük a szobám felé.
Ott megkeresem a kimonóm. Felveszem alá a fehér vékony anyagot melynek nyaka megvan emelve, s meleg vékonyabb prém öleli körbe, majd rá a vastagabb fehéret. Derekán megkötöm a hosszú, fakókék kendőt. Prémemet kezeim között megtekerve, felcsatolom a katanáimat. Orvosi kistáskámat derekam körül felövezem, majd behúzom a kendő alá, hogy ne látszódjon. Hajamat ujjaimmal átfésülöm, s jobb oldalra beletűzöm a fehér cseresznyevirágos hajtűmet.
Komor tekintettel lépek be a nappali helyiségbe, ahol az asztalnál ülve beszélgetnek. Jöttemre mindketten felém néznek.
- Kage el kell mennem- látom, hogy értetlenség villan a szemében. A kibontakozó beszélgetésre pedig kíváncsiság kúszik a vendégébe.
- De hát miért? – kérdezi végül.
- Tudod… éhes vagyok… - utalok táplálkozási szokásomra.
- Milyen rendes, hogy a helybelieket nem bántja- szólal meg végül Taisho, feketém rávillantja a tekintetét, de utána visszavándorol hozzám.
- Elmehetek, hozhatok neked, az egyik… - szavába vágok.
- És egyedül hagynád rég nem látott barátodat?- eresztek meg egy álmosolyt- ne fáradj, meg tudom oldani, nagy lány vagyok már- azzal sarkon fordulok, kimegyek a verandára, majd lelépek a vastag hóba, mely nem süllyed meg alattam, hiszen csak egy pillanatig érintem, aztán elugrom, majd a fák lombjai között folytatom utamat.
Éppen lecsapnék a kiszemelt szarvasra, mikor egy tőr suhan el fejem mellett. Elugrom, egy félig kopár bokor takarásába. Nem sokkal előttem ér földet támadóm, s a felismerés villámként hasít belém. Szüleim gyilkosának sarja…
- Tudom hogy itt vagy jégben járó, ha tudnád mióta kereslek, hogy bosszúm kiteljesedhessen- nevet fel, s újabb tőrök kerülnek kezébe. Lélegzetvisszafojtva várom következő lépését. Elhajítja, s ha nem ugrom fel a felettem lévő fa ágára el is talál. A kések megállíthatatlanul záporozni kezdenek felém. Sikeresen kerülgetem őket, de pár így is elsüllyed testemben. Hó falat vonok magam elé, s abból kiválva jéggömböket kezdek el hajigálni. Nemes egyszerűséggel köp egyet, s gömbjeim savas sistergéssel elolvadnak. Ahogy nyálkája a földre cseppen, felmar mindent, nem csak a havat, de az alatta megbújó füvet is. Nem szabad, hogy az hozzám érjen. Figyelmeztetem magam. Aggódni kezdek, mi van, ha egész ideáig csak megfigyelt, s tud Kage-ról. Ha megölt ő lesz a következő? Mintha gondolataimban olvasna, felnevet.
- Tudok a kis szívszerelmedről… már pár erősebb démonom dolgozik, az ügyön- ereimben megfagy a vér, s koncentrációm egy pillanatra szertefoszlik, amit ő ki is használ. A falam egy csapásra eltűnteti, s egyenesen felém száguld. Köp, de elhajolok, permete viszont, még így is rácsöppen hamvas arcomra. Karmai lendülnek felém, melyek felszaggatják fehér kimonómat. Nincs időm vérző karommal törődni, tovább támad. Tükröket húzok föl hóból, majd a mögöttem lévőbe el is merülök. Egy másikból látom, ahogy összetöri a tükröt és őrjöngeni kezd. Középen áll, tükörképeimet szemléli, s azt találgatja melyik a valós. Megunja a találgatást, lehajtja fejét és üvöltve kilő a hátából pár tüskét, melyek keresztülhaladnak mindegyik szemfényvesztő eszközömön. A felém lőttet pedig nincs időm kikerülni, ahogy összetörik a magam köré épített csillogó védelem, belefúródik az oldalamba. Odakapok, ahogy húznám, ki vége belém törik. Összeszorított fogaimat csikorgatva, kapok az oldalamon lógó szent kardhoz. Nem törődök az égető fájdalommal, felé hajítom, mikor állna föl, az pedig arcát mélyen felszántva belefúródik a mögötte lévő fába. A vágás szentelt fénnyel égni kezd, és fokozatosan terjed. Vihart támasztok, s belé havat vetek, a hó megolvad, s a vizet jéggé fagyasztom. Ezernyi tüske vihara kering körülötte. Fényes ragyogás támad, majd egy hatalmas robbanás eltünteti az örvényt. Apró csillagokra emlékeztető szikrázó darabok hullnak alá az égből, melyek egykor mocskos démoni test részei voltak. Megrogyok, de sikerül talpon maradnom. Elmormolom az idéző igét, s az oldalamból szivárgó vért a hóba folyamot. Lassan kavarogva a fehér anyagból hűséges társam Izra alakja körvonalazódik. A róka, amint meglát, odarohan, éppen időben. Hátára omlok, s maradék erőmmel felkapaszkodom. A fához siet, szájával kihúzza a pengét.
- Vigyél hozzá- suttogom, majd kék tűz gyúl lábai, s farkai körül, majd felröppen az égre.
Az út alatt táskámban kotorva fájdalomcsillapítót kerestem, s mielőtt megérkeztünk meg is találtam, majd lehajtottam az egészet. Mikor a házhoz érünk a mellette elterülő erdő tisztásán ismerős alakokat pillantok meg.
- KAGE!- kiáltom, mire a hosszú fekete hajú férfi tekintete felém irányul. három démon áll körülötte, barátja körül szintúgy. Haláltáncot járnak. Kage közelében leereszkedünk, én pedig hála a fájdalomcsillapítónak, tompán érzem sajgó tagjaimat. Szent kardom kezembe fogva, megtámadom a nekem háttal álló behemótot. Izra széttép egy másikat, s fehér bundáját beszennyezi a mocskos vér. Kage elintézi egy egyszerű csapással az utolsót. A kardomat kihúzom a szörnyeteg hátából és tokjába süllyesztem. A fehér róka mellém siet, hogy megtámaszkodhassak rajta. Vadászom társa segítségére siet. De olyan történik, amire senki se számított. A három démon, Taisho háta mögé áll, aki kardját a felé közeledőre szegezi megtorpanásra ösztönözve. Szerelmem értetlenül mered rá, az előtte álló válaszul csak kísértetiesen elmosolyodik, elrugaszkodik a talajtól, kikerüli Kagét és egyenesen előttem megtorpan. Érzem, hogy az érőm elfogy, s ahogy Izra tüzet bocsátana rá, kavarogva hóvá lesz az állat.
- Végre megvagy – ezekkel a szavakkal kapja el, a fájdalomtól összeroskadó testemet, melyben most érzem csak igazán az idézéshez elhasznált szellemi energia hiányát.
|
| Shayola | 2014. 10. 16. 14:04:21 | #31622 |
Karakter: Kage Toshira
Óvatosan mögém lép, hallom halk léptését. Ezek után egy vékony é puha kéz karolja át derekam, majd érzem testének melegét.
- Sajnálom- csak ennyit mond, de nekem bőven elég. Tudom hogy ő is átélte ezt, ő is látott olyan dolgokat, amik megbélyegezték. Csendben dédelgetett hátulról. Egy kis idő multán, gyengéden meg fogja kezem és elkezd vezetni valamerre. Én csendben követem őt. Nappaliba visz utunk, és leültet az asztalhoz.
Elmegy főz valamit. Mikor visszatér kezében csésze pihen. Teát főzött? Milyen kedves, és gondoskodó. Mielőtt hozzám érhetett volna, a levegő újra jéghideggé válik. Egy új alak rajzolódik ki köztem és közötte. Nagyobb volt, mind az édesanyám… valaki más jött. Talán ismerős? A csésze kezében megremeg, majd a padlóra ejti, és az hangosan milliónyi kis darabokra esik szét.
-Üdv néked elsőszülöttem.
Mély hangja akár a vadászkürt harsogja be a szobát.
- Édesapám- könnyei kopogtak a padlón amint földet értek. Egymás után mint az óra kattogása. Azonnal hozzá szalad, és átölelte. Én némán nézem őket. Mintha előbb láthatta ő ugyan ezt. Tehetetlenül néztem őket. Nincs beleszólásom.
- Reméltem, hogy eljön ez a nap egyetlen leányom- simogatja meg - Annyi éven át fentről figyelt az egész család, most pedig engem, mint követet a túlvilág közülük iderendelt, s engedélyükkel átléphettem ezen a különleges napon a végtelen határmezsgyét.
- Sajnálom, apám- szólal meg rekedt hangon- az lettem, kit egykor irtott népem, s szeretteim, egy lettem a mocskos sötétség szülöttei közül- kedvesen fejére koppint.
- Én oktondi gyermekem, láttam mi mindent vittél végbe. Lelked háborog akár a tomboló fagyos tenger. Szívedben kétségek hada vívja ősi háborúját. Elmédben örökös hóvihar tombol, mely nem hagy nyugodni még éjszakánként sem. Ne elmélkedj a múlton, s holt lelkek véleményétől ne félj! Járd utadat, úgy, ahogy te akarod! Válassz mindig körültekintően és a helyzetnek megfelelően. Ne feledd, családunk mindig is abban hitt, hogy a tiszta elme győzedelmeskedik az elborult gyilkos lélek felett. Figyeld a jeleket, s óvd, azt kit szeretsz-, ekkor hirtelen elengedi és felém fordul. Legalább megfigyelhetem őt. Valóban egy igazi vadász. Teste izmokkal tarkítva és nagyon termetes.
- Kage Toshira- zengi ünnepélyesen- Megfogadod e egy halott apa túlvilágról szóló kívánságát nemes személyed felé?- kérdezi tőlem.
- Ha teljesíteni tudom, megteszem, mit szíved kíván- nézek egyenesen szemébe.
- Vigyázz rá kérlek- mutat fejével Aisura. - Ő maradt már csak közülünk, s nem okkal keresztezték egymást útjaitok. Légy te is figyelmes és az ég óvjon benneteket- alakja halványul. Mennie kell…
Ekkor gyorsan odafutott hozzája, és átöleli. Az utolsó búcsú percei.
- Vigyázz magadra leányom, őrizd elméd tisztaságát és ne engedd át az erőd feletti ítélkezést senkinek! Az erőd csak a tiéd!- azzal pedig eltűnik.
Kezei üresen ölelték a levegőt, és ő pedig némán néz felém, szemlél.
- Két szerettünk is hasonló tanácsokkal látott el minket- elmélkedek. Nagyon furcsa hogy pont most és ráadásul mindkettőnké.
- Valami nagy van készülőben, ami semmi jót nem ígérhet… - suttogja és a hegyek felé emeli tekintetét. Halványan látszik a Nap első kis sugarai, ahogyan a sötétségből kitör a fény, és átfesti az eget a koromsötétből gyönyörű halványkékre.
A hó is még fényesen csillog, és a hold is fenn van és ezüst fényével világítja meg. A hideg kirázott, ha rá gondolok milyen szörnyűség, történhet velünk.
-Nem fog semmi baj történni Kage, ne aggódj.- próbál megnyugtatni, de tudom ő is ideges. Őt is ugyan úgy felzaklatta a történések.
-Nem tudom Aisu… olyan hihetetlen ez az egész. Ki ártana nekünk? Ki akarna megölni minket akit barátnak tekintünk? Ki lenne erre képes?- mondom egymás után kérdéseim, amik már jó pár perce agyamban forognak. Én odalépek a kis veranda ajtóhoz és támaszkodok az ajtófélfának, és nézem, ahogyan a Nap egyre feljebb jön.
-Nem tudom, de annyival könnyebb hogy nekem nincsenek barátaim rajtad kívül.
-De nekem sincs olyan sok. Csak sok ismerősöm. De akik a barátaim, azok vadászok ahogyan én. Nem értem.
-Ne aggódj ennyit Kage…- lép oda hozzám és átölel hátulról.- Rendben leszünk. Azt mondták egymásban hihetünk.
Felnevettem.
-De a többibe pedig nem. Értem de valahogy nem fog menni. Barátokról beszélünk akik közel állnak hozzánk, és azt se tudjuk melyik. Mi van akkor hogy az fog elárulni akit gyerekkorom óta együtt voltunk, nevelkedtünk ?
-Hát akkor ne bízz benne.- rakja a fejét a vállamra.
-Tudod hogy nem tudnám ezt teljesíteni. Most beszéljek úgy vele, mint aki számomra egy idegen? Holott már jó egy évtizede ismerem?
-Kage…- csitítgat.
-Bocsáss meg Aisu. Csak most, nem tudom. Bizonytalan vagyok és ez sose fordult elem elő eddig még. Mindig tudtam mit tegyek… mindig tudtam hogy mit kell tennem, de most egyszerűen még megoldást se látok. Bosszant és egyben félelmet kelt bennem. Szerinted bolondul hangzik amit én itt összezagyválok.- bontom ölelését hogy hátranézhessek a szemébe.
-Nem nem az, egyáltalán nem az. Mindenkinek vannak félelmei.
-Az igaz…- nézek oldalra, majd vissza rá.- De eddig nem jellemeztek hogy én félném bármitől is. Nem félek a haláltól, de ezek után… valahogy nem hoz megnyugvást ez a jóslat, beteljesülés. Mit akarnak tőlünk az istenek?
Ekkor ő felnevet.
-Kage, ezt senki nem tudja, se én se te, csak ők. Az istenek, de szerintem te is tudod. Azért szóltak, hogy felkészüljünk rá.
-De mennyire lesz rossz?- kérdezem felvont szemöldökkel.
Ő is elgondolkodik, de vállat von.
-Majd meglátjuk. De ne agyaljunk rajta ennyit. A végén túlbonyolítjuk.
-Az lehet, de ha nem készülünk rá ugyan úgy váratlan lesz mintha nem is tennénk semmit.
Rám mosolyog. Olyan gyönyörű ilyenkor. A boldogság még csodálatosabbá teszi.
-Gyönyörű vagy.- mondom neki, majd arcára nyomok egy csókot.
-Kage!-mondja játékosan.
-Igen?- kérdezem tőle pajkosul, miközben megfogom a csípőjét, és magamhoz húzom.
-Jaj, ne csináld csiklandoz!- mondja nevetve, mivel nyakát apró kis puszikkal árasztom el.
-Miért hagyjam abba? Hiszen látom hogy felvidít, amellett meg jó hallani a nevetésed. Megmelengeti szívem.
-Hagyd már abba!- játékosan eltol magától.
-Ahogy akarod.- mosolygok rá, abba hagyom.
Ezek után, én feltakarítom a csésze maradványait, majd feltörlöm a kiöntött teát is.
-Bocsánat.
-Ugyan már!- nevetek fel.- Ne hogy egy csésze miatt kérj bocsánatot!
-De olyan szép volt…
-Semmi gond megesik, én is már egy csomót törtem szét. Senki nem halt bele, vagyis én nem tudok róla.- vonom meg a vállam.
-De azért mérgesek se voltak?
-Az volt, de nem lett más bajuk. Most egy csészéért nem dől össze a világ.
Mikor végeztem olyan volt a padló, mint újkorában. Fényesen csillog.
Mikor felkeltem a földről, nyújtózkodtam egyet, majd ásítottam.
-Szerintem én, elmegyek aludni. Egész éjjel nem tudtunk szóval, ha kellek, tudod, hol leszek.
Kacsintok rá, majd a szobámba veszem az irányt. Bemegyek és levetkőzök, majd lefekszek. Egy halk nyitás, majd huppanás mellettem. Félig kinyitottam a szemem, és láttam hogy Aisu mellém feküdt.
-Félsz egyedül?- mondom félhangosan.
-Nem.
-Biztos vagy te benne?-mondom mosolyogva.
Rám néz, és játékosan fejembe nyom egy párnát.
-Inkább menj aludni oké?
-Rendben, de azért te is pihenj.
Ekkor kényelmesen elhelyezkedik rajtam és becsukja a szemét.
-Párnának fogsz használni?
-Igen.- mondja boldogan, és fejét a mellkasomra helyezi. Még egy kétszer meg- megmoccan, de végül csak halk szuszogást hallok. Elaludt. Én is boldogan csatlakozok hozzá.
***
Egy halk dörömbölésre leszek figyelmes. A nap fenn már rég fenn volt, fénye szikrázott a hó felületén. Először nem mozdultam, szerintem csak beképzelem ezt a hangot, de egy kis idő multán megint halottam. Mégsem álmodtam meg a hangot.
Lassan kibújok kezei közül hogy ne ébresszem fel. Egy halk nyöszörgés majd mocorgás, és szépen elfoglalja a helyemet. Én csak félmosolyra húztam a számat, és gyorsan felöltöztem. Gyorsan az ajtó felé megyek, mivel a kopogás dörömbölésé fajult.
-Megyek már az Istenit!-morgok az ajtó fele.- Nem lehet egy kicsit…- akad a torkomon a szó amikor meglátom az illetőt.
-Kage!- mondja boldogan és széttárja a karját.
-Taisho!- mondom én is boldogan és átöleltem. – Milyen rég nem láttalak! De megvénültél…
-Fogd be a szád Kage mert kapni, fogsz.- mondja viccesen és beáll a támadóállásba.
-Ohh vigyázz Tai, mert ha begurulok akkor elfenekellek rendesen!- nevettem, és gyengéden megütöttem.
-Mi történik itt?- jön ki álmosan Aisu.
Amint meglátta rögtön megállt és mintha lesokkolt volna. A barátom is ezt tette. Mindegyik bámulta a másikat.
-Ömm, hahó?- legyezek barátom előtt.
-Mit keres EZ itt?- mondja hűvösen. Ezt a hangnemet sose halottam tőle, csodálkoztam is rajta.
-Mármint ő? Kérem szépen a neve Aisu. Aisu hadd mutassam be régi barátomat Taishot.
-De ő nem…?-kérdezte bizonytalanul.
-De démon, de más mint a többi, ne aggódj nem eszik meg senkit.
Ekkor mérges szemekkel néz rám Aisu.
-Elnézést de az igazat mondtam nem?
-Igen.- majd közelebb lép.- Örvendek a szerencsének.- mondja hangsúlytalanul.
Megint egymást stírölik. Vagyis, inkább egymást, erejét találgatják. A levegő fülledt az idegességtől. Ha valaki egy rossz szót szól, akkor itt robbanni fog a dolog. Szét fogják talán egymást szedni.
-Gyerekek, ne ilyen intenzitással nézzétek egymást, mert kilyukadtok!- mondom, majd illedelmesen Aisut beterelem a szobámba.
-Nem bízok benne, egyáltalán nem. Van benne valami sötét.
-Jaj Aisu ne csináld már!-suttogom neki.- Miért bántana?
-Mert démon vagyok? És ne feledd el hogy figyelmeztettek minket. Mindenki gyanús. Ő is. Lehet hogy a barátod de nem tudhatjuk mik a szándékaik, de érzem a sötét aurát körülötte…
Épp felelni akartam, amikor odajött Tai.
-Minden rendbe van?
|
| Nauki | 2014. 09. 28. 15:00:30 | #31475 |
Karakter: Aisu Yoshikuro
Megjegyzés: Shayola-nak
A kard csilingelve a földre hull. Mereven nézi a ködből kibontakozó női alakot, kíváncsian kilesek mögüle és a félelmem elszáll, ahogy a mosolygó szempár találkozik tekintetemmel egy pillanatra.
- Anyám?- suttogja halkan, mire kérdőn nézek feketémre.
- Kisfiam…-szól hozzá lágy dallamos hangján a nő. Hangja megnyugtatja remegő idegeimet.
- Legalább, jó helyed van ott anya?- csuklik össze hangja a szomorúságtól és az emlékek hatásától. Odalépek mögé és nyugtatón ráteszem kicsi kezemet vállára és fejemet hátának támasztom, hogy érezze, itt vagyok vele.
- Sokkal jobb. Legalább apád mellett lehetek-, mosolyodik el még gyengédebben az asszony.
-Ő hol van?
- Sajnos nem tudott eljönni,de ne aggódj itt vagyunk veled- rakja kezét fia szívére, aki az érintés nyomán megremeg.
- Fiam... –szól hozzá- Hamarosan sötét idő fog rád köszönteni. Figyelmeztetni jöttelek. Gondold meg ki a barátod, mert lehet az fog majd elárulni kit annak hiszel- tér gyorsan a lényegre, s a kedvessége megfakulva, aggódásba csap át.
- Ezt meg hogy értsem?- emeli föl fejét a szavak hallatán szeretett emberem.
- Gondold újra át kiben bízol és megtalálod az árulót. Ha megtalálod boldogság vár rád, de ha nem…
- Hogy érted ezt? Ne bízzak meg senkiben?- az édesanya megrázza a fejét.
- Nem, csak azt kit barátodnak vélhetsz hamarosan maga lesz az ellenség, és végül elveszejtesz minden emberi értéket.
- Ezt még én sem értem- szólalok meg halkan. Hisz gyakorta beszélek én is hasonlóan, hiszen régmúlt időkben ez volt a szokás, hogy mindenki rébuszokban és talányokban adta mások tudtára mondandóját.
- Vigyázz rá!- néz rám- Ő különleges, ahogy te is fiam- Kage kihúzza magát és letörli fénylő könnycsepjeit.
- Nem maradhatok sokáig, fogytán az erőm. De egyet ígérj meg. Aki itt van ebbe a szobámba veled, benne bízz meg de más felé légy óvatos. Szörnyű dolgok fognak történni…
- De mik? Miért nem mondod meg őket?- kérdezi kétségbeesetten szerelmem.
- Ha megtenném akkor megszegném a holtak és az élők közti egyensúly szabályát. Megtenném, de kötve van kezem. Ha elmondanám, sose láthatnál újra- süti le szemeit gyászosan.
- Értem.
- Viszlát fiam. Majd még találkozunk.
- Ilyen hamar elmész? Hisz csak pár percig voltál itt.
- Az üzenetet átadtam fiam, nem maradhatok több ideig. Legyél jó.
Ekkor közelebb jön és fia homlokára nyom egy csókot. Látom, ahogy a test eloszol köddé, és utoljára hátrafordul és egy gyengéd mosollyal távozik. Utána nyúl és próbálja megfogni, de már csak a hideg levegőt markolja, majd keserves tekintettel a távolba mered.
Óvatosan mögé lépek és két vékony kezemmel átölelem a derekát és szorosan hozzábújok.
- Sajnálom- csak ennyit mondok, majd hosszasan hallgatunk. Mikor már lábaim zsibbadni kezdenek a tétlenségtől, gyengéden kézen fogom, ő pedig némán hagyja, hogy magam után húzzam. A nappaliba vezetem és leültetem az asztalhoz. Elmegyek és főzök egy nyugtató teát, mely gyógyszerként hat a megfáradt elmékre. Mikor a szobába belépek, hűvös szellő jár körbe, mely minden eddigitől különb. Pár lépésnyire előttem, Kage és köztem egy férfialak rajzolódott ki. A csésze megremegett a kezemben, majd hangos csörömpöléssel a padlóra hullva összetört, akárcsak egykor emberi testem.
- Üdv néked elsőszülöttem- zengi be a teret a mély férfibariton, amibe beleborzongok. Hányszor hallottam ezt a hangot álmomban a felém irányuló aggódástól üvölteni, s kegyelmemért kiabálva, magát feláldozva értem. De így is a végbe taszították, pedig elvettek tőle, nem érdemeltek volna halált, őket el kellett volna engedniük. Vagy el kellett volna szökniük mikor megtámadtak minket, engem hátrahagyva magukat menekítve, mint önző emberek. De ők nem voltak azok… ott maradtak és védték a ház lakóit, mindhiába…
- Édesapám- könnyeim hangos kopogással értek földet, odarohantam a nálam két fejjel magasabb termetes vadászhoz, aki kitárta karjait és szellemi nyirkos ölelésébe zárt. Furcsa, hogy még így is érezhetem érintését magamon, pedig már halott.
- Reméltem, hogy eljön ez a nap egyetlen leányom- simogatja meg fejem búbját- Annyi éven át fentről figyelt az egész család, most pedig engem, mint követet a túlvilág közülük iderendelt, s engedélyükkel átléphettem ezen a különleges napon a végtelen határmezsgyét.
- Sajnálom, apám- szólalok meg rekedtes hangon- az lettem, kit egykor irtott népem, s szeretteim, egy lettem a mocskos sötétség szülöttei közül- kedvesen fejemre koppint és mosolyától nagyot dobban jégbefagyott szívem.
- Én oktondi gyermekem, láttam mi mindent vittél végbe. Lelked háborog akár a tomboló fagyos tenger. Szívedben kétségek hada vívja ősi háborúját. Elmédben örökös hóvihar tombol, mely nem hagy nyugodni még éjszakánként sem. Ne elmélkedj a múlton, s holt lelkek véleményétől ne félj!Járd utadat, úgy, ahogy te akarod! Válassz mindig körültekintően és a helyzetnek megfelelően. Ne feledd, családunk mindig is abban hitt, hogy a tiszta elme győzedelmeskedik az elborult gyilkos lélek felett. Figyeld a jeleket, s óvd, azt kit szeretsz-, elenged és hátrafordul a minket figyelő Kage felé, majd tesz felé pár lépést. A fekete vadász feláll ültéből és kíváncsian veszi szemügyre apám vonásait.
- KageToshira- zengi ünnepélyesen- Megfogadod e egy halott apa túlvilágról szóló kívánságát nemes személyed felé?- kérdezi.
- Ha teljesíteni tudom, megteszem, mit szíved kíván- néz egyenesen szemeibe.
- Vigyázz rá kérlek- bök fejével irányomba- Ő maradt már csak közülünk, s nem okkal keresztezték egymást útjaitok. Légy te is figyelmes és az ég óvjon benneteket- azzal alakja halványulni kezd én pedig kétségbeesetten odarohanok és még utoljára hagyom, hogy átöleljen.
- Vigyázz magadra leányom, őrizd elméd tisztaságát és ne engedd át az erőd feletti ítélkezést senkinek! Az erőd csak a tiéd!- azzal pedig eltűnt kezeim közül én pedig némán álltam és Kagét szemléltem.
- Két szerettünk is hasonló tanácsokkal látott el minket- elmélkedik.
- Valami nagy van készülőben, ami semmi jót nem ígérhet… - suttogom a hegyek felé, ahol már halványan körvonalazódott a Nap fényes alakja.
|
| Shayola | 2014. 09. 04. 18:14:27 | #31236 |
Karakter: Kage Toshira
- Köszönöm- suttogja halkan nekem. Elhagyja a szobát majd a konyhába megy. Én befejezem, a festmény majd bemegyek a házba- Kopogok az ajtónál. A lábosomat meg látom felhasználja valamire. Talán főz?
- Bele ne egyél!- rám szól miközben már kóstoltam volna meg.- - Méregfőzet- mondja komolyan.
Na remek , én pedig simán valami levesnek néztem de ez van. Nem lehet mindenki tökéletes. Amint bugyogni kezd, leveszi. Se rongy se semmi, puszta kézzel megfogja a tűzforró lábost. Ez számomra fájdalmas, és fel is szisszenek.
-Elégeted, a kezedet- jelentem ki aggódásomat iránta.
- Jégdémon vagyok- emlékeztet, és kiviszi a hóba a lábost. Én bólintok egyet. tudom hogy az de, azért a tűzzel még nem kéne játszani. De nézem mit is csinál Aisu. Havat irányít a lábos felé, ami körbevonja a dolgot amit csinált. Aztán jéggé fagyasztja és apró kis darabokra zúzza, majd egy kis apró üvegbe koncentrálja. Szép kis művelet. Talán megkérdem, hogy tanítson meg rá.
-Ez mire volt jó?- kérdezem kíváncsian. Leültem a teraszra és úgy figyelem őt.
- Megvannak azok a növények, melyeknek a mérge a hidegben fejti ki teljes hatását. Manapság nem tudják ezt alkalmazni, téli méregnek is nevezik éppen ezért. de mivel jég démon vagyok én akár a legnagyobb melegben is kiválóan tudom használni. Olyan folyamatot indít el a szervezetben akár az embereknél a fagyhalál- magyarázza miközben a lábost takarítgatja. Ügyel hogy egy csepp méreg se maradjon benne. Elsétál, mellettem majd gondolom rendet rak maga után. Én addig nézem a csodálatosan fehér havat. Ami után végzett, leül mellém a teraszra. Felnéz a sötétülő égboltra. Olyan szép látvány. Már látni lehet a csillagokat, és még a nap utolsó fénysugarait mielőtt lebuknának.
-Tudtad, hogy ma este a szellemek és az emberek közötti határvonal gyengébb lesz, mint általában. Azt tartják az emberek, hogy ilyenkor a szellemeknek átjárásuk van hozzánk. Sokan nem tudják, hogy valamelyest igaz. Azok a szellemek, akik az élőknek tanácsot akarnak adni visszatérnek, hogy felkeressék a személyt. De van mikor nem érnek célba, csak bolyonganak egészen addig, míg a határ vissza nem áll. Az az reggelig, mikor a Hold eltűnik- dőltem neki beszéd közben izmos oldalának és fejemet vállára hajtottam.
- Hmmm- vajon meglátogatnának az őseim? Vagy lehet, hogy nem találnak meg? Igaz, mesze kerültem a fától, amiből származok. De már egy jó ideje itt lakom és nem hiszem, hogy
- Egy ideig reménykedtem, hogy az elhunyt szeretteim visszatérnek hozzám- lenézek rá.- De vagy nincs számomra mondanivalójuk, vagy megundorodtak attól, akivé lettem- sóhajt egyet csalódottságtól. Lehunyja a szemeit. Ekkor megcirógatom az arcát.
-Aisu, miért tennének ilyet? Ők fentről mindent látnak, azt is, hogy milyen erősen próbálkozol megtartani emberi mivoltodat, biztos büszkék rád- suttogom neki.
Ezek után amíg a csillagok ki nem fényesedtek és a hold nem ragyogta be ezüst színével a tájat. A hó olyan volt mint egy tükör. Szép csendes és halálos. Mikor a holdfejlő hogy megvilágítsa a gaztetteket. Némán nézi, ahogyan a vér fröccsen a talajra és azt is ezüsté színezi. A Nap húga és amíg világ a világ egymást követik , üldözik míg egy nap amikor összedől minden egyszerre fognak fenn lenni az égen.
De nem maradhatunk mi fenn sokáig. Mindketten álmosan néztünk a másikra. Eldöntjük, aludni térünk. Én elmegyek a szobámba. Éppen venném le a kimonóm, amikor kintről kiáltást hallok.
-Kage?!
Kinyitom az ajtót és kinéztem.
-Tessék? Baj van?- kérdezem tőle. Nem, nincs baj. Akkor miért üvölti a nevet? Nők… sose lehet érteni őket. Éppen amikor el tudnék aludni akkor…
-KAGE!!- hallom a kiáltást. Mi ütött bele? Mikor belépnék, az ajtó bevágódik.
-Aisu nyisd ki!- kiabálok neki kintről. Egyáltalán nem vicces. Párszor próbálom kinyitni mire az engedelmesen, beenged rajta. Majdnem orra estem. Szerencsémre nem történik meg. Ott kuporgott a falnál. Azonnal odamegyek hozzá
- Mi a baj?- kérdezem tőle. Nem válaszol. Némán és ijedten mögém pillant. Még a kardja is remeg a kezében.
-Ka- Kage, fordulj…meg- suttogja tagoltan tőlem. Mi lehet az mitől ennyire fél.
Megfordulok és felkaptam Aisu kardját. Már vettem volna ki hüvelyéből amikor látom hogy a levegő formálódik és alakot ölt. Egyre emberibb lesz a külseje, majd jobban megnézve, egy ismerős arc mosolyog vissza rám.
A felismerés jéghideg zuhataggént jár végig. Érzem minden egyes kis szőrszálam feláll és némaság lesz rajtam úrrá. A kard csilingelve a földre hull. Csak álltam ott és néztem rá Azok a szemek, az a mosoly...
-Anyám?-suttogom halkan.
-Kisfiam…-hallom azt a csodálatos dallamos hangot.
A mesék… a szeretet, amit adott nekem a figyelem és a vigyázás. Mind előtör belőlem akár egy vulkán. Szemeim vörösek lesznek, és könnyeim pedig áztatják a padlót. Átölelem. Különös hogy még igy is szellemként is megfoghatom, érezhetem illatát…
Olyan mintha élne, de rég tudom hogy nem, eltűnt életemből. Átment egy másik világba.
-Legalább, jó helyed van ott anya?- csuklik össze a hangom, így is alig tudok beszélni.
Aisu is odajött és vigasztalt.
-Sokkal jobb. Legalább apád mellett lehetek.
-Ő hol van?
-Sajnos nem tudott eljönni,de ne aggódj itt vagyunk veled.- rakja kezét a szívemhez.
A tudat, ami még jobban fájdítja lelkem, az a mély seb amit belém ültettek. Az mély döfés kiskoromba, amit csak egy szív érthet meg. Aki átélte. De ezt sose kívánom senkinek. Még ellenségeimnek se. Nem érdemel senki se ekkora fájdalmat. Még én sem… de nem tehetek ellene semmit.
-Fiam.. –szól hozzám.- Hamarosan sötét idő fog rád köszönteni. Figyelmeztetni jöttelek. Gondold meg ki a barátod, mert lehet az fog majd elárulni kit annak hiszel.
-Ezt meg hogy értsem?
-Gondold újra át kiben bízol és megtalálod az árulót. Ha megtalálod boldogság vár rád, de ha nem…
-Hogy érted ezt? Ne bízzak meg senkiben?
Megrázza a fejét.
-Nem, csak azt kit barátodnak vélhetsz hamarosan maga lesz az ellenség, és végül elveszejtesz minden emberi értéket.
-Ezt még én sem értem.-szól közbe Aisu.
-Vigyázz rá!- néz a lányra.- Ő különleges ahogy te is fiam.
Ekkor kihuzom magam és letörlöm a könnyeim.
-Nem maradhatok sokáig, fogytán az erőm. De egyet ígérj meg. Aki itt van ebbe a szobámba veled, benne bízz meg de más felé légy óvatos. Szörnyű dolgok fognak történni…
-De mik? Miért nem mondod meg őket?
-Ha megtenném akkor megszegném a holtak és az élők közti egyensúly szabályát. Megtenném, de kötve van kezem. Ha elmondanám, sose láthatnál újra.
Kis habozás után megszólalok.
-Értem.
-Viszlát fiam. Majd még találkozunk.
-Ilyen hamar elmész?-kérdezem.- hisz csak pár percig voltál itt.
-Az üzenetet átadtam fiam, nem maradhatok több ideig. Legyél jó.
Ekkor közelebb jön és homlokomra nyom egy csókot. Úgy érzem, megint elveszítem őt. Látom, ahogy a test eloszol köddé, és de utoljára hátrafordul és egy gyengéd mosollyal távozik. Utána nyúlok és próbálom megfogni. De már késő csak a hideg levegő áramlik már be az ajtón. Megrekedten állok ott, nem tudom, mit érezzek. Az egyszerre nyomó üresség és az a gyermeki boldogság hogy láthattam őt újra. Megint.
|
| Nauki | 2014. 08. 23. 23:30:46 | #31133 |
Karakter: Aisu Yoshikuro
Megjegyzés: Shayolanak
- Bocsáss meg sok dolgom akad még- mondja semleges hangon, majd távozik én pedig nem tudom hova tenni. Előbb még olyan közel volt hozzá, hozzám simult most pedig eltűnt. Mit akarhatott mondani? Talán az ijesztette meg ennyire, amit majdnem kimondott. Szomorúan és merengve néztem, ahogy kitakarít utánunk. Miért távolodott el hirtelen? Én mondtam vagy tettem valamit?
- Miért nem mondtad el amit akartál?- kérdezem mikor visszatér a házba. Kérdésemre csak sóhajjal felel, majd szólásra nyitja száját.
- Megfogod kapni kérdésedre a választ, ne aggódj- hagyta annyiban a dolgot, majd eltűnt én pedig magamra maradtam a kérdéseimmel. Úgy döntök, járok egyet, így lenge öltözetemben útnak indulok a havas tájban. A hó tekeregni kezd körülöttem, megtelepszik a ruhámon, majd kristályokként ráolvad ezzel már a ruha részét képezve. Egy ideig sétálgatok, nem gondolok semmire, csak a hideget érzem magam körül, ami megnyugtatja a lelkemet és a szívemet. Lehűti háborgó testemet és becstelen vágyaimat. Mire visszatérek a házba, Kage fest. Odasétálok mögé.
- Kit ábrázol?- kíváncsiskodom.
- Téged- válaszolja, aztán ismét elmerül a munkában. Én pedig szemügyre veszem a már most gyönyörű képet és nem bírom ki, hogy ne szólaljak meg.
- Ennyire szép nem vagyok…-sütöm le szemeimet és nem is leplezem vörös orcáimat. Hallom, hogy lerakja az ecsetet.
- Én csak a valóságot festem, amit én látok- jelenti ki.
- De hisz ez gyönyörű festmény!- ellenkezek.
- Ahogyan te is- föláll és a mozdulat közben nagyon közel kerül hozzám és most nem tudom eldönteni szándékosan tette e vagy csak véletlenségből. Kíváncsian és kipirosodva nézem őt, majd egyre közelebb hajol hozzám én pedig a döbbenettől lebénulok. Nem távolodom el, hane hagyom, hogy ráhajoljon ajkaimra és könnyed csókot hintsen rá. Furcsa… életem első valódi szerelmes csókja. Mikor rám tört a felismerés, akkor távolodott el tőlem. Szeretem őt… Jelentettem ki magamban és elfogott a rettegés. Mi van ha ő nem sezret?
- Aisu, én azt hiszem…- kezi én pedig kíváncsian tekintek fel rá, sokkal várakozóbban mint nemrég- Szeretlek.
Elmosolyodtam, amjd nem tudtam márt tenni csak bólintottam. Talán azért, hogy beismerjem magamnak még erősebben, hogy igen én tényleg őt szeretem. volt értelme elmúlt évszázadomnak. Azért kellett élnem, hogy találkozhassak vele. Már a legelejétől ezt tervezték odafönt, hogy mellé vetnek majd, hogy mellette fogok kikötni idővel. Milyen cselesek. Gondolataimból csókja repít vissza a mézédes valóságba. Hevesen tapad ajkaimra, egyik keze csípőmre vándorol, érintésére felhevül jéghideg testem. Szabad kezét fehér fürtjeim között rejti el. Lángol minden porcikám és érte kiállt. Az előttem álló férfiért. Hirtelen ellép tőlem és a hűvösség eluralkodik felettem, a kellemes melegnek nyoma sincsen.
- Sajnálom, nem tehetem meg.. még nem- mondja, aztán leül és fest tovább. Mosolyogva nézek rá. Tisztességes ember. Odalépek és megsimítom a vállát.
- Köszönöm- suttogom, de tudom, hogy hallja. Elhagyom a szobát és a konyhába veszem az irányt. Először kicsit félve de aztán felbátorodva kezdek el dolgozni különböző gyógynövényekből álló gyógyszereimen, majd később pedig mérgeken. Az ajtó felől kopogásra leszek figyelmes. Kage áll ott, belép és a lábost kezdi szemlélni, melyet a tűz felett forralok.
- Bele ne egyél!- szólok rá, mikor szemet vet rá egy kanál kíséretében- Méregfőzet- mondom komolyan. Ha gyógynövényeket vagy mást kutyvasztok mindig komoly vagyok, nem szeretem ha ebből kizökkentenek. Mikor eléri a főzet a forráspontot leveszem a tűzről, mindennemű rongy nélkül így simán elégethettem volna a kezem. Hallom, hogy szerelmem felszisszen.
- Elégeted, a kezedet- jelenti ki aggódással a hangjába.
- Jégdémon vagyok-, emlékeztetem, és mikor kiviszem a kertbe a hóba a lábost, felé mutatom a tenyerem, amin jég csillog. Sokatmondón bólint. Én pedig visszaösszpontosítok a lábos felé. Havat irányítok felé, majd azzal körbevonva kiemelem a löttyöt. A havat vízzé aztán jéggé alakítom, majd a gondolatom erejével apró szemcsékre zúzom. Az így kapott jeges keveréket, pedig a derekamon tartott táskából származó nagyobb fiolába irányítom. Lezárom, vastag jéggel veszem körbe.
- Ez mire volt jó?- kérdezi kíváncsian Kage, aki időközben leült a hátsó teraszra.
- Megvannak azok a növények, melyeknek a mérge a hidegben fejti ki teljes hatását. Manapság nem tudják ezt alkalmazni, téli méregnek is nevezik éppen ezért. de mivel jég démon vagyok én akár a legnagyobb melegben is kiválóan tudom használni. Olyan folyamatot indít el a szervezetben akár az embereknél a fagyhalál- magyarázom, a lábos takarítása közben. Ügyelek rá, hogy sehol se maradjon az anyagból. Elsétálok az üldögélő mellett és helyére teszem a kezemben tartott konyhai eszközt. Rendet rakok az említett helyiségben is, majd leengedem eddig felkötött hajamat.
- Kíváncsi vagyok mit tartogat számomra a sor- morfondírozok. Kisétálok Kage mellé és letelepszem. Feltekintek a sötétülő égboltra.
- Tudtad, hogy ma este a szellemek és az emberek közötti határvonal gyengébb lesz, mint általában. Azt tartják az emberek, hogy ilyenkor a szellemeknek átjárásuk van hozzánk. Sokan nem tudják, hogy valamelyest igaz. Azok a szellemek, akik az élőknek tanácsot akarnak adni visszatérnek, hogy felkeressék a személyt. De van mikor nem érnek célba, csak bolyonganak egészen addig, míg a határ vissza nem áll. Az az reggelig, mikor a Hold eltűnik- dőltem neki beszéd közben izmos oldalának és fejemet vállára hajtottam.
- Hmmm- ennyiv otl csupán a válasza.
- Egy ideig reménykedtem, hogy az elhunyt szeretteim visszatérnek hozzám- adtam tudtára érzetem, hogy letekint rám- De vagy nincs számomra mondanivalójuk, vagy megundorodtak attól, akivé lettem- sóhajtok föl csalódottan. lehunyom a szemem és egy meleg tenyeret érzek meg az arcomon.
- Aisu, miért tennének ilyet? Ők fentről mindent látnak, azt is, hogy milyen erősen próbálkozol megtartani emberi mivoltodat, biztos büszkék rád- suttogta. Ezek után egész sokáig beszélgettünk. Elhatároztuk, hogy ideje elmenni pihenni. Éppen a szobám felé tartottam, amikor úgy éreztem, mintha valaki megérintené a vállamat, mikor hátrafordultam nem volt ott senki.
- Kage?!- kiáltottam. A szobája ajtaja kinyílt és kitekintett.
- Tessék? Baj van?- kérdezte, mire meglepetten nemet intettem és eltűntem a szobámban. Egy ideig csak forgolódtam. Suttogás ütötte meg a fülem és kipattantak a szemeim én pedig felültem. Körbenéztem, de semmi. Egy ideig kábán néztem, majd visszadőltem. Az előbbi suttogás erősödött. Átfordultam a másik oldalamra. Léptek zaja ütötte meg a fülem egész közelről.
- KAGE!!- kiabáltam felkelve és a falig hátrálva. Az ajtóm kivágódott és a vadász be is lépett volna, ha az ajtó nem vágódik vissza. Ágyam mellett lévő démon kardom után kaptam és kihúztam majd magam elé fogtam a levegőbe.
- Aisu nyisd ki!- kiabálta kintről. A levegőben lévő hideget használva viaskodtam a semmivel, mikor az ajtó megadta magát és Kage esett be, de megtartotta az egyensúlyát. Meglátva engem aggódva odarohant hozzám.
- Mi a baj?- kérdezte, de nem tudtam válaszolni. A háta mögött egy alak kezdett körvonalazódni, majd egy másik is. A kard remegni kezdett a kezemben.
- Ka- Kage, fordulj…meg- suttogtam tagoltan. Ennyire még sosem féltem életemben.
|
| Shayola | 2014. 08. 03. 19:24:57 | #30880 |
Karakter: Kage Toshira
-Csak a nyilvánvalót mondom. Démonként a családalapításra semmi esélyem. Jól van démoni családra van, de én nem akarok lealacsonyodni az ő szintjükre, ezt te is tudod. Nem, mintha annyival másabb lennék, náluk- nagyokat grimaszol, majd próbálja letisztítani magáról ezt a vétket, s az átkot.
-Te különb vagy náluk miért nem akarod ezt belátni?- mondom ingerültebben. Ha nem lenne másabb mint ők már nem élne.
-Kage, ki az az idióta, aki szerethet egy olyan démont, mint, amilyen én vagyok? Mert ha valaki velem akarná leélni az életét, annak marha sok bátorságra van szüksége. Az örök menekülés a társam semmi több- szórakozik a habbal. Na éppen most lépek akkor idiótává? Vagy mit érzek? Nem tudom.
-Ha így tetszik én a társad vagyok- suttogom magam elé. Nem tudom eldönteni mit, érzek.
- Na igen, te más vagy- néz rá- teljesen más, senkihez sem fogható- zavarba jöttem szavaitól.. ilyet senki sem mondott még nekem.- olyan ember vagy, akivel életem során démonként sosem találkoztam és nagyon örülök, hogy összehozott minket a sors- szívem dobogása gyorsabb lett ezekre a mondatokra, és arcom vörösbe váltott. Olyan érzés kerített most hatalmába, amit eddig más sose éreztem. felemelő volt. Ekkor lefröcsköl.
- Vegyem kihívásnak?- húzom fel szemöldököm és viszonozom kis tettét. Ezek után tömérdeknyi vízzel locsoltuk a másikat, persze közbe jókat nevettünk. Mint két kisgyerek. ekkor maga elé kapott és megfordult, eleinte nem jöttem rá miért is. De hamar bekapcsolt az agyam, alig maradt egy kis hab a vízbe. ekkor láthattam meg csodálatos és művészi szépségű hátát. Kivéve egy kis részt, ott egy hatalmas heg éktelenkedett. Kíváncsiságból, közelebb megyek és megérintem a sebét. Megborzad érintésemre, pedig nagyon gyengéden csinálom.
- Te meg?- ijedten kérdezi, de egy nem megy arrébb vagy húzódik el.
- Ezt hol szerezted?- kérdezem halkan tőle. Talán kissé rekedten is nem tudtam megszólalni jó pár percig. A seb ellenére is bőre selymes..
- Egy démon a saját szent kardomat ellenem fordította, a kezébe került, de végighasította a hátam. Gyenge voltam és nem tudtam rendesen begyógyítani- ekkor végigsimítok rajta, majd ráhelyezem kezem.
- Ha innál se tűnne el?- ekkor hirtelen megfeszült minden izma. Meglepett ez a reakció, és én távolabb lépek tőle.
- Aisu- szólitom meg halkan, hisz látom nincs, jól sőt egyáltalán nincs jól. Ekkor kinyúl a köntöséért. Kilép és megára is ölti azon nyomban. El akar menekülni… itt akar hagyni engem, de miért? Nem, engedhetem, hogy elmenjek. Ekkor utána nyúlva megragadtam csuklóját, majd visszahúztam a vízbe. Nagyot csobbant, de nem érdekelt, szorosan magamhoz öleltem. remegett kezeim közt, akár a nyárfalevél. A kis fejét a nyakamba fúrta. Éreztem minden egyes levegővételét bőrömön. A meleg leheletét. Csak pár centire voltak ajkai tőlem. De nem féltem tudom, hogy bízhatok benne, és nem fog bántani. Becsuktam a szemeim és vártam. Ekkor a legfurcsább dolog történt velem, ahelyett hogy megharapott volna egy gyengéd csókot kaptam nyakamba. Ekkor egy bizsergés futott át rajtam nem értettem, de mégis olyan jó volt. Nem akartam elengedni, érezni akartam tovább ezt a kellemes érzést.
- Sajnálom, egyszerűen nem tudtam…- nem tudta befejezni mivel ajkaim súrolták az övét. Olyan érzés kerített hatalmába mit eddigi életem során nem érezhettem. Mintha sóvárognék utána.. Meglepődött, és menekülni kívánt. Pedig nem csináltam rossz dolgot? Mit érez ő irántam? Megfogtam, de kicsúszott a keze enyém közül. Ekkor felkapott egy törülközőt. Hé az az enyém! Utána se tudtam szólni, már futott is befele. Na remek! Én meg meztelenül flangálhatok a hidegben. Sóhajtva bevonulok a szobámba, megszárítkozok, majd visszaveszek kimonóm. Miután végeztem a szobám ajtaját néztem, ennyire megsértettem volna? Pedig nem akartam, én és a hülye fejem, de egyszerűen nem tehetek róla.. elragadott ez az érzés. Ilyenkor jó lenne egy kis időre eltűnni. Mikor kinéztem, ő ott ült és nézte a havat. Persze egy másik ruhába, amit talált a szekrénybe. Kicsit nagy rá, de azért megoldotta, hogy passzoljon. Mögéje térdelek hozzábújok, miközben két kezemmel megtámasztom magamat. Éreztem szívverésem felgyorsul amint közelebb érzem őt magamhoz.
- Miért menekültél el?- kérdezem tőle. Nem figyeltem oda, s pár tincsem még vizes volt. Amint hozzáértek azonnal átnedvesedett ruhája. Megborzad a hideg érzéstől.
- Egyáltalán nem menekültem el- suttogja. Nos, az az elfutás tőlem nagyon is annak tűnt. Végigsimitok keskeny vállain egészen kézfejéig, majd ráhelyezem kezem.
- Mitől félsz?
- Tőled- Tőlem?
- Miért félsz tőlem- suttogom fülébe szavaim, és megtámasztom államat a vállán. Nem tudtam hogyan tudnám én őt megijeszteni. Mivel érdemlem ki azt, hogy tőlem fél?
- Nem tudom- mondja elszörnyedve és alig kap levegőt.
-Nem tőlem félsz- világosítom fel.- hanem magadtól.
-Nem akarlak bántani, előbb is csak egy hajszálon múlott- hajtja le fejét.
-De nem bántottál- most jön egy kis bosszú. Amit ő tett velem a kádban. Egy apró puszit nyomtam nyakára, és mélyeket lélegeztem.
- Nem, de elég a tudat, hogy megfordult a fejemben- komoran közli velem.- Mi történt velem?- kérdezi inkább magától mint tőlem.- Soha nem éreztem még ilyet- suttogja, Meghallottam mit mond és elfordítottam tekintetem.
-Milyet? – suttogom nyakába.
-Ha rád gondolok, egyből elszáll a rossz kedvem és végre úgy gondolom, hogy érdemes élnem… célt találtam az életemnek- suttogja nekem zavartan. Leülök, mögéje összefonom karjaimat és közelebb húzom.
- Mesélj még erről
-Szeretem nézni, ahogy a hétköznapi dolgokat intézed, szeretem benned, hogy nem ítélsz el azért, aki vagyok. Megmentettél, pedig akár meg is ölhettelek volna. Aggódsz értem, de nem tudom miért. A házadba fogadtál és kiszolgálsz, kedves vagy velem, pedig gyilkos vagyok- miközben kimondta az utolsó mondatot szorosabban öleltem magamhoz.
-idehívtalak, mert nem volt hova menned, kedves vagyok, mert te is az vagy. Gyilkos vagy, de egyben vadász és azokat ölöd, akik ártanak az embereknek. megvéded a gyámoltalanokat. sok mindenen keresztülmentél, ez tett azzá, aki most vagy, és azzá, aki belopta magát a….-harapom el a mondatom. Ő csillogó tekintettel néz rám. Nem bírtam ki nézését. Nem akartam befejezni ezért felállok.
-Bocsáss meg sok dolgom akad még.- mondom kedvtelenül.
Kitakarítottam és még a kádat is, ami körül telis volt habbak és kilocsolt vízzel, ami persze megfagyott, majdnem tanyáztam is párszor. Ő szomorúan figyelt engem.
-Miért nem mondtad el amit akartál?-kérdez meg mikor visszamegyek a házba.
Felsóhajtottam.
-Megfogod kapni kérdésedre a választ, ne aggódj.
Alkonyodott, a nap nyugovóra tért, vörösre festve a kék eget. Mivel mindent elvégeztem, semmi dolgom nem akadt így hát elővettem palettát és a festéket. Kikevertem a fontos színeket és nekiálltam a legkedvesebb hobbimnak, a festésnek. Először csak a kontúrját rajzolom meg majd szépen lassan a részletébe a többit is. Mikor a felénél jártam Aisu odajött hozzám.
-Kit ábrázol?- kérdezi kíváncsian.
-Téged.- válaszolom, és folytatom a művem.
-Ennyire szép nem vagyok…-mondja és vörös arccal lesüti a szemét.
Ekkor abbahagyom és feléje néztem.
-Én csak a valóságot festem, amit én látok.
-De hisz ez gyönyörű festmény!
-Ahogyan te is.- állok föl és véletlenül közel hajolok hozzá.
Olyan közel van… érzem a leheletét az arcomon. Ahogy a jég kék szemeivel kíváncsian tekinget, azok a piros telt ajkak… olyan közel és annyira hívogató. Meg kell ízlelnem… kóstolnom. Egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá. Különös ő nem távolodik el tőlem, hanem inkább hagyja. Lassan becsuktam a szemem, és megcsókolom. Ha lehetne azt mondani ez életem legelső csókja. Olyan furcsa… de mégis jó érzéssel tölt el. Csak pár percig ért össze az ajkunk, féltem, hogy ő nem így érez e irántam…
-Aisu, én azt hiszem…- haboztam.- Szeretlek.
Elmosolyodott, majd bólintott. Ekkor mosolyogtam örömömben… úgy, mint régen, de most más miatt lobogott a szívemben a láng… a szerelem Lángja lobog bennem. Egy olyan szerelemé, amit nem lehet kioltani bármi is történjen. Éreztem, hogy volt miért harcolnom és küzdenem ezért a sok kínkeserves évben. Fel nem adni és tovább harcolni. Megértettem, megéreztem ezt a csodás érzést. Nem fogom elengedni soha, ha kell vaskörömmel és fogakkal fogom megvédeni. Késztetést éreztem, hogy újra megcsókoljam, és megtettem, de sokkal hevesebben, mint ezelőtt. Nyelvünk vad táncra perdült és éreztem, ahogyan belülről szít fel a szerelem lángja. Testem akár a felhevített fém. Akaratlanul egyik kezem a csípőjére vándorolt, másik kezemmel pedig fehér hajába túrok. Testem hevesen kiáltott a folytatásért, de én hirtelen szakítottam a csókot. Nem léphetek a bujaság ösvényeire, hiszen akkor nem használhatom kardom igazi szent erejét.
-Sajnálom, nem tehetem meg.. még nem.- azzal elhuzodok tőle és tovább festem a róla készülő képemet.
|
| Nauki | 2014. 07. 29. 13:41:32 | #30809 |
Karakter: Aisu Yoshikuro
Megjegyzés: Shayolamnak
- Ha láttál háborút tudod milyen szörnyű, elmesélheted a borzalmait, a bölcsesség pedig tudás. A tudás pedig olyan erő, amit sohasem vehetnek el tőled akármit is ajánlanak érte. Lehet nem láttam azokat a dolgokat, amit te, de az nem jelenti azt, hogy nem fogom… vagy azt se hogy nem érteném meg. Hiába minden erőlködés, ha nincs eredménye. Aisu én nem látom azt a fenevadat, amit te mondasz, és ha látni is fogom, nem fogom elhinni mert tudom hogy nem fogsz bántani senkit, csak azt akit gyűlölsz a démonokat- nézett rám komolyan és én nem hittem neki.
- Bárcsak így lenne… bárcsak így- sóhajtottam föl. Előbb utóbb be fog következni, hogy a sötétségé leszek teljesen, idők kérdése.
- Nem fogadhatom el a kardodat, ez a te ajándékod s nem az enyém- nyújtja vissza a tárgyat- te kaptad, amikor közénk álltál ezt nem ruházhatod át másra- fejemet csóválva elmosolyodtam.
- Milyen kis buta vagy- szóltam oda neki kedvesen, mire elvörösödött és enyhe méreggel a szemében rám nézett.
- Nem vagyok az- nevetve kértem meg, hogy fogja meg a kardom míg visszakötöm az oldalamra, hisz ha már itt van, akkor megkímélem magam a fájdalomtól, holott egy démon csak azt érdemli.
- Nos? Mit fogunk csinálni?- kérdezem kíváncsian, mert unom már a semmit tevést.
- Mivel nem kaptam semmi munkát, s ráadásul nem érzek démont a közelbe, én úgy hiszem hogy ma pihenő nap lesz- megkönnyebbülve felsóhajtok.
- Szokott ilyen lenni nálad?-kérdezem.
- Mindenkinek kell egy kis pihenő nem? Ahogyan a régi tekercsekben a hős harcosok is megpihennek a nagy csata után, igaz ők több heten keresztül egy lakomán, na meg persze gyönyörű nők társaságában- fogja meg az állát és gondolkodni kezd. Szóval így állunk…
- Még mit nem! Én nem vagyok neked elég szép?- játszottam meg a dühömet.
- Én nem is mondtam ilyet!- meghökkenek, arcom pedig egyszeriben vörössé válik.
- Talán megleptelek válaszommal?- mosolyog rám egy kicsit kajlán. Valami csípőset akartam neki mondani, de inkább nem szóltam mire nevetni kezdett.
- Tudod mit csináltam régen?- kérdezi.
- Nem?- kérdeztem egyszerre kíváncsian és félénken.
- Egy igazán elit fürdőt venni, ami tele van gyógynövényekkel, illatolajokkal és persze habos- emelte ki a mondat végét. Én ezt igazán nem értem, hogy hova szeretni kilyukadni.
- Igen? És? Nekem ehhez mi közöm?- nézek rá, miközben levett egy kis üvegcsét az egyik polcról.
- Gondoltam te is vágysz egy kis kényeztetésre, de ha nem akarsz hát legyen, melegen jó és egyedül unalmas…- hitetlenkedő pillantást vetek rá. Most komolyan velem akar fürdeni? Ugyan miért? Talál jobb fürdő partnert is.
- Most komolyan velem akarsz fürdeni?- kérdeztem, mikor láttam rajta a várakozást.
- Talán rossz? Nyugi semmi rosszra nem gondoltam csak egy egyszerű fürdésre, amit két barát szokott. Vagy talán te mást szeretnél? – mosolyog rám.
- Én? Dehogy! Eszembe se volt ilyen –megfordulok és összekulcsolom a kezeimet. Miket gondol rólam? Az igaz, hogy démon vagyok, de nem vagyok olyan nő…
- Na ne ducizz! Megcsinálom a vizet és megígérem, amint kész szólni fogok, ja és nem fogok leskelődök. Az nem illene, habár… csak ha azt a másik illető nem engedélyezi de nem hiszem hogy fogok, mert úgy is kapnék egyet az arcomra úgy érzem – kuncog. Erre nem tudok mit mondani, csak hápogok némán és nagy szemeket meresztek rá. Míg ő elkészíti a vizet, addig én leveszem a kimonóm és a fegyvereimet. Egy vékony köntöst keresek az egyik szekrényben. Fehér anyaga csak úgy simogatja a bőrömet. Lehet mérges lesz, hogy az engedélye nélkül keresgettem magamnak ruhát.
- Jöhetsz Aisu! Végeztem!- szól be hozzám és hallom, hogy elmegy a kád mellől, így kapok az alkalmon és odaslisszanok. Tele van habbal így megnyugszom, ledobom a köntöst és már lubickolok is.
- Ejnye engem meg se vársz?- jön oda és mikor beszáll én zavaromban elfordulok- Ez aztán királyi kényeztetés.
- Ezt szoktad csinálni, amikor nincs semmi dolgod?- kérdeztem kíváncsian a habbal játszva.
- Nem, ez most egy egyedi alkalom. Ha van társaságom csak akkor szoktam használni ezeket…- vagy úgy, akkor biztos mindig nőkkel lehet. A gondolatra elpirultam.
- És honnan kapod?- tereltem el gondolataimat.
- Innen onnan attól függ hol segítek. Igaz nem szoktam elfogadni ajándékokat, de tudod milyenek az öregek… makacsok, és ha azt akarják, hogy vigyem el.. nos el kell vinnem. Nincs olyan opció hogy nem- mindketten felnevetünk.
- Amúgy amikor nincs ilyen egyedi alkalom, akkor mit szoktál?- kíváncsiskodtam.
- Festeni- közölte természetesen.
- Tényleg?-lelkesültem föl.
- Igen. De az nagyon ritka hogy én pihenek. általában több hónap alatt lesz kész egy festmény mivel csak úgy szoktam ráérni, nagyon ritka az öt óránál több szabadidő nekem.
- Biztos szépeket is festhetsz.
- Talán. Majd ha lesz megint ennyi időnk, szívesen festek neked is.
Ezután mindenféle dolgokról beszéltünk. Időtől elkezdve a katonaságig. Furcsa módon szóba került a családalapítás.
- És… neked van már valakid?- kérdezem pipacsvörösen.
- Nem nincs még. És nem is gondolkoztam el rajta még. nem szokásom előre tervezgetni ennyire. hisz démonvadász vagyok. Ha megtudnák van gyengepontom kihasználnák azon pillanatok alatt. De talán nem is lenne olyan rossz. Habár én apaként? ugyan még az a tyúk is jobb apa lenne nálam.
Felnevetek
- Nem hiszem. Ha lenne, gyereked szerintem te lehetnél a legjobb apa- mondtam és csak utána kapcsoltam. Te jó ég ezt most tényleg én mondtam?!
- Ha én lennék a legjobb apa akkor te meg a legjobb anya- néz rám.
- Ugyan! Ne blöffölj! Én, mint démonként?-forgatom szemeimet. Családról még csak nem is álmodhatom.
- Mindig ide lyukadunk ki? Ne ostorozd már magad! Nem vagy olyan gonosz egyáltalán nem és nyugodj meg soha nem is leszel, mert te teszel ellene- komorodott el, de egy pillanat alat elűzte arcáról.
- Csak a nyilvánvalót mondom. Démonként a családalapításra semmi esélyem. Jól van démoni családra van, de én nem akarok lealacsonyodni az ő szintjükre, ezt te is tudod. Nem, mintha annyival másabb lennék náluk- fintorodtam el és megborzongtam. Úgy kezdtem el dörzsölni a bőrömet, mintha ezzel lemoshatnám magamról az átkot, a büntetésemet.
- Te különb vagy náluk miért nem akarod ezt belátni?- lett egy kicsit dühös.
- Kage, ki az az idióta, aki szerethet egy olyan démont mint, amilyen én vagyok? Mert ha valaki velem akarná leélni az életét, annak marha sok bátorságra van szüksége. Az örök menekülés a társam semmi több- szórakoztam a habbal.
- Ha így tetszik én a társad vagyok- suttogta maga elé meredve, de érzékeny hallásomnak köszönhetően tisztán hallottam és felnevettem.
- Na igen, te más vagy- néztem rá- teljesen más, senkihez sem fogható- láttam, hogy zavarba jött- olyan ember vagy, akivel életem során démonként sosem találkoztam és nagyon örülök, hogy összehozott minket a sors- láttam, hogy megfeszülnek az izmai és arca teljesen vörös lesz. játékosan fröcskölni kezdtem felé a vizet, mellyel együtt hab is lendült felé.
- Vegyem kihívásnak?- húzta föl a szemöldökét és viszonozta a gesztust. Már úszott körülöttünk mindent, a hajunkból patakokban folyt a víz, a hab pedig kezdett eltűnni és mikor ezt észrevettem magam elé kaptam a kezeimet és hátat fordítottam neki, így rálátást engedtem csupasz márvány fehér testemre. Hátam közepét csak egy hatalmas halovány sebhely csúfította el, ennek vonalán egy meleg kutakodó kezet éreztem meg és megborzongtam.
- Te meg?- ijedtem meg de nem húzódtam el.
- Ezt hol szerezted?- kérdezte halkan és rekedten.
- Egy démon a saját szent kardomat ellenem fordította, a kezébe került, de végighasította a hátam. Gyenge voltam és nem tudtam rendesen begyógyítani- kezét finoman végigsimította a sebhelyen, majd teljes tenyerét ráfektette.
- Ha innál se tűnne el?- kérdezte, de egyből kapcsolt, hogy nemrég ittam belőle. Eszembe juttatva ezzel bőre illatát és a vére kellemes édes ízét. A szemeim izzani kezdtek és megfeszítettem a testemet, megérezte és meglepetten távolodott el.
- Aisu- szólított meg halkan, észrevette, hogy nem vagyok jól. Kinyúltam a kádon kívülre és a köntös után kutattam, amit meg is találtam. Kiléptem és hamar magamra is kaptam. El akartam menekülni a közeléből, eluralkodott rajtam a vére utáni sóvárgás, jobb, ha elmegyek, mellőle mielőtt bántanám. Egy kéz kulcsolódott csuklóm köré és visszarántott a vízbe. A köntösöm egyből átázott és a vékony fehér anyag, átlátszóvá vált. Hatalmasat csobbantam. Karjai között tartott, fejemet pedig nyakához fúrtam és remegtem az elfojtott vérutáni vágytól. Visszatartottam magam, de minden erőmre szükségem volt hozzá. Alsó ajkamba haraptam és hosszú szemfogaim felsértették és vér serkent ki. Elködösült az agyam és lassan felkúsztam a nyakához, ajkaim alig voltak már pár centire, mikor megéreztem, hogy nem reszket, teljesen el van lazulva. Miért nem fél tőlem? Vagy csak én tartok magamtól? Elkerekedtek a felismerésre a szemeim és óvatosan lehunytam azokat. Nyakához hajoltam és rátapasztottam az ajkaimat. Egy könnyed csókot leheltem rá, el akartam húzódni de nem engedett.
- Sajnálom, egyszerűen nem tudtam…- nem fejezhettem be mert ajkai finoman súrolták az enyémet. Meglepődtem és kibontakoztam az öleléséből, vizesen, ahogy voltam menekülni akartam. Utánam kapott, de vizes kezem kicsúszott övéi közül. Megijedtem tőle, az előbbi tette megrémisztett. Menet közben egy törölközőt pillantottam meg egy akasztón. Lekaptam a vizes köntöst és a fürdőben egy lavorba dobtam. A törölközőt magam köré csavartam, elvonultam a szobámba és magamra maradtam. Az ajtót pedig becsuktam. Magányomban szeretnék lenni.
Félek, attól mit hozhat ez a démonvadász a szívembe… Vajon képes lenne felolvasztani a lelkemen ülő jeget? Nem tudom, eddig senki sem volt rá képes, mondjuk senki sem próbálkozott. Úgy döntöttem tovább túrom a szekrényt. Találtam is benne egy vékony fehér anyagú kimonot, igaz nem az én méretem volt, de addig ügyeskedtem a kötőjével, meg még pár másikkal, amíg sikerült belőle egy tökéletesen rám passzolót alkotnom belőle. Egy helyen összekötöttem az egészet, így egyszerűen kitudom, majd bontani. Az ajtónak háttal ültem és elhúztam az apró teraszra vezető ajtót és onnan néztem a havat. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy onnan két mellettem megtámaszkodó két, és egy a hátamnak préselődő mellkas rázott vissza. A mögöttem támaszkodó Kage szíve vadul vert.
- Miért menekültél el?- kérdezte, vizes tincsei vállamra omlottak ezzel átnedvesítve száraz ruhámat. Megborzongtam, ahogy a hűs szellő a vizes területet hideggé varázsolta, megszoktam a meleget, túlságosan is. Állapítottam meg.
- Egyáltalán nem menekültem el- suttogtam, talán csak magamnak bizonygatva. Egyik kezét végighúzta a vállamtól a kézfejemig, ahol megállapodott és övét enyémre fektette.
- Mitől félsz?- kérdezte rekedten.
- Tőled- ismertem be kábán ismerkedve azzal a furcsa melegséggel mely bennem kezdett felgyülemleni.
- Miért félsz tőlem- suttogta fülembe a szavakat és állát megtámasztotta a vállamon. Lehelete csiklandozta nyakamat és fülemet, megborzongtam.
- Nem tudom- képedtem el és alig kaptam levegőt.
- Nem tőlem félsz- világosított fel- hanem magadtól- el kell ismernem igaza van. Magamtól félek, attól, hogy bántanám.
- Nem akarlak bántani, előbb is csak egy hajszálon múlott- hajtottam le a fejemet.
- De nem bántottál- szúrta oda és ő is, mint nemrég én egy apró puszit nyomott hajam alól kivillanó fehér nyakamra, majd arcát oda is fúrta és mélyeket lélegzett.
- Nem, de elég a tudat, hogy megfordult a fejemben- komor voltam, de ugyanakkor az érzések sem hagytak nyugodni- Mi történt velem?- kérdeztem magamtól- Soha nem éreztem még ilyet- suttogtam. Tudtam, hogy meghallotta és elfordítottam a tekintetem.
- Milyet?- suttogta a szavakat nyakamba.
- Ha rád gondolok, egyből elszáll a rossz kedvem és végre úgy gondolom, hogy érdemes élnem… célt találtam az életemnek- suttogtam zavaromba. Karjait előttem összefonta és éreztem, hogy leül mögöttem és ölébe húz.
- Mesélj még erről- kért, mire valamiért engedelmeskedtem neki.
- Szeretem nézni, ahogy a hétköznapi dolgokat intézed, szeretem benned, hogy nem ítélsz el azért, aki vagyok. Megmentettél, pedig akár meg is ölhettelek volna. Aggódsz értem, de nem tudom miért. A házadba fogadtál és kiszolgálsz, kedves vagy velem, pedig gyilkos vagyok- suttogtam és még szorosabbra fogta az ölelést.
- idehívtalak, mert nem volt hova menned, kedves vagyok, mert te is az vagy. Gyilkos vagy, de egyben vadász és azokat ölöd, akik ártanak az embereknek. megvéded a gyámoltalanokat. sok mindenen keresztülmentél, ez tett azzá, aki most vagy, és azzá aki belopta magát a….- elharapta a mondatot én pedig kérdőn és csillogó szemekkel fordultam hátra, hogy szemébe nézhessek.
|
| Shayola | 2014. 07. 28. 23:44:31 | #30803 |
Karakter: Kage Toshira
Reggel igazán üdén és energikusan keltem, mint aki egy hetet aludt volna körülbelül. Felkelek s utána jó nagyot nyújtózkodok. Ezután jöhet a reggelim. Én meg is ettem a részem., majd bemegyek Aisu szobába megkérdezni, hogy kér a még csirkevért e vagy nem.
-Aisu. Kérsz valamit enni?- szólok neki, de meg se hall.
Meredten nézi egy majdnem porrá égett könyvet. Még párszor szólítgattam, de láttam, hogy nem ér semmit , így vártam, mikor fog a külvilággal is foglalatoskodni.
- Erről talán tudnia kellene- suttogja.
- Miről kellene tudnom?- állok az ajtóban összerakott kezekkel. Nem tudom mit olvasott abból a könyvből, de ezek szerint valami fontos dolog lehet.
- Észre se vettem, hogy itt vagy- lepődik meg.
- Szólongattalak kiabáltam, de semmi reakció, a reggeli felől érdeklődtem éhes vagy e, de látom neked fontosabb mondandód van- megyek be hozzá.
- Hát az történt, hogy… - meséli el a kis könyv történetét. A vérhordozókról… érdekes hogy démonokat irányítottunk ellenül, sőt uraltuk őket ha lehetne így kifejezni. De ennek nincs értelme… Én mint vérhordozó.. nem, nem hiszem. Én csak a nyaklánc miatt éltem túl nem azért mert ő leállt volna.
- Szóval azt mondod, hogy lehet tudlak irányítani?- kérdeztem nagy gondolkodásom után.
- Ha a te ereidben is olyan vér csörgedezik is, akkor sem, a véred már csak annyi hatást fejt ki évtizedek múltával is, hogy kényszeresen meg akarlak védeni, hisz minket ez által, amolyan testőrfélének alkalmaztak. Hallottam róla, hogy mielőtt ez a démon, akitől az egész ered, gyilkolni kezdett, alkalmaztak erősebb démonokat a vadászok maguk mellett – suttogja- Mert a harapás és a vér által erőssé vált bennünk a táplálékunk megvédése másoktól- majd fejezi be halkan
- Szóval a táplálékot látod bennem ezek után?- sóhajtok csalódottan. Más választ vártam tőle..
- Nem úgy értettem Kage- néz rám szomorúan- Hálás vagyok, hogy megmentettél, életemben nem éreztem magam ilyen erősnek, de azzal is számolnunk kell, hogy nem táplálkoztam emberből, kitudja, hogy fogok emberekre reagálni- mondja ijedten. Miért is fél? Mitől ? Hisz eddig se támadott rájuk nem értem mire céloz ezzel most, de valahogy érzem, van benne valami.. végül is rég ivott már ilyet és nehéz lehet.
- Kage- fordul felém, megfogja kezem és odaadja szent kardját.
- Aisu mit akar….- nem fejezhetem be mondatom, mert megkér maradjak csöndbe.
- Ígérj, meg nekem valamit- jaj ne tedd ezt velem kérlek…
- Ha tudom teljesíteni, megígérem- nézek komolyan a szemébe. Mintha tudnám mit is akarna kérni…
- Ha embereket akarok bántani, vagy ellened fordulok- néz mélyen szemeimbe, fáj a tudat hogy meg kéne tennem ezt de nem hiszem hogy valaha is szükség lesz eme tettre tőlem. Nem értek vele egyet.
- Aisu ilyet nem kérhetsz- szólnék rá de megint közbelép
- De igen kérhetek! Vadász vagy! Végezned kell a fenyegetéssel- könnyekkel áztatja el arcát- Ha azzá válok, szeretném, ha a kardommal végeznél, velem végső soron ezért tartottam meg- cirógatja meg arcom- Én már rengeteg mindent megéltem, többet, mint te valaha is fogsz. Láttam háborúkat, ott voltam békekötéseknél, láttam nagy kor uralkodóit. Bölcsebb és öregebb vagyok, mint, amennyinek kinézek- nevet fül keserűen.
- Ha láttál háborút tudod milyen szörnyű, elmesélheted a borzalmait, a bölcsesség pedig tudás. A tudás pedig olyan erő, amit sohasem vehetnek el tőled akármit is ajánlanak érte. Lehet nem láttam azokat a dolgokat, amit te, de az nem jelenti azt, hogy nem fogom… vagy azt se hogy nem érteném meg. Hiába minden erőlködés, ha nincs eredménye. Aisu én nem látom azt a fenevadat, amit te mondasz, és ha látni is fogom, nem fogom elhinni mert tudom hogy nem fogsz bántani senkit, csak azt akit gyűlölsz a démonokat.
- Bárcsak így lenne… bárcsak így.- sóhajt fel.
- Nem fogadhatom el a kardodat, ez a te ajándékod s nem az enyém- nyújtom vissza kardját.- te kaptad, amikor közénk álltál ezt nem ruházhatod át másra.
Mosolyog, de közbe a fejét csóválja.
- Milyen kis buta vagy.
- Nem vagyok az.- vörösödök el és egy picit mérgesen nézek rá.
Ő felnevetett. Majd megkért, hogy tartsam meg addig, amíg visszaköti a csípőjére, hiszen még mindig szentelt kard és fájna, ha hozzáérne.
- Nos? Mit fogunk csinálni?- kérdezi kíváncsian.
- Mivel nem kaptam semmi munkát, s ráadásul nem érzek démont a közelbe, én úgy hiszem hogy ma pihenő nap lesz.
- Szokott ilyen lenni nálad?-kérdezi felvont szemöldökkel.
- Mindenkinek kell egy kis pihenő nem? Ahogyan a régi tekercsekben a hős harcosok is megpihennek a nagy csata után, igaz ők több heten keresztül egy lakomán, na meg persze gyönyörű nők társaságában.- fogom meg az állam s gondolkodóba esek.
- Még mit nem! Én nem vagyok neked elég szép?
- Én nem is mondtam ilyet!
Meghökkentem rám nézett, majd vérvörös színbe váltott.
- Talán megleptelek válaszommal?- mosolygok rá egy kicsit kajlán.
Válaszolni akart, párszor kinyitotta a száját de azonnal be is csukta. Nem tudott megszólalni. Ekkor jóízűen nevettem, majd a szobámba mentem.
- Tudod mit csináltam régen?- kérdezem tőle, habár a választ úgyis tudom.
- Nem?- kérdezte egyszerre kíváncsian és félénken.
- Egy igazán elit fürdőt venni, ami tele van gyógynövényekkel, illatolajokkal és persze habos.- emelem ki a mondat végét.
- Igen? És? Nekem ehhez mi közöm?- néz rám, miközben én levettem a kis szérumot.
- Gondoltam te is vágysz egy kis kényeztetésre, de ha nem akarsz hát legyen, melegen jó és egyedül unalmas…- igen próbálom rászedni hogy csatlakozzon.
Hitetlenkedve elmosolyodik, hogy én csak viccnek szántam. Én pedig csóváltam a fejem, hogy nem én teljesen komolyan gondoltam.
- Most komolyan velem akarsz fürdeni?
- Talán rossz? Nyugi semmi rosszra nem gondoltam csak egy egyszerű fürdésre, amit két barát szokott. Vagy talán te mást szeretnél? – mosolygok rá.
- Én? Dehogy! Eszembe se volt ilyen. –fordul meg és rakja össze a kezeit, ajaj azt hiszem most mérges lett rám.
- Na ne ducizz! Megcsinálom a vizet és megígérem, amint kész szólni fogok, ja és nem fogok leskelődök. Az nem illene, habár…-gondolkodok el.- csak ha azt a másik illető nem engedélyezi de nem hiszem hogy fogok, mert úgy is kapnék egyet az arcomra úgy érzem.- kuncogok.
Majd egy nagy lábost elveszek, amibe vizet lehet melegíteni. Amíg a víz melegszik, a kertben lévő fürdőt kivakarom a jégből és hóból, hogy ne essünk hanyatt, amikor ideérünk, másrészt nem akarunk egy jéghideg vízben ázni. De még így is háromszor kell fordulnom míg teljesen tele legyen.. vagy többször. régen használtam nem tudom mekkora, de az biztos hogy öten is kényelmesen elférnék, sőt elférnénk talán tízen is. Amikor az elsőt kihoztam, akkor beleöntöttem a negyedét a kis szérumnak. Annyi bőven elég.
- Jöhetsz Aisu! Végeztem!- szólók be az épületbe, mikor beleöntöttem az meleg vizes lábost a medencébe.
Én bevittem a lábost s a helyére raktam. Ő már vígan lubickolt a vízbe.
- Ejnye engem meg se vársz?- megyek oda, majd levetkőzök és én is belehuppanok a vízbe.- Ez aztán királyi kényeztetés.
- Ezt szoktad csinálni, amikor nincs semmi dolgod?
- Nem, ez most egy egyedi alkalom. Ha van társaságom csak akkor szoktam használni ezeket..
- És honnan kapod?
- Innen onnan attól függ hol segítek. Igaz nem szoktam elfogadni ajándékokat, de tudod milyenek az öregek… makacsok, és ha azt akarják, hogy vigyem el.. nos el kell vinnem. Nincs olyan opció hogy nem. –nevettünk fel mind a ketten.
- Amugy amikor nincs ilyen egyedi alkalom, akkor mit szoktál?
- Festeni.
- Tényleg?-kérdezi kiváncsian.
- Igen. De az nagyon ritka hogy én pihenek. általában több hónap alatt lesz kész egy festmény mivel csak úgy szoktam ráérni, nagyon ritka az öt óránál több szabadidő nekem.
- Biztos szépeket is festhetsz.
- Talán. Majd ha lesz megint ennyi időnk, szívesen festek neked is.-mosolygok rá.
Ezután mindenféle dolgokról beszéltünk. Időtől elkezdve a katonaságig. Furcsa módon szóba került a családalapítás.
- És… neked van már valakid?-kérdezi vörösen és félénken.
- Nem nincs még. És nem is gondolkoztam el rajta még. nem szokásom előre tervezgetni ennyire. hisz démonvadász vagyok. Ha megtudnák van gyengepontom kihasználnák azon pillanatok alatt. –gondolkodok el.- De talán nem is lenne olyan rossz. Habár én apaként? ugyan még az a tyúk is jobb apa lenne nálam.
Felnevetett.
- Nem hiszem. Ha lenne, gyereked szerintem te lehetnél a legjobb apa.
- Ha én lennék a legjobb apa akkor te meg a legjobb anya.- nézek rá.
- Ugyan! Ne blöffölj! Én, mint démonként?-forgatja szemeit.
- Mindig ide lyukadunk ki? Ne ostorozd már magad! Nem vagy olyan gonosz egyáltalán nem és nyugodj meg soha nem is leszel, mert te teszel ellene.
|
| Nauki | 2014. 07. 20. 11:16:05 | #30709 |
Karakter: Aisu Yoshikuro
Megjegyzés: Shayola kedvesnek
-Muszáj lesz innod Aisu! Kérlek!- kérlelt, mire tiltakozni kezdtem, de gyengeségem miatt nem tudtam eltávolodni.
-De…Megölhetlek!- suttogtam.
-Ne aggódj… nem fogsz. Még ha akarnál se…- ezt nem értettem, de láttam a szemében a bizalmat és ez erőt adott. Először csak lenyaltam a csurgó vért, majd finoman a megfelelő helyre belemélyesztettem a fogaimat is. Hallottam, hogy felszisszent. Egyre nagyobb kortyokat iszok. Vére a tudatomig hatol, és vörös ködöt von elé.
-Aisu…- suttogta. Nem válaszolok neki, külső szemlélője leszek a testem mozgásának, ami magához szorítja elgyengült testét és még jobban inni kezd. Üvöltenék magammal, hogy hagyjam abba, de nem tudok mit tenni.
-Aisu… elég lesz már… hagyd abba…- nyögi ki nagy nehezen, de mintha el sem jutna az agyamig, amit mond. A köetkező pillanatban egy erőps erőhullámot érzek, ami eltaszít tőle. Égető fájdalom jár át, de a sebeim eltűnnek a friss emberi vérnek köszönhetően.
-Te hülye vagy!- kiálltok rá első felindulásomból mikor visszanyerem a tudatomat.
-Miért? Látod, hogy élek, és ahogy nézem te is épp erőd teljében vagy. Nem értem mi vele a bajod- mondja rekedt hangon.
-De, nem kellett volna- vörösödök el. A régi időkben, ha egy démon ivott, egy emberből, azok, akik túlélték gyakorta mesélték, hogy a démon mondta nekik, hogy felér számára egy aktussal. De nem gondoltam volna, hogy ennyire felemelő érzés, mikor ennyire előkelő vérrel táplálkozunk.
- Miért is nem?- kérdezte.
-Te mondtad, hogy majd az istenek eldöntik nem? Most meglehetett volna- kérdeztem meglepetten.
Ekkor felnevetett.
-Nem a halálkor dől el a sorsod sokan hiszik, így de nem ez az igazság. A halállal a bűnök amiket elkövetünk nem fognak jóra fordulni. azt csak az életed során tehetek jóvá. Igaz nem hozza vissza az embert akit megöltél, de helyette jobbá teszed a világot azzal hogy leölöd ezeket a démonokat, hisz akkor nem lesz többször olyan mit amit elkövettél- mélyen a szemeimbe tekint, és én se vettem le róla a szemeimet. Éreztem őt, jobban, mint magam körül bármit. Nem tudtam elszakítani a pillantásomat az övétől, vonzott hozzá valami. A vére tenné?
- Hazamehetünk?- kérdeztem, mikor meg tudtam szólalni.
- Igen. Menjünk. úgyis ránk fér, egy kis pihenés- ásít egy nagyot- vagyis rám mindenképp- mondja, egy halovány mosoly lesz az arcomon, de el is tűnik mikor látom arcát fájdalmas grimaszba torzulni.
- Jól vagy?- kérdezem aggódva. Miattam van, szomorodtam el.
- Igen.. persze, csak fáradt vagyok.
- Amugy az az energia honnan jött?- tudakolom visszaemlékezve a fájddalomra.
-Hmm?- fordulok hozzám- Ebből –mutat a nyakában lógó vörös nyakékre- A papnő adta oda nekem miután megáldotta a mágiájával. Rég óta nem aktiválódott ,ebből látszik, hogy csak fontos esetekben haldoklok- kacsint rám, mire elszégyellem magam és arcom a vörössé válik, mikor eszembe jut, hogy magamhoz vontam. Előresietek és hallom, hogy nevetve követ.
Visszaérve a kis tornácra telepszek és gondolataimba mélyedek. Miért van az, hogy mindig érzem, hol van, eddig is így volt, de nem ilyen erősen, utána kell néznem. Mikor lépteket hallok felkapom a fejem. Egy szál ágyékkötőben ment el mellettem. A kimonója véres lett, miattam, érthető, hogy így mászkál. Nagyot sóhajtva utána mentem a fürdőhöz, ahol halkan kopogtam.
-Igen? Szabad- szól ki. Félrehúzom az ajtót és belesek.
-Nem vagy fáradt?- kérdezem aggódva, látva, hogy ruháját sikálja.
-De igen..- sóhajt.
-Nem mész el aludni?-
-Sajnos a ruha nem mossa ki magából a vért…-majd folytatja tovább.
-Ne csináljam meg?- kérdezem mosolyt erőltetve az arcomra.
-Köszönöm nem kell. Szerintem eléggé ügyes férfi vagyok hozzá…- mosolyog rám.
-Mint a tyúkhoz?-kuncogok föl és eszembe jutnak azok a vicces képek.
-Oké megfogtál.. majd ha bajom van, akkor szólok- egyezik bele megadóan. Én pedig csak szemeim viccesen forgatva elhagyom a szobát. Leülök a padlóra törökülésbe és koncentrálni kezdek az emlékeim között. Mivel a régi könyvekhez, iratokhoz nem jutok hozzá, így a képzeletem és emlékeim szárnyán repülök vissza a múltba.
Az egész éjszakát így töltöm és Kage vérének köszönhetően nem merülök ki. Reggelre viszont egyre jobban úgy tűnik nem fordult elő még hasonló eset, mikor, ahogy kifelé sétálok vissza a tudatomhoz, megpillantok egy kissé megégett könyvet. Kíváncsian leemelem és olvasni kezdem. Az egyik oldal tetején megakad a tekintetem. Egy nőről szólt, aki bele szeretett egy démonba és az Istenek segíteni akartak neki, mert nemesi származása ellenére a közeli templomot ő tartotta rendben. Különleges erővel ruházták fel a vérét. Leszármazottaiban ugyan egyre gyengébb, de mára a legtöbb ember, valamilyen mértékben képes befolyásolni a démont, ha nem öli meg csak táplálkozik belőle. A démon onnantól kezdve csak a lányból és állatokból táplálkozott így a család elfogadóbbá vált felé. De a démon túlélte a nőt, sőt még gyermekeiket is. Megkeseredett és megesküdött, hogy elpusztítja a vérhordozókat. De azok eltűntek és az emberekkel keveredve mára a vér nagyszámban fordul elő mindenütt.
- Erről talán tudnia kellene- suttogtam magam elé.
- Miről kellene tudnom?- kérdezte az ajtóban állva karba tett kezekkel.
- Észre se vettem, hogy itt vagy- lepődtem meg.
- Szólongattalak kiabáltam, de semmi reakció, a reggeli felől érdeklődtem éhes vagy e, de látom neked fontosabb mondandód van- jött beljebb és letelepedett mellém.
- Hát az történt, hogy… -és elmeséltem neki a látottakat, olvasottakat. Mire befejeztem mély hallgatásba burkolózott és gondolkodóba esett.
- Szóval azt mondod, hogy lehet tudlak irányítani?- kérdezi.
- Ha a te ereidben is olyan vér csörgedezik is, akkor sem, a véred már csak annyi hatást fejt ki évtizedek múltával is, hogy kényszeresen meg akarlak védeni, hisz minket ez által, amolyan testőrfélének alkalmaztak. Hallottam róla, hogy mielőtt ez a démon, akitől az egész ered, gyilkolni kezdett, alkalmaztak erősebb démonokat a vadászok maguk mellett – suttogtam- Mert a harapás és a vér által erőssé vált bennünk a táplálékunk megvédése másoktól- fejeztem be halkan.
- Szóval a táplálékot látod bennem ezek után?- sóhajtott föl csalódottan.
- Nem úgy értettem Kage- néztem rá szomorúan- Hálás vagyok, hogy megmentettél, életemben nem éreztem magam ilyen erősnek, de azzal is számolnunk kell, hogy nem táplálkoztam emberből, kitudja, hogy fogok emberekre reagálni- suttogom ijedten és kimondom azt, ami a szívemet nyomja. Meglepetten néz rám és látom, hogy érzi, hogy igazam van.
- Kage- fordulok felé és megfogom a kezeit és szent kardomat leoldom az oldalamról és kezeibe fektetem.
- Aisu mit akar….- de nem tudja befejezni hallgatásra intem fejemmel.
- Ígérj, meg nekem valamit- kérem halkan.
- Ha tudom teljesíteni, megígérem-, néz komolyan a szemembe.
- Ha embereket akarok bántani, vagy ellened fordulok-, nézek, mélyen a szemébe látom benne megcsillanni a fájdalmat, rájött mit szeretnék, de rázni kezdi a fejét.
- Aisu ilyet nem kérhetsz-, szól rám, de megállítom.
- De igen kérhetek! Vadász vagy! Végezned kell a fenyegetéssel- könnyek csorognak, végig az arcomon- Ha azzá válok, szeretném, ha a kardommal végeznél, velem végső soron ezért tartottam meg- simítom végig kezemet az arcán- Én már rengeteg mindent megéltem, többet, mint te valaha is fogsz. Láttam háborúkat, ott voltam békekötéseknél, láttam nagy kor uralkodóit. Bölcsebb és öregebb vagyok, mint, amennyinek kinézek- nevettem föl keserűen.
|
| Shayola | 2014. 07. 20. 00:02:26 | #30704 |
Karakter: Kage Toshira
Hoznál nekem egy poharat és egy merőkanalat? – kérdezi, én bólintok, majd odaadom neki. Leülök és kíváncsian nézem mit fog csinálni velük. Ekkor mer a kis pohárkába.
- Jó étvágyat- suttogja és elkezdte inni.
- Milyen?- kérdezem tőle, mivel én sose ittam még ilyet.
- Nem hinném, hogy értenéd, még ha el is mondanám - issza meg a tartalmát és az most üresen ásítozik kezébe.
- Azért egy próbát megér-, mosolygok rá.
- Hát rendben- sóhajt - Gondolom már éreztél vér ízt a szádban, na, már most te az összes vért egy íznek fognád föl, de ez nekem, vagyis nekünk nagyon más. Mi minden állat, sőt minden ember vérét másképp érezzük. A csirkéé eddig egyikre sem hasonlított, nem táplálkozom szárnyasból, macerás az elkapása- szóval minden íz számára más más erőt ad neki. Értem azt hiszem igen… de ha így mondja.. Akkor ő talán érezte… megízlelte?
- Mi ez a hirtelen komolyság?- kérdezi, gondolom eléggé komor arcomról olvasott, s nyugtalan lesz tőle.
- Ettél már valaha emberből?- nézek szemeibe.
- Egyszer- suttogja halkan- Még miután megszöktem…- lenéz, ekkor felkelek helyemről és közelebb megyek hozzá,és megfogom a kezét.
- Mi történt?- kíváncsi vagyok történetére, hisz az enyémet már tudja, és meg akarom tudni miért is ölte meg azt az embert.
- Tele voltam sebekkel, gyenge voltam… az erdőben vonszoltam magam, alig álltam a lábamon. Megéreztem a vérszagot, egyszerűen hívott magához- rám emeli jégkék szemeit.- el tudod képzelni azt a vágyat, amit akkor éreztem. Úgy vonzott engem, mint a magányos őz a ragadozókat. Nem volt tőlem messze, Hirtelen elborult az agyam és megteltem élettel. Az a mámorító illat éltetett, az hajtott a túlélésért. Mikor megláttam a férfit, nem kegyelmeztem, ő nem vett észre engem, mögé léptem és átharaptam a torkát- hangja elfulladt, meg is értem…- és tudod mi a legszörnyűbb?- néz rám újra- Hogy akkor még élveztem is, amit teszek. Miután megöltem ott hagytam és magamtól undorodva elmenekültem onnan. Egy hétig egy helyben gubbasztottam. Utána egy hónapig nem táplálkoztam, mert utáltam magam. Akkor egy vad járt a közelembe és eszembe jutottak, akik értem haltak meg, nem adhattam fel így levadásztam és megettem. Akkor megfogadtam, hogy többé nem eszek emberből- elismerem én is egykor gyenge voltam és öltem meg azért mást hogy erősebb lehessek..- Most gyűlölsz?- kérdez halkan akár a fuvallat ott kinn. Ekkor lerakja, a bögrét majd körbezárja saját kezével az enyémet.
- Egyszer volt rá példa, nem- teszem föl a költők által megalkotott kis kérdést, amire ha szeretne válaszolni fog, ha meg nem akkor nem- Elhatároztad, hogy nem eszel emberből és nem is tetted, hiszek neked.
- Tudod milyen nehéz volt eleinte? Éreztem az emberek pulzáló vérét, hallottam a szívük dübörgését. 20 évembe került, mire úgy emberek közelébe tudtam lenni, hogy nem féltem attól, hogy mikor bántom őket- folytatja lehajtott fejjel pedig nem kell szégyenkeznie emiatt ekkor buksijára helyeztem kezem amire ő felnéz rám.
- Ha teljesen démonná váltál volna, nem tetted volna ezt meg, ez bizonyítja, hogy belül ember maradtál- gyöngéd mosolyt eresztek mellé.
Miután megbeszéltük a fontos dolgokat felkapom az edényeket és elmosom őket. megkérdeztem akar e még egy kicsit enni, de ő megrázta a fejét majd elmegy a szobájába. Én vállat vonok, rá majd folytatom a mosogatást, s egy kis rendet rakok a tányérok közt.
- Egy rövid időre elmegyek. - szól, nekem- Napnyugtára visszatérek, ígérem.
- Veled megyek- fordulok meg- rengeteg démoni energia kering a levegőben és ez nem a tiéd.. sőt vadászok is lehetnek a környéken- ekkor egy igen kedves mosolyt csal arcára.
-Kedves tőled, de elboldogulok, nem megyek messzire- azzal megfordultam és mentem is volna, ha meg nem állít szavaival.
- Ne menj egyedül, mindjárt végzek és elkísérlek- én is elkészülődtem, s már felvettem a kardomat is. ekkor odalép hozzám és megfogja vállam.
- Maradj csak, nem szeretnék még több kellemetlenséget okozni, estére itt vagyok- azzal el es megy. Miért nem akarja, hogy vele tartsak? Sóhajtottam egy nagyot. Majd végeztem a ház tatarozását. Igaz hogy kis ház, de azért kéne bele pár új dolog is… talán… de ez még ráér. Egyszer csak démonok erejét éreztem a levegőbe, és egy nem is a gyengébbik fajtából. Azonnal tudtam mire vagy inkább kire pályáznak. Mire oda érek, démonok összetépett darabjait találom, és ő a földön hevert, a vérben.
- Aisu!!- kiáltok feléje. Ekkor kis fejét felém fordítja.
- Ka-ge…- suttogja gyötörten… bolond. Ezért érdemes volt egyedül kószálnod igaz? Tele van égéssel és sebbel.
- Ha, kicsit előbb érek ide..- kezdeném, de nem engedi, hogy befejezzem.
- Akkor se tehettél volna, semmit- szemében az üres szürkézés lesz úrrá egyre jobban, élettelen lesz hamarosan e test..
- Mondd mit tegyek, segítek- nem akarok még egy lelket úgy elveszíteni hogy nem segítek rajta.
- Azt, amit tehetnél, nem engedem, hogy megtedd Kage. Azt mondtad, nemrég, hogy az Istenekre bízol. Most itt az ideje, hogy menjek, a nekem szánt helyre- figyelsz szavaimra, de ez most nem a legjobb időpont ismételni dolgokat.
- Azt nem hagyom, mondd meg mit tehetek.
- Kage nem fogom engedni, hogy a véredet ajánld föl nekem.
Ekkor felemelem a földről ellensége pengéjét, és megvágom vele magam. Felemelem Aisut hogy ihasson belőlem. Érzem ahogy lefolyik a vér a kimonomra.
-Muszáj lesz innod Aisu! Kérlek!
-De…- hebegte.- Megölhetlek!
-Ne aggódj… nem fogsz. Még ha akarnál se…
Elöször csal megízlelt, majd éreztem a fogakat, ahogy húsomba mártja. Felszisszentem a fájdalomtól, de hagytam hadd tegye. Szürcsölő hanggal lakmározott belőlem. egyre mohóbban és mohóbban issza a vérem. Érzem, ahogyan erőm lassan felemésztődik.
-Aisu…-suttogom halkan.
De nem válaszol rá… nem tudom tovább tartani, elengedtem, de ő nem tágított, szerepcsere történt. Megfogott és magához szorít. Csak még jobban belém mart, legszívesebben üvöltenék a fájdalomtól, de csak halk nyöszörgés fér ki a torkomon.
-Aisu… elég lesz már… hagyd abba…- nyögöm ki nagy nehezen az utolsó szavakat.
Majd ellep a sötétség.
A következő kép, amit homályosan láttam, az hogy a nyakláncom, amit kaptam aktivizálta magát, egy mágikus kör vesz körbe. Újra visszakaptam erőmet.
-Te hülye vagy!- mérgesen üvölt rám.
-Miért? Látod, hogy élek, és ahogy nézem te is épp erőd teljében vagy. Nem értem mi vele a bajod.- mondom rekedt hangon.
-De, nem kellett volna.- vörösödik el és elfordul.
- Miért is nem?
-Te mondtad, hogy majd az istenek eldöntik nem? Most meglehetett volna.
Ekkor felnevettem.
-Nem a halálkor dől el a sorsod sokan hiszik, így de nem ez az igazság. A halállal a bűnök amiket elkövetünk nem fognak jóra fordulni. azt csak az életed során tehetek jóvá. Igaz nem hozza vissza az embert akit megöltél, de helyette jobbá teszed a világot azzal hogy leölöd ezeket a démonokat, hisz akkor nem lesz többször olyan mit amit elkövettél.
Mélyen a szemeibe nézek. Ő egy percre se nézett le rólam. Szó szerint egymással szemeztünk és vártuk hogy megszólaljon a másik.. vagy nem? Gondolkodik, de min? Majd elmondja, ha szeretné.
-Hazamehetünk?- kérdezi egy jó perces csönd után.
-Igen. Menjünk. úgyis ránk fér egy kis pihenés..- ásítok egy nagyot.- vagyis rám mindenképp.
Ekkor hirtelen bele nyilall a fájdalom a nyakamba. Akármennyire meggyógyított a nyakékem, azért még mindig fáj.
-Jól vagy?-kérdezi aggódóan.
-Igen.. persze, csak fáradt vagyok.
-Amugy z az energia honnan jött?
-Hmm?-fordulok hozzá.-Ebből.-mutatom meg piros kis nyakékem.- A papnő adta oda nekem miután megáldotta a mágiájával. Rég óta nem aktiválódott ,ebből látszik hogy csak fontos esetekben haldoklok.-kacsintok rá.
Ekkor elvörösödött majd sietve elmegy mellettem, lassan már rohan. Én nevetve követem őt.
Lassan bebandukolok a szobámba, leveszem véres kimonóm, és mielőtt még bármit tennék vele, kimegyek egy kis vékáért. Ő még ott volt.
Rajtam meg egy szál ágyékkötő… nem is szolok semmit, vörös fejjel elmegyek a fürdőbe a vékáért, merek bele vizet, majd visszaviszem a szobámba. Majd elkezdem kisikálni belőle a vért.
A hosszú hajamat felkötöm, hogy ne legyen vizes. Hirtelen kopognak az ajtómon.
-Igen? Szabad.
-Nem vagy fáradt?
-De igen..- sóhajtok.
-Nem mész el aludni?
-Sajnos a ruha nem mossa ki magából a vért…-majd folytatom tovább.
-Ne csináljam meg?
-Köszönöm nem kell.-mosolygok rá.- Szerintem eléggé ügyes férfi vagyok hozzá…
-Mint a tyúkhoz?-kuncog.
-Oké megfogtál.. majd ha bajom van, akkor szólok.
Miután végeztem vele kiraktam száradni, és utána felveszem alvó köntösöm és beesek az ágyba. Mint akit leütöttek volna pár perc után már aludtam is.
|
|
