 Karakter: Aladdin-Yasser Basim
Megjegyzés: ~ Onimnak
- Hát, Sabu… mi már örökre ilyen körülmények között fogunk élni – sóhajtok egy nagyot, és egy falatot beveszek a számba az imént ellopott, friss, ropogós kenyérből. Illata csak még éhesebbé teszi amúgy is korgó gyomromat, így megkönnyebbüléssel vegyes örömmel érzem, ahogyan a finom kenyér lecsúszik torkomon, megtöltve teljesen összeszűkölt gyomromat egy kis étellel. Sabu csőrébe is benyomok egyet, még mielőtt válaszolni tudna. Szeretem én, meg minden, de mostanában túlságosan rájött az okoskodásra való hajlam, és igazán nem szeretek kioktatva lenni egy idióta papagáj által. Márpedig ilyen megszólalásaim után szeret elkezdeni dumálni nekem, hogy már pedig igazán kitörhetnénk ebből az életből. Csak tudnám, honnan szerzi ezeket a beszédeket… soha többet nem engedném el oda!
Miután elfalatozzuk a kenyér felét, lemászom a piaccal szemközti oldalon levő ház tetejéről, és egy éhező gyermek után kutatok, aki van olyan éhes, hogy megérdemelje ezt a friss, ropogós finomságot. Persze, mintha olyan sokat kellene keresgélni, és mintha olyan kicsi lenne a választék, nem igaz? Szegény gyermekek itt játszadoznak, miközben gyomruk versenyt zeng az éhségtől, követelődzve legalább egyetlen aprócska falat után. Most csak öten vannak, általában többen szoktak itt játszani, de legalább így több jut egy-egy gyermeknek, akik ragyogó örömmel arcukon, veszik át a feléjük nyújtott kenyeremet. Szerencsére most nem vette észre a kenyér árus, hogy egyik készítményét eltulajdonítottuk Sabuval, így nem kell a gyerekeknek, sem pedig nekem rohannunk, hogy mentsük bőrünket egy felbőszült árustól, hanem nyugodtan elfalatozgathatják.
- Köszönjük, Aladdin! – mondják illedelmesen, és egyből falják is be a kenyeret, egyetlen apró morzsácskát sem hagyva maguk után. Szomorúan figyelem őket, hogy amíg a palotában mindenki boldogan él, és degeszre tömheti magát mindenféle finomságból, addig ezek a szegény gyerekek éheznek, pedig meg sem érdemlik ezt. Olyan rossz érzés látni, hogy ugyanígy kell nekik is fölnőniük, ahogyan nekem kellett, és immáron teljesen biztos vagyok azon elhatározásomban, hogy nekem soha nem lesz gyermekem. Nem akarom, hogy a leendő örökösöm, nem örökölve utánam semmit, csak rengeteg rosszakarót, ugyanilyen nyomorban éljen, mint én, vagy mint ezek a szegény gyermekek.
- Aladdin? Aladdin-Yasser Basim? – kérdezi egy meglepett, teljesen ismeretlen hang mögülem, mire megfordulok, és szembe találkozom egy különös, nyugatias külsejű férfival. – Te vagy Namad-Yasser Basim fia? – von kérdőre egy nyugati férfi, nyugtalan, ám reménykedő tekintettel, melyet föl-le jártatja alakomon, mintha valamit föl akarna fedezni rajtam.
- Igen, uram, én vagyok – felelem tisztelettel, amit nem nagyon szoktam általában, de ennek a férfinak olyan kisugárzása van, ami még bennem is tiszteletet ébreszt. Talán csak amiatt, mert külföldi, és szokatlan a külseje, és viselkedése, de valahogyan olyan tekintélyt parancsoló, hogy még a gyerekek is ijedten szaladnak el a közelünkből, hogy tisztes távolságból figyeljék az eseményeket.
- Mi van atyáddal, hogy van? – kérdezget, és egy pillanatra hozzáér vállamhoz, de ezt nem engedem, így hátra lépek, és immár kissé ellenségesebben válaszolok vissza. Nem tudom, hogy hívják, nem tudom, kicsoda ő, és mégis ilyeneket kérdezget?!
- Édesapám már évekkel ezelőtt meghalt. De kicsoda maga, miért kérdezget ilyeneket? – nézek rá gyanakvóan, mire szemeiben könnyek jelennek meg, és közelebb lép hozzám, hogy halk könnyezésben kitörjön. Idegesen lépek arrébb, ám mikor megszólal, teljesen megdermedek megkezdett mozdulatomban.
- A nagybátyád vagyok, Jafar, atyád édestestvére – feleli a férfi, könnyes, szomorú szemekkel, miközben valamit keresgél egyik zsebében a sok közül. Nem is kell sokáig gondolkoznom, hogy vajon mi után kutathat, egy méretes, hófehér kendőszerűséget húz ki zsebéből, abba törli meg arcát, és fújja ki orrát. A tiszteletet parancsoló külsejéből jelentőset veszít, és így igazán ellenszenvessé válik, főleg, hogy nem is tudtam eddig, hogy atyámnak volt fiatalabb testvére. Még mindig ugyanolyan gyanakvóan nézem, mire ismét keresgélni kezd zsebében, és egy díszes, csodaszép gyűrűt vesz elő, amit a kezembe nyom, és így szól:
- Fiam, vidd el ezt a gyűrűt édesanyádnak, öcsém feleségének, ő tudni fogja, honnan van. Holnap elmegyek hozzátok, hogyha fogadnátok – mondja az ismeretlen, és pillanatok alatt eltűnik. Percekig csak pislogni tudok utána, majd rápillantok a kezemben tartott gyűrűre, és rohanni kezdek. Kíváncsi vagyok, édesanyám tudni fogja-e, hogy tényleg Jafar volt-e édesapám testvére, vagy sem.
Szokatlanul korán érek haza, hiszen mindig csak este szoktam beesni házunkba, édesanyám ezért is siet elém, hogy lássa, mi baj történt. Tőlem nem megszokott, elgondolkodó arckifejezésem miatt pedig csak még inkább kétségbeesik, ám mikor fölmutatom a kapott gyűrűt, szemei elkerekednek, és szája elé kapja két kezét.
- Honnan… honnan szerezted azt a gyűrűt? – kérdezi anyám remegő hangon, és arca teljesen elfehéredik. Félek, hogy még a végén összeesik, így, még mielőtt felelhetnék neki, szobájába vezetem, és leültetem őt ágyára, amit engedelmesen teljesít is.
- Egy férfi adta a téren. Azt mondta… azt mondta, hogy ő a nagybátyám, édesapám testvére – felelem őszintén, mire édesanyám lehajtja fejét. Teste megremeg, és könnyezni kezd. – Tehát… tényleg igaz, amit állít? – kérdezem. Anyám bólint egyet, és fölemeli fejét, hogy szemeimbe nézhessen.
- Édesapádnak is volt egy ugyanilyen gyűrűje, amiről mindig azt mesélte, hogy még apjától kapta, ahogyan a testvére is egy ugyanilyet – meséli édesanyám, mire muszáj leülnöm mellé. Hát… van egy nagybátyám. Aki, ráadásul elég gazdagnak is tűnik. Vajon… vajon sikerül majd a segítségével kijutnunk ebből a nyomorból? Egyáltalán… segítene-e nekünk kilépni a nyomorból?
---*---*---*--
Nagybátyám másnap tényleg eljön hozzánk, amit mi, ha nem is nagy lakomával, de számunkra kétheti eleséggel várjuk. Ahogyan bejön, hellyel kínálom, és hallgatom történeteit, hogy mennyi minden várost, országot utazott be, melyekről én még csak álmodozni sem mertem. Közben jóízűen falatozik, ahogyan én is és édesanyám is, aki könnyezve hallgatja a múlt történéseit. Nagybátyám vigasztalni kezdi, hogy már itt van, segít nekünk, hiszen ha édesapámmal nem találkozhatott már, legalább mirajtunk segíthessen, és így szól:
- Szeretnék segíteni, így ebéd után mutatnék neked valamit – fordul felém. Kíváncsian oldalra fordítom a fejemet, hogy mégis mit szeretne mutatni, de nem válaszol, mert visszafordul édesanyámhoz, és vele kezdenek el beszélgetni.
Az ebéd, az eddigiekhez képes sokkal jobban telik, de már alig várom, hogy vége legyen, és mehessek megnézni azt a valamit, amit nagybátyám mutatni akar. Szerencsére végre vége az ebédnek, ami után, bár anyám marasztalná Jafart, ő mindenképpen azt mondja, hogy most kell megmutatnia nekem valamit, de bárhogy is kérdezgetjük, csak talányos választ kapunk, így inkább kisietek az utcára, jelezve, hogy én teljesen készen állok az indulásra, mehetünk is.
Út közben nem beszélünk, még akkor sem merek kérdezgetni, mikor az ismert helyeket fölváltja az ismeretlen, kopár sivatag, pedig szívesen megérdeklődném, mit keresünk mi erre, de félek, hogy akkor nem mutatná meg azt a valamit, ha túl sokat kérdezősködök. Csak benne bízhatunk, hogy kirángat minket a szegénységből, nem akarom fölidegesíteni nagybátyámat, édesanyám állapota miatt. Tudom jól, hogy nem bírná ki tovább ezt az életet, én pedig nem akarom elveszíteni őt, hiszen édesapámat már elveszítettem.
- Ez az a hely, amelyet keresünk, pihenj le, fiam, mindjárt ismét szükséged lesz az erődre – áll meg hirtelen nagybátyám, és rámutat egy egészen kényelmesnek tűnő kis homokbuckára. Nem tudom, mit is keresünk itt a semmi közepén, a sivatagban, de próbálok bízni benne, hiszen édesapám testvére csak nem akarhat nekem rosszat, így kérdéseim özöne helyett inkább csak szép csendesen leülök a homokba, és figyelem Jafar ténykedését.
Szemeim elkerekednek, ahogyan különös szavakat kezd el mormolni nagybátyám, melyek hatására a föld megrázkódik, és egy hatalmas oroszlánszáj tárul fel előttem. Ijedten esek hátra buckámon, csak hogy elbújjak mögötte, hogy ne egyen meg ez a hatalmas rémség, amit nagybátyám egy nevetéssel rendez le.
- Ne aggódj, nem lesz semmi bajod tőle, ebbe a barlangba csakis te tudsz belépni, és senki más – mondja, mire hitetlenül megrázom fejemet. – Higgy nekem, tudom, mit beszélek. Ebben a barlangban hatalmas kincs van elrejtve, melyről még soha álmodni sem mertél, de vigyázz! Pontosan mindent úgy kell tenned, amit én mondok neked, mert csak akkor érhetsz jogos jussodhoz. – Szavai összefolynak fejemben, semmi értelmét nem látom ezeknek, ám mégis föltápászkodok a földről, igaz, csak óvatosan, arra számítva, hogy az a homok bestia bármikor megtámadhat, és nagybátyám mellé sétálok.
- Csakis én tudok belépni? – kérdezem hitetlenkedve, miközben az oroszlán szájába vezető lépcsőt figyelem. Az meg hogy lehetséges?!
- Igen, fiam, csak te tudsz belépni, és ami ott van kincs, az mind a tiéd, kivéve egyetlen egy aprócska tárgyat, melyet, ha elhozol nekem, meghálálhatod mindezt, amit nyújtok neked –mondja kedvesen, és kicsit az oroszlán szája felé lökdös, hogy menjek, tegyem dolgomat. Egyetlen egy tárgy egy csomó kincsért? Jól hangzik, nagyon jól hangzik, édesanyám biztosan örülne neki, ha végre minden nap rendesen étkezhetne, és puha kelmékben járhatna.
- Mit kell tennem? – kérdezem elhatározva magamat, mire nagybátyám elégedetten bólint mellettem, de nem nézek rá, helyette inkább a félelmetes oroszlán száját figyelem, melybe lépcső vezet, és melynek gyomrában elvileg tengernyi kincs vár rám, csakis rám.
- Menj le óvatosan azon a lépcsőn, amíg le nem érsz egy nagy csarnokba, ami tele van mindenféle kincsekkel, arannyal, ezüsttel és drágakővel, de óvakodj, hogy bármelyikhez hozzáérj, menj csak tovább, míg a következő helyiségbe nem érsz, ahol ismét egy lépcsősor vár téged. Menj föl, és ha fölérsz a következő terembe, ott egy lámpát találsz, melyet már megfoghatsz. Rejtsd el ruháid közé, vigyázva, hogy el ne ejtsd! Visszafelé viszont már vehetsz annyi ékkövet, nemesfémet, amennyit csak akarsz, hisz már hozzáértél a lámpáshoz. Az a tárgy az, amely kellene nekem – lát el utasításokkal, melyeket próbálok elmémbe vésni.
Nem nyúlni semmihez, amíg nincs nálam a lámpás, utána viszont enyém minden, ehhez pedig mindössze csak annyit kell tennem, hogy odaadjam nagybátyámnak a lámpást. Jó üzletnek tűnik, így erőt veszek magamon, és határozottan bólintva egyet Jafarnak, belépek az oroszlán szájába.
Óvatosan lemerészkedek a lépcsőn, és tényleg ott van az a sok szépségesen csillogó drágakő, és arany, de tartóztatom magam, megígértem nagybátyámnak, hogy nem fogok hozzájuk nyúlni, csak miután megszereztem neki a lámpást. Ámuló tekintetem előtt hegyekben áll mindenféle földi jó, ám próbálok rájuk sem nézni, ahogyan végig haladok a termeken keresztül, föl a lámpáshoz. Vigyázva érek hozzá, bár nem látom, hogy lenne rajta valami különleges, viszont olyan vékony réznek tűnik, hogy félek, ujjaim összenyomják a lámpást. Felsőmbe rejtem a lámpást, és visszafelé sétálok a temérdek arany között, amikbe élvezettel belemarkolok.
Úgy döntök, hogy először odaadom nagybátyámnak a lámpást, aztán fogom fölmarkolni ezeket a kincseket, de hiába döntök így, szemeim megpihennek ezeken a csodákon, és már csak azon kapom magamat, hogy zsebeim, markaim tele vannak kincsekkel, és egyre nehezebb a járás, így nem is jutok sokáig a lépcsőn, lehúz a sok szemkápráztató gyöngy, arany, ezüst, gyémánt és a többi drágakő. Úgy veszem észre, hogy a lépcső is kezd egyre csúszósabbá, lejtősebbé válni, ami miatt muszáj fölkiáltanom nagybátyámnak.
- Nagybátyám, nem tudok fölmenni! A lépcső nem engedi! – kiáltom, hangozzék bármilyen furcsán is. Rémülten látom, hogy az oroszlán szája kezd becsukódni, de nem tudok kijutni. Ha viszont nem fogok tudni kijutni, itt bent ragadok örökkön örökké! – Nagybátyám, segíts!
- Aladdin, add a lámpást! – kiáltja vissza a nagybátyám, de sokkal szívesebben menteném saját bőrömet, mint a lámpástét, így visszakiáltok, hogy fogja meg a kezem, húzzon föl, ott majd odaadom a lámpást, de hirtelen eltűnik arca a szájból, mikor az egy hangos dörrenéssel lecsapódik.
Sokkoltan meredek magam elé, miután hiábavalóan kiabáltam nagybátyám után, aki talán lehet, nem is a nagybátyám volt, csak egy csaló, aki annak akart tűnni, hisz ha tényleg a nagybátyám lett volna, megpróbált volna tenni valamit, hogy megsegítsen.
Allahra! Édesanyám… teljesen kétségbe fog esni, ha nem megyek haza!
Úgy érzem, megfulladok, mellkasomat szorongatom, dörzsölgetem, hogy kapjak levegőt, ám nem hogy levegőt kapnék, sokkal inkább megijedek azon, ami történik. Ugyanis ahogyan dörzsölöm mellkasom, ruhám alól kék füst száll ki, hogy előttem egy emberszerű, kék lényként törjön elő.
- Allahra! – kiáltok föl rémülten, ahogyan megjelenik előttem az az ismeretlen lény, és átesek egy halom drágakövön.
- Parancsolj, gazdám! A lámpa szelleme vagyok, aki téged szolgál, de csak három kívánságod lehet, melyet teljesítek, viszont: nem lehet több kívánságot kívánni, nem intézhetem el, hogy valaki azonnal gazdámba szeressen, illetve nem támaszthatok föl halottakat sem. Ezen kívül bármilyen kívánságot azonnal teljesítek, amit csak a gazdám kíván – hadarja el a kékség. Nem tudok mit válaszolni, csak kerek szemekkel, teljesen lesokkoltan bámulni ezt a lényt, miközben agyamban egyetlen kérdés jelenik meg hatalmas felirat képében: MEGŐRÜLTEM?!
|
