|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| Meera | 2010. 08. 14. 18:00:53 | #6835 |
 Karakter: Delia
Megjegyzés: ~ Zarabelnek
Látom, ahogy kattog az agya, de nem szólok semmit sem, csupán a lovat veszem jobban szemügyre. Ha lehetne, megmondanám neki, hogy viselkedjen a közelemben rendesen, különben meg találnám enni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy egy patás lebuktasson, az lenne számomra a szégyen. Mikor meghallom, hogy Dean felsóhajt, elkapom tekintetem a lóról, s újból a férfit kezdem el nézni. Felnéz az égre, amit be kell hogy valljak, igen esőre áll.
Megértem, hogy tépelődik, de végül csak megrázza a fejét, s vigyorogva odanéz rám. Szinte látom, ahogy elhatározza, hogy majd útközben eldönti.
- Ó hidd el, nagyon fogsz nekik tetszeni. Csak vigyázz velük! Némelyikük elé nagy nőcsábász hírében áll – mondja nevetve, majd a kantárt megragadva lassan elindul az erdő felé. Valahogy olyan fáradtnak tűnik.
- De ha valamelyik is kikezd veled, csak szólj és lerendezem – dülleszti ki mellkasát elégedetten és büszkén, mire magamban elfojtok egy mosolyt. Tipikus fiatal katona, akiben még ég a lelkesedés és a bizonyítási vágy.
Eléggé besötétedett már, csupán farkas énemnek köszönhetően látok jobban, mint Dean. Próbál beszélgetni, de inkább csak történeteket mesél, hogy miket élt át eddig a csapatával. Meg kell hagyni, nem unalmas az élete, sőt, társai is vannak, barátai, akikre számíthat. Úgy néz ki, igazi különleges férfival akadtam össze, és ha már Sorsunk így összegabalyodott egy kicsit, szeretném megismerni.
Sokszor kérdez rá erre-arra, de csupán kimérten válaszolok rá. Egyrészt, nem tudok mit mondani neki, mert a lebukásom veszélye fenyeget bennünket, másrészt feleslegesnek tartom a beszédet. Elég, ha ő mesél, én pedig hallgatok.
A ló néha bele-bele horkant a szövegeibe, s néha felnyerít ha egy lépéssel közelebb megyek hozzá, de ezenkívül úgy néz ki, hogy belenyugodott a jelenlétembe. Csupán annyit kell tennem, hogy nem megyek közelebb hozzá két méternél, és rendben leszünk. Ő sem csinál jelenetet, én sem harapom el a torkát.
Világos és egyszerű, akárcsak a Hold.
Dean azonban a sötétben még törődöttebbnek látszik, biztos nem pihente ki magát a falu lerohanása után rendesen. A kantárt viszont szinte majdnem olyan erősen tartja, akárcsak a lélekjelenlétét. Ügyes, meg kell hagyni.
- És van valami terved most, hogy kijutottál a fogságból? - zökkent ki hirtelen kérdése merengésemből, s rápillantva rájövök, hogy rettentően fáradt. Lehet, hogy segítek rajta egy kicsit, hiszen talán még mindig nem talált ki nekem megfelelő történetet. A talpunk alatt rohanó földet elmélázva nézegetem. Meg fog haragudni?
Ez végül is kettőnk érdeke, jobban mondva inkább az enyémet szolgálná túlnyomó részben. Pillanatra közelebb lépek egy leheletnyit a lóhoz, ami hangosan felnyerít, elvonva Dean figyelmét, s ezt kihasználva megütöm a nyakán azt az ideget, ami garantáltan mély álomba taszítja.
Megtántorodik, én pedig kénytelen-kelletlen a hóna alá nyúlva kapom el. Egy férfihez képest könnyű a teste, mondjuk ha robusztus lenne, akkor is tollpiheként tenném fel a lovára. Ami most jelenleg nyihog, és nem mer elrohanni, túlságosan félti gazdáját.
- Elhallgass – suttogom, megragadom szájánál a kantárt, és erőteljesen megrántom, úgy, hogy a homlokom a két szeme közé nyomom. - Látsz hátsó szándékot?
Fújtat, csapkodja a fejét, ilyen mértékű közelségem annyira irritálja, hogy inkább belemegy abba, hogy feltegyem a hátára Deant, aki halkan szuszogva alszik. Szemöldöke néha meg-megrándul, arca pedig sokszor torzul hirtelen változásokkal. Lehet, hogy nem szépet álmodik, de azt nem tudom befolyásolni.
Mint mondtam, nem vagyok istenség.
Megragadom a kantárt, és a nyeregtáskából egy hosszabb madzaggal vezetni kezdem. Így megtartom az öt lépés távolságot, ő pedig a hátam mögött minden rezdülésem figyelheti. Kompromisszum kötésben mindig is jeleskedtem.
***
A táborhoz közeledve azonnal észrevettek, így nem kellett különösebb erőfeszítést tennem arra, hogy felfigyeljenek ránk. Azonnal körülvettek, de nem úgy, mintha támadni akarnának. Kicsit kótyagosak, kicsit álmosak és meglepettek. A sorból egy magas férfi alakja bontakozik ki, a többiek utat nyitnak neki.
- Mi történt Dean-nel? - tiszteletet parancsoló hanggal szólít meg. Megjelenése fegyelmet hoz, kisugárzása azt sejteti, hogy nem érdemes újat húzni velem.
- Fáradt volt, ezért mikor lepihent, elnyomta az álom – felelek bölcsen, és kimérten, nehogy kifogásolnivalót találjon a viselkedésemben. Végigmérem, és rájövök, hogy talán ő lehet a főnök. Talán pont ő kerestetett engem...
- És kit tisztelhetek Önben? - hízelgő, ahogy nem tegez le, amire aprón elmosolyodom.
- Megmentett az erdőben tanyázó banditáktól, ezért úgy gondoltam, hogy viszonozhatom a szívességét azzal, hogy biztonságba hozom.
- Honnan tudta, hogy mi hol vagyunk, és kit kell keresnie?
- A ló tudta az utat – biccentek fejemmel a ló felé, aki kaparni kezdi a földet, fejét folyton Dean felé kapkodja.
- Értem. Nos, köszönjük. Szedjétek le a gáláns lovagot Bec-ről – hangja egyszerre hálás, és kissé gúnyos. Odalép hozzám, és kezet nyújt, amibe határozottan nyomom az enyémet. A tömegből valaki kiszól, újonnan érkezett lehet:
- Nyelves csókot rá! Te szent szar! Az ott Dean?! - csörtet ki valaki a sorból, vörös haja szinte lángol. Ám, mikor engem észrevesz, rögtön feledi legjobb barátja egészségügyi állapotát, és szinte azonnal elém pattan. - Ki ez a szépséges hölgy? Dean bántott talán?! Elporolom seggét, még a lovon! Ha bármiben segíthetek, én készséggel állok a...
- Nath. Elég lesz a szócséplésből. Vigyétek Dean-t a sátrába – dörren rá, mire az említett összehúzza magát, és társaival együtt nekilát, hogy levegye a férfit lováról. A kantárt elveszik tőlem, az én kezem pedig még mindig nincs eleresztve.
- A nevem Thomas, én vagyok a vezetője ennek a szemtelen hordának.
- Delia vagyok – biccentek, mire legnagyobb meglepetésemre kezet csókol. Leheletnyin felhúzom az orrom, de ő ezt nem láthatja. Mikor felegyenesedik kéri, hogy maradjak, de ha nem is szeretnék, legalább Dean ébredését várjam ki.
Elfogadom a meghívását, és tetszik, hogy ennyire az én malmomra hajtja a vizet.
***
Dean pár óra múlva felébred, én pedig a katonákkal üldögélek kint a tűz mellett. Folyamatosan cseverésznek, beszélgetnek, amit csak csendesen figyelek. Nem vagyok bőbeszédű, de azokat sem szeretem, akik folyton jártatják a szájukat. Viccelődnek és poénkodnak, előkerül pár suttyomban eltett laposüveg.
- Kérsz? - ül mellém Dean barátja, Nath. Átkarolja a vállam, és jókedvűen bazsalyog az arcomba. Megfogom kezét, és leteszem a saját teste mellé. Odavaló. Tettem hatására hurrogás keletkezik.
- Nath kosarat kapott! Ciki! Égés! Gáz!
- Kussoljatok – morogja az említett, és gyilkos tekintettel mered a többiekre.
- Nath, told magad arrább – hallom meg a számomra ismerős hangot, mire csak annyit látok, hogy a vörös eltűnik mellőlem, és helyére Dean kerül. Jelentőségteljesen rám pillant, kicsit értetlenül bár, de ezt lehet, hogy az álom teszi.
- Elaludtál – jelentem ki egyszerűen, és szemkontaktust kötök vele, hogy arcom apró rezdüléséből kivehesse, később elmagyarázok mindent.
- Meglehet – vonja el tekintetét, és a srácokra pillant, akik hirtelen vészesen közel kerültek hozzánk átszellemült, és kíváncsi arccal. Sokatmondóan vigyorognak, szemük csillog.
- Hordjátok el magatokat a személyes szférámból! - szól rájuk, mire azok kicsit hátrálnak. - Ugye nem voltak veled...
- Ó nem, kedvesek voltak, főleg a tábornok.
- Ehh, Dean is le lett ejtve, Tom tetszik neki! - kap fel valaki egy követ, és a férfi felé hajítja, de mielőtt még eltalálhatná kinyújtom a kezem, és pont az arca előtt kapom el a kérdéses tárgyat.
- Túl hevesek a barátaid – jegyzem meg, kicsit gúnyos éllel, majd leteszem a követ magam mellé.
|
| Meera | 2010. 07. 16. 20:47:58 | #6125 |
Karakter: Delia
- És te? - kérdezek vissza, sok kérdése teljesen felesleges, hiszen az igazat megmondani nem fogom, és lehet, hogy sosem tudja meg. - Neked mi a történeted?
Arca meglepett, de egy halvány mosoly kíséretében röviden elmesél ezt-azt magáról, amíg én az arckifejezését és szemeit figyelem. Sokat megtudhatok a szokásaiból s a mimikájából, hogy miféle ember, és a betegségek is először az arcon mutatkoznak meg. Csak kell valaki, aki tudja őket olvasni, és nekem volt időm kitapasztalni ezt a fajta mesterséget.
- Hát… Az én életem kevésbé sem olyan érdekes, mint a tiéd. Legalábbis gondolom. Nem igazán emlékszem a múltamra, csak onnantól vannak emlékeim, hogy a seregbe kerültem. De nem hiszem, hogy valami nagyon érdekes dolog lett volna. Biztos volt egy családom, testvéreim meg minden. Ha valami komoly lett volna, szerintem már keresnének – mély hangján nevet, holott ez számomra nem vicces. Őt elhagyták, ahogy engem is. Keresett valaki?
Sosem. Szétszéledhettek, mivel egyetlen alfájuk én voltam, párom pedig nem volt, aki méltó lenne a vezetésre. Ennyit erről, nekem nincs hová visszatérnem, de neki... Még lehet esélye a boldog vagy boldogtalan viszontlátásban. Gyűrűjére pillant, amit én is követek tekintetemmel. Ez a kulcsa annak, hogy kikerüljek innen.
Észreveszi, hogy figyelmesen szuggerálom a gyűrűjét, kissé megdermed, majd felsóhajt. Végigpásztázza a környezetünket, és rájön, hogy hamarosan úszóleckéket kell vennem, ketrecen belüli bónusz oktatással.
- Gondolom, elég régóta vagy a falu istensége. Azóta nem is engedtek el? - kérdezi elmélkedve, miközben továbbra is a csatornanyílásokat bámulja.
- Nem – felelek könnyedén, mivel úgy néz ki, hogy örökre megszabadulok innen. Az a gyűrű vagy maga a férfi, de segíteni tud. És ha felajánlja...
Addig maradok vele, amíg viszonozni nem tudom a szívességét.
Utána viszont elhagyom.
- És... nem tudod, hogy hogy lehetne kinyitni ezt a ketrecet? Van hozzá valami kulcs? Vagy varázsige? - tépelődik hangosan, én pedig felemelkedek, és a rácsokhoz sétálok könnyed léptekkel.
- A vezetők fiai és a sámánok leszármazottai tudták csak kinyitni. De látom rajtad, hogy nem kell hozzá különösebb erőfeszítés – mondom sejtelmesen, és mikor az ujjamat megpróbálom kidugni, vékony kék villámlás keríti körbe, s megcsapja.
- Várjunk, engem nem fog megcsapni? - vonja fel a szemöldökét kérdőn.
- Nem.
Két kezét kinyújtja, és óvatosan megragadja a rácsokat, majd mikor látja s érzi, hogy nem történik semmi különös, egy rántással kinyitja az ajtót. Meglepetten figyeli a kezében levő vasat, ami lassan oszlásnak indul ujjai között.
Megfogom a most már teljesen ártalmatlan rácsokat, másik kezemmel lehajolok a bakancsomért s kilépek. Apró vibráció vehető észre a levegőben ahogy elhagyom éves helyemet, de más nem mutatja, hogy kiszabadultam. Kinyújtóztatom a tagjaimat, belelépek a lábbelibe, s Dean-re pillantok, s rövid szemkontaktus után biccentek:
- Köszönöm.
- Nincs mit, de... Honnan tudtad, hogy nem ráz meg? - arcáról lerí, hogy az előbbi csendben valami varázslatosat várt. Halványan elmosolyodom, és gyűrűs kezét megragadva felemelem a karját, hogy közelebb kerüljek hozzá.
- Tudtam – suttogom a fülébe, ajkaimmal szinte súrolom fülét, aztán eltávolodok tőle, hogy az egyik méretes medencéhez menjek, hogy megmossam arcomat. Az előbbi kis jelenet alatt sikerült az illatát azonosítanom, és arra is rájöttem, hogy lóval érkezett, amit még további illatok lengtek körül.
- Őőő... - érzem, ahogy tekintete végigsiklik a testemen, de már nem bánom. Túl sokáig voltam nézelődés tárgya, szóval nem lep meg. - Van hová menned?
- Jelenleg nincs – mondom őszintén, és a sál lelógó részében megtörlöm arcomat. Nagyon jól esett a hűs víz, mintha sikerült volna lemosni az évek porát. Nem mondom azt, hogy fürödni nem engedtek, de mégis, jó érzés felügyelet nélkül mosakodni.
- És mész valahová? - tétova kérdésére elmosolyodom, de más nem is látja, csak a víztükör.
- Persze. Veled.
Csend telepszik ránk, én pedig felé fordulok, megigazítva rögtönzött, de átváltozáskor igen praktikus ruhámat. A sál automatikusan rám tekeredik, ha emberré változom farkas alakból, így nem kell pucéran ruháért rohangálnom. Mondjuk, nem vagyok szégyellős teremtés.
Mikor meglátom az arcát, látom, hogy vigyorog.
- Van másik kijárat, kövess – utasítom halkan, és a csúszós köveken elindulok egy teljesen más irányba. Szinte látom, ahogy nyitja a száját, hogy szóljon, tehát megelőzöm benne. - A lovadat erről is megtaláljuk, csak erre nem kell kúszni.
- És erről hamarabb miért nem szóltál? - morogja az orra alatt, de én csak sóhajtok egyet. Átugrom a kisebb folyamot, bekerülve egy indákkal eltakart barlangszerű folyosóra.
Az egyik fáklya még ég, amit Dean le is akaszt, miután utolér. Csendesen mendegélünk kifelé, útközben megcsodálhatom újra a falba vésett ábrákat farkasszerű lényekről, akik az embereket mészárolják egy igen részletes képsorozaton.
Ostoba tévhitek és sztereotípiák.
***
Kiérünk a szabadba, én pedig meg is pillantom a szép lovat, Dean pedig odasiet a hullák szaga miatt izgatott állathoz. Feltűnésmentesen szimatolok a levegőbe, és az orrfacsaró bűz eltorzítja az orromat, karomon feláll a szőr. Ez az egyetlen szag, amit ki nem állhatok. Megrázom a fejem, és a férfi felé fordulok.
- Ő itt Bec, a lovam – paskolja meg nyugtatóan a ló nyakát, ámde az mikor a hullaszag közül megérzi az enyémet felnyerít, felágaskodik, és felém kapálózik. A katona teljesen meglepődik, és megpróbálja a földön tartani a félő s dühödt állatot.
Hát, a vérfarkasok sosem voltak kedvenceik a négylábúaknak, kiváltképp a lovaknak. Ő megérezte, mi vagyok, szerencsém, hogy nem tud beszélni. Dean kissé idegesen, de sikerül a patást lenyugtatnia, de a rémülten villogó óriási szemek elárulják, hogy nem fogok rajta ülni.
- Nem értem mi ütött belé, sajnálom – mondja a gazdája, miközben megvakarja a tarkóját.
- Semmi gond. Ez természetes reakció – válaszolom ködösen, körülnézve a romos templomban. Szépen elrendezték az egész helyet, remélem a falut nem kell látnom. Vezérként sem szerettem túlzottan az oszló tetemek szagát, de ott el kellett viselnem, nem lehetett sebezhető pontot mutatni.
De most ha lehetőségem van rá, kikerülném.
- Akkor vezetjük a lovat, de akkor lassabban érünk a táborba – hallom meg a hangját, és a varázslatos módon nyugodt lóval mellém került. Mosolya megbízható és a sejtelmes aura ami körbeveszi, hihetetlenül jóságos.
- És mit fognak szólni hozzám a társaid? - teszem fel a nap kérdését, amin talán még el sem gondolkozhatott...
|
| Meera | 2010. 06. 15. 21:39:20 | #5486 |
Karakter: Delia
Cellám magányában töltöm több éve életem. Semmim sincs, senkim sincs, csak a falu van, és annak sámánja, aki folyton meglátogat étellel, kívánságokkal, amiket ha akarnék se tudnák teljesíteni.
Kabalának rémesen rossz vagyok, sosem tudnám befolyásolni az időjárást, még ha szeretném se. Nem vonyíthatok rá a Holdra, hogy essen le, csak mert a falu hamarabb akar nappalt.
Nem arról van szó, hogy kapzsik, szó sincs róla.
Csak olyan habókosak és hibbantak, hogy sosem fogom megérteni, hogyan sikerült még elkapniuk régesrégen. Bizony, talán tizenöt éve rostokolok ebben a ketrecben, ami a föld alatt van. Akiben van bátorság és mersz, az fel szokott vinni a föld fölé a templomból, ahol tartanak, a kinti ketrecbe.
Ilyenkor ajándékokat kapok, imákat, és éneket, valamint tűzugrásos táncot.
Értetlenül nézem őket, több mint egy évtizede, és nem tudok rájönni, mi hajtja az embereket. Hatalom nem kell a kis falunak, ruházatra sincs elég pénzük, jövedelmük nulla, mindenki éhbérért dolgozik, ahol tud. Szegénység dúl, és mégis minden drága étküket elébem hordják.
Az utóbbi két évben rájöttek arra, hogy kedvenc étkem az eper és a ribizli, valamint a félig átsült hús. Azóta ezekkel halmoznak el folyton folyvást, és behódolási törekvéseiket csöndességem és közömbösségem sem tudja megtörni. Néha értetlenül billentem oldalra a fejem, hogy valami értelmet lássak cselekedeteikben, s ilyenkor örömujjongásban törnek ki.
Minden egyes mozdulatomra van magyarázatuk, ha felemelem a kezem, az azt jelenti, hogy sütni fog a nap, ha oldalra billentem a fejem, eső lesz. Ha pislogás nélkül nézek valakit, az meg fog halni. Ehhez hasonló badarságokkal traktálnak hetente.
A kérdés, ami felmerül a kereskedőkben, akik ritkán idelátogatnak, a következő:
Miért nem szökik el a szerencsétlen? Erejével szétkapná a ketrecet, mint egy rongybabát.
A válasz egyszerű. Mágikusan zárt a ketrec, amit csak a kiválasztott emberek nyithatnak fel, és ez csak akkor történik meg, ha levisznek a templomba, vagy felhoznak.
***
Egy nap úgy esett, hogy fentről égbekiáltó ordítozás és sikoltozás szűrődött le hozzám, csata zaj, kardok éles csörrenése, vérszag és idegen férfiak üvöltése. Tehetetlenül üldögélek helyemen, semmit sem tehetnék, tehát beletörődve a sorsukba és az enyémbe is -ami valószínűleg az éhhalál idelent, magányosan-, csendesen bámulok magam elé.
***
Kisvártatva léptek zaját hallom meg, érzékeny füleim megrezzennek az idegen talpak hallatán. Valaki bejutott a titkos ajtón, és lejött a föld alá, hozzám, magányomba. Érdeklődve és gyanakodva meredek a nesz irányába, majd egy igen markáns hangot hallok meg.
- Milyen érdekes hely – a visszhang visszadobja a kijelentést, én pedig megmoccanok, hogy észrevegyen. Talán utolsó menekülési esélyem ez a férfi itt. - Ki van ott? - kérdez, de látni még nem láthat. Még nem lépett be az ajtón, valahol a folyosó végén lehet. Friss vér illata ér el az orromig, és én izgatottan meredek abba az irányba, amerről jön.
Kövek robaja, és reccsenéssel leomló fal. Fémes súrlódás adja tudtomra, hogy kivont fegyverrel közeledik. Lassan jön, vigyázva, ügyelve a csapdákra, amiket a törzs tagjai elrejtettek ügyesen a sok inda és moha között.
Elő is bukkan egy igen megnyerő külsejű férfi, haja rövid, és gesztenyebarna, mely kócosan mered a világ minden égtája felé, s egy kis szokatlan fehér is vegyül bele. Szemei kékesszürkék, lenyűgőzően sok érzelem kavarog bennük, mint például: kétely, zaklatottság, a halál látványa, félelem, és izgatottság. Ebből következtetve érzékeny alkat, nem öldöklésre született, pedig alkata nyurga és kidolgozott. Tétován mered felém, s később mikor azonosítani tud, döbbenten mered rám.
- Ki vagy? - közelebb lép, hogy jobban szemügyre vegyen. Szemei ide-oda siklanak rajtam, de semmi gond, megszoktam az efféle reakciókat, hiszen díszállat volnék, vagy mi a fene. Tekintete elidőzik a sálon, ami a ruhámat képezi, majd a sarokban díszelgő bakancsokat tekinti meg.
- Ki vagy? - csupán nézem a férfit, akinek robusztus alkata éles kontrasztban van a világ felé mutatott másával. - Én Dean vagyok. Dean Ramos. Neked mi a neved?
Nem tudja ki vagyok, pedig a megölésemre küldték, minden jel erre utal. Nem is fedem fel kilétem addig, ameddig jónak nem látom.
- Delia – felelek végül, semleges hangszínnel.
- Delia. Szép név – mosolya sugárzóvá válik, és kedvesen méreget. - És miért zártak be ide? Egyáltalán mi ez a hely? Egy börtön?
Ketrecem veszi még jobban figyelemre, kíváncsisága arra ösztökél, hogy mégis beszéljek vele.
- Annak is lehet nevezni.
Szemeiben megannyi kimondatlan kérdés cikázik, lelke és teste nyitott könyv számomra. Érzelmei mindenhol előkerülnek komoly arcából, páncélján a rés egyre nagyobb lesz.
Társainak dübörgő lábbelijének hangjára észbekap, és engem méreget tépelődve, hogy mit is tegyen velem. Nem ajánlom, hogy beszúrjon a kardjával, mert előre eltöröm, egy pillanat alatt. És ha ki is nyúlhatnék, a torkát is megragadnám.
Ha elememben lennék, és megsértett volna.
Ez a férfi más, mint akikkel eddig szerencsém volt.
Megkér, hogy maradjak csendben, és ígéri, hogy hoz nekem élelmet, visszamászik az alagútban, és lépései végleg elhalnak, ahogy társaié is.
***
Este, mikor a ketrecnek dőlve gondolkozom azon, hogy egy ember mennyire lehet kétszínű, ínycsiklandozó illat csapja meg az orromat. Óvatosan felemelkedem, és a rács másik feléhez simulok, hogy láthassam, ki az.
Bizonyára Dean Ramos az.
Hamarosan elő is bukkan a barna-fehér tincsekből álló fej, és egy táskát lökdös maga előtt, úgy mászik ide vissza. Arca kissé saras, a délutáni esőzéstől, a ketrecem körül mindkét csatorna megtelt, s a fáklyák pislákoló fényében úgy tetszett, mintha egy apró szigeten lennék, amit két folyó ölel körbe. A fenti csatornákból, amik a felszínről vezetik le a vizet, vízesésképpen folydogál és zúg a víz.
- Ejha – füttyent, mikor jobban szétnéz, de tekintete ismét rám siklik, én pedig szokásomhoz híven oldalra billentem a fejem, hajam pedig előrehull. - Delia.
Nevem úgy ejti ki, mintha határtalan megkönnyebbülésének tárgya lennék. A síkos köveken óvatosan mozogva közeledik hozzám, a félelem legkisebb jele nélkül, szemén látszik, hogy valamilyen szinten lázba hozza és szórakoztatja a helyzet.
A ketrec elé érve megcsúszik, és megkapaszkodik a ketrec vasában, mire halvány pulzálást érzek a ketrec mágiáján. Ő látszólag nem veszi észre, de én már fel is figyeltem az ujján levő gyűrűre, ami a reakciót kiváltotta.
Nocsak.
Szóval Ő képes engem kiengedni innen.
- Hoztam élelmet, nem tudom mit szeretsz, de hát a katonai menza nem a legínycsiklandozóbb – mutatja fel büszkén a táskát, és leteszi elébem.
A következő pár órában beszélgetésre akar bírni, én pedig mindenre kimérten és rejtélyesen válaszolok, mindent előre megfontolva. Nem mondok el semmit arról, hogy alfanőstény vagyok egy falkában, csupán annyit közlök burkoltan, hogy afféle istenségnek tekintettek az emberek, holott ez alapjaiban bukott ötlet volt.
|
|
