Az ismerõs táj apró változásokkal köszönt vissza elsuhanóban, s lélekben kesernyés mosollyal fogadtam intésüket. Nyolcévesen tettem meg elõször ezt az utat, de azóta már megszámlálhatatlanszor jártam végig. Minden lépés ismerõs volt, minden fatörzs, hiszen már csemetekoruktól ismertem õket. A napok olvadni kezdtek...tulajdonképpen az idõ múlását már annyira megszoktam, hogy néha elvesztettem a fonalat felette, érzéseim összemosták az órákat a másodpercekkel. Nem siettem, most még nem, hiszen megállapodás szerint bõven idõben voltam még, de azért kihasználtam, hogy izmaim folyamatos edzést követeltek- nem száguldottam, épp csak kiléptem. Emberi szemmel nézve szinte futottam, könnyedén és megerõltetés nélkül, mint az erdei vad, ami meg sem rebbent jöttömre. Nem menekültem és végképp nem az elõl az idegesítõ kis hang elõl, ami fejemben egyre szajkózta, hogy követnek, vagy nem maga követõm elõl- puszta kedvtelésbõl. Aztán lassítottam, egy patak mentén haladva, halat fogtam és mivel lemaradt mögöttem, nyugodtan leültem és megsütöttem, nem fájt a fogam sushira, ahogy egyes keleti népek hívták a nyers hal és szószos rizskockák egyvelegét. Tulajdonképp nem zavart a jojószerû távolságváltozás köztünk- túl öreg voltam már ahhoz, hogy meglepjen vagy komolyabban bosszantson, mosolya finoman sejtetni engedett, hogy kitartó. Azonban nem lehet eléggé kitartó ahhoz, hogy visszaszerezze, amiért olyan lihegve kajtat. Nem hinném, hogy tud nekem újat mutatni, s amint sikerült elmémbõl kirázni bogáncs módra kapaszkodó emléktöredékeimet, megszûnt létezni számomra. Tudtam, hogy hol van, hogy jön utánam- megmondta a szél vagy a mágia áramlása; de nem feszélyezett. Belekezdett egy játékba, egy olyan ellenféllel, akirõl semmit sem tud, pedig ha picit is használná fejét, rájöhetne, hogy sokkal több idõ áll rendelkezésemre az övénél és eleve vesztésre ítéltetett. A nyárson forgatva a húst merengtem rajta utoljára, utána teljesen számûztem fejembõl. Felálltam és alig érintett lénye lepergett rólam, mint vacsorám morzsái.

*

A városban sosincs sötét, soha teljesen. Délután értem be s az egyik elhagyatott kis parkban pihentem meg, hogy rendbe tegyem ruhám és kinézetem, mert mindkettõt megtépázta kissé az út. A szökõkutakban való mosdást kihagytam, inkább az utolsó pataknál tisztálkodtam, itt már csak arcomat frissítettem fel. Mire azonban a harangok este hatot ütöttek és elindultam a város másik vége felé, már sarkamban volt. Vanília illata jött vele és némi feszültség. Nem látok a hátam mögé, de amint közeledett, úgy keltett egyre nagyobb feltûnést és valahogy most nem vágytam erre. Azonban mindez alig volt több a szokásos bámulásnál és nem is nekem szólt, így inkább utat törtem magamnak a Fekete kutya felé. Barátságos kirakatai már messzirõl kacsingattak, hunyorogtak, én pedig gondolatban már leadtam a rendelésem. Tulajdonképpen nem volt több egy színvonalas kis kocsmánál, ahova évrõl évre visszatértem, már nem is emlékszem, mióta. Néhány alteregóm járt ide éveken át, de mivel feltûnõ lett volna, ha túl sokáig festek ugyanúgy, idõnként inkognitot cseréltem. Most azonban nem volt szükségem illúziókra vagy álöltözetre- önmagamként nyomtam le a kilincset és léptem be, hogy tekintetemmel végigsimítsak a berendezésen. Megint kicsivel kopottabb minden, a tulaj öregebb, csak a pincér új. A pulthoz sétálok, miközben az apró lámpák hangulatos, színes fényében derengõ falakat figyelem, az asztaloknál ülõkre rá sem pillantva. Kisvártatva hozzám fordul a középkorú férfi, széles mosollyal ismerve fel és azonnal teljesítve kérésemet, itallal és vacsorával kedveskedve. A legkisebb sarokasztalt kapom, a legárnyékosabb helyen, s még van egy félórám, mielõtt „hivatalos” koncertem megkezdõdne. Sosem lehetnek biztosak benne, hogy megint eljövök, de megvan a hagyományom, betartom az idõpontot, s érzem magamon a tekinteteket. Nem nehéz azonosítani- minden híres vagy épp tisztelt személynek van kisebb keretes portréja, aláírással, így az aktuális is- hûvösen derûs arc, alatta szálkás betûkkel: Sybaris. Az emlékfalon több arcom és nevem is ott díszlik, valahol mosolyogtató, de inkább a tányéromnak szentelem figyelmem. Meg a naplónak, amibe már napok óta bele sem olvastam- míg falatozom, újabb sorokat raktározok elmémbe, hiszen minden gondolat újabb dallamot ad. Sosem játszom el kétszer ugyanazt, ha nem kérik kifejezetten, bár sosem jövök elõre kitervelt mûsorral. Kihasználom, hogy érzem a helyiség hangulatát, hogy kiérzem, mire vágynak a bent tartózkodók, s annak megfelelõen formáltam a hangokból alkotott illúziót. Ilyenkor már takarékoskodtam erõmmel, ezért gyalogolok nagy távokat megállás nélkül, s hagyom ki a „bûvészmutatványokat”. Három nap alatt ugyan már felgyûlt annyi, hogy nyugodtan tarthattam volna az utcán elõadást, de így ugyanannyit keresek és védve vagyok egy egész éjjelre mindenféle zaklatástól, pár kósza dalkérést leszámítva. Az idõ telik, s mire a zongorához ülök, a tömeg megsûrûsödött, nyilván hírem ment. Ez csupán egyik hangszerem, de általában ezzel nyitok, olyan általános és közönségesen szép, túl sokan játszanak rajta, talán csak a gitár lett még inkább tömegcikk. Ujjaimat végighúzom a billentyûkön- elefántcsont és ében éles kontrasztja, öreg és nemes, tiszta hangú- még nem ütöttem le egyet sem, de érzem. S ahogy megfogalmazódik bennem az elsõ szám, egy dal, amit még a tengertõl oroztam el, agyam kikapcsol- átadom magam a dallamnak, ami egyszerre szól bennem és szólal meg kezem alatt. Folyamatos, hömpölygõ és túl sok az érzés benne, semhogy mindet fel lehessen ismerni, megfoghatatlan szomorkás ízt hagy maga után és tisztaságot, ha az ember védtelenül hallgatja- s most haláli csönd van, erre a percre várt mindenki, s ezért kezdtem ezzel, hogy érvényesülhessen. Késõbb már megoszlik a figyelem, beszélgetések kezdõdnek, poharak koccannak vagy koppannak az asztallapon, fészkelõdnek és nevetnek...Akkor majd valamit, ami nem ennyire lelkembõl szóló, valamit, ami nekem csak szórakozás és eszköz, hogy pénzt keressek, nekik pedig fülüket simogató, de figyelmen kívül hagyható valami. Nem foglalkozom megfejtésükkel, ilyenkor zárt burkot von körém a zene, nem érdekelnek és nem érhetnek el. Szinte magamnak játszom, hiszen nincs senkim és semmim ezen kívül, s ez is, akár a közönséges illúziók, elenyészik, születése pillanatában halott is. Mégsem siratom, csak döntöm tovább, alig tartva szünetet, s néha összemosom végüket és kezdetüket. Az elsõ két szám után már elkezdõdik a mozgolódás, s fejemben tiszavirágéltû gondolatok futnak keresztül. Hajnalig maradok, s utána csak öt óra reggelig, amit ki kell majd várnom, hogy megnyissanak a boltok és beszerezzem, ami még szükséges. Aztán tovább, északnak...

- Nem - jelenti ki olyan hévvel, ahogy azt talán a nekem ugró nõstényfarkas sem tudná, miközben gyermekeit védelmezi. Ez egyszer megengedtem magamnak az érzelemmentes mosolyt, azt a fajtát, amely eltökélt, de nem nyújt semmit a másik számára, nem akarom vele megijeszteni, egyszerûen csak hozzám tartozik, ahogy az az elhatározás is, hogy nem hagyok magamból senkinek hátra semmit, senkinek semmit! Túl sok bonyodalom származna belõle, túl sok félreértés, és még több ok arra, hogy meneküljek. Már nincs visszaút. Ezt nem értheti meg azokkal a töredékdarabokkal, mégis, számomra azok a darabok többet érnek önnön létezésemnél is. Bántani azonban nem fogom, nem is tudnám, meg nem is lenne sok értelme, ha nem adja magától, akkor csak álmában lenne elég idõm, hogy megszerezhessem a nekem kellõ darabokat, de õ nem alszik, elmondása szerint sosem, egy szemhunyásnyit sem. Így nem lesz más választásom, az õrületbe kell kergetnem, és szemmel tartanom. Vagy meghal, vagy önként ajánlja fel, hogy megszabadulhasson velük együtt tõlem is. 

- Nem véletlenül kerülöm az érintést - szakítja meg a szemkontaktust, de nem lépek semmit, ahogy arra sem, hogy felemeli a tarisznyáját és útnak indul vissza sem nézve. Csak nézem hûlt helyét, a fát, amelynek dõlt. Most nem lenne értelme utána rohanni, eltûnni meg nem lesz képes a szemem elõl, ahhoz már túlságosan jól ismerem azt az érzést, amelyet a jelenléte ébreszt bennem. Most, hogy fizikai közelségbe került erejének természete, könnyedén megtalálom, legyen bármilyen messze.

Csak egyet nem értek, ha kerüli az érintéseket, miért akart segíteni. Rátámadtam, ez igaz, õ véresen komolyan meg akarta ölni, ez is tény. De el is tûnhetett volna, nem volt rá egy csepp szükség sem, hogy beavatkozzon. Hiszen rólam sem akar tudomást venni, azt mondta, nem akar semmilyen közelebbi kapcsolatot, mégis, nem elég, hogy beavatkozott, még magamra sem hagyott... Nem értem... Lehunyt szemekkel túrok bele gyengéden a saját hajamba visszaidézve egy érzést az álom és az ébrenlét határáról.

Még körülbelül öt percig ültem , s szívtam magamba a Nap melengetõ sugarait, mielõtt még mindig mélázva elindultam volna ismét fürdeni. A tegnapi éjszaka sokszorosan nyomot hagyott rajtam, amelynek egy része még mindig égre kiáltja bûneim, ideje megszabadulni a szemmel látható nyomoktól, a többit pedig jobb eltemetni a többi mellé a tömegsírba. Azért nem árt gondosan megjelölni, csak hogy tudjam, hova is tettem, hiszen a végelszámolásnál meg kell majd lennie...

* * *

- Hahjj, most meg mit vegyek fel?  -fakadtam ki immár a táskám mellett, nem voltam túlságosan elengedve ruhák terén, és most az egyetlen utazóköpenyem is szanaszét szakadt, és csak egy része van meg, nem is szeretném tudni, hol lehet a többi... Akárhogy gondolkodtam, nem jutott eszembe másik ruhadarab, csak amit még korábban kaptam egy távoli országban hagyott távoli "szeretõmtõl". Azóta sem barátkoztam meg vele, de lehet, itt az ideje...

Megadó sóhajjal gondoltam a ruhára, amely azonnal elõ is bukkant a táska feneketlen mélységeibõl. Nem, azóta sem lett jobb... Még mindig inkább emlékeztet nõi ruhára, mint a férfidivat egyik jeles darabjára...

www.polyvore.com/cgi/img-thing - új ruha

Finnyáskodásnak azonban nem volt helye, azt kell beosztani, ami van, azt nem lehet, ami nincs. Egyébként nem is áll olyan vészesen. Lassan tényleg hinnem kell a világ visszajelzéseinek, hogy minden vagyok, csak nem férfias...

Hogy az öltözködésen is túlestem, nem maradt más, mint akcióba lendülni. Nem juthatott még messzire, jó fél napi járófölddel lehet elõrébb, bár kötve hiszem, hogy nagyon sietne. Mindegy, annyira sosem fog tudni távol kerülni, hogy "lemenjen a térképrõl". Persze háboroghatna a lelkiismeretem, hogy mágiát használok, de pontosan tudta õ is ott belül - ezért is némította el vádló hangját - hogy az emlékek azok mások. Azokat nem kizárólag magam miatt veszem vissza.

Négy ujjamat összeérintettem, mindkét kezemen a mutató és hüvelykujjaimat, és energiát áramoltattam a találkozási pontba, majd nemes egyszerûséggel széthúztam a kezem, mintha egy kis négyzetet akarnék széthúzni az ujjaimmal. Az energia finom anyaggá szelídült, mintha egy térképet feszítettem volna ki, de csak a vonalak jelentek volna meg. Nem kellett sokat kicsinyítenem a helyen, hamarosan felvillant rajta. Nem tévedtem, nincs messze, és sejtésem is volt arról, hová tart. Mikor eltûnt a jelenség, egy kis nosztalgikus érzés fogott el. Ma ismét olyan keresztezõdéshez értem életemben, ahol ha befordulok, és követni kezdem, nem lesz visszaút. Egy dal jutott az eszembe, amit dúdolgatni kezdtem, ahoyg nekiindultam a végtelen messzeségnek, amely most õt rejti számomra.

www.youtube.com/watch

* * *

Válaszmotyog. Nem mintha érteném, de úgy érzem, gyõzködni próbál. Szörnyeteg. Súlytalansága szinte hihetetlen, rongybabaként lóg karjaimban. Foszlányok az elõzõ estébõl, és valami, amit nem akartam látni, vagy elhinni, de a kezemre pergõ könnycsepp valós volt. Lemostam már, ám pár pillanatig ismét magam elõtt látom a vonalat, amit bõrömre rajzolt. Valamiért megborzongtam tõle. Aztán üvöltés ráz fel, bár csak tekintetem ugrik fel, jómagam mozdulatlan vagyok, mintha a fa törzsének szerves részét képezném. De megnyugodhatok- csupán rémálom csontos ujja fojtogatja, semmi olyan, ami ne foszlana szét a napfénytõl. Persze vannak, akiknek korántsem egyszerû megemészteni a puritán valóságot- rezzenéstelen arccal nézem végig a rögtönzött elõadást, azon töprengve, vállalkozzak-e egy roppant megerõltetõ és veszélyes negyed mosolyra, vagy csak maradjak a már jól bevált megállapításnál, hogy menthetetlenül tökkelütött. Gondolatban tapsviharral jutalmaztam a produkcióját, érzelemmentes fapofával pislogva, mert nekem aztán édesmindegy, miben lejt fel és alá. Az anatómiája rokonságot mutat egy botsáskáéval, így elsõ saccra, mert a fogpiszkálót nem akarom sértegetni. Aztán kizsarol egy finoman érdeklõdõ szemöldök feljebb vonást, olyan negyed ujjnyit. A köszönésre biccentettem- igyekeztem semleges lenni, bár meglehet, az eddigiek fényében ez már nyájas hozzáállás, de érezni akartam a távolságot köztünk, makacsul elfordítva a fejem, ahogy rám mosolygott. Kapóra jött olvasmányom, aminek sorait kezdtem böngészni, ha már annyira szeret feszengeni. Azonban ahogy újra megszólalt, valami kattant, egy jól ismert retesz, ami helyretette a félresiklott dolgokat és történéseket. Nem vagyok tulajdon, hogy rendelkezzenek velem, sem gyerek, amivel bármit elhitethetnek, jobban ismerem a mágiát, mint õ, aki hatalmat gyakorol felette és végképp jobban ismerem a lelkem, mint õ, aki sajátjának sötét zugaiba sem merészkedik. Nem tudom, szemeim felvillantak-e, viszont rohamosan váltak egyre hûvösebb árnyalatúvá, ahogy engedtem a halovány ösztönöknek, hogy fogukat vicsorgatva nézzenek vele farkasszemet. A halálnál számtalan szörnyûbb dolog van, még ha az általam sugallt gondolat párja is, hogy ha nem szorít ismét sarokba, akkor nem tartok bemutatót.*
-Nem.-*Az ajkaim pengevékony és éles mosolyra húzódnak, nem fogom még egyszer elmondani a tegnapiakat. Ez az aprócska szó egyben fenyegetést is hordoz- ha bármivel próbálkozik, nem fogok válogatni az eszközökben, hogy félreállítsam az utamból. A könyv csattanás nélkül, mégis gyorsan és hirtelen zárult össze, mielõtt felálltam volna, végigmérve. Nem nézem le, nem becsülöm alá erõit, de ha tényleg szemtõl-szembe harcba bocsátkozik, akkor az a borsószem esze is elment, ami volt. Az ingemen még látszik a vérfolt, bár kezemrõl már lemostam, s nem pergett le rólam nyomtalan ez az éj, de ahhoz édeskevés, hogy megváltoztasson- még mindig ott van ígéretem, amit nem fogok kedvéért megszegni. Mesélni még kevésbé fogok, most hogy tudom, milyen könnyen felhasználhatja az ismerteket ellenem egy szellem, aki ellen túl sok esélyem nem lenne. Csak azt akarom, hogy tûnjön el, menjen a saját dolga után, mert amíg élek- és ahogy eddig tapasztaltam, még jódarabig fogok- nem látja viszont féltett emlékeit. Nem értem amúgy sem, miért akarja olyan kétségbeesetten megkapni- egy ujjal sem ártottam neki, pedig minden lehetõségem és okom megvolt rá, az pedig, hogy nem vagyok fecsegõs típus, a velem kapcsolatos legelsõ és legnyilvánvalóbb megállapítások egyike. Már-már dogma.*
-Nem véletlenül kerülöm az érintést.-*Tekintetem csak most ereszti el övét, ám változatlanul kérlelhetetlen. Nem vagyok felelõs vagy hibás semmiért. Ha még nem jött volna rá, hogy nem akaratból kaptam meg emlékeit és érzéseit, akkor jobb, ha most szíveskedik ráébredni a tényre. Õ támadott meg, zsákutcába hajszolva, aztán akarta sajátja helyett az én halálomat- nem hagyott választási lehetõséget, egy meztelen testet lehetetlen úgy lefogni, hogy ne érjek valahogy hozzá, s ruha nélkül, ami tompítana, ugyanúgy éltem át mindent, akárcsak õ. Életem egyik legnagyobb vicce, hogy én, az elõszobaszõnyegével megegyezõ empátiájú lény pont ezzel a képességgel lettem megverve-áldva. Akárkit is érintek meg, önkéntelen bepillantást nyerhetek legféltettebb titkaiba is, hiszen a legtöbben csak elméjüket zárják el mások elõl, lelkük ajtaja tárva-nyitva marad. S ha nem õrizném sajátomat, akkor visszafele is mûködne, mint arról egy-két kellemetlen alkalommal meggyõzõdhettem. A tarisznyát felvenni a földrõl fél pillanat mûve, mielõtt sarkon fordulnék, nekieredve, észak felé indulva. Arra már kezdenek fogyatkozni a tavak és sûrûsödni a maradék erdõk, a következõ városig három napba telik az út- gondolataim már nem foglalkoznak a hátam mögött hagyottal. Azt megérzem, ha bármiféle mágiával próbálkozik, és résen vagyok, ki tudom védeni bármilyen átkát- a szárnyaimat sem látta, mire nyakamba kapaszkodott, addigra visszahúztam õket, így ezekrõl sem tudhat nagy valószínûséggel.

Azonban ismét eltelt egy éj, s a Hold, ha lassan is, de haladt az éves zenitje felé, két hetem maradt újholdig, amikor vele együtt meg kell újítanom erõimet. Körülményes szertartás és utána még órákig vagyok sebezhetõ, mint a frissen vedlett rák, s minden egyes alkalommal elõre el kell készítenem a vackot, ahol ezt az idõt átvészelem. Remélem, most már végképp elmarad valahol a hátam mögött, ahogy gyorsítok, könnyedén suhanva, élvezve a törékeny test adta gyorsaságot és fürgeséget. Hangja már nem érhet, szeme elõl ágak takarnak, keze nem nyúlhat utánam.

Egy kis ideig megint magányom szabadságának rabjaként menetelek, egy ördögi kör újabb lépéseit téve meg, afelé a pont felé, ahol kiléphetnék belõle, mégsem teszem. Pedig semmi sem köt az élethez- sem kíváncsiság, sem vágyak, sem személyek, sem eszmék. Csupán néhány nyamvadt, testtelen, éteri szó elmém mélyén, melyek olyanok, mint egy csengõ, mely minden lépésnél megszólal, tisztán és félreérthetetlenül.

Csak akkor halhatsz meg, ha találsz számodra az életednél is fontosabbat, amiért cserébe gondolkozás nélkül odaadod.

*

Ahogy egyre több lett a fény és kezdett múlni a hajnal hûvöse, úgy húzódtam árnyékba, onnan figyelve az egyik fa alatti fényfoltos füvön alvót. Még csak néhány óra telt el, de valamiért nyugtalanított jelenléte- nem tudok napirendre térni felette, a történtek felett, na meg az sem elhanyagolható, hogy már másodjára futnak össze gyors egymásutánban, különösebbnél különösebb helyzetekben és helyeken. Egy másodpercig kedvem támadt a fejem fölé nézni, bár ott feküdt lenn, hogy nem zuhan-e a nyakamba ismét valami...De egyébként csendesnek tûnt minden, ahogy ölemben a könyvvel- amit már rég nem olvastam- nézelõdtem, jobb híján. Ahhoz nem kellett sok összpontosítás.

Érzékeny vagyok a hangokra, a hátam mögött éledõ kuncogás és keserûségtõl csöpögõ kacagás megállít, megfordulok, abban a hiszemben, hogy valamit mondana, de rá kell jönnöm, ez már nem a józan ész derûje, messze nem. Pedig nekem szól, mégsem értem, míg tekintetünk nem találkozik- a halovány barnák ijesztõ fénnyel villannak, ereimben hûlni kezd a vér, ahogy körötte a levegõ is sûrûsödik, ami a fejében jár, annak lehelete gyilkos...És megint, megint érzem annak az átkozott lénynek a jelenlétét. Érzékeim élesednek, mint mindig, ha veszélyt érzek, Zairól hámlik és pereg eddigi személyisége, foszlányokban vélem csak felfedezni néhol darabjait, melyek mosolyával eltûnnek. Nem rezzenek meg a hirtelen üvöltésre, egyet lépek csupán hátrébb, mert ismerem a varázst, mely keresztülnyargal rajtam, de már nem roggyanok meg súlya alatt, állom, mint egy szélrohamot, csak a szemét figyelem, a holdfényben õrülten, mégis, beesetten csillogó szemet. A levegõ is nehezül, sötétség folyik, szinte örvénylik köröttem, a szagok...Értem a lelket és átérzem fájdalmát, a halál hideg, nyirkos vágyát érzem, de félrerúgom, õ az, akire nincs szükségem itt és most. Amivel megtölti a búra alatti teret, számomra tiszta energia, mégsem használom fel- ha óvatlan vagyok, ugyanolyan állapotba kerülhetek, mint õ, az átvett érzések nagy mennyiségben befolyásolnak. Meg kell õriznem magam, elzárva ettõl. Tekintete nem enged, az, ami benne munkál, hatalmas erõket szabadít fel, s ellenem akarja fordítani, ellenem, aki még mindig álomkép, de ismerõs és kihasználható. Mégsem az õ ereje az, amitõl meredeznek az idegszálaim, más, hidegebb, csontig hatoló fagyosság leng a levegõben. Azonban szavai csupán mosolyt csalnak dermedt ajkaimra, kesernyés fodrot, nem szólok mégse- hiába beszélnék, hangom nem érné el igazán, olyan lenne, mint a nedves homokban a nyomok- elmosná érzéseinek következõ hulláma, amelyek most köröttem táncoltak. Én voltam a célpontja, miközben védetlenül hagyta magát. Bolond gyermek, mit tudsz te? Ha valódi démon lennék, már most teljesülne kívánságod, nyekkenés nélkül lennél halott, de neked pont engem kellett választanod, azt, aki sosem tudná örök álommal ragasztani le szemed. Aztán az, ami a felszín alatt lüktetett, hirtelen mutatkozott meg, bár számomra nem volt alakja, csak egy elmosódott, élettelen folt maradt, aminek azonban minden egyes szava visszhangozva halt el fejemben, s ami egy szemvillanás alatt átformálta az egész helyzetet. Innentõl nem maradhattam szemlélõ, aki könnyedén kitér a támadás elõl és megvárja, amíg lecsillapszik a váratlanul jött, rohamszerû, gyengeséggel elhatalmasodó kétségbeesés. Már nem Zaival kell szembenéznem, pillantása is változik, már valahol kezd magához térni, akárki is kínozza, tapossa meg megvetett játékként. Nem látom tisztán ellenfelem, nincs teste, más hatalmával harcol...nem érdekel. Egyetlen törvényem van, amin senki sem változtat: élni és élni hagyni. Töredék másodperc elég, hogy döntsek, s foggal-körömmel tartom magam elhatározásaimhoz. A kéz felém fordul, vagy inkább ellenem, ametisztjeim azonban tükörré dermednek- ha harcba bocsátkozom, nincs az az isten, hogy olvasni lehessen belõlük, hidegek és számítóak, de kiszámíthatatlanok. A szellemnek egy gyenge akaratot is le kell gyõznie, s ez ad annyi idõt, ami épp elég nekem.

Tûz ellen kõ, melyet nem lehet csak úgy megolvasztani- hiszen elugrani esélytelen, csupán a fedezék marad. Egyetlen pillanatra vonom fel magam fölé pajzsként méretes szárnyaim, amiknek kristály tollrengetegén megtörik a lángoszlop, melynek erejét állom, amíg egyensúlyomra találok, s rejtekükben mozdulok is tovább, felöltve láthatatlanná tévõ illúzióm, hogy mögéjük kerüljek- gyors vagyok, mint az égen nyilalló sólyom árnyéka. Zait sikerül elérni, innentõl ösztöneim és tapasztalataim vegyülnek, ahogy azzal az árnnyal veszem fel a harcot, aminek alakot sem adhatok, csak érzem és valahol belül hallom hangját. Nincs ideje kitérni, bal kar a hóna alól az álla alá, hogy ne húzódhasson el, a görcsös testet mellkasomnak feszítem, arca enyém mellett, jobb karját csuklónál tartom. Egyetlen pillanatot sem pazarolhatok el, ha õ nem is ártana nekem, az, ami itt jár, szívesen látna holtan mindkettõnket, bár gyûlölöm a módszert, melyhez folyamodni kényszerülök. Suttogó és sietõs a hangom, hogy ne ijesszem meg, de nincs módom magyarázni vagy figyelmeztetni, elõször el kell vágnom õket egymástól, fel kell ébresztenem, felráznom valahogy. Csendbõl és fénytelenségbõl alkotom burkát, puha héjat, amin belülre csak az én hangom ér el.*

-Szem-add fényed, mint a hulló csillag, fül-válj süketté, mint a kõbálványok, száj-némulj el, mint a barlangok ásító torka, test-erõd elfolyik, mint a víz...-*Ha valaki látná a lelkeket, akkor most tisztán láthatná azt is, hogyan tekerednek le pókháló finomságú szálak az enyémbõl, hogy körbefonják, behálózzák õt, hozzám láncolva, s ezek a hajszálnyi kötelékek eltéphetetlenek lennének, ha képes lennék befejezni a béklyót. Azonban az utolsó szavak hiányoznak, sosem tudtam õket sem megfogalmazni, sem kimondani, s tulajdonképpen itt gyökerezik az, hogy képtelen vagyok ölni. Ezekkel a mondatokkal több embert is áldozattá tehetnék, nagyobb hatalommal bírnék a lelkek felett, mint a legtöbb vérem szerinti démon, és mégis én vagyok az, aki sosem nyúlt ilyenhez. Megvonom a szabadságot áldozataimtól, de lelküket nem bénítom meg és nem falom fel, holott az ilyen lélekbilincs majd' minden démonnál alapvetõ tudás, hogy erejüket növeljék vagy táplálkozzanak. Adraként azonban nem szorulok rá, ezért maradhattam még életben. Zai szemét használom, hogy lássam a számomra elmosódott árnyat, s döbbenten kell farkasszemet néznem egy övére megszólalásig hasonlító arccal, melynek kifejezése és érzései azonban egészen másak. Félelmetes szakadék tátong köztük, dacára köteléküknek- nemcsak érintem a fiút, vére folyik ruhámra és itatja át ingem, egyre többet látok belõle, a most lelkében élõkbõl, mielõtt megszólalnék, s mivel minden mozdulata enyém is, velem együtt mondja, tökéletesen egyszerre formáljuk a szavakat, s ahogy felállok, a kimerült test is engedelmesen emelkedik ugyanúgy.*

-Távozz, mert itt nincs helyed, ez a világ többé nem otthonod s az élõkhöz nincs közöd. Tested a földdé, fényedet elnyelte a ringató sötétség, nyugodj hát keblén. Távozz, és ne térj vissza...-*Az én hangom fenyegetõ, s szavaim nem véletlenül olyan láncszerûen szépen csiszoltan simulnak egymásba- ez a mágia alapja, uralni a szavakat s mindazt, ami mögöttük rejlik. Tudom a nevét, láncra verhetem, elzárhatom anyagba- mindez ugyan rengeteg erõmet falná fel, lehet, hogy napokra, hetekre kiütném magam, de csak végsõ esetben folyamodom ehhez- engem nem uralhat, s amíg tart a kapocs, a mellkasomnak dõlõhöz sem érhet ujjal sem. Átformálva az eddigi testtartásom, igyekszem támaszt adni, de olyan könnyû, mintha csak tollakból lenne, vagy valami épp csak megfogható anyagból szõtték volna. Mintha el akarna tûnni, s valami tiltakozik bennem ez ellen, bár benne szikráját sem érzem a maradni vágyásnak. Dühöm halkan duruzsol, s ha kell, Raghrul haragját szabadítom magamra, hogy elûzzem, mert ebben az állapotban nem hurcolhatom a fiút, még ha el is rejthetem elõle. Szárnyaim még mindig kibontva, népem legbiztosabb ismertetõje, a gyémánthoz hasonló keménységû tollakból összeálló áruló szépségen még a holdfény is elcsúszik- angyalnak tûnhetek. De szemernyi égi sincs bennem, csak az indulat, amitõl vicsorogni tudnék. Megvadít a pillantása, amiben Orlith néz vissza rám, könyörtelenül, gyönyörét lelve a szenvedésben, egyre többet csikarva ki a kezében tartottból, amíg annak szíve papírvékonnyá nem aszalódik a kíntól és a legkisebb érintéstõl is el nem hasad.

Az álmatlanságnak megvan az a hátránya, hogy a leglényegtelenebb dolgok is felkeltik az ember figyelmét, hogy valamivel lefoglalja magát. Miután talán fertály óráig is bámultam a fûben a szentjánosbogarat, egyetlen pislogás nélkül, végképp feladtam az alvást, belátva, hogy semmi értelme itt feküdni és nézni magam elé, akkor inkább kihasználom a környék kihaltságát. Felültem, körbejáratva tekintetem és hallással is kutatva bármi után, csak a biztonság kedvéért. Egyszerû mozdulat volt megidézni a fuvolát, csak végighúztam ujjain a levegõben, mintha egy láthatatlan hangszert érintenék, s kezem nyomán fém csillant és pihent meg tenyeremen. Valahol volt egy fülemüle, nem túl közel ide, hozzá csatlakoztam, halkan és igyekezve könnyíteni lelkemen, dallam-cikornyákba temetve a tenger nyugtalanító gondolatot. Jó volt, végre játszani, megerõltetés nélkül, senki által nem siettetve és nem irányítva, olyan volt, mint szárnyat bontani s próbálgatni az este támadó szélben. Vagy mint megfeledkezni az ablakon feszülõ rácsokról...Aztán valami kitépett az elõzõ képbõl, hirtelen parancsolva csöndet. Valakit megéreztem, de nem volt élõ, valami egészen furcsa járt a lombok alatt, valami gyûlölettõl átitatott, valami, ami közelebb állt egy puszta erõhöz, egy igézethez, mint bármihez, amiben szív dobog. Felkaptam fejem, egyenest arra nézve, amerrõl legerõsebben éreztem, aztán már talpon voltam, hangtalan suhanva, hogy megtudjam, mi az...S egyszerre pendülésként hasított belém a mágia, amit hordozója nem restellt használni, de hiába néztem, honnan támad, lépés közben gáncsolt el, az üldözött árnyék eltûnt, s helyette újabb adag varázslat, ami szorosan köt meg, egyetlen balga pillanatig megfeszülök, egy vadállat kétségbeesésével próbálva széttépni, de utána visszatér hidegvérem. A mezítelen lábak elõttem állnak meg, de valaki máshoz beszélnek, s nem tudom fejem olyan magasra emelni ebben a gúzsbakötött állapotban, hogy lássam, ki az...de nem is kell. A hang azonnal arcra talál elmémben, hiszen két nap viszonyítás kérdése, de ahogy beszél hozzám...nem tart valóságosnak. Valahol mélységesen egyetértek vele, azt kívánva, bár ne lennék az, de nem csak, hogy arccal elõre zuhantam a földre, több helyen érzem világos bizonyítékát, hogy nagyon is itt vagyok. Higgadt maradtam, úgy tekeredve, hogy rálássak, hogy villámgyorsan felmérjem a helyzetet, fegyvert vagy szándékot keresve nála, magyarázatot, miért áll fölöttem... ádámkosztümben. Ez hirtelenjében eltanácstalanított, a Hold delejes fénye tökéletes lámpás volt. Meztelensége azonban nem hökkent meg túlzottan, mert azt leszámítva pont olyan remekül fest, mint egy kéthetes, kutya szájából elõrángatott mosogatórongy. Azonban kénytelen vagyok várni, amíg regisztrálja, hogy nem egy álomképpel beszélget- ami magában egy elég bizalomgerjesztõ vonás, illetve tünet, ugyebár- és elenged. Azon nyomban iszkolna is, eszmélve, de teste elárulja. Vicces egy összhang, amilyen sebességgel én elrugaszkodom, tulajdonképp négykézlábról, olyan gyorsan zuhan õ, és nincs igazán ruha, amibe belekaphatnék, hogy megakadályozzam. A mozdulat nélküli hatalom segít- láthatatlan puhaságba ütközik a kemény föld helyett, bár fogalmam sincs, minek kímélem, amikor igyekezett hozzásegíteni egy orrtöréshez, mégis, az, hogy gyenge volt és ahogy menekülni próbált... Basszameg, hogy igaza van ennek a kis görcsnek, hogy segíteni akarok, pedig teljesen közömbösnek kellene lennem. Azonban befejezem a mozdulatot, felállok, beletartva arcom a szélbe, ami a fák között jár- akármi is jelent itt meg az elõbb, már eltûnt, mint egy...szellem.*

-Nech sebere ta chert.-*Õsinek számít a nyelv, amit anyainak mondhatok, s amivel megszüntetem rezgéseinek maradékát, kisöpörve a területet. Nincs szükségem arra a gerincsimogató érzésre, amit itt hagyott, olyan, mintha valaki a tarkómat nézné. Vasvillával. Aztán megfordulok, hogy Zait ellenõrizzem- még a neve is megvan- és tekintetem, mely önkéntelen méri végig, közönyös gyorsasággal és alaposan, csak most fedezi fel a számtalan zúzódást, foltot és sebet, amiknek nyomát nem moshatta le a víz, mert fürdött, a bõre nedves még...Erõs, nagy kéz ujjainak szorítása elevenedik meg, s szinte csuklómon érzem párját, de igyekszem nem gondolni arra, aki a többit okozta, hiszen semmi közöm hozzá. Szótlan idézek, hatos szint, sûrû szövésû kelme, ami takaróként terül rá. Ha egyszerûen összefogja magát, fázni se fog, és valahol csak megvannak ruhái...valahol, ahova most nem jut el segítség nélkül. A kényelmetlen gondolattól távolodva térek át más témára, az elõzõek darabkáit próbálom összeilleszteni, mert nem rám vadászott- hál' az égnek- és egy név rémlik fel, ami valahogy összekapcsolja a túlvilági látogatóval. Mi tarthatja itt?*

-Hiroshige...-*mormolom, de nem kérdezek, nincs közöm hozzá, s nem is akarom, hogy a nyomomba szegõdjön bármelyikük. Még arra sem vagyok kíváncsi, mit keresett itt, vagy hogy hova tart, és remélem, ugyanígy érez, bár a sebeket elnézve csodálnám, ha most bárkire kíváncsi lenne, nemhogy rám, ha már legutóbb olyan alaposan belerúgtam. Itt kell hagynom...De ebben az állapotban? Valószínûleg nincs szüksége rám, ahogy nekem sincs õrá. Elboldogulunk egyedül, ahogy eddig is...Sikerül meggyõzni magam, illetve énem azon részét, amely ilyenkor a logika ellen esküszik és hülyébbnél hülyébb dolgokra vesz rá. Azonban nincs itt már senki, aki veszélyt jelentene, így ha nem is tud most rögtön felállni, nyugodtan pihenhet, akár reggelig, az illúzió még órákig bírja, hiszen nem szerepel terveim közt alvás. Lehajolok, mert mellette landolt a földön a fuvolám, amit nem szeretnék itt hagyni, majd a távozás hímes mezejére lépek, hagyva, hadd feszengjen magának, ha akar. Az én szemeim máshogy látnak, de minek magyaráznám? Ki lenne kíváncsi rá és ugyan ki hinne egy démonnak? Újra felrémlik a kép, de most egy másikat hoz magával és ujjaim megfeszülnek a karcsú fémen. *