A sötétben, miközben a magam mögött koppanó lépteket hallom csak, pedig figyelek minden irányba, hogy ne fussunk bele senkibe lehetõleg, magamra maradok gondolataimmal. A most és a közelmúlt körül forognak, mégis csak akkor szólalnak meg teljes hangerõvel, amikor a romok közt botorkálok, pár percre elvágva magam a külvilágtól. Hazug. A hang a fejemben nem sziszeg, csak szenvtelen. Ismerem jól a mágia alaptörvényét. És nem úgy hangzik, hogy legyetek átkozottak, nem fenyegetõzik háromszoros szenvedéssel, nem emleget férgeket. Ennek a toronynak a bejárata fölött volt, az elsõ újra megtanult mondat volt, amit kiejtettem számon, mert tisztának tûnt és igazságosnak, még akkor is, ha nem az a száj ejtette szavait, aminek minden hangját lestem. Nem álltam le vitatkozni vagy felfedni azt, hogy nem puszta démon vagyok...nem lett volna semmi értelme. Ráadásul valami feszült a levegõben, valami, ami úgy tûnt, ha hozzáérek, elvágja a hajszálon függõ békét. Mégis, anélkül, hogy újabb szót hullattam volna, anélkül, hogy akárcsak pillantásom megváltozott volna, kitört belõle. Nem szólalok meg, bár az õ hangja szinte arculütésként csattan, erõszakosan, követelõzõen, mintha joga lenne hozzá, hogy parancsoljon, rendreutasítson, számonkérjen. Rezzenéstelenül nézek rá, szinte elmosolyodva, miközben fejben felelek, minden egyes mondatra.
Gyûlölj csak. Nem te vagy az elsõ, s nem is az utolsó, sok név sorakozik a tied elõtt és kerül majd mögé is. Nem vagy elsõ azok sorában sem, akik ezen a hangon beszélnek velem, bár nem értem teljesen, mivel is szolgáltam rá. Akárhogy erõltetem emlékezetem, te zuhantál az égbõl a fejemre, nem én a tiedre, te rángattál magaddal és te követsz árnyékként. Te vagy az, aki nem tudja, mit akar- pirulsz, ha rád nézek, aztán hangosan kiáltod felém, hogy gyûlölnivaló vagyok. Kívánod, hogy szeressenek, s eközben mindenkit eltaszítasz, aki megkedvel és befogad. Hányak bizalmát és kedvességét vetetted már el? Lehet, faragatlan vagyok és nyers, de nem áltatok senkit, nem hitegetem és végképp nem fojtogatom. Én csupán meghallottam, ami más fülének puszta csönd- a segélykiáltásokat, amiket lelked szinte csak suttogva mer elrebegni. S most, hogy eldobtad a jól ismert játékot, egy következõhöz kapsz...abba soha nem gondolsz bele, hogy vannak, akik nem akarnak változni, élni...elveszed az emlékek értékét, nem elfogadtatod a hiányt, hanem beletuszkolod magad az életükbe, hogy aztán ugyanúgy kitépd az egészet. Csak fájó sebeket hagysz magad mögött, amik attól keserûbbek, hogy senki sem tudja, hogyan kerültek oda, de a heg attól valós. És mi lehet visszataszítóbb egy mosolynál, melyet bemocskol az, hogy állandóan hordják? Nem bírok az arcodba nézni, mert mindig ugyanazzal az egyforma, semmitmondó görbével kell hogy szembesüljek. Nem bántam, amikor valódi arcod mutattad, amikor, talán nem is szándékosan, de felfedted. Azok a vonások, az a hang meg tudott érinteni, míg dühöd, jogtalan, pattogó szavaid hidegen hagynak. Nevetni lenne kedvem...*

-Ostoba gyermek, ki életekkel játszik, önzõn és könnyelmûen tördelve a lelkeket és kapcsokat- hogyan is érthetnél?-*Miért van az, hogy a farkcsóváló, pitizõ, alattomos kutyától senki sem fél, míg a csendes, bizalmatlanul méregetõt mindenki elkerüli? Miért hiszik azt, hogy normális, egészséges dolog mindenkivel kedves, közvetlen lenni? Sosem játszottam el, hogy szeretem az embereket, vagy hogy bármit szeretnék. Nem mosolygok, nem udvariaskodom, nem öltözöm az elvárásoknak megfelelõ álcába. Miért is tetszenék? Miért is ismerné el, hogy nélkülem a legsérülékenyebb állapotban került volna börtönbe; hogy majdnem megölt, vagy hogy a csordulásig tele kocsma vendégközönsége valószínûleg meglincselte volna, mert már az elsõ üveg is talált volna, hát még azok, amiket nem érkeztek eldobni. Ezért utáltam az embereket. Hálátlanok, rövidlátóak és soha, de soha nem érik be annyival, amennyit kapnak. Bajban ott voltam, amikor a rendõrök jöttek, amikor az az undorító alak megjelent, amikor mégis életben voltam, öröm rezdült benne, sõt, menõ voltam...most pedig, miután napokat caplatott a nyomomban, rám akaszkodott, követett mindenhová, én vagyok a gonosz és a rossz, mert biztonságos helyet mutattam. Az arcomon születõ mosoly gúnyos lett, keserû, ahogy meghajoltam. Mivel én lihegtem a sarkában, logikus, hogy nekem kell bocsánatot kérnem viselkedésem miatt, sõt, nekem kell innen szégyenkezve elfutnom. S hogy mit akarok? Semmi olyat, ami teljesíthetõ lenne. Illetve mégis: meghalni. De mit tegyek, ha eskü köt, melyet sem megszegni, sem teljesíteni nem tudok? Megtehetném, hogy egyszerûen lekötöm magam, hagyom a szabadon lógó láncot valaki kezében, s maga a béklyó, az elme gondoskodna róla, hogy életemnél fontosabbá váljon az utolsó gonosztevõ, akár ez a szerencsétlen is, hagyhatnám egyszerûen, hogy visszavegye, ami után úgy sóvárog. Vagy választhatnám a lányt, aki mosollyal búcsúzik életétõl, mert érzem benne a halálra készülõdõk finom dallamát- ahhoz hasonlít, mert nem rezgés, nem illat, nem derengés. Választhatnám õt, s amikor lángja ellobban, vele együtt tûnnék el. Felegyenesedve tekintetem utoljára kereste meg õt, mielõtt eloltottam volna a lángot, s a terem sötétbe borult. Jólesõen ölelt körbe a fénytelenség. A Hold besütött ugyan a réseken, de alig volt több derengésnél- annyira elég, hogy utat találjak magamnak az omladékok közt. Legyen hát úgy, ahogy õ akarja: kihasználom nagylelkû ajánlatát, s eltûnök. Inaim türelmetlenül feszültek meg, mégis, zsebretett kézzel, nyugodtan sétáltam el, nem a bejárat felé véve az irányt, hanem beljebb. Volt még valami, amit látni akartam, ahogy a pókhálóval gazdagon elfüggönyzött boltívek alatt vágtam át, arra, amerre a könyvtárat tudtam. A csendet halk percegés törte meg- szúas fában munkálkodtak a bogarak, mint lélekben a félelem. Itt jobb állapotban maradtak a falak, a padló is látszott itt-ott, ha a vastag porréteg felkavarodott lépteim nyomán, a porszemek ezüstösen csillogva szállingóztak. Csak tudni akartam, mikor, miért...kellett, hogy legyen itt valami, ami elkerülte eddig a kutatók figyelmét, valami, amit még nem érintettek meg, amibõl nem lopták ki a lelket...Itt nõttem fel. Másodszor, de számít-e? Sokkal inkább bánom elvesztését, sokkal inkább hiányoltam, mint azt a házat a tenger partján. Megismertette velem a honvágyat, bár azok közé tartozom, akik nem helyhez, hanem személyhez kötik az otthon fogalmát. Céltalan jártam körbe-körbe a kerek helyiségben, a polcokat elhordták tüzelõnek, a könyveket meg elvitték...nem hinném, hogy Thrivezzának ne maradt volna maréknyi tagja, aki hagyta volna veszni az összes grimoárt és tekercset, amit összegyûjtöttek vagy megalkottak. Egy széklábba botlottam, de más semmibe. Aztán leültem, tenyereimet a földre tapasztva- egyszerûbb volt, ha lélekfonalakat használok, még ha fáradságosabb is. Bekúsztam a cserepek alá, megbolygattam a köveket, megtapogattam az üvegszilánkokat. Vér... fájdalom... nevetés. Elkaptam a kezem. Valahol nagyon haloványan még megdobbant a hely szíve, ahogy kiadta utolsó titkainak egyikét. Nem tudom, mit hallottam. Lehet, hogy letámadták a tornyot. Lehet, hogy csak valaki ide menekült sérülten, s üldözõje itt érte utol. Lehet, hogy amit fülembe suttogtak, nem is múlt...Megborzongtam, kellemetlen érzés szállt meg, nyugtalanító, gondolataim cikáztak, amint felálltam. El innen...

Hangjára minden élõ megremeg. Minden élõ, csak mi ketten nem, mi már nem élünk egy ideje, õ túl gyenge "élni" én pedig képtelen vagyok rá. Csupán rámeresztem világosbarna lélektükreim, bennük csak egy kérdés függ: már megint miért? Az üveg mellettünk elsuhanva csapódik a mögöttünk levõ falnak, s ezzel elmúlik a pillanat varázsa számomra, s szorosabban tartom a lányt, bátorító mosolyt villantva felé, gyengédet és törõdõt. Hallom a lépteket, hallom a kemény szavakat is, de kívül maradnak, csak a nevemre figyelek fel. Szólított eddig egyszer is a nevemen? Ha igen, akkor sem túl sûrûn, de  én személy szerint egy ilyen esetre sem emlékszem. A lelkem húrjai lágyan megpendülnek, hogy aztán egy másodperc múlva megkeményedjenek, ahogy pillantásának engedelmeskedve az utcára lépek. Nem hagyhatom, hogy megint eluralkodjanak rajtam az érzelmeim, felesleges a remény, mert az átkozottak számára hamis délibáb csupán, s nincs benne csak fájdalom és csalódás. Pofára esés, maradandó sebek, amelyeket az újabb remény mélyebbre marcangol. Nem kell!

Az idillt- legalábbis számomra annak tûnt a nyugalom és a hamis biztonságérzet- nem törte meg semmi, talán pont azért, mert az egyetlen zavaró személy már napok óta követett, így jelenlétét már megszoktam. Tudtam, hogy itt van, nem volt nehéz látás nélkül is érezni, hol ül, a terem egyetlen mágiaforrása. A rezgése is jellegzetes, már annyit csörtetett a nyomomban, hogy el tudom különíteni egy esetleges másik varázslótól, még ha a tény nem is villanyoz fel- egy is sok, hát még ha a jellemét is beleszámítom. Azonban nem figyeltem rá, nekem most a zene kellett, a ritkán megadatott lehetõség, hogy játsszak, magammal voltam elfoglalva, levetkõzve azt a szüntelen készenlétet, ami sekéllyé tette álmaimat és húrfeszessé minden idegemet. A dallam változott, még mindig sajátom maradt, nem akarta a tömegek ízlését szolgálni, s valahol halványan érzékeltem azt is, hogy távozik. Nem fûztem hozzá gondolatot, ujjhegyeimen táncoltak a billentyûk, s kapaszkodtam beléjük, hogy könnyítsek magamon. Hajam arcomba hullt, eltakart néhány pillanatra, mégis, maszkom nem lazult és nem változott. Talán túl rég hordom már ahhoz, hogy levethessem, még ha akarnám is. Keserû szólam vegyült a többi közé, majd elhalt, mint egy kiáltás, ami beleveszik a tátongó mélységbe, vagy elnyeli a kietlen puszták messzesége. S fontam tovább a hangokat, ütemeket, loptam a csendbe lényem darabkáit, amikbõl senki sem tudta volna összerakni az egészet. Aztán kivágódott az ajtó és a dallam hirtelen megtört- szétzilálták a kapkodó szavak. Felébredtem. S a szavak átragadtak egy másik valóságba.

A te véred! A te véred higította fel az õsit, mely ereiben folyik! Hasznavehetetlen, s ha az elsõszülött is az, akkor a két másodszülött? Az ikrek, akik osztoznak az erõn, mely egy gyermeknek volt szánva? Bár halt volna meg, akkor másra szállna az ajándék...Bár sose született volna meg, lemoshatatlan szégyen, nevetség tárgya, a démon, melynek megadatott a legnagyobb, de képtelen lelkes lényt ölni!

Átkok...sosem számítottam azok közé, akik átkozottak lettek volna. Én magam voltam az átok, annak, aki életet adott nekem, s hangosan átkozott az, aki nemzett. Tízéves fejjel nem érthettem mindent, de a légkör, melyben nevelkedtem, mélyen belém ivódott. Állandóan az lengett körbe, hogy valamit rosszul csinálok, bûnt követtem el, hát vezekelnem kell, nem szabad semmit elrontanom, de mindent tûrnöm kell, hogy egyszer megbocsássanak. Az ajándék, mely bennem szunnyad, s melyért annyian ölnének, hirtelen vált teherré. Az illúzióknak hét szintje van- hét, melyrõl bizton tudják, hogy van, aki uralja. Ám létezik egy nyolcadik is, s nekem, mintha tudták volna, hogy az ezerévente adott kulcs legmegfelelõbb õre vagyok, nekem adták kezembe.

Az emlékek oly hirtelen engedtek el, ahogy megmarkoltak és magukkal rángattak. Csak egy negyed perc telhetett el, Ellöktem magam a zongorától, felállva, s hangom váratlan élességgel csattant a tömeg felett.
-Vissza!-Nem mágia és nem varázslat szelídítette meg a sokaságot...létezik a hangnak egy frekvenciája, melyet fül nem hall, de az emberi lény velejéig beleremeg, a félelem hangja. A földrengések messzehalló szaván szólaltam meg, s egyszerre minden megdermedt, mintha csak élõ fényképpé vált volna a terem. Az üveg célt tévesztett, ripityára tört a falon, pedig a kéz, mely elhajította, pontosan célzott, ám egy sérült épp elég. A köveken lefelé mintha lassabban folyt volna az ital, megsûrûsödött. A levegõ érezhetõen lehûlt, s ha ezek az egyszerû népek nem is tudták, hogy vannak még démonok, aurám elérte õket, még az alkoholtól tompa agyak is észlelték és a halálos csendben elindultam kifelé. Tomnak, a kocsmárosnak címeztem utolsó szavaim, amikor elhaladtam a pult elõtt.
-Ma játszottam itt utoljára. Ahol a lelkiismeret meghalt, ott nincs keresnivalóm; disznók elé gyöngyöt nem szórok. Ennek a helynek az egyetlen esélye a megtisztulásra, ha felgyújtják. Zai...-*Tekintetemmel tolom ki magam elõtt a fiút, terhével együtt, az ajtó anélkül vágódik be mögöttem, hogy hozzáérnék. Nem vagyok hatásvadász, de nem akartam egy ujjal sem érintkezni többet ezzel a hellyel. Túl régóta állt már- most jött el hanyatlásának ideje. Számomra többé nem létezik. Nem, még nem vagyok dühös- de ismét reakciót váltottak ki belõlem, szavakat, amiket gyûlölök és szívesen kerülök. Kékbõl lilába olvadó szemem elõbb a lányt méri végig, csak azután mélyed a világos barnákba, részvéttelenül és semmitmondóan.
-Ne átkozódj. Neked kellene a leginkább tudnod, hogy miért.-*A hangom síri. Ne dobálózzon a szavakkal, s még inkább hallgasson, ha komolyan gondolta. Lehet, hogy gyarlóság, de ezeknek az embereknek a szintjére alacsonyodni számomra irtóztató. Õ pedig hatalommal bír a szavak felett, mi több, a vállán rajzolódó vonalak sem puszta díszek... A kirakatra pillantottam, ahol egyszeriben lecsapódtak a rolók. Odabent még tart az elsõ döbbenet, de nem maradhatunk itt, szükség van egy zugra, ahol meghúzhatjuk magunk. Már megint T/1-ben beszélek. Egyelõre elhessegetem a bosszantó gondolatot, karom emelem, jobb tenyerem felfelé, balt lefelé fordítva. A láthatatlan lélekmotívum indái gyorsan másznak szét, hálóként terjedve, gyorsan és mindent körbefonva, lélektõl lélekig- ne mehetek messzire, különben túl sok energiát emésztek fel, de kisvártatva találok egy helyet, ami üres és jóideje nem háborgatták nyugalmát. A messzire nyúlt kacsok még sebesebben térnek vissza, bár sokkolt a sok lélek jelenléte, nem mutatom, igyekszem lerázni magamról. Sosem értettem, hogy lehetnek képesek egyesek bábmesterként annyi embert uralmuk alá vonni...de itt és most nem állok neki fejtegetni.
-Erre.-*Megindulok, nem pazarolva az idõt magyarázkodásra, a lincselés jó kis esti szórakozás az elszalasztott koncert helyett, de én nem szeretnék részt venni rajta, követhetõ tempóban vezetem, öreg és szûk utcákon át. Az egész sikátorrendszer, mint egy útvesztõ... S amikor megtorpanok az omladozó épület elõtt, árnyék suhan át arcomon- nem gondolkoztam, amikor ezt választottam, s mágiája elenyészett már, nem gyanítottam, hogy a ledõlt torony egykori árnyékában még állnak a falak. Az ajtó, mely mögött egykor otthonomat tudtam, egyik pántjáról leszakadva ferdén lóg, rozsdamarta vas tartja, vagy inkább csak a pókhálók. Belépek, tenyeremen fény villan- sápadt lángok fognak táncba, ahogy körbevilágítok. Széna és eltört nyelû vasvilla, görbe lópatkó...istállónak használták?! Körmeim tenyerembe mélyednek, bár most hálásnak kellene lennem, hogy a szalma száraz, hiszen van fekhely és tetõ a fejünk felett. De én láttam, láttam, amikor teljes fényében tündökölt, amikor észak egyik csillaga volt, ha nem is a mágia Mekkája, de fontos városa...mindennek már többszáz éve. Mégis, én még látom magam elõtt, hogyan festett, a folyosókon az alakokat, a termek berendezését, a könyvtárt, melybõl alig maradt valami...
Thamrek egykor város volt, virágzó és hatalmas, s nevét Thrivezzával kötötték össze, a Háromtoronnyal. Mágusok tornyai voltak ezek, a mágia különbözõ ágainak szentelve, számos ember tanult itt és köztük éltem én is, számomra röpke ideig. Mostanra azonban semmi sem maradt belõle...Kerültem a helyet, amióta csak elhagytam, s eltemettem magamban. Most feltört mindaz, amit egykor átéltem, arcom mégse rezzent. Odébbrúgtam némi törmeléket, hogy egy darab vakolat tûnjön elõ, rúnadarabokkal. Az Ispotály egyik jelmondatának foszlánya, valaha arannyal hirdette: fegyvertelen hatalom. Ez a gyógyítók tornya volt, az, amelyik legtovább állhatott. Nem akartam, de hozzá kellett érnem ehhez a darabhoz- látta, mi történt itt, s ha hozzátapadt egyetlen apró foszlánynyi lélek, akkor elmondhatja nekem. Hallgatott. Felegyenesedtem, hogy Zaira nézhessek, némán kérdezve, mihez akar most kezdeni. Ismét itt kötöttem ki mellette, s ahogy ezt tudatosítottam, talán két percet, ha adtam neki, hogy feleljen- utána menni akarok, el innen, az utcákat róva körbe-körbe is elviselhetõbb az éjszaka, mint még öt perc itt. Arcok, hangok, illatok, érintések... Nem akartam emlékezni erre többé. Valahol itt vannak még azok a könyvek, amiket lapoztam, talán a növények nyitottak belõle virágot- körös-körbe lonc nyílt nehéz, tömör illattal. Valahol itt lapulnak a szavak, amiket a falak hallgattak ki, s vakolattal leperegtek a képek, amiket láttam. Fájt. Fájt, hogy mindez már csak múlt, és nemhogy most nem hívhatom életre újra azt az életet, egy órával Thien halála után sem tehettem meg. Menekülni akartam, ismét.