-Lenne otthonod?-*A hang tûnõdõ, bár nem von kétségbe semmit, csupán néhány kurta sort forgatok elmémben, amik a zsebemben lapuló kis füzetlapok hátulján díszlenek. A papírok mostanában gyûltek nálam, mintha levéltárossá léptettek volna elõ, s minduntalan belebotlottam a sietségben vagy nemtörõdömségben ostobábbnál ostobább helyekre begyûrt „házi feladatokba”. Húsz év...viszonyítás kérdése, hosszú vagy röpke idõ, de az én idõérzékelésem még mindig emberi, ha félretolom az eddig felgyûlt emlékeket, így inkább tartom keservesen hosszúnak. Nem sok mágiátlan lény büszkélkedhet azzal, hogy ilyen sokáig húzza, s ha igen, akkor is matuzsálem már, az emberre pedig ilyenkor böknek ujjal úgy, hogy felnõtt. A betûket böngészve viszont felderengett az arc, bár kevéssé olvasom jól az érzéseket, vonásai sokkal öregebbnek és fáradtabbnak mutatták, megült bennük az idõ, még nem mélyítve ráncokat, csak a lélekbe. Valami bosszantott benne, határozottan, amíg végül beadtam a derekam a késztetésnek, hogy megpróbáljak nyomára akadni, kideríteni, honnan jött és hova tart, mi indította el. Jogosnak éreztem, ha már õ is múltamban kutakodik, még ha önként is adtam erre módot, de Hatori volt az, aki a legkevésbé árulhatott el- neki éppannyi takargatnivalója volt, mint nekem, így számítottam arra, hogy hallgatni fog, ahol én is azt tenném. Hónapok álltak rendelkezésemre és valamiért, ha Zai fel is bukkant, néha roppant kellemetlen helyzetekben, sosem tûnt fel neki a két találkozásunk közt általam megtett táv, sõt, a helyszínt sem figyelte, nem kérdezõsködött. Sok fáradságba telt bármire is rájönni, fõleg, hogy beszélnem kellett és személyesen jelenni meg, de amikor rátapintottam a megoldás kulcsára, minden sokkal, de sokkal egyszerûbbé vált. Azonban azok számára, akik ismerték, nem létezett már jóideje- halottnak hitték, s nem kérdeztem ennek okára. Egy szellem és az, hogy évek óta nem próbálta megkeresni õket és „feltámadni”, eleget mondott.

A gondolatok azonban csak keresztülsuhantak fejemen, koncentrációm most a sebeké volt- a legutóbb is bevált szert használtam, jobbat nem ismerve, különösen óvatosan- súlyosabbak is voltak és nem volt hova sietnem. Long gondoskodott róla, hogy lekéssem az esti programomat, illetve gondoskodott helyettesítésrõl. Képzeletben a fejét rugdostam labda gyanánt, ami ékes bizonyítékául szolgált annak, hogy még messze nem nyugodtam le. Sok dolgot felkavart, de nem abból a fajtából, amitõl az embert kellemes nosztalgiaérzés szállja meg- az, hogy valamiképp legendaszerûen keringtek rólam hírek és mágusok egész sora próbálta idõrõl-idõre gyûjteményébe iktatni a megbélyegzett démont, s hogy ennek a dögnek csaknem sikerült visszajuttatnia oda, ahonnan kínkeservvel megszöktem, ráadásul még annyira varázsa alá tudott vonni, hogy lefeküdjek vele...Ez több volt, mint elég egy gyilkossághoz, és én barom a haja szálát sem görbítettem, amikor meglógtam tõle- bár gyanítom, hogy direkt hagyott meglépni, ettõl nem lesz kedvesebbé a szememben. És az elmúlt három évtized alatt sokszor éreztem, hogy követ- általában tavasszal osont a nyomomban, de ügyeltem rá, hogy mindig legyen köztünk elegendõ távolság. Aztán feladta és én reménykedtem, hogy talált végre valakit magának, aki lefoglalja.

Zai hirtelen újabb megszólalása kicsit megakasztott, bár tudatában voltam a ténynek, hogy ma havazni fog- mégis, csak most derengett fel, hogy tulajdonképp ma lenne a születésnapom. Mindig az elsõ hóval ünnepeltem, amíg még tehettem, aztán...ahogy a nevem is egy nem létezõ, halott valakié, úgy merült feledésbe ez is. Nekem az elsõ hó anyámat juttatta eszembe, s valami furcsa, álomszerû világot, amiben az elsõ éveim teltek. Ahhoz elég volt az emlék, hogy visszanyerjem a hidegvérem, bár nem tudom mit motyogtam válaszul, vagy hogy feleltem-e, csak kötöztem tovább. Valami megzavart, a szavak mögött is rejtõzött még, ellentmondásos szál, rejtették és szerették volna, ha meghallom...de nem értettem. A rákövetkezõek azonban fellobbantották épphogy elhamvadt haragomat.
-Egy frászt!-Förmedtem rá, cseppet sem illõen vagy tekintettel a helyzetére. A csuklójánál megkötöttem a csomót és végre nem karjára kellett összpontosítanom, úgyhogy tekintetem leplezetlen indulattal nézett fel. De folytatta ezt a képtelenséget, és nem szeretnék bármiben is kárt tenni, de annyira idegesítõ ezeket a szavakat hallani. Épp idõben hallgatott el, még két nyekk, és megütöm- az önsajnálat esszenciájával vegyes baromságok nem segítettek abban, hogy hideg fejjel gondolkodva fogalmazzak választ. Az ingem felsõ két gombját felpattintani és vállam irányába elhúzni az anyagot fél pillanat, hogy elõvillanjanak a megszokottnál is sápadtabb vastag csíkok, amik a gyors gyógyulás ellenére is tisztán kivehetõek lesznek még legalább két-három napig.
-Nem vagyok olyan vendég, soha nem voltam és nem is leszek. A konyhában van egy kangörcsös félvér sucubbus, akitõl reggel, mivel senki más nem volt az épületben, kénytelen voltam azt kérni, hogy foltozzon össze. Ha gondolod, itt hagyhatlak vele, de az az ajtó-mutatok a vékony fadarabra, amin bejöttem- nem véd meg tõle. -Amennyiben nem teljesen hülye, ebbõl a tömör, fenyegetõ hangon leadott monológból is megérti a dolgokat, én többet magyarázni nem fogok, mert ha erre lesz szükség, akkor két választást kínálok fel- saját kezûleg fojtom meg, vagy ha akarja, várja meg, hogy a pillanatnyi kikosarazástól lehûtött démonvadászban feltámadjanak az ösztönök és levezesse a legközelebbi célponton. Ha a kisugárzásom nem mondja el helyettem mindezt, akkor majd szemléltetek. Ugyanis ha volt egyetlen elõnye a zöldszemûnek, akkor az, hogy a felfogásával sosem voltak problémák, gyorsan megértette és kikövetkeztette a dolgokat, nem kellett szavakat pocsékolnom egyértelmû közlésekre. A beállt csendben ellöktem magam az ágyról, kihúzva az asztalnál álló széket, hogy lezuttyanjak rá azzal a baromi nagy súllyal, amit magaménak mondtam. Ingerült voltam...ohh, finom megfogalmazás, de nem csak Hatorira voltam iszonyatosan dühös, hanem magamra is, amiért képtelen voltam ellenállni vagy leszerelni, amiért kimondatlanul, de szeretett. Igen, tudtam, nem ejtettek a fejem lágyára...ám ez semmit sem változtatott azon, hogy nem tudtam enyhíteni vélt vagy valós szenvedésein, nem elégíthettem ki vágyait. Bennem nyoma sem volt a lángnak, ami õt perzselte, legkisebb jele sem mutatkozott. Valahol szántam, miközben õrjöngtem tehetetlenségemben. A kettõsség kezdett hatni, nyugtatni. Újrarágtam a szavakat elmémben, mielõtt felengedett volna görcsösségem és lejjebb csúsztam volna az ülõkén, hogy kényelmesebb legyen, néhány légies mozdulattal bûvölve elõ azt a hangszert, amin ma este játszani akartam, és így soron kívül, fogok is. Ezerhúrú lant, vagy nevezzék akárhogy, az egyik legkedvesebb, legrégibb kísérõm, sokáig tanultam és még sokkal tovább õriztem és tökéletesítgettem a tudásom. Csak pár próbapendítés kellett, alig légyzümmögés-hangos, hogy ellenõrizzem, jól hangoltam-e, aztán belekezdtem. Réges-régi dallam, ez nem saját, de ott voltam a születésénél. Nem kifejezetten szomorú, de nem is vidám, nem teljesen sötét, de a benne rejlõ fénysugár annál hátborzongatóbb. A szöveget sok nyelvre lefordítottam, most az eredetit morzsolom dúdolva, alig érthetõen, nincs kedvem még kiengedni a hangomat, ahhoz teljesen le kell, hogy nyugodjak. Még pár perc, aztán ha hangulatom úgy tartja, éneklek, csekély közönségemnek, akit egyelõre levegõként kezelek. Felbosszantott.