Nem tudom...nem tudom, miért érzem magam olyan elhagyatottnak, de ahogy ujjai megpróbálják lefeszegetni enyéimet a ruháról, csak még görcsösebben martam rá. Voltam valaha valakihez ilyen közel és visszasírja az érzést lelkem, vagy csak most fedeztem fel testének, melegének, illatának biztonságot nyújtó rejtekét? Nincs, aki megmondja. Kezdek csitulni, csak ne akarna távolságot halmozni közénk, újra és újra átcsapnak a fejem felett a hullámok és csüngök rajta, tehetetlen, együtt lélegezve vele, önkéntelen. Az a ritmus, ami fülembe dörömböl mellének mélyérõl, most minden, amit hallani akarok, zagyva gondolataimat kergetve és kérdõjelekkel teli valahogy õszinte szólamként dobban, újra és újra. Fürkészem a sötétséget, ami mellénk telepedett- s kérdezgetem, mert egyebet nem tudok. Valamit mondanék...valamit úgy mondanék, ám megszöktek a szavak, torkomon lefolyt a csend és megteltem vele. Nem kérlelem, pedig ahogy következõ rohamával sikerül némi teret szorítani közénk, szánalmasan elesettnek érzem magam, csak nyakam nyújtva szeretnék visszabújni. Hirtelen jelennek meg ujjai állam alatt és összerezzenek, mert egy pofont hallok elcsattanni, bár nem érzem és nem tudom, hogyan került ide, talán egy újabb emlék, de nem érek rá foglalkozni vele vagy keresni forrását,, maga felé fordít és a kép elvonja minden figyelmem. Vonásaiba gabalyodom, próbálok megkapaszkodni az alig látszó vonalakban, szemének borostyán tükrén elcsúsznak a fények, szinte íriszeiben látom lobogni a tüzet hátam mögött. Ahogy néz, megbabonázottan, egyetlen pillanatra láthatom arcát, rajta az éjszakák vájta árkokat és a sötét karikákat, de ahogy tovasiklik a tekintetem, ugyanúgy ajkainál állapodom meg, melyek nem pergetik szaporán a szavakat, de mintha kérdõjel ülne rajtuk, kimondatlanul. Aztán mozdul és én elvesztem magam alól a talajt, letaglózva lazul az eddig görcsös markolás, karjaim ernyedten hullanak le mellém, amíg sodródom az érzékeim által keltett hullámmal. Annyira lágyak ajkai, még véresre martan is érzem puhaságukat, amit ujjaim épp csak megsejtettek, mielõtt az enyémek közé hatolna és megkóstolna, mégsem úgy, mintha ismeretlent fedezne fel, hanem mintha csak kortyolni akarna, határozottan, míg én hebegve próbálok magamra találni. Libabõrös vagyok és szörnyen tehetetlen, mire az ösztönök utánakapnának, épp csak viszonzom a kurta csókot, épp csak mozdulok, mielõtt eltaszít, zûrzavart és ûr egyszerre hagyva bennem, felkavart káoszát logikátlanul kapálózó kérdéseknek s egyszersmind álomszerûen elmosódott érzéseknek, amik mintha vastag rizspapíron átderengõ szentjánosbogarak fényei lennének. Lehunyt szemmel várok, bár sejtésem sincs, mióta, mikor vágtam el magam a külvilág képeitõl, valahol a hatalmába kerítõ érzelemkatyvasz intésére. Aztán szilánkosra szakad az egész megint, fulladozik és vér fémes-sós illata tölti meg a levegõt, de nem az zavar, hanem a mellette éledõ érzések, fülledté válik tõlük minden és még valami, valami, ami megcsendül odabenn. Dermedten figyelek, mintha kívül rekedtem volna testemen- tartani akarom, de képtelen vagyok moccanni, még akkor is, ha hirtelen eltûnt a mindent átjáró szaggatás, az ezer penge és tû...és kuncog, miközben folynak a könnyei, kétségbeesetten próbálom érteni valahogy, de ahogy ökle mellkasomnak ütközik, még mindig hajszállal sem vagyok okosabb. Vállamra csuklik feje és valahol, ebben a mozdulatban, magamra találok...arra, hogy én akarom védeni, bár nem értem, egyetlen darabkáját, tettét, egyetlen szavát sem értem, csak azt tudom, hogy én okozom a fájdalmát és miattam szenved. A gondolat, amit eddig kerülgettem, a válasz, amit nem akartam hallani, igen.. Én tehetek róla. Minden mozdulatommal, érintésemmel, szavammal bántom és sebeket ejtek rajta. Mégsem bírom elengedni, s bár tudom, gyermeteg és ostoba dolog hinni, hogy ha elbújok mögéjük, megvédenek, az eddig és most is fájó szárnyakat emelem fel, hogy búrát vonjak körénk, valamiféle nevetséges falat. Ha lennének fények, megtörné õket, vagy a hangokat rekesztené kintre, de most csak a kandalló pattogása szûnik meg és lángjainak nyújtózó tánca lesz homályossá. Kevés nesz marad és még kevesebb fény, ahogy tétován megérintem haját, mert a mozdulat is ismerõs...mi vagyok neki? Vagy mi õ nekem? Fogalmam sincs...egyetlen porcikám sem tiltakozott a csók ellen, egyetlen lapuló gondolat sem mondta azt, hogy helytelen, hogy vétek... Mégis hiba volt, alig merek hozzáérni, csak azért simítom ujjbegyem halántékára, hogy megoldjak még egy bilincset, még valamit, ami eddig elzárva feküdt. El tudom venni a fájdalmát... Biztos vagyok benne, ha az emlékek olyan könnyen hullanak ölembe, szállingózva; ha érzéseinek töredékei érintésre morzsolódnak tenyerembe, akkor ha akarom, ha nagyon-nagyon akarom, elvehetem azt, ami most égeti, marja és fojtogatja... hasznavehetetlen vagyok, mert nem gyógyíthatom meg, nem forraszthatom be a sebeket, csak illúzióként burkolhatom érzéketlenségbe, elvehetem a fájdalom karmait, kitéphetem agyarait, de újranõnek majd... Mégis, ha megtehetem, meg akarom neki adni a kíntalan pillanatot, bár ezzel hajszállal sem teszem könnyebbé bûnöm, nem leszek kevésbé vétkes és nem teszek lépést sem a feloldozás felé. De õt eloldhatom a testtõl, szabaddá tehetem a tudatot, mely napok óta éberen kínlódva, õrlõdve várt valamire, álmatlanul nézve maga elé... nem torpantam meg a gondolatra, melyrõl fogalmam sincs, honnan mászott elõ, ott volt ujjam hegyén lénye, kérlelve, de nem értettem szavait, csak csendre intettem a lelket, elbódítva, finoman ringatva vonva magamhoz a fájdalmat, aztán ahogy légzése csillapodott, ahogy könnyei átáztatták ingem, lassan egyre mélyebbre eresztettem, még nem engedve el kezét, egészen addig karcolva a finom kacskaringókat arcára, amíg el nem szunnyadt. Nem volt erõm felemelni vagy megmozdulni, valami megszakadt, valami elenyészett és én csak néztem magam elé, anélkül, hogy szemem felfogott volna egyetlen vonalat is.

Levedlettem minden emberit, a vicsoromról úgy éreztem, már kiállnak a szemfogaim, és magamból kikelve üvöltöztem, határozottan nem valami humanoid és végképp nem udvarias formában. Sam megpróbált valamit mondani, de a következõ, kissé artikulálatlan szótag beléfojtotta, valahogy most a kisugárzásom is kilométerekre éreztette, hogy megfontolás és megbánás nélkül gyilkolok.

-KARE KAARE!-Takarodjot rivalltam, olyan erõvel, hogy önkéntelenül is hátrálni kezdett. Amióta feloldottam a burkát, nem igazán mert a szemem elé kerülni, most pedig kurvára nem voltam rá kíváncsi, mit akar, de ahogy Zai nevével kezdte a mondatot, egyszerûen elpattant az agyamban egy ér. A szobám, ami már akkor félig romhalmaz volt, amikor megérkeztem, azóta határozottan gyászosabbá vált, dührohamaimban további dolgokat tettem tönkre, átkozódva és ahányszor hazatértem, mikor miért, levetve a csatázás közben muszájból öltött álcát, eldobtam higgadtságot és józan észt, hogy tomboljak. Nem tudtam veszteg ülni, enni vagy akárcsak egy kortyot is leerõltetni, rázott a düh és a tehetetlenség haragja, a fogsorom pedig összegyógyult volna a csikorgatástól, ha idõnként nem eresztek el a négy fal között néhány remekbeszabott átkot, ordítva. A hideg vakolatnak támasztottam homlokom, mely lüktetett és próbáltam csak egy marékra való logikát összekaparni. Sosem voltam még ennyire vérszomjas és destruktív, és nem tudtam magam elcsigázni vagy kimeríteni, az önvád hajtott tovább és a félelem, hogy sötétben tapogatóztam. Valaki bejött. Át a mágikus falon, anélkül, hogy észrevettem volna, és ugyanígy távozott Ybával, aki sose senki idegennel nem menne el, állapotának dacára sem. Mikor a hirtelen ürességre felfigyeltem és lóhalálában visszatértem, csak Zai feküdt kiütve a padlón és Samendalin verte megvadultan a ketrece falát. Az, ami akkor marokra fogott, egy fikarcnyit sem engedett azóta.

Felszolgáltam, akit szeretek. Ezüst tálcán, cuki papírernyõvel díszítve, mosolyogva...