A csend még mindig körbeölel, de ez most olyan másnak tûnik, mert “tükörképem” nem érzem magamhoz közel, viszont mintha valami csúszna-mászna láthatatlan szelve keresztül a levegõt. A hideg kiráz egy pillanatra, de aztán csak elhessegetem a gondolatot, miközben szemeim dörzsölöm meg kissé, mert olyan furán bizseregnek. Egyszer már csinált hasonlót, mikor a különös érzést fedeztem fel a kezeimben, de most nem én vagyok, mégis bizsereg. Lehet, mégsincs összefüggés, csak véletlen volt az egybeesés. De akkor a most történtek és az akkor történtek között mi lehet a közös? Talán sosem tudom meg, mert hiányzik az információ, az inger mely azt biztosíthatná, és így a felismerés is.

A másodpercek peregnek, s valami ismét változik. Nem is tudnám megmondani, mi az, de egész váratlanul ér az a magány, ami rám telepszik. Mintha egy mindig nálam levõ, már megszokás szintjére süllyedt valamit vettek volna el észrevétlen, és még nem jöttem rá, mi az, csak a hiányát érzem, azt, hogy valami nem stimmel, valami nincs meg, aminek pedig határozottan meg kellene lennie. Az érzés azonban irrelevánssá vált azon nyomban, amint hangja felcsendült a fejemben.

~ Annyit tesz, nagy folyam ~

Egy kissé megilletõdöm. Nem hallom hangját, mégis értem, s mégis mintha csendült volna vele valami ismerõs rezgés is, de végül néma marad, s csak lelkem érzi meg a kimondatlan szavak értelmét, nem a fülem.

~ Én senkit sem ismerek. Talán Õt kellene megkérdezned ~ felel még a kérdésemre is, amelyrõl magam el is feledkeztem. De ahogy újra feleleveníti, máris kirajzolódik elõttem újra a cél, amiért többek között most itt vagyok. Meg kell találnom önmagam. S bár kissé csalódott vagyok, mert hittem, hogy nem hiába érzem mellette azt a komfortosságot, azt a biztonságot, azt a végtelenül kellemes érzést, hogy nem vagyok egyedül, de túl szép lett volna, hogy igaz legyen, hogy rögtön magamba botoljak az elsõ településen, ahol megfordulok. Kicsi és jelentéktelen lehetek, mert senki nem keresett, csak õ volt nekem, õ akitõl végül undorodva, aljas mód szöktem el, engedve a vonzásnak és taszításnak. Mégis, halvány reményem marad, az a bizonyos Õ, aki talán tudhat valamit, ha nem is rólam, a módszerrõl legalább, hogy is fogjak neki. Mert különben nem javasolná, ha nem bízna benne, igaz?

~ Mások illata tapad hozzád ~ tép ki gondolataim közül az újabb sugallat. Kicsit olyan, mintha egy különös isteni jelenéssel beszélnék... ~titkok aromája leng körbe... nem tudom, ki vagy mi lehetsz, de nem maradhatsz itt. ~

Lemondó sóhajjal hajtom le a fejem, arcomra beletörõdött mosoly ívelõdik. Igen, tudom, hogy nem maradhatok itt, de azt nem tudom, hova is kellene mennem. Fogalmam sincs, hol lehet a helyem ezen a világon. Egy rövid mámorosan délibábos pillanatig azt hittem: mellette, de nem, ez nem ilyen egyszerû, s nem is lenne jó, ha most rá akaszkodnék, mint élõsködtem Sämendalinon is eddig. Talán nem is vagyok méltó arra, hogy az emberek kedveljenek, hogy bárki is felelõsséget érezzen a dolgaim iránt. Csak bajt hozok mindenkire, mert nyughatatlanságommal fájdalmat okoznék azoknak, akik közel akarnak kerülni hozzám, s talán félek is, mert nem tudom, ki vagyok, s talán olyan dolgokra derülne fény, amelyeket szégyellnék új ismeretségeimben, és nem hogy nem tudnám elvárni, hogy õk elfogadjanak múltammal együtt, lehet, én sem tudnék magamnak megbocsátani. Könnyen elõfordulhat, hogy a mostani önmagam, amilyen vagyok, az voltaképp az õ vágya, semmi több. Ilyennek szeretett volna, hát ilyennek formált, de valójában egész más vagyok, s most, hogy õ már nincs itt, hogy kontrolláljon, majd kibukik belõlem valódi természetem.

Érintése meglep, de nem rezzenek össze mégsem, pedig az lenne a természetes, ahogy az is, hogy elhúzzam a kezem, vagy legalább vonakodjak, de helyette csak óvatosan fûzöm ujjai közé az ujjaim, s valami belsõ boldogságféle lep el megmagyarázhatatlanul. Biztos csak hasonlít valakire, akirõl emlékeim híján is maradt valami bennem, csak épp a testem érzi, s nem a lelkem tudja.

~ Ne érj a ruhámhoz ~ figyelmeztet, majd lassan megindul. Bár nem látom az említett dolgot, igyekszem elképzelni, hogy nagyjából az enyémhez hasonló ruhaszerkezet lehet rajta, és akkor hova esne a ruha ujja, és úgy tartani a kezem, hogy eme kép alapján teljesíthessem a kérését. Remélem, nincs a ruháján semmi nem oda illõ, nem megszokott valami. Nem lenne jó, ha magamra haragítanám az elsõ embert, aki hajlandó volt észrevenni, és még segít is nekem. Amint belejövök a “vezetett” státuszba, teljesen kikapcsolok megbízva benne ösztönösen. Jól esik kikapcsolni, elfeledni, hogy vannak körülöttem, megfeledkezni a világról, minden élõlényérõl és élettelen dolgáról, és csak úgy lebegni a semmiben, megpihentetve teljesen megfáradt idegszálaimat. Könnyen el tudom azt is képzelni, hogy voltaképp elaludtam menet közben, s csak arra eszmélek, figyelmeztet: küszöb. Az sem tûnt fel, hogy megálltunk volna pihenni, de azt sem tudnám, hogy találnék vissza arra a pontra, ahol találkoztunk, minden információ irreleváns adatként hullott ki érzékeim rostáján. Az emlegetett akadályra azonban már figyelek, s gondosan megemelem a lábam, mintha egy képzeletbeli magasabb akadályt lépnék át. Talán a külsõ szemlélõnek viccesebb lehet, de a küszöbökkel kapcsolatban már megtapasztaltam, hogy sunyi mód változtatják a magasságukat, hogy megtréfálják az ember fiát. A fájdalom egész jó tanítómester, egy életre az ember sejtjeibe veri a tananyagot...

Hogy érezhetõen megérkeztünk, megpróbálom ismét kiterjeszteni fáradt érzékeim, s felmérni a terepet, legalább valamennyire feltérképezve a lélekszámot, de nincs esélyem, jobban mondva idõm, máris megragadnak erõs, de szálkás ujjak, s egy székre nyomnak, s ujjaim tapasztalatai szerint egy asztal van elõttem. Aztán tányérok és evõeszközök csörrennek ismerõsként köszöntve, s megüti orrom az étel, legfõképp a kenyér illata. A másikat ugyan nem tudom beazonosítani, miféle lehet, de a kenyér mindenhol ugyanolyan. Ráadásul ez még egész friss, csak úgy ontja magából jelenléte ékes bizonyítékait, ingerelve az éhezõ orrát. Nem is kell sokat kínálni, halk köszönömöt rebegve markolok rá a kenyérszeletre, míg másik kezemmel behatárolom a tányérom, majd a kanalam, amit mellékletképp kaptam. A furcsa állagú valami levesnek talán sûrû, fõzeléknek meg híg, mégis eszméletlen finom, s bár soha nem ettem hasonlót, annyira otthonos az íze, annyira pont olyan, amit, úgy érzem, meg kell ennem, hogy pillanatok alatt eltüntetem magam elõl, még hírmondónak sem marad a tányér alján.

- Látom, éhes vagy, fiam! - ismét azok a szálkás ujjak érintenek, megveregetve a hátam barátságosan. Olyan közvetlen, zavarba jövök tõle.

- Csak finom volt... - felelek halkan, mire felnevet.

- Ugyan, nem kell szégyenkezni! - aztán elgondolkodóbb hangnemben teszi hozzá. - Csak tudod, akármilyen jól is fõzök, rég nem evett senki ilyen jóízûen a fõztömbõl, s öreg fejem szégyene, hogy annak az egy valakinek sem emlékszem az arcára...

Hangjába olyan szomorú rezgések keverednek, hogy elszégyellem magam, de nem szólok, mert tudom, hogy kinevetne megint, de rosszul esik, hogy édesen kesernyés emlékeket juttattam óhatatlanul az eszébe, hogy akaratlanul is bántottam.

- Gyere - zökkent ki az öreg hangja, amely immáron ismét “megszokott”, vidám csengésével harsan fel energikusan: -, keresünk neked egy üres szobát!

- De nekem nincs pénzem - tiltakoznék ismét csak szégyenkezve, mert ez az evés kapcsán nem is jutott eszembe. Hogy fogom kifizetni azt is?

- Ne sértegess, fiam! - förmed rám az öreg. - Itt sosem kérünk pénzt, a hálád inkább a két kezeddel fejezd ki, és segíts, amiben tudsz, míg itt vagy. Amúgy, mi a neved? - von magával.

- Zai - felelem visszapillantva, érzékeimmel õt keresve. - Vagyis hát... többnyire... de van, aki Yuki-channak szólít. Nem emlékszem, melyik az igazi - eddig nem volt bajom, mert ott ült velem, de most, érzem, ha nem itt lakik, nincs oka maradni, és nem akarom, hogy elmenjen, de az öreg nincs velem, mert magára hagyná, hogy legyen ideje elillanni. Szeretném, ha maradna még, de nincs semmi értelmes indokom, hogy visszatartsam. Szívem riadtan dobban, ahogy a szék lába végigkaristolja a padlót. Kitépem magam a gyengéd szorításból, s kétségbeesett léptekkel termek ismét mellette, hogy aztán némán álljak elvörösödve. Nem akaszkodhatok rá... Különös, érthetetlen könnyeimmel küszködve hajolok meg.

- Köszönöm a segítséget! Nem szeretnék hálátlannak, vagy tolakodónak tûnni, de ha legalább elárulnád, kirõl beszéltél... hogy ki az az Õ, aki segíthet. Igazán fontos lenne... Mindenképp el kell mennem hozzá!

- Elég lesz mára, Zai - érzerm meg vendéglátóm kezeit ismét a vállamon. Különös vibrálás tölti meg a levegõt, amit nem tudok hova tenni. - Az újdonsült barátod majd holnap visszanéz az ismerõsével. Hattori úgyis ígérte, hogy benéz némi üzlet erejéig.

Nem vagyok hálátlan, de haragszom az öregre. Haragszom, mert kitépte kezembõl az egyetlen kártyát, amellyel még egy egészen rövid ideig “játékban” tarthattam volna, amely biztosított volna még pár percet vele.  A lap azonban elveszett, ahogy a pillanat is, csak a szobám magánya maradt, s a nyitott ablakon át befújdogáló alkonyati szellõ.

* * *

A reggel már kinn talál a kis padon, s bár alig jár még az utcán valaki, máris várakozom. A kis szerkezet deszkája megreccsen, ahogy mellém telepszik.

- Segítsek valamit, Misaki-san? - kérdezem azonnal, de nem felel, csak ül mellettem. Kissé kényelmetlenül süllyedek vissza a várakozás semleges állapotába. valahogy az öreg mellett ez az egész egyrészt szánalmasnak tûnik, másrészt mintha valami bensõséges titkom lesné ki. Feszélyez.

- Ne bízz meg benne - töri meg hirtelen a csendet.

- Kiben? Nem igazán értem... - felelem, bár tudom, csak egy valakire gondolhat. Vagy esetleg a másikra, akit õ ajánlott. Arra a bizonyos Hattorira.

- Tudod, kire gondolok. Nem ártalmas... csak... közömbös.

- Közömbös? - nem igazán értem, mire akar kilyukadni Misaki-san.

- Olyasvalaki, akit nem visz elõre semmi, igaz, vissza sem húz, mégis, rémisztõen közömbös. Nem ilyen volt, amikor még... - elharapja a mondatot. - Máris olyan vagy, mintha az unokám lennél, csak arra kérlek, légy óvatos!

- Igazán kedves öntõl, Misaki-san. Nem tudom, hogy magyarázhatnám el, de én másképp érzem. Olyan megnyugtató az aurája. Valami olyasmire emlékeztet, amire bár tételesen nem emlékszem, mégis biztonságérzettel tölt el, és rá akarok jönni, mi az, hogy meglelhessem a valódi emléket az érzés mögött. Reménytelen, magatehetetlen csecsemõnek érzem magam... hat hónap, ennyi az életem, s csak egy érzést ismertem eddig - hazudok, jobban mondva elhallgatom a nem fontos dolgokat. Õt. A mérhetetlen undort. S a másikat, a nyughatatlanságot.-, a vágyakozást. Tudni szeretném, ki vagyok, és ezért végre tenni is szeretnék, mert ha csak várok, sosem fogok elõrébb haladni.

- Féltelek - szólal meg ismét, nem támad, legalább is nem agresszíven. Szavai lassú méregcseppekként eszik be magát az ember lelkének mélyébe, s ott szunnyadnak, míg nem érkezik el a kétkedés órája, hogy végre felüthessék fejük kicsírázva.

- Nem szükséges. Nem kértem és nem is kötelessége - húzok magam köré szúrós falat azonnal. Nincs szükségem több óvásra, nincs szükségem tanácsokra, mit tegyek, milyen legyek! Önmagam akarom! Ehhez azonban keresnem kell, végre el kell indulnom, s õ mutatott egy vékony ösvényt, amely jó irány lehet! Ragaszkodom hozzá!

- Tudom - felel lenyugtatva. - Csak gondolkodj el rajta: az, akirõl beszéltem, a fiú, akinek hálás lehetek azért, ami most vagyok, találkozott vele, majd mikor elhagyta a várost, a fiúnak sem volt több maradása. Visszatért, s nem emlékszik semmire, nem érdekli semmi, teng-leng, mint valami élõholt. Mellette kétes barátja, aki óvva figyeli minden lépését, legalább is igyekszik. S az ifjú, aki utána ment, a nyakam rá, sehol, híre sem maradt. Hiszem, nem véletlenül és nem is koromnál fogva nem emlékszem az arcára. Jobb nem belekeveredned, van épp elég problémád. Ha érdekel egy bolond vénember tanácsa, a lehetõ leggyorsabban lépsz le arról az ösvényrõl, amelyen õk haladnak, és más utat találsz magadnak - feláll, s nem szól többet, én sem felelek, csak magam elé “nézek” csendesen, a fejem kiürítve. Nem akarok gondolkodni. S nem akarok morgolódni sem magamban. Õ nem ártana nekem, tudom. Olyan, mint egy hûs patak, mely keresztülszeli a békés tisztást, vendégül látva a megfáradt lelket. Vágyom rá. Mérhetetlenül vágyom...

A Nap magasan jár az égen, már elmúlhatott dél, mikor megérzem. Messzire tündöklik a számomra közömbös életenergiák között, s az illat azonnal beeszi magát az orromba. Mosolyogva pattanok fel, de nem lépek semerre, csak állok, és várok repesõ szívvel. Mert eljött, s minden bizonnyal elhozta azt, aki talán segíthet nekem.