Igyekeztem mihamarabb letudni minden dolgom, mert bár veszélyes dologgal játszottam, úgy éreztem, közbe kell avatkoznom, addig, amíg még tudok – a lehetõség az ölembe hullott és sosem hittem a véletlenekben. Mindössze annyira fogtam vissza magam, hogy ne váljon feltûnõvé a sietségem, mert amennyire környezetem tudta, semmi okom nem volt kapkodni és hanyatt-homlok rohanni vissza a szobámba. A saját adagomat szokás szerint állva ettem meg, közben figyelve a többi vacsorázót – a tetõverõ nem volt köztük, így felajánlottam a dohogó Oji-sannak, hogy késõbb felviszem neki az adagját, ha nem kerül elõ. Mire végzek az edényekkel, még mindig semmi nyoma, így kezemben a tálcával indulok felfelé, az egyik lépfordulóban megállva tapogatózva mágiámmal, hogy megtudjam, merre kószál. Gyengén, de érzem, a szobám felé tartok hát, csendesen nyitva az ajtót és valóban szunnyad, ám nem emiatt csukom be gyorsan az ajtót magam mögött, hogy a lentrõl felszûrõdõ zajok ne zavarják meg. Most jóval erõsebb az, amit eddig nem tudtam kivenni, valami sötét, ártó szándékú lengi körbe, kígyóként tekeregve és jóformán fojtogatva. Reszket, alig kivehetõen motyogva és gyorsan leteszem az ételt, hogy lehajolhassak hozzá, megpróbálva elcsípni valamit belõle. Újabb szavak helyett hirtelen füléhez kap és felkiált, a fájdalma pedig még engem is meglegyint – fel kell ébresztenem, de elsõ kísérletem, hogy vállát érintve szólítsam, inkább csak ront a helyzeten, ugyanis az ágy tõlem legtávolabb esõ sarkába hátrál, pontosabban, menekül.*
- Nyugodj meg, Kyu vagyok, nincs semmi baj!-*Nem érintem meg újra, csak hangommal próbálom a jelenben tartani, miközben a gonosz aura lassan gyengül – ahogy figyelem, most érzem meg azt, ami eddig elkerülte a figyelmem, hogy bár alig észrevehetõen, megmarad, nem tûnik el teljesen. Ott marad, szorosan Zai köré fonódva, leheletfinom rétegben, mint egy lepel. Amikor felismer, letelepszem az átellenes sarokra. Az arcát elrejti, így csak azt nézhetem, hogyan próbálja csillapítani remegését és elhaló magyarázatára nem tudom, válaszoljak-e. Nem hiszem, hogy ez közönséges rémálom volt, mert amikor az ágy mellett álltam, egy pillanatra mintha valaki más jelenlétét is éreztem volna. Nem marad azonban idõm habozni, mert erejét összeszedve õ kezd bele mondókájába és mint a gátját tépõ ár, szinte megállíthatatlanul kezd dõlni belõle mindaz, amit idáig ki tudja, hányszor rágott át magában. Egy biztos, sok dolgot nagyon jól és tisztán látott, dacára annak az érzelmi viharnak, ami az egész mögött dúlt és ami egyik pillanatról a másikra könnyen összeroppanthatta gondosan felállított szerkezeteit. Törékenynek, aprónak tûnt és féltem, hogy ha így folytatja, tényleg csak szilánkok maradnak belõle – óvatosan emelkedtem fel, a támlán lógó pokrócot kicsit még mindig remegni tûnõ vállaira terítve, nyugtatóan simítva végig hátán. Nem dobálózhattam üres ígéretekkel, miszerint minden jóra fordul és nem lesz semmi gond, de nem is ez a feladatom. Nekem csak egészen kicsi szerep jutott ebben a történetben, átmeneti fuvallat vagyok, ami a sors-tengeren terelni fogja egy darabon, megkísérelve a sodrás karmából kiszabadítani, hogy újra kezében érezhesse a kormánylapátot. Hagyom, hogy sírjon, ezzel is könnyítve magán és a keserûséggel a kételyek is kicsordulnak, folyjanak hát!

Aztán újra sikerül összekaparnia magát, az elhatározását, jóformán könyörögve fordulva hozzám. A szekrény felé nyúlva a tálka felé nyúltam, amiben fõzelék és néhány sajtgombóc kellette magát, egyik hideg kezét szelíd erõszakkal simítva a meleg edény oldalára. A tenyerem aztán vállát érintette, rövid ideig pihenve rajta.*
- Rendben.-*A kérlelése nélkül is segítenék, ezért ajánlkoztam, s nem azért hallgattam idáig, mert elvártam volna ezt, hanem mert nem akartam félbeszakítani. Embermércével sokszor lomha lénynek tetszem, pedig csak keveset mondok ki mindabból, ami elmémben zümmög. A szalvétát, amit az ételhez adtak, most arra használom, hogy segítsek felszárítani könnyeinek legalább egy részét, bár lapátkezem elég ügyetlenül mozdul, nem szoktam az ilyen finom, óvatos mozdulatokat. Vagy inkább elfelejtettem, hogyan is kellett, s most csak töredéke tér vissza az érzésnek ujjaimba, miközben mágiámat ébresztve láthatatlan szálakat öltök össze, hogy gondolatfinom burkot szõjek Zai köré. Szinte soha nem élek ezzel, mert a sárkányfiókákat védi így a szülõjük, s így érthetõen bensõséges cselekedet, de szükségét éreztem, hogy legalább ideiglenes távol tarthassam tõle mindazt, ami kínozza. Nem ismerem minden kérdésére a választ, de amire tudok, felelek.*
- Sok mester és két iskola jöhet számításba.-*Kezdek hozzá némi megfontolás után, figyelembe véve vélt korát. Régebben több helyen foglalkoztak ilyesmivel, de ahogy a gépek terjednek, úgy ritkul a varázslat és valahol fogyatkoznak a varázshasználók is. A mi esetünkben ezt akár szerencsés fordulatnak is nevezhetjük, mert nagyobb eséllyel akadunk nyomra, amin elindulhat.*
- Az egyik Osswiez, a másik neve Ganrilon. Ismerõs bármelyik?-*Próbálkozom elõbb vaktában a tanodákkal, mert az összes mester nevét felsorolni hosszú lenne, s közöttük ott van Hattori is, akinek ebben a pillanatban nevét sem igen kívánom számra venni – nem szeretném az ördögöt a falra festeni, fõleg, ha ennyire élõ és tüzes. Egyikünk sem volt elõle teljes biztonságban. Még ha élete nagyobbik részét magányos farkasként is töltötte, voltak kapcsolatai és pontosan tudta, hogyan szoríthat minket sarokba.*
- Emlékeket el lehet zárni vagy venni is. Léteznek varázslatok, de ezek általában valamilyen személyhez vagy idõponthoz kötik a dolgot – azaz egy eseményt vagy valakihez fûzõdõ emlékeket lehet velük eltüntetni. A megtörés lehetséges, ám nem könnyû, mindez már a legmagasabb szintû mágia része, mert a lélek szövetébe kell hozzá nyúlni.-*Magyarázom, és mindez fõként a régi emlékeknél jelenthet gondot, amik a kelme erõsebb, meghatározóbb szálai- ha ezeket távolítja vagy zárja el valaki, akkor könnyen lehet az eredménye olyan, mint Suttogó. A szövet széthullik, vagy jobb esetben kifakul, elveszti eredeti színét, mintáit, mindenét... S minél finomabb, vagy tépettebb egy-egy lélek, annál óvatosabban kell hozzáérni.
Utolsóként tértem rá arra, ami a leginkább foglalkoztatta most, attól is félve, hogy azonnal pattanni fog és hozzá akar kezdeni, ami a jelenlegi állapotában nem tartottam bölcs dolognak. Jobb, ha elõbb belediktálok némi ételt, lenyugtatom és felkészítem mindarra, ami rá vár.*
- Ami a mágiádat illeti, képes vagyok az erõm egy részét a tiéddel keringetni és így letapogatni, mennyire fejlett, mennyire uralod és van-e esetleg valami, ami rejtve maradt. Ezzel egyben meg is nyitom ezeket az utakat, megkönnyítve a varázslást.-*Fejtettem ki az egész módszer alapját – sárkányként kevés olyan lény volt, akinek ereje versenyre kelhetett az enyémmel, elvégre hosszú életem során folyamatosan gyarapodik tudásunk és hatalmunk, amit nem sokan mondhatnak el magukról. Egy egyszerû halandó nem lehetett nagy probléma.*
- Ehhez szükségem lesz tõled némi vérre, de nem sokra. A gondot sokkal inkább az jelenti, hogy nem tudom, hogyan reagálsz majd a mágiámra, lehet, hogy puszta kellemetlenséget okoz, de lehet, hogy a szervezeted mindent elkövet majd, hogy megszabaduljon az idegen energiától.-*Eredetileg mindez harchoz, vadászathoz szolgált, hogy követhessük a menekülõ prédát vagy többet tudhassunk meg ellenfelünkrõl, így még ha békés célokra is szeretném használni, nem biztos, hogy egyszerûen meg tudom tenni. Ráadásul Zai sem csak néma szenvedõje lesz a történéseknek, hiszen van mágiája, amivel védheti magát és az erõ ösztönösen is a védelmére kelhet, amit nem hagyhatok ki a számításból. Nem szerezhetek megmagyarázhatatlan sérüléseket és fõleg nem engedhetem, hogy esetleg komolyan megsebesítsen. A fogadóból sem ajánlatos csak úgy eltûnnöm – mindannyiunk érdekében feltûnés nélkül kell cselekednünk.*
- Azt hiszem, jobb lenne, ha olyan helyen próbálkoznánk vele, ahol nincsenek emberek. Így nem okozhatsz kárt és a sárkány alakomban én sem vagyok annyira sebezhetõ.-*Ajánlottam, habozás nélkül vállalva azt is, hogy én szállítsam a hátamon – hozzászoktam, hogy ne zavarjon az ilyennek még gondolata sem, elvégre nem maradt igazán okom büszkeségre. Helyette újra elõvett az érzés, ami valószínûleg vesztembe vezet egyszer. Nem puszta sajnálat vagy szánalom volt ez, valami mélyebb, ami azzal a kínzó, mardosó vággyal vegyült, amit az ismeretlen iránt tápláltam – nekem, az átkom miatt, nincs lehetõségem párt választani, szeretni, küzdeni érte, kicsiket nevelni; soha nem fogok békésen megöregedni és ez valahol külön világba zár. Zai nagyon közel hozta mindazt, amitõl elvágtak – érintésnyire volt az egész, és valami nagyon sejtetett, annak dacára, hogy csak a kínt ismerte most. De a fájdalom arányos azzal, amit nyerhetsz, amit akarsz, amiért küzdesz és úgy hittem, õ belekóstolhatott abba, ami most nem engedi. Nem tud a szálról, ami reá tekeredik, ám valahol van egy másik, amit õ hurkolt és amit követni fog.*
- Talán várni akart rád-*hallottam magam, ahogy számon kicsúsztak a szavak, maguktól törve utat.* - Talán várni akart, de sokszor nem vagyunk saját sorsunk urai.-*Azt hiszem, mindez nem szorult magyarázatra, bár egyébként sem folytattam volna, makacsul összepréselve ajkaim hallgattam, nehogy még valami kiszökjön. Nem akartam hamis reményt adni, mert annál halálosabb méreg nincs, lassan öli meg a lelket, de mindig hagy neki egy-egy morzsát, amibe kapaszkodhat, hogy tovább nyújtsa szenvedését.

http://www.youtube.com/watch?v=OisxV-pJwZE&feature=player_embedded

I can't feel my senses, I just feel the cold,
All colors seem to fade away, I can't reach my soul.

Tulajdonképp csak Sayorit követtem, anélkül, hogy belegondoltam volna, hová tarthat- Kyu eltûnt a szemünk elõl, az õ lábaival egyszerre négy-öt lépcsõt is lehet lépni, úgyhogy visszafogott tempóban kocogtunk utána. A padláson félhomály és fojtogató meleg uralkodott, ezért nem voltak már itt szobák, ami talán szerencse is- a tetõn keletkezett lyukat néztem, amin át kacéran kacsintott az azúrkék ég. Nem fogtam fel a szavak értelmét és ahogy jöttem, úgy távoztam is volna a fiúval, ha nem fedezem zavartan álldogálni õt. Néztem, koszos ruháját, horzsolásait és a felkavart port, ahogy körülötte örvénylett a lyukon beszökõ fénysugárban- nem mozdult el a helyrõl, ahova zuhant, s így különös megvilágítást kapott, mintha színpadon állt volna. S feszengett is, mint aki lámpalázas, tudtam, hogy szavakon rágódik, amiket vagy megfogalmazni, vagy kimondani nem tud.

~Én nem ítélkezem senki felett.~ Megérintem az illúzióval, látva, hogyan ingadozik belül, a bizonytalanságot felismerem. Kívülálló vagyok, szinte a világon kívül álló, õ pedig nem olyan, aki bántani akarna vagy veszélyeztetne, azt hiszem, nyugodtan válthatok vele pár szót, ha arra vágyik. Úgysincs több idõm többre, ha Hattori szólít, akkor a legérdekfeszítõbb csevejt is itt hagyom, nem mintha igazán le tudna kötni az ilyen, vagy megakadályozni, hogy gondolataim egész máshol járjanak. A legtöbben nem is várnak tõlem választ, csak beszélni akarnak, talán mert meghallgatom õket, de kicsivel késõbb a szavaik már elpárolognak, vagy elnyeli õket a belsõ csend, nem visszhangoznak többé. Mielõtt megszólalt volna, meglegyintett valami, ami olyan volt, mint amikor elmegy melletted valaki, akirõl tudomást sem veszel, s csak parfümjének illat-fátyla az, ami felhívja rá a figyelmed. A falba kapaszkodott és én nem értettem, akkor se értettem volna az üzenetét, ha akarom. Rengeteg érzése volt, számomra értelmezhetetlenül sok. Aztán beszélni kezdett és pár pillanatig csak álltam és hallgattam, mint mindenki mást, észre sem véve, hogy a szavak nem szivárognak el, csak akkor, amikor a mondanivalója túlcsordult. Nem értettem és védekezni se tudtam, pedig nem érintettem meg, de valamiért átjártak érzései és szédülni kezdtem. Nincsenek emlékei, nem több, mint amennyi nekem lehetne, mégis annyira más, ijesztõ, megbénít, ahogy vágya elér, aztán elhalványul és jön helyette száz másik árnyalat, amiket már nem értek. Elém lép, egyenest a szemembe nézve, tudom, tudom hogy nem lát, mégis, bénultan meredek a szempárba, aranylóan fénylõ íriszei a sötétben csak egy vékony gyûrû, szinte világít.

~Ne!~Szinte nyüszítettem, ahogy felém nyúlt, de az érintése most túl sok lett volna, elfordítottam a fejem. Képtelen voltam tovább elviselni azokat a borostyán szemeket, a tekintete fájt, szavai szúrtak és vágtak, hátráltam, lassan és próbálva megszelídíteni a kínt. Megrettent, de hiába növeltük már ketten a távolságot közöttünk, nem segített. Fogalmam sincs, honnan jött, de belülrõl mardos, onnan, ahol semminek sem kellene, semminek sem szabadna lennie, mintha felszínre akarná magát küzdeni valami, aminek meg kellett volna halnia, pusztulnia mindazzal, amit elvesztettem. A sötétség mégis életre kelt, és töredék képeket hullajtott elém, egészen szilánknyi, lázálomszerû darabokat. Táncoló juharfa levelek. És karmazsinjuk, mely a földre cseppen, hangosan az émelyítõ csöndben, kopp-kopp-kopp, áztatja a földet és szaga betölt mindent. Rosszul vagyok. Teljesen felkavarodtam, szavai mégsem folynak össze, hangja tiszta maradt, minden szótag belém mart. És nem folytak el, nem halványodtak gyorsan és nyomtalan, megmaradtak, súlyosan halmozódtak egymásra és mint a sebek, lüktettek. Mennem kellett, el innen, el tõle, mert az üresség örvénnyé vált és megrémített, ahogy odabent hasogatott az egész. Az ajtó felé léptem, megkapaszkodva fájában, mert valamibe muszáj volt, mielõtt nekieredtem a hosszú lépcsõnek.

~Óvakodj tõlünk. Mindkettõnk kezéhez vér tapad.~

Hallottam. Hallottam, ahogy Suttogó hozzá szól, és éreztem, hogy valami nincs rendben, moccanás nélkül lapultam a cserepekhez, hogy megértsem és a résen benézve megdöbbentem. Mozogtak az ajkai, egyetlen hang nélkül szavakat formált, melyek azonban nem azok voltak, amiket gondolatban átadott. Nem tudtam leolvasni, ahhoz túl sûrû a sötétség odabenn, de maga a tény elég volt, hogy megrendítsen eddigi szilárd hitemben. Csak egy szó, egyetlen körbe-körbe ismételt szó csüngött ajkain, de nem kellett több- ha elméje nem is tudhatta, hogy neki, róla beszéltek, egyenest neki vallottak, a fiú képes volt megérinteni a puszta, lecsupaszított lelket. Mire végiggondoltam, már lent voltam a deszkákon és mielõtt hanyatt-homlok menekült volna, megállítottam. A falnak szegeztem, karjaimmal két oldalt elállva az útját, halkan beszélve hozzá, az õ nyelvén, hogy megnyugtassam- ha ilyen állapotban megy most le, akkor a félvért Nagyhatalmúak se állítják meg, én pedig nem harcolhatok vele. De úgy tûnt, az aurám elég hozzá, hogy lecsillapítsa- belemarkolt a koszos ruhába, szinte remegve, aztán apránként gyengült el a görcsös kapaszkodás, a légzése is helyreállt, a pupillája is normálisra szûkült.

-Semmi baj...menj, Hatori már vár.-*Bólintott, aztán árnyékomból a lépcsõkre surrant, elgondolkodva néztem, ahogy eltûnik a fordulóban. Su sötétség volt, s amióta emlékeivel együtt csaknem egész lelkét elvették tõle, mozdulatlan, tétlen és érzéketlen, múló szeszélyek árnyalatai villantak csak fel, ha környezete hangulatát felvette egy-két pillanatra. Egyetlen régi tárgy, semmilyen dallam vagy kép nem tudta elérni, sem kimondott, sem leírt szavak. Hattori talán nem is tudta, talán nem is értheti meg ezt a kötõdést, hiszen alkunk tárgya pont a Nokwath, az a kapocs, amit képtelen létrehozni a démonnal, annak dacára sem, hogy tényleg szereti. Sosem az érzéseit kérdõjeleztem meg, de a másik megkötésén, magához láncolásán kívül semmi sem érdekli, az sem, hogy soha nem lesznek egész, a a vérkötelékkel sem. Nem lehetnek, mert Suttogó ezred sincs, nemhogy fél. De ami neki elsiklott, most megrezdült bennük- még mielõtt elvághatta volna mindentõl, a démon rátekerte egy lélekfonalát erre a fiúra. Azt hiszem, ezért találhatott rá, a mágiáját ugyan nem tudja igazán használni, de ösztönösen érzi a szálat, és emlékek, tapasztalatok híján gondolkodás nélkül követte.

-Zai?-*Nem voltam biztos a nevében, de valahogy szólítanom kellett, kirángatni a rémületébõl. Közelebb lépek, puhán vállára helyezve lapátkezem, hogy megnyugtassam és megakadályozzam abban, hogy ismét valami õrült ötlettel rontson a helyzeten, mert az eddigiekbõl ítélve, hajlamos rá.

-Az, ami történt, nem a te hibád, de jobb lesz, ha kerülöd õket, amíg nem leszel kész harcolni.-* A kivont kard nem térhet harc nélkül vissza hüvelyébe- ha szabad akar maradni és vissza akarja szerezni valahogy a démon, akkor nem ülhet tétlenül. Most nem feltétlen fogja érteni, így nem fenyegetem vagy boncolgatom, egyszerûen megállapítom, mert a különc páros magában is elég okot szolgáltat, hogy épelméjû emberek kitérjenek nekik, az egyik nagyjából méteres Hattori oldalán pompázik. Mindenesetre, finoman megfordítom és terelni kezdem, mert a padlás nem alkalmas hely a beszélgetésre, inkább egy emelettel lejjebb az én lakosztályom, ami ugyan ugyanilyen fényûzõ hely, de legalább tiszta és jobb levegõje van. Az ágyra ültetem, egy pohár vizet kerítve neki. Egy darabig csendben méregetjük egymást, míg én gondolkodom, õ pedig próbál rendet rakni a saját fejében, kérdéseivel vívódva. Én a lelkiismeretemmel játszom a meccset, végül megszólalva.

-Adra.

-Tessék?-*Meghökkent, értetlen arc néz rám, a borostyán íriszek is õszinte zavart tükröznek.

-A fajtája. Ayoriwdra, ha pontosak akarunk lenni; illúziódémon.-*Csend. Szeretném egyszerûen elmondani neki, hogy a démonvadásztól nem várhat segítséget, sõt, hogy tartania kell tõle és kerülni, az egész igazságot kiszórnám legszívesebben, de nem lehet. Az õ érdekében sem, meg kell erõsödnie és meg kell tartania esküjét, ha istent nem is hívott tanúnak, de hallottam én és szavait belevéste a kristály lélekbe. Végül sóhajtottam, megtörve a csendet- sokkal locsogósabbnak tûnt elsõre, de vagy még a történtek hatása alatt van, vagy nem mer tõlem kérdezni.

-Talán nem tudok sokat segíteni, de könnyebb lenne, ha kicsit többet beszélnél.-*Jegyzem meg fanyarul, mert én, a néma sárkány vagyok az utolsó, aki szemrehányást tehet ilyesmi miatt, mégsem akarok a fejébe mászni, hogy elsõkézbõl szerezzek infomációkat. Nem szeretek másokban olvasgatni, sosem vonzott igazán és bár nem félek attól, hogy rájönne, sértõnek és udvariatlannak találom az ilyet. Hatorit is úgy penderítettem ki elmémbõl, mint a huzat, amikor megpróbált kutakodni benne- szerintem fél napos fejfájása elég alapos lecke volt, mert azóta nem kísérelte meg újból.

-Köszönöm, de már kértem segítséget.

-Hatori elutazik és nem tudni, mikorra ér vissza. Más mágiaérintettet nem találsz a szállóban. Meg tudom mondani, kiben lakozik erõ, most csak mi maradtunk.-*Várok. Várom a kérdéseket, hogy felelhessek; talán Suttogóra kellene terelnem a témát, nem tudom.