-         Még öt percet hagyj aludni bátyó... – nyammogom és megpróbálom jobban magamra húzni a takarót.

-         Nem talált.

 Álmos szemim emelem a nevetõ hang felé. Hirtelen lejátszódik elõttem a tegnap este történései. Jézusom!

 Derekamat megemelve egybõl belém löki magát, mire sikolyom vízhangzik a szobában.

-         Tegnap nem ellenkeztél ellenem ennyire. Hol van az a kéjes éned? Vagy akkor valamit máshogy csináltam veled? – dorombolja fülembe, majd megmozdul testemben, én meg lassan azt kezdem érezni, hogy ismét elborít a kéj.

 Lökéseire nyögve felelek, mire kuncogva veszi kezébe kincsem, hogy újabb sóhajokat csaljon ki belõlem.

-         Ez már jobban tetszik – dorombolja, mialatt egyre gyorsabban tesz magáévá.

 Nyögéseim, sójaim síros nyöszörgésemmel keverednek és betöltik a szoba csendjét. Pózt változtat és megcsókol, amit erõtlenül, de viszonzok. Nem akarok több fájdalmat. Szabad kezével mellbimbóim kezdi izgatni, miközben doromboló hangot hallat.

-         Mikor engedsz haza? – pihegem, miközben élvezetem nyalogatja ujjairól. Az õ magja még forrón testemben van, mitõl kellemetlenül/kellemesen zsibbog a hátsóm.

-         Nem tudom… - cirogatja meg arcom. – Még nem akarlak elengedni. De... Ha el is engednélek... Hazatalálnál? – kérdésére gondolataimba mélyedek, majd mikor rájövök a nemleges válaszra, elszomorodom.

-         Biztos, hogy megtalálnának – jelentem ki aztán duzzogva, miután lerázom magamról kezé. – Bátyus meg fog találni.

-         Persze – kuncog fel. – De a bátyusod itt is rád találhat, úgyhogy addig akár szórakozhatunk is még.

 Ijed szemekkel pislogok rá, és már szöknék is ki mellõle, de elkap és magával húz. Megcsókol.

-         Tényleg ennyire nem élvezed? – suttogja ajkaimra, majd elneveti magát, ahogy meglátja pipacspiros arcom.

 Menekülni. Hogyan lehetne menekülni?

-         Zuhany… Légyszi, legalább zuhanyozni had zuhanyozzak le elõtte.

 Mocskosnak és aléltnak érzem magam.

 Õ tette ezt velem!

 Kuncogva simít végig oldalamon, majd markol bele fenekembe. Hát sosem elég neki?!

-         Tudod már a nevem? – Csak sóhajtani tudok, ahogy ujjai ismét játszani kezdenek velem. De hogy jön ez ide? – Ha ki tudod mondani, akkor elengedlek fürdeni. – Pihegve fogom fel szavait. – De igyekezned kell… - teszi hozzá egy vigyorral, mire hódként fújom fel arcom. Meglepetten nyögök fel, ahogy rátalál bennem egy olyan pontra, mitõl a testemen forró lávaként folyik végig a vágy.

-         Nado… Nadónak hívnak…

 Kuncogva huzza ki testembõl ujjait, és felkelve az ölébe kap.

-         Közben zuhanyozhatunk.

 A jó mindenségedet!

 Végigsimít farkacskámon, mire tekintetem ismét elködösül, és inkább hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.

~*~

 A zuhany alatt máris ajkaimnak esik. Megengedi a vizet én meg merevedésére ülök. A fájdalom és a kéj együttes érzése apró sikolyt vált ki belõlem. Fõleg mikor ködös tekintetem egy hidegkék szempárral találkozik, ami bátyámhoz tartozik. Megdermedek, majd ijedten próbálom eltakarni magam.

- Légyszi... – szólal meg Nado. – Húzzatok már ki még egy 20 percre.

 Kérése süket fülekre talál. Bryan kitép karjai közül és akkora pofont kapok, hogy megszédülve hullok bátyám hatamas ölelésébe. Andreas is itt van. Villogó szemekkel tart Nado felé. Pont olyan, mint én. Pihegve bújok a meleg, biztonságos ölelésbe, bátyó meg csak szimatol és végigtapogat. Illatába egyre több feszültségérzet költözik. Pár perc múlva tompa puffanással landolok az ágyon, Bryannel magam felett. Felnyikkanva rezzenek össze, ahogy nyakamba hajolva szimatolgat, majd megharapja vállam. Felnyögve, könnyes szemekkel nézek rá, de nem hatja meg. Pézsmaillatom teljesen elvette az eszét, ködös hidegkék szemében valami ismeretlen fény csillan.

-         Bryan! Majd otthon. Most inkább nekem segíts – nyöszörgi Andy, mire bátyó elenged. Még utoljára végigsimít farkincámon, ami a már így is pattanásig feszülõ állapotában megadja magát. Elélvezve, pihegve terülök el az ágyon, csak tompán érzékelem, ahogy valaki egy lepedõbe csavar, majd az ölébe kap. Az elõttem táncoló fehér és rózsaszín felhõk közt egy arcot vélek felfedezni. Nado… azért remélem nem fogják bántani.

~*~

 Zsibbog a fejem, száraz a szám, és alfelem is fájón lüktet. Az illatból ítélve a saját ágyikómban fekszem.

-         Andreas – szólítom a hirtelen feltûnõ energia gazdáját.

-         Jól vagy, öcskös? Vedd ezt be! – nyújt felém egy gyógyit és egy poharat. Beveszem az orvosságot és felhajtom a vizet. Cserepes ajkaimnak maga a hûs paradicsom. De a gyógyi keserû, még így is. – Nyugi, csak fájdalomcsillapító.

 Amint kissé élénkebben érzem magam, rengeteg kérdést teszek fel egyszerre.

-         Bryan? Nado? Mit csináltok vele? Hol van apa?

-         Állj le! Apa nem tud errõl és nem is kéne nagyon beszámolni. Bry meg a szobájában van, és jobban teszed, ha elkerülöd egy darabig...

-         Miért? És mi lesz Nadoval? – csak megrázza a fejét és szúrósan néz rám. Odakedveskedem magam ölébe, mire abbahagyja  a morgást.

-         Apa megöletné, szóval Bryan is. – Hirtelen kapom fela fejem, amire elvigyorodik. – Na mi van, öcskös? A szûzességeddel együtt az eszed is elvette?

 Paradicsompirosan vágom fejbe.

-         Hülye! – jelentem ki, hátha nem tudja.

~*~

 Két nap múlva kezdem magam úgy érezni, mint egy drága kínai váza. Na nem mintha eddig nem így lett volna, de ez már idegesít. Meg az is, hogy gondolataim nagy része mindig egy kaptafára megy. Azt sem tudom mi az a kaptafa. Na mindegy.

 Wesley alszik, szóval ki tudok szökni. Óvatosan fejtem le karjait derekamról, aztán a könyvtárszobába lépve meglépek a dugiajtón.

 A cellákhoz megyek, igaz még sosem jártam ott, de hamar kiismerem magam. A konyhán kellett átszöknöm, szóval loptam magamnak egy sütit is, meg egy másikat zsebretettem.

 Azt rágcsálom, miközben sétálok az üres cellák között. Nincs sok rab, a legtöbbet apa kivégezteti.

-         Hello, szépségem, hát te mit keresel itt? – összerezzenek a hangtól. Ez az állat meg akarta õlni Bryant.

 Nyugi, Kazu, cellán belül van, te meg kívül. Akkor nem bánthat. Nem. Sütikém, legalább te ne hagyj cserben.

-         Nado – suttogom azért ijedten. Nem tudom miért jutott most is az õ neve eszembe.

-         Gyere ide, kicsikém, itt vagyok – hallom a másik cella felöl, mire oda is röppenek. Ami tényleg úgy néz ki, ugyanis fehét hálóruhába vagyok. – Hát te?

-         Andreas mondta, hogy itt vagy, mikormeg Wesley elaludt, kiszöktem a karjai közül – mesélem büszkén, mire elmosolyodik.

-         Nem kellett volna...

-         Nézd, még süti is van nálam – mutatom fel a zsákmáyom és odaadom neki.

 Mikor szemébe nézek azonban elkomorodom.

-         Ki fognak végezni... – motyogom.

-         Tudom.

 Szomorúan hajtom le a fejem.

-         Mi van, csak nem aggódsz értem? – kuncog fel dorombolva.

 Morcosan fújom fel arcom. Vigye el a fene! Aggódott érte a halál!

- Utállak! – jelentem ki és még a sütim is elesik, mire megszeppenten nézek rá. 

- Nado, te voltál már szerelmes? – kérdi csendesen, ahelyett, hogy szitkozódna, mosolyogva figyelem érdekes reakcióját.

Majd… Miután elgondolkodva kérdésén simítok végig pár nedves tincsén, nagylelkûen választ is adok neki:

- A szerelem gyengévé tesz.

Látom arcán, õszinteségem letörte, komorabbá vált, mielõtt még elrejtette volna elõlem talán a szégyentõl vörös pofiját azzal, hogy a hasára fordul.

Bár… Ezzel meg csak azt érte el, hogy máshol is megcirógatom bársony bõrét, aminél puhábbat eddig még nem nagyon simítottam.

Nem sajnálom azt, amit mondtam neki. Nem akarok többet tõle se, mint a többiektõl, ezt jobb is mielõbb tisztázni. 

Mondjuk...

Még mindig annyira kívánatos a kicsike egész lénye…  

Amikor már sokadszor érzem mancsaimmal, hogy beleborzong érintésembe, mialatt egy nagyobbat szusszan, nem bírom ki, hogy ne kezdjem el ismét tágítani pár ujjammal, miközben élvezetem is szétkenem combján. Egy, vagy két kör még belefér...

- Utállak! – próbál viszont erre egybõl ellenkezni ellenem.

- Ugyan már, kicsikém, te is élvezted, valld csak be – nevetem ki gyenge nyafizását. – Hát ez kurvajó volt! - teszem hozzá kuncogva - Mit szólnál még egy menethez? - ha a kiabáláshoz van ereje, akkor a kielégítésemhez is kell lennie.

Persze fejrázással kéreti magát, és még hangot se ad ki többet addig, amíg dorombolva nem harapok nyakába.

Viszont ekkor…

Olyan nyögést produkál, amitõl ismét teljesen merev vagyok, még mindig dorombolva nyalom le kiserkent vérét, mielõtt vállaiba is belemarnék.

Többet akarok belõle, és még annál is többet.

Éppen ezért amikor ezekre a harapásokra már nem sóhajt fel úgy, mint az elõbb, száraz torokkal emelem feljebb altestét, és tolom teljes hosszom forróságába, hogy ezzel a mozdulattal serkentsem kiáltásra.

Majd… Amikor durva mozdulatom miatt felsikít, újra a nyakába harapok, mielõtt annyit duruzsolnék a fülébe, hogy még.

Eszméletlen… Egyszerûen eszméletlen a teste, és az is, ahogy nyög.

Kezdeti lassú lökéseim hamar gyorsulnak, ahogy kéjesebbé, és izgatóbbá válik lénye, farka, és fülei elõbukkanásával, minden egyes lökéssel mélyen hatolok a testébe, mielõtt még ráfognék vágyára, és derekára.

Így meg tudom tartani, miközben továbbra pakolom addig, amíg hatalmas élvezeti sikítása miatt el nem érem én is a beteljesedést.

Majd... Egy jólesõ morranás után jutalomcsókot is lehelek szájára.

Vagyis... Lehelnék, viszont nem díjazza a gyengédséget, és viszonozza, úgyhogy keményebben harapok ajkaira, mialatt ujjaimmal ismét belülrõl kezdem el masszírozni. Ha neki így jobb, akkor így kapja.

Megint hamar mereven nyög, és remeg kezeim közt, mosolyogva állapítom meg magamban, hogy tényleg a kínzást élvezi. Aztán... Vágytól száraz szájjal cirógatom meg elõbukkant farkincáját.

Mindeközben belülrõl persze tovább masszírozom.

Kicsit meg is lep azzal, ahogy erre jobban rányomja alfelét ujjaimra, de amint túlesek döbbenetemen, átvezetem kezeimet érintésemre érzékenyebb lomposára, hogy kényeztetésemmel annyi édes kínt okozzak neki, amennyit bírok, mielõtt újra megpróbálkoznék csókolásával.

Most bezzeg cicaként bújik hozzám, könyörög további érintéseimért, miközben az ajkaimra tapad, és hevesen csókol. Még arra is képes a vágy miatt, hogy farkamon végigsimítson. Ügyetlenül kicsit, de mégis annyira izgatóan...

Hamar kiszabadítom mancsaiból, hogy ismét elmerülhessek benne egy gyors ütemû, durva szexre.

Szerelem... Ugyan már... Úgy meg fog edzõdni alattam a kicsike, hogy amikor kidobom, mindenkinek csak azért fog könyörögni, hogy a magukévá tegyék.

Most is csak azt kívánja hangos sikításaival, és a vágytól remegõ testével, hogy keményen dugják meg. Ahogy farkának érintésére végigkarmol rajtam is csak a beteljesedéshez akar hozzám hasonlóan közelebb kerülni.

Egyre gyorsabb, és gyorsabb lökésekkel passzírozom a kanapéra, hamarosan sikítva, velem együtt éri el kielégülést, meg is jutalmaznám ügyességét egy újabb heves csókkal, ha nem ájultan hullana alá.

Kuncogva megyek zuhanyozni, mielõtt ölbe kapnám testét, és az ágyamba, magam mellé fektetném, és szorosan hozzám húznám.

Majd reggel.

***

Nem alszom sokat, merevedésem kezd el kínozni a farkaska finom illata miatt.

Aztán persze õ is megébred arra, hogy dorombolva kucorodom szorosan teste fölé, és harapdálni, karmolászni kezdem finom, puha bõrét. Annyira jó, hogy most már nincs se rajta, se rajtam ruha, és hason fekszik... Így merevedésem is szorosabban tudom dombocskáinak nyomni.

- Még öt percet hagyj aludni bátyó... - nyammogja, mielõtt kuncogásra késztetne azzal, ahogy megpróbálja közénk húzni a takarót. Erre most semmi esélye.

- Nem talált. - jelentem aztán ki neki, amikor nevetésem miatt álmosan rám emeli szemeit.

Hatásosabb vagyok, mint a reggeli kávé, amikor ráeszmél arra, kivel is van imádott bátyusa helyett, már menekülne is elõlem, ha hagynám.

Grr...

Még jó, hogy csak alá kell nyúlnom, amikor feljebb emeli a derekát, és szökne ahhoz, hogy újra forróságába merülhessek, mialatt felsikít.

- Tegnap nem ellenkeztél ellenem ennyire. Hol van az a kéjes éned? - dorombolom halkan egyik fülébe, mialatt lassan kijjebb húzom, majd gyorsan visszasüllyesztem testébe tagom. - Vagy akkor valamit máshogy csináltam veled?

Lökésemtõl most nem sikít, hanem felnyög, kuncogva kezdem el merevedését izgatni, hogy újabb sóhajok csaljak ki édes ajkai közül.

- Ez már jobban tetszik. - dorombolom neki, mialatt egyre gyorsabb, és gyorsabb ütemben teszem ismét a magamévá. Hozzám hasonlóan sóhajtozik, és nyög, még amikor fordítok pozíciónkon, hogy hátán feküdjön alattam, és lássam könnyes arcát is.

Sõt... Azt is megtanulta, hogy a csókomat bizony viszonoznia kell úgy, ahogy csak tudja, ha nem akar fájdalmat, dorombolva izgatom mellbimbóját is azzal a kezemmel, amelyik szabaddá vált azáltal, hogy nem kell egy helyben tartanom.

- Mikor engedsz haza? - pihegi halkan, amikor forróságába élvezve mellé dõlök, és élvezetét kezdem el ismét nyalogatni a mancsaimról. Egyszerûen nem bírok betelni az ízével.

- Nem tudom... - cirógatom meg a pofiját. - Még nem akarlak elengedni. De... Ha el is engednélek... Hazatalálnál? - látom, kérdésemre komolyan gondolkodni kezd, aztán egy kicsit el is keseredik.

- Biztos, hogy megtalálnának. - jelenti ki végül duzzogva, miután egy fejrázással eléri, hogy elhúzzam arcától kezem. - Bátyus meg fog találni.

- Persze. - kuncogom. - De a bátyusod itt is rád találhat, úgyhogy addig akár szórakozhatunk is még.

Ijedtében nagyra tágulnak szemei, majd már slisszolna is ki mellõlem, ha nem lennének jó reflexeim, és kapnám el, húznám magamhoz újabb csókra.

- Tényleg ennyire nem élvezed? - duruzsolom az ajkaira, arcszíne miatt megint nevetnem kell. Azt hiszem, õt nehezebben fogom megunni, mint eddigi áldozataim.

- Zuhany... Légyszi, legalább zuhanyozni had zuhanyozzak le elõtte. - értem... Idõt kér.

Kapjon vagy ne? Hmm...

Kuncogva simítok végig oldalán, majd térek le formás fenekére, markolok bele.

- Tudod már a nevemet? - felsóhajt ujjaim játékától, mielõtt szúrós tekintettel kérdezne rá arra, hogy is jön a kérdéséhez a nevem.

- Ha ki tudod mondani, akkor elengedlek fürdeni. - gyorsabban piheg ismét, és még farkincája is újra merevedni kezd. - De igyekezned kell... - teszem hozzá gonosz vigyorral, morcosan fújja fel pofiját, aztán nyög fel meglepetten, amikor sikerül benne egy olyan pontot eltalálnom, amitõl elönti a kéj.

- Nado... Nadónak hívnak... - félig helyes...

Kuncogva húzom ki testébõl ujjaim, és kelek fel, majd kapom õt is a kezeim közé:

- Közben zuhanyozhatunk. - simítok végig farkincáján, szemei ismét ködösek attól, hogy vágyik rám, nincs is ellenvetése arra, amit mondtam.

***

Kiérve a zuhany alá egybõl nagy élvezettel kezdem el falni ajkait, miközben megengedem a vizet, sóhajtva ül bele merevedésembe.

Abba az egybe nem gondoltam csak bele, hogy mi lesz, ha rokonai tényleg itt találják meg nálam, döbbenten nézek a zuhanyba betört farkasokra, Kazuya is ijedten próbálja magát takargatni, amikor annyira magához tér a klánja megjelenése okozta sokktól, hogy meg bír mozdulni.

- Légyszi... - nézek arra a farkasra, amelyik elõször lépett be - Húzzatok már ki még egy 20 percre. - ha bezárnak egy darabig úgyse érezhetem a kicsikét... 

 Villogó szemekkel, dühösen méregetem. Õ meg csak kuncog. Grrr…

 Már vágom is rá, hogy nem, aztán valami érveléssel is kéne jönni, amibõl végül egy nagy baromság lesz.

-         Úgyhogy kérlek, áruld el újra, hogy hívnak – fejezem be végül mondandómat. Csak tudnám, miért vagyok zavarban?!

-         Természetesen elmondom Kazuya – sóhajt vigyorogva, majd, mielõtt lelkesen rámosolyognék, õ már folytatja is: - De csak akkor, ha te is elmondod a neved másik felét. Amiatt a kotnyeles miatt nem hallottam a teljes neved. – Morcosan figyelem, aztán büszkén és boldogan elmosolyodom.

-         Suzuki. A teljes nevem Kazuya Suzuki.

 Egy percre elgondolkodik. Óó, talán mem kellett volna elmondanom a teljes nevem, most nincs egy farkas sem mellettem.

-         Szép neved van nagyon – jelenti ki és magáhozölel, mire arcomat elönti a pír. Illata kissé megszédített, így kell néhány perc, hogy normálisan tudjak még beszélni is.

-         Most biztos meg tudom jegyezni, hogy hogy hívnak.

-         A nevem Encadenado Destino. De… - Heh? Összeráncolt homlokom értetlenségemet jelzi, ami õt kuncogásra készteti. – Te hívhatsz egyszerûen Nadonak is – fejezi be és szorosabban ölel.

-         Öhmm… Értem. Akkor Nadonak foglak hívni, amíg a teljes neved nem jegyzem meg pontosan.

 Próbálok elhúzódni tõle, de nem hagyja, csak vigyorogva figyelé bénáskodásom.

-         Rendben kicsikém, nyugodtan – kuncog ismét. Mióta vagyok a kicsikéje? Jó, megszoktam a fajtámbeliektõl, hogy folyton becézgetnek, de neki nincs joga ilyesmihez. Aztán meg boldogan jelenti ki, hogy megjöttünk.

-         Mi? – Hát, ez nem a mi házunk… - Ezt  hogy érted? Én nem itt lakom.

-         De én igen. – És ezzel bent is vagyunk a lakásba, Nadonak köszönhetõen. – Tudtommal azt mondtam neked, hogy hazavezetlek.

 Jó, de nem hozzád haza, hanem haza haza, hozzánk. Öhm, szerintetek értem ezt? Igen, de õ nem. Amit nem csodálok, de akkor is…!

 Zavartan ránézve hátrálok egy lépést, aztán próbálom gondolatmenetem szavakba önteni: - Azt hittem, oda vezetsz haza, ahol én lakom.

 Kuncogva jön közelebb, míg én még mindig hátrálok, aztán meg azt érzem, hogy felborul a világ. Próbálok felkelni, de egyre közelebb van hozzám Nado. Szívem, mintha ki akarna szakadni mellkasomból, gyros ütemben dobog, ahogy a vér is vágtába kezd ereimben. Kewzei vállamon pihennek, meggátolva ficánkolásom.

-         Ma találkoztunk. Jós vagyok szerinted, hogy tudjam, merre laksz? – Szomorúan rázom meg fejem, majd megkérem, hogy lépjen tõlem távolabb, mert túl közel van hozzám.

-         Ez közel édes?

 Eldönt a kanapén és kincsemhez nyomja az õ félmerev férfiasságát. Felsikkantva csapkodni kezdek, nem hagyom magam, pedig már a kezeimet is fejem fölé szorította. A számra tapad ajkaiva.

-         Nyugalom. Hamarosan még jobban megismerlek.

 Ismét felkuncog és lekarmolja mellkasomról pólómat, közben fel is sérti bõröm. Hisztérikusan próbálok szabadulni és sikítozom, könyörgök aztért, hogy engedjen el.

 Könyörgésemmel mit sem törõdve ismét fogjul ejti ajkaim a sajátjával, ellopva ezzel elsõ csókojaim. Pihegve szakad el tõlem, majd nyakamhoz hajolva csókolgat és harapdál, aztán egész felsõtestem hódítja meg ajkaival. Egész testem bizsereg és remeg, miközben forróvá válik belsõm és azt hiszem a levegõ is égetkörülöttünk.

 Folyamatosan nyögök, sóhajtozom és kiáltozom, de úgy látszik nem hatja meg. Ehelyett nadrágomtól szabadít meg. Basszameg! Jobb, ha meghagyom a csúf beszédet Andresnek.

 Felemeli lábam, majd nyögve csúszik belém, mire kiáltásomból is sikoly lesz. Elõször lassan, majd fokozatosan gyorsabban mozog bennem, mire belé kapaszkodva, nyögve sóhajtozva élvezem a megaláztatást. Hihetetlen érzések tombolnak most bennem, egyszerre jó és fájdalmas. Jobban szégyellem magam azért, mert élvezem, minthogy ezt csinálja velem.

 Hangos sikollyal érem el a kielégülést, vele ugyanabban a percben. Nedvem hasára folyik, mitõl csak mégvörösebbé vállok, mint eddig.

 Levakarhatatlan boldog mosollyal dõl mellém, mint egy jóllakott óvodás.

 Az egész testem bizsereg és fáj ott lent. Fenekembõl is folyik valami meleg, gondolom az élvezete. Jesszus!

 Érzem, ahogy egy könnycsepp folyik végig arcomon, de nem, nem adom meg azt az örömöt, hogy sírni lássson, így is eléggé megalázott.

 Hirtelen felötlik fejemben rengeteg kérdés, de csak egyet teszek fel: - Nado, te voltál már szerelmes? – hangom rekedt, megtört, sosem éreztem ilyen száraznak és szúrónak a torkom.

-         A szerelem gyengévé tesz – mondja andalgó hangon, amitõl hirtelen hánynom kell. Tincseimmel kezd játszani, csavargatni, néha hátamon és fenekemen simít végig – ugyanis idõközben hasamra fordulva elrejtettem vörös arcom a világ elõl. Megbizsereg testem, akaratlanul is simulok ujjaihoz önként.

-         Utállak! – nyögöm ki, mikor ujjával belémhatolés szétkeni combomon a már hideggé vált magját.

-         Ugyan már, kicsikém, te is élvezted, valdd csak be – kuncog fel és sóhajt egyet. – Hát ez kurvajó volt! Mit szólnál mégegy menethez? – kérdi huncutan csillogó szemekkel.

 Erõtlenül rázom meg a fejem és egész testem megremeg. Arcomat szerencsére nem látja, könnycseppek mossák elpirult pofimat. Miért történt ez pont velem? Miért most? Életem egyetlen szabad peceit is szörnyû, meggyalázott pillanatok teszik ki.

 Egyetlen gond van itt. Méghozzá óriási gond! Az, hogy hiába tartom ezt mocskosnak és undorítónak, a végére már… élveztem… Mikor bennem mozgott, az az érzés, ahogy feszít és kitölt, a kéj, még most is megborzong testem, ahogy visszaemlékszem. Minden pillanat mélyen beleégett emlékezetembe, minden mozdulat és hang.

 Nado szórakozottan doromboló hangot hallat, aztán tarkómra harap, mire kiszökik ey nyögés ajkaimon. Nyalogatni kezdi az ott lévõ bõrfelületet, majd halad lefele nyelvével, hogy vállaimba haraphasson, míg minden figyelmeztetés nélkül megemeli csípõm és lassan belémhatol. Megremeg a testem. Újra ez az érzés. Kéjes sikoly hagyja el ajkaim, ami láthatóan tetszik neki, mert nyakamba harapva a fülembe suttog: - Még…

 Lassan kezd el mozogni bennem, aztán egyre gyorsabban dug, míg én gátlástalanul sóhajtozom, nyögök és sikoltozom. Kezét lassan farkincámra vezeti, persze nem arra, ami idõközben elõjött, fülecskéimmel együtt, hanem arra, amelyik már kõkemény lett a vágytól.

 Tempója gyorsabb és durvább, alig bírom megtartani magam. Ha nem markolná a derekam, tuti, hogy összecsuklottam volna itt.

 Nem bírom, elég legyen, úgy érzem menten elégek!

 Hangos sikoly kíséretében élvezem el, aztán pár lökés után Nado is követ. Kimerülten terülök ki, piros pofival pihegve. Magáhozhúz és egy jólesõ morranás után ajkaim után kap. Nem viszonzom, túlságosan lefárasztott, megmoccanni sem bírok.

 Persze, hogy nem tetszik neki. Ajkaimra harap és ezzel egyidõüleg két ujját belémvezetve gyorsan mozgatja õket. Nem kell sok, hogy ismét felálljon kincsem, hogy ismét nyögdécselve remegjek meg minden érintésére. Másik kezét végighúzza ide-oda táncoló farkas-farkamon, mire akaratlanul is, csípõmet mégjobban ujjaira tolom. Ujjai vágyamra tévednek, egy ritmussal kényezteti testem, mire megvonaglok jópárszor.

 Ismét ajkaimra tapad, csakhogy most nyögdelve viszonzom csókját. Ég a testem, akarom õt magamban megint. Kezeim bizonytalanul ölelik át nyakát, csípõmet feljebb lököm, hogyelérjem férfiasságát. Egyik kezem lecsúszik felsõtestén, egészen becsességéig, amin húzok néhányat. Érzem, ahogy keményedik és lüktet kezemben, teljesen elbódít a vágy.

 Pár perc múlva ellöki kezem és két kézzel megragadva csípõm, egy határozott mozdulattal merül el bennem és azonnal mozogni kezd.

 Hangomnak ismét nem szab gátat semmi, alig bírom visszafogni testem remegését. Sikoltva karmolok végig hátán, mikor ujjai durván kincsemre tévednek. Eszméletlen szexben részesít, szinte a gyomromig dug.

 Rekedtes sikollyal élvezek el, aztán ájultan terülök ki az ágyban. Sötétség…

– Ne mászkálj el szó  nélkül, a frászt hozod rám! – de… Elég érdekes, és nem is kerüli el a figyelmem az, ahogy annak a szikrázó szemeitõl kissé meghunyászkodva vált témát, kérdi meg, farkaskámtól, ki a barátja, vagyis én, mialatt megnéz magának.

Nem tetszik tekintete, az, ahogy zsákmányom öleli még ennyire se, a torkának is ugranék, hogy letörjem a szarvát, ha a farkaska nem kérdezné meg, megmondom-e neki a nevem, miután kiszakítja magát õre karjaiból.

Persze az még így is fogja, de már nem annyira.

- Ha te is elárulod a tiédet – hajolok édes illatú testéhez közelebb.

- Kazuya Su… - valaki irtsa már ki a bolháit, hogy ne legyen ennyire izgága! Csak azért fogta be a gyerek száját, hogy engem bosszantson?!

Bár… Az kifejezetten jó érzéssel tölt el, hogy a kicsike se díjazza tettét. Már mérgesebb rá, mint rám.

- Örvendek, Kazuya – adom vissza a többszörösét annak, amit kaptam, szigorúan csak egy perverz vigyorral.

Hmm… A kicsike bele is pirul… 

- És a te neved? – kérdi amikor már összeszedi magát kicsit.

- Megmarad a buksidba, ha elárulom? – kötve hiszem, gonoszan figyelem tovább dühében felfújt arcát, zavarát.

- Mit gondolsz te, mi vagyok én?! Valami hal? - inkább egy ropogós höri… Nyámm… Már alig várom, hogy megízlelhessem a finom kis húsát.

Kinevetem, mielõtt illedelmesen bemutatkoznék neki:

- Encadenado Destino  a nevem, kicsikém – kapom el mancsocskáját, és hintek rá egy lágy puszit. Dühe egybõl elszáll, vörös arccal fordul el tekintetem elõl.

Tovább is nyúznám, rákérdeznék arra, sikerült-e megjegyeznie hogy is hívnak, de nem tehetem, a bosszantó harmadik fél nem hagyja:

- Nem vagy fajtánkbeli. Milyen lény vagy? - nem értem, miért lényeges ez. Most mondta. Olyan amilyen õ nem.

- Mit érdekel ez téged, hmm? Vedd észre, hogy nem osztottam lapot. - mosolyomtól még idegesebb lesz, mint eddig, erejét is kiengedi.

- Hogy lehet valaki ennyire pimasz? – szép mennyiségû energia, igazán szép… Egy bolháshoz képest mindenképp, de fel se ér az enyémmel, amit a kicsike miatt most semmiképp se mutatom meg neki.

- Wesley! Haza akarok menni! - okos. Nem jutott volna eszembe, hogy így tud hízelegni… Hmm… De most… Továbbbõvült fantáziám képtára vele kapcsolatba.

Somolyogva figyelem, miközben õ elindul kísérõjével, külön öröm, hogy egy hatalmas mosollyal köszön vissza felém. Elengedem, de most utoljára. Legközelebb, ha kell, még ezt a Wesley alakot is legyûröm érte.

***

Úgy felhúzott, hogy távozása után a boltokat, a parkokat kezdem el járni. Ha õt nem is, egy másik édes fiúcskát azért meg akarok mindenképp szégyeníteni.

Nincs szerencsém, egy srácot se sikerül elrabolnom, de még kurvát se találok fogamra valót, bosszúsan ülök le abban a parkban, amiben épp vagyok az egyik padra.

Nem akarok még hazamenni, jobb kint, a csípõs esti szélben. Talán a hideg iránta érzett vágyaim is csillapítja kicsit.

A fenébe…

Mogorván dõlök hátrább, és próbálom kiverni illatát, ami még most, hogy nincs mellettem is kísért a fejembõl. Aztán… Amikor az újbóli szellõ miatt jobban érzem Kazuyát, mint eddig, dorombolva kelek fel, indulok a keresésére, miközben azt próbálom meg kitalálni, hogy hogy kerülhetett ide.

- Mit csinálsz te kint ilyenkor? - lépek mögé végül, amikor nem jut eszembe semmilyen nyomós indok arra, miért is van itt. Fõleg mivel kísérõjét se érzem.

- Ne ijesztgess! – ripakodik rám egy gyönyörû sikoly után. – Csak nem tudtam aludni és... hát... szóval... – ohh értem… Azt szeretné, ha segítenék neki a lefekvésben.

- Eltévedtél, mi? Na gyere, báránykám, hazavezetlek. – teszem kezem magabiztosan a vállaira.

És… Eszembe se jutott, hogy erre bújni fog hozzám gyanakvás helyett, tettével még felhõtlenebbé tette kedvemet, ami már magában az egekben volt attól, hogy pont most, amikor már mára lemondtam mindenfajta élvezetrõl újra találkoztam vele.

- Nem tudtam a kotnyeles miatt megkérdezni valamit - kezdem vigyorogva, amikor már pár perce csöndben baktatunk házam irányába, de amikor rám emeli tekintetét, és kíváncsian arról faggat, hogy mit folytatom csak amit elkezdtem:

- Meg tudtad jegyezni a nevem?

Az a mérgesség, ami kérdésem hatására kiül az arcára, és villogóvá teszi tekintetét már azelõtt elárulja, hogy újból be kell neki mutatkoznom, mielõtt megszólalna, de azért kuncogva várom a válaszát.

Nem kell sokáig, dühösen jelenti be, hogy nem. Majd… Azt, hogy miért is nem, azzal igyekszik magyarázni, hogy rosszul érezte magát õre erejétõl annyira, hogy elfelejtette. Kéztördelése, és beszéde is zavartságáról árulkodik.

- Úgyhogy kérlek, áruld el újra, hogy hívnak. - fejezi be mondandóját. És… Olyan szépen kéri… Nem lehet neki ellenállni.

- Természetesen elmondom Kazuya. - sóhajtom vigyorogva, majd mielõtt jobban felderülne az arca, folytatom szavaim:

- De csak akkor, ha te is elmondod a neved másik felét. Amiatt a kotnyeles miatt nem hallottam a teljes neved. - nehezebb feltételre számíthatott, mert amíg be nem nyögtem a feltételem, újra kissé durcisan figyelt, de most egybõl hatalmas mosollyal az arcán válaszol büszkén, boldogan:

- Suzuki. A teljes nevem Kazuya Suzuki. - értem… Már mindent értek…

A Suzuki klán elég hatalmas, biztos a vezérhez van köze a kölyöknek, ha így védik minden egyes alkalommal, amikor kimerészkedik.

Szóval… Az a senkiházi attól félhetett, amikor nem engedte neki végigmondani, hogy én, vagy másvalaki, aki hallja bemutatkozását, és rájön védelmének az okára, azért rablom el az utcáról, ha van rá alkalmam, hogy hasznot húzzak belõle. Elriasztani is ezért próbálhatott a közelébõl.

Ez annyira szép és érdekes… Szerintem az a fajta haszonhúzás, amire nekem kell, eszükbe se jutna.

- Szép neved van nagyon. - ölelem magamhoz még jobban, halovány pír jelzi az arcán, hogy tetszik neki a bókom, csak pár perc elteltével tudja annyira összeszedni magát tõle, hogy gyenge hangján ismét kilétemrõl faggasson.  

- Most biztos meg tudom jegyezni, hogy hogy hívnak. - hát jó.

- A nevem Encadenado Destino. De… - teszem hozzá kuncogva, amikor látom, hogy hogy ráncolja a homlokát - Te hívhatsz egyszerûen Nadonak is. - ölelem magamhoz még jobban.

- Öhmm… Értem. Akkor Nadonak foglak hívni, amíg a teljes neved nem jegyzem meg pontosan. - próbálná közöttünk kicsit növelni a távot, ha hagynám neki, perverz vigyorral figyelem sikertelen próbálkozását. Mindjárt hazaérünk, és azt tehetek vele, amit csak nem szégyellek. Vagyis mindent…

- Rendben kicsikém, nyugodtan. - kuncogom el magam, mintegy végszóra el is érjük házam, boldogan jelentem be neki, hogy megjöttünk.

- Mi? - kérdi hezitálva - Ezt hogy érted? Én nem itt lakom. - annyira édes… Mindjárt itt megeszem az utcán.

- De én igen. - nyomom le a kilincset, tolom be csöndes kis lakásomba, hogy amikor bezárhassam mögöttünk az ajtót. - Tudtommal azt mondtam neked, hogy hazavezetlek.

Még mindig zavartan figyel, mialatt hátrál egy lépést, alig meri folytatni az ellenkezést:

- Azt hittem, oda vezetsz haza, ahol én lakom. - persze… Oda még a bajszom se tenném be.

Kuncogva teszem meg a köztünk lévõ távot, mivel közben folyamatosan hátrál, mire elérem, már a kanapéról, amire hátrálása közben leesett próbál felkelni. De… Még ekkor is csak akkor válaszolok neki, amikor orrom centiméterekre van az övétõl, és kezeim gondosan a vállaira teszem, hogy ne tudjon arrébb araszolni. Jó helyen van itt. Pont jó helyen:

- Ma találkoztunk. Jós vagyok szerinted, hogy tudjam, merre laksz? - szomorúan megrázza a fejét, majd arra kér, hogy egy kicsit lépjek tõle távolabb, mert túl közel vagyok hozzá.

- Ez közel édes? - döntöm el kuncogva az ülõalkalmatosságon, hogy a köztünk lévõ távolságot még jobban csökkentve érte lüktetõ merevedésem is csípõjének dörgölhessem.

Persze erre felsikkant, és csapkolódni kezd, de még akkor se marad nyugton, amikor kezeit feje fölé szorítva az ajkaira nem tapadok.

- Nyugalom. Hamarosan még jobban megismerlek. - válok el kuncogva ajkaitól, és szántom le mellkasáról pólóját körmeimmel. Ettõl, vagy talán attól, hogy körmeim hatására néhány csíkban a vére is kiserkent nem épp lesz higgadtabb, még hisztérikusabban próbál szabadulni, és sikítozik, könyörög azért, hogy engedjem el, szebbé téve a már amúgy is gyönyörû helyzetet.

Élvezettel, könyörgéssel mit sem törõdve vetem magam újra cseresznyeszín ajkaira, majd amikor pihegve elválunk nyakának puha bõrére, már kemény kis mellbimbóira, csókolgatom, harapdálom teste többi négyzetcentiméterét is. 

Csitítgatással úgyse mennék nála semmire.

És… Így legalább amikor nadrágjától, és alsójától szabadítom meg ugyanazzal a módszerrel, mint pólójától, hangja már valamivel halkabb, és kéjjel telítettebb, nem kell ahhoz se sok ujjáték, hogy közelségem miatti merevedése teljesen kemény legyen.

Ami igen helyes, nincs erõm, se energiám tovább játszadozni vele. Akarom, kell, azonnal.

Kiszáradt szájjal emelem meg lábait, csusszanok is a tettek mezejére, hogy ne kiáltása egy sikollyá váljon át, amikor nagy nyögéssel hatolok szûk forróságába.

Altáji szorítása arról árulkodik, hogy még szûz volt, el is sülnék, ha azonnal olyan gyorsan mozdulnék meg, mint szeretnék, de nem kell ahhoz sok, hogy a kezdetleges lassú, szakaszos ki, és be mozdulatból gyors ringatózás legyen, ahogy ahhoz se, belém kapaszkodva, nyögve, sóhajtozva élvezze ugyanúgy a kicsike is az ágyakrobatikát, mint én.

A csúcsot is velem együtt éri el, zene füleimnek kielégültségérõl árulkodó sikítása, hasamra folyó élvezetét is mennyei érezni, boldog mosollyal dõlök mellé. Ha lesz ereje, egészen biztos, hogy még folytatni fogjuk. 

 Épp egy parkon haladunk át az egyik kísérõmmel, mikor megpillantok egy fura alakot, aki engm néz. Nézzél, csak ki ne essenek a szemecskéid.

 Végigstírölöm vékony, férfias  alakját. Fekete haja és erõs pink színû szeme csak úgy megbabonáz. Neki is van füle és farkincája, hogy... õ alakváltó, vagy fajtám beli. Fekete ing és sötét farmer van rajta, ami igencsak ráfeszül testére.

 Elfordítom a fejem és nyugisan sétálok el mellette, mikor valami szõrös és puha végigsimít kezemen.

 Riadttan fordulok vissza, de úgy, hogy még az eddig zavaromtól megjent fülecskéimet takaró kapucni is leesik a fejemrõl. Vigyorogva köszön.

-         Még nem láttalak ezen a környéken. – szól, miközben gondosan visszaigazítja fejemre sapimat.

-         Pedig a klánom már jó ideje itt lakik. – válaszolok neki köszönés után és, hogy ne legyek olyan közel hozzá, hátrálok egy lépést.

 Egy igazi ragadozó mosollyal követ, de én nem adom fel és tovább hátrálok.

-         Értem. Akkor lehet, csak azért nem találkoztunk még, mert nem sûrûn mozdulsz ki otthonról. Az magyarázatot adna arra is, miért tûnsz ennyire fehér bõrûnek és persze törékenynek. – Hörcsög módjára fújom fel arcom morcosan és lépek egy lépést vigyorgó képe felé.

-         Tudd meg, semmi közöd hozzá. Miért ütöd bele az orrod mások dolgaiba?

-         Neked mégis milyen dolgod van? – hajol egyre közelebb, egyre szélesebb vigyorral. Végignyal számon, ami szinte lángra kap, szintúgy, mint arcom, dehogy zavaromtól, vagy dühömtõl, azt magam sem tudom.

-         Éppen bevásárolni indultam tudd meg, ezzel is segítem a klánom. – csattanok fel mérgesen.

-         Sajnálom, nem akartalak megbántani. Én csak ismerkedni szeretnék veled. – Kidobott kiscicaként néz fel rám, de mielõtt szólhatnék, közbevágnak.

-         Hát itt vagy?! Már mindenhol kerestelek. – Egyszerre fordítjuk fejünket a hang irányába. Wesley már meg is ragadja a derekam és magához húz. Nekem sem kell több meleg testénél, odasimulok fejemmel álla alá, míg õ gondosan helyreigazítja fejfedõmet, csak kissé megnehezítem ezzel a dolgát. – Ne mászkálj le szó  nélkül, a frászt hozod rám! – parancsoló hangnemére csak felhúzom a szemem, mire szinte látom, ahogy behúzza fülét-farkát, csak õ jobban tudja ezt leplezni, szóval ilyesmirõl szó sincs. – Ki a barátodM – fordul az idegen felé és végignéz rajta. Úgy látom, nemigen nyerte el a tetszését. Viszont nekem eszembe jut, hogy még a nevét sem tudom.

-         Megmondod a neved? – kérdem tõle és szó szerint kibucskázom védelmezõm karjaiból, amit õ már úgy visel, hogy rám sem nézve tart meg és húz vissza magához.

-         Ha te is elárulod a tiédet – kuncog fel és kicsit közelebb hajol. Nem lesz így jó.

-         Kazuya Su… - itt fogja be Wesley a tenyerével a számat, mire kap egy szúrós pillantást.

-         Örvendek, Kazuya – vigyorog. De szivesen letörölném az arcáról. Csak az a baj, hogy igencsak vonzó a vigyora, így inkább pirulni kezdek.

 Várok egy kicsit, hátha elárulja a nevét, de csak érdeklõdve nézi gondolkodó arcomat.

-         És a te neved? – döntöm oldalra a fejem.

-         Megmarad a buksidba, ha elárulom? – csillogó szemei és vigyora elárulják, hogy milyen jól élvezkedik rajtam. De azért ez már dühítõ! Ismét morcosan fújom fel arcom, de most van fejtámaszom is, hehe... Wesley válla igencsak kemény párna, de a célnak megfelelõ.

-         Mit gondolsz te, mi vagyok én?! Valami hal? – kérdem indulatosan, mire felnevet. Nevess csak, nem sokáig teszed.

-         Encadenado Destino  a nevem, kicsikém – úgy kezel, mint valami hercegnõcskét. Elõhúzza karom és kézfejemre hint egy csókot. Pirulva pillantok arrébb, de higgye, hogy ennyivel elszáll a dühöm. És mi az, hogy kicsikém?! Én nem vagyok az õ kicsikéje! Grr…

-         Nem vagy fajtánkbeli. Milyen lény vagy? – kérdi érces hangon védelmezõm ettõl a… Hogy a mindenségit van ilyen hosszú neve?! Már el is felejtettem. Wáááá…

-         Mit érdekel ez téged, hmm? Vedd észre, hogy nem osztottam lapot.

-         Hogy lehet valaki ennyire pimasz? – Wesley dühösen csattan fel és ahogy kiterjeszti birodalmát, ami úgy 2 km, úgy vállok én nyûgössé. Azért még se akarom, hogy itt verekedjenek a park közepén.

-         Wesley! Haza akarok menni! – szólalok fel nyûgösen és addig kedveskedem, míg megnyugodik és szó nélkül elindulunk.

 Hátrafordulok és rámosolygok a hosszú nevû fickóra.

-         Viszlát!

~*~

 Már éjfél is lehet, mikor felkelek. Különös hangok szûrõdnek át bátyám szobájából. Hmm? Vajon mit csinál?

 Hangtalanul nyitom ki ajtómat, hogy nesztelenül végigsétálva a folyosón, bátyámhoz jussak. Hát ez meg hol van? – nézek az üres ágyra értetlenül.

 A folyosó másik végéig sétálok és megállok idõsebb bátyám ajtajánál. Innen jönnek a hangok. Bekopogok.

- Bátyó? Andres veled van?  - kérdem az ajtótól kíváncsian.

- Igen, velem, aludj, öcskös! – parancsoló hangjára összerezzenek. De legalább annyit elértem, hogy eltüntek a furcsa zajok.

 Nem tudok aludni, inkább kimegyek sétálni. Remélem senki nem fog felkelni, ha nincs velem kísérõ. Amúgy sem voltam még soha egyedül bóklászni. Itt az idõ!

 El-té-ved-tem...

 Jobbra fák, balra házak, elõttem szökõkút, mögöttem... Áááá!

-         Mit csinálsz te kint ilyenkor? – kérdi az idegen, akivel ma a parkba találkoztunk.

-         Ne ijeszgess! – Adom ki a parancsom, mert az elõbb olyan szépen felsikoltottam, hogy a tõlem a második házból a gyerekek sírása hallatszik. – Csak nem tudtam aludni és... hát... szóval... – Pirulva pislogok inkább arébb.

-         Eltévedtél, mi? Na gyere, báránykám, hazavezetlek. – Karolja át a vállamat. Automatikusan bújok hozzá, mint mindig, mikor átölelnek.

Pár napja egy különös srác sétált el mellettem, amikor kiléptem házam ajtaján. Kapucnija alól kilógó kócos szõke tincsei, ezüstös szürkén csillogó szemei, valamint piros ajkai egyszerûen annyira megragadtak, mint még soha senkié.

Ráadásul kerek segge, amit riszált is nekem, mialatt észrevétlenül követtem az egyik közeli bevásárlóközpontig, nameg az illata… Csak még nagyobbá tették bennem arra a vágyat, hogy megszerezzem magamnak, még akkor is, ha a kicsikén, nameg persze kísérõjén, azon az erõsebb nõn is világosan éreztem, hogy nem közönséges emberek.

Kell nekem, akarom.

Bánom már, hogy nem fogtam el abban a pillanatban, és vittem szobára, mert azóta se bukkant fel újra, még kísérõvel sem.

Ha legközelebb meglátom, és kicselezve õrét elkapom, biztos, hogy az ágyamban fog kikötni, egy, vagy akár több kegyetlen, és mocskos szex erejéig.

Ohh… Ha tudom, hogy csak emlegetnem kell, elõbb megteszem. Még messze jár, de az illata alapján határozottan õ az. Ráadásul most nincs vele senki.

Perverz vigyorral nyalom körbe a szám, és figyelem közeledését.

Majd… Amikor úgy téve, mintha nem engem nézett volna idáig elhalad mellettem, egy pillanatig kieresztem farkincám, hogy megsimogathassam vele kezét.

Persze egybõl riadtan visszanéz, még a kapucnija is leesik a fejérõl, közszemlére téve ezzel füleit, amik talán zavara miatt bukkanhattak elõ, vigyorogva köszönök rá.

- Még nem láttalak ezen a környéken. - persze mielõtt az emberek észrevennék, visszaigazítom a fejére sapiját. Úgy nézem, ezzel takarta el szeméhez hasonló színû füleit.

- Pedig a klánom már jó ideje itt lakik. - válaszol köszönés után, egy lépéssel arrébb állva elõlem.

Ragadozó mosollyal teszek egyet újra felé, jó irányba, a néptelen sikátor irányába hátrál.

- Értem. Akkor lehet, csak azért nem találkoztunk még, mert nem sûrûn mozdulsz ki otthonról. Az magyarázatot adna arra is, miért tûnsz ennyire fehér bõrûnek és persze törékenynek. - muszáj vigyorognom azon, ahogy erre a következtetésemre hörcsöghöz hasonlóan felfújva arcát, mérges pofival lép most õ vissza elém.

Most még azon se csodálkoznék, ha nekiugrana a torkomnak, attól függetlenül persze, hogy nevetnék gyenge próbálkozásán.

- Tudd meg, semmi közöd hozzá. Miért ütöd bele az orrod mások dolgaiba? - van valami dolga azon kívül, hogy mások ágyát melegíti non stop??? Ezt nem tudom elhinni.  

- Neked mégis milyen dolgod van? - hajolok hozzá még szélesebb mosollyal, mint amivel idáig néztem, és nyalom meg ínycsiklandozó kis ajkait, hogy arca fehér színûbõl tûzvörössé változzon a zavartól, és a méregtõl.

- Éppen bevásárolni indultam tudd meg, ezzel is segítem a klánom. - húha… Azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyire mérges lesz.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani. - tetetem a megbántottat. - Én csak ismerkedni szeretnék veled. - jó közelrõl, ruhák nélkül, de ezt már nem teszem hozzá neki bocsánatkérésemhez.

- Hát itt vagy?! - szakít minket hirtelen félbe egy erõteljes hang - Már mindenhol kerestelek. - én is, és a farkaska is az érkezõre nézünk, aki miután birtoklón magához szorítja áldozatom, mérges szemekkel, morogva kezd el méregetni. Cehh…

Úgy nézem, most õ az õre.

Nagyon dühítõ, hogy így védi elõlem áldozatom, még akkor is, ha jogosan, ha nem fejezi be gyorsan ezt a morgást, nem fog érdekelni, mennyien vannak az utcán, leverem, és elrablom a kis farkaskát.