- Mert? – néz rám döbbenten, s magához húzna, de a mozdulatban elakad. – Mit tettem ellened?

- Miért hoztál vissza ide? Csak a hold miatt aludtam... Tudnod kellett volna... – toppantok mérgesen. – Nem kellett volna eljönnöd a falkához! Most már biztos, hogy meg fognak ölni téged a bátyáim!

- Az megfordult a fejedben, hogy mivel én nem vagyok a falkás tagja, és mivel nem kötötted az orromra, fogalmam se volt arról, hogy a hold miatt alszol olyan mélyen, hogy nem lehet felébreszteni? Vagy az, hogy aggódtam érted?! Ha hiszed, ha nem, nagyon megkedveltem a társaságod!

 Ahogy kiabál, a másik rab tapsolni kezd, s csókra buzdít minket. Ledöbbenten vörösödök el.

 Nado pár pillanatokon belül a rácson kívül van, én meg kicsit meglepõdöm, hogy ezt hogy...?

 Szívverésem felgyorsul, ahogy közel lép hozzám.

- Fontos lettél nekem. Addig, amíg élek éppen emiatt, mindig azon leszek, hogy megvédjelek. Meg kell értened azt, ezért hoztalak haza is.

 Végig tekintetem fürkészi, ahogy egyre közelebb hajol, végül megcsókol. Vad és birtokló ajkai kicsit megdöbbentenek, de nyakára kulcsolom kezeim, s viszonzom a csókot.Sóhajtok, ahogy felmorran és nekinyom a falnak, ujjai már pólóm alatt matatnak. Hát téglának hiszel, te perverz macska?!

 Újabb sóhajok szöknek ki ajkamon, ahogy mellkasom simogatja, s eltávolítja felsõmet, ahogy én is már letéptem róla az inget, miközben átkulcsoltam derekát lábaimmal.

 Hatalmas robajjal csõdül ide a falka. Bátyáim morgását hallom.

- Azonnal engedd el te rohadék! – kiált rá Andreas, mire csak mégjobban karolom Nadót. Morcosan forulok feléjük. A másik rab is a földre hanyatlik hörögve, mikor az egyik farkas hasbarúgja.

- Amíg élek többé nem eresztem – fújtat fel erõszakosan a vadmacskám, mire apám mély, bariton nevetését hallom meg. Összerezzenünk.

- Ezen könnyen segíthetünk – szólal meg. Testvéreim utat nyitnak neki. A torkomban dobog a szívem. Ajajajajajj!

- Apa... – nyösszenek fel, s szorosabban ölelem magamhoz Nadót, szemeim is megtelnek könnyel, s utat tõrnek maguknak. – Nem végezheted ki ezt a perverz macskát. – Remegek, de akkor sem fogom hagyni magam! – Kell nekem... – motyogom.

- Az a szörnyeteg elrabolt téged. Már mondták a testvéreid. Azt is közölték, hogy errõl elfelejtettek szólni, kaptak is érte... Arról is beszámoltak, hogy ezzel együtt – emel magasra egy ketrecet, amiben meglátom Nyuszit – épen hozott vissza, amikor azt hitte, hogy így segíthet neked. De... Ettõl még meg fogom ölni.

 Hallom Nado halk morgását, majd letesz a földre, mire én apámnak kezdek sírva könyörögni, még véletlenül sem engedem el vadmacskám.

 Érzem, ahogy kezemen a bõr lehorzsolódik, ahogy apa nekünk ugrik, hogy szétválasszon minket.

- Fiam... – fújtat apám, kissé távolabb állva. Nadó halkan szól, hogy nincs nagyobb baj a kezemmek. – Édes kisfiam... – sóhajt apa. – Tényleg azt akarod, hogy ezt az izét elengedjük?

- Vele akarok lenni! Nem engedem, hogy megöld, azt se, hogy elereszd!

 Szinte rettegek attól, hogy a válasza nemleges lesz.

 Édesapám még jó szokásához híven, morog a vadmacska felé, aki érdeklõdve pillant hol rám, hol az alfára. Hatalmas kõ esik le rólam, mikor belemegy, viszont azt mondja, hogy tartsam kiláncolva a szobámban, akkor nem öli meg most azonnal.

- De... – teszi hozzá. – Ha elszökik, vagy újra magával visz, akkor nagyon mérges leszek.

 Pff...

***

- Sose hittem volna, hogy ennyire bátor is tudsz lenni... – suttogja fülembe Nado, ahogy a farkasok kivonulnak, s csak ketten maradunk. Olyan szorosan ölel, annyira szeretem ezeket a meleg karokat, bújok is hozzá, ahogy kell. – De jól esett, hogy továbbra is igényt tartassz rám, és a perverzségeimre.

 Pirulgatok kijelntésére, de ez nem akadályoz meg abban, hogy ajkaira tapadhassak tématerelésként, hogy végre folytassuk, ami az elõbb félbeszakadt.

- De vehemens valaki...- kuncog fel, amikor csókunk közben a nadrágját szedem le róla, de mielõtt durcáskodni kezdenék, õ is megszabadít ruháimtól.

 Tétovásás nélkül húz farkára. Sikkantva fogadom magamba, a testemben borzongva fut végig a vágy, ahogy nyakam kényeszteti ajkaival, közben ujjait férfiasságomra kulcsolja. Odabújok nyakához, apró puszikat hintek rá, hogy enyhítsem vágyam éhségét, de még így is, mikor mozogni kezd, azt hiszem, hogy a csillagok közt lebegek.Beleharapok nyakába, úgy próbálom visszafogni hangom, de beletúr hajamba, s hátrahúzza fejem, hogy több bõrfelületet érjen el nyakamon, s az én hangom gátlástalanul tölti be a szobát. Végigkarmolom hátát, érzem, hogy beleremeg. Addig ügyeskedem, míg ki nem csalok egy újabb szenvedélytõl túlfûtött csókot.

***

 Háromnál is több eszméletlen menet után a fal tövében ülünk. Én hozzábújok, õ pedig fejemre dönti a sajátját. Mindketten szaporán kapkodjuk a levegõt, olyan piros vagyok, mint a paradicsom.

- Hiányoztál – adok puszit állára, s úgy fordulok, hogy hátam mellkasához simuljon.

 Kuncogva suttogja a fülembe, hogy már õ is hiányolt. Megremegek, ez olyan jó érzés.

- Kazu! Engedj be! – hallom az ajtón Andreas dörömbölését. A pillanat tört része alatt kapom magamra a ruháim, s segítek neki is felvenni gatyáját. Felnyikkanok, ahogy megérzem, hogy magja combomig csordogál. Pirulva nyitok ajtót, mire Andy be is robban. Kezében ott lóg egy ketrec. Nyuszim~

- Ezt vedd el, mielõtt Wesley megenné reggelire – nevet fel, s közelebb lépve végigszaglász. Pirultan állom, zavartan nézek rá. Elvigyorodik, aztán magáoz ölel. – Finom az illatod. Na, hol van most? – pillant hátra vállam fölött, s int egyet Nado felé. – Este Briannel alszol, mi Devonnal vadászni megyünk – pirul bele kicsit. Elmosolyodom. Tudtam én, hogy köbb van köztük Davon farkaskával, mint barátság.Viszont hirtelen, az alvós részére, ijedten nézek rá. Mi van, ha amíg alszom, megöli vadmacskám és Nyuszim? – Nyugi, apa leszidta, nem lesz olyan vészes. De jobb, ha még most kiengeszteled.

- Jó. Köszi – veszem el tõle Nyuszi Úrat és Nado kezébe nyomom, majd visszalépek, hogy becsukhassam az ajtót Andreas után.

 Halk morgást hallok. Vadmacskám fele kapom tekintetem.

- Milyen kiengesztelésrõl beszél – von kérdõre, s magához ölel birtoklóan, ahogy mellé érek.

- Csak nem féltékeny vagy? – kuncogom és apró puszikat hintek szét állán, szeretem hallani, ahogy felmorran, olyankor a bozongás végigfut minden porcikámon.

- Ne játsz! – mormog és birtokló, vad csókra invitál. Pihegve vállok el tõle, kipirult arcom mellkasába fúrom.

- Ne aggódj, nem fog sokáig tartani – motyogom mosolyogva. Behunyom szemeim, ahogy buksimat simogatja.

 Pár percig még így vagyunk, aztán elrendezem Nyuszit, hozok neki enni és egy tálkába vizecskét teszek neki.

***

 Az este hamar eljön, ilyenkor az odú elcsendesedik, csak egy-egy vonyítást hallani. Kényelmesen fekszem Nado karjaiban, nyuszimat simogatom, míg vadmacskám engem. Az ajtó kivágódik, mire egybõl talpra ugrok. Egy hatalmas farkas sétál be, mögötte az ajtó csukódik. A farkasról lerí, hogy egyszer alfa lesz és átveszi apánk helyét. Odamegyek hozzá, s arcomat bundájába temetem. Még így is magasabb nálam. Véres a pofája, ajtót nyitok neki a fürdõbe, s amíg õ benn van, addig a szekrénybõl elõszedem itt lévõ ruhái közül egy melegítõgatyát és odaadom neki. Odamegyek Nadóhoz, aki érdeklõdve, fülét hegyezve figyeli a helyzetet, apró búcsúcsókot hintek ajkaira. Elmélyíti, s magához húz, de gyengéden eltolom magamtól. Mosolyogva simogatom meg arcát. Ahogy nyitódik az ajtó, én is felkapom a melegítõm a kezembe, s beosonok a tus alá.

- Vacsiztatok már? Andy merre van? – hallom kintrõl. Remélem nem ölik meg egymást, míg benn vagyok.

- Még nem, de majd hozok fel valamit. Davonnal elment vadászni. Te mit hoztál? – kérdem izgatottan, s megtörölgetem magam a víztõl.

- Szólok az õrnek, hogy hozzon nektek kaját. Egy szarvast fogtam, ígérem a szívét te kapod meg – kihallom hangjából, hogy mosolyog. Ahogy kilépek a szobából látom is, hogy igazam van. Felcsillan a szemem. Nado morog, mire odafigyelek rá. Ha szemmel ölni lehetne, mindketten hallottak lennének.

 Pár perc múlva hoznak fel vacsit, amit viszonylag hamar betermelünk. Fincsi a szarvashusi, Brian tudja, mi a kedvencem. Õ lehevert az ágyon, csukott szemmel pihen, de tudom, hogy nem alszik.

- Holnap hazatér Tom is, Andy-vel úgy beszéltük, hogy nem avassuk bele ebbe az ügybe – szólal fel, mire összerezzenek. Hjajjaj, lesz baj, ha középsõ bátyám is itthon lesz. Viszont örülök neki, már évek óta nem láttam.

- Találkoztál vele? – kérdem a fogkefével a számba.

- Nem. Apa mondta. – Arca elkomorul, s felpillant rám. A hideg is kiráz jégkék szemétõl. Kiöblítem a szám, s azt törölgetve mászom be mellé az ágyba.

- Jó éjt, Nado – suttogom még neki, s farkassá alakulva kucorodom bátyám mellé, aki bundámat simogatja. Bensõmben az az érzés terjeng, hogy így nem jó, hiányzik Nado meleg karjai és biztonságos ölése. Ugyanolyan van Briannek is, de Nadoét jobban szeretem.

 Az éjszaka közepén kelek ki bátyus mellõl, s nesztelen léptekkel odamegyek vadmacskámhoz. Úgy, hogy ne ébresszem fel, belemászok ölébe, s farkasként összekucorodom. Azonnal elnyom az álom.

Lökött…

Eddig el akartam tekinteni attól, hogy abba a szexjátékos szobába vigyem, de ezzel a kérdésével elérte, hogy reggel az legyen a legelsõ dolgom.

***

- Ki az ágyból… - cirógatom meg kuncogva a pofiját már a nap felkelésekor - Nekünk még egy randink van egymással egy bizonyos szobában.

Aztán mivel nem reagál a szavaimra még mocorgással sem, megharapdálom kicsit a hozzám közelebb esõ fülét, és csókokkal hintem a nyakát.

Olyan merev vagyok tegnap óta, mint a kõ, szükségem lenne rá…

Reakció? Erre a tettemre se mozgatja meg még a füle botját sem, egyenletes légzéssel szuszog tovább.

- Lustaság. – kuncogom éppen emiatt, aztán kimászva az ágyból a nyuszi keresésére indulok.

A hangok alapján éppen most rágja szét az egész házat…

***

- Kicsikém most már tényleg kelj fel! – dörrenek be hozzá délben egy tálca kajával.

Eddig tartott, mire megcsináltam, és nyusziját is megetettem, valamint azokat a kínzóeszközöket is elõkerestem, amikkel a tegnapi megmozdulásáért büntetni szeretném.

Pff… De… Olyan, mintha még mindig aludna, idegesen teszem le a tálcát, és rázom meg durvábban:

- Ne játssz velem! Kellj fel, és vállald a tetteid következményeit!

Megint nem reagál a hangomra, de még arra se, hogy durva mozdulatokkal keltegetem, erõsebben rázom meg, és hangosabban kiáltom a fülébe, hogy ébresztõ. 

Erre se mozdul, ahogy a hidegvíz, amit a nyakába öntöttem is hidegen hagyja, kezdek kétségbe esni. Baj van… Valami nem stimmel vele, és segítség kéne…

De… Tényleg szükséges? Ha igen… Akkor… Mégis honnan szerezzek? Lehetett már valaha ilyenje, hogy nem ébredt meg? Ugye nem esett kómába a megfázástól???

Nem tudom, nem tudom, tanácstalanul kezdek el járkálni.

***

Végül úgy döntöttem, amikor még este sem tért magához, hogy a halált is felvállalva családjához fordulok eszméletlenségével.

Úgy voltam vele, õk csak tudják, mit kell vele tenni akkor, amikor ilyen.

A vicc az, hogy nem bánom, hogy elszakítva tõle egy cellába dugtak, amikor õt, és az egyik székünk lábát megevõ plüssös szörnyeteget átadtam nekik.

Gyógyuljon meg, legyen jól. Ennél többet tényleg nem kérek. És… Addig, amíg ez a kérésem nem teljesül, tényleg nem fog érdekelni az, hogy velem mit tesznek.

Beleszerettem. Ez már biztos, és megmásíthatatlan tény.

- Nado? – igen… Hiányzott is, mosolyogva kiáltok ki a cellából:

- Kazu? – se a másik rabbal, se azzal, akit a testvérei azért küldtek, megkínozzon hátralévõ napjaimban addig, amíg ki nem nyögöm nekik, hogy hol voltunk nem álltam szóba eddig – Jól va...? – eddig engedi a kérdést:

- Te bolond! – mi van??? Miért játszik hörcsögöt???

- Mert? – pislogok felé döbbenten, mozdulatom, amivel a rácshoz, és magamhoz akarom húzni is megreked a levegõben – Mit tettem ellened?

- Miért hoztál vissza ide? Csak a hold miatt aludtam… Tudnod kellett volna… - toppant is mérgesen - Nem kellett volna eljönnöd a falkához! Most már biztos, hogy meg fognak ölni téged a bátyáim!

Olyan megható, hogy értem aggódik…

Elmosolyodnék rajta, de tényleg, és nem magamhoz térve döbbenetembõl leüvölteném a fejét, ha az, hogy nem tudom felébreszteni meg se történik:

- Az megfordult a fejedben, hogy mivel nem vagyok a falkád tagja, és mivel nem kötötted az orromra, fogalmam se volt arról, hogy a hold miatt alszol olyan mélyen, hogy nem lehet felébreszteni? Vagy az, hogy aggódtam érted?! Ha hiszed, ha nem, nagyon megkedveltem a társaságod! – duzzogni akar? Tegye, de ne akkor, amikor három nap után elõször áll elõttem, hanem mondjuk a szobájában…

Kiabálásom miatt persze az az idióta, aki a múltkor is csak miattam tudott innen elszökni tapsolni kezd, és csókra buzdít minket, viszont nem az õ kedvéért, hanem a döbbent, és elvörösödött arcú Kazum miatt szabom ki ismét a rácsok, amik elválasztanak tõle, és lépek hozzá, hogy teljesíthessem dadogva feltett kérését, és immáron elõtte állva ismételjem meg a szavaim:

- Fontos lettél nekem. Addig, amíg élek éppen emiatt, mindig azon leszek, hogy megvédjelek. Meg kell értened azt, ezért hoztalak haza is.

Még mindig nem érdekel az az idióta rab, aki a szem, és fültanúja szavaimnak, szemeibe nézve lépek hozzá közelebb, majd csókolom meg, amikor teljesen elérem.

Vadul, birtoklón.

Hiszen most… Talán amiatt, hogy magamnak is beismertem, mennyire kell a társasága, szebbnek látom, mint eddig. Pedig… Az már szinte a lehetetlennel egyenlõ…

Amikor kicsit oldódik döbbenete, nyakamra simítva kis kezeit viszonozza érzelmeim, és felsóhajt attól, hogy egy morranással nyomom a falnak, valamint bujtatom be mancsaim pólója alá.

Attól, hogy mellkasának finom bõrét simítom végig, újabb sóhajok szöknek ki édes kis ajkai közül. Meg is szabadítanám teljesen felsõjétõl, úgy, ahogy õ is letépte az enyém, miközben lábait a derekamra fogta, de hatalmas robajjal, és morgással érkeznek meg az elõzõ kiabálás miatt falkája tagjai.

- Azonnal engedd el te rohadék! – kiált is rám egyik testvére, ami miatt a kicsike még erõsebben karol belém, mint eddig, morcosan fordulok az irányukba.

Elegem van már belõlük, mindig elrontják a játékom.

És az a rab is… Amíg nem rúgták hasba azért, hogy hörögve omoljon a földre, addig azt kántálta, hogy bunyót akar látni.

- Amíg élek többé nem eresztem. – fújtatom erõszakosan válaszul a parancsára, aztán persze farkaskámmal együtt rezzenek össze, amikor szavaimra egy mély, öblös kacagással felelnek:

- Ezen könnyen segíthetünk. - azt hiszem, megjött a falkavezér…

Igen…

Biztos, hogy õ állt meg velünk szemben, még a drága testvérei is rendesen meghunyászkodva, és egy nyikkanás nélkül nyitottak neki utat.

- Apa… - nyüsszen fel Kazum is halkan, mialatt szorosabba ölel, mint eddig valaha, ha jól érzem, akkor a szemeibõl könnyek potyognak – Nem végezheted ki ezt a perverz macskát. – bolond… Úgy remeg, mialatt beszél… Mentenie kéne az irháját a karjaimból, mielõtt még megbüntetik azért, mert leszökött hozzám, ahelyett, hogy védeni próbál – Kell nekem… - hehh… MOST KOMOLYAN ÚGY ÁLLÍTJA BE A DOLGOK? MINTHA Õ DUGNA ENGEM??!!!

- Az a szörnyeteg elrabolt téged. Már mondták a testvéreid. Azt is közölték, hogy errõl elfelejtettek szólni, kaptak is érte… - szegény farkaskák… Komolyan kinevetném õket, ha nem tartanék attól, hogy abban a pillanatban, amiben mosolyra görbülne a szám a kárörömtõl elvennék tõlem. – Arról is beszámoltak, hogy ezzel együtt – emel magasra egy kis ketrecet farkaskám nyuszijával – épen hozott vissza, amikor azt hitte, hogy így segíthet neked. De… Ettõl még meg fogom ölni. – halkan morgok, és Kazut letéve biztosítanám arról, nem tojtam be úgy, mint ahogy azt hiszi, viszont kicsikém az apjának könyörögve sír, és nem enged.

Meg is sérül a keze, amikor édesapja a türelmét elveszítve nekünk ugrik, hogy szétválasszon minket.

- Fiam… - áll persze emiatt fújtatva távolabb az öreg, még mindig szemmel tartva õt ülök le vele, majd állapítom meg félhangosan azt, nem lett nagy baja a karjának.

Szerencséje volt… Csak pár karmolást szerzett…  

- Édes kisfiam… - sóhajt ismét az öreg – Tényleg azt akarod, hogy ezt az izét elengedjük?

- Vele akarok lenni! Nem engedem, hogy megöld, azt se, hogy elereszd! – grr… Én ennek csak örülni tudok. Remélem, az öreg belemegy a feltételeibe.

Ha itt maradhatok Kazuval, akkor folytathatom ott a magamévá tételét, ahol legutóbb abbahagytam…

Jó lenne… Remélem, van elég makacs, és kitartó az édesapjával szemben.

A falka vezére persze a többi taggal együtt morog felém, érdeklõdve nézem hol az apát, hol kincsem, egészen addig, amíg az öreg végül megtörik a Kazu elleni szóváltásban, és azt mondja, ha kiláncolva tart a szobájában, akkor nem öl meg most azonnal.

- De… - teszi hozzá – Ha elszökik, vagy újra magával visz, akkor nagyon mérges leszek. – cehh…

***

- Sose hittem volna, hogy ennyire bátor is tudsz lenni… - suttogom kicsikémnek már a szobájában, és ölelem szorosan, amikor apja emberei elvonulnak, és vigaszt keresve bújhat hozzám. Szerencsére a láncaim megengedik. – De jól esett, hogy továbbra is igényt tartasz rám, és a perverzségeimre.

Elpirul a bóktól, de aztán az ajkaimra tapadással éri el tématerelésként, hogy folytassam vele azt, amit az elõbb abbahagytunk.

- De vehemens valaki… - kuncogom, amikor csókunk közben már a nadrágom is letolja, majd mielõtt durcizni kezdhetne, az õ alsói is elrepülnek, és a farkamra húzom…

Ettõl csak felsikolt, mosolyogva hajolok a nyakához, harapdálom, csókolgatom, mialatt kezeimmel igencsak kemény kis farkincáján dolgozom.

Amint lehet ismét elviszem innen, de addig is annyi idõt töltök vele, amennyit csak tudok. Imádom… És… Tényleg meg is szerettem… 

 Ismét felsikoltok, ahogy megint visszahúz merevedésére, majd újra és újra.

- Sokkal jobb lenne nekem, és nekes is... – suttog halkan a fülembe, miközben apró csókot hint rá és megrágcsálja. – Ha te mozognál, nem én mozgatnálak. Próbáld ki.

 A farkamra markol, s szinte megõrjít, ahogy élvezettõl síkos makkomon játszadozni kezd ujjával. Testem megborzong, nyöszörögva dobom feljebb alfelem, majd vissza.

- Ez az... Ügyes vagy... – kuncog. Szép szóval dícsérem, igazán illik hozzá a „perverz” bók.

 Lassú ringatózásba kezdek, egyre nagyobb sóhajokat csalok ajkaira, ahogy összeszorítom magam lenn. Kuncogva tol el magától, hogy elpirultan nyögjek fel, mikor farka mélyebben van bennem.

- Ugye mennyivel jobb így, hogy mélyebben, és keményebben érezhetsz magadban? – kérdi, miközben mindkét kezével derekamra markolva gyorsít mozgsásomon.

 Zavartan pirulok el, aztán végighúzom körmeim mellkasán. Érzem, ahogy forró magja kitölt, majd én is követem õt, elélvezek. Rádõlök, s õ kuncogva tart karjaiban. Oldalához mocorgok.

- Nagyon ügyesen csináltad... – dorombolja lágyan, miközben tincseimmel játszadozik. – Jól gondoltam... – kuncog fel. – Téged tényleg erre teremtettek.

- Perverz! – ütnék á mellkasára, de anyi erõm sincs, mint egy szem borsónak, így csak simogatom õt. Nevetve kap ölbe, mire belé kapaszkodok. A füdõ felé visz. Nah, végre... Ragadunk mindenhol...

 A zuhany alatt, ha akart is valamit, azt nem tudja megvalósítani, hisz alig bírom megtartani magam, csókjában merülök álomba.

***

 Arra ébredek, hogy iszonyatosan hasogat a hátsóm. Gezz... perverz, vadmacska... Ellenben, ahogy meglátom, hogy mellettem alszik, azonnal minden gondolat kiröppen fejembõl. Mosolyogva simogatom meg arcát, de szerencsére nem ébred fel. És még mindig ölel magához, ez a legjobb benne, a melegsége, az a biztonság, mit csak mellette érzek.  Aztán eszembe jut, hogy ma este bizony telihold elsõ napja. Érzem is a fáradtságot magamon. Kárpótlásként úgy döntök, hogy csinálok neki fincsi reggelit.

 Ezt elhatározva öltöm fel farkas alakom, s kibaktatok a hópa. Brr... fáznak máris a manccsaim, de akkor is...

 Nyuszi.... Wáá... Kell az a nyuszi... Meg is kergetem!

- Maradj már egy helyben, had kapjalak el! – motyogom neki. – Na... maradj ott, reggeli lesz belõled Nadonak! – szökkenek utána.

 Hirtelen valami fekete ugrik elém, talán párduc lehet, de annál is nagyobb...

- Te meg ki vagy? – morranok rá és ijedten hátrálok egy fáig, aminek neki is ütközöm. – Mit akarsz tõlem??!! Hagyj békén, mert különben... Mert különben... – gondolkozom, de ilyen legyengülten nem tudok semmit sem bevetni ellene.

 Letesz a hóra szegény nyuszikát, s rálép óvatosan, sarokba szorítva ezzel az állatot. Arról faggat, hogy mi lesz, ha nem hagy békén. Mély a hangja, szinte dörmögés, kiráz tõle a hideg. Bár így is elég hideg van, tappancsaim jégkockává fagynak mindjárt.

 Közelebb lép hozzám, mire testem ismét remegésbe kezd.

- NADO! – ordítom, s érzem, ahogy testem fölött is elvesztem az uralmam, visszaváltozom emberré. A bõrömet csípi a jeges levegõ. – Kérlek, segíts! Nado!

- Csnd legyen! – mászik fölém a szörnyeteg, s dorombol. Belenyal fülembe. Érzem, hogy egész testem remeg a hidegtõl és a félelemtõl. – Még a végén idecsõdíted az egész erdõt.

 Döbbenten nézek szemébe. Ez... Ez... Nado? Meg is kérdem tõle, hogy valóban õ-e az.

- Mást vártál? – dörgölõzik hozzám, ami jól esik, hisz teste az enyémet is megegíti.

- Megijesztettél – duzzogom, de érzem, ahogy szemeim bepárásodnak. Õ újra visszaváltozik Nadómmá, s felvesz az ölébe, a pocimra téve a teremgõ kicsi nyuszikát, s elindul velünk vissza.

- Te is engem. Szépen eltûntél.

- Bocsánat – suttogom alkan. Motyogva megjegyzem, hogy csak neki akartam meglepetést csinálni, miközben hozzábújok.

- Gyönyörû meglepetés volt mondhatom – sóhajt bosszúsan. – Kapsz is érte, ha hazaérünk, és letesszük a nyuszidat.

 Inkább hallgatok. Hozzábújok, miközben fagyott ujjacskáim a nyuszika fehér bundájába bújtatom, simogatva õt.

 Mikor hazaérünk, bevisz a fürdõbe, s finom fürdõt kapok, amitõl hálásan bújok oda hozzá, mikzben engem simogat. Érzem, hogy nem bírja megállni azt, hogy le ne tapizza fenekem, s bele ne markoljon, így felmászom rá, s engedem, hogy azt tegyen velem, amit akar.

 Egy óriási törölközõbe bugyolál, ami nagyobb mint én, csak a fejem látszik ki belõle, majd miután megtörõlgetett, letesz az ágyba. Álmosan pislogok rá. Érzem, hogy most tényleg kifogott rajtam a telihold.

- Ugye... megtartsuk... a nyuszit? – motyogom még, s hozzábújva ficergek el mellette, majd elnyom az álom, hogy csak három nap múlva ébredjek. Addig bírja ki ez a perverz vadmacska valahogy, hehe.

***

 Finom falkaillat, puha ágyikó, meleg és biztonságot nyújtó ölelés. Mindig is szerettem bátyó karjaiban aludni, míg õ buksimot simogatja, csókolgatja. Érzem rajta az egész falka illatát. Egyszer belõle is alfa lesz, mint apából, már most kitûnik a többiek közül.

- Brian... – suttogom és felnyitom szemecskéim.

- Szia, kincsem, felébredtél végre? – mosolyog azzal a mosolyával, amit nagyon szeretek.

- Ühüm – bólintok, de hirtelen megdermedek. Egy pillanat! Brian???!!! – Hogy kerülök ide? – kérdem azonnal holtra vált arccal.

- Az a szörnyeteg hozott vissza a karjaiban – kuncogja. – Azt hitte valamai bajod van, hogy nem ébredtél fel, mikor szólongattt, ezért visszahozott ide. A bolodja most ott van a börtönben, régi cimborája mellett. – Felnevet. Kikerekednek szemeim.

- A... – szólalok meg, de nem hagy beszélni, mikor felpattannék, visszahúz a karjai közé.

- Szegénykém... biztos borzasztó dolgokon kellett átmenj. De mostmár nincs baj, itt vagyok... itt vagyok veled – csókolgat, simogat, suttog, ölel. Szinte el is feetette milyen édes tud lenni, ha rólam van szó. Jajj, bátyuskám, annyira szeretlek! Biztos aggódtál miattam...

- Semmi baj... mostmár... mostmár itt vagyok – mondom elcsukló hanggal. Szívem majd kiugrik a helyérõl. Fejemben csak az dübörög, hogy meg kell találnom Nadót, még mielõtt késõ lenne!

***

Megvárom, míg elcsendesedik a ház, s Andreas is nyugovóra tér mellettem. Briannek épp a párját kell kiválasztania, ezért nem alhat velem. Nem is baj most. Lefeszegetem magamról bátyám karjait, szerencsére nem is ébred fel, jó alvókája van, csak nyammog valamit és átfordul a másik oldalra, a párnát ölelegetve.

 Leosonok a konyhába, hogy a börtönökhöz jussak. Deja vú érzésem támad. Most nem viszek magammal kekszet, inkább a konyhában nassolok csokissütit. Aztán elindulok ismét.

- Szia, édes! Megint itt? – kuncog fel a másik rab. Ch... még a birtokunkból sem volt képes kimenekülni. Most még rá se nézek, csak megyek a cellák felé.

- Nado? – kérdem bizonytalanul.

- Kazu? – hallom meg az egyik zárka felõl, mire odapattanok. – Jól va...?

- Te bolond! – osztom ki azonnal dühösen, s morcosan nézek rá. Arcom felfújom, kezeim keresztbe teszem, jelezve, hogy mérges vagyok rá.

Ez csak azt jelenti, hogy azok után, amiket tettem vele, valamint mindazok után, amiket a fejemhez vágott õ… Tényleg ragaszkodik hozzám egy kicsit…

Nem bírom tovább játszani a duzzogót sem, hirtelen fordulok meg, hogy a mellkasomra essen, és vigyorral nyugtázhassam zavarát, amivel a pólómba markol.

Aranyos, hûséges, kívánnivaló. És… Már megint teljesen birtokolni akarom, sóhajtva fonom ujjait buksijára, és húzom egy heves csók erejére magamhoz.

Rég volt már, hogy érezhettem édes ajkacskáit.

Nyelvének táncra hívásától hamar magához tér Kazu is, és forró kis testét mellkasomhoz dörgöli, mialatt minden érzését megmutatva nekem vadul viszonozza csókunk.

Annyira szeretem hevességét, és enyémhez hasonló perverzségét…

El se szakadva tõle vinném az emeletre, abba a speciális szobába, ami bónuszként járt a házhoz, de attól, hogy ölbe kapom, és elindulok vele, sikkantva kapaszkodik meg bennem.

Aztán fejét, és arcát is lehajtja, nekem nyomja, nem tudom ismét összeforrasztani az ajkaink.

De… Talán ez mindegy is, egy újabb csók kunyerálása elõtt hagyni fogom, hogy kinézelõdje magát célunknál.

Igen…

Minden bizonnyal meg fog döbbenni, már most is vigyorgok szegénykén.

Kuncogva nyomom fel a lámpát is, amikor belépünk abba a szobába, ami az égvilágon mindennel fel van szerelve, majd figyelem, ahogy testén végigfut a rettegés az elé táruló látványtól, reakciója jobb, mint ahogy azt vártam.

De… Nem nevetem ki nagyon félelme miatt, amikor hátam mögé húzódva ölel át, megpróbálom nyugtatni is:

 - Nyugi, kicsim, csak ezekért jöttünk – veszek fel két kockát, és mutatom meg neki õket úgy, hogy még véletlenül se tudja a rajtuk lévõ feliratot elolvasni.

– De, végülis... tetszik valami? – kérdem perverz szájnyalással végigmutatva a szobán, hogy újra zavarba hozhassam. – Nézz körül bátran – megint nevetnem kell, nemleges fejrázása gyors volt. Túl gyors, szinte semmit se láthatott elõtte az itt lévõ tárgyakból…

Pedig… Fogunk mi még ebben a kuckóban sok szép órát eltölteni együtt, egymással… Mmm…

- Gyere, farkaskám, egyelõre nincs szükség több játéra – nevetek rajta jókedvûen tovább - Majd, ha már önmagadtól mászol rám, vagy büntetést kell rójak rád – látom, hogy megint nem épp megnyugtattam, összeretten, aztán erõsen markolja meg a karomat, és szorítja, még a folyosón sétálásunk közben is.

- Mi van abba a szobába? Valami kínzókamra? – késsz, ismét elnevetem magam az aranyosságán. Nem számítottam arra, hogy egyszer csak mer majd kérdezni.

- Kis kéjencem, hát ennyire érdekel? Hmm... lehet magunkkal kellett volna hozni más játékot is – bár…  Nem tudom, mit kéne használni legközelebb. Talán a toll illik nagyon hozzá, meg a masszázsolaj…

- Játékot? – édes, és naiv. Amíg nem ismertem meg, szinte sose szórakoztam…  

- Ühüm... játékot – nyalom körbe a szám. Reményeim szerint ebbõl már tudni fogja, mire gondolok…

Amikor leesik neki végre, milyen játékokról beszélek, vörössé vált buksiját szégyenlõsen hajtja a föld felé, ha tehetné, lehet el is süllyedne, mielõtt elérnénk a szobát.

De… Szerencsére nem teheti, mert erõsen tartom a szobában, itt is amint leülök, már hívom vissza magamhoz, hogy a karjaim közé, ölelésembe zárhassam.

Csak itt tudom romantikusan megmutatni a drágának a magunkkal hozott zsákmányt, és kérhetem dorombolva arra, játszunk egy kicsit.

Valamint… Vetkõztethetem anyaszült meztelenre, hogy jobban érezhessem szex utáni vágyának illatát.

Finom, és bódító…

Villámgyorsan ledobom miatta én is a ruháim, hogy amikor mellé telepszem, már játékra készen adhassam kezébe a behozott kockák:

– Tessék, tied az elsõ dobás.

Nem nagy szám a „csók-ajkak” utasítás, viszont még ezt is túl jól teljesíti, olyan szinten beindít nyelvének játékával, hogy azon gondolkozok, hagyom a játékot a fenébe, és keményen megrakom.

Mmm…

Nehezen, de az ajkába harapással végre meg tudom szakítani:

- Habár szeretnék többet, de... Egyelõre ennyi. Mellesleg, ha ennyire beindulsz egy csóktól, nem is lesz olyan mókás – nekem se… Ha így folytatja, tényleg eléri, hogy anélkül élvezzek el, forró nedves lyukába hatolnék.

- Wow... „nemiszerv” és „izgatás”! – jól sikerült az elsõ dobásom, kuncogva tisztázom vele, hogy jobb, ha felkészülsz, mert hosszú lesz az este.

Aztán… Már döntöm is hátra, hogy csókokat hinthessek merevedésére, ha nem épp szívogatom, vagy szopom, hangja miatt csak keményebb leszek.

– Igen, tárd szét a lábaid jobban. Érezz engem... – csusszannak ujjaim oda, ahova nem nagyon szoktak, mosolyogva bíztatom tovább a sikításra:

– De õszintén, nagyon aranyos vagy, Kazu... Sajnálom, hogy nem csókolhatlak meg a játék miatt. – vörös arca csak kívánatosabbá teszi õt számomra, viszont sajnálatomra a kocka után nyúl, és dob.

Elégedetten kuncogok fel zavarán, majd csalom magamhoz, az, amit most dobott van már olyan jó, hogy bírjam még egy kicsit hiányát.

„szopás-nemiszerv” Grr…

Teljesen ráizgult õ is a témára, jó kutya módon csóválja a farkát szûzlányos pirulása közben, mielõtt még odahajolna büszkeségemhez, és a szájába venné.

Ohh igen… Tényleg le fog szopni…

Felnyögök szája forrósága miatt, az, amit mûvel a továbbiakban legnemesebb szervemmel csak még több sóhajt csal ki belõlem.

Profitól tanult, de lekörözte a mestert…

Mielõtt elélveznék dobom ki a kockák a kezembõl, majd mászok felé ismét, nyaldosom mellbimbóit, szigorú vagyok, most még hozzám se érhet, lefeszegetem magamról a karjait.

Ha megtenné, és átölelne, elveszíteném a fejem. Pedig… Ezt a meccset már végigjátsszuk.

Legalábbis… Amíg nem ül a csípõmre azért, hogy masszírozzon, ezt gondolom, fájó merevedésem miatt kicsit talán remegõ kezekkel dobok újra.

Majd… Fonom olyan mohón a derekára a kezeim, mint még soha, miután nevettem egy jót az „ajkak cirógatás” parancson. Most csak hozzá, és egy vad körhöz van kedvem.

- Hagyjuk a játékot, édesem. Olyan kemény vagyok, mint állat, csak megbaszni akarlak – tisztázom vele is a tényeket - Ha már ott vagy, ülj rá, lovagolj meg, cicám.

Mielõtt reagálhatna szavaimra, vagy cselekedhetne, hatolok is egy gyors mozdulattal a testébe, sóhajtok fel attól, hogy felsikítva élvez a hasamra.

Imádom a drágát.

Amint csillapodik teste remegése, kuncogva húzom feljebb kicsit popiját, aztán húzom vissza merevedésemre, hogy ismét hallhassam sikolyát.

Egyszer, majd ismét… Nem bírok vele betelni.

De… Valami még hiányzik…

Igen… Határozottan nem így kéne ezt csinálnunk…

- Sokkal jobb lenne nekem, és neked is… - suttogom ismét halkan a fülébe, miközben finom csókokat hintek rá, és óvatosan meg is rágcsálom – Ha te mozognál, nem én mozgatnálak. Próbáld ki. – egyszer el kell sajátítania ezt a fajta szeretkezést is.

Vagyis nem egyszer… Most azonnal el kell sajátítania, azt akarom, hogy meglovagoljon.

Azért, hogy ösztönözzem, már újból keményedõ farkára markolok, mialatt hüvelykujjammal finoman játszadozni kezdek elõzõ élvezete miatt síkos makkján.

Tetszik neki, teljes testén átfut a borzongás, mielõtt mûveletem miatt nyöszörögve dobná feljebb alfelét, majd süllyed rám vissza, kuncogva dicsérem meg:

- Ez az… Ügyes vagy… - farkincája is ismét kezd kemény lenni.

Válasza? Megint megkapom, hogy perverz vagyok.

Viszont… Legalább bátrabb lesz, már nem csak teste reakciója miatt kezd rajtam lassú ringatózásba.

Egy nagyobb sóhaj után, amit azzal csalt ki belõlem, hogy összébb szorította farpofáit, és szégyen szemre majdnem sikerült a mennyekbe repítenie, kuncogva segítem egy kicsit, tolom ülõ helyzetbe fél kezemmel, hogy vörös arccal nyöghessen fel attól, hogy jobban rá tudott ülni merevedésemre, a másiknak ujjaival még mindig tagján játszok.

- Ugye mennyivel jobb így, hogy mélyebben, és keményebben érezhetsz magadban? – faggatom, mialatt már mindkét kezemmel a derekára markolva segítem egyre csak gyorsuló tempójában.

Vörösebb lesz szavaimra, mint eddig, viszont csak annyival válaszol, hogy körmöcskéi mellkasomba mélyesztésével a fellegekbe repít, sóhajtva telítem meg mindazzal, ami miatta keletkezett bennem.

Elélvezésemnek köszönhetõen õ is követ az édes semmibe, kuncogva tartom meg, segítek neki rám dõlni, amikor fáradtan hullana le rólam oldalra.

Szép, és ügyes…

Szégyen, nem szégyen, de úgy belelendült, hogy tényleg elég volt ez a kis menet ahhoz, hogy teljesen kielégítsen.

Legalábbis egyenlõre…

- Nagyon ügyesen csináltad… - dorombolom neki lágyan, mialatt kezeimmel puha tincsei közt játszok – Jól gondoltam… - teszem hozzá kuncogva a szavaimhoz - Téged tényleg erre teremtettek.

- Perverz! – próbálja megütni a mellkasom, viszont annyira kimerült, hogy az ütésbõl simogatás lett, nevetve kapom ölbe, kelek fel vele.

Mindketten izzadtságtól, és spermától vagyunk csatakosak, lehet, mire reggel felébrednénk, teljesen egymásnak ragadnánk.

Brr… Szörnyû lenne, mert akkor nem tudnám kihasználni csodás, a felkeléseknek köszönhetõ merevedéseink.

***

Sajnos a zuhany alatt nem tudtam vele semmit kezdeni, mert olyan fáradt volt, hogy belealudt a csókomba, de majd most bepótlom, kiéhezetten nyúlok a teste után.

Magamhoz akarom húzni, csókolni, ölelni akarom egész nap, mialatt vadul szeretkezünk.

He???

Döbbenten ülök fel, és szólítom a nevén, nem találom se az ágyon, se az ágy alatt.

Mi a fene történt vele??!! Hova ment?

Fürdõ? Itt nincs.

Konyha? Itt sincs…

Többi szoba? Nem… Nincs sehol…

Hol nem néztem még???  Kimehetett a szabadba nélkülem??!!

Ruhái a fogason, de amikor kitárom a bejárati ajtót, látom, hogy a ház elõl pár árulkodó mancsnyom indul a hóban az erdõ irányába, mérgesen változom át egy félig macska, félig nagymacska szerû fekete lénnyé, és indulok a keresésére.

Így gyorsabban rá tudok majd akadni az illatára.

Grr… Az eszem megáll… Nem hittem volna, hogy egyszer elcsavarog az engedélyem nélkül…

Úgy néz ki, szorosabb ismeretséget fog kötni a játékszobával, mint ahogy azt szerette volna. Kikötözöm, és felnyomok neki egy vibrátort, miután kapott egy kis ajzószert…

Halálra fogom kínozni, amikor ráakadok.

Hoppá… Az emlegetett?

Óvatosan állok meg, majd mászok fel arra a fára, aminek a másik oldalán egy ezüst bundájú kölyökfarkast láttam, aztán tanulmányozom át alaposabban, amikor végre megpillantom ismét.

Õ az… Kazu van elõttem.

De… Mi a fenét csinál idekint??!! És mi a fenéért farkasként jött ki??

- Maradj már egy helyben, had kapjalak el! – röpíti felém hangját a szél, kíváncsian keresem tekintetemmel azt, aki ellen ennyire keményen harcol addig, amíg meg nem akad a szemem egy kicsi nyuszin.

Értem…

Szóval ezt üldözte…

Tettje miértjét még mindig nem értem addig, amíg meg nem szólal ismét, viszont ekkor kuncogva ugrok le a fáról, fogom meg elõle a kis kapálózó állat grabancát.

Nekem akart reggelit csinálni…

Ettõl még ugyan nagyon csúnyán meg fogom büntetni, viszont már közel sem annyira csúnyán, mint ahogy azt elõtte terveztem.

- Te meg ki vagy? – morog rám, és lép tõlem hátrébb a mögötte lévõ fáig, higgadtan csökkentem ismét le a köztünk lévõ távolságot. – Mit akarsz tõlem??!! Hagyj békén, mert különben… Mert különben… - a hangja így is édes.

Meglep, hogy nem ismert fel, de kifejezetten tetszik is a helyzet, és az a félelem, ami a jelenlétem miatt a szemeiben van, mialatt nálánál még így is jelentõsen nagyobb, és erõsebb testem vizsgálja, vigyorogva teszem le a hóra zsákmányunk, és fogom le mancsommal, hogy arról faggassam, mi lesz, ha nem.

Mély hangom miatt rémültebben lapul a földre, mint eddig, elégedetten, és még mindig fél elülsõ lábammal a nyulat is fogva lépek hozzá közelebb, hogy remegése minden tagján eluralkodjon.

- NADÓ! – kezd el ordítani, mialatt elveszítve teste fölött az uralmat zavara miatt visszaváltozik fiúvá – Kérlek, segíts! Nadó! – hát ezt nem hiszem el… Még mindig nem tudja, hogy ki vagyok…

- Csend legyen! – mászom teste fölé dorombolva, hogy óvatosan melegíthessem a már a fázástól is vacogó drágát, nyalinthassak bele az egyik fülébe. – Még a végén idecsõdíted az egész erdõt. – a szálló hópihék lágyan ölelnek körbe minket a közben erõsebben fújó szél miatt, döbbenten fordul újra felém, majd faggat arról, én vagyok-e az.

- Mást vártál? – nyomom fejem az övéhez, dörgölõzöm hozzá.

- Megijesztettél. – duzzog, ha jól látom, a szemei könnyesek, vigyorral az arcomon változok vissza, hogy miután hozzá hasonlóan remegõ nyusziját az ölébe adom, elindulhassak vele a kis faház felé.

- Te is engem. Szépen eltûntél.

- Bocsánat. – suttogja halkan. Majd… Még ennél is halkabban motyog valamit arról, hogy csak nekem akart meglepetést csinálni.

- Gyönyörû meglepetés volt mondhatom. – sóhajtom bosszúsan. – Kapsz is érte, ha hazaérünk, és letesszük a nyuszidat.

Egy jó meleg fürdõt mindenképp a kis lökött… Még az alatt, amíg bundában volt is átfagytak a mancsai, amikkel most az ölében gubbasztó kis vörös szemû pamacsot simogatja. Lassan teljesen jégcsap lesz… 

 Földrengésre ébredek, aztán amint megnéztem, hogy ki okozza, visszavágódom a párnára, s kijelentem, hogy még alszok egy kicsit.

- Kazuya... Tényleg ideje felkelned – próbálkozik. Mormogva fordulok el. Hagyjon aludni, mert morcos leszek.

 Dorombolva hajol fülemhez, majd meg is harapdálja kicsit. Megremeg a testem, s inkább arébb csússzanok, de õ kuncogva követi mozdulatom, szorosan simul hátamhoz. Ezzel nincs is nagy baj, legalább melegben lehetek... csakhogy tuti, hogy õ nem fog nyugton maradni.

- Kérlek, Nado... Még öt percet had pihenjek. Könyörgöm... Fáradt vagyok... – húzom fejemre a takarót. Azonban kiragad fészkembõl, s ölébe húz. Túl nehéz a fejem is, elõbb ér mellkasához, minthogy akartam volna. De legalább karó a tök alá.

- Kapsz egy fél percet arra, hogy befejezd a nyafizást, és felöltözz jó meleg ruhákba. Ha nem teszed, akkor megígérem neked, ma csak az ágyban leszünk ahelyett, hogy csinálnánk, amit elterveztem.

Végigsimit oldalamon, s mielõtt még igen érzékeny pontra tapintana, lefogom a kezét.

- Nyertél, már öltözöm is.

 Öltözködés közben egy csomó ásítást kell visszafognom, így nem csoda, ha bepárásodnak szemeim. Már a második pólónál tartok, mire kuncogva lép hozzám és maga felé fordítja arcom.

- Ugye rosszul látom, hogy könnyesek a szemeid? – bólintok, majd kinyújtóztatom tagjaim ölelésében. Már készen is vagyok.

- Mit is akartál így tenni? – kérdem azért kíváncsian. Nem vall rá az ilyesmi. Jókedvûen öltözik.

- Gondoltam, sétálhatnánk egyet kint addig, amíg nem tör ki újra vihar.

 Ezzel az egy mondattal teljesen felcsigázott, s engem már le se lehet lõni. Néha odafutok hozzá, hogy megölelejem, vagy az ablakon nézek ki, hogy mi is vár ránk. Aztán már az ajtónál is vagyok. Induljunk, te vadmacska, mert nem bírom már ezt a bezártságot, nem vagyok én házifarkas.

- Nyugalom. Már mehetünk is –sóhajt, s kezembe nyom egy sálat és egy sapit, miután õ is felöltözött.

 Rekordsebességgel tekerem magamra a sálat, s vágom fejemre a sapkát, aztán már meg sem lehet állítani. Kifutok és wow... minden olyan fehér... vííí... de jó a friss levegõ. Hógólyócsatára fel!

***

- Ez nagyon jó volt – sóhajtom és belekortyolok kakaómba, miután Nadoval vettünk egy forró zuhanyt és bevackoltuk magunkat a kanapéra, egy jó nagy takaró alá. Olyan csendes itt, csak a tûz pattogása az, ami megtöri, de teljesen beleillik a képbe.

- Szerintem is – mosolyog rám, s ölébe húz. – De tudok jobb dolgokat.

- Azt elhiszem – próbálok máris kicsit távolabb kerülni tõle, de csak kuncog, s aa takarórészemet is magunkra teríti. Hmm... jó meleg.

- Nyugalom... Kegyes leszek hozzád, és egy kicsit hagylak pihenni.

 Felhagyok szabadulási terveimmel, s mérgesen csillogó tekintettel nézek rá. Akkor leszek végképp morcos, mikor kijelenti, hogy ha szeretném, és nem bírom ki nélküle, akkor miatta csinálhatjuk.

 Inkább lekonyult fülekkel bújok vissza mellkasához.

- Perverz macska – mordulok fel halkan. Dorombolva hajol fülemhez, s azt rágcsálja meg. Gezz... ez lett az új szokása! A füleim így is érzékenyek, te házimacska!

- Kicsikém, te se szenvedsz hiányt a perverzségben. – Na, ezt kikérem magamnak!

 Érintésétõl felsóhajtok, mire benyúl a takaró alá, s merevedésemrõl gyõzõdik meg. Leütöm! Gonosz mosollyal húz magához közelebb, majd méretes szerszámát popimnak dörzsöli. Ngh... el is melegedett a testem.

- Nado, elég... – próbálok halkan küzdeni ellene, közben bögrém is a földre esik.

 Hangosan nyögök fel, ahogy rászorít farkamra.

- Miért harcolsz ellenem? Azt ne mondd, hogy nem élvezed azt, amit teszünk – mondja, s közben csókat hint mellkasomra, mialatt szorosan tart, hogy vélelenül se meneküljek. Hah, hát szabad ezt? Így még értelemesen gondolkodni sem tudok! Na nem mintha eddig tudtam vona, de... hagyjuk... – Ennyire nem kívánsz?

 Elpirulok. Cicuskám, ha nem kívánnálak, akkor már rég kikarmoltam volna a szemed, de nem tudom amíg a testem így reagál az érintéseidre... túl jó... ah...

 Felnyögve próbálok újra arrébb menni, mire ezt már bosszús sóhajjal hagyja. Heh? Na most mi baja?

 Eltávolodok két métret, majd újra kijelentem, hogy perverz. Nem reagál, csak nekem háttal eldõl a kanapén.Valami baj van?

 Tétován lépek közelebb.

- Nado... – szólítom meg félve. Indulatosan vág vissza:

- Ha nem akarsz velem lenni, akkor most hagyj magamra egy kicsit.

 Értetlenül, aggódva pislogok rá. Félredöntöm fejem. Miattam ilyen? Én csináltam ezt? De hát, ha egyszer ilyen perverz!

 Buta, házimacska!

 Egy morcos sóhajjal megyek közelebb, s ráülök derekára. Hátához simitom fejem.Finom illata van.

 Meglepetten sikkantok fel, mikor egy hatalmas vigyorral az arcán fordul meg, s én visszaesem mellkasára. Belekapaszkodom pólójába. Hülye, ilyet ne csinálj, megijesztessz!

 Tarkómnál mélyeszti ujjait hajamra, s magához húz egy csókra. Wrr... ezt jobban szeretem. Hozzásimulva viszonzom is neki a csókot.

 Ismét felsikkantok, ahogy ölbe kap, mint valami hercegnõt, s megindul velem az emeletre. Lekonyulnak füleim, s mellkasába fúrom arcom. Tudtam én, hogy ágy lesz a vége ennek.

 Meglepetten nézelõdöm, hogy hol vagyunk, mikor letesz. Sötét van, de összerezzenek, mikor felpattintja a lámpát. Mi ez a szoba? Mint valami kínzóhelyiség... Ijedten bújok el háta mögött, s minél közelebb simulok hozzá, annál jobb. Nem nagyon vagyok oda, ezért a helyiségért.

- Nyugi, kicsim, csak ezekért jöttünk – kuncog fel, kezében két kockával. Kíváncsian nézem, hogy minek az, de elrejti öklében. Hát jó. Leállítom füleim izgatott mocorgását. – De, végülis... tetszik valami? – nyalintja meg száját, s a szobára mutat. – Nézz körül bátran – kuncog fel.

 Megrázom a fejem. Félek, hogy egyedül hagy, hogyha elmegyek mellõle, s azt ebben a szobában nehezen viselném.

- Gyere, farkaskám, egyelõre nincs szükség több játéra – kuncog fel. – Majd, ha már önmagadtól mászol rám, vagy büntetést kell rójak rád – csillan meg szeme. Összerezzenek. Jó, farkas leszek, csak ide ne kerüljek.

 Amíg visszamegyünk a szobába, a karjába kapaszkodom. Nem bírom ki, hogy ne kérdezgessek tõlke kíváncsian.

- Mi van abba a szobába? Valami kínzókamra? – pislogok rá. Felnevet.

- Kis kéjencem, hát ennyire érdekel? Hmm... lehet magunkkal kellett volna hozni más játékot is – gondolkodik el. Felcsillan a szemem.

- Játékot?

- Ühüm... játékot – nyalja meg ajkait vigyorogva, mire egybõl leesik, hogy milyen játékra véloz. Pirultan hajtom le a fejem.

 Amint a szobába érünk õ leül az ágyra. Magához hív, mire én kényelmesen mászom bele ölébe, s bújok oda hozzá. Szemmagasságba emeli a markát, majd kitárja. A kockákat nézem, s akkor esik le... dehát ezen nem pontok vannak, hanem betûk!!

- Játszunk kicsit – dorombolja. Secc-pecc, a ruháimnak annyi. Ezt már kezdem megszokni. Õ is levetkõzik türelmetlenü, majd visszaül mellém az áygra. Kíváncsian figyelem. – Tessék, tied az elsõ dobás – kuncogja. Elveszem tõle. Kami-sama, mire válalkozok! Csak nehogy valami hülyeséget dobjak, mert sikitva menekülök ki a szobából. Eldobom.

 Mázsás kõ gördül le mellkasomról. Odahajolok hozzá, s a kockákon lévõ „csók-ajkak” utasítást követve, gyengéden megcirogatom ajkait enyémmel. Ennyi legyen elég. Ellenben neki több kell, s állam kézre csípve bújtatja el nyelvét számban. Kipirultan csókolok vissza. Mire jobban belelendülnék, beleharap alsóajkamba.

- Habár szeretnék többet, de... Egyelõre ennyi. Mellesleg, ha ennyire beindulsz egy csóktól, nem is lesz olyan mókás – kuncgok fel. Idegesen ficergek.

 Most õ dob, s kíváncsian, döbbenten nézem az eredményt.

- Wow... „nemiszerv” és „izgatás”! Jobb, ha felkészülsz kincsem, hosszú lesz az este – kuncog fel, s megborít, mint Jancsi bácsia a szénásszekeret. Ívbe feszül testem. Nehg... a nyelve... az ajkai... – Igen, tárd szét a lábaid jobban. Érezz engem... – csúsztatja be ujjait is, s tovább nyalogat. Vonaglok, sikongatok alatta. Olyan forró. El fogok olvadni... – De õszintén, nagyon aranyos vagy, Kazu... Sajnálom, hogy nem csókolhatlak meg a játék miatt.

 Nagy nehezen a kocka után markolok, elégh legyen! Ha így folytatja, megõrülök...

 Ahogy meglátom mit dobtam, elkerekednek szemeim. Õ csak felkuncog, s közelebb édesget magához. Most jön az a rész, ahol kijelentem, hogy én meguntam a játékot. Csak sajnos neki nagyon is tetszik ez a dobásom.

 Farkincám már úgy mozog, mint valami ingaóra. Fülecskéim is mocorognak, s arcom olyan piros, mint a fõtt rák! Ráhajolok ölére s ajkaim közé veszem a farkát. Nyögése felbátorít, s azt próbálom csinálnai, amit õ szokott nekem, hogy kövessem a „szopás-nemiszerv” parancsot.

 Mikor már betonkeményre dagadt számban farka, s lüktetésébõl rájöbök, hogy nem kell sok, hogy elélvezzen, dob a kockával. Ismét hátataszít, s mellbimbóim kezdi izgatni. Nyögdécselve karolom át nyakát, de lefeszíti kezeim. Naa... Elkapom a kockát, s dobok. Felkuncogok. Jó lesz ez nekem. Hátradöntöm, s csípõjére ülök. Felnyögök, ah... de kemény vagy már... kezeimmel finoman kezdem gyurmázni mellkasát. De õ megunja a „test-masszírozni” parancsot, s újjat dob.

 Felnvet. Pihegve nézek rá, hogy mit dobott, s pirultan sóhajtok fel.Félretolja a kockákat, s derekamra fonja mindkét kezét.

- Hagyjuk a játékot, édesem. Olyan kemény vagyok, mint állat, csak megbaszni akarlak – súgja fülembe, mire felnyögök. – Ha már ott vagy, ülj rá, lovagolj meg, cicám – kuncog fel. De meg sem vár, helyette belém vágja szervét, s én sikoltva feszítem ívbe testem. Egy lökéssel eltalálja bennem azt a szervet, amitõl egy újabb sikoly kíséretében elélvezek.

Aztán… Mint aki jól végezte a dolgát takarózik be, indulatosan húzom le róla a meleg anyagot. Ha tisztában lennék vele, nem faggatnám róla. Nem lehet annyira naiv, hogy ezt ne tudja.

- Naaa, fázom! – méltatlankodik persze erre, szigorúan feddem meg:  

- Ne nyafogj! Kérdeztem valamit, aranyom! Ki harapott meg? – kell az információ arról az egy foltról, ki is fogom belõle húzni.

Lehet az ilyesmit tenni úgyis enyhe, és durva módszerekkel.

És… Mivel hátrálása miatt csak egyre idegesebb leszek, elõbb, vagy utóbb az utóbbiak fognak következni, félelmei látható jelei ellenére is nekiesek, ha elfogy az összes türelmem.

- T-te... – pff…

Mivel már elég távol, pontosabban túl távol van tõlem, elkapom az állát, és ölembe húzom, hogy így dorombolhassak neki:

- Ne játszd az ártatlant, édes, az nem az én nyomom, és ezt te is tudod. Nem bántalak, ha elmondod, de ha nem, akkor mindkettõtök megjárja – annyira puhák a tincsei… Ha nem nyaffanna fel ijedtében attól, hogy még náluk is puhább fülecskéjéhez érek, lehet, kitéptem volna most egy marék haját.

- De... de... te voltál... – erõsködik tovább.                                                      

- Kazuya – mordulok rá szigorúan, hangomra összerettenve sír fel:

- Nem tudom... te voltál... más nem tette... más nem tette volna... te voltál... – tényleg nem tudná? Nem engedem, hogy távolabb mászom tõlem, szorosan tartva próbálom nyugtatni õt is, magamat is:

- Nyugodj meg – meg kell próbálnom máshogy faggatni. Még a végén kiderül, észre se vette, hogy bántják…

Ujjaimmal újra illatos hajába túrok, mialatt arról faggatom, a bolhafészekkel, vagy az egyik õrzõjével nem történt-e valami, válaszul tagadón rázza meg a fejét.

- Bántott a bátyád? – csak az a szemét lehetett akkor.

- Melyik? – kérdez vissza egybõl, de aztán rájön arra, kire is céloztam – Bryan sosem bántana. Soha!

- Vagy mégis? – kérdem, amikor még a lábujjai is elpirulnak kijelentését követõen.  

Az a szemét rohadék… Tartoztam neki eddig is, de most már tuti, hogy vége, ha ismét összefutunk. Kikészítve fog lógni a szobám falán…

- De õ a testvérem. Ez csak játék – aha… Persze… Olyan játék, mint amikor a róka játszik a nyuszival, vagy a macska az egérrel. Véres, és komoly. 

- Kicsim, lehet, hogy neked ez játék, de az a harapásnyom egyértelmûen azt jelzi, hogy megbélyegzett téged – magyarázom türelmesen, mialatt kicsit megnyugodva attól, hogy nem csalt meg a derekán simítok végig mancsaimmal.

Jól esik, hogy erre mancsait a nyakam köré, míg farkincáját a lábamra fonja, de még mindig nagyon feszült vagyok.

– Nem haragszom rád, de azért engesztelésképp én is kérek valamit – duruzsolom puha bõrébe, mielõtt még fogaimmal egyik mellbimbóját kezdeném el morzsolgatni, hogy egy hatalmas nyögést csalhassak ki belõle:

- Ah... – édes, és finom, és csak az enyém…

- Ezt igennek veszem – nevetem ki válaszát.

- Miht...? – sóhajt újra, viszont azt már nem hagyja, hogy vágyához hajoljak, fejét mellkasomhoz fúrja.

- Én is akarok ilyen jelet hagyni rajtad. – mohó vagyok, szívem szerint azt se hagynám, hogy innentõl kezdve ránézzenek, mosolyogva figyelem azt is, ahogy végignéz kívánatos idomain:

- Úgy érted még egyet? – egyet? Kuncogva bújok a nyakához, suttogok a fülébe:

- Még... százat – ha nem több ezret, élvezettel szívogatom forró bõrét.

- Azt hiszem, annyi már van – nyüszörög elvörösödött arccal, csillogó szemekkel jelentem ki neki, hogy megszámolom, mielõtt végigdönteném az ágyon.

Ha van rajta annyi, meg még teszek rá annyit, akkor talán el tudom felejteni azt az egyet.

- Nado...! – nyafog már megint, elkeseredésével biztosítva arról, hogy még mindig egy igazi kis kéjenc, aki vágyik utánam mindennél jobban.

- Ne türelmetlenkedj, kéjenc kis farkasom. – simulok hozzá, mielõtt még felé másznék - Hmm... Hol is kezdjem? Itt? – hintek egy puszit nyakára.

Aztán… Mivel erre csak nyög egyet, számolni kezdek, hogy több, és több sóhajt csaljak ki édes ajkai közül, mielõtt még ismét a magamévá tenném teljesen.

***

- Durci-murci – kínálok neki egy kis kanállal abból a fagyiból, amit õ rendelt ide az ágyba, puffogva kezdi el nyalogatni:

- Hagyd abba! – ha ezt akarja, már veszem is el tõle.

Gyorsak a reflexei, és ráharap, a kanálra, hogy egy hatalmas nyalókaként csünghessen rajta, mielõtt kivitelezhetném a tervem, kuncogva mászok a nyakához, hintek rá csókot:

- Édes vagy – meg kéjenc is, nyögése miatt már hajolok is az ajkaihoz, õket is muszáj megcsókolnom.

- Tudom – nyögi a számba, reakciójával boldoggá tesz, birtoklóbban csókolom, mialatt merevedésem próbálom a lábai közé igazítani.

Viszonozza érzéseim, viszont legnagyobb döbbenetemre azzal állít meg, hogy kezeit mellkasára teszi:

- Nado, kérlek... Fáradt vagyok – már megint? Hiszen a fél éjjelt végigaludta… 

Morcosan fúrom még egy kicsit tekintetem az övébe, de mivel eltántoríthatatlan szándékával, azt morgom, hogy jól van, és a másik irányba fordulok felõle.

- Na most ki a durci-murci? – cirógat meg lágyan farkincájával, miután szorosan mögém bújik, mosolyogva fordulok felé, aztán takarom be még szélesebb mosollyal. Tényleg teljesen kimerült…

***

- Édesem ébresztõ… - rázogatom kitartóan farkaskám vállát, azt akarom, hogy végre ébren, és velem legyen, de eddig még csak annyit tett keltegetésemre, hogy miután morcosan nyögve feljebb tornászta magát az ágyon, és rám emelte gyönyörû szemeit, visszavágódott fekhelyünkre azzal, hogy õ még alszik egy kicsit.

Lustaság… Pedig lassan dél van.

- Kazuya… Tényleg ideje felkelned – próbálom meg ismét éberré tenni, de mivel rázogatásomra, és hangomra most azzal reagál, hogy morogva elfordul, dorombolva hajolok a füléhez, csócsálom meg egy kicsit.

Grr… Igen…

Ez hatásosabb módszer, már arrébb is csúszott egy kicsit az ágyon, miután testén egy kis remegéshullám futott végig, kuncogva csúszok beljebb hozzá én is fektemben, simulok újra szorosan a hátához.

Ha én egyszer azt akarom, hogy felkeljen, akkor itt bizony nem lesz alvás.

- Kérlek Nado… Még öt percet had pihenjek. Könyörgöm… Fáradt vagyok… – húzza fejére a takaróját, mosolyogva nyúlok be alá, húzom ki onnan ölbe, hogy fejét, ami most úgy néz ki, nehéz neki ahhoz, hogy megtartsa a mellkasomnak keljen döntenie.

- Kapsz egy fél percet arra, hogy befejezd a nyafizást, és felöltözz jó meleg ruhákba. Ha nem teszed, akkor megígérem neked, ma csak az ágyban leszünk ahelyett, hogy azt csinálnánk, amit elterveztem.

Vágyakozva teste után simítok végig az oldalán, azonban mielõtt farkincájára markolnék lefogja a kezeim:

- Nyertél, már öltözöm is. – cehh… Most aztán szidhatom magam.

Miért nem egy kiadós menet után zsaroltam meg??!! Teljesen elment az eszem?

Ahogy az öltözését nézem, úgy érzem nem baj, hogy ész nélkül teszek dolgok. Addig, amíg õ itt van velem legalábbis semmiképp, kuncogva lépek hozzá, és fordítom magam felé az arcát, miután a második pulcsiját is magára húzta:

- Ugye rosszul látom, hogy könnyesek a szemeid? – biccent, majd egy nagy nyújtózkodással szakítja ki magát karmaim közül, hogy édesdeden jelentse be, az csak csipa, és hogy õ készen van.

- Mit is akartál így tenni? – kérdi kíváncsian, kuncogva veszek magamra én is meleg göncöket, mialatt válaszolok neki:

- Gondoltam, sétálhatnánk egyet kint addig, amíg nem tör ki újra a vihar.

Pff… Ez a farkas túltesz mindenkin, akivel eddig találkoztam.

Eddig azon kellett magam törnöm, hogy ébren maradjon, most pedig nem lehet lelõni, mert annyira tetszik neki a séta javaslata.

Hol hozzám rohan azért, hogy átöleljen, valamint tettével kibillentsen az egyensúlyomból, vagy az ablakhoz, hogy kifelé tudjon nézelõdni, de már az ajtónál is volt.

- Nyugalom. Már mehetünk is – sóhajtom az utolsó ruhadarabom felhúzását követõen. A sálját, és sapiját inkább a kezébe adom, amilyen izgatott, lehet megfojtanám, vagy kiütném a szemét, mialatt elrohan, vagy elfordul elõlem.

Pillanatok alatt felhúzza a kezébe adott holmik is, és már fut is a fehérségbe, mosolyogva követem. Úgy nézem, egy kis kutyasétáltatást minden nap be kell majd vezetnünk.

***

- Ez nagyon jó volt. – sóhajtja elégedetten, mielõtt még újból belekortyolna a kezében gõzölgõ kakaójába.

Nem maradhattunk kint sokáig, mert a vihar ismét tombolni kezdett, amíg az ajkai kékülni az átfagyottságtól, de roppantul élvezte a sétát, és a hógolyócsatát is.

Sõt… Szerintem az ellen se volt kifogása, hogy velem kellett egy forró zuhanyt vennie, hogy felmelegedve ülhessünk le a kanapéra egy nagy takaró melege alá, mellettünk a tûz is vidáman ég.

- Szerintem is. – mosolyogok rá, aztán már vonom is az ölembe kis testét – De tudok jobb dolgokat.

- Azt elhiszem. – próbálja magát kivonni karmaim közül, kuncogva szabadulására tett kísérlete miatt húzom ránk a takaróját is:

- Nyugalom… Kegyes leszek hozzád, és egy kicsit hagylak pihenni.

Nem is értem, miért felejt el kapálózni, és háborodik fel a szavaimra, olyan morci tekintettel nézve közben rám, mint ahogyan azt teszi, de elég annyit tennem a mondandómhoz, hogy ha szeretné, és nem bírja ki nélkülem, akkor miattam csinálhatjuk.

Ettõl egybõl füleit lehajtva helyezkedik vissza a mellkasomra.

- Perverz macska. – mordul azért halkan, dorombolva hajolok egyik füléhez, és rágcsálom meg, mialatt benyomom a tévét:

- Kicsikém te se szenvedsz hiányt a perverzségben. – érintésem miatt sóhaj hagyja el az ajkait, takarója alá benyúlva arról is meggyõzõdhetek, hogy már nem csak nálam áll a zászló, gonosz mosollyal húzom magamhoz közelebb, és dörgölöm formás hátsójához a merevedésem.

mm… Forró és finom…

- Nado elég… - próbál ellenem halkan küzdeni, mialatt kiürült bögréje a földön koppan, egy kicsit jobban rászorítva farkára érem el azt, hogy újból hangosan felnyögjön.

Még nem jött rá, hogy hamarabb szabadul, ha hagyja magát??

- Miért harcolsz ellenem? Azt ne mond, hogy nem élvezed azt, amit teszünk – borítom újabb csókokkal mellkasát, mialatt derekát erõsen fogom, hogy ne tudjon rólam lemenekülni, meg tudnék õrülni attól, hogy várnom kell vele még a vad menetre, amit a délután folytatásába terveztem. – Ennyire nem kívánsz?

Vörös az arca, viszont válasz helyett csak ismét felnyögve próbál arrébb menni, bosszús sóhajjal hagyom.

Két méterrel távolabb lépve tõlem perverzez le megint, viszont akkor, amikor ahelyett, hogy utána lépnék, és a földre dönteném neki hátat fordítva dõlök el a kanapén, hallom, ahogy tétován közelebb lép egy lépéssel:

- Nado… - szólít is meg félve, indulatosan vágok neki vissza:

- Ha nem akarsz velem lenni, akkor most hagyj magamra egy kicsit. – bántani most eszem ágában sincs, viszont tudom, hogy máshogy nem ijeszthetem el innen.

Bár… Nem tudom, el akarom-e õt ijeszteni.

Akarom birtokolni a testét, és a lelkét is, de csak akkor, ha õ szeretné. Ilyen velem eddig tényleg nem volt, nem is értem ezt az egészet. 

 Mikor felébredek, egybõl belémcsap a fájdalom. Ez miatta van! Fáj a derekam, ami mégjobb, hogy ki kéne mennem. Nyöszörögve próbálom atudtára adni, hogy valami bajom van, de ahogy bújnék hozzá, csak akkor észlelem, hogy már nincs mellettem. Mereven nézek az ajtó felé.

- Mi a baj? Ég a ház? – összerezzenek, ahogy mellém sétál, már a hangjától is bizseregni kezdnek fülecskéim.

- Nado... – szólítóm kétségbeesetten.

- Igen, úgy hívnak, itt is vagyok – sóhajt dorombolva, miközben közel hajolva szemecskéim méricskéli. – Elmondod végre mi történt veled?

- Ki kell mennem, de kéne a segítsdéged... – hajtom le buksim, s zavaromban még farkasfüleim is elõbújnak. – Kérlek... Segíts...

- Hova ki ilyen késõn? A hóba? – simít végig tincseimen. Közelségétõl, érintésétõl megszédülök.

- Nem... – nyögöm elkeseredve.

- Hát akkor? – hajol még közelebb, hogy józan eszem is délre vándoroljon. – Hova szeretnél kimenni? És ajjoz én miért kellek neked?

 Kérdését is alig akarodzik felfogni, de mikor sikerül, már kicsit le is hangolódok. Miért így áll hozzá? Válaszként motyogom, hogy már én sem tudom, úgyhogy mindegy, inkább aludjunk. Azzal a takarót magamra terítve fordulok másik oldalamra. Ajj, fáj a csípõm, meg a fenekem is. Egyszer megbosszulom ezt, az tuti!

 Nado dorobolása arra utal, hogy õ igenis élvezi a helyzetet, hát jó neki... A takarót lerántja rólam, s mellém dõlve nyakamat kezdi támadni. Ah... neh... csak a nyakamat nehehe... Közben azzal is majd õrületbe kerget, ahogy oldalam cirogatja.

- Mondd el, hova akarsz menni, azt is tudni akarom, miért menjek veled, ha akarsz még édességet enni... – duruzsol bõrömbe, ezzel szinte felforralva engem, érzem, tudom, hogy kíván... csak nekem most más dolgom lenne.

- Nem tudok rendesen menni, mert fáj a derekam, és egy kicsit lejjebb is... – nyögöm ki szipogva. Gonosz, Nado... – de nagyon ki kéne... – motyogom, de tovább nem folytatom. Amint feldolgozza és megérti az infót, kuncogva kap az ölébe. – Gonosz vagy! Ne nevess ki... – ütlegelem mellkasát, de fel sem veszi, diadalmasan visz el a fürdõig.

- Itt vagyunk drága himém – pakol le az ajtónál. – Fogni is fogjam helyetted? – mérgesen nézek rá. Válaszom annyi, hogy köszönöm, nem kell, de elõtte közlöm vele, hogy utálom és becssapom az ajtót magam mögött. Nevet... Bunkó, perverz!

 Gyorsan végzek. Kicsoszogok, s elhessegetem ezt a „segítõkész” kandúrt.

- Hagyjál, most mérges vagyok rád.

 Csapkodásom ellenére, nevetve kap ölbe és visszavisz a szobába. Ahogy a párnák közé érkezem, már fölém is magasodik.

- Nyugalom. Csak segíteni akartam. És... Azt is tudom, most hogy tegyem könnyebbé a helyzeted. Megsúgom neked – hajol közelebb – kutyaharapást szõrével kell gyógyítani – vigyorog grimaszom láttán. Mielõtt még ellenkezni próbálnék, egy vad csókot hint ajkaimra, s nem vagyok rest ugyanúgy viszonozni. Karjaimmal, lábaimmal ölelem, mint egy kismajom, õ pedig egy sóhajjal hatol testembe, azonnal gyors tempót diktálkva. Mámorító érzés, alig bírom viszonozni csókjait, annélkül, hogy ne nyögdélcseljek szájába. Hátát karmolászom, amitõl belõle is elõtõrnek az érzéki hangok, s ezzel engem csak mégjobban feltüzel.

~*~

- Ugye, hogy már nem érzed annyira, hogy fájna pisis? – kérdi kuncogva, miután mellém mászik.

 Válasz helyett duzzogva szorítom össze ajkaim. Hülye!

 Felnevet, én meg hátat fordítok neki. Elhallgat... végre... De nem tetszik ez a csönd... szokatlan tõle...

- Ki harapta meg a válladat? – kérdi, olyan hangsúllyal, hogy ijedten rezzenek össze.

 Oldalra pillantok. Egy szép, lila nyomocska díszeleg vállamon. Na, vajon kitõl, találgass perverzkém!

- Ha-ha, mintha nem tudnád – duzzogom, s mivel a kinti levegõ hideg az én fázékony testemnek, orromig húzom a takarót magamra. Elhúzza onnan. – Naaa, fázom! – rivallok rá, de amint meglátom komoly tekintetét, szinte autómatikusan araszolok távolabb.

- Ne nyafogj! Kérdeztem valamit, aranyom! Ki harapott meg?

 Könnyfátylas szemekkel nézek rá, elõl lévõ füleim úgy a fejemre lapulnak, hogy alig hallok valamit, farkam meg magam alá húzom.

- T-te... – motyogom ijedten.

 Ujjai közé csípi állam, s míg testem hátrál, õ magához húz közelebb.

- Ne játszd az ártatlant, édes, az nem az én nyomom, és ezt te is tudod – duruzsolja, vészesen dorombolva, míg én próbálok annyira összekucorodni ölében, amennyire csak tudok. – Nem bántalak, ha elmondod, de ha nem, akkor mindkettõtök megjárja – túr bele hajamba. Ahogy fülecskéimhez ér felnyikkanok.

- De... de... te voltál... – szipogom kétségbeesetten. Most bántani fog!

- Kazuya – rivall rám, s én megremegek ölében. Sosem szólított a nevemen... Félek... Felsírok.

- Nem tudom... te voltál... más nem tette... más nem tette volna... te voltál... – sírom és próbálok kimászni ölébõl, de nem enged el.

- Nyugodj meg – simítja ujjait tincseim közé, de még mindig remegek. Most nincs az a kedesség, játékosság hangjában, mikor velem beszél. – A bolhafészekkel nem történt semmi? Vagy az egyik örzõddel?

 Megrázom a fejem. Kócos tincsim arcomba hullanak, de nem bánom, legalább elrejtik könnyeim.

- Bántott a bátyád? – válik ismét rideggé.

- Melyik? – kérdem, de aztán rájövök, hogy biztos nem Andreasról beszél. – Bryan sosem bántana. Soha! – jelentem ki komolyan, aztán kissé elbizonytalanodok. A bõrömbe pirulok.

- Vagy mégis? – húzza fel a szemöldökét.

- De õ a testvérem. Ez csak játék – motyogom, még kissé zavartan.

- Kicsim, lehet, hogy neked ez játék, de az a harapásnyom egyértelmûóen azt jelzi, hogy megbélyegzett téged – simogatja csípõm, s én átkarolom a nyakát, farkincámmal meg bal combját. Szorosan bújok hozzá és ölelem. – Nem haragszom rád, de azért engesztelésképp én is kérek valamit – motyogja mellkasomnak, ahogy közel hajol, majd a szájába veszi bimbómat. Felnyögve ejtem hátra a fejem, több bõrfelületet biztosítva neki.

- Ah... – nyögöm, pedig határozottan nem ezt akartam mondani.

- Ezt igennek veszem – kuncog.

- Miht...? – nyögöm és hiába dészkelõdik lejebb, nem engedem, fejem mellkasához hajtom. Jól esik szívének dobbanásait hallgatni.

- Én is akarok ilyen jelet hagyni rajtad – mondja tettetett morcossággal, mire végignézek testemen. Kék-lila szívásnyomok, harapások, karmolások...

- Úgy érted még egyet? – kérdem immár felkuncogva, ahogy nyakamhoz bújik. Vadmacska...

- Még... százat – szívogatja bõröm, mire nyögdécselve ismét hátrahajtom fejem.

- Azt hiszem, annyi már van – motyogom elpirultan, erre felcsillannak szemei. Igen, ez az én Nadóm.

- Várj, megszámolom – dönt végig hevesen az ágyon. Csípõm még mindig ölében. Kicsit kényelmetlen így.

- Nado...! – nyöszörgöm. Most tényleg nekiáll számolgatni a nyomait? Itt öregszünk meg mindketten!

- Ne türelmetlenkedj, kéjenc kis farkasom – dorombolja hozzámsimulva. – Hmm... – emelkedik fel annyira, hogy végignézzen testemen. – Hol is kezdjem? Itt? – csókolja meg nyakam. Felnyögök. Ez tetszik. – Egy... kettõ.. három...

 Amíg õ számol, én tétlenül nyögdécselek. Aztán sikoltozom..., de azt már nem a számolástól.

~*~

- Durci-murci – repülõztet számba egy kanálka fagyit. Odakinn esik a hó, de idebenn majd elolvadunk. A fagyi tökéletes ilyenkor.

- Hagyd abba! – nyalogatom le a kanáltól a hûs krémet. Kiveszi a számból, s én követem, ráharapok az evõeszközre. Még nem végeztem!

- Édes vagy – mászik nyakamhoz, hogy ismét csókot nyomjon rá, majd egy apró nyögés hallatán ajkaimra is.

- Tudom – sóhajtom szájába.

 Még az ágyban vagyunk, csak felhozattam vele a fagyit, lusta vagyok én ehhez, egész reggelig le sem szállt rólam, vagyis... ki sem szállt belõlem.

 Szenvedélyesen csókol, s széttárja lábaim. Mellkasára feszítem a kezem.

- Nado, kérlek... Fáradt vagyok – nyögöm ki, mire olyan arcot vág, mitha elvettem volna a gombolyagját. Lemászik rólam.

- Jól van – motyogja durcásan. Odakucorodok mellé, s elõbújt farkincámmal simogatom combját bocsánatkérõen.

- Na most ki a durci-murci? – kérdem mosolyogva, majd magambaszívom illatát, s hozzábújva elalszom.

Ahh igen…

Most, hogy újra közvetlenül felette vagyok, nyakam köré is fonja ujjait, és gyengéden kezd el játszadozni tarkómon, érintéseivel tüzelve fel teljesen, boldogan, és elégedetten bújok lábai közé, csusszanok nedves forróságába.

Õrületes ez a kis farkaska, lehet, hogy még az este folyamán bepótlom vele az elmúlt napok szexkimaradásait…

Muszáj falnom, szívnom magamba a látványát is kicsit, mielõtt gyors ütemmel kezdeném el a beteljesedés felé lökdösni õt is, magamat is.

És mindeközben a drága mit tesz?

Meglepõ, de végre átadja magát az ösztöneinek, nyög, és sóhajtozik, ráadásul körmöcskéivel végigkarmol a mellkasomon, valamint karomon, hogy jólesõ fájdalommal fûszerezze tovább a vele töltött pillanatok.

Grr... Kicsit meg is kell állnom tette miatt, nem akarok szégyenszemre nála elõbb elélvezni.

Sikerül megnyugodnom, bár azzal, hogy nem dugom egy rövid ideig sajnos azt a mellékhatást is elérem, hogy végignéz mellkasomon, és a látvány miatt bûnbánóan kezd el pityeregni.

Pff… Pedig a könnyeire nincs szükségem…

- Semmi baj, na, ne picsogj már – suttogom a fülébe miután óvatosan lecsókolgatom az arcán végigfolyó sós cseppeket, kezeimmel közben még midig testét simogatom.

 Nagyon remélem, hogy ettõl megnyugszik, és abbahagyja a sírást.

Erõsebben nem merem felszólítani a befejezésére,  mert akkor biztos, hogy még ennél is jobban rázendítene, lehet letaszítva magáról szökne is ki elõlem a hóba.

Igen ez az…

Sóhajtva dõl hátra, nyakát is felkínálva nekem mintegy kárpótlásként elõbbi kiborulásáért, mosolyogva veszem birtokba csókjaimmal, amikor ajkam meleg bõréhez ér, kicsit bele is borzong az élvezetbe.

De… Mielõtt máshogy is gonoszkodhatnék vele nyögésre késztet azzal, ahogy összeszorítja magát.

Nem tudom mire vélni ezt bátor tettét addig, amíg konok pillantásával nem találkozok, viszont tekintete miatt mindent tiszta lesz. Türelmetlen…

- Hé, ne aggódj, nem teszek semmi olyat, amit nem élveznél – mosolygok rá, mielõtt végignyalintanám szám szélét – Ne szoríts, lazulj el, kicsikém – dorombolok tovább neki.

Boldog vagyok. Nagyon nagyon boldog,

Ha nem lenne annyira kéjenc, mint amennyire én perverz vagyok, és akarná hamar elérni a beteljesedést, akkor nem sürgetne, úgyhogy a nutellát is most, addig kell bevetnem nála, amíg jobbik esze szabadlábon van, és hagyja garázdálkodni.

Még mindig szorosan a karjaimban tartva õt kelek is fel, aztán mielõtt kapálózni kezdhetne, vagy lemászna rólam hirtelenségem miatt magyarázom meg neki, hogy csak a konyhába megyünk.

Jó helyen van ott, ahol most van, még rajta is lesz egy darabig karómon kéjenc kis farkaskám, mielõtt pihenni engedném…

Ezt tovább erõsíti bennem azzal, ahogyan megvizsgálja a konyhaasztalt, ahova tenni szeretném.

Vágyik arra, hogy kiszolgáltatott legyen, és kényeztessem, még akkor is, ha ebben a percben puszikat kell bátorításul nyakamba fúrt buksijára hintenem, mert megrémülhetett saját gondolataitól.

Zokszó nélkül dõl végig a fadarabon, amikor ráteszem popiját, csak néha rezzen össze attól is, hogy a kés hideg oldala mellkasához ér, mialatt én csokival kenem be testét.

És… Miközben én tevékenykedek rajta úgy tekintetembe fúrja az övét, hogy alig bírom magam visszafogni attól, vadul tegyem a magamévá.

Pedig… Most az elõzõ húzását kell megjutalmaznom azzal, hogy én is húzom kicsikét.

Igen… Csak egy kicsikét…

Mmm… Már magában is mennyei volt a bõre, de így, mogyorókrémesen… Iszonyatosan finom, muszáj nevetve türelemre intenem, amikor mozgolódni kezd.

Aztán persze… Mivel továbbra is sokkal édesebbnek tûnik a mogyorókrémtõl, meg is csókolom. Vadul, szenvedélyesen, hozzám hasonló hévvel viszonozza, még mindig dorombolva kezdem el ismét dugni.

***

- Mikor is kerültünk ide? – sóhajtja mellkasomról pár eszméletlen menet után, nevetve jelentem ki neki, hogy ne tõlem kérdezze, és csókolom meg ismét.

A legutolsó emlékem az, hogy az asztalon faljuk egymást.

De… Ami azért durvább… Azt se éreztem, hogy leestünk volna onnan addig, amíg fel nem tette elõzõ kérdését.

- Éhes vagyok – ejnye… Két napig nem látom, és ilyen kényes kis úrinõt faragnak belõle??!! Mi az, hogy éhes vagyok?! Keljen fel, és egyen. Hoztam elég sütit magunknak.

- Én meg fázom – nyafogom ugyanúgy, mint ahogy õ tette.

Nincs ereje, gúnyolódásom miatt csak mellkasomra teszi a kezét ahelyett, hogy megütne, kuncogva ölelem át, és állok fel vele:

– Na gyere, te kéjenc – hiszen hová is lenne a világ, ha nem idegesíteném…

– Mit kíván, hercegnõ? – játszok vele tovább, mialatt az asztalra teszem, azzal nem is számoltam, hogy cukkolásom miatt belém is rúghat:

– Áúcs, ez fájt – fújok rá bosszúsan, viszont haragom egybõl elszáll attól, hogy erre kicsiny nyelvét mutatja felém. Engesztelõ csók az mindig jöhet.

Bár… Az engesztelõ szex még jobb lenne, ha nem nyafizná fáradtan azt, hogy együnk már, és dõlne egy nagy nyújtózást követõen izmaimnak, biztos megint végigdönteném az asztalon.

– Hogy lehet valaki ekkora perverz, mint te? – nyüszög újra kimerülten, aztán amikor felfogja, mit is kérdezett, a lába ujjáig piros lesz, kuncogva lépek hozzá még közelebb, hogy a fülébe duruzsolhassak:

- Te meg kéjenc vagy. Valld csak be, imádod a farkam – mi jutalmam azért, amiért felhívtam a figyelmét az igazságra? Még egy csapás.

- Igazán leszokhatnál már errõl – jelentem ki morcosan, viszont szavaimon elneveti magát, úgyhogy amíg ismét meg nem szólal, azt a pontot próbálom megtalálni a nyakán, ahova nagyot haraphatok:

- Hozod azt az ételt, vagy még szövegelsz – hehh… Erre már ismét inkább szavakkal akarok visszavágni:

- Parancsolgatni azt tudsz, látszik, hogy farkasok közt nõttél fel.

- Mivel én is az vagyok – ehh… Ebben van valami, kuncognom kell fülei, és lompos farkincája elõugrásán, mielõtt tálalnám neki a vacsorát. 

Csöndben eszünk, kaja után pedig egybõl viszem is az ágyba kómás farkasom, hogy egy birtokló puszi után átölelhessem a testét. Soha többet nem szedhetik el tõlem, azt garantálom…

***

Pár órányi nyugtalan alvást követõen megunja vesém rugdosását, és morcosan emeli felém pillantását.

Abból, ahogy elpirul, azt gondolom, nem is számított arra, hogy viszonzom.

- Jó reggelt, kicsikém! – pedig… Innentõl kezdve csak velem fog aludni, akkor is, ha nem jó így neki. Egy puha plüssmaci, pontosabban plüssfarkas nem ellenkezhet.

Ohh… Úgy nézem tetszik neki, közelebb bújva hozzám merül újra álomba.

- Hát akkor még nem jó reggelt. – takarom be kuncogva, aztán miután több órán keresztül csak nézegetem alvás helyett, inkább kicsusszanok mellõle amikor arrébb fordul.

Ha nem így tennék, még a végén felébreszteném.

A ház tetejére nem tudok most felmászni, ahhoz igen erõsen fúj a jeges szél, viszont a szoba ablakából szerencsére tökéletesen látom az éjszakai eget.

Rég néztem már a rideg csillogású csillagokat, és a sápadt holdat, viszont még nem eleget. És… Annyi kérdésem is van, amit nem tudok senkinek se feltenni...

Pedig… Érdekelne, miért nem tudom ezt a kis nyomorult farkast úgy bántani, mint ahogy megilletné boldog múltja miatt. Miért másabb õ, mint összes eddigi áldozatom? Gyengébb? Nem. Szebb? Egy kicsit talán. De ez akkor sem ok… Mi van velem? Én leszek beteg, hogy most is hagyom aludni?

Sóhajtva helyezkedem el kényelmesebben, és agyalok tovább a történteken.

***

Elaludtam, és szép álmom volt, ha farkaskám nem kezd el nyüszögni, fel sem ébredek reggelig, egy nagy nyújtózás után álmosan mászok le a párkányról, és sétálok oda hozzá.

Nem tudom elképzelni, hogy azért hívna, mert hiányzom neki. 

- Mi a baj? Ég a ház? – hangom, vagy talán nem általa szemmel tartott ajtó irányából érkezõ megszólalásom miatt összeretten egy kicsit, de aztán újra kétségbeesetten szólít meg:

- Nado…

- Igen, úgy hívnak, itt is vagyok. – sóhajtom dorombolva, mialatt lehajolva hozzá a tekintetébe nézek. – Elmondod végre mi történt veled?

- Ki kell mennem, de kéne a segítséged… - hajtja le fejét, pár pillanatig döbbenten figyelem elõbukkant fülei zavart mozgását. – Kérlek… Segíts…

- Hova ki ilyen késõn? A hóba? – simítok végig tincsein.

Azt se értem, miért kell neki az elélvezésen kívül bármihez is a segítségem. Ha menni akar, akkor menjen egyedül, csak attól akarom visszatartani, hogy hazaszökjön.

- Nem… - nyögi ismét, hangja elkeseredett.

- Hát akkor? – hajolok közelebb gyönyörû arcához – Hova szeretnél kimenni? És ahhoz én miért kellek neked?

Azt válaszolja, hogy már õ se tudja, úgyhogy mindegy, inkább aludjunk, és a takarót magára terítve fordul el felõlem.

Tette miatt azonban csak még jobban tudni akarom, mi a baja, még mindig dorombolva rántom le róla takaróját, és dõlök mellé, hogy nyakát csókolgathassam, harapdálhassam, mialatt kezeimmel meztelen oldalát cirógatom.

Ha nem lenne fontos dolog, nem ébresztett volna fel a kiabálásával, és nézett volna rám úgy, ahogy nézett. Csak annyit kéne tennie, hogy gyûjt egy kis bátorságot, és megossza velem a gondolatait.

Õszinteségért még nem ettem meg senkit sem.

- Mond el, hova akarsz menni, azt is tudni akarom, miért menjek veled, ha akarsz még édességet enni… – duruzsolok forró, és illatos bõrébe ha nem mondja az se gond, egy forró, és vad szeretkezéssel úgyis kiszedem belõle azt, ami bántja.  

Grr… Már úgyis túl rég volt, hogy magamon éreztem.

- Nem tudok rendesen menni, mert fáj a derekam, és egy kicsit lejjebb is… - nyögi ki végre szipogva, - de nagyon ki kéne... – tovább nem folytatja, viszont ennyi információval már minden világos lett, kuncogva kapom ölbe.  

- Gonosz vagy! Ne nevess ki… - üt persze kárörvendésem miatt újra meg, de most nem érdekel, szóvá se teszem neki, mialatt diadalittasan viszem el a fürdõig.

- Itt vagyunk drága himém. – rakom le az ajtóban – Fogni is fogjam helyetted? – mérgesen néz rám, és böki ki, hogy köszönöm, nem kell, mielõtt a tudtomra adná, hogy utál, aztán be is csapja maga mögött az ajtót, ismét nevetnem kell rajta.

Ha nem lenne, ki kéne találni.

Gyorsan végez, de az ágyig fuvar ellen már ellenkezik, amikor kicsoszog, és felvenném:

- Hagyjál, most mérges vagyok rád. – ezzel aztán komolyan megijesztett…

Nevetve kapom ölbe viszem csapkodása ellenére is vissza a szobába, majd magasodok felé amikor leteszem:

- Nyugalom. Csak segíteni akartam. És… Azt is tudom, most hogy tegyem könnyebbé a helyzeted. Megsúgom neked, – hajolok ajkai felé - kutyaharapást szõrével kell gyógyítani – vigyorom levakarhatatlan amiatt a tekintet miatt, amit szavaim hatására vág, viszont mielõtt még ellenkezni próbálhatna, egy vad csókra forrok ajkaira.

Szerencsére egy kis idõ után ismét tettre készen viszonozza a csókom, mialatt karjaival, és lábaival is átöleli derekam, jólesõ sóhajjal hatolok a testébe, és kezdem el vad ütemmel a magamévá tenni, hogy számba, csókunkba nyögdécseljen, néha még én is hangosan a tudtára adom, mennyire tetszik az, ahogy körmöcskéit ismételten bele-belesüllyeszti a hátamba.

Kéjenc kis dög, tényleg nem tagadhatja innentõl kezdve elõttem, hogy ugyanannyira élvezi ezt az egészet, mint amennyire én élvezem.

***

- Ugye, hogy már nem érzed annyira, hogy fájna pisis? – kérdezem kuncogva, miután mellé mászok, aztán mivel válasz helyett duzzogva szorítja össze ajkait, hangosan is elnevetem magam.

Sajnálom, de a szekálódás hozzám tartozik. Ezt el kell viselnie addig, amíg velem van.

Nem üt vissza, csak elfordul, tettétõl mégis az ajkaimra fagy a vigyor, komolyan, talán kicsit dühösen hajolok hozzá közelebb, és vizsgálom meg tüzetesebben a vállát.

Egy pár naposnál régebbinek nem tûnõ harapás díszeleg rajta. Olyan billognak tûnik, amit biztos, hogy nem én okoztam neki.

Grr… Valakit ki kell nyírnom azért, mert hozzá ért.

De kit? Ki volt ennyire pofátlan? Vajon válaszolna erre?

Arra jutok, meg kell próbálnom, komoly hangon teszem fel neki a kérdést: 

- Ki harapta meg a válladat? – próbálom elõle valamennyire elrejteni indulataim, remélem, nem érzi, hogy most másabb vagyok vele, mint eddig.

Annak a féregnek lakolnia kell. Fõleg akkor, ha mást is tett vele. 

- Leejtetted... – mondom szomorúan, elszontyorodva, s a földön lévõ sütit figyelem, amit felvesz és mosolyogva fúj rá.

- Igen, de semmi baja. Látod? – Mosolyától én is megnyugszom és a szám is feljebb gördül, úgy biccentek felé. Azt mondja, hogy nyugodtan egyem meg, mert õ már ebédelt az elõbb, s közben a kezembe nyomja a sütikét, amibe jóízûen harapok bele. – És tényleg sajnálom. Meg akartalak cirogatni, de elfelejtettem, hogy nálam van – mondja, de ettõl csak mégjobban dühbe gurulok. Hogy lehet... Hogy lehet ezt a finomságot elfelejteni...? Ez rejtély! Elfelejtette? El-fe-lej-tet-te?? Én megütöm... Majd, ha akkorára növök, mint õ. Akkor kap tõlem, az tuti, ezerszázkétmilliónyira biztos. Annyi van? Biztos, ha nincs, akkor feltaláltam egy új számot. Jobb vagyok, mint Thálesz, heh!

 Dobbantok egyet lábammal, érzem ahogy arcom is kicsit kipirul, az már mellékes, hogy biztos van rajta pár morzsa.

- Egy finom sütit nem lehet elfelejteni – világosítom fel.

- Igazad van – mondja megbánó arccal, s még dorombizik is, amitõl a gerincemen is végigfut valami bizsergés. – Borzasztóan röstellem, hogy téged édesebbnek találtalak.

 Azt hiszem mostmár tényleg elpirultam. Mondom neki, hogy helyes, majd egy utolsó harapással el is tüntetem a sütikék, még a szám is megnyalom utána, sõt még ujjacskáim is lenyalogatom. Ez fincsiiii!

 Nado felém nyújt még egy sütit. Hmm... azt honnan kapta? Na mindegy, süti, süti, süti, süti... Fel is csillan a szemem, mikor elveszem, majd el is majszolgatom.

 Ez jobb, mint az elõzõ! Finom, még csokit is érzek benne.

 Valamiért egyre jobban elveszek az ízében, mindtha álmos lennék, a külvilág is kizáródik. Látom, ahogy Nado ajkai megmozdulnak, de nem nagyon érnek el fülemig szavai. Elvigyorodva nézek rá.

- Képzeld... Ebben még csoki darabok is vannak. Most nyeltem le egyet.

 Amint szavaim kiejtem számon, már nem érzékelem a külvilágot, csak sötétséget. Mi történik? Nado...

***

  Úgy érzem magam, mint aki hetekig aludt, s most ismét álmos. Azt már tudom, hogy minél tovább alszom, annál nehezebb lesz a felkelés. Nem érzem a falka illatát a közelemben, nem otthon vagyok...

- Hol vagyok? – kérdem kómásan, mire valaki dorombolva simít végig arcomon, s egy puszit is kapok homlokomra. Nem sokat kell gondolkoznom rajta ki az. A testébõl kellemes meleg árad, s dorombolásától gerincem bizsereg. Szeretek a közelében lenni, bár nem olyankor, minkor khm... Na szóval AKKOR.

- A hegyekben – és egyben a földszinti szoba kanapéján mellettem. A bátyád észrevette, hogy ott állsz a cellám elõtt, és azt mondta neked, hogy látszik, kedvelsz, úgyhogy beszél a másik bátyáddal ne végeztessen ki. Csak annyit kért cserébe tõlem, hogy hozzalak el egy  jó hosszú nyaralásra, ami alatt egy csomó édességet ehetsz. – Bárhogy is erõltetem az agyam, én errõl most hallok elsõre. Édesség? Nado? Bátyó? Ez fura...

- Nem emlékszem erre – dörzsölöm meg fejemet, mivel eléggé elmacskásodtam a sok alvástól.

 Annyit érzek, hogy Nado az ölébe ránt és az ajkaimra tapad, mint valami fulldokló, aki levegõért kapkod. Szenvedélyes csókjától érzem ahogy testem forrósodik. Hülye farkas ösztönök... Remélem füleim és farkam még nem jött elõ, még csak az kéne, hogy érzékeny fülecskéim is szadizgassa.

 - Nem is kell rá emlékezned. Elég az, ha velem leszel, és jól szórakozol – dorombolja nyakamnak, miután elengedi végre ajkaim. Szórakozni? Képzelem... Ah, inkább mégsem, mert akkor tuti gõzmozdonyként fújnám a füstöt a fülembõl, miközben arcom színe kedvenc anime hõsöm hajával vetekedne.

 Már szedi is le rólam a cuccot, azt a hálóruhát, ami rajtam... volt. Ahogy több bõrfelületre ér, máris mindent keze és csókjai alá von. Alig tudom megállni, hogy ne nyögdécseljek gátlástalanul, ahogy nyakamat kényezteti. Én megbolondultam, kész, ennyi, mostmár csak az hiányozna, ha itthagyna ÍGY, mert akkor tuti megölném és kiherélném. Kiskanállal... Hihi, gonosz vagyok, félj tõlem... Ennyi erõvel bohócnak is mehetnék. Hogy ezt már közöltem egyszer? Az nem baj, lehet, hogy nem is, már az agyam sem a régi... Fõleg, ha egy ilyen vadmacska tevékenykedik testemen.

 Semmi felkészítés, semmi cécózás nélkül hatol testembe, amit már megszokhattam volna tõle. Megszokni? Te jó ég, mikortól akarok én megszokni valamit vele? Na jó, ezt a szót nem ismételgetem, mert közel áll egy másikhoz, amit most perverz agyam még képzeletben meg is jelenít elõttem. Azt hiszem nem kell mondanom, mire gondoltam, hagyom, hogy leessen. Jajj, ne essen, mert akkor majd nem tudunk kimenni. Ki? Azt se tudom hol vagyok, s máris ki vágyok. Ez normális? Normális egyáltalán ennyit gondolkodni szex közben? Öhm... inkább hagyom, hogy õ húzza ki belõlem a hangokat, azok most értelmesebbek, mint a gondolataim.

 Sikoltok hirtelen tette miatt, de aztán teljesen észtvesztve kezdem lovagolni. Jesszus, hogy lehet valami ennyire jó... és egyben kicsit fájdalmas... és én ezt élvezem... Kazuya, te perverz!

 Nado kéjes vigyora és hangja elárulja, hogy õ is élvezi ezt. Ah, az a mély, férfias hangja, ami most szinte dorombolás... megõrjít. Csókol, puszilgat, s már testemen nincs olyan bõrfelület, amit ne járt volna be kezeivel. Azt hiszem, hiányzott már nekem. A forró csókok, a bánásmódjától eltérõ kedves puszik, azok a nagy, meleg kezei, ahogy érint, ahogy bennem van.

 Egy sóhajjal engedi magját testembe, majd én is gátlástalanul követem, s feszállok egész a rózsaszín felhõkkel borítótt égig, ahol a csillagok csak úgy ragyognak, mellesleg nappal.

 Testem folyamatosan megremeg, majd, ahogy sikerül csillapítanom magam, még megmozdulni sem tudok. Elégedett képpel dönt el a kanapén.

- Remélem ez megfelelt elõételnek – kapok egy puszit is. – Az ebéd többféle süti, amelyiket nem szereted, azt nyugodtan tedd félre.

 Felnézek szemeibe. Hiába ilyen kecsegtetõ az ajánlat, jelenleg mozdulni sem bírok. Már nem is tudom miért, de felemelem a kezem, s mire eszembe jutna, mit is akartam, már bebújik nyakamhoz Nado. Azt hiszem, nem lehetett fontos, amit szerettem volna. Leengedem, s azzal a mozdulattal át is karolom fél kezemmel nyakát. Jó érzés ahogy bizsergõ testemre még meleg levegõt is fúj, s néha ajkaival játszik börömmel. Sikerül valahogy lábaim közé fészkelõdnie, s ismét belém hatolnia. Felemeli a fejét, s jóllakott óvodásként vigyorog, mint aki most eszi a desszertet.

 Ismét gyors tempóban kezd el mozogni, ami úgy hat érzékeimre, hogy az már tényleg fáj. Összeszorított szemekkel karmolok mellkasába, de ott nem kapok fogást, inább végigkarmolom egészen felkarjáig és amennyire átérem ujjaimmal, megszorítom. Most hálát adok az égnek is, s neki is, hogy leállt. Pihegve szokom az érzést ismét, s mikor már bólintanék, hogy mozoghat, ránézve veszem észre, hogy a mellkasáról hosszú, egyenes csíkokként folyik a vér. Karjára nézek, ahol kezem is van, ami szintén véres. Végül rápislogok ártatlanul. Ezt én csináltam? Azt hiszem igen, mivel az ujjaim még most is görcsbe vannak. Jesszusom, egy vadállat vagyok!

 Könnyeim is kiszöknek szemembõl, s végigcsordulnak arcomon. Ijedten pislogok rá. Most biztos meg fog büntetni.

 Azonban kissé meglep, ahogy közelebb hajol és lecsókolja, lenyalogassa könnyeim arcomról. Nyakam cirogatja ujjaival, s testem minden pontját, amire felnyögök. Szipogva ölelem magamhoz óvatosan, s véres kezemet mellkasára simitom lassan. Nyakába fúrom arcomat, érzem azt a finom illatot.

- Semmi baj, na, ne picsogj már – dorombol nyugtatóan, mire elmosolyodom. Igen, tõle nem is várok nagy vígasztaló szavakat.

 Sóhajtva dõlök hátra, kezeim fejem mellé ejtve, féloldalasan pislogva rá, s kapok is egy érzéki csókot a felkínált nyakamra. Na ezt az érzést szeretem. Ahogy a testem végigbizsereg, mikor hozzámér ajka. Nemmellesleg még mindig bennem van. Fura, hogy most én kell emlékeztessem erre, úgy belemerült bõröm kóstolgatlásában. Rászorítok kicsit alul, mire meglepetten nyög egyet. Na látod, nem csak én vagyok képes így nyögdécselni. Sunyin vigyorog. Ó-ó, talán nem kellett volna emlékeztetni.

- Hé, ne aggódj, nem teszek semmi olyat, amit nem élveznél – nyalja végig ajkait. – Ne szoríts, lazulj el, kicsikém – suttog dorombolva. Szusszanok egyet. Hát jó.

 Felkanalaz, s ölbe vesz, közben ki sem húzódik belõlem. Szorosan ölelem nyakát. Ha leejt, neki vége, az halál biztos.

- Csak a konyhába megyünk – jelenti ki, mintha csak teáznánk, s viszen elõre, mint valami kismajmot.

 A konyhába? Enni akar? Így? Perverz... Aztán rájövök, hogy nem õ a perverz... hanem én... ahogy az asztalra néztem, azt büntetni kéne, menten el is rejtem piros pofimat nyakában, mire csak kuncog és bezsebelek egy csókocskát is a buksimra. És tényleg! Egy rugóra já az agyunk! Bár ezt én inkább szégyenlem, de õ fel se veszi. Elfektet az asztalon, ami igencsak kemény, s amíg a plafont tanulmányozom, õ ráken valamit a mellkasomra, mire úgy rezzenek össze, mintha nem is fajtámbeli lennék. Lenézek. Fincsi illata van. Elkapom Nado pillantását is, amiben úgy elmélyedek, mint valami hívogató mélységben. Farkasszemet nézek vele, amiben elég jó vagyok, hehe, de még így is nyelnem kell, mikor elõdugja nyelvét és letisztítja rólam a rámkent valamit. Mellbimbóim is megharabdálja, mire fészkelõdni kezdek.

- Türelem – kuncog fel. Légy te türelmes a helyemben, cicuska!

 A csókja olyan édes, nem gyûzöm falni az ajkait. Csoki... szusszanok is egyet ajkaiba. Aztán már én tépem száját. Ez teljesen felvillanyoz. Meg az is, ahogy egy kicsit lök csípõjén, majd egyre nagyobbat, mire az én hangom is sikoltássá fajul.

- Mikor is kerültünk ide? – kérdem már  teljesen kimerüle, Nado mellkasán pihegve.

- Ne tõlem kérdezd – kuncog fel, s egy csókot is bezsebelhetek. Van még ereje? Jó neki, én mozdulni sem bírok.

- Éhes vagyok – nyavajgom neki azért még.

- Én meg fázom – panaszkodik õ is, az én hangsújommal, mire ütök egyet erõtlenül mellkasára. – Na gyere, te kéjenc – vigyorog és fellapátol engem. Aztán õ is felkel a hideg csempétrõl. Pirulva bújok vissza hozzá. Én nem fogok a saját lábamra állni az bizti. – Mit kíván, hercegnõ? – pakol fel az asztalra, mintha tényleg valami hercegnõcske lennék. Térden rúgom, az a legjobb megoldás ellene. – Áúcs, ez fájt – kapja oda a kezét. Én csak megmutatom neki, hogy milyen szép rózsaszín nyelvecském van. Hiba volt. Azonnal kap is ajkaim után. Egy sóvárgó csók után pihegve dõlök mellkasának. Nem kérek még egy menetet, ennyi bõvön elég lesz. Nem hiszem el, hogy bátyám képes volt vele KETTESBEN elengedni vakációzgatni. De az édességes fele jól hangzik a dolognak. Az elejében van a bibi, amire nem is emlékszem.

- Együnk máááár – nyúzom szemeimet dörzsölgetve. – Hogy lehet valaki ekkora perverz, mint te? – kérdem tõle, de aztán fülig pirulok, mire az agyam is felfogja saját szavaim. Vigyorogva lép közelebb.

- Te meg kéjenc vagy – súgja fülembe – valld csak be, imádod a farkam – suttogja dorombolva, mire lecsapom, mint valami legyet. – Igazán leszokhatnál már errõl – motyog, mire felkuncogok. Morcos Nado.

- Hozod azt az ételt, vagy még szövegelsz – nyögöm ki, mikor nyakamnál barangol ajkaival. Most nem fogok engedni neki. Túl fáradt vagyok.

- Parancsolgatni azt tudsz, látszik, hogy farkasok közt nõttél fel – jegyzi meg mormogva.

- Mivel én is az vagyok – mondom durcásan, s akaratlanul is elõjönnek füleim és farkam. Na szép. Oda a tekintély.

 Miután ettünk, meg végre sikerül ágyba kerülünk, alig éri a fejem a párna, máris alszom. Még érzem, ahogy hajamba csókol, majd mellémvackol, én meg mellé és már nem is törõdök semmivel, csak az álmaimmal.

***

 Morcosan ébredek. Szemeimet dörzsölném, de a karom nem mozdult. Lebénult?! Jézus isten! Mentõt, sebészt! Várj miket beszélek, farkas vagyok, magától meggyógyul, ha akar. Oldalra nézek. Hát, ez nem bénulás. Ez Nado. Aki úgy fogva tartja a pillantásom, hogy akaratlanul is a tegnap történtei jutnak eszembe, s a bõrömbe pirulok.

- Jó reggelt, kicsikém! – nyom egy csókot kulcscsontomra.

 Közelebbfészkelõdök hozzá, s testének melegébe bújva alszom vissza.

Kérésem nem hatja meg õket, egyikük durván kitépi a kezeim közül Kazuyám, és még arcon is csapja, mielõtt átvonszolná a hálószobámba.

Grr... Eskü megütném tette miatt a szemetet, ha egy másik barom nem vetné rám magát, és próbálna a földre szorítani több másik farkassal együtt.

Hátráltatnak, de most ez nem érdekel, csak az az egy idióta. Hogy merészeli bántani a kicsikét?! Õ az én játékom…  

- Eressz el te szemét. – mordulok rá támadómra, amikor már nagyon unom, hogy nem hagy, szavaim közben ütöm is, nincs esélye csapásaim ellen.

Sajnos erre õ is hamar rádöbben, annak a másik bolondnak kezd el kiabálni, aki elvitte tõlem a kicsikét:

- Bryan! Majd otthon. Most inkább nekem segíts – cehh… Azt hittem, a farkasok büszkék a segítségkéréshez. És mi ez a majd otthon duma?! Hozzá csak én érhetek…

Minden erõmmel azon igyekszem, hogy lerázva magamról õt, és embereit újra a kezeim közé szoríthassam Kazuyám, de a másik fõnökszerûvel együtt már túl erõsek, hamar összekötöznek, és elindulnak velem otthonuk felé.

Ott akarnak kivégezni pár nap múlva, ezt nyíltan közölték velem a gyökerek, mert abban a hitben vannak, hogy már nem tehetek semmit ellenük, vagy testvérük ellen.

Erõs tévedésükre azonban nem akarom felhívni a figyelmet, majd amikor megszöktem a kicsikével rádöbbennek arra, legközelebb semmiképp se becsülhetnek le.

Mmm… Igen… Magammal kell vinnem valami úton módon õt is.  Már csak attól, hogy azt érzem, a közelben van kemény a farkam…

***

Börtönük semmi, néhány óra elég volt ahhoz, hogy tudjam, merre kell kiszöknöm akkor, amikor eljön a szökés ideje. De… Azzal még most, két nap elteltével se vagyok tisztában, hogy a farkaskához hogy férjek hozzá.

- Hello, szépségem, hát te mit keresel itt? – térít ki gondolataimból az egyetlen rajtam kívül itt lévõ rab, kíváncsian szimatolok a levegõbe, hogy tudjam, kivel beszélget.

Kazuyát érzem haloványan már egy kis ideje, de õ nem lehet ezen a helyen. Biztos, hogy hét lakat alatt õrzik.

- Nado – hehh… Ez az õ hangja, úgy néz ki, a problémám megoldotta önmagát, és utánam jött, önelégült mosollyal lépek a cella rácsához, hívom magamhoz:

- Gyere ide, kicsikém, itt vagyok.

Aztán… Amikor hozzám ér, arról próbálom faggatni, hogy mégis hogy került ide, mialatt tekintetem végigfuttatom csábító idomain.

Fehér pizsamája úgyse takar sok mindent a szemeim elõl, ha jól érzem, akkor még nem is nyúltak hozzá úgy, mint én csak lefürdették… Grr…

- Andreas mondta, hogy itt vagy, mikor meg Wesley elaludt, kiszöktem a karjai közül – válaszol aranyosan, már le se tudom vakarni magamról a mosolyom.

- Nem kellett volna... - boldoggá tesz, hogy már megint arra a jó pásztorra bízták…

- Nézd, még süti is van nálam – nyomja a kezembe édességét úgy, mintha nem is hallotta volna a szavaim, aztán megkomolyodva világosít fel arról, amivel eddig is tisztában voltam:

- Ki fognak végezni... – teljesen úgy, mintha azt akarná, együtt szökjünk meg.

- Tudom. – vágok a szavába, mosolyognom kell azon, ahogy erre lehajtja a buksiját. Tényleg ennyire sokat jelentek neki???

- Mi van, csak nem aggódsz értem? – faggatom nevetve, a vigyorgást akkor se tudom abbahagyni, amikor szavaimra felfújja a pofiját.

Annyira aranyos még durcizás közben is… Teljesen merevvé tett.

- Utállak!

Az a baj, hogy én még mindig nem ábrándultam ki belõle, a süti a föld felé hullik kezembõl, amikor megbûvölten nyúlok ki a rácsok közt. El akarom kapni az arcát, hogy legalább egy vad csók erejéig húzhassam magamhoz még közelebb.

Annyira hiányzott már az illata, a teste, sóvárgok utána, jobban akarom érezni…

Mégis… A kis koppanás miatt, amit a talajt ért süti ad ki, azonnal összerezzenek, és észhez térve húzom vissza mancsaim.

Ki kell bírnom még egy kicsit, ha nem akarom elriasztani. Csak egy kicsit…

- Leejtetted… - közli olyan keserû képpel, hogy ha lenne szívem, menten megszakadna tõle, mosolyogva veszem fel a földrõl édességét, és fújom le róla az esetlegesen ráragadt porszemek.

- Igen, de semmi baja. Látod? – mosolyogva biccent, és engedi, hogy visszanyomjam a kezébe, jóízûen bele is harap, amikor azt mondom neki, nyugodtan egye csak meg, mert én az elõbb ebédeltem.

- És tényleg sajnálom. Meg akartalak cirógatni, de elfelejtettem, hogy nálam van. – próbálom aztán baklövésem szépíteni, mielõtt annyira megsértõdne rám, hogy visszamenne szobájába, viszont magyarázatomtól még dühösebb lesz rám, mint eddig, mérgesen toppant, morzsás pofija is kipirul.

Nem értem, mit tettem ellene, viszont szerencsére választ ad kérdésemre már az elõtt, mielõtt feltehetném neki:

- Egy finom sütit nem lehet elfelejteni. – nem is tudtam róla, hogy ennyire édesszájú…

Hmm… De jó… Ez azt jelenti, hogy amint meglépünk innen tejszínhabot spriccelõ nutellás rudat kell adnom neki csemegének.

- Igazad van. – színlelek dorombolva megbánást, próbálom elõle vigyorom is leplezni - Borzasztóan röstellem, hogy téged édesebbnek találtalak.

Hízelgésem miatt jobban elpirul, mint eddig, aztán annyit mond, hogy helyes, és egy utolsó harapással eltünteti a sütijét, körbenyalja szája szélét.

 Nagyot nyelek kicsi nyelve játékától, nem tagadom, jó lenne, ha dagadó farkam is ugyanekkora átéléssel kényeztetné.

Még az, ahogy tisztára nyalja az ujjait is olyan kívánatos, hogy tovább szeretném nézni, habár nem akartam begyógyszerezni, odaadom neki azt az édességet, amit én kaptam Bryan nevû bátyjától.

Miért gyógyszerezés ez? Biztosra vettem, hogy a rohadék altatót tett bele már mielõtt a másik cella lakója erre figyelmeztetett volna.

Csillogó szemekkel veszi el tõlem, és köszöni meg az édességet, harsány hangján ismét nevetnem kell. Szédületes ez a kis vakarcs.

Ráadásként még azt se feltételezi, hogy valami hiba lehet szerzeményével, gyanakodás nélkül kezdi el majszolni.  

- Úgy néz ki, elõrébb hozták a kivégzésünk. – morog át hozzám ünneprontón a másik itt raboskodó, miközben föláll, a börtön ajtajának nyílására, hogy ha arra kerül a sor, harcolni tudjon az érte küldöttekkel, megkomolyodva nézek rá farkaskára:

- Nem szándékozom meghalni, úgyhogy meglépek innen, de viszlek magammal játéknak.

Biztosra veszem, hogy nem hallotta, se az ajtót, se szavaim, álmos tekintettel vigyorog rám: 

- Képzeld… Ebben még csoki darabok is vannak.  Most nyeltem le egyet.

Hát igen… Idõzíteni tudni kell, önelégülten attól, hogy jókor adtam neki a sütit nyitom ki cellám zárját, hogy aztán farkaskám a hátamra dobva kezdhessek a másik rabhoz hasonló menekülésbe az értünk jövõk elõl.

***

Azt már én se tudom, hogy hogy jutottunk ki abból a farkasokkal teli verembõl, de egy biztos: sikerült.

Már egy általam jól befûtött, meleg hegyi házacskában vagyunk, ahol még az illatunk alapján se fognak minket megtalálni Suzuki rokonai.

Sõt… Az állandó hófúvások, és hideg miatt biztosra veszem, nem is fognak erre keresni minket, védve vagyunk tõlük.

Még az a másik rab is inkább másfelé ment, amikor beavattam tervembe, kettesben maradtam végre az én drágámmal.

- Hol vagyok? – kezd el éledezni, dorombolva simítom végig az arcát, hintek puszit a homlokára. Õ az enyém, és senki nem veheti el tõlem addig, amíg rá nem unok.

- A hegyekben. – és egyben a földszinti szoba kanapéján, mellettem - A bátyád észrevette, hogy ott állsz a cellám elõtt, és azt mondta neked, hogy látszik, kedvelsz, úgyhogy beszél a másik bátyáddal ne végeztessen ki. Csak annyit kért ezért cserébe tõlem, hogy hozzalak el egy jó hosszú nyaralásra, ami alatt egy csomó édességet ehetsz. – hazudok neki szemrebbenés nélkül, kíváncsi vagyok arra, elhiszi-e történetem.

- Nem emlékszem erre. – dörzsöli meg aranyosan a fejét, mivel tovább már nem tudom magam türtõztetni, az ölembe húzva tapadok az ajkaira egy vad, szenvedélyes csók erejéig.

- Nem is kell rá emlékezned. Elég az, hogy velem leszel, és jól szórakozol. – duruzsolom nyaka bõrébe, miután elszakadunk egymástól.

Annyira kívánatos… Már szedem is le róla a hálóruháját, hogy máshol is kényeztethessem csókjaimmal, cirógatásaimmal, mialatt a testébe hatolok.

Felsikít hirtelenségem miatt, de aztán olyan átéléssel kezd el lovagolni rajtam, mint két napja a fürdõben,  minden egyes mozdulatával közelebb hozva számunkra a csúcsot, kéjes vigyorral dicsérgetem, amikor nem épp csókolom, és puszilom, ujjaimmal egész testét bebarangolom. Minden egyes porcikáját érezni akarom.

Hosszú percek után végül sóhajtva engedem magam a testébe, amíg õ a hasamra üríti forróságát, amikor remegése csillapodik, elégedetten segítek neki eldõlni a kanapén. Ügyes volt.

- Remélem ez megfelelt elõételnek. – kap tõlem egy újabb puszit. – Az ebéd többféle süti, amelyik nem szereted, azt nyugodtan tedd félre.

Még nutellát is sikerült vennem, de azzal úgy érzem, várnom kell estig…