|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| darkrukia | 2013. 10. 09. 21:39:29 | #27575 |
 Karakter: Kazuya Suzuki
Megjegyzés: (vadmacskámnak)
Látom, hogy a düh megcsillan a szemében, így finom csókot hintek ajkaira, hogy lenyugodjon.
- Amíg kidobod a batyut, beszélek vele. Ráveszem, hogy valamerre csavarogjanak kicsit Sorával, és a gyerekkel. Úgyis kell a babának levegő... – magyarázom neki egyre vörösebb arccal. Ajkaim is beharapom.
- Mondtam már, hogy szeretlek? Ha igen, akkor most szeretném helyette azt mondani, hogy mindennél jobban imádlak – jelenti ki, majd rátapad ajkaimra, ahogy felkuncogok. Én meg, már, hogy a fenébe ne viszonoznám? Ami ilyen jó, annak nem szabad ellenállni.
Azonban Tomnak igencsak fogy a türelme. Szedjen hangyát... pffff....
- Figyeld meg, Nado, hozzátok fogom vágni, ha nem érsz ide két másodpercen velül érte. Később szeretkezzetek.
- Légy túl rajta... – sóhajtok fel. Nehézkesen kimászom az öléből, s kicsit nyújtózkodom, hogy leplezzem időközben feléledő vágyam.
Amíg ő intézkedik pelenka-ügyben, addig én megbeszélem a bátyóékkal, hogy a gyereknek igenis jót tenne a friss levegő, mellesleg, a szexuális kapcsolatunknak is jót tenne egy kis együttlét kettesben. Na persze, azt mégsem mondhatom bátyónak, hogy húzzatok innen, míg szerelmeskedünk, csak finoman vezetem rá őket a dologra, de így is fülig pirulok minden egye kiejtett szavamnál.
- Ez sokáig tartott... – vigyorog Tom az időközben belépett Nado felé.
Vadmacskám úgy tűnik igenis zokon veszi ezt, mert a torkánál fogva üdvözli viszont bátyóm.
- Sajnálom, hogy várakoznod kellett, de tudod, nehéz ásni ilyen időben.
- Nado, ereszd el... – fogom meg a kezét, mire vicsorogva engedi szabadon Tom nyakát.
- Nem vagy normális... – szól bátyám köhögve, de erre jobban megszorítom kezét. Nem hiányzik, hogy ismét neki ugorjon. – Egyáltalán nem érted a vicced. Különben is... Miért nem dobtad csak ki?
- Óvintézkedés. Elég árulkodó illata van.
- Ez igaz... – dörzsölgeti nyakát. - Bocsánat, amiért kötözködtem... Izé... Szóval... Inkább beszéljünk másról. Azt akarta, mondani mielőtt letámadtál, hogy Kazu azt kérte, hagyjunk nektek egy kis időt, amit kettesben tölthettek. – Itt pirulok ismét el, míg Nado dorombolva ölel át birtoklóan.
- És kapunk? – kérdi, de egyáltalán nem foglalkozik a többiekkel, helyette a fülem rágcsálja. Rossz macska, az nem táp, nem kell megenni! Eskü, ha leszakad a fülem, az csakis az ő hibája lesz.
Olyan érzésem van, tényleg nem érdekli, hogy mások is vannak itt, inkább legyűrne a földre. Szerencsére, Sora menti meg a pillanatot, aki Tom ajkaira hint egy puszit, ezzel kicsit meglepve engem, de már valahogy sejtettem előre, ez lesz belőle.
- Még szép. Elvisszük a testvérem kicsit – jelenti ki, mire érzem, hogy kicsit megfeszülnek karjai körülöttem. Igen, én is örülök, hogy végre kettesben maradhatunk.
Mizu nagy, kerek kis szemecskéivel figyeli, hogy mi történik körülötte, miközben öltöztetik őt. Kis édes, mikor visszaérnek majd játszok vele kicsit.
***
Becsukódik az az ajtó, bezáródik, én meg máris Nado ölében találom magam, egy heves csókcsata közben. Megtisztítja az utat a nyusziktól, majd végigdönt a kanapén, úgy magasodik fölém. Nem vacakol sokat, a kötmeivel tépi le róllam a ruháim, s máris megérzem vágyát ott, ahol már nagyon szükségem lenne rá. Ujjai pedig ráfonódnak merevedésemre, ezzel is több élvezetet nyújtva.
- Nado... – pihegem levegőért kapkodva, ahogy ő is teszi, míg ő dorombolva kérdi, hogy mondjam, mit szeretnék. Ismét a fülem kezdi támadni, majd a nyakam veszi kezelésbe. – Kérlek... – nyögöm, mikor már mellkasomnál jár. Úristen, ez a vadmacska megőrjít!
Felsikkantok, ahogy egyik mellbimbómra rászív. Nem bírom. Ez a tetves macska meg játszik velem!
Fordítok a helyzetünkön, fölé mászom, s meglepett tekinteét látva, nyeregben érzem magam. Hfp... szó szerint.
- Nem lóverseny. Több órát kaptunk, úgyhogy élvezzük ki. Hagyd, hogy kényeztesselek... – Ezzel a mondandómmal egyidejűleg, letépem róla a pólóját, s nyakára hajolva harapdálni kezdem finom bőrét. Elégedett morranást hallat, majd jobban magára húz, hogy vágyaink összesimuljanak.
- Csak így tovább kicsikém... Nagyon ügyes vagy...
Úgy néz ki, most sem éri be egy menettel, ahogy én sem. Az, hogy már egyszer ajkai között mehettem el, majd magáévá tett, nem volt elég. Ismét rámmászik, hogy elégedetten morranva sikerül véghezvinnie a tervét, miszerint, beleépít az ülőalkalmatosságba. Méghozzá igencsak vad tempóban.
Mikor végre hajlandó lemászni rólam, mancsát kezdi nyalogatni, amin élvezetem díszeleg.
- Tudod, ez azért undorító... – suttogom elpirultan, de azonnal el is hallgattat. A legjobb módszert találta rá. Ajkaimra nyomja a sajátját, hogy forró csólban merülhessünk el ismét.
- Annyira édes, mint amilyen édes te is vagy...
- Olyan izé vagy... – hajtom le a fejem, hogy el tudjam rejteni piros arcom tincseim mögé, de ő vigyorogva simít közéjük, majd fennebb emeli a fejem.
- Halljuk, milyen? – feszegeti tovább.
- Hagyjuk...
Elkapom a kezét, mire igazán nem várt reakciót produkál. Felszisszen. Döbbenten nézek le a kezére.
- Mi a fenét csináltál, te bolond macska!?
- Elástam a pelenkát – szusszan elégedetten, mint aki büszke erre. Próbálja elszedni előlem a kezét.
- De ez nagyon csúnya... Hagyd, hogy bekötözzem... Kérlek...
- Azt már nem! Előbb hagynám, hogy rajtam gyakorold a pelenkátást! – Aham, persze, azt nem engedi a büszkesége, hogy bekösse... Ho-hogy? Rajta gyakorolni? Hmm...
- Tényleg?
- Ha azt mondom, igen, leszállsz a kezeimről? – Persze, hogy nem, de erről neki nem kell tudnia. Majd, mikor elaludt, akkor kicsit ellátom a kezét. Azonban most igent felelek, mire biccent.
- Legyen, de végezned kell, mire a bátyádék visszaérnek. Ötször duglak meg ma, ha meglátnak pelenkába.
Fúúfúfúfúfú, csak ötször!? Az nekem nem elég. Khm...
- Pedig, azt hittem, hogy ezt az időt egész másra szánjuk – pillantok félre ártatlanul, s lassan feltápászkodva, hogy jól látható legyen minden részem, kidomborítom a fenekem, s úgy kezdek el kutatni a ruháim után. Máris hallom morranását.
- Gyere csak vissza – fonja derekamra karját, ezzel sikeresen visszahúz az ölébe. Elkezdi harapdálni a nyakam, én meg, inkább félrehajtom a fejem, hogy több bőrfelülethez jusson. Jóleső sóhajokkal és nyögésekkel díjjayom tettét.
- Persze, szeretnék majd gyakorolni rajtad később – pihegem fülébe, s mivel már annyiszor bántalmazta az én fülecskéim, feljogosultnak érzem én is magam erre. Finoman harapdálni kezdem, ő pedig nyögve markol rá combomra, hogy jobban széttárva lábaim, elhelyezkedjen közöttük, s kissé megemelve, vágyára ültessen. Apró sikollyal ejtem hátra a fejem vállára, hagyom, hogy mozgassa csípőm, aztán egy idő után átveszem tőle az irányítást. Előredőlve kapaszkodom meg a kávézóasztal lapjában, míg csak nyögdécselni tudok az élvezettől, s ahogy ismét a csúcsra juttat, hagyom, hogy visszahúzzon maga mellé. Odabújok mellkasához, ő pedig hátamat cirógatja.
- Ki fogjátok azt bírni, hogy ne öljétek meg egymást Tommal? – rajzolok kis köröket hasára, s élvezem, ahogy néha összerezzen ettől.
- Rövidtávon igen. Hosszútávon nem.
- Mennyi az a rövid? – húzom össze a szemöldököm.
- Két perc, esetleg három – von vállat.
- Esetleg három nap?
- Az sok – mondja, de amint látom éhes tekintetét, ahogy végignéz rajtam, inkább fölé tápászkodom.
- De ki kell bírnod, ugyanis holnap telihold első napja – csókolom meg méllyen, s mikor felfogja, hogy mit mondtam, kissé elhúzódik ajkaimtól, de kezeit birtoklóan fenekemre teszi, s azt gyömöszöli. Nyögve, pirultan nézek rá.
- Három napig nincs szex? – vonja le a következményeket.
- Három napig nincs szex – bólogatok.
- Az egy örökkévalóság – nyavajog és arcát a nyakamba rejti.
- Büdös vagyok? – kérdem elhúzódva, de nem enged.
- Dehogy.
- Akkor minek szimatolsz?
- Mert szeretem az illatod – csókol bele nyakamba, s felkuncogok, ahogy félretolja hajam, mert az útban van neki.
- Próbáljátok nem megölni egymást. Nem szeretném holtan látni egyikőtököt sem – nézek rá kiscica szemekkel, mire olyan szorosan ölel, hogy félek, nem kapok levegőt.
- Megpróbálom – sóhajt fel. Ez nagy előrelépés, ezért kap tőlem egy csókot.
- Gyere, adjunk enni a nyusziknak – pattanok fel róla, s felkapom pólóját. Abban úgyis elveszek.
- Hogyisne, hogy az orrom előtt dugjanak – morrog és én jót kacagok ezen.
- Szerinted lesznek még kicsikéik? – mosolygok rá.
- Oh, egész biztos.
***
- Szerintem valami nem stimmel – nézek végig a művemen, s elhúzom a szám.
- Szerintem sem. Szorít, és áll a farkam. – Felpislogok rá.
- Hol szorít?
- Na, vajon hol? – néz rám úgy, mintha elmebeteg lennék. Pedig, inkább ő tűnik annak, miközben pelekásan áll előttem. Egész szép gordiuszi csomót kötöttem belőle.
- Fordulj csak meg – fogom meg a derekát, s ösztönzöm erre.
- Inkább te fordulj meg –mondja, aztán felcsillan a szeme. – Nem is. Leszeded rólam ezt a vackot, leülsz oda szépen – mutat az asztalra – és széttárod a lábad – fejezi be mondadnóját. Egyik felét teljesítem is. Leszedem róla a pelenkát. Húú, pedig milyen jól nézett ki benne... hihi...
Odasétálok az asztalhoz, s nekitámaszkodom.
- Kényelmetlennek tűnik – játszok vele. Odalép elém, s felkap az ölébe, hogy az asztalra tegyen.
- Meglepően kényelmessé tudom tenni – harapdálja meg ajkaim.
- Abban nem kételkedem – suttogom szájába, aztán elpirulok kicsit, de végül kimodnom, mit szeretnék. – Kapd be! – szólok rá, mire meglepődik, aztán elvigyorodik. Én pedig hozzádörgölöm férfiasságom az övéhez. Felnyögve ejtem hátra a fejem.
- Ohoho, mikor lett az én édes farkasomból, mocskos kis ribanc?
- Hülye! – nyögöm, ahogy megérzem lehelletét alsóbb tájakon.
***
Mire visszajönnek Tomék, már nagyokat pislogok. Azonban Nado nem hagyott elaludni, amit igazán nem értek. Vadmacskám karjaiban pihenek, aki az előbb bugyolált be minket egy nagy kék pokrócba. Ásítozom nagyokat, nyűgös vagyok. Hagyjatok végre aludni!! Hunyorogva nézem bátyót, ahogy odajön hozzánk, mintha a kivégzésére lenne hivatalos.
- Előre is bocsánatot akarok kérni – nézi a szőnyeget meredten. – Holnaptól igen ingerlékeny leszek, és az sem biztos, hogy átgondolom azt, amit kimondok.
Igen. Őrá nem hat a háromnapos-szabály, csak telihold napján változik vadálattá, míg én az igazak álmát alszom. Igen....
- Aludni akarok – pislogok rá. Valószínűleg a kómaság teszi, mikor odadörgölöm orrom Nado állához és elmondom, hogy nagyon fáj a csuklóm.
Mintha pletykás vénasszonyok klubbja lenne, úgy gyűl körém mindenki, s veszi figyelembe említett testrészem. Kicsit lilásodik a harapás nyoma.
- Azt ne mondd, farkas, hogy a közelben van az az idiót! – csattan fel Nado, mire én is összerezzenek.
- Azt én is érezném, hisz a bátyánk. Valószínűleg hiányzik neki az öcsikéje – von vállat.
- Nekem nem hiányzik – morrmog.
- Nekem igen. Ő a bátyám, és szeretem. – Mondom én, hogy ezek pletykás vénasszonyok, úgy néznek rám, mintha elmondtam volna az év sztoriját. – De Nadot is szeretem, ő a mindenem. Ha nem lenne velem, nagyon szomorú lennék. Nélküle már nem teljes az életem – motyogom. – Álmos vagyok – nyögöm be ismét, s kényelmesen elhelyezkedem Nado karjaiban. – Szeretlek – hintek csókot ajkaira, majd hagyom, hogy elnyomjon az álom.
|
| yoshizawa | 2013. 09. 04. 23:20:21 | #27222 |
 Karakter: Encadenado Destino (Nado)
Megjegyzés: (plüssfarkaskának)
- Gyerünk, Tom, tedd tisztába! – sürgeti kincsem, helyeslőn biccentek a szavaira… Tényleg csipkedhetné magát, hogy ágyba dönthessem az öccsét. Arról nem is beszélve, hogy túl jó az orrom, és facsarja az az eszméletlen büdös csomag, amit a sírdogáló kis izé csinált.
- Kérlek... – noszogatja vendégünk szintén, akinek talán mosolya, talán szép szemei hatására végre valahára a bátyó enged a többség akaratának, és maga elé veszi a babát.
Hamar kiderül, hogy előre örültem tettének, de mentségemre szóljon, a pelenkázást nem egy félórás előadásként képzeltem el, amiben hozzá se nyúl a babához. Nyáu… Éhes is vagyok… A rágcsám itt ül mellettem, és túl jó az illata. Nagyon bánná vajon, ha nem csak a nyakát csókolgatnám, és karmolászgatnám, hanem feltéve magam elé mindenki előtt szeretkeznék vele?
- Ha a bátyád befejezi, felmegyünk – duruzsolom a fülébe, amint erőt veszek magamon, hogy tudja, mire számítson, viszont nem veszi a lapot, döbbenten pislog irányomba:
- Dehát, én még nem is vagyok álmos – olyan aranyos a naivsága… Alvás… Persze… Mintha még nem ismerne. Kuncogva az arcára simítom a kezem, így világosítom fel:
- Nem is aludni hívlak. – siker, végre tudja, mit tervezek, vörös arccal húz be nekem. De… Le se tagadhatja, hogy kíván. Legalábbis csak próbálja meg letagadni. Akkor biztos benyúlok nadrágjába, és rámarkolok farkincájára.
- Figyeltek? – mordul ránk bátyja, mielőtt válaszolhatna, bosszúsan biccentek felé, aztán morgok neki vissza:
- A pelenkázás rád marad. – nem fogja átpasszolni.
- A pelenka-takarítás pedig rád – grr… Lenyomom a torkán, ha ennyire erre vágyik, úgyis túl nagy lett a szája… Felkelek, viszont bogaram féltékeny lesz, amiért nem rá figyelek, és harapdálni kezdi az állam.
Dorombolva süppedek vissza tette miatt, és élvezem verekedés helyett inkább a kényeztetését.
- A kanapét ki lehet húzni, hogyha nem szeretnél az emeleten, a vendégszobába aludni a kicsivel. – ohh értem… Szóval ezért volt az a tudálékos előadás… Beleesett vendégünkbe, és játssza a vezérfarkast…
***
A gyerek az összes erőt kiveszi belőlünk, három után csak tudom elcitálni csak Kazum az ágy felé, hogy levetkőztessem, aztán rá másszak. Mondjuk dugásából szerintem nem lesz semmi, van egy olyan gyanúm, hogy már mialatt felfele hoztam a lépcsőn is horpasztott.
- Csak aludjunk, jó? – motyogja fáradtan, ami miatt már biztosra veszem, hogy most sincs teljesen ébren, nagy sóhajjal dőlök mellé, aztán cirógatom buksiját, amit a mellkasomra tett.
Reggel nem ússza meg a szeretkezést. Ha mégis, akkor a baba, Sora, és Tom egy szép hosszú sétára megy. Már nagyon szükségem van Kazura. Főleg amiatt, hogy majdnem minden sarkon azt látom, ahogy Nyuszi Úr, és Nyuszi Kisasszony gyártják az újabb adag porontyuk.
***
Kihasználom a csöndet, ami ébredéskor fogad, és cirókázni kezdem a még mindig rajtam fekvő szépséget. Meztelen vállait, mellkasát, aztán combjait… Ha nem fordítaná felém álmos pofiját, és viszonozná csókom, lehet, alattomosan elkezdeném tágítani falnivaló fenekét is.
Csak azért mennék tőle arrébb, hogy széthúzzam lábait, és jobban rásimuljak, viszont nem hagyja, ajkaim kezdi harapdálni, csókolgatni. Grr… Irtó ügyesen…
És még ki is szolgál, ő maga tárja ki előttem csodái kapuját, gonosz vigyorral kúszok közelebb bejáratához, szerintem tágítás nélkül a magamévá is tenném, ha nem üvöltené el magát megint a gyerek, hogy így jelezze, játékunknak itt a vége…
Lekászálódok róla, aztán vele együtt indulok a konyha felé. Grr… De szívom a fogam, és egyre idegesebb vagyok. Úgy riszálja magát menet közben kicsikém, hogy mindjárt felrakom valahová…
Evés közben is csak azt nézem, ahogy rág ennivaló kis pofijával. A baba sírása pedig csak még elviselhetetlenebbé teszi a kínjaim.
- Már őszintén nem tudom, mit tehetnék, hogy megnyugodjon – én igen… Kivágnám, mint ahogy a macskák szokták. Bár Tom rázogató módszere is tetszik.
- Érdekes, általában a babák ettől megnyugodnak – erősebben kéne…
- Megfoghatom? – lép hozzá Kazu, amire Tom már hárítja is rá a szűkölő kis falatkát:
- Vigyázz a fejére! – persze a baba egyre hangosabb, csak hogy véletlen se javulhasson a kedvem, mindjárt betömöm a száját valamivel.
- Lehet, hogy fáj a hasa – lehet, hogy csak direkt táncol az idegeimen… Úgy, ahogy Sora, és Tom is a nevetésükkel… Ha nem lesz csend, vagy dughatok, itt vér fog folyni. Méghozzá sok.
Elhallgatott… Kazu csak a lábait fogta meg, és tolta a teste felé, mégis végre abbahagyta az ordítást…
- Te, öcskös, ezt, mégis, hogy csináltad? – a számból vette ki a kérdést…
- Én mondtam, hogy fáj a hasa – hehh… Még soha nem volt baba a kezében, és így tudja? Tökély… Ennél jobb már csak akkor lett volna, ha ezt a kis mutatványát este csinálja meg.
- Végülis, igazad volt – veszi el tőle Tom a kicsit, hogy visszamászhasson hozzám, dorombolva fonom rá a karjaim testére. Enyém, nem engedem.
- Na, most mondd, hogy nem voltam ügyes – ügyes? Inkább fantasztikus, épp ezért hiányzik annyira mindig, amikor arrébb lép mellőlem. Inkább nyomok is egy pirított kenyeret a szájába, hogy még véletlen se most támadjam le.
- De, az voltál, kicsim.
- Valami baj van? Olyan lehangoltnak tűnsz. Talán, neked is fáj a hasad? – egy arasszal lejjebb égek érte… Kuncogva puszilom meg homlokát, és fogalmazok neki finomított választ:
- Semmi bajom, édes. Csupán, nagyon rég szeretkeztünk – akarom…
- Te ilyenkor is a szexre gondolsz? – mindig, és mindenkor. Főleg sok napos kihagyások után. Már megint látom a nyuszik... Miért előttem élvezik egymás társaságát?!
- Dehát, kicsim, azt ne mondd, hogy te nem akarod – mm… Finom csókjával válaszolt a kérdésemre.
- Dehogynem – tudtam én, vigyorogva marok a fenekébe. Közelebb húzva magamhoz újabb csókot is hintenék az ajkaira, viszont a bátyja láthatta, milyen jól szórakozunk, ezért feladatot oszt rám:
- Kész vagyok. Nado, eltüntetheted a pelust – vége lenne, mint a botnak, ha kicsikém nem hintene újabb forró csókot az ajkaimra:
- Amíg kidobod a batyut, beszélek vele. Ráveszem, hogy valamerre csavarogjanak kicsit Sorával, és a gyerekkel. Úgyis kell a babának a levegő… – édesem… Tényleg a vesémbe lát… Mindjárt megeszem szavai, vagy pedig vörös arca, és szájbeharapása miatt… Tüneményesen néz ki…
- Mondtam már, hogy szeretlek? Ha igen, akkor most szeretném helyette azt mondani, hogy mindennél jobban imádlak. – kuncog, és viszonozná csókom is, de bátyja már nagyon türelmetlen:
- Figyeld meg Nado, hozzátok fogom vágni, ha nem érsz ide két másodpercen belül érte. Később szeretkezzetek. – de én ebben a pillanatban akarok… És az öccse is.
- Légy túl rajta… - sóhajtja, nehéz szívvel hagyom, hogy kimásszon az ölemből, és nyújtózással leplezze merevedése eltakarását. Amint talpon vagyok, én is megtornáztatom az izmaim, ha csukva a szemem legalább nem látom a nyuszik sem. Ez ma nekik már a harmadik körük.
- Adhatod. – morgom neki, aztán amikor hozzám vágja jó messze tartva magamtól indulok el vele a szabadba. Komolyan mondom… Azzal a szaggal, ami ebben a pelusban van, egész városok lehetne leigázni. Hogy bírja ezt ki a farkasok orra? Az enyém sehogy, be is fogom.
Sora szintén orrát befogva kerül meg, bosszús sóhajjal viszem tovább terhem, majd ásom el a ház mellett, jó mélyre a hó alá. Nem hiányozna, hogy Kazuék falkája emiatt a szag miatt találjon ránk. Inkább hagyom beletörni a fagyos földbe az egyik karmom, minthogy mégegyszer átengedjem kicsikém annak a szadista Bryannak.
- Ez sokáig tartott… - vigyorog rám Tom, amikor visszaérek, hideg nyugalommal állok elé, és kapom a torkát jegesre fagyott mancsaim közé, mielőtt tovább beszélhetne:
- Sajnálom, hogy várakoznod kellett, de tudod nehéz ásni ilyen időben.
- Nado ereszd el… - érzem kicsikém kezeit az enyémen, még mindig vicsorogva engedem szabadjára a bátyja nyakát.
- Nem vagy normális… - áll arrébb erre Tom köhögve, míg Kazu jobban magához szorít – Egyáltalán nem érted a viccet. Különben is… Miért nem dobtad csak ki?
- Óvintézkedés. Elég árulkodó illata van.
- Ez igaz… - dörzsöli meg újra a nyakát – Bocsánat, amiért kötözködtem… Izé… Szóval… Inkább beszéljünk másról. Azt akartam mondani mielőtt letámadtál, hogy Kazu azt kérte, hagyjunk nektek egy kis időt, amit kettesben tölthettek. – kincsemnek, aki még mindig hozzám bújik csak a nyakát, és a tarkóját látom, de ezek színe is elég árulkodó vörös, dorombolva fonom át testét karjaimmal.
- És kapunk? – csócsizom meg füleit is, a bátyja válasza érdekel, de a hozzá szánt fél órás körítése egyáltalán nem. Bár… Stílusommal feldühítettem, és talán csak Sora mentette meg attól kicsim, hogy itt előttük gyűrjem magam alá:
- Még szép. – hint egy puszit Tom szájára. – Elvisszük a testvérem kicsit. – ujjongani tudnék jelenleg, vigyorogva, és persze még mindig kincsem ölelve hagyom, hogy felöltöztessék a most döbbent tekintetű kis bőgőmasinát.
Amint aztán elköszönünk tőlük, és be is zárhatom mögöttük az ajtót, Kazut ölembe kapva kezdem hevesen csókolni. Elmenni vele a szobáig? Ugyan… A nyuszik arrébb seperve lábammal utunkból fuvarozom a kanapéig, hogy ide ledöntve hajolhassak fölé, és csókolhassam tovább.
Ruháit is körmeimmel tépem le róla, mielőtt lábai közé helyezkednék, és már farpofáit, merevedését simogatnám…
- Nado… - pihegi mialatt levegőért kapkodva elválunk egymástól, dorombolva kérem arra, mondja, mit szeretne. Bíztatásként az egyik fülét csókolgatom, harapdálom, aztán nyakának finom ívét…
- Kérlek… - nyögi még mindig túl lassan, csókjaimmal áttérek mellkasára. Fel is sikkant, amikor egyik mellbimbójára rászívok, de aztán engem is meglep azzal, hogy fordít helyzetünkön, és felém mászik:
- Nem lóverseny. Több órát kaptunk, úgyhogy élvezzük ki. Hagyd, hogy kényeztesselek… - szép, és jó, amit mond, viszont már csillagokat látok attól a vágytól, amit iránta érzek. Ezt közölném is vele, ha nem tépné le fél mozdulattal a pólóm, aztán harapdálná meg nyakam, elégedett morranással húzom magamhoz közelebb, hogy vágyaink összesimuljanak:
- Csak így tovább kicsikém… Nagyon ügyes vagy… - lehet, mégis azt kéne tennem egyszer, amit ez a drága mond.
Azt hittem, lelkesedése nem fog sokáig kitartani, viszont egész jól bírja velem eddigi hiánya miatt az iramot, már egyszer szájjal kielégítettük egymást, és már egyszer a magamévá is tettem. De… Most engedte, hogy újra rámásszak, és felkeltsem az érdeklődését a szex iránt, elégedetten morogva döngölöm az ülőalkalmatosságba, aztán sülök el újból a testében, amíg ő a kezemre élvez.
Kihúzódva belőle pedig megint lenyalom mancsomról az élvezetét.
- Tudod ez azért undorító… - suttogja persze emiatt vörös arccal, de egyből belé forr a szó, amikor vigyorogva csókolom meg:
- Annyira édes, mint amilyen édes te is vagy…
- Olyan izé vagy… - hajtja le piros buksiját, vigyorogva simítom végig tincseit, és emelem feljebb. Ennyire könnyen nem szabadulhat tőlem:
- Halljam, milyen?
- Hagyjuk… - kapja el mancsom, sajnos úgy, hogy felszisszenjek, döbbenten nézi meg magának:
- Mi a fenét csináltál te bolond vadmacska?!
- Elástam a pelenkát. – szusszanok elégedetten, és próbálom előle elszedni. Semmi kedvem ahhoz, hogy ellássa.
- De ez nagyon csúnya… Hagyd, hogy bekötözzem… Kérlek…
- Azt már nem! Előbb hagynám, hogy rajtam gyakorold a pelenkázást! – ajaj? Mi az a fény, ami a szemében csillant?
- Tényleg? – tudhattam volna, hogy a gondolat izgatta fel ennyire…
- Ha azt mondom igen, leszállsz a kezeimről? – igent felel, ezért én is biccentek:
- Legyen, de végezned kell, mire a bátyádék visszaérnek. Ötször duglak még meg ma, ha meglátnak pelenkába.
|
| darkrukia | 2013. 07. 20. 22:15:22 | #26512 |
Karakter: Kazuya Suzuki
Megjegyzés: (vadmacskámnak)
- Nyugodj meg – mordul a fiúra, közben letesz engem öléből. Nem esik nekem sem jól, hogy vagy többször is démonnak nevez. – A félreértések elkerülése miatt, még most jelzem, hogy mindhárman alakváltók vagyunk – ereszti elő az ő füleit és farkincáját. – Viszont... Csak akkor fogunk bántani, ha nem fejezed be ezt a hepajt! – morog már hangosabban, mire szerencsétlen, remegve húzódik a sarokba.
- Ezt miért kellett?! – lép a fiú elé Tom. Válaszként Nado csak a kezébe adná a gyereket.
- Tedd tisztába – adja ki a parancsot.
Mielőtt bátyám elvenné a csomagot, a fiú kikapja a kezeikből, s az ajtó felé iramodik. Azonban Nado és Tom előbb érnek oda, hogy elállják az útját.
- Ha most kimennél, megfagynátok. Azt nem akarhatod – nézek rá kedvesen mosolyogva. Kezemben még ott az egyik nyuszim.
- Szörnyetegek! – hátrál tovább a srác, nem is törődve szavaimmal. – Miért nem hagytok békén?! Mit akartok velünk tenni?!
- Az előbb mondtam, hogy semmit nem teszünk veletek – sóhajtja szerelmem. – Jobban elhinnéd, hogy nem vagyunk vérszomjas fenevadak, ha megnéznéd, ahogy Kazuya gondozza a nyulait.
- Nem érdekel... – kezd el sírni. – Belőlünk nem esztek!
Nado sóhajtva lép elé, majd babástól a vállára dobja őket, s beviszi az egyik vendégszobába.
Útközben még egy kosarat is leakaszt a falról. Leteszi őket a fölre, majd a kezébe nyomja a kosarat.
- Figyelj... Maradjatok itt, higgadj le. Ha hiszed, ha nem, tényleg távol állunk a szörnyeteg szótól, semmiképp se szeretnénk azt se, ha halálra fagynátok.
A fiú segélykérően néz Tomra, aki Nado mellett feszít. Sora bátyámat kérdi, hogy ugye, ő nem olyan, mint mi.
- Kazu az öcsém – feleli sóhajtva, majd ő is megmutatja fülecskéit. A fiú kissé lesápad. – De... de... nem bántunk. És... – néz Nado felé tétován. – Ő se akar.
- Mit gondolsz?! – lépek elé könnys szemmel. – Mi lenne a gyerekkel, ha kivinnéd ebben az időben?
Sora az ágyra pakolja a gyereket.
- Rendben. Várok az indulással addig, amíg eláll a havazás. De... Ha hozzánk nyúltok. Isten a tanúm rá, hogy visszajárok majd kísérteni hozzátok. Izé... – halkul el és megcirógatja a gyerek arcát. – Kérhetnék valami ruhát, amibe átcsomagolhatom?
Nado felnevet, így inkább én szólalok fel: - Keresek.
- Köszönöm – bólint egy apró mosollyal, mire ki is futnék a szobábol, hogy keressek valamit.
Ijedten kapom arra a tekintetem, ahol Sora táskája pihen. Inkább mocorog. Ez mozog!
- Ezzel meg mi van? – lép oda kíváncsian Nado. A fiú kuncogva veszi fel, majd nyitja ki a táskát.
- A környéken találtam ezt a nyuszit. De, nem mozdult egésze mostanáig, úgyhogy azt hittem, mát nem él. – Vár... várjunk csak... dehát ez...
- Nyuszi? – lépek melléjük az ajtó mögül, ahova elszöktem ijedtemben. Nado nevetve válaszolja, hogy az bizony.
- Ráadásul, úgy nézem, őt kerestük. Fiú. És hallod, a környéken várt.
- Nyuszi Úr! Igen, ő lesz az... Az egyik kölyöknek pont ilyen fekete folt van a szeme körül. Gyere szépen – veszem ölbe a nyuszit. – Most bemutatlak a családodnak.
Már viszem is a többség közé, út közben még felkapom az egyik puhaságot, mert meg akart szökni. Őt is visszaviszem a papájával együtt. A kölykök örülnek a papájuknak, a hátára másznak és kissé bizonytalanul szagolgatják. Akkor jut eszembe, hogy elfelejtettem a rongyot, de mostmár mindegy is.
Mikor visszemegyek, odalépek Nado mellé, aki azonnal magáhozszorít. Szegényt ma teljesen elhanyagoltam. Szorosan hozzábújok, mire dorombolva hint csókot homlokomra. Imádom.
Azt figyeljük, ahogy Sora próbálja leszedni a gyerek pelusát.
- Bátyó, segíts már neki – szólok fel én is. – Nekem mindig azt meséltétek, hogy ebben ti vagytok a legjobbak.
- Igen... Tényleg mi vagyunk benne a legjobbak... – mondja, s egy ujjával megpöcköli a kicsit.
A baba minket figyel azokkal a szép, kerek, melegbarna szemecskéivel.
- Gyerünk, Tom, tedd tisztába! – nézek bátyámra tehetetlenül. Sora esdeklően figyeli bátyám.
- Kérlek... – suttogja még, mire nagy meglepettségemre, Tom kissé elpirul, de lehet, hogy csak beképzelem.
Bátyó bemutatja nekünk a pelenkázás művészetét, fortélyait. Legalábbis, azt hiszem, arról beszél, miközben Nado a nyakam csókolgatja, harapdálja.
- Ha a bátyád befejezi, felmegyünk – suttogja a fülembe. Végigfut rajtam valami finom borzongás.
- Dehát, én még nem is vagyok álmos – nézek rá értetlenül.
Megsimogatja az arcom, miretenyeréhez bújok. Szeretem, mert olyan finom meleg tenyere van mikor simogat, egyre többet és többet akarok érezni belőle.
- Nem is aludni hívlak – kuncog, mire elpirulok és mellkasára boxolok.
- Figyeltek? – néz ránk szúrósan Tom. Gyorsan bólogatni kezdek.
- A pelenkázás rád marad – jelenti ki Nado.
- A pelenka-takarítás pedig rád – vág vissza bátyám.
Szerencsémre, Nado figyelmét – a veszekedésről, el tudom terelni azzal, hogy állát kezdem harapdálni, ő meg morog, mint valami mosómedve.
- A kanapét ki lehet húzni, hogyha nem szeretnél az emeleten, a vendégszobába aludni a kicsivel. – Tom szavait mintha csak inná a vendégünk. Nem értem őket.
***
Mikor végre az ágyba érünk, abból a fene nagy szeretkezési-energiából nulla marad. A baba állandóan sír valami miatt, így éjfél után is fenn vagyunk. Most olyan három óra lehet, már ott tartok, hogy Nado karjaiban fogok aludni, míg visz, ha nem tesz le most azonnal az ágyra.
Lassan vetkőztet, s látom megcsillanni a vágyat a szemében, de csak fáradtan megrázom a fejem. Azt hittem mozdulatközben el fog gurulni, de nem, a nyakamon maradt, ami engem is nagyon meglepett.
- Csak aludjunk, jó? – nézek rá ártatlanul, s pislogásommal elérem azt, hogy rábólintson. A fürdés is kimarad, amint a fejünk a párnához ér – az enyém Nado mellkasához, már alszunk is.
***
Arra kelek, hogy valami nagyon csikizi a combjaimat. Még pár ásítás és szemdörzsölés után rájövök, hogy Nado keze barangol a testemen, egyre jobban célhoz ér. Nem fordulok meg ölelésében, csak a fejem fordítom hátra felé. Olyan szépen csillognak a szemei, meg a csókja is nagyon finom. Mmm... Ne távolodj, te vadmacska! Ajkai után kapok, mikor húzódna el, s finoman harapdálni kezdem. Kissé szétnyitom lábaim, hogy közéjük férkőzzön. Nyúlnék is az ő reggeli „élénksége” után, mikor hatalmas ricsajjal kezd sírásba a gyerek, akiről eddig elfeledkezdtünk.
Nagy nehezen mindenki betájolja a konyhát, s míg eszünk, a kicsi folyamatosan sír.
- Már őszintén nem tudom, mit tehetnék, hogy megnyugodjon – mondja Sora kétségbeesetten. Tom átveszi tőle a babát és kissé rázogatni kezdi ringatás közben.
- Érdekes, áltatlában a babák ettől megnyugodnak – néz ő is tanácstalanul.
- Megfoghatom? – pislogok bátyómra szépen, aki egy sóhajjal adja ide és rendezi el a kezeim között.
- Vigyázz a fejére! – oktat még ki.
Oh, de aranyos csöppség sírdogál az én karjaimban...
- Lehet, hogy fáj a hasa – gondolkodok el, mire Sora nevetni kezd, bátyámmal együtt.
A pici lábát megfogom és lassan tornáztatni kezdem. Közben beszélek hozzá, s azt veszem észre, hogy nem sír, hanem nagy, kerek, könnyes szemecskékkel figyeli az arcom. Hüppög még kicsit, s mikor megsimogatom a kicsi arcot, az ösztönösen ragadja meg a hüvelykujjam, s azt rázogatja.
Tom kerek szemekkel néz, Nado meg a babát vizslatja, Sora meg... hát, úgy tűnik bealudt az asztalnál...
- Te, öcskös, ezt, mégis, hogy csináltad?
- Én mondtam, hogy fáj a hasa – bólogatom magamnak, mire Tom felnevet ismét.
- Végülis, igazad volt – veszi ki a babát a kezemből, hogy tisztába tegye. Én meg mászok a helyemre, jobban mondja, Nado ölébe.
- Na, most mondd, hogy nem voltam ügyes – húzom ki magam büszkén ölében, s egy pirítóst kapok a számba.
- De, az voltál, kicsim. – Heh?
- Valami baj van? Olyan lehangoltnak tűnsz – nézek rá szépen. – Talán, neked is fáj a hasad? – érdeklődöm, mire felkuncog és egy csókot hint homlokomra.
- Semmi bajom, édes. Csupán, nagyon rég szeretkeztünk – magyarázza én meg pirulok.
- Te ilyenkor is a szexre gondolsz?
- Dehát, kicsim, azt ne mondd, hogy te nem akarod – néz rám szúrósan. Odahajolok ajkaihoz, s megcsókolom.
- Dehogynem – nyögöm még ajkaiba, ahogy belemarkol fenekembe.
- Kész vagyok – jelenti ki Tom is. – Nado, eltüntetheted a pelust – kuncog fel.
|
| yoshizawa | 2013. 05. 01. 11:34:50 | #25688 |
Karakter: Encadenado Destino (Nado)
Megjegyzés: plüssfarkaskának
- Mi ez? Ki sír ilyen keservesen? – rohan vissza hozzám Kazum, mialatt az általam hallott hangok irányába fülel, döbbenten figyelem:
- Te is hallod? Azt hittem csak beképzelem – vagy hogy már teljesen elvette a józan eszem a drága…
- Igen, én is hallom – szuper… Ááá… De a sikkantása nem… Miért kellett ilyen éles hangon?! Azt szeretné, ha megharapnám?! Dühösen faggatnám erről, ha nem kérdezne:
– Hol van bátyó?
- A hátunk mö... Basszus... – káromkodom el magam, nincs ott, ahol az előbb még határozottam ő állt. Ez csak azért fasza, mert már nem csak egy kibaszott fehér nyulat kell kajtathatunk a hóban, hanem egy idióta farkast is.
Most Kazu tényleg tarkón vágott??? Megdöbbenve figyelem, mialatt ő sértődötten fedd meg:
- Ne beszélj csúnyán! Ha majd a gyerek előtt is így beszélsz, akkor Merlinre esküszöm, hogy egy horda vérfarkast küldök rád – még a szemei is villognak a haragja miatt.
Jujj… De úgy, hogy most még jobban megilletődtem…
Kicsit késve húzom magamhoz is egy csókra:
- Tetszik a tüzességed, kicsim, ha máshol lennék, meg is mutatnám mennyire – azért a hó még akkor is hideg lenne, ha ő feküdne alattam. Arról nem is beszélve, hogy egyikünk se élvezné, ha egy bizonyos tagom a hideg miatt veszítene tekintélyes méretéből.
Nyáá… De rágcsálódni szabad a kicsikét, vehemensen csócsálom finom ajkait addig, amíg fel nem nyög. Már nem érdekel a hideg annyira, csak ő, és az a melegség, amit miatta érzek, nyakára is csókok hintenék, ha nem nyafizna újból:
- Nadooo.
Néha nem értem ezeket a farkasokat… Komoran kapom el a kezét, és húznám arra, amerre testvére lábnyomai látszanak a hóban:
- Jól van, jól van. Keressük meg a bátyádat.
- Meg akarom nézni ki sír – áll továbbra is egy helyben, már tényleg nagyon hiányos vagyok a tekintete miatt:
- Hjajj, a sírba viszel – csókolom meg a homlokát. Amint a házban leszünk törlesztenie kell. Amíg nem végzünk öt körrel, szerintem le se engedem magamról szállni.
- Kinéznéd belőlem – nevet, amikor végignézek rajta el is vörösödik, hogy biztosan kinézzem, nevetve szekálom:
- Na, gyere, kicsi piroskám, megkeressük azt aki sír – gyanítom, valahol egy baba van, de ha szerencsém van, és ő meg egyedül, akkor mire megtaláljuk a fagyás miatt abbahagyja a bömbölést.
Persze Kazu előre fut, ezért ütközik neki annak az idegennek, aki a kezében tartja a hallott babát, aggódva rántom föl a földről, még akkor is ideges vagyok kicsit, amikor azt susogja, nincs semmi baja.
Ez az előttünk lévő alak nem tetszik, de abból, hogy mögém bújt, olyasmit szűrtem le, neki se, kinevetem félénkségét, mielőtt még komoran fordulnék az idegen felé:
- Ki vagy? Mit keresel itt? Grr... – át is változok, mert a mellette lévő bokor furcsán zörög.
Kazu hozzám hasonlóan ölt állati alakot, aztán ugrik el arrafelé, hogy végül bátyjával együtt guruljon ki onnan.
A velünk szemben álló kérdezett teljesen lefagyott, most már csapdaként utánunk küldött farkasnak se nézem, és inkább magunkkal hívom.
Ennyi nyúlvadászat mára elég volt.
***
Forró teát nyomtam a kezébe farkaskámnak, és azt figyeltem, ahogy issza. Úgy gondoltam, ha végez vele, lefektetem.
Egy pillanatig se számítottam rá, hogy mielőtt a bögre tartalmát teljesen kiinná, a fülemhez hajol, és arra kér, faggassam ki az idegent. Tudni szeretné, hogy mit tart a kezében.
Megtehetném, hogy csak szimplán válaszolok neki a macerás faggatózás helyett? Igen. De… Akkor talán a vendégünk, és az őt védelme alá vevő testvérét is megsérteném.
Inkább erőt veszek magamon egy sóhajtással, és rákérdezek arra, amit tudni szeretne.
Nevet kérdésemen először a srác, de aztán farkaskám ölébe pottyantja azt a síró kis teremtményt, akinek a szaga arról árulkodik, hogy tiszta pelusra szorul.
Határozottan.
Hmm… Döbbenetes, hogy Kazu milyen anyai ösztönnel nyúl hozzá… Ha nem kezdene el fájni a csuklója, és kéne elkapnom, lehet, még a szoptatást is megpróbálta volna.
- Sora Nagashitsu vagyok, - mutatkozik be a srác, szerencsére ő, és a bátyus nem látták kicsikém pillanatnyi gyengeségét - ő meg a húgom Mizu. Elszöktünk otthonról – ahham… Így már értem miért mászkáltak az erdőben – Ő a nővérem gyermeke, de őt magunk mögött kellett hagynunk. Apám megbüntette azért, mert egy olyan férfitól lett gyermeke, aki... wááá – a kicsikém is izgatott lett. De belőlem nem ezt a reakciót váltja ki a füle állása. Mrrr… A farkát is ilyen hegyesnek akarom már tudni…
- Mi a baja most? – fordul felém farkaskám, vigyorogva cirógatom meg még mindig az ég felé meredő testrészeit:
- Talán megijesztette őt, hogy előbújtak a füleid – pedig ott látta maga előtt Kazuék verekedni. Na mindegy… Ennyit a beszélgetésről, unottan figyelem, amint a farkastestvérek próbálják nyugtatni, aztán mivel még mindig eléggé untat a hisztije, a kék csomag felé fordulok. Már tényleg nagyon elviselhetetlen, amit termelt.
- Nyugodj meg. – teszem le óvatosan Kazut, és mordulok az idegenre, amikor már borzasztóan sokadszorra nevezi démonnak kicsikém. Ő nem az. Max az ágyban, és ott is csak én hívhatom annak. – A félreértések elkerülése miatt még most jelzem, hogy mindhárman alakváltók vagyunk. – igen. A füleim, és farkincám nem kellett volna előeresztenem. Így, hogy már Sora a húgával visít olyan, mintha baltákkal hasogatnák a koponyám – Viszont… Csak akkor fogunk bántani, ha nem fejezed be ezt a hepajt! – utolsó szavaim már hangosabb morgással adom a tudtára, ami miatt rendesen remegve húzódik vissza a sarokba. Gondolom, ha lenne pelusa, most csinálná ő is tele.
Mindegy, nem érdekel. Végre már csak a kicsi üvölt.
- Ezt miért kellett?! – lép a srác elé Tom, ahelyett, hogy válaszolnék neki a babát nyomom a kezébe. – Tedd tisztába. – nem akarok vitát. Kellett, mert már untam, hogy sértegeti Kazut, kellett, mert kanos vagyok, és Kazut vinném az ágyába, ahelyett, hogy itt hallgatom, ahogy majrézik vele, és szidja ez a szerencsétlen ember, meg azért is kellett, mert már a dobhártyám tényleg teljesen oda lett.
Elvenné tőlem Tom a babát, de a srác kikapja a kezeink ügyéből, és az ajtó felé iramodik vele. Vagyis… Csak próbál. Ellenem, és Tom ellen semmi esélye, előtte érünk oda, aztán zárjuk be, és állunk az útjába.
- Ha most kimennél, megfagynátok. Azt nem akarhatod – teszi hozzá tettünkhöz Kazum, mosolyogva nézek rá. Kezében az egyik kis aranyos nyuszipamacs van, tündérien néz ki vele.
- Szörnyetegek! – hátrál előlünk tovább a srác, mintha nem hallotta, vagy nem értette volna kicsikém szavait – miért nem hagytok békén?! Mit akartok velünk tenni?! – ez a fülén ült?!
- Az előbb mondtam, hogy semmit nem teszünk veletek. – sóhajtom. – Jobban elhinnéd, hogy nem vagyunk vérszomjas fenevadak, ha megnéznéd, ahogy Kazuya gondozza a nyulait.
- Nem érdekel… - áll neki sírni. – Belőlünk nem esztek. – már potyognak a könnyei, sóhajtva lépek teljesen elé, aztán dobom babástól a vállamra, hogy bevihessem az egyik vendégszobába.
Utunk közben egy kosarat is leakasztok a falról, hogy amikor már a földön van, a kezébe nyomhassam. Sajnos bölcsőnk nincs, ezzel kell beérnie.
- Figyelj… Maradjatok itt, higgadj le. Ha hiszed, ha nem, tényleg távol állunk a szörnyeteg szótól, semmiképp se szeretnénk azt se, ha halálra fagynátok.
Segélykérőn néz a srác Tomra, aki beslisszolt mellettem, kíváncsian várom a válaszát, amit Sora „ugye te nem” kezdetű kérdésére kell adnia.
- Kazu az öcsém. – sóhajtja az idősebb farkas őszintén, és kicsit szégyenkezve valója miatt mutatja meg füleit, amire a csomagot tartó halálsápadt lesz. – De… De… nem bántunk. És… - néz felém tétován – Ő se akar. – mentegetőzik, gondolom érzi, a srác mindjárt megint sikításba akar kezdeni.
- Mit gondolsz?! – lép be könnyes szemmel farkaskám – Mi lenne a gyerekkel, ha kivinnéd ebben az időben? – talán könnyes szemei miatt, talán azért mert meggyőztük, Sora lepakolja az ágyra csomagját:
- Rendben. Várok az indulással addig, amíg eláll a havazás. De… Ha hozzánk nyúltok, Isten a tanúm rá, hogy visszajárok majd kísérteni hozzátok. – annyira vicces a fenyegetőzése, alig bírom magamban tartani a nevetésem – Izé… - cirógatja meg a pöttöm arcát – Kérhetek valami ruhát, amibe átcsomagolom? – ez még viccesebb, muszáj nevetnem rajta, mialatt kicsikém ajánlkozik a segítségre:
- Keresek.
- Köszönöm. – bólint a srác egy vontatott mosollyal, ami miatt Kazu el is futna a szobából.
Mi állítja meg? Csupán az, hogy a vendég táskája mocorgásba kezd a földön.
- Ezzel meg mi van? – lépek oda hozzá kíváncsian, és kicsit idegesen, az se tud megnyugtatni, hogy kuncogva veszi fel, és nyitja ki előttem, hogy láthassam a tartalmát. Csak a tartalom láttán húzom vissza karmaim.
- A környéken találtam ezt a nyuszit. De nem mozdult egészen mostanáig, úgyhogy azt hittem, már nem is él.
- Nyuszi? – lép mellénk Kazu az ajtó mögül, ahova gondolom azért slisszolt el, mert megijedt a mozgó táskától, nevetve válaszolom neki, hogy az.
- Ráadásul úgy nézem őt kerestük. Fiú. És hallottad, a környéken várt.
- Nyuszi Úr! Igen ő lesz az… Az egyik kölyöknek pont ilyen fekete folt van a szeme körül. Gyere szépen. – babusgatja úgy, mint ahogy az előbb a kék csomagot - Most bemutatlak a családodnak. – egen, értem… Akkor ma este se lesz móka a pelenkázáson kívül…
- Máris keresem a rongyot. – sóhajtom a srácoknak, amikor kicsikém megfeledkezve arról, amit ígért eltűnik nyulaihoz, aztán már nem vagyok velük egy szobába.
Viszonylag hamar találtam pelenkának való ruhát, kicsim testét is magamhoz szoríthatom, mert hamar visszatért hozzám, mintha tudná, már kezdek féltékeny lenni a szőrcsomóira.
Grr… Jobban hozzám bújik, ezért dorombolva hintek puszit homlokára, mielőtt vele együtt azt figyelném, az idegen hogyan próbálja leszedni testvére gyermekéről a pelust.
- Bátyó segíts már neki. – kiált aztán Tomra. – Nekem mindig azt meséltétek, hogy ebben ti vagytok a legjobbak.
- Igen… Tényleg mi vagyunk benne a legjobbak… - böki meg az apró teremtményt egy ujjal, aki most hatalmas szemekkel figyeli ténykedésük, és aki hozzám hasonlóan jól szórakozik a mozin, amit a testvére, és a farkasbátyó leművel.
|
| darkrukia | 2013. 01. 31. 21:41:07 | #25024 |
Karakter: Kazuya Suzuki
Megjegyzés: (vadmacskámnak)
Türelmetlenül szólongatom, megbökdösöm kicsit, de mintha szobor lenne, úgy ül meredten. Hívom Tomot, aki ugyanúgy kezdi szólongatni, de arra sem reagál. Bátyó azt mondja harapdjam meg. Hát jó.
Beleharapok a kezébe.
- Áú, ez fáj! – morran fel azonnal, amikor elengedem. A kezét kezdi dörzsölgetni. – Mi a fenéért kellett megharapnod?
Mosolyogva nézek Tomra, s jelentem ki, hogy igaza volt, tényleg magához tért szerelmem. Csak azt nem értem, hogy miért ilyen morcos.
- Azt akarod, hogy én is kitépjek belőled egy darapot?
Maga alá nyom, s mérgesen néz rám. Félek tőle. – Ha nem, akkor végre válaszolj a kérdésemre, és mondd meg, miért haraptál belém.
Érzem, ahogy hullni kezdnek könnyeim.
- Nado, állj le – löki le rólam bátyám, s karjai közé von. Odabújok hozzá sírva. Miért ilyen kegyetlen? Miért dühös?
- Mégis mi a fene van veled? – órdítozik bátyám. – Így rátámadni Kazura! Pedig ő csak aggódott érted! Olyan voltál pár percig, mint aki nem tud magáról!
- Sajnálom... Én... Csak... Nem tudom, mi volt velem – roskad le az ágyra szerelmem.
Ajj, de nem szeretem így látni. Közelmászom hozzá, s odabújok testéhez, mire az ölébe húz és elnézést kér tőlem.
- Mi se tudjuk, hogy mi volt – ül le mellettünk Tom. – Amikor bejöttem, sóbálványként néztél az öcsémre.
- Miután azt kérdeztem tőle – motyodok közbe én is -, nekünk nem-e lesznek babáink lett olyan. De... – nézek fel az ő szemeibe -, még nem is válaszolt.
Tom elneveti magát, Nado pedig arról faggatja, miért röhög.
- Nem rajtad röhögök, hanem az öcsém tervén – mondja. Ezért persze szépen belekönyökölök gyomrába, de Nado lefogja a kezeim. Azt kérdezi, hogy tudom-e, ha már ennyire akarok babát, hogy az mivel jár.
- Igen. Tudom – húzom ki magam büszkén. – Egész nap fekszik, és alszik, aztán amikor sír, néha meg kell etetni – magyarázom neki.
Szerelmem felkuncogva tartja fogva kezeim, s kérdi meg Tomot, hogy tényleg nincs-e nálam fiatalabb a falkájukban.
- Jelenleg ő a legkisebb – nevet bátyó. – Ezért nem tudja, mi az a pelenkacsere, meg az éjszakai virrasztás.
- Értem – sóhajt, aztán visszaránt magához, mielőtt nem csak gonosznak neveném őket, hanem el is vonulnék előlük durcázni.
Szerelmem magához szorít, s elmagyarázza, hogy nekem még sok könyvet kell elolvasnom, mielőtt megengedné nekem, hogy gyereket hozzak ide.
- Vállalod? – kérdi, mire elszántan biccentek felé, és kijelentem, hogy igen, vállalom. Arra kéri bátyám, hogy keressen egy párat itt is, ha van. Finom, apró csókjai elbódítnak teljesen.
- Már megyek is – kuncog fel.
Amikor becsukja maga után az ajtót, nagy mosollyal fordul felém szerelmem, hogy újabb csókokat hintsen el bizsergő bőrömön.
- Nado... – sóhajtok fel, mire maga alá dönt és finom csókra hívja ajkaim és nyelvem. – Nado... – nyiffantok fel ismét, mire érdeklődve faggat arról, hogy mit szeretnék. – Nekünk nem kéne segíteni neki? – kérdem, de olyan választ kapok, amit nem nagyon ellenzek.
Rámarkol farkamra, úgy dorombol: - Majd később... Most idefigyelj, mert ki vagyok rád éhezve.
***
A házban nem voltak olyan könyvek, amik babákról szóltak, így kénytelen/kelletlen belemntem abba, hogy csak Nyuszim férjét keressük meg. Biztos nagyon hiányzik már Nyuszikisasszonynak, meg a kicsiknek sem tenne jót, ha apjuk nélkül nőnének fel.
Ahogy kinn vagyok a szabad levegőn, szalagálok és ugrándozom előttük, annyira jó itt kinn! Néha megcsűszok a jégen, de tartom magam, hogy ne hasaljak, hanem inkább fenekemre érkezzek. Mondjuk az se lenne jó nagyon. Wáá, sehogysem jó leesni, max, ha lenne itt egy ágy, akkor szívesen esnék bele, s húznám magammal Nadot is. Hehe.
Aztán hallok egy hangot.
Visszatántorodom szerelmem mellé, s megkapaszkodom karjában, hogy még véletlenül se tűnjön el mellőlem.
- Mi ez? Ki sír ilyen keservesen? – kérdem szomorúan szerelmem, aki csodálkozva néz rám.
- Te is hallod? Azt hittem csak beképzelem – mormogja.
- Igen, én is hallom – bólogatok, aztán ijedten sikkantok fel. – Hol van bátyó?
- A hátunk mö... Basszus... – néz hátra, ahol senki sincs. Kap tőlem egy kisebb taslit a tarkójára, mire értetlenül, kidülledt szemekkel néz rám.
Kioktatom: - Ne beszélj csúnyán! Ha majd a gyerek előtt is így beszélsz, akkor Merlinre esküszöm, hogy egy horda vérfarkast küldök rád – villan meg szemem. Néz. Néz. Meglengetem előtte a kezem, mire megrázza a fejét. – Nado – méltatlankodok.
Magához húz és forrón megcsókol.
- Tetszik a tüzességed, kicsim, ha máshol lennék, meg is mutatnám mennyire – rágcsálja meg ajkaim, mire aprót nyögök. Megremegek karjaiban. Ez isteni. De valahogy rondítja a sírás.
- Nadooo – nyögök ajkaiba, mire felsóhajt.
- Jól van, jól van. Keressük meg a bátyádat – fogja meg a kezem, indul a másik irányba.
- Meg akarom nézni ki sír – pislogok rá ártatlanul. Gyanakodva néz rám, mire mégártatlanabb tekintet veszek fel.
- Hjajj, a sírba viszel – csóválja meg a fejét. Kapok egy csókot a homlokomra. Mosolyogva ölelem át nyakát egy pillanatra.
- Kinéznéd belőlem – kuncogok.
Gyanakvóan még végig. Beharapom ajkaim. Ajj, ell nekem elpirulni.
- Na, gyere, kicsi piroskám, megkeressük azt aki sír – bólogat.
Előrefutok, aztán azt veszem észre, hogy valami belémfut és... fenékrepottyanok.
- Kazu – szed fel a földről szerelmem, mire mosolyogva mondom, hogy nincs bajom.
Aztán, ahogy talpon vagyok, s az idegen is, meglátok kezébe egy kis kék csomagot. Felőle jönnek a síráshoz hasonló hangok. Elbújok Nado háta mögött, aki felnevet. Aztán komolyara változik a hangja.
- Ki vagy? Mit keresel itt? Grr... – torzuel el a hangja valami mormolásba, s hátához szorít.
Valami zizeg a bokoban. Sebesen dobogó szívecskével szagolok a levegőbe, majd én is felveszem alakom, mire Nado döbbenten néz. Biztos azt hiszi, valamelyik falkatagom jött vissza értem.
Ráugrom a bokorban lévő Tomra, akivel gurulva érkezünk a másik kettő lába elé. Nevetve alakulunk vissza emberré.
Látom, ahogy Nado megnyugszik. Aztán mindenkit a házacskánk felé terelget. Meglepő, hogy az idegen srác és bátyám, milyen jól elbeszélgetnek egymással.
***
Szerelmem ölében ülve bújok mellkasához, ahogy iszogatjuk a teákat. A kék csomag már nem sír.
Kicsit félve suttogom Nado fülébe, hogy kérdezze meg, hogy az mi az. Mire megkérdi, a fiú nevetve teszi le a csomagot az ölembe. Megdermedek, aztán elcsodálkozom. Húúú, milyen kicsi. Azt hiszem belé is szerelmes lettem első pillantásra. Bár Nadoba nem első pillantásra szerettem bele, de szeretem ezt mondani.
Megsimogatom a kicsi ember arcát, mire az felnéz nagy szemeivel. Ez a pillantás... pont, mint...
Ahogy rágondolok kezd sajogni a csuklóm, s ha Nado nem fogna körbe, akkor lehet, hogy a kisember leesne a padlóra. Összeszedem magam és a fiúra kezdek figyelni, aki mesélni kezd.
- Sora Nagashitsu vagyok, ő meg Mizu. Elszöktünk otthonról – szomorodik el kissé. – Ő a nővérem gyermeke, de őt magunk mögött kellett hagynunk. Apám megbüntette azért, mert egy olyan férfitól lett gyermeke, aki... wááá – sikítsa el magát, mire értetlenül meredek rá.
- Mi a baja most? – kérdem Nadot, mire az elmosolyodva simogatja meg füleimet.
- Talán megijesztette őt, hogy előbújtak a füleid – kuncogja.
Bocsánatkérően, piros arccal nézek a fiúra. Bocsánatkérőn nézek rá, s megmondom neki illedelmesen, hogy ne haragudjon, mikor nagyon figyelek valamire, egyszerűen előjönnek. Elkezd kiabálni, bár nem értem mit, valamit a démonokról.
Inkább visszamászom Nado ölébe. Tomra pillantva kicsit meglepődöm. Bátyám kipirultan igyeli az ide-oda futkosó srácot. Szerelmem meg, a kis kék csomag tartalmát tanulmányozza.
Szerkesztve darkrukia által @ 2013. 02. 14. 15:55:04
|
| yoshizawa | 2013. 01. 18. 17:16:45 | #24871 |
Karakter: Encadenado Destino (Nado)
Megjegyzés: (plüssfarkaskának)
Az ölembe kapom, de annyira aggódik a nyuszijáért, hogy kis idő múlva már lekéredzkedik szorításomból, és öt méterrel előttem futva keresgéli a szökevényt.
Idegessége ráadásul akkor sem csitul, amikor mancsom mancsai közé adom, hogy szoríthassa őket, mialatt továbbra is vadásszuk az eltűnt pamacsot.
- Nado – néz rám szomorúan - Mi van, ha nem lesz meg? Ha elszökött? – pff… Mindjárt sírni is fog amiatt az ostoba teremtmény miatt… Megállok, és magamhoz szorítom egy bódító csók erejéig.
- Nyugi, - sóhajtom aztán – meglesznek.
Komolyan gondolom, amit mondtam neki. Az az állat valahol nagyon jól érezheti magát, de csak itt, a lakásban. Az ajtó nem volt nyitva. Tom meg tényleg nem bánthatta. Tart tőlem annyira, hogy ne tegye.
Biccent, de még mindig nem nyugodt. Azt mondanám rá, inkább idegesebb is, mint az előbb, mialatt egy újabb helyre ugrik.
- Nado – kiált hirtelen, és izgatottan felém, viszont rikkantásából, és abból a két fadarabból, amit a kezei közt szorongat, nem tudom kitalálni, hogy mégis mit szeretne tőlem.
Odamenjek hozzá? Ne menjek?
- Kazu – szólok vissza neki bizonytalanul, arról is megkérdezném, mi történt vele, ha nem sikítaná ismét a nevem, és futna hozzám, mászna az ölembe kiabálása közben:
- Tom klónozta a nyuszimat.
Már mindent értek… Azért boldog, mert megvan a keresett… És… Ha jól veszem ki a szavaiból kölykei lettek.
Boldoggá tesz, hogy boldog, aranyos kijelentésén nevetnem is kell.
– Nem vicces! – üt meg persze duzzogva a kuncogásom miatt, úgy érzem, örülhetek annak, hogy gyomorszájast csak az öklével adott, és nem a még mindig magánál tartott hasábok egyikével…
- Kicsim – nyugtatom meg csókjaimmal - A nyuszidnak kölykei születtek.
- De... de ő fiú – nyögi, mialatt a fákat elpakolja, és helyettük az egyik kis finomságot veszi a karjaiba, mosolyogva rázom meg a fejem:
- Nem. Lány volt, csak te hitted azt, hogy fiú – beszéd közben azon gondolkozom, hogy feltűnne-e neki, ha mondjuk az egyik répazabáló kis szörnyeteg eltűnne innen mellőlünk a gyomromba.
Végül arra az elhatározásra jutok, hogy nem zavarom meg a lelki békéjét, nyúlevés helyett az ölembe vackolom boldog Kazum, és kiélvezem meztelenségét, amivel teljesen nekem simul.
- Miért nem mondtad hamarabb?! – töri meg a közénk telepedett csendet - El kell mennünk megkeresni Nyuszi Úrat, hogy Nyuszi Kisasszony ne egyedül kelljen felnevelje a kicsiket.
Először megdöbbent a kijelentése, aztán nevetésre késztet.
Nem úgy ismerem, mint aki hagyná szegény pamacsot egyedül bajlódni, bár ezt nem tudnám neki elmondani, mert nem is úgy, ismerem, hogy hagyná magát majd erről a nyúlkereséses ötletéről lebeszélni, mosolyogva hintek inkább csókot finom ajkaira:
- Édes vagy. Persze, hogy elmegyünk megkeresni őket.
Ő az a személy, akiért tényleg bármit megtennék, és akit soha többé nem fogok visszaengedni a családjához.
***
Közelebb húzva magamhoz farkaskám dorombolok, örülök neki, most, este se hagyott még magamra, és engedi, hogy öleljem, valamint simogassam, csókolgassam meleg bundáját úgy, mint ahogy azt ő tette egész nap a nyuszikkal.
Kérdése miatt is csak kicsit leszek nyűgös:
- Reggel megkeressük Nyuszi úrat, ugye? – miért már reggel? Muszáj annyira korán kimásznom az ágyból?! Nyauhh és miért ennyire ellenállhatatlan a hízelgése?
- Igen. – adom be a derekam végül neki - De nem maradhatunk kinn sokáig, nem szeretném, ha ránk találnának, kicsi az esély rá, de biztosra szeretnék menni – soha többé nem akarom, hogy hozzáérjen az a szemét bátyja, akinek még mindig érzem csuklóján az illatát.
Rég volt a reggel, ezért most, hogy tisztáztam vele a szándékaim, kanosan döntöm hátra, hintek csókok a mellkasára.
Feltett célom, hogy pár vad kör után megjelölöm a nyakát, viszont kijelentésével annyira lesokkol, hogy majdnem még levegőt venni is elfelejtek:
- Nado... nekünk nem lesznek babáink – baba??? Hogy jön ez ide??? Ugye nem azért mondja, mert náluk a hímeknek is lehet?
Hallom a hangját, amivel türelmetlenül szólítgat, érzem böködését, megszólalni azonban nem bírok, teljesen lemerevedtem a döbbenettől.
Baba…
Még mindig ezen a szón forog az agyam, amikor Tom hangját is meghallom a távolból. Valamit mond öccsének.
Nem értem azonban, hogy pontosan miről magyaráz neki, mert minden olyan tompa számomra, mintha egy vízzel teli dobozba lennék bezárva.
Azt se fogom fel, hogy kicsikém mit válaszol a szavaira, csak hangjának lágy ütemét hallom.
Viszont… Azt már világosan megérzem, hogy farkaskám beleharap a kezembe.
- Áú ez fááj! – morranok is rá morcosan, amikor elenged, a sebesült területet is dörzsölgetni kezdem a karomon. – Mi a fenéért kellett megharapnod?!
Az a mosoly, amivel bátyjára néz válasz helyett, hogy kijelentse neki, igaza volt, mert tényleg magamhoz tértem döbbenetes, és dühítő.
- Azt akarod, hogy én is kitépjek belőled egy darabot?! – döntöm magam alá most, hogy a mérgem teljesen átvette felettem az uralmat – Ha nem, akkor végre válaszolj a kérdésemre, és mond meg, miért haraptál belém. – vagy legalább kérjen bocsánatot. Vérzik a kezem, és fáj is, nem volt se szép, se okos húzás ilyet tennie ellenem.
Vadságom miatt elindulnak a könnyei, de jelenleg ezzel nagyon nem tud rám hatni.
- Nado állj le. – lök le róla Tom, mire feltápászkodom a földről, ahova estem már Kazum a karjai között találom. Hozzá bújva, és őt ölelve sír még jobban, indulatosan üvöltenék rájuk, ha a bátyus nem előzne meg a felszólalással:
- Mégis mi a fene van veled?! – ordítja le a fejem - Így rátámadni Kazura! Pedig ő csak aggódott érted! Olyan voltál pár percig, mint aki nem tud magáról!
Ohh… Értem… Szóval azért volt a harapás.
- Sajnálom… Én… Csak… Nem tudom mi volt velem. – roskadok le az ágyra. Aztán… Amikor Kazum hozzám bújik, átölelve vonom az ölembe, és kérek tőle elnézést.
- Mi se tudjuk, hogy mi volt. – foglal mellettünk Tom is helyet. – Amikor bejöttem sóbálványként néztél az öcsémre.
- Miután azt kérdeztem tőle – motyog az ölemben ülő – nekünk nem-e lesznek babáink lett olyan. – tényleg… - De… - fúrja tekintetembe a szemeit – még nem is válaszolt.
Persze, hogy nem. Kérdése most is lesokkolt, de legalább elég ahhoz testvérének elnevetnie magát, hogy magamhoz térjek, és arról faggassam, miért röhög.
- Nem rajtad röhögök, hanem az öcsém tervén – ezért az emlegetettől jár neki egy gyomorszájas, elégedett vigyorral fogom le Kazum kezeit, és kérdezem meg arról, tudja-e, ha már ennyire akar egyet, hogy mivel jár.
- Igen. Tudom. – húzza ki magát büszkén. Egész nap fekszik, és alszik, aztán amikor sír néha meg kell etetni – sejtettem, hogy nincs tisztában a dolgokkal teljesen, de azt korántsem, hogy ennyire.
Kuncogva, valamint még mindig farkaskám kezeit lefogva fordulok testvére felé, és kérdezem arról, hogy tényleg nincs-e a drágánál fiatalabb a falkájukban.
- Jelenleg ő a legkisebb. – nevet kicsikémen. – Ezért nem tudja, mi az a pelenkacsere, meg az éjszakai virrasztás.
- Értem. – sóhajtom, aztán visszarántom Kazut magamhoz, mielőtt nem csak gonosznak nevezne minket, hanem el is vonulna előlünk duzzogni valahová.
Csak így, mialatt az ölembe szorítom tudom neki elmagyarázni, hogy sok könyvet kell elolvasnia, mielőtt megengedném neki, gyereket hozzon ide.
- Vállalod? – kérdem, elszánt biccentése, és igen kijelentése miatt arra utasítom Tomot, keressen egy párat itt is, ha van. Beszélés közben végig kicsikém bőrére hintettem csókok, úgyhogy remélem, a bátyus veszi a lapot, és nem csak kimegy, kinn is marad.
- Már megyek is. – kuncog, szavainak megfelelően fél pillanattal később már az ajtó is csukva, mosollyal az arcomon hintek újabb csókok kicsikém bőrére.
- Nado… - sóhajtja, hangja miatt magam alá döntöm, és egy csókra tapadok az ajkaira.
- Nado… - nyafizik újra, érdeklődve faggatom arról, mit szeretne.
- Nekünk nem kéne segíteni neki? – válaszom tömör, és velős, mialatt rámarkolok a farkincájára:
- Majd később… Most idefigyelj, mert ki vagyok rád éhezve.
***
Szerencsére nem voltak a lakásban babás könyvek, és abba is beleegyezett, hogy ma csak Nyuszi Urat keressük, úgyhogy elégedetten figyelem, ahogy szaladgál, ugrál előttünk.
Van pillanat, amikor úgy megcsúszik a jégen, mint az egyszeri románlány, de még ez is jobb a gyereknevelésnél. Egyenlőre csak vele akarok foglalkozni, és nem egy picsogóval.
Na tessék… Kellett ennyit emlegetnie a babatémát. Már hallom a fejembe a sírását.
Vagy… Ez a hang itt van a közelünkben??!!
|
| darkrukia | 2012. 12. 09. 16:40:01 | #24435 |
Karakter: Kazuya Suzuki
Megjegyzés: (vadmacskámnak)
- Én is téged – mosolyog vissza édesen. Kapok pár csókot homlokomra, arcomra, s kipirultan várom, hogy ajkaim is hozzáérjenek végre csábító szájához. Puha puszikat hint számra, aztán addig csókol, míg minden levegőm semmivé lesz. Belenyög a csókba. Annyira szeretem. Egymás testét simogatjuk, mikor meghallom Andy krákogását, mitől ijedten rezzenek össze és szakadok el vadmacskámtól.
Nado morcosan néz rá, ő meg szúrós szemekkel méregeti és halkan mormog. Piros arcom vadmacskám mellkasába fúrom.
- Még feküdnie kellene – szid le hidegen, amitől kicsit megijedek. Nem szokott így viselkedni.
Nado válaszra sem méltatva morog rá vissza.
Belerúg vadmacskám oldalába, egyre többször. Könnyes szemekkel mászom át karjaiva, hogy könyörögve kérjel, hagyja, mert én mentem hozzá és nem ő jött értem. Nado cifrán átkozódik.
- Maradj a helyeden, tetves macska!
Már menne ki, de ahogy vadmacskám felém lendül, úgy fordul és belérúg ismét. Köhög és a földre ül. Csak ne legyen komoly baja...
- Nyugalom, rohadék, nem mozdulok – fújtat, de bátyám rúgja és emiatt könnyes szemmek indulok felé.
- Ha kimászol az ágyból, és odamész hozzá, akkor téged is megbüntetlek. Engesztelés lesz a vége annak, ha nem maradsz ott, ahol vagy. – Ááá, szóval azért dühös, mert Bryan nem őt, hanem engem jelölt meg, ráadásul a csuklómon van, ami neki lehetetlen lenne, őt kiskorában megmarta valami kígyó féle és azóta szétroncsolódva van a bal csuklója.
- Tom – ordít ki a szobából. – Figyelk rájuk, nem érhetnek egymáshot – jelenti ki belépő bátyámnak. – Mi apánkkal vadászni megyünk.
- Rendben. – Bólint szigorúan Tom, mialatt nyuszimat vonja karjaiba, aki épp el akart ugrani valamerre. – Rajtuk tartom a szemem.
~*~*~*~*~*~
Attól a sütitől, amit Tomtól karptam, úgy érzem majd leragadnak a szemeim. Inkább visszabújok és alszom egyet. Ébredésem kicsit szokatlan. Ágyban vagyok, de nem a sajátomban. Nem érzem a falka szagát, ellenben vadmacskámat és Tomot igen. Csodálkozva pislogok körbe, hogy hol a fenében vagyok, amiről meg is kérdezem a mellettem jóllakottan vigyorgó vadmacskát.
- Jó helyre jöttünk – ül fel, majd dorombolva folytatja: - Itt sose találnak ránk.
- Naná, hogy nem. Úgy elleszünk, mint a befőtt. Itt minden van – kuncog fel Tom, aki meglepő módon itt van. Beleborzol hajamba, aztán másik kezének ujjai Nadon kalandoznak egyre lejebb. Nyááá...
- Mégis hová?- próbálok talpra kecmeregni. – És miért?
- Azért, mert ott bántottak – húz át az ölébe. – Ennél job indok nekem nem kell. – Pirultan, nyugtalanul fordulok bátyám felé.
- Tudhatnád, hogy emiatt csak még idegesebbek lesznek.
Azonban válasza, miszerint őt nem érdekli annyira, mint az, ahogy bántak velünk, még mindig nem tesz boldoggá, de egy kicsit megnyugtat. Meg persze az is segít, ahogy Nado mosolyogva csókot nyom buksimra és cirogassa oldalam.
- Itt tényleg minden van, még az előző házunkéhoz hasonló játékokkal teli szoba is.
Grrr...
Egy sikollyal fejezem ki ijedségem, amin ő kuncok. Aztán sírni kezdek, mert nem látom sehol Nyuszi Úrat. Tomra ugrok és faggatom őt, ahogy vadmacskám is, hogy hol a nyuszi.
- Ugye nem etted meg?! – morran rá Nado, de ő a fejét rázza.
- Csak kiengedtem abból a bigyóból, mert nagyon nyugtalan volt. Futkosott körbe-körbe, és a szőrét tépte. Héé... Eresszetek már el, mert megfulladok.
- Tényleg nem bántottad? – cirogat tovább szerelmem, míg Tomot faggatjuk, aki nemmel felel. Vadmacskám az ölébe húz vissza. Nyaaa... Méltányolnám, ha többet el sem kéne mozdulnom onnan.
- Gyere, nem mehetett messzire, ha tényleg itt van – jelenti ki.
Felkap az ölébe, bár inkább most kimászok karjaiból és saját lábamon indulok el keresgélni a nyuszimat. Nado a pólómat hátamra teríti, mire az ujjait megfogom és összekulcsolom enyéimmel. Egymás kezét fogva nézek szét minden lukban a lakásban.
- Nado – nézek fel rá szomorúan. – Mi van, ha nem lesz meg? Ha elszükütt? – kérdem kétségbeesett, sírós hanon, amire megállunk és ő magához húz. Csókot hint ajkaimra.
- Nyugi, meglesznek – mosolyog rám.
Bólintok. Remélem is, hogy meglesznek!
Valami fehér, valami szőrös. Nyusziiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!
Már vetődök is a kanadalló melletti fásládába, ahol sok-sok fehér pamacsot látok.
- Nado – nyávogok neki, két fával a kezemben.
- Kazu – néz rám meglepetten.
- Nado! Tom klónozta a nyuszimat – mászok az ölébe szipogva. Felnevet. Mellkasára ütök. – Nem vicces!
- Kicsim – csitít és csókokat hint arcomra, nyakamra, mire én sóhajtozok neki. – A nyuszidnak kölykei születtek – jelenti ki mosolyogva, mire döbbenten nézek rá.
- De... de ő fiú – kerekednek el szemeim. A fákat visszarakom a helyére. Aztán az egyik pamacsot veszem kezembe. Szagolgat és harapdál, pedig foga sincs. De aranyos... Felkuncogok.
  - Nem. Lány volt, csak te hitted azt, hogy fiú – mondja nyugidtan és ő is a szőrmókokkal fogalkozik. Letelepedünk a kandalló elé, én persze vadmacskám ölébe, hátam mellkasának döntve játszom a kicsikkel.
- Miért nem mondtad hamarabb?! El kell mennünk megkeresni Nyuszi Úrat, hogy Nyuszi Kisasszony ne egyedül kelljen felnevelje a kicsiket – nézek rá csillogó szemekkel. Felkuncog és kapok egy újabb csókot is.
- Édes vagy. Persze, hogy elmegyünk megkeresni őket.
~*~*~*~*~*~
Este szó szerint magányos farkasként ugrok fel ölébe és bújok hozzá, hogy simogasson. Az olyan jó érzéssel tölt el mindig. Ráadásul, eddig mindnki még én is anyuszikkal foglalkoztam. Kijár nekem is a simi, nem csak nekik.
- Reggel megkeressük Nyuszi úrat, úgye? – nézek fel rá, visszaalakulva, így át tudom ölelni a nyakát, s ő is könnyebben csókolgassa nyakam ívét.
- Igen. De nem maradhatunk kinn sokáig, nem szeretném, ha ránk találnának, kicsi az esély rá, de biztosra szeretnék menni – dönt hátamra.
- Nado... nekünk nem lesznek babáink – motyogom piros arccal. A párnát is a fejemre húzom.
Aztán, hogy semmi reakció nem érkezik tőle, és leáll mellkasom nyalogatásával is, félve kukkintok ki a párna alól. Megmeredt.
Megbökdösöm homlokát kicsit.
- Nadoooo... – nyöszörgöm nevét.
Szerkesztve darkrukia által @ 2012. 12. 09. 16:56:28
|
| yoshizawa | 2012. 12. 01. 22:20:15 | #24374 |
Karakter: Encadenado Destino (Nado)
Megjegyzés: (plüssfarkaskának)
Habozik, de végül rájön, nem egy szerencsés húzás a részéről, hogy most velem próbált meg kekeckedni, mert belefog a válaszba:
- Jól van, elmondom. – igencsak helyesen - Nálunk farkasoknál a kiengesztelés abból áll, hogy megjelöljük egymást, minden jelölés egy „bűn”, ami ugyan csak fél napot marad a bőrömön, de ha bátyám közelébe vagyok, érezni fog rajtam, hogy megjelölt – cirógatásai, és csókjai nem segítenek az idegállapotomon, egyre feszültebb vagyok.
Ezek szerint a jel, amit rá vés, hozzá fogja kötni. Hozzá… Az ÉN kicsikém…
– Ne félj, - próbál szavaival is csitítani - csak téged szeretlek, nem fogom engedni neki, hogy tovább menjen. Hallod? Csak téged szeretlek! – hallom… De attól még tudom, hogy azt a jelölést ki akarja majd használni.
Csókjával tud végül eltéríteni attól, hogy ellökve őt magamtól és annak a rohadtnak a keresésére induljak. Addig akartam ütni, amíg mozog.
- Ha hozzád ér én esküszöm megölöm – jelentem be neki így is hangosan, mialatt úgy szorítom magamhoz, ahogy csak tudom. Ő egyedül hozzám tartozik.
- Nyuszi Úrat azért engedd meg, hogy letegyem – neveti el magát – Aztán addig ölelsz, ameddig csak akarsz.
Szavai miatt eszembe jut valami, köhintve nézek a nyulára, és vágok bele a felvilágosításába:
- Kicsikém, a nyuszid f... – eddig jutok. Hatalmas vehemenciával veti rá magát az ajkaimra, mielőtt azt mondaná, már tett neki enni, ne aggódjak.
Hát jó… Akkor a nyuszi miatt nem fogok, csak miatta. Egy idő után fel fog neki tűnni a neme.
Sokáig lehetünk egymás karjaiban, de estére megint jönnek a kicsikéhez, ha jól tudom, akkor az az alak, aki miatt kétszer is hozzám szökött.
Üdvözlöm is.
Természetesen hangos morgással, olyasmivel, amivel ő engem. Gyűlölöm, és ha tehetném, leugrasztanám arról a magas lóról, amire felült. Azt hiszi, lehet bátor a közelemben, mert védik tőlem a láncaim…
Végül csak kicsikém miatt nem esek neki, hanem hagyom, hogy álomba merüljön. Ekkor a drága visszafészkelődhet helyére, az ölembe, és cirógathatom addig, amíg magával nem ragad engem is az álom.
***
Arra kell felébrednem, hogy Kazuyám fájdalmas sikolyait sodorta felém a szél, úgyhogy roppant ideges vagyok.
Az a szemét Bryan…
Mindenképp megkeresném, és végeznék vele, ha nem rontana be kicsikém legidősebb bátyja, amikor Kazum nevét ordítva épp a kötelékeimből szabadulok.
Belépése miatt a maradék két láncom se tudom leszaggatni magamról, addig üt embereivel, amíg valami injekciót nem nyomnak a kezembe.
- Rohadt szemetek! – vicsorgok rájuk azonban a nyugtató ellenére is. Karmolni szintén karmolom éppen azt a farkast, amelyiket érem, de fogaim használatától se riadnék vissza, ha Tom nem ordítaná azt a képembe, miután pofon csap, hogy legyen eszem.
- Ha kinyíratod magad, azzal nem segítesz neki! – teszi hozzá még mindig indulatosan a szavaihoz, rádöbbenve arra, hogy igaza van rogyok vissza a falhoz.
Persze ettől még kapok a legidősebb testvértől pár gyomorszájast, mert emberei csak akkor, amikor látják, nem támadom vissza mernek a láncaimhoz nyúlni, hogy kicseréljék őket.
Újra meg lettem kötözve, ezúttal szorosabban is, mint először. De… Legalább amikor végeznek hamar Tom felügyeletére hagyva távoznak.
- Nem vagy az eszednél! – sóhajtja ekkor bosszúsan a velem maradt – Ha most tovább csináltad volna a cirkuszt, akkor apánk szétszedett volna, mielőtt még esélyed lett volna eljutni Bryan szobájáig.
- De kínozza! – ordítok rá – Nem halljátok?! Miért nem ellene tesznek valamit?! Szeretitek ti is nem?! Akkor meg miért hagyjátok szenvedni?!
- Minden kiengesztelés ilyen. – sóhajtja – Nem tehetünk semmit közben. Viszont utána… - teszi hozzá mondatához, amikor csak a szemeimmel meg tudnám ölni – Segítek nektek innen megszökni. Szeretem az öcsém annyira, hogy ne hagyjam a másik testvérem tombolni rajta.
Nem tudom, hihetek-e neki, viszont hagyom, hogy tovább beszéljen, és elmondja, melyik farkast milyen módon játszhatjuk ki.
Védeni akarom a kicsikét, ha kell, akkor még a saját családjától is.
***
Éjjel annak a rohadtnak bűntudata van Kazum miatt, aki úgy fekszik az ágyon, mint valami rongybaba, mialatt ő a bocsánatáért esedezik, meg bántását a farkasára fogja. Amikor bejön legidősebb bátyjuk, fülét farkát behúzva fut is ki a szobából.
Persze…
És még ő tartja magát szerető testvérnek… Rendesen elmorgom róla a véleményem a másik szemét rohadéknak.
Kapok ugyan embereitől emiatt, de azért meg őt szidom. Ha Tom nem jönne be, akkor megint a láncaim szaggatnám tovább ahelyett, hogy aludnék, aztán velük együtt ápolnám a kicsikét.
- Jó reggelt! Tudod te, már mióta alszol? – végre felébredt… – Lassan egy egész napja! Brian jól kiütött. Elég csúnyán megjelölt... – grr… Játssza itt a jó testvért, pedig nem mozdította ő se a karját azért, hogy tegyen ellene valamit.
- Hoznál valamit enni? Éhen halok – szegényem… Olyan gyenge a hangja…
Bár… Az esze már vág… Jól tudta, mivel küldje el ahhoz idióta testvérét, hogy egyedül maradjon velem, és hozzám másszon.
– Nado? – mászik az ölembe, bújik hozzám, úgy ölelem át karjaimmal, ahogy csak tudom.
Majd… Amikor emiatt felszisszen, kicsit enyhébben szorítom magamhoz, de még mindig szorítom. Rettentően féltem attól, hogy elveszítem.
Az a mocsok… Meg is ölhette volna…
Szókincsem legszebb szavaival illetem, szidom, átkozom tehetetlenségem, és Kazum állapota miatt, egészen addig, amíg azt nem suttogja az ölemben fekvő drága, hogy szeret, szavaitól kissé megenyhülök az irányába:
- Én is téged. – mosolygok vissza rá.
Aztán…
Mivel a legfontosabbat tisztáztam vele, bátyjai bőrébe beivódott illatát tompítom el puha csókjaimmal. Először a homlokát veszem kezelésbe, aztán az arca következik, vörös pofija minden négyzetcentiméterére puszit kap.
A szájához nem ért hozzá egyik nyomorult dög sem, de már nagyon hiányzik ajkainak puha érintése, ezért egy kis csókot hintek rájuk is.
Persze…
A kis csókot egy egyre mélyülő csók követi, nyögve falom az ajkait, amíg ő pihegve viszonozza nyelvjátékom. Egész bele is melegedünk, már egymás testét is simogatjuk, de bátyja krákogása miatt ijedten rezzen össze, szakad el tőlem.
Morcosan nézek az ünneprontó bátyusra, akinek szúrós tekintete, és halk morgása miatt ha engedném, akkor kincsem megsemmisülten vonulna is vissza az ágyba, nem csak céklaszínt öltött buksiját fúrná hozzá a mellkasomhoz.
- Még feküdnie kellene. – olt le ekkor hideg hangján a testvér, normális válaszra se méltatva őt morgok felé úgy, ahogy az előbb ő énfelém.
Honnan veszem erre a bátorságot? Tudom, a drága miatt megütni úgyse merne.
Tévedtem, addig rugdossa oldalam, hol az egyik, hol a másik irányból, amíg a kicsike könnyes szemekkel nem mászik át tőlem a mancsaiba, és könyörög neki azért, hogy hagyjon, mert ő jött hozzám, és nem én mentem oda érte, dühösen szidom el a mocskos senkiházit, átkozom el rühes betegségekkel, és különböző jókívánságokkal, amik közül a legszelídebb az az, hogy üsse el egy kamion.
Rohadt szemét… Meg fogom ölni a másik szarjankóval együtt. Engem bánthatnak, de Kazuyám megríkatása nálam halálok.
- Maradj a helyeden tetves macska! – kapok tőle ismét egy gyomorszájast, amikor kihasználva az ajtóhoz lépését, a még mindig könnyes szemű kicsikém felé lépek egyet, köhögve erős ütése miatt ülök le.
- Nyugalom rohadék, nem mozdulok. – fújok rá aztán hideg hangja, és újabb ütése miatt haragosan, ekkor fejcsóválva fordul öccse felé, aki amiatt, hogy már megint ver, elindult felém:
- Ha kimászol az ágyból, és odamész hozzá, akkor téged is megbüntetlek. Engesztelés lesz a vége annak, ha nem maradsz ott, ahol vagy. – grr… Na azt már nem.
- Tom. – ordít másik öccsének ezután az ajtóból, úgy érzem, ma nem kaphatott faszt a szájába, és azért hisztizik ennyit… Szörnyű…
- Figyelj rájuk, nem érhetnek egymáshoz – folytatja szavait aztán, amikor a hívott belibben. – Mi apánkkal vadászni megyünk. – végre egy jó hír a mai napra…
- Rendben. – válaszol szigorúan a testvér, mialatt kicsikém nyusziját, aki épp el akart ugrálni valamerre a kezébe vonta. – Rajtuk tartom a szemem.
***
Szerencsére Kazum naivan megette azt a sütit, amit Tom adott neki, amikor úgy érezte, tiszta már a levegő, és eljöhetünk a farkasveremből, az ostobák mellől, amíg aludt a drága, mosolyogva figyelem ébredését, és azt a csodálkozást, amivel körbepillog, mielőtt arról faggatna, hogy hol van.
- Jó helyre jöttünk. – ülök ágyára, dorombolok így tovább neki:
– Itt sose találnak ránk. – messze lesz a családja, én meg ismét csak vele törődhetek. Láncok, és korlátok nélkül…
- Naná, hogy nem. Úgy elleszünk, mint a befőtt. Itt minden van. – kuncogja az a zavaró tényező is, akiről sajnos elfeledkeztem pár pillanatra.
Pedig… Én a helyében most meghúznám magam. Azt hittem, letépem a fejét, amikor klánja emberei elől próbáltunk szökni. Hátamra dobott, és éppen emiatt jócskán felöl Kazuyám tincseibe simított bele, de aztán ujjai az alfelemre tévedtek. Ilyent nem játszunk…
- Mégis hova? – próbál meg talpra kecmeregni – És miért?
- Azért, mert ott bántottak. – húzom át a fülembe, érezni akarom… - Ennél jobb indok nekem nem kell. - elpirul, de még mindig nyugtalan, mialatt bátyja felé fordul:
- Tudhatnád, hogy emiatt csak még idegesebbek lesznek.
Tom válasza, miszerint őt nem érdekli annyira, mint az, ahogy bántak velünk még mindig nem teszi boldoggá, de egy kicsit nyugodtabbá talán, mosolyogva csókolgatom tincseit, cirógatom oldalát:
- Itt tényleg minden van, még az előző házunkéhoz hasonló játékokkal teli szoba is.
Sikkantásán először kuncogok, de amikor sírni kezd, és a nyulát keresve Tomnak ugrik, rádöbbenek, hogy ijedelme nem a játékoknak szólt, és a testvére felé fordulva faggatom én is arról, hogy hol a jószág.
- Ugye nem etted meg?! – morgok is, de csak a fejét rázza:
- Csak kiengedtem abból a bigyóból, mert nagyon nyugtalan volt. Futkosott körbe körbe, és a szőrét tépte. Héé… Eresszetek már el, mert megfulladok.
- Tényleg nem bántottad? – cirógatom meg Kazuyám, mivel azt feleli, hogy nem, és meg is ölhetem, ha mégis, ölbe is veszem kincsemet:
- Gyere, nem mehetett messzire, ha tényleg itt van. – kételkedek testvére igazában? Még szép… De… Az, hogy az életét adná a szavaiért biztosítékként, talán azt jelenti, hogy nem hazudott.
|
| darkrukia | 2012. 11. 02. 08:13:35 | #24007 |
Karakter: Kazuya Suzuki
Megjegyzés: (vadmacskámnak)
Morgásra és kiabálásra ébredek. Nyaa, hát aludni sem hagyják a farkast?!
Fel sem fogom, hol vagyok, már egy Nado illató hátnak ütköztem. Az jó, mert én szeretek idebújni, azonban… Hátracsapódik az ajtó, Andy lép be rajta, s ekkor fogom fel én is azt, hogy szerelmem és bátyám közelharcba keveredtek.
- Mindketten befejezni – parancsolom egyszerre Andy-vel. Nado megembereli magát és biccentve ül vissza a falhoz.
Brian még morog, addig, míg meg nem köszörülöm torkom.
- Mi a fenéért vagytok ennyire hangosak már ilyen korán?! – hallom meg azt a hangot, amit már rég nem, s egy hatalmas ásítás közben lép be rajta a gazdája.
- Bátyus! – ugrok Tom nyakába, s öleléssel, puszikkal halmozom el, míg ő megpörget a levegőben. Felkacagunk. A többiek is körénk gyűlnek.
- Rég láttalak titeket – öleli magához a többi farkast.
Ahogy beszélgetünk, egyre kinnebb kerülünk, míg teljesen a folyosón nem leszünk, Tom szobája felé haladva. Igen, Brian mondta, hogy őt ne avassuk be a „Nados” esetbe.
***
Ahogy belépek a szobámba, Tomot látom meg Nadóval beszélni. Mosolyogva ülök le az ágyra ls hallgatom, ami szerelmem mond. Aztán megunom egy helyben és áttelepszek vadmacskám ölébe.
- Értem... – sóhajt fel bátyus. – Szóval próbáltákj előlem eltitkolni, hogy szeretitek egymást.
- Ahogy mondod – erősiti meg az állítást Nado.
Szerelmem mormogása közben arra is ráébreszt, hogy Tom kezei igencsak kalandozni akarnak rajta. Meg is kérem őt, hogy ne próbáljon meg többet rá mászni.
Tom Nyuszi Úrral néz farkas-nyúl szemet.
- Hiányoztál – hint csókot ajkaimra vadmacskám. Viszonzom neki, egész addig, míg Tom köhintve nem fordul felénk, hogy megkérdezze, megeheti-e a nyuszimat. Azonnal védekezően húzöm ölembe Nyuszi Úrat.
- Ne nyúlj hozzá, ha jót akarsz – figyelmezteti Nado bátyámot kuncogva.
Hasbavágom szerelmem, mire Tom elkezd nevetni, s akkor már Nado is vele együtt nevet. Meglep az, hogy bátyám felajánlja, hogy segít nekünk elszökni innen. Látom Nado fejében lejátszódo gondolatokat.
- Akatok menni, de... Ki kell engesztelnem Briant, mielőtt még egy teljes életen át haragudna rám.
- Őt nehéz lesz – sóhajt fel Tom. – Viszont nem lehetetlen. Úgyhogy úgy készülök, utána tudjunk menni – iszkol ki a szobából
Nado mérgesen fordít magával szembe, s faggatni kezd: - Mire készülst?! Mi az a kiengesztelés?! Tudni akarom!
Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne pont most elmondani neki, mert tudom, hogy haragudni fog amúgy is. Jobb előbb, mint soha.
- Jól van, elmondom. Nálunk farkasoknál a kiengesztelés abból áll, hogy megjelöljük egymást, minden jelölés egy „bűn”, ami ugyan csak fél napot marad a börömön, de ha bátyám közelébe vagyok, érezni fog rajtam, hogy megjelölt – motyogom a végét. Közben simogatom és csókolgatom, hogy nyugtassam. – Ne félj, csak téged szeretlek, nem fogom engedni neki, hogy tovább menjen. Hallod? Csak téged szeretlek! – suttogom ajkaira, s édes csókra hívom őt, amit viszonoz is, de látom, hogy gondolatai máshol járnak.
- Ha hozzádér én esküszöm megölöm – villan fel tekintete. Úgy szorít magához, hogy a ketrec majd összeroppan a karjaimban.
- Nyuszi Úrat azért engedd meg, hogy letegyem – kuncogok fel. – Aztán addig ölelsz, ameddig csak akarsz – mosolygok rá.
Köhintve néz a nyuszira.
- Kicsikém, a nyuszid f... – nem tudja befejezni, mert megcsókolom. Vágyom ajkaira minden egyes percben.
- Már tettem neki enni, ne aggódj – mosolygok rá.
***
Este Wesley jön őrizni. Pár mormogás után, amit Nadoval váltottak, nyilván olyasmi, hogy jól érzik-e magukat, mizujs veled, pajti; sikeresen lefekszünk, s odabújok a meleg farkashoz. Szerencsére mélyen alvó, szóval nem veszi észre, ahogy ismét áttelepszem vadmacskám ölébe.
Reggel csapódik az ajtó, s ahogy rájövök az illatból, hogy ki van benn, azonnal visszamászom Wesley mellé. Nem hiányzik, hogy apám még jobban pikkeljen rám.
- Kazu, Brian a szobájában vár rád! – mennydörgi, aztán kimegy.
- Igen is, apám – szólok utána. Jó a hallása, csukott ajtón keresztül is tuti hallotta halk hangom.
Szedem a cuccom és próbálok úgy kiszökni, hogy senki se ébredjen fel. Még egy apró csókot hintek szerelmem ajkaira.
- Bocsánat... – suttogom neki, majd farkassá alakulva megyek át bátyámhoz.
***
Az egész odú az én fájdalmas sikolyomtól zeng. Hangosabb vagyok annál is, mint mikor Nado megrak. Iszonyatosan fáj. Tudtam, hogy ez lesz, mégis muszáj megtennem. Brian a legfontosabb bátyám, ő jelent a családból a legtöbbet nekem.
 Már éjszaka van, mikor az ölében visz vissza a szobámba Erőm nincs, csak vontatottan bújok hozzá, ahogy mellém fekszik az ágyon. Nyakamon rengeteg kisebb harapás van, de a jelét a csuklómon hagyta. Alig tudom mozgatni. Amíg lassan elnyom az álom, letöröli könnyeimet, s magában mormog, hogy ő nem akarta ezt, hogy ez csak a benne lévő farkas műve. Igaz, mikor eveszti az eszét, nem tud uralkodni farkas énjén.
A szag ami betölti a szobát, inkább kesernyés, de mégis édes. Szerencse, hogyha már nem leszek a közelében, akkor nem fog érezni.
***
Vonyításra ébredek. De jó, van vekker, mondjuk ez már megszokott itt. Brian már nincs mellettem, Andy cirogatja tincseim ovatosan. Ahogy észreveszi, hogy ébren vagyok, elmosolyodik.
- Jó reggelt! Tudod te, már mióta alszol? – kuncog fel. Megráznám a fejem, de nyakamba fájdalom üt. Felszisszenve ejtem hátra fejem. – Lassan egy egész napja! Brian jól kiütött. Elég csúnyán megjelölt... – fintorodik el. Csuklómra nézek. Nem tudom mozgatni, nagyon fáj, ellenben a harapás már nem is látszik. Nyakamon is biztos eltüntek már.
- Hoznál valamit enni? Éhen halok – motyogom. Nehézkesen ülök fel, miután kimegy, s akkor esik le, hogy nincs rajtam ruha. Jobb kezem a hasamhoz szorítom, már amennyire tudom, a ballal pedig a takaróba bugyolálom be magam. – Nado? – suttogom halkan. Odamászom mellé és nyüszögve bújok hozzá. Szorosan ölel, de ahogy felszisszenek lazít ölelésén.
Bátyámat hordja le mindennek, még olyan cifra szavakat is mond, amikoről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Bújok hozzá, nincs erőm.
- Szerelek – motyogom neki.
Szerkesztve darkrukia által @ 2012. 11. 02. 08:36:33
|
| yoshizawa | 2012. 10. 28. 21:55:38 | #23927 |
Karakter: Encadenado Destino (Nado)
Megjegyzés: (plüssfarkaskának)
Ténykedésem miatt a nyakamba mar, megjelöl tulajdonaként, vigyorogva simítok puha tincsei közé, majd rántom feljebb a fejét, hogy én is jobban hozzáférjek bőrének minden egyes négyzetcentiméteréhez.
Ki akarom. Nem… Inkább ki fogom sajátítani teljesen. Ha én az övé, akkor ő az enyém.
Nyögései zene füleimnek, vadsága, amivel a hátam karmolászva készteti arra a testem, hogy megborzongjon csodálatos, örömmel csókolom meg ismét.
***
Érdemes volt ide kikötniük azoknak a nyomorult farkasoknak, már nem egy körön vagyunk túl, vigyorogva ölelem, húzom magamhoz, mialatt mellettem ül.
Még most se akarom elengedni, rossz volt nélküle.
- Hiányoztál – sóhajtja, mintha belelátna a gondolataimba, majd úgy fészkelődik, hogy testeink megint teljesen egymáséhoz simuljanak, nevetve ismerem be neki, ő is hiányzott már nekem.
Jó vele. És… Jó együtt.
Kár, hogy félbeszakít minket egy határozott hang az ajtó másik oldaláról:
- Kazu! Engedj be! – az egyik báty lehet, fénysebességgel ugrik ki az ölemből, és öltözik fel, majd segít összevadászni nadrágom, amit a szoba közepéig eldobtam.
Nem hittem, hogy társaságunk akad.
- Ezt vedd el, mielőtt Wesley megenné reggelire – robban be ténylegesen az egyik bátyja, nyusziját nyújtja felé. Ezzel nincs gond. Az nem tetszik, hogy közelebb lép farkaskámhoz, és végigszimatolja mielőtt magához szorítaná, és kijelentené neki, hogy finom az illata. Grr… MEGÖLÖM… Az se fog rajta segíteni, hogy témaelterelésként azt kérdi hol vagyok, és felém néz kicsikém háta mögött.
– Este Briannel alszol, mi Devonnal vadászni megyünk – remélem vette a lapot… Heeee??? Mi az, hogy azzal a pszichopata másik bátyjával alszik??!! Neki csak velem kellene… Kicsikém is ijedten fordul felé, azért folytatja a beszélést. – Nyugi, apa leszidta, nem lesz olyan vészes. De jobb, ha még most kiengeszteled. – kiengesztelés???
- Jó. Köszi – én itt se vagyok… Mégis… Nyuszitartónak használ, mielőtt becsukná az ajtót a testvére mögött, idegesen kezdek el morogni.
- Milyen kiengesztelésről beszél – nem ezért hoztam ide… Arról se volt szó, hogy helyettem a bátyjával alszik, birtoklón ölelem magamhoz, amikor megfelelő közelségbe ér hozzám.
- Csak nem féltékeny vagy? – hülye kérdés. Még szép, hogy féltékeny vagyok. Az az őrült, akit ki kell engesztelnie harapta meg a nyakát. Mit akar vele tenni engesztelésként??!!
Puszijai se nagyon tudnak megnyugtatni, amiket az államra hint. Na jó… Egy kicsit…
- Ne játsz! – sokkal enyhébben kérem erre, mint ahogy azt terveztem.
Csókra is hívom, amit örömmel viszonoz addig, amíg levegőért kell elválnunk egymástól, pihegő arcát a mellkasomhoz dörgöli:
- Ne aggódj, nem fog sokáig tartani – remélem, mialatt ezt mondja, tudatában van annak, hogy minden nélküle eltöltött másodperc egy örökkévalóság...
Talán mindegy is, mosolyogva cirógatom meg kobakját. Ha olyan helyzetbe kerülnek, csak elvágom a köteleim, és kinyírom azt a szemetet.
Igen… Amikor elindul nyusziját elrendezni is ez jár az agyamban. Nem vehetik el tőlem Kazuyát.
***
Sajnos gyorsan besötétedik, komoran cirógatom kincsem, amíg ő a nyusziját kényezteti. Nem akarom elengedni, feltett szándékom, hogy magamnál tartsam, de bátyja úgy robban be hozzánk, hogy ijedtében talpra ugrik.
De… Nyugtat a tudat, még átváltozva sincs akkora, amekkora én vagyok, erejét se érzem veszélyesnek, mialatt kincsem hozzá lép, és pofiját égetnivaló szőrébe fúrja.
Az meg hogy a fogai és szája véres? Cehh… Nem nagy ügy… Biztos talált egy nyuszit.
Kicsikém a fürdőbe ereszti, és ruhák vesz neki elő, viszi be hozzá, sötét tekintettel figyelem párosuk, amíg Kazuya el nem indul vissza, felém, addig morgok is.
Aztán… Kíváncsian nézek a szemeibe, és szuggerálom. Azt szeretném, ha eloldozza kötelékeim, és arra kérne, vigyem innen jó messzire.
Mondjuk… Csókja is tetszik. Egy baj van vele csak. Ugyanúgy, mint csókját követő simogatása rövid ideig tart, riadt vadként fut a fürdőbe, amikor a bátyja kilép a fürdőből.
Ez a mocsok harapta meg, olyan sötét tekintettel vizslatom, amilyen sötéttel csak tudom. Az se érdekel, hogy ezt, valamint morgásom figyelmen kívül hagyva kiabál be kicsikémnek:
- Vacsiztatok már? Andy merre van? – eskü egyszer átharapom a torkát…
- Még nem, de majd hozok fel valamit. Davonnal elment vadászni. Te mit hoztál? – egyre jobban gyűlölöm. Kazum miért ennyire izgatott a közelében??!!
- Szólok az őrnek, hogy hozzon nektek kaját. Egy szarvast fogtam, ígérem a szívét te kapod meg – cehh… Ígérem, az ő szívét is neki adom, ha tehetném, már tényleg neki ugrottam volna amellett, hogy továbbra is morgok.
Végre elér hozzá a hangom, válasza hasonló, de fél, nem mer közelebb jönni hozzám egy bizonyos távolságnál, a vacsorát is kicsim adja oda.
Amit… Naná, hogy látványosan úgy tépek szét, mint ahogy őt tépném, amikor kicsim nem minket néz, látványosan mutat ő is hasonló tépéstechnikákat, mielőtt jóllakottan eldőlne, és ismét Kazummal foglalkozna:
- Holnap hazatér Tom is, Andy-vel úgy beszéltük, hogy nem avassuk bele ebbe az ügybe.
Ebbe az ügybe? Cehh… Nem tudom, ki az a Tom, de tőlem fogja először hallani, hogy Kazu hozzám tartozik.
- Találkoztál vele? – faggatja fogmosás közben, szájában sokkal jobban állna egy vastagabb tárgy.
- Nem. Apa mondta. – látom kicsikémen, hogy mielőtt elköszönne tőle, csak a testvérétől való félelem miatt mászik bátyja ölébe, és köszön el tőlem már farkasként, önelégült mosollyal figyelem párosuk addig, amíg el nem nyom az álom…
***
Az éjszaka második felétől közelebbről éreztem az illatát, de azt nem gondoltam volna, hogy átfekszik az ölembe, döbbenten, aztán persze elégedett vigyorral nézem szuszogó kis testét, amikor magamhoz térek.
Puha szőrébe is mosollyal cirógatok bele, majd vakargatom meg füle tövét, hasát, utóbbi tettem miatt nyammogva változik vissza emberi formájába, és bújik hozzám még szorosabban.
Grr… Annyira izgató, és édes… Már merevedésem van tőle.
Csókokkal is borítanám, de testvére magára vonja a figyelmem. Elég pipán kezd el morogni…
Pedig… Azt hittem, a mélyalváz Kazu családi öröksége, és hogy azt teszek a kicsikével, amit csak akarok addig, amíg fel nem ébred.
Pff… Na mindegy… Nem muszáj nekem csak szexuális játékok játszanom.
Önelégült vigyorral nyalok végig kicsikém arcán, majd közlöm vele, a kötelem nem ér el az ágyig.
- Ő mászott ide, hogy jobban megértsd azt, amit mondtam – teszem hozzá szavaimhoz, mielőtt még ugrana. El kell fogadnia, a drága engem választott helyette.
Gondolhattam volna, nem hatom meg kőkemény koponyáját, amiben csak káposztalé lötyög, azt is, hogy támad, de mentségemre legyen, mielőtt elérne hozzánk most megöllek kiáltásával, az ébredező Kazut a hátam mögé rejtem.
Így harapni is jobban tudom addig, amíg a másik bátyó be nem rohan, hogy kicsikém segítségével szétválasszon minket.
- Mindketten befejezni – kapom a parancsot drágámtól, bátyja is valami hasonlót vág a fejünkhöz. De… Ő nem tud érdekelni. Csak farkaskám miatt biccentek, és ülök vissza a falhoz.
Amíg Kazu meg nem köszörüli a torkát, a velem szemben ülő szeméthez hasonlóan morgok is. Ha azt akarja szétszedjem, örömmel teljesítem a kérését.
- Mi a fenéért vagytok ennyire hangosak már ilyen korán reggel?! – lép be hatalmas ásítást követően Kazu szobájába egy újabb farkas, az illata alapján ő is kicsikém testvére lehet.
Ha minden igaz, akkor az a Tom figura, akiről tegnap beszélgettek…
- Bátyus! – ugrik Kazu az én, és Bryan továbbra is morcin bámulása helyett, hogy megölelje, puszikkal halmozza, amíg az újonnan belépő farkas megpörgeti a levegőben.
Bryan is próbál mosolyt erőltetni az arcára, hogy miután belém rúg, a kacagó pároshoz lépjen szemrehányó tekintetű testvérével.
- Rég láttalak titeket. – szólal meg a Tom nevű illető ismét, vigyorogva öleli a másik két jelenlévőt is magához.
Én még mindig elég idegesen érzem magam, nem tetszik, hogy kicsikém ilyen sokan ölelgetik. Az se, hogy inkább kiterelik innen farkaskámmal együtt, amikor arról faggatja őket, ki vagyok amellett miért hogy kerültem ide.
Nem akarom, hogy Kazut elvigyék mellőlem.
***
Csöndes a szoba, kicsikém nyuszija neszei hallatszanak egyedül, amint valamelyik bútort eszi.
Nem érdekel. Már látni akarom farkaskám, unatkozom nélküle, és a távollétében egyre feszültebb is leszek. Félek attól, hogy bátyjai ellene fordulnak.
Bryannak nagyon nem közömbös. De… A másik kettő arcáról azt olvastam le, hogy nekik se, sóhajtva nyalom meg ismét azt a sebet bal mellsőmön, amit annak a rohadéknak a harapása okozott.
Az vigasztal egyedül, hogy hasonló fognyomok ő a jobb kezére kapott tőlem.
Nyílik az ajtó, ezért mosolyogva fordulok arrafelé, feltett szándékom kijelenteni, hogy már ideje volt visszajönnie hozzám. Viszont… A belépő, aki maga után gondosan visszacsukja az ajtót nem farkaskám, hanem Tom.
Mit akar ez itt?!
- Bocsi, hogy zaklatlak. – szólal meg kuncogva, az, ahogy végignyalta a száját csöppet se tetszik, ragadozó léptei még ennyire sem. Olyan, mintha rám akarna mászni.
- Menj innen, vagy megjárod. – fújok rá komolyan. Nem szeretném bántani, mert akkor kicsikém még harapósabb kedvében lenne amikor végre visszajön.
- Ugyan már… - veszi le a felsőjét. – Nem hiszem el, hogy Kazu mentett meg, és épp gyógyulsz. Ha tippelnem kéne, azért vagy itt, hogy olyan szolgáltatások nyújts neki, amiket én is akarok – hehh… Ez meg van zakkanva… Én mint szolgáltató??!!
- Te nagyon el vagy tévedve… - rázom meg a fejem, fújtatva karmolok felé, hogy ne jöjjön hozzám közelebb, mialatt azt is kijelentem neki, egészen más miatt kötöztek ki.
Máskor nem lett volna bajom egy újabb csinos, és önmagát felkínáló áldozattal. Máskor. Most mi van? Minden porcikám csak farkaskám akarja, rajta kívül minden lényt hitványnak, említésre se méltónak érzek.
- Ohh… - mászik az ölembe, és mar még félig merev farkamra, egy pillanat alatt szorítom magam alá, és nyomom fejét a talajnak, hogy így mondhassam neki, ha érdekli, miért vagyok itt Kazuval, akkor abbahagyja az értelmetlen rámmászási kísérletét, amivel csak az életét rövidíti meg, és figyel.
Rendben a válasza, de még mindig eléggé ficereg, úgyhogy szorosan tartom, mialatt mesélek neki.
Kazu már a történetünk mesélése közben bejön, de mosollyal ült le, és hallgatta azt, amit a bátyjának mondok, nem akar közbeszólni, csak most telepedett át az ölembe is.
- Értem… - sóhajtja a kisebbik bátyus. – Szóval próbálták előlem eltitkolni, hogy szeretitek egymást.
- Ahogy mondod. – nyugtázom a szavait, derekamnál matató keze miatt megint rá kell morrannom. De… Legalább amikor Kazum észreveszi, hogy mit tett volna, hozzám hasonlóan kéri arra, ne próbáljon meg többet rám mászni.
Bár… Úgy nézem, ennek a farkasnak az egyik fülén bemegy az, amit mondunk, a másikon ki.
- Hiányoztál… - vonom vissza figyelmem kicsikémre, amíg bátyusa nyuszinkkal kezd el szemezni, csókot is hintek az ajkaira.
Viszonozza addig, amíg Tom köhintve nem fordul felénk, hogy azt kérdezze farkaskámtól, hogy megeheti-e a nyusziját, farkasom mérgesen vonja ölébe a kis pamacsot.
- Ne nyúlj hozzá, ha jót akarsz. – figyelmeztetem testvérét éppen emiatt kuncogva.
Aztán… Azon nevetek, hogy Tom azon nevet, hogy nevetésem miatt farkaskám hasba vágott. Ez a bundás egész jó havernak tűnik. Azt is felajánlja, miután ismét nevet egy jót, hogy segít nekünk elszökni innen.
Szuper lenne. Mégis… Egyedül nem akarok arról dönteni, hogy maradunk-e a falkával, vörös arcú kincsem válaszára várok.
- Akarok menni – vallja be – de… Ki kell engesztelnem Bryant, mielőtt még egy teljes életen át haragudna rám. – mondanám neki, hogy ez kit érdekel? Nem, mert engem igenis izgat.
És… Nem kicsit dühít is. Főleg úgy, hogy még mindig nem tudom, mi az a kiengesztelés.
- Őt nehéz lesz. – sóhajtja Tom – Viszont nem lehetetlen. Úgyhogy úgy készülök, utána tudjunk menni. – el is iszkol a szobából, még mindig mérgesen fordítom úgy kincsem, hogy szemeibe tudjak nézni mialatt faggatom:
- Mire készülsz?! Mi az a kiengesztelés?! Tudni akarom!
|
|
