Az iskola könyvtárában ültem egy fehér mûanyag oltár elõtt, amit az emberek csak számítógépként tiszteltek. Egy kép volt rajta, amin nevek voltak felsorolva, azok közül keresgéltem. Megfogtam az (meglehetõsen félrevezetõ nevû) egeret, és miután a képen a nyilat egy névre navigáltam, megnyomtam rajta a bal kattogó gombot.

Rögtön megjelent egy szöveg Sekhmetrõl, egy oroszlánfejû istennõrõl, aki hadistenként is ismert volt. Ezt a nevet is felírtam a lapomra, amin már nyolc név díszelgett. Anhur, Menhit, Anat, Anouke Apedmak, Monto, Reshep és végül Sekhmet. Nyolc egyiptomi hadisten. Nem túl rózsás kilátások.

Két dolgot tehetek. Vagy megbizonyosodok róla, hogy senki nem találja meg jön rá, mi is a leányzó, vagy szövettségeseket gyûjtök, és felveszem velük a harcot. Esetleg mindkettõt.

- Nem kellene neked most órán lenned? – Kérdezi a könyvtáros.

- Mi? – Ja, tényleg, az emberek meg az õ kötöttségeik. – Ja, de, de…

- És miért nem ott vagy?

- Mert… otthoni… azt a… házi feladatot kaptam – ugrik be hirtelen a szó.

- Ez nem mentség, csak mert egy másik tanártól feladatot kaptál, attól még köteles vagy megjelenni a tanóráidon. Lódulj!

Na, találgassatok, hogy kinek fog pár napon belül beázni a háza! Összeszedtem a holmimat, és vállamra vetettem selyemtokba bújtatott katanáimat, majd kiléptem a terembõl. A folyosón vártam meg a csengõt, közben töprengtem. Két bátyám van, négy öcsém és egy húgom. Ha összefognánk, talán… na de rá tudok-e venni mindenkit, hogy segítsen. Szeretjük egymást amennyire egy családnak kell (leszámítva persze apám és a legkisebb öcsém kapcsolatát), d hogy ilyen erõkkel harcoljunk csak azért, hogy fedezzünk a másiknak egy szabályszegést… amit nem is õ követett el.

Ráadásul Ayuminak mit mondjak. A tervem, hogy szépen lassan avatom be a világunkba füstbe ment. Viszont egyszerre ennyi információ sokkolná. Ráadásul valahogy vigyáznom kellene rá, de mégse lehetek huszonnégy órában kartávolságra tõle.

Megszólalt a csengõ. Gyorsan kellett döntenem. Végül elhatároztam, hogy beavatom. Gondolataimból pont õ zökkent ki, ahogy nekem jön véletlenül a vállával.

- Szia! – Mosolyodtam el.

- Szia! – válaszolt, majd egymás mellett elindultunk. Végül õ unta meg a szótlanságot.

- Mit szeretnél?

- Ja… hát… csak beszélgetni veled. Múltkor nem nagyon jött össze.

- Igen, az vicces volt.

- Szerintem inkább bosszantó – morogtam.

- Kinek mi – vonta meg a vállát.

Ez nem esett jól, de per pillanat volt ennél fontosabb dolog is, amirõl beszélhettünk volna.

- Na, jó, hagyjuk – mondtam végül, remélve, hogy más mederbe terelhetem a beszélgetést.

- Rendben, beszéljünk másról! De mirõl?

- Például, hogy miért vagy ilyen nyúzott. Mint aki a fél éjszakát ébren töltötte.

Nem hazudtam. Sápadt volt, kicsit idegesnek tûnt, és szemei alatt csúnya táskák éktelenkedtek. Rövid habozás után tétován megszólalt:

- Luna felébresztett az éjszaka, hogy idegenek ólálkodtak a ház körül. Igaz elmentek, de attól még sokáig nem tudtam aludni.

- Biztos megijedtél – mondom könnyedén, de attól feszülten figyelek.

- Egy kicsit. De csak a szemük miatt.

Egybõl odakaptam a tekintetem, de fejjel még mindig nem fordultam. Kezd beigazolódni, amitõl a legjobban tartottam.

- Ezt hogy érted?

- Nagyon ijesztõ szemük volt. Nem is emberi. A nõnek meg a férfinak olyan fura macskaszeme volt. De már minden rendben, Luna elintézte.

A macskára pillantottam, ami gyanakvó megvetõ… tehát olyan macskás tekintettel nézett. Valami nem volt vele rendjén, de meg nem tudnám mondani, mi.

- Micsoda?

- Semmi-semmi. És te mirõl akartál beszélni velem? – Kérdezte szórakozott-fürkészõ pillantással.

- Azt akartam kérdezni, hogy…

- Az mi? – Kérdezte megtorpanva.

Elõször nem tudtam, mire gondol, aztán megláttam, hogy még kezemben tartom a lapot, amire a neveket irkáltam. Most kitépte a kezembõl, és ijedten rámeredt. Az elsõ kettõ Anhur és Menhit neve volt.

- Kik ezek? – Kérdezte meglobogtatva elõttem a papírt.

„A nyolc egyiptomi hadisten, akik rád meg a szüleidre vadásznak, mert egy tilosban született istennõ vagy”, ez lett volna a teljesen õszinte válasz. De nem akartam a nyakába zúdítani.

- Miért érdekel? – Kérdeztem.

- A napokban hallottam ezt a két nevet. És nem valami derûs kontextusban.

Végül elhatároztam magam.

- Tudod, hogy õk ketten üldöznek, ugye? A kérdés már csak az, ki mondta meg?

Tekintetem szép lassan a macskára siklott. Eszembe ötlött valami. Tudtam már, hogy tudnám megvédeni a lányt anélkül, hogy körülötte legyeskednék.

- Várj meg itt! – Azzal futni kezdtem, de pár lépés után megtorpantam. – Azazhogy inkább menj haza! Nemsokára én is utánad megyek.

- Nem is tudtam, hogy meg vagy hívva! – Kiáltott utánam.

- Megesik – zártam le a témát, majd eltûntem egy sarkon, ahol aztán felugrottam egy felhõre, és elrepültem.

Rekord idõ alatt értem el a Fuji hegy teteje fölött lebegõ kastélyunkba értem, és végig siettem a folyosókon, és én és testvérem szobái felé vettem az irányt. Út közben kinyílt egy méretes faajtó, amit egy holdon fa mozsárt kalapáló nyúlképe díszített, és kilépett rajta egy földet söprõ hálóköntöst viselõ, hosszú, kócos, ezüst hajú férfi, akin látszott, hogy most ébredt.

- Jó estét, Susano – ásított.

Tsukiyomi öcsém volt, aki készülni kezdett, hogy az égre hozza a holdat. megakadt, és kérdõn bámult rám. Elõször nem tudtam, mit bámul, de aztán lenéztem magamra, és az iskolai egyenruhát acélkék kimonóvá változtattam.

- Elmentél a szobád mellett – mondta.

- Nem a sajátomban van dolgom.

- Ugye nem készülsz semmi rosszra?

- Dehogy – szabadkoztam, majd mielõtt tovább ment, még rászóltam. – Tsukiyomi…

- Tessék – szólt megtorpanva.

Én már mondtam volna is a magamét, de egy levegõvétel után meggondoltam magam. Tsukiyomi túl galamblelkû ahhoz, hogy harcba lehessen csábítani, de szeret minket. Ha meggyõzöm a többi hat testvéremet, õ is csatlakozni fog.

- Mondjad! – Sürgetett szelíden.

- Á, semmi! – Legyintettem. – Viszlát késõbb!

Tsukiyomi egy darabig gyanakodva nézett rám, de aztán elindult, hogy felhozza az égre a holdat. Én egy másik szobának az ajtaján kopogtam, de nem a lakóját kerestem, csak meg akartam róla bizonyosodni, hogy nincs ott. Mikor beléptem a szobába, a legnagyobb rumli fogadott, amit isten lakhelyén valaha láttam, leszámítva az illetõ ikertestvérét, akinek trehánysága vetekedett vele. A ház méretû modern hálószobában minden szét volt hányva, láthatólag a szolgák még nem takarítottak fel. A másik végében négy hagyományos dob, egy modern dobfelszerelés, és egy DJ pult állt, de amiért én jöttem, az egy nagyobb ruhakupac tetején aludt.

Az egy világoskék bundájú macska volt. Hosszú, bolyhos farkát kutyaszerû pofája elé emelte, hogy eltakarja a hirtelen szobába áradó fénytõl.

Fölé guggoltam, és megsimogattam párszor, mire õ dorombolni kezdett. Felnézett rám, és kinyújtózott, majd másik oldalára fordult. Én alá nyúltam, és a karomba vettem, mire õ kérdõn nézett rám. Ez szemrehányássá vált, mikor meglátta, hogy az ajtó felé viszem.

- Gyere csak, egy kicsit segítened kell nekem.

A macska farkát tekergette, ami egyértelmû jele volt, hogy egyáltalán nem tetszik neki az ötlet. Rosszallóan nyávogott egyet.

- Jaj, ne nyafogj, csak pár napra kellenél, amúgy se csinálsz semmit. A gazdád észrre se veszi, hogy eltûntél, már vissza is kap.

A macska abbahagyta a farkának görbítését, de nem nézett rám sokkal kedvesebben. Háromnegyed óra repülés után már Ayumiék házának ajtaján kopogtattam. A lány ajtót nyitott, és kérdõn nézett a macskára. Értelmes ember lévén egy kérdés rögtön megfogalmazódott benne, amit rögtön ki is mondott:

- Kék. Miért kék?

- Nem közönséges példány, különleges a maga nemében – mondtam a fülét vakargatva. – Szeretném, ha megvédenéd pár napig, csak amíg az egyiptomiak itt szaglásznak.

Ayumi furcsa tekintettel járatta tekintetét köztem, és a macska között, aki most õt mustrálta.

- Miért kell vigyáznom rá? – Kérdezte a lány. – Aranyos cica, meg minden, de ha õt is keresik, akkor…

- Ja, bocs, Raijuhoz beszéltem. Egy darabig körülötted õgyeleg, hogy ha az egyiptomiak támadnak, fel tudja õket tartani, amíg megérkezem.

Raiju felnyávogott, és kétkedve nézett rám. Átadtam Ayuminak, aki meglepetésében még tiltakozni is elfelejtett.

- Még valami, ne mutasd anyukádnak! Hosszú sztori, de ha fölismeri, akkor elõbb õ nyír ki, aztán a macska gazdája.

- Elloptad valakitõl a macskát? – Fakadt ki a lány.

- Kölcsönvettem az öcsémtõl, egyébként, ha nem akarna itt lenni, akkor meggyulladt volna, mikor a karomban tartottam.

Ayumi ijedtében gyorsan eltartotta magától a macskát, nehogy meggondolja magát, és mégse akarjon itt lenni.

- Mikor érsz rá? – Kérdeztem tárgyilagosan.

- Mire? – Értetlenkedett.

- Hát bulizni – vigyorogtam.

Rosszallóan pillantott rám:

- Két õrült, felfegyverzett egyiptomi vadászik rám, szerintem nem az lenne a legjobb most, ha bulizni mennék.

- Dehogynem – mosolyogtam sejtelmesen. – Hidd el, jót tesz majd.

A nagyság átka, hogy a kicsik nem hagynak békén. A halandó lányokat könnyû lenyûgözni egy csinos pofival és néhány kockával a hason, ennek sajnos az a következménye, hogy mikor Ayumival beszéltem volna, körbeálltak. Nagyot szusszantam, és lezuttyantam a helyemre, hazugságokkal válaszolgatva a lányok kérdéseire.

Iskolába járni meglepõen hasznos tevékenység volt. Angolból nem sokat tudtak nekem tanítani, pláne történelembõl, de matematika és fizika órán leesett az állam, hogy a halandók mit ki nem találtak, mióta nem foglalkoztam ezekkel. Rég vetemedtem utoljára iskolára, ez inkább egy Tenjin nevû kollégám heppje volt. Amit viszont nem bírtam, az az egy helyben ülés volt. Mikor esõt kell csinálnom, akkor legalább az esõs területeken oda mehetek, ahova akarok, most viszont szétficánkoltam a sejhajom egy kényelmetlen fa széken. Szûk egyenruhában, teszem hozzá.

Bármilyen érdekes is volt, kicsöngõ után kirohantam, és komolyan elgondolkodtam, érdekel-e Bastet lánya annyira, hogy iskolába járjak miatta. Vállamra vetettem vászontokba dugott kardjaimat, és szememmel elkezdtem Ayumi-t keresni. Helyette valami teljesen mást találtam.

Egy külföldi pár volt, és azon kívül, hogy mind a férfi, mind a nõ szemrevaló volt, akár egyszerû turisták is lehettek volna. Ha nincs az aurájuk. Csak egy pillanatra éreztem meg, de az éppen elég volt, hogy felfigyeljek rá. Mindkettejüknek fekete hajuk és napbarnított bõrük volt. A férfi magas volt, széles vállából izmos karok indultak ki, fekete haja hosszú volt, háta közepéig ért, markáns állán pedig kecskeszakáll virított. Farmert viselt, pólója pedig sárga volt, rajta egy barna afrikai törzsi szimbólum. A nõnek ellentétben rövid haja volt, füleiben zöld kövek virítottak, csakúgy mint köldökében, amit látni engedett párjáéhoz illõ sárga felsõ, amihez rózsaszín szoknyát vett föl, amilyet a nõk a strandra szoktak.

Követtem õket tekintetemmel, de nem éreztem tovább mágikus aurát. De az elõbb õket éreztem volna, vagy valaki mást? Lehetséges, hogy csak egy tehetõs külföldi pár, akik nem tudják, merre sétálgatnak.

Rövid habozás után alaposan elrejtett aurával úgy döntöttem, követem õket. Vetettem egy utolsó vágyakozó pillantást Ayumi felé, de beláttam, hogy ez most fontosabb. Továbbra is fenntartottam japán iskolásfiú álcámat, és lezseren követtem õket.

Meglepõ módon õk is ugyanabba az irányba indultak, és bár nem azokon az utcákon sétáltak, mint a lány, azokkal párhuzamosokon. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy véletlen-e vagy szándékos.

Egyszer csak megálltak, ami meggyõzött arról, hogy nem a véletlen folytán követték Ayumit. Mindketten rámeredtek, ahogy egy macskával foglalkozott. Egy pillanatra felfedtem az aurámat, mire õk felém fordultak. Egyikõjüknek sem volt emberi szeme. Egész szemük sárgára színezõdött (szemfehérje nélkül), és pupillájuk apró réssé szûkült. Közelebb léptek hozzám, mire én lehúztam a vászon tokot hüvelybe csúsztatott katanáimról.

- Ki vagy? – Kérdezte a nõ.

- Mi dolgotok azzal a lánnyal? – Kérdeztem nem foglalkozva azzal, hogy õ is így tett.

- A feleségem feltett neked egy kérdést? – Mordult rám a másik.

- Tudom, de ti jöttetek ide, a más földjére. Legalábbis nem nézlek se kaminak, se oninak, se semmilyen más helyi istenségnek, viszont üvölt rólatok a mágikus aura. Honnan jöttetek? Ázgard? Olimposz? Vagy kicsit közelebbrõl?

Sárga szemeikkel szinte darabokra szedtek. Kardjeaimat az övembe dugtam, és pár centire kihúztam az egyiket, jelezve ezzel, hogy ha megtámadnak, nem lesz könnyû dolguk. Õk továbbra is mérlegelték a dolgot. A nõ a háta mögé nyúlt, és tudtam, hogy fegyvert vesz elõ. Érzékeim kiélesedtek, izmaim szinte megfeszültek a várakozástól, de a nõ végül leengedte a kezét.

- Legyen – mondta. – Menhit vagyok, õ pedig Anhur.

- Á! A két egyiptomi hadisten! – Mondtam elmosolyodva. – Nem ismertelek fel titeket az oroszlánfejek nélkül.

- Azért nem hordjuk õket. Két szökevény isten után nyomozunk. Már jó rég óta nincsenek meg, ami aggasztó. Mivel egy istenrõl és egy istennõrõl van szó, a legrosszabbtól tartunk.

- És szerintetek itt vannak? Arról azt hiszem, tudnánk.

- Ha nincsenek itt, akkor semmi gond – fûzte hozzá Anhur. - Ha itt vannak, csak eddig elbújtak elõletek, az is rendben van. De ha kiderül, hogy rejtegetitek õket elõlünk, akkor nem leszünk jóban.

- Ráadásul, ha gyerekük születik… – kezdte Menhit, de megakadt.

- A törvény szerint azonnal meg kell öljük. Sõt, nektek kellett volna, a törvény szerint.

- Szólok, ha tudok valamit – vontam meg a vállam.

Anhur biccentett, de láttam rajta, hogy nem bízik bennem.

- Ki vagy te? – Kérdezte Menhit.

Átváltoztam, felöltve általában viselt formámat. Arcukon felismerés tükrözõdött.

- Susano! – Szólított meg Anhur, mikor távozni készültem. – Még valamit tudnod kell. Ha tényleg gyereke született a két istennek, de megpróbálod megvédeni, akkor az összes egyiptomi hadistent ellened küldik. És te is tudod, hogy nem csak ketten-hárman vagyunk.

Biccentettem, és úgy tettem, mintha nem érdekelt volna a dolog, pedig belül elég kétségbeesett voltam.

Egyszer csak valaki a nyakamba ugrott ezzel „szívrohamot” okozva nekem. Felnéztem és meg állapítottam, hogy Chiharu volt az a legjobb barátnõm és a fiúja Hiroto.

 - Sziasztok! – köszöntem, aztán kérdõn néztem rájuk. – Hát ti?

 - Jöttünk suliba. – mondta magától értetõdõen.

 - Ilyen korán? – néztem rá értetlenül.

 - Korán? Mindig ilyenkor jövök!

Összezavarodva néztem az órámra, ami 08:15-öt mutatott. Azt hittem rosszul látok ezért körbe néztem és meglepve láttam, hogy az osztály fele már bent van.

 - Úgy látszik nagyon bele merültem a könyvbe. – motyogtam.

 - Csak, mint általában! – mosolygott rám Chiharu.

Visszamosolyogtam aztán eszembe jutott, hogy miért zártam ki a külvilágot és kinéztem az ablakon. Megnyugodtam, mert a nap a helyén volt. Gyorsan visszamentem a helyemre és elraktam a könyvemet aztán leültem. Chi’ és Hiro’ pedig leült a két oldalamra. Még beszélgettünk egy kicsit aztán mikor jött a tanár mindenki felállt. Ma az osztály fõnõk nem egyedül jött. Vele volt Suzumu is.

 - Osztály, ma új tanuló csatlakozik hozzánk. A neve Ame Suzumu. – itt hallottam, hogy néhány lány halkan felsóhajt. - Az édesapja most költözött a városba, ezért a tanév hátralévõ részét itt fogja tölteni. Suzumu, el tudnád mondani, mivel foglalkozik édesapád?

 - A hivatalos neve idõjárás felelõs. Vihar-biztosokká teszi az épületeket, és egyéb helyeket.

 - Ez nagyon érdekes. Jellemeznéd magad pár szóban?

 - A család rezidens bajkeverõje vagyok, de tudok viselkedni. Profi szinten ûzöm a kendót, és mindent tudok a sintó istenekrõl.

 - Van kedvenced?

 - Susanoo, a vihar istene – vágta rá.

 - Ez érdekes, tekintve, hogy édesapádnak sok fejtörést okozhat. Na, de most foglalj helyet! Ott van egy hely leghátul.

Mikor elment elõttem barátságosan intett nekem én pedig meglepettségemben csak biccentettem.

Elsõ óra után éreztem, hogy valaki megböki a hátam. Megfordultam és a mosolygó Shuzmuval találtam szemben magam.

 - Szia! – köszönt.

 - Szia! – köszöntem én is nem tudván hogy mit szeretne.

 - Tegnap még elköszönni sem tudtam.

 - Hát igen anya nem volt valami kedves pedig általában nem ilyen! – mondtam.

 - Biztos csak aggódott érted. Egy ilyen szépség miatt én is aggódnék. – mondta mire én elvörösödtem és gyorsan lehajtottam a fejem, hogy ne lássa. Csak egy kicsit sandítottam fel reménykedve hogy megnézzem látta – e, de egyre szélesedõ mosolya meg gyõzött róla hogy sajnos látta.

 - Igen szerintem is aggódott. – mondtam végül egy kis szünet után a bókról direkt nem beszélve. Aztán végre felnéztem rá. Valamit mondani akart, de az osztály nõnemû tagjai eddig bírták és mindenki körbe vette szegény srácot. Én kuncogva fel álltam és oda mentem az ablakhoz hogy több helyük legyen. Tudom kicsit gonosz voltam, de nem úgy nézett ki, mint aki nagyon szenved. Megint oda ültem a párkányra. És vártam, hogy becsengessenek ameddig még volt öt perc. Chiharu és Hiroto már nem bírták ezért õk is felálltak és felém vették az irányt.

 - Te honnan ismered a srácot? – szegezte nekem kertelés nélkül Chi’.

 - Tegnap elkapott az esõ és õ segített. Szerintem akkor iratkozatott be. Jól elbeszélgettünk, de nem hittem, hogy ma is szóba áll velem sem azt, hogy egy osztályba kerülünk.

 - Értem. De azért gonosz voltál vele, hogy ott hagytad!

 - Úgy néz ki, mint aki szenved?

 - Nem! De úgy néz, ki mintha kicsit ideges lenne!

Én is ránéztem Suzumura és valóban dagadt egy ér a homlokán.

 - Most hogy mondod! – tûnõdtem el. Egy ideig még néztem aztán megesett rajta a szívem. – Na, jó segítek neki.

Visszamentem a helyemre és felhívtam a Suzumun csüngõk figyelmét arra, hogy a tanár kb. 2 perc múlva itt lesz. Erre kelletlenül, de visszamentek a helyükre.

 - Köszi! – mondta megkönnyebbülve. Én csak rámosolyogtam miközben elfoglaltam a helyem. Közben Hiroék is elfoglalták a helyüket. Megint bökést éreztem a hátamon ezért megfordultam. Megint Suzumu próbált mondani valamit. Igen csak próbált, mert már nyitotta a száját mikor bejött a tanár. Mindenki felállt. Én magamban jót mulattam, hogy szegény gyereknek ez nagyon nem akar össze jönni.

A nap folyamán többet nem beszéltünk, mert amint kicsöngettek már ott is termett minden lány Suzumu padjánál. Délután pedig mikor kicsengettek az utolsó óráról nagyon gyorsan elmentem a terembõl Hirotóval és Chiharuval. Amint kiértünk lassítottunk.

 - Végre szabadság! – nyújtóztam.

 - Akkor most merre? – kérdezte Hiroto.

 - Én haza. Meg kell csinálnom a házit aztán délután, megyek melózni.

 - Kár pedig szerettem volna elmenni valahova. – mondta beletörõdõen Chiharu.

 - Majd máskor bepótoljuk! – mondtam mosolyogva. Õ bólintott aztán elköszöntünk és kétfelé váltunk. Én hazafelé vettem az irányt.

Egy saroknyira voltam a háztól mikor halk nyávogásra lettem figyelmes. Körbenéztem és egy bokor alatt meg is találtam a hang forrását. Egy gyönyörû fekete cica volt ott teljesen elgyengülve. Leguggoltam és megsimogattam miközben alaposabban megnéztem. Nem volt semmi érdekes a bundáján a nyaka alatti fehér félhold alakú foltot leszámítva. Nagyon megtetszett ezért elhatároztam, hogy megtartom. Óvatosan felemeltem és mentem tovább, de néhány lépés után megfordultam, mert úgy éreztem, hogy követnek. Körbe hordoztam a tekintetem a mögöttem lévõ részen, de nem láttam senkit így folytattam az utamat hazafelé.

A palotánkban korán reggel egy ásítozó, kócos, fekete hajú lány rótta a folyosókat hálóköntösben. A húgom volt az, Amaterasu a napistennõ. Készült, hogy az égre tegye a napot, miután Tsukiyomi, az öcsénk lehozta a holdat. Most viszont megakadt reggeli rutinjában, ugyanis látta, hogy az egyik folyosón én állok, és a dísznek kiállított szamuráj páncélokat fosztogatom. Helyesebben csak a kardokat vettem le, néztem meg, és tettem vissza.

- Susanoo? – Kérdezte ásítva. – Nem jellemzõ rád, hogy ilyen korán fenn vagy.

- Le se feküdtem – vontam meg a vállam kivéve egy kardot, majd vissza is tettem. – Nem, ez túl nehéz lesz.

- Minek neked kard? Van már kettõ.

- Nem nekem lesz.

- Hát?

- Az titok. Maradjunk annyiban, hogy találtam egy jó szórakozást. Légyszi ne mondd el apáéknak.

- Nem fogom. És amíg te szórakozol, ki fogja biztosítani az esõt Japánban?

- Raiden és Fujin. Úgyis olyan rég dolgoztak.

Ezzel két démonisten öcsénkre céloztam (jó sok öcsénk van), a villám és a szél istenére, akik nekem segítenek viharokat csapni. Amaterasu ekkor megpillantott egy csomag könyvet a hónom alatt.

- Az meg mi?

- Tankönyvek. Mától iskolába fogok járni.

- Minek?

- Egyrészt, frissítem a tudásom. Háromszáz éve nem voltam már iskolában. Nektek se ártana. Másrészt, ott tudok a lefközelebb maradni ahhoz, aki érdekel. – Levettem még egy kardot, de visszatettem. – Ez túl hosszú.

- És ki az?

- Mondták már, hogy nagyon sokat kérdezel?

- Tényleg?

Szúrósan néztem a húgomra, aki szégyenlõsen elmosolyodott. Végül csak felcsattantam:

- Igen!

Végül sikerült kiválasztanom egy optimális méretû katanát, és leszálltam a földre. A kardot az én két fegyverem mellé rejtettem egy vászontokba. Majd odaadom neki, ha biztossá vált, hogy istennõ. Már tegnap bejelentettem Ame Suzumu diák érkezését, Ame Tadashi néven (a kitalált apám kitalált neve). Ma tizenhét éves formámban megkerestem a tanárt, aki be is mutatott az osztálynak.

- Osztály, ma új tanuló csatlakozik hozzánk. A neve Ame Suzumu. Az édesapja most költözött a városba, ezért a tanév hátralévõ részét itt fogja tölteni. Suzumu, el tudnád mondani, mivel foglalkozik édesapád?
- A hivatalos neve idõjárás felelõs. Vihar-biztosokká teszi az épületeket, és egyéb helyeket.

- Ez nagyon érdekes. Jellemeznéd magad pár szóban?

- A család rezidens bajkeverõje vagyok, de tudok viselkedni. Prodi szinten ûzöm a kendót, és mindent tudok a sintó istenekrõl.

- Van kedvenced?

- Susanoo, a vihar istene – vágtam rá.

- Ez érdekes, tekintve, hogy édesapádnak sok fejtörést okozhat. Na, de most foglalj helyet! Ott van egy hely leghátul.

A hely pont Ayumi mmögött volt. Elhaladva mellette barátságosan intettem neki.

Az esõ csúnyán zuhogott. én egy tizenhét éves fiú alakját öltöttem. Kardjaim vászontokban rejtõztek, amit a vállamra vetettem, miközben esernyõmmel lézengtem a parkban. A zuhéra azért volt szükség, mert a területen már napok óta szárazság folyt. A növények kezdtek kókadni, a talaj pedig romlani. Jó atyám úgy gondolta, hogy ezt egy alapos esõzéssel kell bepótolni.

Ezzel persze sok emberrel csúnyán kiszúrtam. Sokan táskájukat vagy felsõ ruhájukat fejük fölé emelve rohantak haza, vagy a tömegközlekedés felé. Én éppen az iskola felé sétáltam. Ott is szitkozódó és elázás elõl rohanó diákok végeztek éppen az iskolával.

Néha szeretek iskolák körül sétálni. Istenként a diáklányok tapadnak rám, lehet, hogy hiúság, de ez tetszett nekem. Egy lány viszont különösen felkeltette a figyelmemet. A lánynak fehér haja volt fekete szalaggal. Szemeinek valósággal igézõ pillantásai voltak. Bár japán volt, arcvonásai egészen mások voltak. És az a furcsa érzésem volt, hogy már találkoztunk. Évszázadokkal ezelõtt.

Nem japán istennõ volt, a biztos, sokkal inkább nyugati. Ha megveszek sem tudom felidézni, helyette inkább felé vettem az irányt. A leányzó fejét az esõtõl a táskájával védte, csak késõbb vette észre, hogy egy csepp sem esik rá. Mikor fölnézett egy esernyõt látott, amit én tartottam.

- Köszönöm – nyögte ki végül. - Megtudhatom, hogy ki vagy?

- A nevem Suzumu. Új diák vagyok, holnaptól fogok a suliba járni. És téged hogy hívnak?

- Ayumi – válaszolta kurtán.

- Örvendek, Ayumi.

- Megtudhatom, hogy minek köszönhetem a figyelmet?

- Csak próbálok ismerkedni a leendõ diáktársaimmal.

- Értem.

- Mondd csak, nem találkoztunk már valahol? - Kérdeztem.

- Nem hiszem, te nem tûnsz ismerõsnek.

Ekkor viszont megérkeztünk az otthonához.  Õ a bejáratuk elõtt megfordult, és mosolyogva így szólt.

- Köszönöm, hogy elkísértél. Akkor hétfõn találkozunk az iskolában.

Ekkor nyílt az ajtajuk, és egy nõ lépett ki rajta, nyílván Ayumi anyja. Megint elfogott az az érzés, hogy japán, de a vonásai furcsán mások, és valahogy ismerõs volt.

- Szia, Ayumi! Láttam, hogy esik, és most akartam indulni érted. Ki az új barátod?

Ekkor pillantott meg engem, és egybõl lehervadt az arcáról a mosoly. Nagyon ismerõs volt a hangja. Ez volt a legismerõsebb eddig, de továbbra sem tudtam belõni. Az anya szúrósan nézett rám. Ayumi szemmel láthatóan nem látta, úgyhogy válaszolt neki.

- A neve Suzumu. Új fiú az iskolában.

- Na ne mondd! Bemennél egy kicsit? váltok egy pár szót vele.

- Nem csinált vagy mondott semmi rosszat – mondta a lány egy kicsit elbizonytalanodva.

- Tudom, csak megtudakolom az édesapja nevét, és hogy miért költöztek ide.

- Rendben – válaszolta tétován Ayumi.

Miután csukódott az ajtó utána, a nõ megint felém fordult.

- Nem tudom, milyen jogon tolod ide a képed és legyeskedsz a lányom körül.

- Csak mos költöztem ide a szüleimmel, és jó lenne, ha máris elkezdenék barátkozni.

- Ne gyere nekem ezzel a rossz szöveggel, Susanoo!

- Nocsak, ismersz? Talán volt már egymáshoz szerencsénk?

- Igen. Legutóbb a nagy isten találkozón, negyvenhatban.

- Az Olümposzon tartották – jegyeztem meg. – Görög isten vagy?

- Egyiptomi.

- És mit csinálsz japánban?

- Oda megyek, ahová éppen akarok. Én már csak ilyen vagyok.

Errõl azonnal eszembe jutott egy istennõ, akit képtelenség irányítani. Oda megy, vagy azt csinált, amit akar. Mint egy macska.

- Básztet! Elképesztõ, hogy megváltoztál. Eddig nem is láttalak macskafej nélkül. Jól áll.

- Elég a hízelgésbõl, Susanoo! Mit keresel a lányom körül?

- Eddig csak kíváncsi voltam, mitõl tûnik ilyen ismerõsnek, de most már kíváncsi vagyok. Foglalkoztat, hogy van-e ereje, és ha igen, mi az.

- Tarrtsd magad távol tõle!

- Nem lehet. Egy iskolába járunk. Vagy legalábbis holnaptól abba fogunk.

Azzal sarkon fordultam és elsétáltam. Nagyot sóhajtottam, ugyanis holnaptól kelhetek korán. de talán megéri, ha láthatom egy új istennõ felemelkedését.