Vigyor terül szét az arcomon, ahogy meglátom a meghökkent arckifejezését, féktelen kárörvendés csapódik fel bennem a gyûlölet mellett. Elégtételt kaptam, ha csak egy keveset is, ki fogom élvezni, az utolsó cseppig. Válaszul csak végig a szemembe nézve, lassan letörli az arcáról a nyálat, majd mikor látom hogy a hajamon teker egyet a barna kézfején, rögtön következik is a fájó rántás. Ujját a számba akasztja, megpróbálok teljes erõbõl ráharapni, de túl oldalra húzta, és azt az undormány pofáját az enyémre nyomja. Fuldokolva küzdök ellene, a medence éles pereme szinte kettévágja a köldökömet, ahogy nekipasszíroz. A forró víz eszméletlenül csíp, érzem a medence kis kockamintázatát a bõrömbe épülni. Keményebben nyomul nekem, próbálom magam eltolni a peremtõl, de a tempó amit diktál, nyögve taszít vissza minduntalan, erõs döfései nekiszögeznek a falnak.

Õrjöngõ forróság vesz körül, a víz és a teste egyszerre teszik elviselhetetlenül perzselõvé a helyzetet, annyira, hogy már szinte fáj még a lélegzet is. Masszívan tesz magáévá, minden erõmmel ellenkeznék, de nem olyan könnyû az, mikor épp egy szó szerint királyi méret táncol az ember seggében…

Megremeg, végre eltávolodik tõlem, megkönnyebbülnék, is hiába csíp és nyilallik belém a kínnal tisztára kevert fájdalom, próbálnám megmutatni neki a lábujjaimat közelebbrõl, de gyorsan reagál, a vádlimnál szorosan süppednek ujjai a bõrömbe, magasan felemeli a lábam. Kénytelen kelletlen kell egyensúlyoznom egy lábon, a derekamon lüktet az új piros öv, amit tõle kaptam.

- Szemét állat! Eressz el, eressz el, eressz el! – kiabálok a képébe, mire csak rekedt hangján felnevet, gúnyosan és totálisan jól szórakozottan. A bokámra siklik a tenyere, elkezdi mozgatni a lábam, a kezeimmel csapkodva próbálok megkapaszkodni a peremben és egyidejûleg darált hússá karmolni az arcát, de inkább a stabilabb állást választom. A szépnagyanyjától kezdve végigosztom a jövõbeli generációjáig mindenkit, hangosan szidom és átkozom a létét, hátha elvinné egy ocsmány, nagyra nõtt giliszta, vagy a kígyója reggelre benyalná azt az amúgy is rohadtul idegesítõ fejét!

- Hogy fulladnál meg a saját nyáladban, de utolsó görény! – folynak belõlem a szavak, megállíthatatlanul ömlik a szitok és mocsok áradat. - Mocskos strici, kapard le azokat a szutykos ujjaidat rólam! Mit képzelsz, azt hiszed, te vagy az atyaúristen?! Hát inkább kúszok a porban egy utcai kurva elõtt megalázkodva, mint elõtted! Fognak még hollók gyöngyöt fûzni a beleiden! Csak egyetlen egyszer kötözd ki a kezeimet, egyetlen egyszer, fecnikké tépem azt a kielégült pofádat! Felfordul a belem, hacsak kinyitod a szádat! Elefántokat dugj ezzel a farokkal, ne embereket!

Közelít felém, azonnal tartom a távolságot és vele együtt mozogva tolatok én is, azonban ahogy megérzem a gyûlölt medence ívet, próbálnék oldalra húzódni, de nem engedi. A csípõmre fog, ujjai a fenekemet érintik, azon nyomban magához ránt. Undorodva és gyûlölködve üvöltök fel, ágyékát nekem dörzsöli, megrándulok az érzésre, fõleg, mikor elkezd nyalakodni a bõrömön, bizarr borzongás fut végig rajtam.

- Húzz a vérbe…

Fáj a torkom, szinte lüktet és kapar, alig tudok már hangosan beszélni, pedig ha nekem egyszer elfogy a szavam, ott jön el a világvége. Erre van még a képén bõr gyõzködni arról, hogy van egy másik oldala, ami egészen kedvelhetõ, de legszívesebben a fejébe harapnék, oda, a hajszálai közé mélyeszteném a fogaimat. Kimarni azt, ami mûködteti, mert ez nem ember, az biztos! Végre befogja, de ahogy további mozdulatokat tesz, úgy siklik rajtam fel-alá méretes pénisze. Ujjai a víz alatt karmolásszák a kellemetlenül lüktetõ és csípõ combomat, körmei szinte már cirógatnak, élvezném, ha valaki más csinálná, más körülmények között.

- Ha most itt hagylak egyedül, átvered az õrséget és meglépsz, ugye? – váratlan a kérdés, sehogy sem illik a mostani helyzetbe, ami némileg kijózanít.

- De még mennyire! – kapok a szón. – Belõlem nem nevelsz engedelmes kurvát.

Úgy sem hallotta még elégszer, lehet, hogy lassú a felfogása, azért nem érti meg, ezért hát ismétlés a tudás anyja. Csak egyszer feléri ésszel, hogy velem nem fog olyan könnyen menni, mint ezekkel a bamba babákkal, akik még most is leskelõdnek a folyosóról, hogy mi történik idebent.

- Hmmm… - épp reménykednék, hogy esetlegesen véletlenül, netalántán átgondolja a dolgokat, de már csak annyit látok és érzékelek, hogy a másik lábam is a nyakába akasztja, eltûnik minden biztos fogódzó, ujjaimmal próbálom magam szinten tartani a medence szélénél, viszont nincs idõm sokáig kapaszkodni, mert szinte abban a pillanatban belém is nyomakszik, újra. Felhördülök, tehetetlenül emelem a súlyt inkább a lábaimra, hogy megtartsam magam a kényelmetlen helyzetben, a hátamba mélyed a perem. Mikor önmagamat és cselekedeteimet meghazudtolva, gátlástalanul élvezni kezdeném, legnagyobb örömömre ront be egy ráncos pincsi, aki a földön kúszva közelít meg minket. Ez a görény fentebb emel és hátradönt a csempén, a zihálva érzem meg a hûs csempét, csak arra tudok gondolni, hogy kis idõre bár, de megmenekültem, megszabadultam Tõle. Öreg, jövök neked egyel, bármikor bevasalhatod rajtam…

- Felség… a felderítõ csapatok visszatértek – közli, remegõ hangja megcsapja kiélesedett érzékeimet. Hohó, valaki itt jobban be van szarva. Felderítõ csapatok? Honnan? Kétlem, hogy hódításról lenne szó, elég nagy területet kell így is két kézzel, sõt, szerintem még a lábaival is egybefognia, nehogy szétcsússzon az egész.

Annyira elmerülök az elméletekben, hogy csak a tulok ujjainak kissé erõsebb szorítására leszek figyelmes a derekamon. Felszisszenek, de rohadtul nem erre jár, fel sem tûnt neki az önkéntelen mozdulat. Összeszûkítem a szemeimet.

Ami neki szar, az nekem csodálatos.

- Értem – bólint, nem felejtek el minden kis rezzenést az arcokon szemrevételezni. – Ezt a drágát béklyózzák le teljesen. A szobáját a legszigorúbban nem hagyhatja el, enni viszont bõséggel kapjon.

Meglepve tapasztalom, hogy mérges. De nem feltétlenül azért, mert megzavartak minket, azt egy alfahím másképp viseli.

Háhá, szar került a palacsintába?

Mikor épp az õrök kezére adnak, rúgkapálni kezdek.

- Tegyetek le, legalább hadd mossam meg a… Ez fáj te baromállat! – mordulok rá rekedten, mikor a derekamnál fogva penderítenek át a másik irányba. - Vadparaszt!

***

A sarokban vagyok kikötözve, ezúttal a lábaimat is összekötötték, a legjobb, hogy a karjaimat is úgy gubancolták össze, hogy a tenyereimet is egymásnak szorították, úgy vannak körülhurkolva, hogy karmolni se tudjak vagy valamit felvenni bárhonnan. Úgy érzem magam, mint egy kolbász vagy egy sonka.

A kényelmetlenség és általános zsibbadás ellenére némileg megnyugszom, hogy most egy ideig nem lesz gondom a bíbor szemû viperával, jelenleg valami fontosabb foglalja le, mint az én gyötrésem, kifejezetten hálás vagyok annak a valaminek. Az arca semleges volt, de a szeme alatt rángó pár izom és az önkéntelen szorítás tisztán és világosan elárulta nekem, hogy valami nagyon nem úgy halad, ahogy fenséges személye eltervezte és akarta.

Ahogy azt az idõsebb férfit elnéztem, ruházata alapján rangos lehet, a térden- és hason csúszás viszont azt jelezte, hogy nem szabadott volna lejönnie hozzánk. Szóval ez valamiféle privát hely. Ez is csak az én oldalamra billenti a mérleget, tehát ha kicselezem ezt a felfuvalkodott hólyagot, kicselezem az õrséget, szabad utat kapok a kijárat felé.

Egyre hevesebb lesz a szívdobogásom a gondolatok és ötletek áradatától, a sok kecsegtetõ lehetõséggel, amivel élve akár meg is úszhatom ezt a felettébb hányadék kalandot. Vagy inkább tortúrát. És még képes lettem volna a másodikat élvezni a medencében… Adok én neki mindjárt olyan élvezést, hogy… Dühösen feszegetem a köteleket, de már csak reflexbõl, hogy valahogy csillapítsam a feszültséget.

Épp jön az egyik Etetõ, én már csak így szólítom. A szájpecket nem tették a számba, legnagyobb örömömre, így egy gyámolatlan mosollyal üdvözlöm az engem épp kiszolgáló –szerfelett boldogságomra- férfi egyedet. Gyanakodva közelít, de a tálcát leteszi elébem, vár egy kicsit, hogy felrúgom-e, de mikor megbizonyosodik afelõl, hogy stabilan kikötött jószág vagyok, mindjárt jobban belenyugszik a dologba.

Nagy nehezen sikerül csak szóra bírnom, az elsõ pár kérdéskezdeményemnél csak kaját tömött a számba, ha kinyitottam azt. De utána arra fogtam, hogyha innen a szökés úgyis lehetetlen, legyen már szíves felvilágosítani arról, hogy itt mi a szokás, merre-ki-mit-kivel… A hogyant már megtapasztaltam, köszönöm, abból már nem kérek.

Elejt egy-két mondatot, egészen elnyerem a bizalmát, lehet hogy a fiatalsága miatt, de a szerencse mellém állt, miután olyan mocskos mód pofára ejtett és itt hagyott ebben a szarfészekben.

- Háború? – kérdezem megilletõdötten, nem is kell tettetnem.

- Igen, az egyik cseléd, aki a császár poharát hivatott újratölteni minden tanácskozáskor, hallotta, ahogy valamiféle hadüzenetrõl tárgyalnak, ami a tenger felõl jött – von vállat, épp egy banánt szel a késével, a kis darabokat a késen nyújtja oda hozzám, amirõl óvatosan elveszem. Sikeresen eloszlattam a kételyeit afelõl, hogy elvágom a saját nyelvem a késsel.

- Vissza kell támadnunk…

- Igen, de itt csak a had felvonulása nem hiszem, hogy elég lesz…

- Szóval a császárnak mennie kell? – igyekszem leplezni az örömöm, pár percig némán fürkészi az arcom, de miután nem talál semmit, ami tovább szíthatná gyanakvását, bólint.

ÁHÁHÁHÁH!

Khm.

- Ugyanakkor belharcok is folynak, bizonyára a saját tartományodban is észrevetted, mennyire elkanászodott a nép.

- Hát, felénk épp a helytartó seggét nyalják majdhogynem fényesre – hintek el én is egy õszinte morzsát, hiszen nem hazudhatok neki egész végig. – Így kerültem én is ide.

- Jobban tisztelik a helytartót, mint a császárt?

Persze, ne érdekeljen, ne is kérdezz rá, hogyan sikerült elkapniuk, nem fontos, tényleg…

- Ki van jelen a kivégzésekkor? Ki olvassa fel a papírt? Kitõl kapjuk az ételt, az árukat és ki nyitja ki a kaput a karavánoknak? – teszek fel neki egy csomó kérdést, válaszképp. Hámozza csak ki, miféle gondolatok szárnyalnak nálunk, az ötödik tartományban.

Félelem és elszörnyedés bújik elõ az arcából.

- Nem pucolnál meg egy almát is? – kérdezem a gyümölcsöt fixírozva a lábánál, mire megdöbbenve a témaváltáson bár, de kényszeredetten odanyúl és pucolni kezdi.

Ahogy elhúzza a csíkot, megígérem, hogy egy szót sem fogok szólni neki arról, hogy megtudtam valamit. És kivételesen nem is hazudtam neki, tényleg nem fogok köpni. Kell valaki, akitõl információt kaphatok, ez lenne a második háremõr, akit kizsigereltetne ez a szemét. Kell valaki, akinek elnyerhetem a bizalmát, és ha megszökni nem is segít –mert gyáva, ez evidens-, legalább itt lesz és nem vadidegennél kell benyalnom magam minden egyes alkalomkor.

Szóval.

Tengeri népek?

Szép kis szar a palacsintában, nem ekkorára gondoltam, de kívántam, s lám, teljesült. Mindig is csodálatos volt a hatodik érzékem, többen is mondták már. Kibaszottul büszkén feszítek a sarokban, de mivel senki sem látja, saját magam megelégedésére folytatom tovább. Hallottam róluk mondákat, egy-kettõ letelepedett a szárazföldön és megfordult már nálunk a bazársorokban, pihenõhelyeken, oázisokban. Egy-két dolgot loptam is tõlük, az egyik tetoválást rajtam õk csinálták, természetesen ingyen. Gyûlölik a szárazföldet, nem is értem miért hisztiznek. Ha kikötõ kell, hogy kereskedjenek…

Hoppá, itt van a majom elásva. Lehet, hogy a mi szeretett és hõn imádott vezérünk enyhén túladóztatta volna az áruikat? Könnyen meglehet. Lehet, hogy szeretnének egy saját felségjelzéssel ellátott, saját adózású területet, kikötõt. Akkor nem ketten jönnek, egy hajón mindig egy komplett család él, huszan-huszonöten is lehetnek, ebbõl a harcra fogható az asszonyokat és a gyermekeket leszámítva körülbelül tizenöt. Ha a kort figyelembe vesszük, tíz. De náluk az nem lényeg.

Ha ez az állat elhagyja viszont a központot, míg lázongások vannak az országban, azzal sem tesz jót. Itt sem maradhat.

Egy ocsmány vigyor jelenik meg a képemen.

Óh, jaj, valaki nagyon-nagy szarban van.

Hacsak nem lesz belõle kettõ, vagy tanulja meg az asztrális mását kivetíteni a tenger partjára, miközben itt öntudatánál maradva igazgatja a rágcsálók felkelését…

Ott halnék szörnyet, ha kettõ lenne belõle.

***

Nem kell sokáig egyedül buliznom a sarokban, ugyanis kinyílik az ajtó és bekúszik rajta az a mocskos undormány. Kiráz a hideg, ahogy látom, hogy a párnák alá besiklik és a szememnek láthatatlanul rongyol tovább. Ki nem állhatom, ha nem láthatom az ilyen dögöket. Ki tudja honnan veti rám magát… Tuti mérges kígyó, nem fog szelíd kis simogatnivaló ügyülübügyülüt magánál tartani egy ilyen keménykezû és rettegett uralkodó.

- Kotródj innen – kezdem lassan, finoman figyelmeztetni az állatot, villás nyelvével hamar elõbújik az egyik szõnyegkupac alól, elkezdi a bõrömet hogyishívjákolni. – Nem tudom, mi a retket tervezel, de húzz innen, mielõtt rád találok dõlni!

Amikor megérzem felkúszni a hátamon, artikulálatlan üvöltés szakad fel belõlem.

A háremõr azonnal beront, meglepetésemre mögötte közvetlenül a Fõgonosszal, akinek mintha egy kissé eléggé nagyon nyúzott lenne az arcbõre. Hol az a nyugodt és élveteg mosoly, az a sima arcbõr? Ajánlom az uborkát, de elõbb…

- SZEDJÉTEK LE! – visítom, a dög gazdája láttán mindjárt letekeredik a nyakamról és eltûnik a párnák alatt. Nagyon remélem, hogy ki is kúszik innen, mert…

- Kifelé – parancsol rá az õrre, aki az utasítást hallva abban a minutumban fülét-farkát behúzva ki is somfordál, egy hihetetlenül mély meghajlás kíséretében. Jól nevelten becsukja maga mögött az ajtót, amivel szinte el is vág minket minden mástól. Hatalmas csönd telepszik ránk, én jobbára a sarokból villogtatom a szemeimet, Õ pedig marad a küszöbnél.

- Hallom nyakig vagy a szarban - szólítom meg.

Fizikai ellenkezéssel nem megyek semmire ellene, ameddig ki nem billentem abból a rohadt nagy nyugodtságából. Frusztrált, látom rajta, az a lila hurka se tekereg rajta, az állatok megérzik a félelmet és az idegességet. Bíbor tekintetével rám néz, meglátok a szemében egy olyan érzelmet, amit nem igazán tudok hová tenni. Körülbelül olyan érzésem támad tõle, mintha az én hibámnak tulajdonítaná a dolgot.

Tulajdonképpen...

- Tulajdonképpen épp tegnap ecseteltem az immáron minden bizonnyal halott háremõrnek - kezdem lassan, volt idõm összeszedni a gondolataimat, ráadásul hatásvadász effektnek sem rossz -, hogy reménykedhetek e abban, hogy míg ájultan fetrengtem a párnák között, addig egy ellenséges birodalom megtámadta a miénket és kivégzett téged?

Meglátom újra azt a rusnya dögöt a küszöbnél betekeregni, körülfonja gazdája lábát, majd kisiklik a szobából. Ennek baromira sok értelme volt, hacsak nem figyelmeztette valamire, amirõl én nem tudok. A rajta végbemenõ változásokat látva bizonyosan.

- Mindig is jó volt a hatodik érzékem, spontán jönnek... Erre rávágott az orromra a kanállal - kissé megrángatom az orrom, az emlék hatására. Nincs válasz, viszont nagyon lassan, kínosan lassan elindul felém.

- Ha babusgatást akarsz és simogatást, hogy bizonygassam, mekkora jó császár vagy, eltévesztetted a szobaszámot – kezdek bele, a hangom viszont tárgyilagos, tényeket közlök, nem csúfolódom, hanem ez a szilárd véleményem. – Ha feszültség levezetést szeretnél, akkor is rossz szoba, odakint a gyakorló pályán nagyobb örömmel várnak a harcosaid, hogy a földbe döngöld õket dühödben.

Még mindig csak közelít, én pedig semleges arcáról nem tudom leolvasni, miben sántikál, vagy legfõképpen mire gondolhat ezekben a pillanatokban. Rám nézve bizonyára nem sok jóra.

- Már pedig az utolsó lenne leginkább kedvemre – kissé lentebb hajol, megragadja azt a kötelet, ami a nyakam fixálja a sarokban levõ aranykarikára, amirõl megállapítottam már, hogy régen függönyt tarthatott. Durván ránt rajta egyet, az orrom az övéhez ér.

- Bepánikoltál – nézek mélyen a szemeibe, kihasználva a közelséget. Párlik belõle a meleg, tehát ideges és frusztrált, a testhõje megemelkedett az érzelmek hatására, csakhogy ezek az érzelmek nem kifejezetten örömteliek, amiben kéjét és kielégülését leli.

Nem érkezik válasz, nem is kell, tudom, hogy igazam van. Ha itt lenne valaki, és hallaná, ahogy beszélek –legfõképpen mit beszélek-, akkor minden bizonnyal aki hallotta is meghalna, én pedig olyan tortúrában részesülnék, amiben sikítva könyörögnék inkább egy egész napon át tartó matinéért.

- Ugyan, ezek csak szaros tengeri ladikok, maximum tíz hadra fogható férfival – vágok lenézõ fintort, mire átsuhan valami az arcán, nem felejt el húzni egyet a kötélen, ami felhorzsolja a bõröm és csípõ, égetõ érzést hagy maga után. – Olyan rohadt babonásak, hogy pánikot kelt bennük egy egyszerû papagáj látványa is.

Kikerekednek a szemei, nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el fölényesen és egyben titokzatosan is.

- Beszélj – utasít keményen zengõ hangon, most a császár szól és nem az élvhajhász férfi.

- Mit kapok cserébe? – s szólalt meg vala az utcakölyök.

- Nem foglak kiengedni innen.

- Na, nem mondod? – vonom fel a szemöldököm, bizalmasan hajolok közelebb, az orrunk összeér, nem átalkodok kihívón meredni szemeibe, orrommal arcának bal felét simítom végig. – Mennyit ér neked az információ?

- Megtudhatom mástól – kap rá a dolog lényegére, nem ostoba, tudja, hogy sarokba akarom szorítani és ki akarom kényszeríteni belõle azt, amit szeretnék.

- Mennyi idõbe telne, míg találsz valakit? Ennyi idõ áll rendelkezésedre? – imádok csak kérdezni, halmozni, várva, hogy ellepje a válaszra kötelezettet a gané.

- Kényszeríthetlek, hogy elmondd.

- Valóban? – mosolygok még mindig, hirtelen húzódom el tõle, ameddig a kezében levõ kötél engedi. - Oldozd el a kezeimet.

- Szó sem lehet róla.

- Akkor nincs üzlet – hunyorgok.

- Nem vagy olyan helyzetben, hogy követelõzhess – csillan meg kezében a tõr, ami mindig az oldalán lóg.

- De te sem olyanban, hogy pazarold az idõdet. Gyorsan kell döntened, és kéznél van a megoldás. Oldozz el.

Percekig néma csend borul ránk, majd végül egy éles villanás, összeszorítom a szemeimet, de lekerül a kezeimrõl a kötél, viszont a nyakamat rögzítõ kötelet olyan csomóba vágja a karikán, hogy kérdéses, hogy akár karddal el lehetne-e oldani. Persze a lábaim is fixen maradtak.

- Imádok gesztikulálva mesélni – mosolyodok el, megropogtatom kissé az ujjaimat, azonnal végigsimítok a tegnapi vörös csíkon, amit a medence pereme okozott. – Remélem nem gondoltad, hogy így is dalolni fogok.

Ujjai satuként zárulnak össze a torkom körül, de mikor emelném a kezeimet, a kést lapjával nyomja az arcom bõréhez. Fenyegetõ felsõbbrendûsége szinte árad belõle, fölém magasodva kitakar minden mást a látómezõmbõl.

- Beszélj, különben kopaszra borotválom a fejed – szórakozásom egy pillanat alatt gyûlöletté dagad.

- Egy hajón legfeljebb tíz harcképes férfi van – kezdek bele, végig a szemeimbe néz. Felméri, hogy mennyiben mondok neki igazat. – De ez rohadtul nem lényeg, ha milliós nagyságrenddel találod szembe magad.

Nem reagál, kivár.

- Tiéd a terület, formáld sajátoddá – súgom, mikor oldalt halk sziszegést hallok meg, némileg idegesen folytatom tovább. - Van talán két napod, hogy elõkészülj, míg ideérnek. Állíts csapdát. Õk a tenger felõl jönnek, te a szárazon várod õket. Babonásak, félnek a papagájoktól és a színes, nagy tollazatú, hangos madaraktól. Országod bõvelkedik olajban. Íjászaid a legjobbak a világon.

Befejezem, innentõl kezdve saját magának kell megoldania. A kezeim szabadok, végre tudok rendesen enni, ha úgy adódik, akár védekezhetek, de ha ezt teszem, újra össze fogja kötözni. Össze tudnék pár dolgot szedni a szobából, de ezt a testem rögzítésével kiküszöbölte.

Nem szólok semmit, az arcomon végtelen üresség honol. Hirtelen lök neki a falnak, kezeimre erõszakol valamiféle rongyot, ordítva, kutyaként harapok rá a vállára, fogaim a húsába merülnek, ahogy teljes erõbõl rátámadok, de az engem rögzítõ kötelet úgy megrántja, hogy pillanatokra nem tudom, mi történik körülöttem. A számban érzek valami szövetszerût, megrázom a fejem, hogy magamhoz térjek, de csak a kivágódó ajtót látom.

- Mi a neved? – csípi ujjai közé az államat, hogy felemelve a fejemet a szemeimbe nézhessen. A bíbor tekinteteket látva meglobban bennem a tömény utálat, kissé elnyomva a természetes ösztönt, a félelmet. Kiveszi a számból ezt a nyavalyás szart.

- Miért mondanám el? – vágom rá rögtön, nem akarom, hogy azokkal az undorító ujjaival engem fogdosson, így azonnal kapom ki fejem a kezeibõl. Hiba volt, szinte nyomban körbefordult velem a szoba, többször is, minek következtében a padlón kötök ki, eléggé kicsavart testhelyzetben. Ahh… szédülök…

- Mert nem nagyon van más választásod – megérzem, ahogy fölém térdel, kezeivel és lábaival a testem tartja mindkét oldalról sakkban, kavargó fejjel konstatálom jelenlétét. Markait a vállaimra szorítja, majd durván a padlóra szegezi õket, durván próbál megcsókolni, én pedig azonnal az elsõ kétségbeesett, kába gondolatomnak engedve ráharapok pofátlan nyelvére.

- Mi a… te átkozott kis ribanc! – végre valamelyest leszáll rólam, lábaira helyezi a súlyát, hogy felülve a száján simítson végig ujjain. Rávillogtatom a szemeimet, fújtatva a melegben próbálom figyelni, mit reagál rá… Megharaptam a birodalom uralkodóját… és miért érzem úgy, hogy ebben a szent pillanatban szarok rá?

Mikor elvigyorodik, ez a kérdés egészen másfajta környezetbe kerül.

Próbálja visszatuszkolni a számba azt az átkozott pecket, a fejem dobálásával és szám összezárásával igyekszem ezt a próbálkozását lehetetlenné tenni, de mivel erõsebb nálam, kis idõ múlva csak ajkaim közé gyömöszöli azt a rohadvány anyagot.

Leszedi végre kezeimet arról az oszlopról. Készülök rá, hogy amint eloldozza, nekiugrom. Ha felborítom, szabad út nyílik a kijárat felé. De mintha minden gondolatomat látná, a csuklóimat összekötõ anyagot nem szedi szét, hanem egyszerûen csak a nyakába akasztja, így felhúzva magához. Az így szerzett közelséget hátrálva próbálnám meg elkerülni, érzem a leheletét és égõ pillantásait, közvetlen közelrõl nem igazán kecsegtet semmi jóval. Elkap a gondolat, miszerint egy gyors mozdulattal megfojthatnám, megszorongathatnám azt a drága, arisztokratikus nyakát.

Feszülten várom, mit akar most csinálni, nyilván meg akarja majd torolni a harapást, egy ennyire elõkelõ és seggét alaposan kinyalták uralkodó nem hagyja szó nélkül az efféle sértést. Ráadásul csodálatos testében tettem kárt. Idegesen érzem meg merevedését a combomnál, ahogy az ölében trónolok. Mikor puhán nyakam ívébe csókol, megilletõdött sóhajokkal válaszolok rá, mintha pontosan tudná, hová szorítsa a száját… Azonban tömör fájdalom gyûlik össze egy ponton, ahogy fogaival a nyakamba mar, felüvöltök kínomban, a szájpecek felfogja több mint felét, de csak tovább ordítok.

Te… rohadt strici!

- Csak hogy tudd, ez a nyelvemért volt – búg a fülembe sejtelmesen, a testem remeg a rémülettõl, ahogy ilyen közelrõl hallom a hangját. – Most pedig újra meg fogom kérdezni a neved, és ha nem árulod el, akkor valami ennél is rosszabbat kapsz.

Elhajol tõlem, kiveszi a szájpecket, elõtte ujjait szorosan a hajamba fonja és durván szorítja a hajam. Cseszd meg, ha ennyire egy rohadt nevet akarsz, nem foglak megakadályozni benne!

- Khoury.

- Hazudsz! – vágja rá szinte azonnal, de mielõtt még bármit is mondhatnék újra, visszagyömöszöli a számba a rongydarabot. - Mi az, ami a leginkább nem tetszene neked…

Fennhangon gondolkodik, amivel engem még jobban a kétségbeesés vermébe taszít. Na nem. Takarodjon le rólam! Engedjen el! Húzzon el a vérbe! Egy ujjal se érjen hozzám egy ilyen alak! Dühösen és zihálva figyelem, ahogy elmélyülten töpreng, még egy kicsit rá is játszik, ráadásul az az undorítóan élveteg vigyor a képén…

Kiszaladnak ujjai hajamból, az arcomon simít végig, már nem rángatom a fejem, frusztrálva várom, hogy most mi a francot talált ki, hogy arra még gyorsan valamiféle ellentervet kiötöljek…

Mikor hajamba siklanak az ujjai, mérgesen kapom szemeihez a tekintetem, vigyora kiszélesedik, oldalához nyúl és már csak az aranyló csillanást látom, ahogy levág a hajamból. Akkorára tágulnak a szemeim, mint két méretes pénzérme, fújtatva és idegesen dünnyögöm a csomóba:

- Hashad Hehim!

- Nos? – kérdezi újra, kiszedi a dühtõl remegõ ajkaim közül a pecket, azonnal az ujjait harapnám, de ügyesen kivédi.

- Rashad selim – ismétlem meg újra, nem felejtek el egy tétova pillantást vetni újra a tõrre, ami a csípõjén fityeg, az övébe szúrva. Még jól jöhet…

- Így már helyes – hangja zökkent ki esztelen tervezgetéseimbõl, lapos pillantásokkal követem figyelemmel, hogy fél kézzel az olajos asztalka felé nyúl.

Ne.

Nem.

Megfogja, és végig a szemeimbe nézve önti ujjaira az olajat, jó bõven. Totálisan kiakadva fülelek és leskelõdöm, hogy mi a francot csinál, de a számomra nem sok jót ígérõ, aggasztó vigyorkezdemény és tekintet nem is hagyja, hogy véletlenül másra gondoljak.

- Mégis mit akarsz te azzal?

- Majd meglátod – szûkíti össze szemeit, nyelvét kidugja, mint valamiféle kígyó, borzongva gondolok a nagyteremben levõ jelenetre, mikor az az izé felkúszott rajtam… Kissé megemel, próbálok ellenkezni, de mikor megérzem magamban ujjait és a kellemetlen, feszítõ érzést, fájdalmasan rándulok össze és hörgök fel. Abban a minutumban mozgatni kezdi õket bennem, egyszerûen nem tudom eldönteni, hogy üvöltsek-e vagy nyögjek hangosan… Folyamatosan tágít, körkörös mozdulatokkal, kábán hajtom le a fejem, hogy ne kelljen látnom a rusnya képét, kéj gyûlik össze bennem, ami lassan de biztosan közelít az ágyékom felé…

Bekúsznak kezei a látómezõmben, látom, hogy merev farkára csúsznak ujjai, elkezdi magát masszírozni, fuldokolva kapok levegõ után, de ugye a rongycsomó jelentõsen megakadályozza levegõvételeimet, oxigén hiányában kezdek egyre jobban távolodni… Mintha beszívtam volna, úgy érzem magam egyszerre bódultan és kéjjel telin.

Kiveszi belõlem ujjait, szédülve rángatom a selymet a nyakánál, de ezzel csak közelebb kerül az arca hozzám, viszont ahogy ezzel küzdök, valamint az érzést próbálom legyûrni, miszerint a testem elárult és roppantmód élvezi… magára húz, bennem reked a levegõ is az érzésre, kitisztul a fejem egy lehetetlen pillanatra. Felnyüszítve kapom fel a fejem, alig tudom tartani, szép lassan visszabillen a karjaim közé, mikor követhetetlen tempót kezd el diktálni.

Mi a francért élvezem? Hogy élvezhetem ezt? Hogy?

Egy pillanatra sem hagy nyugtot, lassan eléri azt a pontot, amitõl többször is összerázkódom és felsikoltok, utána csak oda pumpálja tovább magát, az érzésre tarkójába vágom mind a tíz körmöm, végigmarnám a hátát kínomban, mérhetetlen utálatomban és gyönyörömben, de a kötés nem engedi. Összekapcsolódik tekintetünk, íriszeinek színe teljesen elsötétültek, felhördül, ahogy elélvezik, véresre karmolva a nyakát követem én is.

Kábán billen a fejem oldalra, a jobb kezemre, lehunyom szemeimet, lihegve és zihálva hallgatom, ahogy elcsitul bennem a forgószél és utána csak lüktetõ fájdalom és borzongató élvezet marad. Fejét a vállamra hajtja, már nem is gondolkozom azon, hogyan tudnám eltüntetni magamról. Jobb ötletem támadt… Lassan elragad magával az álom, átadom magam neki, csak ne kelljen látnom ezt a rohadékot…

Azon kapom magam, hogy megráz, majd ahová eddig ki voltam kötözve, mint egy kivert kutya, nekilök és szorosan hozzám préselõdve csókol meg mohón, túlfûtötten, miután kikapta a számból a kellemetlenné és feleslegessé váló rongyot, amit el is hajít a szoba egyik sarkába.

- Ne hidd, hogy beérem ennyivel! – hangja fullasztó, a lassan durvává váló levegõt szinte súrolja a hangja, olyan mély, tekintete ködös.

- Ne hidd, hogy ezt tehetnéd velem, ha nem engedném! – válaszolok rekedten, zsibbadó szájjal, amire még nem rest még egyszer ráhajolni. Mintha az életet szívná ki belõlem… vagy ezt csak azért érzem, mert már iszonyatosan kimerült vagyok…

- Tehát neked is tetszik…

Ja, kurvára… Kihasználod, hogy fáradt vagyok, éhes, szomjas, ráadásul nem átalkodtál visszaélni a helyzettel, fogadni mernék, hogy ez a sok illat és ez a rohadt meleg sem véletlenül tömörödik rám. Felemelkedik velem együtt, legszívesebben lógnék rajta, de tartok attól, hogy felidegesítem és a hajam bánja meg. Ennek köszönhetõen kulcsolom lábaimat a derekára, mire egy éhezõ mániákus vigyorával válaszol.

Nekidönt teljesen az oszlopnak, combjaimat fogva fentebb emeli lábaimat, felnyögök a kemény mozdulatra, ahogy közelebb hajol. Félig leragadt pilláim mögül figyelem, ahogy lehunyja a szemeit és birtokba veszi ajkaim, közben lassan újra mozogni kezd.

Tehetetlenül lógok a nyakában, képtelen vagyok bármit is tenni ellene…

Érzem, ahogy a nyakamba szív, erõsen, szúró és fájó érzés önt el, többször is megismétli, szinte lángol már mindenhol a nyakam bõre. Egyik keze a hajamba siklik, felpattannak a szemeim, hirtelen érzek meg magamban annyi erõt, hogy megpróbálkozom a lehetetlennel, hogy eltaszítom magam a hátammal az oszloptól, de csak annyit érek el, hogy szédülten azon kapom magam, hogy a földön kötünk ki. Fejem a vállgödrébe esik, csípõmre markol, ösztökélni próbál, hogy üljek fel, de annyira elgyengülten remegnek a lábaim, hogy képtelen vagyok rá.

Legyünk már túl rajta…

- Emeld meg magad… - utasít rekedt hangon.

Bódultan szívok mélyet a levendula illatú levegõbõl, az agyamig kúszik a tompaság, fejem lüktet, mintha egymás után hat szenet szívtam volna el ültõ helyemben… és még ha ittam is volna rá… Morranását hallom, nyilván felfogta, hogy céltalan fetrengésem nem ellenkezés, így lependerít magáról, hason találom magam, elterülök a párnák és a szõnyegek között. Folyamatosan mozog és hajszolja magát egyre fentebb a csúcsig, szerencsétlenül tûröm, a párnák puhán ontják magukból a tömény illatot, belehajtom a fejem és jöjjön aminek jönnie kell…

***

Arra ébredek, hogy valaki a vállamat lökdösi, mikor kinyitom szemeimet, egy ismeretlen férfit látok meg, akinek a szakálla szinte teljesen körbeéri a fejét. Kedvesen hunyorog, érzem belõle a dohány tömény illatát, így tudtán kívül is minimális szimpátiát érzek irányába.

- Fel kellene kelned, hoztam egy kis harapnivalót – a tarkóm alá nyúl a kezével, hogy ülõ helyzetbe tornásszon, élesen villannak fel a szemeim, mire felnevet. – Ugyan, csak nem fogsz abba a kézbe harapni, amelyik etet, nemde?

De viccesek vagyunk baszki.

Megetet, elég szûkszavú, elsõ gondolatom az, hogy Õ a háremõr, de eléggé gyanús, hogy nem, mivel akkor ki van odakint a folyosón? Mert tuti, hogy van egy folyosó kívül. Mikor kérdezni akarok, csak a számba nyom egy akkora falatot, amitõl még levegõt is alig kapok, ha nem rágom meg gyorsan. Rohadt rosszul viselem, hogy megitat és megetet, amúgy is totális kiszolgáltatottságom taszítja még mélyebbre a slamasztikában.

- Szépen beájultál, lassan fél napja, hogy fekszel.

- Ne reménykedjek abban, hogy addig egy ellenséges birodalom megtámadta a miénket és kivégezte azt a stricit? – kérdezem ingerülten.

Figyelmeztetõn az orromra vág a kanállal. Dühösen rántom el a fejem tõle, jelezve, hogy inkább megdöglök, de hagyjon most már békén. Nagyon fáj a seggem, amitõl az az undorító érzés fog el, hogy ez csöppet sem zavartatta magát, hogy eszméletlenül feküdtem alatta. Tuti befejezte, még így is.

Az a rohadék.

- Nem fürödhetnék meg? – kezdetû kérdésemre felvonja a szemöldökét, váratlanul éri ez a fajta verbális támadásom. Elgondolkozik, közben a szakállán simít végig. Visszahajolok hozzá, halványan elhúzom a számat a mozdulatra, mielõtt még az arcomra kenne abból a mártásból, amit szorongat.

- Hát, nem tudom. Kellene, nem igaz? – folytatja tovább az álla vakargatását.

- Már hogyne kellene – tekintetemmel leplezetlenül pillantok ágyékára majd a sajátomra, mire veszi a lapot. – Az a stri… a császár mennyire örülne annak, hogy egy még mindig izzadt, véres, büdös és zsibbadt ágyast találna itt?

Összeszûkíti a szemeit, megragadja a kezeimnél levõ selymet és felránt.

Basszus, átlát a szitán.

De nem ér hozzám, a nyakamra pillant, és nem tudom mi az, amit láthatott és ilyen arckifejezésre ösztönözte, de kurvára nem tud érdekelni.

- Kérem… - teszem még hozzá, kérlelõ hangon, mire felsóhajt és elkezd maga után húzni az ajtó felé. Legszívesebben szökellnék utána az örömtõl, ha nem lennék csípõtõl szinte teljesen zsibbadt és fájó. Hátrafordul, késére teszi a kezét.

- Ha galibát okozol, nem csak én fogom a kínpadon végezni.

- Jaj, csak fürdeni akarok! Négy napja nem fürödtem – nyomatékosítom egyre jobban a fürdés iránti igényeimet. Mikor maga elé tol és úgy ösztökél a járásra, csúnyán elvigyorodom, a szemem sarkából figyelve árnyékát lépek ki a küszöbön túlra.

Tényleg nem esne ellenemre a fürdõ.

De egyelõre a célom, hogy felmérjem a lehetséges menekülési útvonalakat, magyarán kissé körülnézni, hogy pontosan hol is vagyok. Most, hogy némi energiát tömött belém, képes vagyok normálisan gondolkozni. Nem ellenkezek, szépen arra megyek, amerre irányít. Az ablakok hiányosak, a folyosó rohadt hosszú, aminek a végén egy lépcsõ vezet felfelé, oldalt egy asztalka, rajta egy pipával, késekkel és némi étellel. Arrafelé lehet a kijárat. Ki ez a fazon? Egy késdobáló?

Jobb vállamat érinti valamivel, tuti nem a kezével, mert már rájöttem, hogy nem szívesen ér hozzám. Fogom a jelzést, arra fordulok, sajnálom, hogy nem nézhetem tovább a kijáratot. De ha kifordulnék a „szobámból”, rögtön balra kellene futnom. Megjegyzem ezt az apró, ámde fontos dolgot.

Nagyon sok ajtót számolok meg a folyosó falain, húsznál elveszítettem a díszes, agyonaranyozott kilincseket és a drága kelméket, amik néhol a nyitott ajtóknál lengedeznek. Mi ez? Itt-ott párnák kevernek szanaszét, ékszereket látok a földön, nem tudom mi az a belsõ hang, ami megakadályozta, hogy elkezdjek lehajolgatni értük. Sejtelmesen csillannak fel a szõnyegen, ebben a rossz félhomályban, amelyeket gyertyák és méretes lámpások halvány pislákolása okoz.

Gyanúm akkor teljesedik ki, mikor egy méretes boltív elõtt megtorpanva az engem kísérõ férfi elhúzza az elválasztó falként funkcionáló szövetet, hogy utána pofán csaphasson a gõz.

Egy fürdõ?

Mit vagyok lelepõdve, fürdõt kértem.

Amint belépek, mindjárt visszaszívom a kijelentésem. A fürdõ akkora, hogy alig látok el a végébe, a gõzben mozgó alakokat látva eltátom a számat. Sok, hozzám hasonló srác bóklászik fel alá, a csempéken és mozaikos, díszes falak mellett sétálgatnak, köntösben, páran a több kis medencébõl álló csodában üldögélnek és némán beszélgetnek. Itt-ott lámpások fénylenek, megannyi színes üvegcse és váza keveredett illata vág hókon.

Kitágulnak a szemeim, még a számat is eltátom mérhetetlen felháborodásomban.

- MI A HALÁL? – horkanok fel hangosan, feledve, hogy épp most próbáltam meg behízelegni magam a háremõr szimpátiájába. Tuti a háremõr! Azért nem volt a helyén, mert nem volt kit õriznie, rajtam kívül. De ezek ennyire gyökerek?! Hát van amelyiknek nincs is ajtó a szobáján, mi a francért nem rohant még el a picsába?!

Az összes fej felém fordul, villódzó szemeimet a gõzön is keresztüldöfve alázok le mindenkit egy pillantással.

Húgyagyú barmok, hogy a picsába nem voltak még képesek meglépni? Náluk van az össznépi erõ, elég vékonykák, de sok lúd disznót gyõz! És ez a strici egy rohadt nagy retkes disznó! Hát mi a rohadásra várnak?!

- Eredj fürdeni – szól rám, majd fogja magát és leül az egyik méretes párnára, figyelmeztetõn pörgeti meg ujjai között a kését, miközben engem figyel. Dühösen vágtatok be a gõzbe, megpróbálok valakivel összecimborálni, de mikor elém ténfereg egy göndör, fekete hajú fiú és meglátom az arckifejezését…

Ez most vagy be van szívva, vagy totál bamba.

- Mit nézel? – morranok rá undokul, mire lesüti a szemeit és elsomfordál. Haragosan nézek elvánszorgó alakja után, de belül végigvág rajtam a döbbenet. Itt agymosás folyik a kádban? Vagy mi?

Ezekkel semmit sem lehet kezdeni!

Belegázolok a vízbe, kellemesen langyos, sikerült elkerülnöm a kikúrt forró kategóriát. A víz alatt vannak kis padok, azok is színes, drágakövekkel díszített csempékbõl, leülök rá, hogy elkezdjem magam lemosni. Alig kezdem el a lábaim nehézkes sikálását, mikor egy kéz tolakodik be a látóterembe, és egy kis üveget tart felém. Gyanakodva pillantok fel, egy tizenéves kis szöszi srác mosolyogva nyújtja.

- Mit akarsz? – szûkítem össze a szemeimet, mire megrezzen, a mosolya némiképp lelohad, de kitartóan tartja tovább az üveget felém.

- Ettõl szép tiszta leszel, és illatos – kedves hangja van, túlságosan is gyermeki beütéssel. Meghökkenek.

- Az illatos nem érdekel, a tiszta inkább – veszem el végül, beleszagolva megérzem a kubeba jellegzetes illatát. Felhúzom az orrom, ránézek, mire mellém ül, átkarolja a bal karom, szinte rácsimpaszkodik, arcát felkaromhoz dörgöli.

Hirtelen még szitokszó sem jut eszembe.

- Húzz innen öcsi, mert különben… - kezdem, megpróbálom lerázni magamról, de nem enged, sõt, elkezd vízzel belocsolni és simogatni kezd. – Neked mi bajod van?! – rivallok rá, mire meglepõdik. Most még…

NEKI ÁLL FELJEBB MEGLEPÕDNI?!

- Segítek megfürödni.

- Kell a tetves fenének! – összekötözött kezekkel rohadt nehéz lekaparnom magamról, fõleg, hogy bele is kapaszkodik, mit fuldokló a gerendába. Végül feladom, felsóhajtva dõlök hátra, élvezem, hogy a melegvíz némileg lenyugtat, veszek egy mély levegõt. Mikor újra felnézek, látom, hogy bekönnyesedtek a szemei. Épp nyitnám a szám, hogy felhívjam arra a figyelmét, hogy ne nekem tegye itt a szépet, mikor meglátom, hogy több hozzá hasonló is elkezd beszállingózni hozzánk.

- Kotródjatok innen! – kiabálok rájuk, mire úgy rebbennek szét a gõzben, mint egy csapat veréb. Fújtatva rázom le magamról nehézkesen ezt a srácot is, kis híján fel is rúgom, ahogy átmászok egy másik medencébe. – Áhhh!

Rohadt forró a víz, de miután sikeresen leégetett minden mocskot a lábamról, plusz a bõrömet, beleülök. Percekig áztatom magam, közben a plafont méregetem, ahol egy lyuk tátong, meglátom rajta keresztül a csillagos égboltot. Nyilván ezen keresztül távozik a levegõ nagy része, kiszellõztetve ezt a helyiséget.

Magyarán valamiféle pincében vagy katakomba rendszerben vagyok.

- Nem oldoznád el a kezeimet? Hogy fürödjek meg így? – intézem a szavaimat a gõzbe, a háremõr tuti meghallotta, annyira nem hangos ez a kibaszott csobogás. Nem érkezik válasz, nyilván a csobogás az erõsebb, vagy direkt nem hallja meg. Nem akarja meghallani.

Az üvegcse tartalmát a fejemre öntöm, majd belenyomom a fejem is a vízbe, hogy majd a kettõ együtt közös elhatározással megmossa a fejem, ha már én nem tudom. Mikor megelégelem és elfogy a levegõm, kirántom a fejem a vízbõl, hátracsapom a hajam.

Na ne, már megint itt egy.

- Rossz voltál? – kérdezi aggódva, a kezeit tördelve.

- Tessék? – préselem ki magamból. Nyugi, nem tehetnek róla, hogy bambán fogyatékosok. Ez egész értelmesnek néz ki. Miért rózsaszín a szeme? Kimutat a medencébõl, ahol egy orbitális méretû tükör van a falra erõsítve, így a vízbõl tökéletesen látom magam. A beteges perverzió láttán csak felhorkanok. Ez komolyan szereti nézni, még külön, a tükörben is?

Odasiklok a vízben, rátenyerelek a medence szélére, hogy jobban lássam magam. Addig hunyorgok a gõzben, míg meglátom a párás tükörben a saját képmásom. Elkerekednek a tükörbeli másom szemei, mikor meglátom, hogy a harapásnyom oldalt belilult, ráadásul a másik oldalt szabályos, láncszerû alakzatban kiszívta a nyakam, tengernyi kis folt jelzi, hogy mi történt. Elfut a méreg és az epe, úgy fortyan bennem a düh és a gyûlölet, hogy szinte hullámokban mos el.

Ujjaim elfehérednek a peremen, úgy szorítom tehetetlen haragomban.

Valaki a hátam mögött a vízbe csobban, nem tud érdekelni, mossák halálra a hátam ezek az önjelölt ribancok, én soha nem leszek ilyen! Még hogy rossz voltam! Bocsássa meg a világ, hogy harcolok a szabadságomért és nem engedem, hogy bárki is kényére-kedvére kisajátítson és babázzon velem. Rácsapok a csempére, a tompa fájdalomért hálás vagyok, mérhetetlenül hálás. Váratlanul valamelyik féleszû mögém toporog, de mikor két olajbarna kéz támaszkodik meg pontosan mellettem, és hátulról nekem dõl, felkapom a fejem, hogy a tükörben megvillanó bíborszín íriszek láttán lemerevedjek.

- Te… rohadék! – halkan kezdõdik, üvöltéssel végzõdik, amely elrohan a gõz és a csempék között, több sietõs, csattogó léptet hallok a szárazon, ahogy a kis hülyék szaladgálnak ijedtükben.

- Ennyire hiányoztam? – mormolja a fülembe, amibe élvetegen belenyal, végig a tükörre fordítva a pillantását, hogy láthassa az arcomat. Mondanom se kell, mi mindent csodálhatott meg ez alatt a pár másodperc alatt. Forrón a nyakamba csókol, megpróbálom lelökni magamról, de keményen nekiprésel a medence szélének, megérzem a fenekemnél merevedését.

- Most azonnal szállj le rólam, míg nem fojtalak a vízbe – sziszegem, mire mély hangján felnevet, visszhangzik, megérzem ebben a kibaszott nagy gõzben azt a jellegzetes illatot, ami belõle árad. Lélegzetvétele hangos, vággyal teli, belehajtja fejét a nyakamba, vizes tincseimet elsimítja az útból.

Ahogy a hajamhoz ér, elpattan bennem a cérna.

Felhúzom lábaimat, mintha neki akarnám egyszerûbbé tenni, hogy még jobban elérhessen, de ahogy a talpaimat a medence falára simítanám a víz alatt, hogy elrúghassam magam tõle, megragadja a csípõmet, hátrébb ránt, felkiáltva kapaszkodom meg a peremben. Végignyal a hátamon, a tarkómra simítja a száját, két keze szinte dagasztja a fenekem, mint valamiféle párduc.

- Eressz! Eressz! – fordulnék hátra, hogy legalább megfejeljem vagy kezeimmel ütlegelhessem, de markát a tarkómra szorítja, úgy préseli bele homlokomat a csempébe. Kezeim elmerülnek a vízben, bizonyára a háremõr kötözte õket ismét elõre. – Mocskos állat!

- Ha tudnád, hogy mennyire élvezem… - érkezik a hangja a hátam mögül, kezei felsiklanak a mellkasomra, fájón csípi meg a mellbimbóimat, amitõl egy hörgéssel vegyes kiáltás szakad fel a torkomból. Egyre erõsebben hadakozom ellene, de amíg a nyakam szilárdan tartja, értelmetlen rúgkapálás az egész. Engem nem fog megalázni ezelõtt a sok ügyefogyott ágyas elõtt! Én nem vagyok báb!

Szétfeszíti a farpofáimat, megérzem ujjait, ahogy lassan végighúzza a gerincem mentén, majd komótosan bedugja õket… ellenkezõn üvöltök fel, megpróbálom megkarmolni az arcát, de összekötözött kezekkel nem olyan egyszerû…

- Szakadj le rólam! Én nem leszek senkié! – villogtatom frufrum alól a tekintetem, tükörbeli mására, hiszen máshogy nem is láthatom, mit mûvel, csak érezhetem. És már ezzel is totálisan taccsra tette minden idegemet.

- Ezzel már elkéstél - hajamra fog, látom, ahogy feltekeri szabad csuklójára és ránt rajta egyet. Artikulálatlan hangon felüvöltök, megfeszülõ fejbõröm fájdalma mellékes, mindahhoz az visszataszító érzéshez, amit attól érzek, hogy azokkal az ujjaival fogdossa a hajam. Hátrafeszíti fejem, így elengedi a tarkómat, vigyora szinte lelohaszthatatlan. Közelebb hajol a fülemhez, a tükörben tartom szemmel minden mozdulatát. – Csak figyelj…

Fülembe búg mély, erotikától fülledt hangján, fogaival a fülcimpámba mar, azzal a lendülettel löki magát belém. Ordítva vergõdök alatta, hangosan szidalmazom és átkozom, a víz szaporán hullámzik körülöttünk, teker még egyszer a hajamon, hogy teljesen felrántson magához. Égõ szemeit a tükrön keresztül mereszti az enyémbe, felnyikkanok, ahogy újra és újra elmerül bennem, csókot akar, mire telibeköpöm az arcát.

- Ez az, igen… mhhmmm… - markol rá a csípõmre és hevesebben kezd el mozgatni magán, körmei keményen a bõrömbe vágnak, mohó tekintettel mered arra a pontra, ahol a farka elmerül a seggemben, annyira izgatja a látvány, hogy egy a negyedik menetünk. És még mindig nincs annyira kifáradva, hogy elálmosodjon. Keményebben lovagolom meg, durván vissza is lök a csípõjével, de engedi, hogy némileg vezessem. – Mondd a nevem… Gyerünk!

- Dervishh… - nyögöm el a végét, kéjesen domborítok, hogy kezével ne érhesse el a hajam, kezeimmel forrón simítok végig napbarnított, erõs mellkasán, hogy szakállába futva ujjaimat az ajkai közé fúrjam. – Dervis… uramh…

Elnyílnak ajkaim egymástól, kidugom a nyelvem, úgy hajolok rá, pillanatok alatt kap a felkínálkozásomon és vadul csókol meg, hirtelen emelkedik fel, lök hátra és eszeveszett tempóban fejezi be végre ezt az átkozott menetet. Fújtat, zihál, forró leheletét mind az én számba pumpálja, szinte csak tõle kapok levegõt, mert egy pillanat nyugtot sem hagy. Felrántja a lábaimat, hogy még jobban elmerülhessen bennem, vállára dobva õket ütemesen hág meg.

Szerencsére felgyorsulása azt jelenti, hogy nemsokára eléri a kielégülést, így egy-két perc múlva felhörög és rám zuhan, rendszertelen légzése mosolyt csal az arcomra. Elkezdem simogatni a haját, pontosan tudom, mi kell ilyenkor egy férfinak ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, lenyugodjon, és hagyja magán eluralkodni az orgazmus utáni zsibongó csendet.

Nem olyan sokára el is alszik, teste elnehezül, még jobban kipréselve mellkasomból a maradék pár korty levegõt is, alig tudok kimászni hatalmas teste alól. Elégedetten pillantok vissza rá, ahogy magatehetetlenül alszik, ha bérgyilkos lennék, pillanatok alatt el tudnám vágni a torkát vagy megfojtani anélkül, hogy tudná mi történik. De nekem nem a vére és az élete kell…

Feltápászkodom a párnákról, nesztelenül öltözködöm fel és már mélyen, könyékig a kincses ládikájában matatok. Hol az a karperec? Mikor megláttam rajta az ünnepségen, szinte beledobbant a szívem, olyan… gyönyörû volt. Akarom, hogy az én karomon legyen.

Hangosan felszusszan álmában, riadtan pillantok hátra, de csak a párnát gyûri maga alá, mintha engem ölelne. Ostoba… Visszafordulok a ládikához, türelmetlenül süllyesztem ujjaim a megannyi ékszer és drágakõ közé. Hová a fenébe tehette? Pár órával ezelõtt még viselte!

Ha képes voltam a helytartóval hetyegni, tudva, hogy mennyire birtokló alkat, és benne van az a rohadt nagy kockázat, miszerint körülbelül élve el fog temettetni egy hordóban, akkor egy nyamvadt arany ékszer megtalálása sem lehet nagy kunszt. Lehajolva a földre feltúrom az összes párnát, számba veszem az irányt, merrõl jöttünk, lehet, hogy lerántottam róla, miközben befelé lökött? Mint egy seprû, úgy suhanok a párnák között, leverem a füstölõtartót, az összes hamu a földre szóródik, mikor… megcsillan az egyik lámpás fényében az asztal alatt az, amit keresek.

Az arcom felragyog, bevetõdöm a kis asztal alá, kis híján leborítva a tetején trónoló vízipipát. Azonnal felrántom a felkaromra, mintha oda öntötték volna, annyira passzol. Kitörõ örömmel húzom félre a súlyos függönyöket, hogy a kis rácsos ablakot kinyitva kimászhassak az oldalsó peremre, majd felkapaszkodom a tetõre és már rohanok is.

***

Álmomból kiabálás és dörömbölés riaszt fel, felkászálódom a takaró alól, hogy a függönyt elhúzva kinézzek az ablakon… azonnal a fejem mellett süvít el egy nyílvesszõ, átszakítva a drága damasztot, hogy a falba fúródjon az egyik falikárpitot átszúrva. Azonnal megnõ az éberségem, villámgyorsan rántom ki magam a párnák közül, hogy kiszakadva a sok drága melegségbõl a hátsó ablak felé iszkoljak. Szerencsémre egy hihetetlenül szûk utcára nyílik, innen nem tudnak rám lõni, viszont odalent lovasok csoportja tartja féken vadul kapáló lovaikat.

Mikor meglátom a helytartót az élükön, kivont karddal, nem sokat gondolkozom és felmászom a tetõre. Válogatott szitkok, kiabálások és a hátam mögött hangosan suhogó nyílvesszõk csak dobnak a lendületen, ahogy igyekszem tetõrõl tetõre ugrani, a kiálló gerendákban lendítem magam tovább oldalt, hogy odalent a bazárosok napellenzõin leugorva elvegyülhessek a tömegben. Legnagyobb riadalmamra nem tudok beolvadni, hanem egyszerûen mindannyian elhátrálnak tõlem és nyílt utat nyitnak a felém robogó lovasok felé. Élünkön a helytartóval, akinek korántsem olyan kisimult az arca, mint tegnap elõtt, éjjel.

Eszeveszett tempóban kezdek el az életemért rohanni, félrelökdösve az elém ugró embereket, kibújni a karok alól, amelyek mind pont az én ruhám után nyúlkálnak, hogy lelassítsanak. Engem nem érdekel, pucérban is szaladok akár, de hogy kurvára senki nem fog elkapni, arról kezeskedem.

Mi a francot képzeltem? Hogy majd a helytartó nem veszi észre, hogy a személyes ékszerei közül egy véletlenül elkavarodott? Amit ünnepségeken szokott felvenni? Annyira lefoglalnak a saját gondolataim, a zihálásom és az idegtõl kavargó gyomrom folyamatos lüktetése, hogy fel sem tûnik, hogy egy adott irányba hajtanak mindannyian, minden szélsõ utcából kiugrik pár lovas. Lélekszakadva rohanok egyenesen a központi piac felé, ahonnan eredetileg csak órákkal késõbb indultam volna el, hogy elhagyjam ezt a nyamvadt porfészket.

Váratlanul hallok valami hatalmas csattanást, a lábaimat kikapja valami alólam, elterülök a homokos porban. Felkiáltok a meglepetéstõl és a fájdalomtól, mintha égõ karperecet csattintottak volna a lábamra. Hátrafordulok, látom, hogy valaki egy ostorral csapott alám, elkezdem lehámozni a bokámról, de mielõtt újra rohanni kezdenék, a tetõkrõl hálókat dobálnak rám.

Ordítva küzdök, hogy kikerülhessek belõle, de addigra már körül is vettek a tajtékzó lovak, akik körülbelül olyan idegi állapotban lehettek mint én. Kétségbeesve üvöltök, ahogy a torkomon kifér, de senki nem siet a segítségemre, mindenki teljesen be van szarva, nem csodálom, hogy a helytartó a közelben élõk segítségét kérte, hogy elkaphasson. Mert kinyalják azt a szõrös valagát is…

- Azt hitted elmenekülhetsz? – ugrik le a lóról, dühösen rángatózom, de már több katona is rám markolt, hogy ne ficánkoljak és húzódozzak el tõle. Durván kapja el az arcom, szinte csücsörítenem kell tõle, olyan erõvel húzza össze a bõrt az arcomon.

- Hogy zabálnának fel a varjak, undorító szarházi! – köpök ki, elégedetten konstatálom, hogy sikerült telibe találnom az arcát. Felmorran, akkora pofont kapok válaszul, hogy a tompa, szúró fájdalommal és a hálók szoros ölelésében el is terülök a földön. De ennyitõl még ne higgye, hogy el fogok ájulni. Izzó szemekkel meredek rá a lyukak közül. – Eresszetek el! Eresszetek el, férgek!

- Tûzbe vele! – kiabál valaki a tömegbõl, ami pillanatok alatt a halálomat követelõ csõcselékké alakul át. Összeszûkült szemekkel nézem a kántáló tömeget, ha szemeimmel gyilkolni tudnék, mint halottan hullna a porba. Pánikolva veszem észre, hogy egy õr keze közelít, nyilván el akarja kapni a hálók végét hogy a helytartó lova után kötve végigvonszolhassanak a városon. Rögtön odakapok az álkapcsommal, mélyen merítem a fogam kézfejébe, felüvöltve tántorodik hátra, a tömeg felhördül.

- Ne érj hozzám, paraszt! – köpködöm a vért, világéletemben gyûlöltem az ízét, senkitõl sem fogom lenyelni. Jeges félelem mar a gyomromba, mikor megérzem, hogy a hálót a másik irányból valaki húzni kezdi. Odarántom a fejem és rugdosódni kezdek a lábammal, de képtelen vagyok elérni. Ujjaimat mélyen az utca döngölt földjébe mártom, de nem találok fogást rajta, így szabadon rángathatnak végig a fõutcán.

- Megtanulod a leckét, ribanc – hallom a helytartó hangját, látom, hogy lovával mögöttem lépked, diadalittasan, arcán kegyetlen vigyorral. Mellette tanácsosa, aki mellette sejtelmesen vigyorog, mi több, végigmér. – Nem fogunk megégetni sem megkövezni… Haman sokkal érdekesebb megoldással állt elõ. Remélem élvezni fogod…

Felnevet, olyan hangon, amitõl a környéken mindenki síri kussba vágja magát, dühödten tépkedem a hálót, de esélyem sincs a szorosan csomózott kötelek ellen, fogaimmal is próbálkozom, esélytelen.

***

Lassan két napja a ketrecben sínylõdök, kitéve a napfénynek és a szélviharnak, aminek perzselõ kellõs közepén vágunk végig. Számat felpeckelték, csuklóimat erõs kötelekkel rögzítették, a lábaimat is úgy láncolták össze, hogy csak épp sétálni tudok, tyúklépésben. Dühödten rángatom magam, de mit sem ér az egész, próbálom a környéket beazonosítani, de azon kívül, hogy egy hatalmas várost látok meg a távolban terpeszkedni, nem sok pozitívumot vélek felfedezni helyzetemben. Sem vizet, sem élelmet nem kaptam, miután észrevették, hogy harapni is képes vagyok, csak hogy kiszabadulhassak.

Nem fognak kivégezni, ez mégis csak valamiféle Gondviselés jelenléte lehet, bár az pont a tolvajokon nem szokott megesni. A karomat sem vágják le, korbácsot és ostort sem kapok, nem is beszélve arról, hogy körülbelül amióta járni tudok, nem fizetek adót, ami miatt szintén egy gyönyörûen sodrott kötélen lengedezhetnék valahol a város határán. Senki egy büdös szót nem szól, Dervis, mint helytartó, piszok jól tudta, hogyan kell valakit végsõ kétségbeesésbe taszítani azzal, hogy a Sorsáról egy árva mukkot sem szól.

„Hová a picsába megyünk?” nevezetû kérdésemre, a szájpecek miatt nem érkezik válasz, hangosan nyögve fordulok meg, hogy láthassam úticélunkat. Idõközben a kapuk elé értünk, amelyek fenyegetõen magaslanak és törnek az ég felé, díszítettek, kemény, erõs fából készítették õket. Tanácstalanul forgolódom, hogy hol lehetünk, kiszáradt számban a rongy is lassan porrá omlik, csuklóimon a rángatózástól felhámlott a bõr, pedig direkt nem láncokat raktak a kezeimre.

És még mindig nem tudom az okát.

Nem tudom miféle városba érkeztünk meg, de ilyet még csak képrõl sem láttam, pusztán elmesélésbõl. Még mindig a királyságban vagyunk, vagy ez valamiféle új uradalom? Egy helytartónak nem lehet ennyi pénze, hogy így kicicomázza a városát. Az utcákon felgyülemlett tömeg érdeklõdve nézelõdik, sehol egy paradicsom, rohadt gyümölcs vagy bármi. Pedig akiket ketrecben visznek, azokat lefejezésre viszik, oda pedig a feldühödött csõcselék kövekkel és rohadt zöldségekkel felfegyverkezve érkezik. Vagyis nem számítottak arra, hogy jövök. Felkapom a fejem a házakra és a tágas utcákra, valahogy nagyon rossz elõérzet támad bennem, amitõl összerándulok.

Hamarosan elmegyünk egy akkora bazársor mellett, amekkorát még életemben nem láttam, kitágult szemekkel figyelem a rácsok közül az odabent kiabáló és alkudozó embereket. Megcsapja az illatom a dohány füstje, vágyakozva húzódom közelebb a ketrec bal oldalához, hogy rendesen belássak.

- Húzódj vissza! – dörren rám oldalt az egyik lovas, rávág a ketrec fa rácsaira, hogy hátrább kényszerítsen. Összeszûkített szemekkel figyelem a hajam alól, majd egy váratlan pillanatban oldalról jeges vizet zúdítanak rám. Csak egy elfojtott kiáltást enged a rongycsomó, fújtatva bámulok a röhögõ katonára, aki odébb hajítja a vödröt a kezébõl.

- Megszáradsz, mire odaérünk – hunyorog sejtelmesen.

Szégyen, nem szégyen, a bevizesedett rongycsomóból igyekszem kiszívni a vizet, hogy valamennyit kínkeservesen le tudjak nyeldekelni. Ki akarnak fárasztani, erre megy ki a játék. A hideg víz pár pillanatra felrázott, a maga jeges valójában, de ahogy a nap melege felhevíti rajtam, úgy leszek egyre inkább álmosabb tõle.

***

Arra eszmélek fel, hogy vonszolnak valamiféle emelkedõn felfelé, kábán pislogok, hogy mégis hol lehetünk. Amint kinyitom a szemem, nem látok meg mást, mint valamiféle sötét anyagot, amit a fejemre húztak. Kétségbeesés rohan végig rajtam, mozogni próbálok, de csuklóim még mindig össze vannak kötözve, most kivételesen a testem elõtt, lábaimat pedig valami puhán (talán szõnyeg?) súrolja, ahogy visznek. A bennem egyre jobban növekvõ rossz érzés csak fokozódik, mikor valami nagyobb térbe érkezhettünk, visszhangzik minden pusmogás, szövetek súrlódását hallom, megannyi csilingelõ hanggal egybekötve. Dús, tömött illat száll be a fekete szöveten keresztül.

Dühösen és pánikolva rángatom magam, de stabilan tartanak, egy-két pillanatra sikerül õket kibillentenem az egyensúlyukból, azonban szinte pillanatokon belül szorítanak is tovább. Mivel nem vagyok hajlandó önként besétálni akárhová is, ahová most éppen megyünk, úgy emelnek és húznak maguk után.

Váratlanul megállunk, térdre nyomnak, a következõ pillanatban pedig a fejemet lenyomják a földre.

Hirtelen csend lesz.

Kibaszottul nagy csend.

Mintha az idõ is megállt volna.

Idegesen kapkodnám a fejem, de annyira erõs a marka annak, aki a fejemet nyomja, hogy talán még az orrom sem emelkedett fel a padlóról.

- Felséges úr – itt hatalmasra nyílnak a szemeim, nem is küzdök tovább a szájpecekkel, olyan mértékben ledöbbentett ez a két szó, mint akit leforráztak. - Dervis, az ötödik tartomány helytartója ajándékot küldött neked. Reméli, hogy örömed leled benne, úgy, ahogy õ is.

- Nocsak.

Úristen.

Megremegek a hangtól, ettõl az egyetlen egy szótól is olyan szinten kiráz a hideg és a borzongás, hogy az ép ésszel fel sem fogható. Valami kemény és szúrós árad szét a mellkasomban, lassan kezdem kapizsgálni, hogy jelenleg hol térdelek épp.

- Hadd lássam – parancsára talpra rántanak, minden izmom pattanásig feszül, hogy a tarkómnál matatva valaki lehúzza a fejemrõl a szövetet. Amint meglátom, hogy az elõttem álló szokatlanul díszes fegyverzetben levõ katona egy pillanatra elcsodálkozik az arcomon, abban a szent pillanatban fejelem meg úgy, hogy hátratántorodik, a bal karom szorító kutyának pedig egy gyomrost viszek be az ökleimmel, ha már ilyen könnyelmûen elõre kötözték õket.

Jelentõset fordul a világ a gyors mozdulatokra, talán a szédülés mentett meg attól, hogy a felém sújtó bot elõl el tudtam hajolni. A tarkómnál a hajamba tép valaki, hátrafeszíti a fejem, zihálva és fújtatva érzem, ahogy a bõröm durván meghúzódik.

Még ellenkezni is elfelejtek, ahogy meglátom.

Átható bíbor szeme az elsõ amin megakad a tekintetem, rémült rángás fut végig a gerincemen, a rossz elõérzetem a tetõfokára hág, páni félelem karistolja minden létezõ idegemet. Az arcát eddig csak képeken, festményeken, falikárpitokba szõve láttam csak, és mindig örültem, hogy csak onnan. Arca tenyérbe mászó, de túlontúl tökéletes, haja olyan különleges, ahogy a népe beszéli. Bõre csokoládészínû és hibátlan, sehol egy karcolás, egy folt, vagy bármi. Teste lélegzetelállító, alakja magas és ahogy érdeklõdve elõre dõl a kezében tartott pohárral… Kidolgozott testét lila ruhája csak kiemeli, minden izma remekül látszik, tenyérbe mászóan az arcomba vágja, hogy Õ itt maga az Isten. Rengeteg meseszép, csodálatos ékszert visel, a nyakában levõ különösen felkelti a figyelmem, mintha álmaimból ragadta volna elõ. Mert Õ megteheti. Mert erõs és hatalmas.

Újra a szemeibe nézek, látom, ahogy végigmér, az iszonyat felfoghatatlanná nõ, ahogy látom, hogy megmoccan, fel is áll és… elindul felém. Mintha mindenki más megszûnne létezni a teremben, úgy figyel, az érzés egyre csak fokozódik, miszerint egy hatalmas hússzelet vagyok, amirõl azt fantáziálja, hogy széttépi és megfürdik a szaftjában. Fejérõl lecsúszik a díszes kendõ, dús haját látva feltámad bennem a harag.

Rántok egyet a karjaimon, de ellenkezésem immár hárman gyûrik le.

- Eresszétek el.

Senki nem mer ellenkezni, olyan erõvel szól a hangja, hogy legszívesebben bólogatva állnák mögé, hogy igen, legyenek szívesek elengedni. De nem… elmúlt a bûvölet, a falon levõ tengernyi arany sem tudja feledtetni velem, mekkora hatalmas pácban vagyok.

Eltávolodnak mellõlem az õrök és a palota katonái, csak én maradok egyedül középen. Körüljár, idegesen követem tekintetemmel és testemmel a mozgását, mintha vadállatok kerülgetnék egymást, úgy forgok vele én is. Megcsillan a szemében valamiféle vad és birtokló, az a tipikus fény, amelyet azoknál szoktam látni, akiket…

Összeszûkítem szemeimet, nyilvánvalóan már ott orbitális hibát követtem el, hogy csak úgy bele mertem nézni a szemeibe, vagy ott, mikor megfejeltem a palotaõrség egy emberét, vagy ott, hogy nem fizetek adót, többszörös tolvajlás van a rovásomon és…

Teljesen felkészületlenül és váratlanul ér, mikor elkapja a fonatomat és gyakorlott mozdulattal kibontja. Kiráz a hideg, azonnal odarántom a testem, lendülne a lábam, azonban mivel össze vannak kötve, kis híján kicsúszik a lábam alól a talaj. Alig kapok levegõt a stressztõl, ha most nem fogok meghalni, gondoskodni fog róla, hogy visszasírjam a szörnyethalás lehetõségét. Arra eszmélek fel, hogy elvesz egy tincset belõle, majd megszagolja. Lemerevedve hagyom, hogy fogdossa egész testem ékét.

Valami forró és ruganyos siklik fel a lábaimon. Összeszorítom a szemeimet, nem vagyok hajlandó lenézni, hogy micsoda. Nem… Nem… Mikor a mellkasomon siklik fel és pont az egyik szabadon levõ mellbimbómon keresztül, akaratlanul is belenyögök a csomóba.

Ki fogom bírni, akármilyen tortúra is ez!

- Buja teste van – hallom mély hangját közvetlen közelrõl, még mindig a hátam mögött van, érzem a jelenlétét. Sõt, megérezek valamiféle illatot, amitõl szinte minden izmom hullámzani kezd, annyira megborzongtató. Vagy csak a rajtam felfelé mászó undormány miatt érzem ezt…

- Elfogadom az ajándékot.

Lecsúszik rólam az a valami, felsóhajtanék, de eszem ágában sincs kimutatni a megkönnyebbülésem. Megfognak a hónom alatt és már visznek is valahová.

Kezeskedem róla, hogy ne legyen olyan könnyû, elfojtott kiáltásaim visszhangzanak a csarnokban, beleremegnek még fogaim is.

***

Bekerülök valami szobába, ahol irdatlan küzdelem árán, de átöltöztetnek, majd ki is kötöznek valami aranyozott szarsághoz, vizet kapok egy kis csészében, a számhoz emelik, de miután voltam olyan barbár, hogy beterítettem õket vele, késlekedés és hezitálás nélkül kaptam egy új szájpecket.

Magamra hagynak, kavargó gondolataimmal és a…

Szobával.

Mennyei Istenek az égben.

Ennyi aranyat, díszt és csodálatos berendezési tárgyakat sehol sem láttam még. Mindenhol párna, puha szõnyegek, egy nagyobb halmon fekszem én, ahogy csuklóimat rögzítették. A plafonról megannyi csodálatos kendõ és függöny omlik alá, füstölõt érzek meg, olyan, mintha egy gigantikus párna belsejébe zártak volna be. Oldalt egy kis asztalkán kis üvegcsékben felismerem az olajakat és balzsamokat, félreérhetetlenül illatoznak, beigazolódik az összes gyanúm, ami az idehozatalomat igazolja.

Idegõrlõ percek után, miután sikerül valahogy összeszednem magam, elkezdek terveket kovácsolni. Elõször is, ezt az anyagot kellene leszednem a csuklóimról. Valamiféle selyem lehet, mert nem sértené fel a világért sem a bõrömet, kellemesen sikamlós. Valami borzasztó drága dolog lehet, pár pillanatig rabul is ejt a szépsége. Fellendítem lábaimat, de a két napos koplalás és szomjazás miatt alig bírom õket felemelni, felülni sem tudok.

Egyre jobban fokozódik a meleg, halkan szuszogva próbálok ébren maradni, fogalmam sincs, honnan jön ez a forróság, nehéz lesz a levegõ. Az oldalamra gurulok és elkezdem magam alól kirugdosni a párnákat, hogy közelebb érjek – a feltételezéseim szerint hûvösebb- padlószõnyeghez. Lehajtom a fejem, a párnákból megmagyarázhatatlan illatok szállnak, valamiféle illatos növényekkel tömhették ki, de teljesen kába leszek tõle. Megrázom a fejem, próbálom az arcom a szõnyeg vastag, puha szálai közé nyomni, hogy ne érezzem.

Percekig, órákig, napokig fekhettem így, elveszítettem az idõérzékem, halvány lila gõzöm sincs, mióta vagyok itt. Nem merek álomba merülni, pedig hihetetlenül vágyom az alvást, a pihenést, tudom, hogy fáradt fejjel lehetetlenség gondolkozni. Habár, nem is sokáig kell küzdenem az ébrenléttel, ugyanis hallom, hogy kinyílik az ajtó. Még a lélegzetem is elakad, igyekszem a szõnyeg szerves részévé válni. Megjelenik az ajtóban, tekintete egyszerre félelemkeltõ és parázsló.

Kétségbeesetten rángatom a díszes anyagot, amivel kikötöztek, a fejemben folyamatosan kattog, hogy: nenenenenenenenenenenenenene! Becsukja maga után az ajtót, csokoládészín bõrén a gyertyák árnyékai táncolnak, felcsillannak a rajta levõ ékszerek, zihálva próbálok szabadulni, kezd rajtam egyre jobban eluralkodni a pánik, ahogy lassan, de biztosan felém lépdel.

Nyüszögni vagyok csak képes, oldalamra fordulva, hátha a föld közelében több levegõhöz jutok. Halk, mély nevetését hallom, a forróságtól az illata elviselhetetlenül tömény lesz, olyan, mintha mindenhol ott lenne. Feltérdel a párnahegyre, aminek a kellõs közepébe ástam magam. Riadtan pillantok fel rá, ahogy fölém magasodik a szintkülönbség miatt, mint valamiféle ragadozó.

Nyújtózom egyet, majd felülök a jó kis pihe-puha ágyikómban. Gyönyörû napra virradtunk ma is. Ahogy látom, szép idõnk lesz, érdemes lesz kinyitnom. Kimászok az ágyból és egy intésemre már be is van ágyazva, majd a ruháim is elõveszik magukat a szekrénybõl egy intésre. Így kell ezt. Gyorsan lefürdöm, aztán felöltöm szokásos zöld színû egészruhámat felkapom a fehér szegélyû világoszöld kötényt és már lenn is termek a konyhában. Alig múlt fél tíz, egy óra múlva nyitás, így még bõven van idõm megreggelizni és elõkészíteni a teákat, és néhány amulettet, amiket a napokban kaptam. Az egyik különösen tetszik, azt meg is tartom magamnak. Vörös színû ékkõ, a közepén narancssárga kis szemecskével. Azt hiszem, ördögûzéshez használják, de manapság az ördögök is nyugton vannak és elkerülik ezt a helyet. A város meglepõen nyugodt az utóbbi pár hónapban, mintha valaki kordában tartaná a Sötétség erõit. Nem én vagyok az, az biztos. Ásítok egyet, és lustán a mosogatóra bökök, ahol a csészék és a teázás egyéb kellékei tisztogatni kezdik magukat, míg én reggelit készítek.

Pontosan negyed tizenegykor már minden készen áll, így lustán elhúzom a függönyöket és fél tizenegykor nyitok is. Hála égnek a két segítségem, a vöröshajú Rose és a barnahajú Lily is megérkeztek. Márcsak Andrew nincs itt, de esküszöm, ha megérkezik, én megölöm. Tudja, hogy hétvége van, és délután hatalmas lesz a forgás, erre képes elkésni.

- Ne izgasd magad Mathilda – mosolyog rám Lily. Õ mindig vidám és nyugodt. – Majdcsak megjön.

- De meg ám, és akkor apró darabokra vagdalom – morgok.

De nemigen moroghatok, mert megjönnek az elsõ vendégek.

~*~

Délután valóban csúcsforgalmunk van, mindenki vidáman teázik, és minden asztal foglalt. Az amulettek is szépen fogynak. Épp az egyik tálcát viszem hátra, amikor megakad a szemem az egyik vendégen. Egy fiatal lány az, de úgy érzem, valójában nem éppen emberi lény. Furcsa energia lengi körül. Gyönyörû, hosszú barna haja, gyönyörû kék szemei és csinos, vékony alakja van. Az arca gyönyörû, mint egy angyalé, mellei feszesek és nagyok. Falatnyi fekete ruhát és fekete magassarkút visel. Lerí,  nem a tea miatt jött ide. Pont az esetem, de sajnos nem érek rá vele foglalkozni, vár a munka. Ha asztalt keres, várnia kell, most csúcsidõ van.

Érzem, hogy valaki jön utánam és megérint, de ellököm. Majd hátraérek, és megfordulok. Az a lány az. Nem ember, ez már biztos.

- Mathilda van egy szomorú hírem. Életed ma véget kell  hogy érjen – néz a szemembe.

- Jó vicceid vannak – teszem le a tálcát és dobom keresztbe a karjaim. – Ha vendég vagy, szíveskedj távozni innen, mert ez a hely csak az alkalmazottaknak van fenntartva – mutatok az ajtó felé. – Bár most nem igen van szabad asztalunk, teltház van.

- Én miattad jöttem – suttog.

- Nem tudom ki a halál vagy, de ha nem mész innen, nem leszek kedves – nézek rá szúrósan.

Azt hiszem érti, vagy csak úgy tesz, mert elmosolyodik, és kimegy.  Aztán még visszanéz, és egy csókot dob felém. Mérgesen felmorranok. Utálom, ha játszanak velem. Bepakolok a mosogatóba, majd odaintek. Az edények elrendezik magukat. Jobb lenne õket megbûvölni, de az emberek többsége nem tudja, hogy boszorkány vagyok és én pedig nem akarok riadalmat okozni köztük. Nincs kedvem még meghalni, habár ezek a kis halandók együttesen sem tudnának ártani nekem. Megrázom a fejem. Felkapok egy tálcát és rápakolok egy rakás tea-alapanyagot, majd kimegyek a pulthoz, ahol nagy meglepetésemre Andrewt látom. Mikor meglát, behúzza fülét-farkát és hátrál.

- Andrew! – ordítom, hogy egyszeriben mindenki elhallgat. – Te hálátlan dög! Hol kódorogtál, hogy a rák egye ki a szíved, te anyaszomorító gazember?!

- Ne… ne haragudj, Mathilda… - nyel egyet. – El… el…

- Elaludtál mi, te világ lustája?! – rakom le a tálcáról a cuccokat és a fejbevágom. – Még egy ilyen, és beleraklak egy üstbe, hogy megfõzzelek!

Lecsapom a tálcát. A mûsornak vége, és ezt mindenki tudja, mert megindul a beszélgetés. Sóhajtok egyet, és mikor felnézek, azt a lányt látom meg szélesen vigyorogva az egyik sarokasztalnál. Feltartja a kezét, ami azt jelenti, hogy rendelni akar. Se Rose, se Lily nem szabad, Andrewt meg nem küldöm oda, mert még nem jön vissza. Így felkapom a jegyzetfüzetem és a tollamat, és odamegyek.

- Mit parancsol? – kérdem.

- Egy gyömbéres mentateát kérek – mosolyog rám, majd halkan folytatja. – Gyönyörû vagy Mathilda. És ráhibáztál, a Halál vagyok. Hívj Naitohimének.

- Üdv! – válaszolok. – Pár perc és hozom a teáját. Óhajt esetleg valami harapnivalót is? – érdeklõdöm fapofával. Nem õ az elsõ nõ, aki ajánlatot tett nekem, bár kérdés, honnan tudja a nevem. Habár, ez egy kisváros.

- Téged szeretnélek – suttogja kéjesen, mire összevonom a szemöldököm. – Jól van na, csak vicceltem! – nevet fel halkan, bár érzem, a nevetés nem az õ mûfaja. – Egy kis édes teasüteményt kérek.

- Azonnal hozom – hajtom meg magam, majd távozom.

Visszanézek, és õ még mindig engem néz. Most már biztos, hogy ki akar kezdeni velem. Hát, akkor rossz lóra tett, mert habár kedvemre való lenne, utálom a nyomulós alakokat. Elkészítem a teát, teszek oda kandiscukrot és sima cukrot is, citromlét, teasüteményt és kiviszem neki. A Halál mi? A boszorkányokat elég nehéz megölni, ránk nem hatnak a fegyverek, vagy a kasza.

~*~

Este tizenegy óra van, mikor végre az utolsó vendég is eltávozik – hála égnek csak haza, és nem az örök vadászmezõkre, mert akkor gondban lennék -, és már épp zárni akarok, amikor meglátom, hogy még maradt valaki. A titokzatos kisasszony, aki magát Naitohimének nevezi. A tekintetünk találkozik, amikor feláll és a pulthoz lép. A lányok és Andrew épp hátul pakolnak, így nem látnak semmit. Talán jobb is. Bûbájt vonok magunk köré, így nem is fognak semmirõl tudni.

- Boszorkányos volt – mondja.

- Boszorkány vagyok – válaszolom. – Te meg a Halál, mi? – mosolyodom rá. – Bocsi, hogy kiábrándítalak, de nincs szándékomban elhalálozni – dõlök a pultra, mintha teljesen semleges lenne minden.

- Lehet hogy nem öllek meg – susogja -, ám ez rajtad is áll.

- Hogy érted? – húzom fel a szemöldököm. – Én nem leszek a játékszered. Ha mégis így gondolod, nagyon tévedsz. Én nem félek a haláltól, mindössze még nincs szándékomban eltávozni innen.

- Meglátod – hajol közelebb és egy csókot nyom az ajkaimra. – Finom.