Tényleg azt hittem, hogy végre megszabadulhattam tõle. Erre õ most itt áll elõttem nem túl vidám arckifejezéssel.   Pár katona lépet ki mögüle, akik Obi felé vették az irányt.  Megbilincselték és az ajtó felé kezdték el rángatni. Felpattantam és megpróbáltam arrébb rugdosni õket, de ekkor Damen elkapott és a kezemet fogva kirángatott a kocsmából. Iszonyat mérges voltam rá. Most már túl messzire ment. Nem volt még ilyen férfi, aki ennyire az agyamra ment volna, mint õ.

Az utcán a palotáig szép kis mûsort adtunk a népnek. Rúgtam, haraptam, ahogy csak bírtam, majd az egyik harapásnál végre sikerült kiszabadítanom a kezemet az övébõl.

-          Ide figyelj te boszorkány. – csattant fel majd kezét felemelve ütésre készült, de valamiért mégsem tette. Persze egy pillanatra behunytam a szemem a közelgõ ütés láttára, de mivel az végül nem érkezett meg újra ránéztem.

-          Van rendes nevem is te ütõdött. – sziszegtem neki mérgesen és közben büszkén kihúztam magam.

-          Engem Damennek és nem baromnak hívnak. – fújtat rám, majd a beleegyezésem nélkül felkap a hátára és úgy visz tovább. Természetesen ott ütöttem ahol értem.

-          Eresz el te gorilla!- kiabálok rá, de egyik fülén be a másikon ki távoznak a hallottak, majd többszöri káromkodásom után a fenekemre csap. Nem szoktam elpirulni, de ez váratlanul ért így nem tudtam rá máshogy reagálni.

Egy idõ után feladtam és beletörõdve lógtam a vállán. Nem telt bele sok idõbe mire végre visszatértünk a palotába ahol rögtön a lakosztályába vitt fel. Ledobva a válláról végre volt idõm szusszanni.   Alaposan szétnéztem a szobájában, amíg õ két szolgálót hívatott, akikkel épp az öltözködésemet vitatták meg.  Egyszerû szoba volt. Semmi csicsa nem volt benne. Egy francia ágy kék selyem takaróval és szürkés falak, ami nyomasztónak tûnhet elsõ ránézésre, de mégis van benne valami vonzó és megmagyarázhatatlan.

Életemben nem hordtam még ilyen ronda ruhát, mint amit rám aggattak.   A színével nem is lett volna bajom, de annyira bájos ruci volt, ami egyáltalán nem illet a személyiségemhez. Vörös színe jól kiemelte a zöld szemeit, de csupán csak ennyi pozitívumot láttam benne. Kelletlenül kullogtam a két lány között, akik a nagyterembe Damenhez kísértek.  Az aranyozott díszes ajtó kinyílt. Õ épp feszülten beletúrt hosszú sötét hajába, ami egy pillanatra sexivé tette a szememben.   A két szolgáló lánynak int, akik készségesen távoznak, miközben maguk mögött becsukják az ajtót. Damen pedig megindul, felém miközben bókol.

-          Gyönyörû vagy, kifejezetten jól áll neked ez a ruha. Kár, hogy nem itt születtél. – sóhajt, amitõl csak kiérdemel tõlem egy szemforgatást.

-          Nekem nem tetszik ez a giccses hacuka. – és kimutatva ledobom magamról a selyemkendõt mely a vállamat takarta.

-          Figyelj, két hét múlva lesz a koronázás és rá következõ héten pedig az esküvõnk, mert el foglak venni.– közli velem a jövõbeli program tervet, ami cseppet sem tetszett.

-          Elhiheted, hogy mindent el fogok követni, hogy elmenjek.

-          Tudom, hogy mindent el fogsz követni, ezért lesznek testõreid. – közben folyamatosan csak köröz körülöttem, mint egy éhes keselyû.

-          Azt elfelejtheted. – kulcsolom össze a kezeimet a mellkasom elõtt. Õt nem hatotta meg. Egyre közelebb jött hozzám miközben én csak egyre jobban távolodtam, de végül az ajtó akadályt állított fel nekem.

-          Ez pedig nem kérés volt, hanem parancs. – suttogta vészjóslóan.

Rásimultam ajtóra miközben Damen kezeivel megtámaszkodott az ajtón mellettem.  Egyik kezével a nyakamra simított majd ajkait kezdte el felém közelíteni, de én tüntetõleg elfordítottam a fejemet. Nem akartam a csókját. Nyakamat kezdte el ízelgetni, de nem mutattam neki jelét annak, hogy élvezném. Egy idõ után abbahagyta és fáradtan leült a terem körasztalához. Fáradt sóhaj hagyta el az ajkait. Én pedig egy szó nélkül magára hagytam. 

Mérgesen járkáltam fel alá a palota tágas folyosóján.  Az idióta õrök pedig mögöttem masíroztak. Alig tudtam lerázni õket. Utam a cellák felé vettem, hogy kiszedjem onnan Obit és végre lelépjünk innen. Az akció sikeres volt épp az egyik udvarra nézõ tágas ablak elõtt rohantunk el, amikor is megpillantottam kint Dament az oroszlánjai társaságában. Nagyon tetszet a látvány.   Obi megragadta karomat.

-          Lépnünk kéne, mert társaságunk akadt?

-          Igen? – pillantok rá, de végül én is megpillantom a fakabátosokat. Így Obival fokozott tempóra váltottunk. Nem volt egyszerû kijutni, de végül sikerült és utunk a kikötõ felé vezetett ahol a hajónk ált. 

Damen biztos az utunkban van csak az a kérdés, hogy merre járhat?

Feljutva a hajóra rögtön vitorlát bontottunk. Kalózzászlónkat visszahúztuk.   Felrohantam a kormányhoz és elkezdtem a hajót kijuttatni a szûk öbölbõl.  Eleinte kételkedtem, hogy biztonságosan meg tudunk lépni a királyi hajó elöl , de végül sikerült. Ami mégis aggasztott az az volt, hogy Damient nem láttam a másik hajó fedélzetén. A gyanúm miszerint az én a hajómon tartózkodik nem volt alaptalan. Kisebb ivászattal mulatunk az idõt, amikor is fáradság lépet fel nálam. Elköszönve embereimtõl elvonultam a kabinomba. Fáradtan dõltem be az ágyamba. Jó volt újra a saját ágyamban, a saját stílusomban. Kikászálódtam az ágyból és elkezdtem levetkõzni. Megtépet vörös ruhámból kikászálódtam. Feltéptem a lábánál még korábban, hogy könnyebben tudjak benne futni. Feltûzött hajamat végre újra kiengedtem. Ujjaimmal beletúrtam miközben szemeimet lehunytam. A fehérnemû, amit kaptam viszont nagyon tetszett. Fekete csipkézet darab mely igazán tetszetõsnek bizonyult.  Leültem kis sminktükröm elé. Fülbevalókat kivettem a fülembõl és szépen elhelyeztem a neki szánt kis tartó ládikóban.  Damen mögöttem állt.  Az elkényeztetett picsák már rég sikítoztak volna , de engem kifejezetten nem zavart a jelenléte. Túl nagy jelenetet nem rendezhet, hisz embereim kint szuszognak, meg amúgy is a tengeren ringatózunk így csak cápa eledel lehet már csak belõle, ha bármivel is próbálkozik. Embereim szemében én a kishúguk vagyok. Tehát nagyon védenek.

Nem szólt semmit csak közelebb lépet kezeit a vállamra helyezte.  Nem fordultam hátra hozzá. A tükörbõl figyeltem minden lépését.

-          Megmondtam elveszlek. – suttogja miközben megragadva a széket maga felé fordít. Nem tiltakozom. Titkon még élvezem is.

-          Álmodj királylány. – feleltem neki szórakozottan. Majd kezeimet mellkasára helyezve eltoltam magamtól és felálltam majd leülve az ágyamra úgy néztem ismét vissza a szemeibe.

Megtámaszkodott a kisasztalomon és komolyan vizslatott.

-          Nincs választási lehetõséged. Te most már az én tulajdonom vagy.

-          Nem éjjeli lámpa vagyok, hogy birtokolj.  – felelem neki kissé sértetten. Nem támad le vajon mi a célja?

-          Király leszek! Szükségem van királynéra és fiú utódokra. – közli velem jövõbeli terveit.

-          Hajrá! De most mondom, hogy rossz ajtón kopogtatsz.

-          Nem vágysz családra? – közelebb lép hozzám. Fölém támaszkodik és kezeimet leszorítja a lepedõmre.

-          Kalóz vagyok. Nem háziasszony. – felelem neki és lábamat felhúznám, hogy megrúgjam, de õ már felkészült erre így rám ül, amitõl felnyögök. Baromi nehéz.

-          Hagy találjam ki. Apádat nem ismerted anyád pedig szajha volt, aki elhagyott így számodra ismeretlen a család fogalma. – gúnyolódni próbál pedig ez a teljes igazság.

-          Eltaláltad nyomozó. – felelem neki teljesen õszintén, amitõl kissé megdöbben. Talán tényleg nem számított arra, hogy ilyen szerencsétlen életem volt.

Mégse véleményezi, hanem csak lehajol és birtokba veszi az ajkaimat. Megpróbáltam lelökni, de õ erõsen tartott.  Végül engedtem neki pedig az agyam többször is figyelmeztetett, hogy ebbõl nem lesz jó vége. Kezeit végigsimította a fedetlen bõrömön. Többször elérte, hogy belenyögjek a csókjainkba. Sok férfi megfordult az ágyamba, de herceg még nem volt közöttük.  Azt az éjszakát biztos vagyok benne, hogy soha nem fogom elfelejteni. Soha nem volt még olyan orgazmusom minta mit vele éltem át. Büszkén el is mosolyodott. Pedig neki is olyan intenzív szexuális élete lehet, mint nekem, de a mai este valami olyat szabadított fel bennünk, amelyet egyikünk se élt át eddigi kapcsolatában.

-   Ugyan mi hasznod lenne belõlem? –  Elõveszem a kulcsot a zsebembõl és kinyitom a cellája ajtaját.

-   Egyenlõre nem tudom , de… - Mondatom közepén hatalmas robbanásra leszek figyelmes, mely fölöttünk volt.

Sietnék fölfele, de elém áll.

-   Várj! Hátha tudok segíteni. Elvégre ritka kalóznõ lennék. – nem válaszolok, csak simán kikerülöm, és a lépcsõn felérve, teljesen ledöbbenek, mert kalózok támadtak meg minket. Apámat keresem, aki éppen egy kalózzal harcol, már nem fiatal, mégis segítenem kell neki, ebben a pillanatban dörrenést hallok, elkezdek apám felé szaladni, mert meg fogják ölni a királyt.

-   Apám! –  Már szaladnék, amikor megragadja a karomat valaki és nem ereszt..

-   Mit mûvelsz eresz el! – Kiálltok erre a hülye nõszemélyre.

-   Ez olyan édes. – Apám és a kalóz között jár a szemem, apámat végül eltalálta a golyó.

-   Ez a lány balszerencsét hoz. Elviszem, és te békében vezetheted tovább a kis országodat. Az öreg miatt meg ne bánkódj, már úgyis kiöregedet a szakmából. Ja és igen a királynénak nem esett bántódása mielõtt még ártatlanul megvádolnál az õ halálával is.

Kezdi elönteni a szar az agyamat, mert ennek a boszorkánynak a keze lehet a dologban, mert õ hozta a nyakamra a kalózokat. A népünket is tizedelik ez a rohadékok. Véget kell vetnem ennek, van is egy megoldás, ami természetesen nem fog ennek a libának tetszeni.

Elõhúzom a kardomat és nekiesek ennek az alattomos ficsúrnak, aki megbolygatta a királyságunkat. A legelején azt hittem, hogy egy kalóz le fog gyõzni, nagy nehezen, de fordítottam a helyzeten és én kerültem fölénybe, mégis ez az alak elmenekült. Hajtó vadászatot nem adok ki rá a tengerre, de a katonáknak megparancsoltam, hogy keressék meg ezt az embert. Hirtelen megragadom a boszorkánynak a karját és magamhoz húzom, természetesen, nem finomkodom.

-   Hé, finoman. Nõ vagyok, ha nem tûnt volna fel vadember!-  nem veszek tudomást a szavairól.

-  Megölted a királyt!-  meg is rángatom és elkezdek vele üvöltözni.

-   Nem én öltem meg, hanem Jack!- Szóval Jack-nek hívják azt a suhancot.

-  Te hoztad be ide! – felelem vicsorogva.

-   Mi van? Jack az ellenségem már hetek óta követ. Arról meg fõleg nem én tehetek, hogy szar a védelmi rendszered. – Látszik, hogy nõbõl van.

-   Döntöttem!  Apám halála után új királynak kell a trónra lépnie…

-  Rendben hajrá csináld én ugyan nem akadályozlak meg benne. – vág a szavaimba.

-     Egy király mellé királyné is kell. Ezt a szerepet te fogod betölteni. – Kötelektõl megszabadítom.

-   Tõlem csinálj, amit akarsz… - Úgy látom elsõ pillanatra nem fogta fel mit mondtam.

-    Ezt most felejtsd el. Kalóz vagyok nem pedig valami átlagos nõcske. – Futásnak ered,  a katonáim máris a nyomában vannak.

Többszöri jelentéseket kapok, hogy látták az egyik kocsmába berohanni, ami örömmel tölt el, mert mindenhol vannak besúgóim. Egy kicsit még várni fogok a felkeresésére, a tanácsosaimnak, viszont meghagyom, hogy mérjék fel a károkat.

hatalmas falaink vannak, de a kalózok ágyúi ellen ez mit sem ér. Vastagabb falakat kell építtetnem, át kell gondolnom mindent, de ebben segítségre lesz szükségem. Anyám!

Elkezdek kiabálni anyámnak, aki sírva jön elõ a rejtekhelyérõl, a karomba omlik. Én is megkönnyezem, hiszen elvesztettünk egy olyan családtagot, aki a biztos várat jelentette nekünk. Anyám megígérte, hogy mindenben segíteni fog és támogatni. Sajnos nem sok idõm van csevegni vele, mert a katonák jelentése alapján szökni próbál a leendõ királyné, amire anyám értetlenül nézett rám, de nincsen kedvem most ezt megvitatni vele, kap egy puszit és szaladni kezdek a katonáim társaságában addig a kocsmáig, ahol jelenleg tartózkodik.

-    Végre megtaláltalak. – Szólalok meg gúnyosan, mérgesen, haraggal tele. – Elfogni. – adom ki az utasítást, elfogják a leendõ feleségemet, és azt a ficsúrt akit az elõbb ölelgetett.

Láncra verték a férfit, azt a nõszemélyt pedig én magam húzom magam után. Sajnos többször kirántja a karját a kezembõl.

-  Ide figyelj te boszorkány. – Emelem fel a kezemet, hogy adjak neki egy hatalmas nagy maflást.

-   Van rendes nevem is te ütõdött barom. – sziszegi. – Juviának hívnak. – Kihúzza magát.

-  Engem Damennek és nem baromnak hívnak. – Végül felkapom a vállamra és úgy sétálok vele fel az utcán a palotáig.

-  Eressz el, te gorilla. – elkezdi ütögetni a hátamat, én meg a fenekére csapok egyet.

Igyekszem nem figyelni, a becézéseire, leginkább másfele járnak a gondolataim. Biztosan el szeretném õt venni, hiszen rengeteg ország királya felajánlotta a lánya kezét, nem csípem az ilyen módon elrendezett házasságokat, jobb szeretnék én választani, ha lehet. Juvia… Juvia… Juvia… Szerencsére megbékélt a helyzettel, hogy én cipelem fel egészen a lakosztályomig, ahol a szolgáim kezére bízom õt, hogy tegyék rendbe.

õröket állíttatok mindenhova az ablak alá, az ajtó elé, meg ahova csak lehet, hiszen nem szökhet meg. Igyekszem összehívatni a tanácsosokat, akik természetesen állnak a szolgálatomra, felmérték a károkat, nagyobb mint hittem, természetesen egybõl utasítok mindenkit, hogy javítsák meg a falakat és a házakat. Nagyon sokszor megfájdul a fejem, éppen az ilyen megbeszélésre van kialakítva egy terem. Egyedül vagyok, és a halántékomat, meg a homlokomat dörzsölöm. Kopogtatnak, amire lustán felnézek. Két szolgáló között lépked valaki, ekkor felismerem Juviát. Nagyon szépen felöltöztették, és ide érzem finom rózsa illatát, ami a fürdõtõl lehet. Ruhája is nagyon szépen, jól áll neki, de asszem, nekem is állni fog, ha továbbra is õt fixírozom. Intek a szolgáknak, akik meghajolnak, majd magunkra hagynak és az ajtót is becsukják. Közben felállok és õt figyelem egyfolytában, miközben felé sétálok.

-  Gyönyörû vagy, kifejezetten jól áll neked ez a ruha. Kár, hogy nem itt születtél. – Sóhajtok egyet.

-    Nekem nem tetszik ez a giccses hacuka. – leveszi magáról az egyik selyem kendõt és ledobja, pedig nagyon szép darab.

-    Figyelj, két hét múlva lesz a koronázás, és rá egy hétr pedig az esküvõnk, mert elfoglak venni. – Közlöm nyíltan és körbejárom õt szépen lassan, mint a ragadozó aki méregeti a prédáját.

- Elhiheted, hogy mindent el fogok követni, hogy elmenjek. – Elmosolyodom, hiszen sejtettem, hogy ez lesz a terve.

-  Tudom, hogy mindent el fogsz követni, ezért lesznek testõreid. – Közlöm és megállok elõtte.

-  Azt elfelejtheted. – Összekulcsolja a karját maga elõtt, amire sóhajtok.

-  Ez pedig nem kérés, hanem parancs volt, elkezdek közeledni felé, amitõl õ hátrább lép, és végül nekiütközik az ajtónak, a kezemmel el is vágom az útját. – hagyd magad hamarabb szabadulsz. – suttogom és meg szeretném csókolni, erre elfordítja a fejét, a nyaka szabaddá válik és azt kezdem el ízlelgetni.

Sajnos nem mutatja semmi jelét, hogy élvezné, elengedem, és leülök az asztalhoz, majd sóhajtok egy nagyot.

Fogja magát és magamra hagy, holott nem adtam meg neki az engedélyt, hogy kimehet, csak megcsóválom a fejemet, két katona bejön hozzám és intek nekik, hogy kövessék õt, ha kell hozzák ide vissza. Anyám is hamarosan meglátogat és megpróbál lebeszélni arról, hogy elvegyek egy kalóznõt, hiszen nekem rangos feleséget kell találnom nem pedig egy jött ment szukát. Igazat adok neki, igyekszem érvelni is, hiszen ha most elengedem, újból megtámadhat minket. Anyám csak köti az ebet a karóhoz, mert ha itt tartom azért fognak minket megtámadni. Nem mondok semmit, csak elvonulok egy kicsit, kimegyek a hatalmas kertbe egészen az oroszlánjaimig, akik morgással üdvözölnek, megsimogatom a fejüket, amit imádnak. Hirtelen furcsa érzésem támad, mintha figyelnének, felnézek a palotába és Juviéát pillantom meg amint engem néz, majd gyorsan odébb áll, hogy ne lássam õt. Katonám siet elém, miszerint valaki kiszabadított a foglyunkat, mérgesen szaladok befele, hogy riadóztassam az õrséget, Juviát pedig szobafogságra fogom ítélni, azonnal bezáratom a szobája ajtaját, ám késõ, mert elszökött. Komolyan ezt az macska egér játékot fogjuk játszani, ám legyen. Könnyû lesz megtalálni, kardomat az oldalamra helyezem, majd kimegyek a palotából és felmérem a terepet, de van egy olyan sejtésem, hogy a kikötõ felé mennek, hiszen innen a legközelebbi város is majdnem 5 nap járásra van. hajóval pedig a felére esik. Kikötõ felé veszem az irányt, el is bújok a legközelebbi hajónál, és várok. A sejtésem gyorsan beigazolódott, miszerint szökni készül a hölgyemény azzal az alakkal. Sóhajtok egyet és lassan odaosonok a hajóhoz, hogy meglepjem õket.

Amikor magamhoz térek, megvilágosodva tapasztalom, hogy milyen koszos kis cellába sikerült bedugnia. Értem én, hogy kalóz vagyok ezért ez a luxus jár nekem, de mégis csak nõbõl vagyok, azért ezt észrevehetné. Most kicsit bedurciztam rá. Fõleg mert a sarokban egy patkány csontváza hever. Az én hajóm tisztább, mint ez. Bár ez azért is lehet, mert hetente kötelezõ takarítást tarok a legényeimmel.

-          Magam se tudom miért mentettelek meg. – hallom meg a hangját a rácsok mögül. Oda pillantok.  Oké, csak nyugi. Elõször is nem hisztizünk a kosz miatt. Másodszor pedig akkor jöjjön a B terv. Vezessük az orránál fogva. Hagyj, higgye, hogy õ áll nyerésre azzal, hogy eljátszom a beijedt kalózlányka szerepet. Hisz Obiék a megbeszélt terv szerint haladnak tehát valahol mögöttünk kulloghatnak.

-          Hol vagyok?

-          A hajómon, úton a királyságunkba ahol nagyon valószínû, hogy halál vár rád.

-          Engedj el, ígérem elhajózunk messzire.

-          Nem, itt maradsz. – közben kényelemesen helyet foglal az egyik hordón.

-          Azt hiszed, mert bezártál máris, te vagy a kemény legény?

-          Ne sérts meg, mert az életedrõl az apám fog dönteni, és ahogy ismerem halál lesz a vége.

-          Akkor még több okom van arra kérni téged, hogy engedj el. – felállok, de a hajó vad ringatózása kibillent az egyensúlyomból.

Csevegésünket az egyik embere szakította félbe. Mielõtt magamra hagyott volna még visszafordult hozzám egy mondat erejéig.

-          Ha jót akarsz, magadnak nem feleselsz vissza. – kinyújtva rá nyelvemet halkan meg jegyeztem.

-          Pedig egy nõt pont ez tesz sexivé te félkegyelmû. – persze õ ezt már nem hallhatta hisz addigra már hûlt helye se volt

Nem tudom meddig hánykolódtunk még a vízen mire végre partot értünk. A hajó megállt én meg hálát adtam az égieknek, hogy ez roncs ladik túlélte az utat.

Mire én is lekerültem a hajóról azt hittem a nap is lemegy.   

Az út a királyi palotába igen érdekes volt.  Közben mellém sodródott az a fiatal fiú akinek a fegyverével jelezni tudtam a társaimnak.  Kissé félve, de mérgesen kullogott mellettem.

-          Hogy hívnak?

-          Sam. – felelte kurtán és elfordított fejjel.

-          Ne haragudj, de csak így tanulsz, ha ilyen helyzetekbe keveredsz. Legközelebb ügyesebb leszel, és nem engeded, hogy egy kalóz elvegye a fegyvered.

-          Én nem engedtem. – csattant fel, de mikor megérezte felettese szigorú tekintetét, amiért egy kalózzal cseveg ismét elszégyellte magát. Jómagam csak jót kuncogtam a gyerekességén.

Egészen addig, amíg a tömegben meg nem pillantottam õt. Jack nevezetû exemet. Egy hete sikeresen megtudtunk szökni elõle. Miért itt miért pont most talált meg.  Pár prosti társaságában volt úriembernek öltözve. Belül röhögtem hisz õ minden csak nem úriember és nem is olyan rég sikeres karsztáltatáson esett át az én kezeim által. Szóval most nem lehet túl jó az ágyban.  Mosolyt küldtem neki majd kísérõimmel együtt eltûntem a királyi udvarban.

-          Várj itt! – mordult rám az egyik õr majd a kölyökkel együtt magunkra hagytak a díszes folyosó közepén. Oltári csicsás ez a hely már most nem tetszik. Mondjuk nem is nekem épült.

Nem sokáig várattak minket végre én is beléphettem a nagyterembe.

Bent az fogadott, amire vártam. Döbbent tekintetek. A trónban egy idõsebb férfi ült ki érkezésemre felállt és így szólt a mellette álló fiatal férfihoz.

-          Ez meg mit jelentsen Damen. – tehát Damen- nek hívják.

-          Amint magad is láthatod a kalózok feje egy nõ. – mutat rám, amiért nem túl kedvesen nézek vissza rá. Nem csoda, hogy nincs feleséged te bunkó.

-          Ha elengedtek megkímélünk titeket. – nézek rájuk, de szinte azonnal leintenek.

-          Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetõz. – int az embereinek, akik egy ronggyal be is kötik a számat. Ennél rosszabbul nem is indulhatna a napom.

-          Két választásod van, választanod kell vagy beállsz rabszolgának vagy meghalsz!

Már épp nyitásra emelném a számat, vagyis amennyire engedi a rongy, de Damen megelõz.

-          Apám, lenne egy javaslatom, vessük börtönbe és állítsuk bíróság elé.

-          Ez tetszik, vigyétek el! – tiltakoznék, de hiába megkötözve nem könnyû. Kirángatnak a terembõl egészen a palota cella részlegébe. Ez legalább tisztább. Éljen!

Órák telnek el úgy, hogy senki se látogat meg. Illetve egy szolgáló járt itt némi vizet és ételt hozott és még azt is megtudtam, hogy Sam barátnõje. Igazán szép dolog az elsõ szerelem irigyelem is õket.

-          Csak, hogy tudd a bíróságon senki nem fog megmenteni rajtam kívül. – jelenik meg Damen a cellám elõtt egy fáklyával a kezében, amivel felelõtlenül játszani kezd.

-          Akkor mit javasolsz? – közben kisebesedett csuklómat kezdem el dörzsölni.

-          Nem én vagyok rács mögött. – tárja szét a kezét, amiért csak megvetõen tudok ránézni.

-          Mérlegelj, és olyan döntést hozz, ami mindkettõnk számára elõnyös lehet. – megnyalja a szája szélét. Tehát azt akarja.

-          Ugyan mi hasznod lenne belõlem? – kérdezem miközben hátrébb lépek és a hideg kõfalnak döntöm a hátam. A zár ajtaja nyílik és belép a cellámba.

-          Egyenlõre nem tudom , de… - mondandóját nem tudja befejezni, mert robbanásra figyelünk fel, ami a fellettünk lévõ szobából jöhetett.

-          Egymásra pillantunk. Õ már indulna is, hogy magamra hagyjon, de megállítom azzal, hogy elé állok.

-          Várj! Hátha tudok segíteni. Elvégre ritka kalóznõ lennék. – nem válaszol, csak kikerül, és fokozott tempóban indul meg felfelé a lépcsõkön. Utána eredek. Ami fönt vár ránk nem szép látvány. Kalózok hadakoznak a királyi katonákkal, de ezek nem az én kalózaim. Ezek Jack kalózai.

-          Apám! – kiált fel Damen amikor meglátja, hogy egy kóbor golyó szélsebesen apja felé tart. Épp idõben sikerül elkapnom a karját mielõtt idiótán az útjába állna.

-          Mit mûvelsz eresz el! – kiabál rám, de én nem engedek a szorításomból. Egészen addig, míg meg nem hallom Jack hangját mögülünk.

-          Ez olyan édes. – gúnyosan felnevet. A golyó idõközben sajna célba ért. Damen pedig haraggal a tekintetében fordult feléje. Jack leeresztette a kezét melyben a fegyver pihent.

-          Ez a lány balszerencsét hoz. Elviszem, és te békében vezetheted tovább a kis országodat. Az öreg miatt meg ne bánkódj, már úgyis kiöregedet a szakmából. Ja és igen a királynénak nem esett bántódása mielõtt még ártatlanul megvádolnál az õ halálával is.

Jobbnak láttam hátrébb állni. Damen – ben elpattant valami húr. Bár megértem meggyilkolták az apját a szeme láttára, a katonákat és a népét is tizedelik. Neki s kezdõdik valami jól a napja.  Komoly kardpárbajba vágtak. Eleinte azt hittem Jack fog nyerni, d e végére egyértelmû volt Damen gyõzelme. Jack alig tudott elmenekülni. És igazából én is készültem volna lelépni, ha nem ragadja meg a karomat és ránt maga elé olyan durván.

-          Hé, finoman. Nõ vagyok, ha nem tûnt volna fel vadember!- kiáltottam rá, de nem hatotta meg.

-          Megölted a királyt!- kiabált rám és még jól meg is rángatott.

-          Nem én öltem meg, hanem Jack!- kiabáltam vissza.

-          Te hoztad be ide!

-          Mi van? Jack az ellenségem már hetek óta követ. Arról meg fõleg nem én tehetek, hogy szar a védelmi rendszered.

-          Döntöttem!  Apám halála után új királynak kell a trónra lépnie…

-          Rendben hajrá csináld én ugyan nem akadályozlak meg benne. – vágtam a szavaiba.

-          Egy király mellé királyné is kell. Ezt a szerepet te fogod betölteni. – fejezte be és végre a ráncigálásomat is abba hagyta. Közben még a kötelektõl is megszabadított.

-          Tõlem csinálj, amit akarsz… - aztán szép lassan leeset, hogy mit is mondott.

-          Ezt most felejtsd el. Kalóz vagyok nem pedig valami átlagos nõcske. – majd futásnak eredtem. Én és a házasság? Ki van csukva. Elõbb házasodnék egy disznóval, mint, hogy vele.

Sajnos õ viszont ezt nem hagyta ennyiben. Utánam is eredt katonáival együtt. Nem is tudom, minek neveznék ezt. Asszony vadászatnak?

Végül a városba kijutva az egyik kocsmában tudtam meghúzni magam. Beültem a totál alkoholisták közé így még betévedõ örök se vettek észre. A sok részeg egész jó falnak bizonyult. Meg könnyebbültem.

-          Sikerült lerázni õket? – hallok meg egy ismerõs hangot mögülem.

-          Obi! – kiáltok fel és a nyakába vettem magam. Nyögdécselve próbál lelökni magáról.

-          Halkabban! A hajó készenlétben már csak rád várunk. Amúgy hol a kincs? – kérdezte érdeklõdve.

-          Hát ez most nem sûrûn kivitelezhetõ ugyanis hercegünk megbolondult? – értetlenül húzta fel a szemöldökét.

-          És ez miben nyilvánul meg?

-          Abban, hogy azt akarja, hogy házasodjak vele össze. - sóhajtok egy nagyot.

-          Végre megtaláltalak. - hallunk meg mögülünk egy vészjósló hangot. Nem hiszem el, hogy a nyomora akadt. Rémülten fordultam hátra, hogy ránézzek. Most már kellemetlen a társasága, fõleg amit a kijelentése miatt. Mér, nem érzem magam fölényben vele szemben. Most tényleg õ nyert

Királyságunkban elengedhetetlen a béke, és a diplomácia. Nagyon sok tartomány van a kezünkben, egyes területek újonnan lettek meghódítva, nem apám keze által, de az õ parancsait követve, milliónyi sebbõl vérezve, gyõzelmeket aratok. Jelenleg Damman városában tartózkodom a seregemmel, diplomácia miatt kellett ideutaznom, csak ezzel egy baj van, az egyezségünket azzal kellett megpecsételnünk, hogy az itteni király, egyik leányát el kell vennem. Személyesen is találkozhattam a jövendõbelimmel, mit ne mondjak szemre való teremtés, semmi több. Egy hétig élvezhettük az itteni vendégszeretetüket, ez idõ alatt rengeteg különlegességet láthattam és fogyaszthattam el.

Ma van a hazautazásunk nagy napja, már vágyom haza, néha nyomasztó az itteni légkör, ha minden szolga a kívánságodat lesi. érdekes mert az én hazámban, legalábbis az én kegyeimet csak nõk keresik, akikkel eltöltök néhány órát. Szolgák közül is csak egyetlen egy ember tûrök meg magam körül. Születésem óta velem van és, bármi kívánságom van, teljesíti, még ha lehetetlent is kérek tõle.

Damman királya, Jace , jóra való ember, rengeteg ajándékot kapunk, sok jó kívánságot, hogy épségben hazaérjünk. Jelenleg én is ebben reménykedem, mindenki beszállt a hajóba, a szél is felerõsödik, talán jó utunk lesz. Azonnal felhúzzuk a horgonyt és a szélnek hála, már megyünk is, azaz siklunk. Az utunk hazáig több napos út, ha eltévedünk több hétbe, vagy hónapba is beletelik. Apám is és Jace király óvatosságra intett, mert rengeteg kalóz ólálkodik a tengeren, mondjuk eddig nem futottam bele egybe se, ha mégis állunk majd elébe.

Már harmadik napja vagyunk úton, elvileg nemsokára hazaérünk, az embereim nem nagyon bírják a hajókázást én annál inkább. Imádom a hatalmas óceánokat, hiszen, ha a távolba meredek nem látom a végét. jelenleg éjszaka van, gyönyörû és csendes az égbolt, sehol egy felhõ. Ám a nyugodtságomat egyik katonám töri meg.

-   Uram! idegen hajó a láthatáron. – Egybõl rohanok utána ki a kabinomból.

-    Milyen zászlója van? – kérdezem ordítva az árbócosnak.

-    Kalózok. – Amint meghallom ezt  aszót, elkezd forrni bennem a méreg, mégis igyekszem higgadt maradni.

-   Ágyút tölts! – Kiáltom el magam, gyorsan a kormányhoz rohanok, hogy igyekezzünk kikerülni az esetleges lövéseket.

A kormányt elhagyva és utasításokat meghagyva a legénységnek, a hajó széléhez érve figyelem az ellenségünket. Kivárom a megfelelõ pillanatot és nyers hangomat elõvéve közlöm a parancsot.

-   Kilõni a kalózhajót. – Közlöm, sietve bemegyek a kabinomba, hogy a térképet elõvegyem, hogy merre lehetünk.

Ám ekkor váratlan fordulat következik be, valaki berúgja az ajtómat, mielõtt megfordulnék, a nyakamnak szegeznek egy kést.

-  Ne aggódjon, úrfi nem fogom bántani csak egy kicsi, megkóstolom. – suttogja a fülembe, miközben kicsit megharapja a fülcimpámat, ami eléggé váratlanul ér..

-  Egy nõi kalóz?  Tehát létezik csak úgy, mint a fehér holló legendája? – kérdezem gúnyosan, nyomban fordítok a helyzetünkön.

Kezébõl kicsapom a kést, ami szerencsére messzire csúszik, falnak szorítom a csuklójánál fogva, közelebb hajolok hozzá.

-Ráadásul igen csinos példánnyal akadtam össze. –  Ajkaimat megnyalva végigmérem ezt a testet.

-Te aztán tudsz bókolni. – Mosolyog is, szerintem semmi oka mosolyogni.

-   Igyekszik az ember. –  rándítok egyet a vállamon és a szemeit fürkészem.

-  És most mi lesz? – kérdezi kíváncsiság teljesen.

-   Hogy érted? – felsõtestemmel az övének simulok, remélem ezzel is veszi a lapot, hogy mit szeretnék.

Mohón kap ajkaim után, nem is kételkedem abba, hogy ne viszonozzam, bár ezért halállal lakolna az én országomban. Mégis nagy meglepetést okoz nekem, a szorításom is kezd gyengülni. Ezt a kis meghitt pillanatot az egyik emberem zavarja meg, éppen idõben.

- Felség az engedélyére várunk, hogy kilõhessük a… - levegõ is megfagyott körülöttünk, ekkor a kalózleányka, kisurran a kezeimbõl, még visszafordulva kacsint egyet.

- Kár, hogy jófiú vagy. – Kinyújtja rám a nyelvét és el is szaladt.

Gyorsan kiszaladunk a kabinból, ekkor megpillantom õt egy fegyverrel a kezében, aki a hajó karfáján áll, dob egy csókot és a vízbe ugrik.

Abban a pillanatban meghallom az ágyúk dörrenését.

-  Vigyázz. – Kiáltom el magam, nyomban a vízbe ugrom, mert abban a pillanatban hatalmas tûz üt ki a hajón és az egyik árboc felém dõlt.

Víz alatt egész jól tájékozódom, még ha sötét is, bár a tûz a hajómról ad némi segítséget, hogy megpillantsam azt az álnok kígyót. Elkapom a lábát és lehúzom a víz alá. Dulakodni kezdek vele, miszerint most meg fog halni. Legnagyobb meglepetésemre egy rohadt kis medúza ment el mellette, súrolta is a lábát. Elkezdett ernyedni a teste, a combjánál megkerestem az ejtette sebet és elkezdtem kiszívni a mérgét ennek a mocsoknak. Várjunk csak, miért is mentem meg ezt a nõszemélyt?

Mérget amennyire tudtam kiszívtam a lábából, gyorsan a felszín felé kezdtem úszni vele, sajnos a hajónk tûzben ég még most is, az embereim próbálják eloltani kevés sikerrel, mindenünk oda lett, így eléggé nehezen fogok hazaérni, és beszámolni apámnak az utamról.

Hirtelen az ellenség hajója felõl ordibálást hallok, egybõl odakapom a tekintetemet, látom, hogy hajóra szálltak, hogy megmentsék a lányt. Hát biz abból nem esznek. Gyorsan elkezdek úszni, amennyire csak tudtam az égõ hajónk felé, sikerül felmásznom rá, lefektetem a hajópadlóra, ahol nem fogja érni tûz. Gyorsan beállok én is a tûzoltásba, kicsit megpirulunk, de túlélte a hajónk. Bár az ellenséges hajó elvonult, gondolom abban a hiszen vannak, hogy mindenki megfulladt. Nem is baj. Ezt a csajt, pedig tömlöcünkbe viszem, le, apám majd dönt a sorsa fölött én nem tehetek semmit. Kell egy pár óra, valahogy elinduljunk.

Amint megbizonyosodom arról, hogy mindenki épségben van, elindulok le a cellákhoz, ahova bevitték az embereim. Amint leérek, látom kezd magához térni.

-  Magam sem tudom, miért mentettelek meg. – Közlöm, mire riadtan felül.

-   Hol vagyok? – kérdezi.

-   A hajómon, úton a királyságunkba, ahol nagyon valószínû, halál vár rád. – közlöm halál nyugodtan.

-  Engedj el, ígérem elhajózunk messzire. – Közli kicsit félve.

-  Nem, itt maradsz. – leülök az egyik hordóra.

-  Azt hiszed, mert bezártál máris, te vagy a kemény legény? – kérdezi undorodva, amin jót nevetek.

-  Ne sérts meg, mert az életedrõl az apám fog dönteni, ahogy ismerem halál lesz a vége. – mondom nemes egyszerûséggel.

-   Akkor még több okom van téged arra kérni, hogy engedj el. – Feláll, de vissza is huppan, mert nagyon mozog a hajó.

-   Uram! – jön le az egyik emberem.

-   Ha jót akarsz magadnak nem feleselsz vissza. – magára hagyom.

~*~

Magam sem tudom, hogy mennyi idõ alatt értük el a királyság partjait, amint észrevették, hogy füstölög a királyi hajó, gyorsan elénk jöttek. természetesen engem menekítettek ki elõször, a fogoly volt az utolsó, nem mentem le hozzá a cellába, mert a végén ismét elgyengülök és elszökne mellõlem. Amint partot és szilád talajt érzek a lábam alatt, hatalmas nagy kõ esik le a szívemrõl. Épségben hazaértem.

Elsõ utam a saját hálótermembe vezet, mert szeretném lemosni magamról a füst szagot és az útnak a nyomát is. Beletelik egy kis idõbe, mire végzek, egyenesen apámhoz sietek, aki boldogan ölel magához, megtapogatja a vállamat.

-  Örül  a szívem, hogy újra látlak fiam. - Enged el mosolyogva.

- Én is örülök apám. – mondom õszintén.

-  Mi történt? – kérdezi, közben hellyel kínál.

- Egyszerû a magyarázat, kalózok. – Sóhajtok egyet.

-  Fene essen abba a rühes bandába…- csap a székének a karfájába. – Szerencsére épp bõrrel megúsztátok.

-   Igen, viszont feltehetõen a kapitányukat elfogtuk. – jelentem be.

-  Nagyszerû, nagyszerû, beszélni akarok vele. Hozzátok be. – Kiállt ki az õröknek.

Valamiért nem voltam meglepõdve, most sem, hogy egy nõ a kapitányuk. Keze elöl meg van kötve kötéllel, úgy látom, már eléggé szépen kidörzsölte neki. Felállok apám mellé és onnan szemlélem az eseményeket. Természetesen egy mosolyt megejtek apám reakcióján, amint megpillantotta a kalózhölgyeményt.

-   Ez meg mit jelentsen Damen? – Fordítja felém a fejét.

-   Amint magad is láthatod a kalózok feje egy nõ. – mutatok felé, õ pedig mérgesen méreget minket.

-  Ha elengedtek, megkímélünk titeket. – mondja sziszegve.

-   Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetõzz. – Int neki apám, ekkor  a lány száját lekötik egy ronggyal. – Két választásod van, választanod kell, vagy beállsz rabszolgának, vagy meghalsz. – Nem teketóriázik.

-  Apám, lenne egy javaslatom, vessük börtönbe és állítsuk bíróság elé. – Bólogatni kezd, majd rám mutat.

-  Ez tetszik, legyen így, vigyétek el. – Elkezdik kivonszolni a lányt, aki rúg kapálni kezd.

Pár óra múlva, lemegyek a cellákhoz egy fáklyával a kezembe, majd a cellája elé lépek.

-  Csak, hogy tudd, a bíróságon, senki nem fog megmenteni, rajtam kívül. – Forgatni kezdem a fáklyát.

-  Akkor mit javasolsz? – kérdezi és a kezét simogatja, ahol a kötél kisebesítette.

-  Nem én vagyok rács mögött. – Kitárom a kezemet, hiszen ebben nem tudok mit tenni. – Mérlegelj és olyan döntést hozz, ami lehet, hogy mindkettõnk számára kedvezõ lesz. – nyalom meg a szám szélét.

Éhes vagyok, de nagyon…

Nem is bonyolódok vele további párbeszédbe. Hisz már rég az enyém. Itt most tetteknek kell beszélnie.  Váratlanul és mohón kapok az ajkai után. Nem tiltakozik, látszik, hogy ki van éhezve nõi ajkakra.  Szemei kikerekednek az egyre intenzívebb csókjaimra. Biztos nem a technikám miatt sokkal inkább méz íze miatt. Hát igen ennek nem tudnak ellenállni. Ilyenkor plusz pont, ha az anyád egy kifejezetten szexi prosti volt.  Lankad a figyelme mivel a csuklómon a szorítása gyengül.  Turbékolásunkat az egyik embere zavarja meg.

-          Felség az engedélyére várunk, hogy kilõhessük a … - hihetetlen módon nem is kopogott csak úgy benyitott miközben eleinte észre se vette, hogy mit csinálunk.   Majd mikor tudatosult benne, hogy minek is a szemtanúja a levegõ megfagyott. Úgy elpirult szegény. Kicsit még meg is sajnáltam. Ezt a pár másodperces hatásszünetet használtam ki. Kibújva a karjaiból kirohantam a kabinból, de egy másodpercben még megálltam és rákacsintottam.

-          Kár, hogy jófiú vagy. – nyújtottam rá a nyelvem és már rohantam is fel a fedélzetre.

Nem csalódtam a királyi vérben.  Tényleg túl könnyen játszanak. Azt hiszik bárkit és bármit megkaphatnak csak azért, mert királyi vér folyik az ereikben.

Az egyik fiatal katona fiút vettem célba.  Talán 16 éves lehet mindenesetre túl fiatal ahhoz, hogy itt harcoljon a tengeren. Megszerezve fegyverét fellõttem vele az égbe. A terv már évek óta mûködik. Én átsuhanok, az ellenség hajójára elcsábítom a kapitányt majd jelt adva elpusztítjuk a hajójukat. Nem nagy durranás, de mivel mindig beválik, még használjuk. Pár másodpercig még eltartott mire meghallottam az ágyúink dörrenését. Apró mosoly kúszott az ajkaimra, én pedig még utoljára visszafordultam meglepet királyom felé ki közben már utánam eredt, de addigra én már felálltam a hajó korlátjára és küldtem neki egy csókot majd a vízbe ugrottam. Mögöttem a hajó pont akkor gyulladt ki. Kibukva a vízbõl elégedetten figyeltem legújabb remekmûvemet majd visszaúsztam volna a hajómra, ha valaki nem kapta volna el a lábamat.

Mi a….? Volt az elsõ gondolatom, de következõ percben már le is húzott a víz alá.

Cápa, sellõ, szirén? Mindenre gondoltam csak õ rá nem.  Mikor tudatosult bennem, hogy királyom ugrott utánam a mélyvízbe azzal a szándékkal, hogy vízbe folyt akkor nagyon rosszul gondolja. Szó szerint víz alatti csatába kezdtünk.   Az esélyeim jók voltak addig a pontig, amíg pechemre egy bolha medúza nem úszkált el mellettem. Még, ha csak elúszkált volna mellettem… de az a dög pont a combomat súrolta. Köztudat, hogy már az érintésével képes megölni, ha csak nem szívják ki a mérgét a testedbõl úgy kb 10 perc alatt. Na, nekem biztos nem lesz ilyen szerencsém mivel már csak az éles fájdalmat éreztem és utána szép lassan sötétült el a világ számomra miközben a testem elernyedve vette célba a tenger sötét fenekét. Utoljára még láttam, hogy valaki felém úszik majd szívás is éreztem, de elkönyveltem, hogy csak a képzeletem játszik velem.

- Hogy vagy?
- Bûn szarul.-bõvebben nem szándékozom kifejteni. A látvány biztos magáért beszél, még akkor is, ha csak fele olyan pocsékul nézek ki, mint ahogy érzem magam.-  Este… Ah. Hogy is jöttünk haza?- támasztom meg a fejem a kezeimmel, miközben próbálom felidézni, hogy mi is történt a koncerten, de sikertelenül. Ez mekkora szemétség már! Még a számokra sem emlékszem, pedig már mióta el akartam menni ennek a bandának a koncertjére.
- Megmondtam, hogy nem kéne az az utolsó pohár. – fantasztikus. Akkor legközelebb talán próbálkozhatna jobban is, mert ezek szerint nem volt túl meggyõzõ – Mellesleg kocsival.- ahha…tényleg, valami dereng, vagy az az oda út volt? Ki tudja.
- Éhes vagyok. Amúgy… Kontaktlencséztél, nem? – kérdezem, csak hogy tudja, észrevettem, hogy nélkülem szórakozik
- Ahham. Behoztam a másikat is. Ha kell.- persze, hogy kell, szinte már viszket értük a szemem
- Ahh. Igen. Köszi.- mondom majd felállok, de a gyomrom ettõl úgy elkezd ide-oda bukfencezni, mintha kötelezõ lenne. – Azt a rohadt. Még se fogok enni.
Kimegyek a mosdóba, lemosom a az arcomat, abban bízva, hátha attól majd jobban leszek. Nem lettem. Rohadt pia…és hülye Leon, miért hagyta, hogy ennyit igyak? Az egész miatta van.
Visszamegyek a szobámba és gyorsan beteszem a lencséket. Ha enni nem tudok, legalább ez eltereli a figyelmemet.
- Huh. Már kezdett hiányozni.- nevetek fel, bár nem tudom, hogy miért vagyok így rákattanva. Én soha nem voltam az a számítógépbolond, nem úgy mint egyesek. De most valahogy még attól is képes vagyok bepörögni, ha csak rájuk gondolok. Mondjuk azért elég király cucc, szóval ez nem meglepõ.
- Elmenjünk enni valahova, amúgy? Az a közeli kajálda elég jó.-  kérdezi, mintha nem hallotta volna, hogy szarul vagyok
- Akár. Bár én nem vagyok olyan éhes, és a fejem még mindig fáj.
Õ bezzeg éhes és ezt még az orrom alá is dörgöli egy hangos gyomorkorgással. Ez nem ér, miért csak én vagyok ilyen rosszul?
Szóval mégis elmegyünk kajálni. Mire odaérünk csodás módon valahogy az én gyomrom is jobb lesz, szóval én is leküldök egy adag kaját, miközben persze elszórakozunk a lencsékkel.

*~*~

A hétvége úgy süvít el mellettem, hogy észre sem veszem. Evés, lencsézés, egy minimális alvás. Nagyjából ezzel töltöttem az idõt. Találtam egy nagyon szuper menekülõs játékot, ami a lencsékkel olyan, mintha tényleg egy romos városban rohangálnál az ûrlények elõl. Igaz a szemem egy idõ után már kezdett kifolyni  a helyérõl, de kit érdekel, mikor éppen egy ûrlény rohan mögötted?
Hétfõn aztán összefutottam Leonnal, de mivel épp rohantam, csak annyit közöltem vele, hogy kéne még egy adag abból a szemcseppbõl, mire megígérte, hogy szerez még. Szerencse, valahogy ezután a sima számítógép már olyan gagyinak tûnik.

*~*~

Egyik este- mikor végre hazaérek és be akarom rakni a lencséket- hiába próbálom a szemembe csöpögtetni a löttyöt, a kis üvegbõl semmi nem jön . A fenébe, pedig úgy emlékeztem, van még pár adag. Csodás, pedig éppen megszereztem a különleges szérumot, ami immunissá tesz az ûrlények mérgére. Mégis hogy mentsem meg így a bolygót?
Várjunk, milyen nap is van? Leon nem azt ígérte, hogy mára szerez még a cseppbõl? Vagy tegnapot mondott? Elõveszem a telefonomat, hogy megnézzem, hogy egyáltalán milyen nap van ma, mert egy kicsit kiestem a ritmusból, amikor észreveszem, hogy három nem fogadott hívásom van, mindegyik Leontól. Ajaj…rossz elõérzetem van. Nem szokott ilyen kitartó lenni, úgyhogy azonnal visszahívom, de nagyon sokáig csörög ki és nem veszi fel. Tíz percig próbálkozom, de sikertelenül. Nem nagyon tetszik ez nekem, úgyhogy felkapom a cipõmet és elindulok hozzájuk. Egyébkén is jól jönne már egy kis mozgás, nem is tudom mikor punnyadtam ennyit utoljára.
Leonékhoz érve tekintetem végigfut a házon. Innen nézve egy villany sem ég, bár ettõl õ még itthon lehet, hiszen az õ ablakát nem lehet az utcáról látni. Pont készülök rátapadni a csengõre, amikor nyílik a bejárati ajtó és Cleo lép ki rajta. Telefonál és az idétlen vihogásából ítélve a barátjával beszél. Nem is köszön, nem kérdezi, mit akarok, csak a fejével int, hogy menjek be, aztán már zárja is be mögöttem az ajtót.
A sötét elõszobában aztán majdnem feltörlöm a padlót a saját képemmel, mikor megbotlok egy cipõben. Közben pedig még a lábamat is beverem valamiben szóval már épp kezdenék is káromkodni egy jót, amikor meghallom Leon apjának a hangját a nappali felõl, úgyhogy csak magamban küldöm el a cipõ tulajdonosát a fenébe.
-’Estét!- lépek be, de az ott lévõk finoman szólva is tesznek az érkezésemre
A légkör miatt kedvem lenne inkább visszafordulni. Leon és az apja egymással szemben állnak, a fickó arcán elégedett mosoly. Leon úgy néz ki, mint egy felspanolt, támadni készülõ harci kutya. Keze ökölbe szorulva, és szinte hallom, ahogy csikorognak a fogai. Egyre kevésbé értem mi a frász van itt, õ nem szokta így felhergelni magát.
Már épp készülnék megismételni magam, hátha most észreveszik, hogy itt vagyok, de akkor Leon apja elindul kifelé a nappaliból. Köszönni nem köszön, csak egy lenézõ pillantást vet rám, miközben elmegy mellettem. Na, valami legalább a régi. Sosem bírt engem, de nem nagy gond, mert én sem csípem õt, szóval így kerek a világ.
Csendben végignézem, ahogy kimegy a házból, majd Leon felé fordulok.
-Mi a fene volt ez?- kérdezem felvont szemöldökkel, értetlenül, mire õ mérgesen elrobog mellettem és elindul felfelé a lépcsõn- Hallod?- szólok utána
-Semmi.- morogja alig érthetõen, közben láthatóan majd felrobban- Jössz?- néz hátra egy pillanatra
A szobája felé aztán minden félérõl magyarázok neki, próbálom oldani a feszültséget, de nem figyel rám. Szuper, ha nem felejtem el, írok egy köszönõlevelet az apjának, amiért volt kedves ilyen hangulatban itt hagyni nekem.
-…szóval pont akkor fogyott el a csepp, amikor már majdnem legyõztem azt az idegesítõ ûrlény parancsnokot .- Ecsetelem neki, már a szobájában, hogy fogyott el az a cucc. Nem mintha figyelne, de legalább magamat elszórakoztatom.- Szereztél az ap…?
-Aha.- dobja az íróasztalra olyan morcos arccal, hogy azt már én sem tudom figyelmen kívül hagyni
- Mi a bajod?- huppanok le a fotelba
-Mit érdekel?- kérdezi, miközben az asztalon lévõ dolgait kezdi rendezgetni
-Mi? – Mi, most velem mi baja van? Lemaradtam valamirõl?
-Mi lenne, ha felvennéd a telefont?- kérdezi számon kérõen. Mikor ment át haverból házsártos feleségbe?
-Bocs- pislogok megelepõdve- Miért hívtál?
-Mindegy.- vágja rá sértõdötten- Unatkoztam- teszi hozzá egy vállrándítással, mikor látja, hogy nem volt kielégítõ a válasza
Na mindegy, én ugyan nem fogok kérdezõsködni. Ha akarja, majd elmondja.
-Mi van a szemeddel?-vonja össze a szemöldökét, mikor jó két percnyi csend után rám néz
Elõször nem értem, hogy mire gondol, mi lenne vele, de aztán felállok és belenézek a falon lévõ tükörbe. Azt a rohadt! A szemeim olyan vörösek mintha minimum egy kiló sót dörzsöltem volna beléjük. Most, hogy így belegondolok, egy ideje már égnek, de nem annyira, hogy foglalkozzak vele
-Elvonási tüneteim vannak- mondom felnevetve és már nyúlnék is a cseppekért, de Leon elkapja elõlem
-Nem kéne ennyit használnod.- mondja tudálékosan és zsebre teszi
Persze, majd pont ettõl a löttytõl van. Nyilván csak a lencse irritálja a szemem, meg kell még szoknia, hogy egy idegen valami van a szemgolyómon.
Már épp nyúlnék Leon zsebe felé, hogy visszaszerezzem a cseppet, mert nehogy már õ mondja meg, hogy mikor használhatom, de õ elkapja a kezem. Ugye most szórakozik?  Nem hagyom annyiban, megint megpróbálok a zsebébe nyúlni, de õ nem hagyja kivenni,  és elkezdünk birkózni. Közben leverünk pár dolgot, egyszer majdnem el is esünk, de csak nem bírom megszerezni azt a rohadt cseppet. Addig birkózunk, amíg Leon hirtelen el nem rántja a karját, amikor megszorítom.
Mi a fene…? Pár pillanatig zavartan néz a szemembe, majd elkapja a tekintetét és sietve elkezdi összeszedni a dolgokat, amiket levertünk, mintha mi sem történt volna.
Egybõl elkezd járni az agyam, szinte biztos vagyok benne, hogy mi volt ez. De nem, ez hülyeség, megígérte, hogy nem csinálja többet. És nem is csinálja, tudom. Vagyis eddig nem csinálta. Biztos, hogy nem fogok rákérdezni, akár igazam van, akár nem, rohadtul megsértõdne már a feltételezéstõl is.

- Az mi a fene? – kérdem, túlkiabálva a tömeget.
- Nem tudom. – üvölti vissza.  Kis ideig szemez vele, már pont szólnék rá, mikor megfogja, majd egy gyors mozdulattal el is tünteti a pohár tartalmát. Én is lehúzom, amit kértem. Én legalább azt kaptam, amit rendeltem. Kellemesen végig bizsergeti testemet, és még melegebb lesz itt. Vagy csak én érzem?
Felnevetek, ahogy meglátom, hogy Tim milyen képet vág.
- Na mi volt az? – kérdem nevetve, arcomon kárörvendõ vigyorral.
- Nem tudom. De tök jó! Az illata is tök fincsi! – kezdi el szaglászni az üres üveget, majd elém tolja. – Te is kérsz? – kérdi. Mélyen beleszippantok, de fintorogva el is tolom magamtól a poharat.
- Fúú! Inkább nem. – jelentem ki.
- Oké. – von vállat, majd ismét a pult felé pillant, és jelez a pincérnek. – Még egy ilyen piros izét kérek! – jelenti be.
- Nem kéne! – vonom össze szemöldökömet. Mi lesz itt, ha lerészegedik? Én cibáljam haza?

***

- Vigyééél! – karolja át Tim a nyakamat, és próbál a lépéseimmel együtt mozogni. Több - kevesebb, - inkább kevesebb – sikerrel.
Érzetem, hogy ez lesz a vége. A koncertnek nemrég lett vége. A másik banda se volt olyan rossz. A végére már nagyjából tudtam is a számokat. Tim, mint egy bolond ugrált. Bár, így a végére nekem is jobb lett a hangulatom. Rendeltem magamnak még egy kört. Tim is nagyon akart, de csak sikerült eltántorítsam szándékától. Azt hiszem neki ma én lettem az év ünneprontója. A színpadtól is én rángattam el, mikor fel akart ugrani. Nagyon nem vette jó néven.

- Dehogy viszlek, gyere magadtól! – nevetek fel, miközben megpróbálom lefejteni magamról karjait.
- Most kinevetsz? – kérdi, miközben meg áll velem szemben. Illetve nem teljesen áll, inkább dülöngél. Majdnem el is esik, végül csak sikerül megállnia egyenesben. Idétlen arcot vág, miközben furcsán, bambán pislog rám.
- Látod, én megmondtam, hogy nem jó ötlet az az utolsó pohár… Na, gyere már, itt akarod megvárni a reggelt? – ragadom meg karját, és magam után húzom. Szerencsére járni még, - azt hiszem – rendesen tud, és jön utánam.
- Neem! – szabadítja ki kezét enyémbõl.
- Mi bajod? – kérdem türelmetlenül.
- Részegen akarsz vezetni? Ki fogsz…nyííírni! – hajol arcomba. Fúj, de alkohol szaga van. Még szerencse, hogy ma este nincsenek otthon a szülei. Még én kapnék érte.
Felsóhajtok.
- Az egyetlen részeg itt, te vagy .- közlöm vele a tényt, de szinte lepattannak róla szavaim.
- Na perszee! – morogja, majd a kocsi tetejére fekteti fejét. Kinyitom az ajtót, majd belöködöm az anyós ülésre, és becsatolom az övét.

***

-Ó, ez a mi házunk!- pislog nagyokat, mikor végre felébred, sokszori ébresztgetésre.
- Elmés megállapítás – morgom.
- De rendes emberrabló vagy!- szól, szinte meglepett hangnemben. Felkuncogok.
- Öcsém, kész vagy. – ingatom fejem, arcomon mosollyal. Rég volt már ennyire kész. Legalább végre kimozdultunk kicsit. Hiányzott már egy ilyen este. Bár az utolsó fél óra nem igazán. Végig azért imádkoztam, nehogy a kocsiba hányjon, mert akkor biztos, hogy vele nyalattam volna tisztára apám kocsiját… huh.
- Még szép! – húzza ki magát, mint aki büszke magára. - Milyen gáz lenne már, ha félkészen flangálnék itt fel-alá. Elég fura lenne. – kuncogva fogom meg karját, és miután kiszedtem a kocsiból, és bezártam azt, elkezdem magam után húzni a házuk felé.
Elég könnyen jön utánam, néha majdnem felbukik a saját lábában, amin magamban nevetek. Istenem. Voltam már én is ennyire kész. Csak akkor egyikünk se volt józan…
- Vedd elõõ! – kér, ahogy a szobájába érve az ágyára zuhan, majd a párnáját magához szorítja.
- Mit?- vonom fel szemöldökömet, kissé döbbenten.
- Hát azokat a…izéket…õõõ…lencse! – dobja fel a párnáját a plafonra.
- Még csak az kéne. Így is eléggé fel vagy pörögve. Majd máskor. – jelentem ki.
- Ajjj! – nyafog, majd magára húzza a takarót, és elfordulva alszik el.
Kis ideig gondolkozok rajta, hogy elmenjek-e, vagy maradjak-e itt, végül amellett döntök, hogy itt éjszakázok Timéknél. Van hely a kanapén. Nem igazán hiányzik apám. Még az este írtam nekik egy sms-t, hogy ne igazán várjanak rám. Akkor még Tim is józan volt. Azt hiszem.

***

Reggel a földön ébredek. Jó kicsi az a kanapé. Sikerült le essek róla. Gondolom nem volt már kedvem, vagy erõm visszamászni rá.
Mikor nagyjából összeszedtem magam, elvonultam a fürdõbe, majd ki a kocsihoz a két kontaklencséért. Már valahogy… Hiányzott.
Tim szobájában teszem be õket, mivel ott van tükör. Már kicsit gyorsabban megy, mint szokott. Büszkén csepegtetek pár cseppet szemembe. Már szinte megszoktam, sõt jó érzés, ahogy megérzem a cseppeket, és sóhajtva hunyom le szemeimet. Várom, hogy a kicsit bizsergetõ érzés abbamaradjon, majd mikor felnyitom szemeimet, elmosolyodok, és letelepszek Tim ágya elé. Törökülésben kezdem el böngészni a netet, visszaírok pár embernek. Már könnyen megy, szinte erõlködés nélkül. Bár persze van, hogy megnyitok olyan dolgokat, amiket nem akartam, de ez van… Még gyakorolnom kell azért.
Mozgást hallok, és az eddig mozdulatlan kupac az ágyon, hirtelen emelkedik fel.
- Jó reggelt!- szólalok meg, majd leírok még egy sort egyik ismerõsömnek, majd szemeimet lecsukva kis ideig összpontosítok.
- Jó reggelt!- nyöszörög halkan. Nem nagyon tudok figyelni. Jobban lefoglal, hogy kikapcsoljam a ’szerkezetet’. Idõ közben rájöttem, hogy lehetséges. A szemedben van, mégis normálisan látsz. Csak el kell képzeld, hogy a piros ’x’-el bezárod az egészet.
Mikor felnyitom szemeimet, már minden tiszta. Látom Tim kómás, nyúzott arcát, és kissé dühös tekintetét.
- Hogy vagy? – kérdezek rá, miközben felkelve nyújtózkodok egyet, majd leülök az íróasztala elõtti kis székre.
Tim egy, ’Szerinted?’ pillantást vet rám, majd sóhajtva támasztja meg fejét kezein.
- Bûn szarul. Este… Ah. Hogy is jöttünk haza? – kérdi, mire felnevetek.
- Megmondtam, hogy nem kéne az az utolsó pohár. – fintorogva forgatja szemeit. – Mellesleg kocsival.
- Éhes vagyok. Amúgy… Kontaklencséztél, nem? – kérdez rá. Bólintok.
- Ahham. Behoztam a másikat is. Ha kell.
- Ahh. Igen. Köszi. – mondja, majd megdörzsöli szemeit, és felkel. Meg kell támaszkodjon elõször, csak utána indul tovább a fürdõbe. – Azt a rohadt. Még se fogok enni. – jelenti ki, mire csak nevetek rajta.

***

Kis idõ múlva tér vissza, addig én folytattam a netezést. Elkérte a lencséket, majd gyorsan berakta õket. Neki mennyivel gyorsabban megy.
- Huh. Már kezdett hiányozni. – nevet fel.
- Elmenjünk enni valahova, amúgy? Az a közeli kajálda elég jó. – hozom fel, mire elgondolkozva von vállat.
- Akár. Bár én nem vagyok olyan éhes, és a fejem még mindig fáj. – a kijelentésével szinkronban kordul meg a gyomrom. Én viszont de.

***

Mivel, már dél volt, nem akartuk tovább húzni az idõt. Timmel nagyjából egy a méretünk, így kaptam ruhát tõle. Az én tegnapi ruháim nem voltak valami tiszták. A kis ’szerkezet’, okosan válogatott nekem ruhákat. Mert még olyat is tud. Bár ez nekem is újdonság volt. Egyszer csak elkezdett ’beszélni’ a nõ.
Majd végre elindultunk… Kicsit sokáig tartott, de legalább nem voltak sokan, így kicsivel dél után. A nagy tömeg elcsendesedett délben. Bár ez azzal járt, hogy a kaják nagy része odaveszett.

***

Kajálás közben csak néha szóltunk a másikhoz. Mindkettõnk el volt foglalva a netezéssel. Akkor nem nagyon tûnt fel, csak miután hazafelé kitettem Timet. Akkor kivettem a kocsiban a kontaklencsét, és vissza akartam kérni Timét, de azt mondta, hogy õ inkább tartaná magánál. De csak egy szemcseppünk volt, így neki adtam. Majd kérek másikat apától. Gyorsan elköszöntünk, megegyeztünk, hogy majd hétfõn találkozunk, és hétvégén majd megint látjuk egymást… De ez eléggé levegõben lógó ígéret volt. Nem nagyon figyelt rám. Bár tény, hogy az én agyam is azon kattogott, hogy vajon holnap tudok-e kérni olyan cseppeket aputól.
Fel sem tûnt, hogy mennyire akarom, és mennyire erre tudok gondolni. Egészen keddig.

***

Hétfõn nem sikerült összefussak Timmel, Apát pedig nem találtam bent. Kedd este próbáltam apát hívni, de nem vette fel.
Egész este nem tudtam aludni, próbáltam magam lefoglalni zenével, olvastam, vagy a telefonomon játszottam, de nem kötött le. Szinte égtek a szemeim. De miért?
Végül másnap összefutok Timmel. Kivételesen kontaklencsék nélkül. Persze az elsõ, amit közöl, miután köszönt, hogy fogyóban van a csepp. Sóhajtva ígérem meg, hogy holnapra szerzek. Úgyis most indultam fel a másodikra apához…

***

A folyosó üres. Az ajtók zárva. Apám ajtajára pedig ki van téve, egy ne zavarj tábla. Biztosan csak értekezik… Gondolataimba merülve nyitok be. Ide soha senki nem jön csak úgy, és nem merik zavarni a fõnököt, fõleg ha tábla is kint van. Ezért az ajtó nyitva van. Ahogy benyitok pedig….
Döbbent nyögés szalad ki torkomon.

- Apa? – nyögöm, értetlenül.
Apám a széken, felette pedig egy igen csinos, meztelen nõ. Hatalmas mellek, kicsit duci, de nem is ez ami zavar. Õ is itt dolgozik, azt hiszem…
Ezek szerint…
- Te csalod anyát? – nyelek egyet. Érzem, ahogy düh, majd bánat kezd eluralkodni rajtam.
- Jahj, Ed, mondtam, hogy csukd be az az ajtót. Kezdj valamit a kölyökkel. – nyögi a nõ, miközben apámhoz simul. Ez egyre undorítóbb.
- Szerinted? Mégis miért maradnék itt este olyan sokszor? Anyáddal rég nem olyan a kapcsolatunk…
- Õ tud errõl? – hangosan felnevet, a nõvel együtt.
- Dehogy tud. És nem is fog. Ugye Leon? – Kérdi, miközben vigyor kúszik arcára.
- Dehogynem! Elmondom neki! Ezt nem teheted! Te utolsó kis…. – lépek közelebb, mikor felnevet.
- Miért jöttél most te ide? Mert kéne abból a cseppbõl igaz?! Gondolj bele… Ha elmondod ezt anyádnak. Nemcsak, hogy te leszel az, aki tönkretette ezt a szép házasságot, anyádat depresszióba taszítod, nem lesz jövedelem. A házat, biztosan én vinném. Hidd el. És a testvéred? Ráadásul te nem vagy a fiam. Semmit nem kapnál. Most húzz el innét, amíg szépen mondom. – a nõ csak kuncog. – A cseppek meg este az asztalon lesznek. – vigyorodik el. – Ha okos fiú vagy, tudod, mit fogsz tenni.

…

Úgy rohantam ki a szobából, hogy vissza se néztem. A wc-ben találtam menedéket. Az egyik fülkében próbáltam csillapítani légzésem, és visszafojtani könnyeim, és érzéseim. Miért…? De hát… Ez lehetetlen… Ez a mocsok. Nem érdemli meg, hogy az apámnak hívjam…
Kezemre szorítottam. Fáj… Fáj.. Annyira fáj. Mégis, olyan hihetetlenül dühös vagyok rá. Erre a… fickóra.

***

Végül, csak lemerészkedtem délben a szobámhoz. Persze, csak arra az idõre sikerült elrejtenem bánatom, míg leértem, majd ismét lepörgött elõttem az imént látott esemény.
Apám csalja anyámat. Nem. Nem az apám. Az a férfi. Az a dög.
Elmondom anyának!
Nem tehetem. Tönkreteszek vele mindent. Az életemet. Az életünket…
De…
Alig bírok levegõt venni. Mintha fojtogatnának. A szoba hátsórészébe vonulok. Lábaimat felhúzva, nagyokat sóhajtva próbálom csillapítani a vágyam, hogy ismét lássam véremet karomon. Hiányzik a fájdalom, és már mióta nem csináltam. Könnyeim eleredtek, akármennyire is nem férfias. Szerencse, hogy ilyenkor senki nem jár erre. Mindenki ebédel, vagy dolgozik. Az asztalon pár papírvágó olló hever a lapokon a ceruzák mellett.

Kis hezitálás után, remegve nyúlok érte.

Reszketek, ahogy ingujjamat feltûröm. A sort ott fojtatom, ahol abbahagytam. Könnyeimtõl elmosódva látok csak. Az olló nem valami éles, de most ez is megteszi. Elõször csak finoman érintem az élét bõrömhöz, csak utána erõsítem a nyomást, egészen addig, amíg a hideg, fénylõ penge mellett meg nem jelennek az apró vércseppek.
Fáj. Fáj, és ez elnyomja a bennem dúló harcokat, problémákat, fájdalmakat. A legjobb drog, és mikor ezt csinálom, sosem értem, miért hagytam abba. Hisz’… olyan felszabadító…

***

Nagyjából 3 mélyebb vágást ejtettem csak. Ennyi egyenlõre elég. Az ollót letörlöm az asztalon lévõ zsebkendõkkel, majd karomat is. Szerencse, hogy ingem fekete. A padlóra is csöppent pár vörös csepp, azokat is feltakarítom, és egy tiszta zsepibe gyûröm a koszosakat, így rejtve el õket, majd a kukába hajítom. Már nem sírok. Már nem remegek. Élvezem a fájdalmat, ami átjár. Szomorú mosoly kúszik arcomra. Hogy lehetek ennyire… lehetetlen és idióta?
Megígértem Timnek, hogy nem teszem ezt többé. Még ha nem is kell neki errõl tudnia. Megígértem neki.
És, még mindig nem tudom mit tegyek, de elnyomom magamban az ismét feltörni készülõ képeket, és gondolatokat, helyette inkább nekiállok a mai munkának. Már rég készen kéne legyek vele…
Tényleg lehetetlen vagyok. Bûntudatom van. Arcomra mosolyt erõltetek. Este majd felhívom Timet. Mindenképp beszélni akarok vele. Mindegy mirõl. Csak… beszélgetni egy kicsit. El kell tereljem a gondolataimat.
Ezt pedig biztosan nem fogom neki említeni. Így is eléggé néz betegnek, ráadásul, ha elmondom neki az okát… Nem akarom, hogy esetleg sajnáljon. Bár tudom, hogy nem az a fajta. De az ember mindig sajnálja azt, akivel valami rossz dolog történt. És ezt a viselkedése mindig kimutatja, akár akarja ezt, akár nem.

Aztán benyomja a zenelejátszót és énekelni kezd! Könyörgöm, ezt ne! Inkább dobjanak a jeges óceánba, de ezt nem tudom elviselni! Nagyon bírom Leont-t de szerintem nincs ember, aki nála hamisabban kornyikál. Tennem kell valamit, mert begolyózok, mire odaérünk.
Bár kicsit fázom, letekerem az ablakot, hátha beválik. De nem, cseppet sem érdekli, hogy a haját mindjárt lefújja a szél, vagy, hogy az utcán mindenki hallja. Na, jó, akkor a kezembe veszem a dolgokat. A hangerõ gomb felé nyúlva próbálom megmenteni a hallásomat, de mosolyogva elsöpri onnan a kezem. Ha harc, hát legyen harc! Kb két perces kézbirkózás veszi kezdetét, de csak nem jutok el a gombig. Egy idõ után már egymás kezét lefogva próbáljuk megakadályozni a másikat. A harcnak végül az vet véget, hogy és rámarkolva Leon csuklójára véletlenül végigsimítok azokon a bizonyos hegeken. Éreztem õket és õ tudja ezt. Persze, tudok róluk, de na… A mosoly az arcunkról elillan, mindketten visszahúzzuk a kezünket, õ abbahagyja az éneklést. A fenébe, miért nem tudtam nyugton maradni!

*~*~

Leon önfeledten csápol, én szintén. Bár nem szeretem ezt a bandát, valahogy magával ragadt a hangulat és most már mindketten teli torokból üvöltjük a szöveget. Igen én is, pechemre ez egy nagyon népszerû banda, így sokszor akaratlanul is hallom a számaikat. Nem baj, úgy is hülyén érezném magam, ha körülöttem mindenki ordibálna, csak én állnék, mint valami kuka. Ráadásul a zene olyan szörnyen hangos, hogy Leon hangjából az égvilágon semmit sem hallok. Szerencsére. Az idefelé rögtönzött koncert bõven elég volt egy olyan tíz-húsz évre. El ne felejtsem, hogy, ha máskor egy autóba ülök vele, vigyek magammal füldugót.

*~*~

-De én nem ezt rendeltem!- próbálom túlüvölteni a zenét, arrébb tolva az elém tett piros löttyöt
De a pultos otthagy. Mialatt én próbáltam kitalálni, hogy mit pakoltak elém, Leon már ki is fizette, így a fickót már nem érdekli. Hát jó, lássuk, mi is ez!
-Az mi a fene?- kiabálja Leon, mikor végre õ is észreveszi, hogy nagyon nem azt kaptam, amit kértem
-Nem tudom- üvöltöm vissza vállat vonva
Egy pillanatig bûvölöm az élénk színû folyadékot, majd egy szuszra lehúzom az egészet. Az arcom hirtelen rándul össze, a nyelvem minden sejtje ég, a torkom szintén…meg fogok halni! Nagyokat pislogva várom a megváltást, de a szörnyû égetõ érzés lassan alábbhagy, egy kimondottan kellemes, édeskés utóízt hagyva maga után. Számat nyalogatva elemzem az iménti élményt, próbálom eldönteni, hogy akkor ez most finom-e, vagy inkább szörnyû.
Leon jókedvû nevetése egy pillanat alatt ránt vissza a fesztiválra.
-Na, mi volt az?- kérdi széles, csöppet kárörvendõ vigyorral
-Nem tudom. De tök jó! Az illata is tök fincsi!- dugom az orra alá az üres poharat- Te is kérsz?- kérdezem lelkesen
-Fúú!- fintorodik el, miután beleszippantott- Inkább nem.-tolja el az orra elõl a poharat
Ünneprontó.
-Oké- vonom meg a vállam, majd újra a pult felé pördülve kezdek el kalimpálni- Még két ilyen piros izét kérek!
-Nem kéne- szól Leon, arcán vészjósló kifejezéssel. Ehh..õ nem tudja, milyen isteni finom! Na, majd megkóstoltatom vele és akkor meglátja!

*~* ~

-Vigyééél!- karolom át hátulról Leon nyakát, miközben ránehezedve próbálom felvenni lépéseinek a ritmusát. Sikertelenül.

-Dehogy viszlek, gyere magadtól!- nevet fel szórakozottan, közben lefejti a nyakárol a kkarjaimat
-Most kinevetsz?- állok meg, sértõdötten csücsörítve. Tanácstalanul fújja ki a levegõt, rám pillant, de a következõ pillanatban már valami húz is oldalra. Az utolsó utáni pillanatban kirakom oldalra a lábam, így csak majdnem lesz belõle esés. Ó, te jó ég, minden úgy forog…hiába próbálom Leon arcát nézni, az valahogy mindig elkúszik…de hogy? Közben õ csak egy helyben áll, nem is mozdul…ez valami aljas trükk! Ráadásul hallom, hogy beszél, közben egyenesen rám néz, de a szavak valahogy lepattannak az agyamról, nem tudom értelmezni õket.
-Na, gyere már, itt akarod megvárni a reggelt?- kezd el húzni a csuklómnál fogva, én pedig kelletlenül, dülöngélve indulok meg utána
De mi lesz a Cross-szal? Úgy volt, hogy megnézzük nem? Értetlenül pislogok körbe, próbálom beazonosítani a helyet és az idõt, mert elismerem, nem igazán vagyok képben. Alig van már itt valaki, a színpad pedig tök sötét. Áháá…már emlékszem. Tök baró volt a koncert, ez a banda tényleg nagyon állat! Tökre fölpörögtem, meg minden, még a színpadra is felugrottam volna, ha ez az ünneprontó itt, nem vonszol vissza! Ezét még bosszút állok!
-Neem!-rántkom ki a kezem az övébõl, mikor kinyitja nekem a kocsi ajtaját
-Mi bajod?- sóhajt türelmetlenül, közben ártatlanul néz rám, mintha nem tudná, de én átlátok rajta- Részegen akarsz vezetni? Ki fogsz…nyííírni!- hajolok bele az arcába
Újabb sóhaj szökik ki belõle, majd megköszörüli a torkát.
-Az egyetlen részeg itt, te vagy.-közli, de feleslegesen próbálkozik
-Na perszee!- mormogom elhalkulva, majd fejemet lehajtom a kocsi tetejére és lecsukom a szemeimet. Majdnem el is alszom, de valaki lerántgat a kocsiról és betuszkol az anyósülésre. Ez emberrablás!

*~*~

-Ó, ez a mi házunk!- pislogok nagyokat, mikor kiszabadulok a kocsiból
-Elmés megállapítás- dünnyögi, miközben kiszed valamit, majd bezárja az autót
-De rendes emberrabló vagy!- állapítom meg csodálkozva, mire õ halkan felkuncog
Most meg mi olyan vicces? Tényleg az. Még nem hallottam olyat, hogy valakit elrabolnak, aztán hazaviszik. Azt hiszem, holnap szólok a híradónak. Igen, mindenképpen.
- Öcsém, kész vagy.- ingatja a fejét, halványan mosolyogva
-Még szép!-húzom ki magam- Milyen gáz lenne már, ha félkészen flangálnék itt fel-alá. Elég fura lenne.- mondom fennhangon, mire megint elkezd maga után vonszolni
Elmélázva követem, közben halkan dudorászom a koncerten hallott számokat. Mire észbe kapok, már a szobámban vagyunk. Hangos sóhajjal zuhanok az ágyba, majd ölelõ karjaimba fogadom a párnámat.
-Vedd elõõ!- kérem Leon-t nagy szemekkel pislogva felé
-Mit?- vonja fel döbbenten a szemöldökét
-Hát azokat a…izéket…õõõ…lencse!- hajítom a párnát a plafon felé, annak örömére, hogy megtaláltam a megfelelõ szót
-Még csak az kéne. Így is eléggé fel vagy pörögve. Majd máskor.
-Ajjj!- nyafogva bújok a takaró alá és lehunyom a szemem, mivel nagyon ég már a sok füsttõl, vagy nem tudom mitõl

*~*~

Reggel tompa fejfájással ébredek, ami egyetlen pillanat alatt olyan élessé válik, hogy azt kívánom, bárcsak kettéhasítaná valaki a koponyámat egy baltával. Hunyorogva pillantok körbe, megmozdulni még nincs erõm. A kanapén-merthogy az én szobámban még az is van- megpillantom Leont, aki törökülésben fura tekintettel bámul a semmibe. Csak nem kontaktlencsézik? Hééj! Épp hangot adnék a felháborodásomnak, hogy nélkülem szórakozik, de csak egy apró mozdulatra és halk nyöszörgésre futja. Ó anyám, de pocsékul vagyok! Lassú, nehézkes mozdulatokkal tornázom fel magam ülõ helyzetbe, mire végre õ is észreveszi, hogy felébredtem.
-Jó reggelt!- mondja, de hangján hallom, hogy nagyon nem itt van
-Jó reggelt!- nyöszörgöm, miközben a hajamba túrok

Újabb sóhajjal kísérve állok fel és elé állok.
-Nem haragszom.- halk kijelentésemre csillogó smaragdzöld szemeivel felpillant rám, nem tudja eldönteni, komolyan mondtam, vagy sem- Végül is nem vagyunk házasok, vagy ilyesmi- teszem hozzá egy vállrándítással- És…-kezeimet kicsúsztatom a pulcsim zsebébõl, majd elé guggolok, és kiveszem a kezébõl a karkötõt, amit egész idõ alatt szorongatott- … ezt meg tartsd meg! Neked vettem.- közben rutintalan mozdulatokkal felcsatolom a csuklójára- Ráadásul nekem nem is állna jól…a rózsaszín nem az én színem.- állapítom meg széles mosollyal, amitõl, ha õ nem is mosolyodik el, de az eddig lefelé görbülõ szája most visszaáll alaphelyzetbe
-Biztos?- kérdezi halkan. Nem tudom eldönteni, mire is irányul a kérdés, de mindegy is. Bólintok
-Akkor szia!- állok fel, majd zsebembe visszacsúsztatva a kezeimet, indulok el. Ideje melóba menni.

*~*~

A reggel nagy része fõleg kávészállítással telik. Ha jól emlékszem, a munkaszerzõdésemben valami hiperbonyolult neve van a beosztásomnak, pedig simán odaírhatták volna, hogy kávéfutár. Nem mintha bajom lenne vele, egyetlen ember sincs ebben a kócerájban, akinek irigyelném a munkáját. Fene akar egész nap szerzõdésekkel bíbelõdni, meg szemüvegkereteket tervezni a legidiótább fejformákra. Ráadásul ez az egész napos rohangálás még edzésben is tart. És azt még nem is említettem, hogy a visszajárót mindig megtarthatom. Tudom, ez így nem tûnik valami nagy kiváltságnak, de sok kicsi sokra megy. Nekem például még egyszer sem kellett pénzt hoznom magammal a melóba, hogy kaját tudjak venni. Kés haszon.
Mikor mindenki megkapta a koffeinadagját, már kapom is az újabb feladatom, amihez meglepõ módon még csak a büfék közelébe sem kell mennem. Hogy mik vannak! Egy rakás termékmintát kell a hátsóbejárathoz furikáznom, annyi van, hogy háromszor kell fordulnom a kis gurulós kocsival, amit még így is rogyásig pakolok.
Leon irodája elõtt elhaladva futó pillantást vetek az üvegajtóra. Üres. Tudom, hogy az õ munkaideje késõbb kezdõdik, mint az enyém, de egy kicsit azért reménykedtem…
Állj! Most csak képzelõdöm, vagy tényleg mindenki engem bámul? Meglehet, hogy csak a rikító rózsaszín dobozrakások vonzzák ide mindenki tekintetét, de…hajjj…úgy érzem, mintha a homlokomra lenne írva, az egész reggeli beszélgetésünk Natalie-val. Eddig sosem zavart, hogyha néznek, de most szinte hallom a fásult fejekben születõ megvetõ gondolatokat, amiknek kivétel nélkül én vagyok a kiváltója. Nem ismerek magamra. Mégis mikor érdekelt engem, ki mit gondol? A világon semmi közük az én magánéletemhez, ha szamarakat húznék meg minden éjjel, ahhoz se lenne semmi közük! Ez az! Teszek rájuk! Ráadásul Natalie soha nem is jött be igazán, lehet, hogy csak az volt a baj…

*~*~

Mikor a lift ajtaja kinyílik, már a szemem sarkából felismerem a fekete csíkokkal tarkított szõke frizurát. Erre vártam egész nap, hogy egy kicsit beszéljünk…bármirõl.
Mielõtt köszönhetnék, se szó, se beszéd megragadja a karomat és bármiféle magyarázat nélkül elkezd maga után vonszolni. Láttam, hogy fentrõl jött, de azért remélem nem megint az apja húzta fel.
- Neked is reggelt.- morgom már az irodájában, kicsit se rejtegetve, hogy nem tetszett ez a szívélyes köszöntés
De nem hatja, sõt még meg is dobál valamivel. Hé! Hát ezt érdemlem én?
- Nézd meg. Az elõbb kaptam. Ma nem lesz otthon senki. Nem tudom mi ez, de ha már átjössz, megnézhetnénk. Csak nem ment el annyira apám esze, hogy kontaktlencséket akarjon árulni. Már így is van vagy negyven féle, nem lenne túl jövedelmezõ még egy. A legutolsóra is alig volt kereset. Ráadásul… nézd meg. Három hétig jó? Nevetséges.
Hmm…nem tudom, de nekem nem tûnik valami nagy cuccnak. Sima kontaktlencse. De azt látom, hogy Leont eléggé érdekli, még ha nem is ugrándozik az izgalomtól…szerencsére, mert azt hiszem, akkor komolyan megijednék.
- Rendben, úgy is rég beszéltünk már. – visszadobom neki a dobozt, de közben a szemem megakad a szemetes kosárba számûzött megharapdált csokin -Van kaja, vagy bemegyünk elõtte valahova, és viszünk valamit?
A teljes számítógépes játék gyûjteményemben lemerném fogadni, hogy ma még semmi normálist nem evett.
- Szerintem nincs otthon sok minden.- Na mit mondtam? Abban a házban éhen lehetnek halni.
- Majd beugrok akkor én.- közlöm
- Rendben- mormogja, közben elmélyülten nézegeti a kontaktlencséket, aztán rám pillant - Apropó. Mi van azzal a lánnyal? Nata… Mi is volt a neve?- na, témánál vagyunk
- Natalie, és majd este elmondom. – ha azt mondanám, hogy semmi, úgysem hagyna békén- Mondjuk 6?
- Rendben.-bólint, mire én vissza is indulok, mielõtt a távollétemben bárki elhalálozna koffein-elvonásban, vagy ami még rosszabb, Leonnak kedve támadna tovább faggatózni

*~*~

-Kisfiam, kész van!- anyám hangjára már pattanok is és lerobogok a lépcsõn a konyhába
Odalent már vár egy kis tálca csokis-mogyorós süti, mellette pedig egy nagyobb mûanyag doboz, szintén azzal megtöltve. Gyorsan a számba tömök kettõt-hármat, majd fogom a dobozt és viharzok tovább, a kijárat felé.
-Nagyon finom lett, köszi anya!- kiabálom vissza a bejárati ajtóból, aztán folytatom az utamat.
A város tele van ilyenkor, kész mûvészet kerülgetni a munkában elfáradt totyorgó népeket. Kis kerülõ, és már ott is vagyok Leon kedvenc gyorsétterménél. Úgy tûnik, nem csak az õ kedvence, a gyors kiszolgálás ellenére elkeserítõen hosszú sor kígyózik a pult elõtt. A combjaimon dobolva próbálom elütni az idõt, gondosan szemügyre veszek minden széklábat, kabátgombot és egyéb marhára érdekes dolgot. A falon lévõ monitorokat , amiken a kínálat olvasható, nincs kedvem bámulni, tudom én mit akarok. Azért jöttem ide, mert a városban csak itt lehet kapni Leon kedven ízesítésû csirkéjébõl…ajánlom, hogy mire sorra kerülök legyen még belõle! Ha már amiatt kerültem, nem megyek el nélküle!

*~*~

Kicsivel hat után nyomom meg Leonék csengõjét. A csirke elfogyott, így kénytelen voltam plusz húsz percet várni. És még én tehetek róla, hogy mindig elkések?
De úgy tûnik, megérte. Leon azonnal ráveti magát a kajára…gondolom azóta sem evett semmit. Kéne ide egy szakácsnõ is a robot mellé.

- Rég voltál már itt. Na, mesélj. Mi történt azzal a lánnyal?- kérdezi két falat között, de én elengedem a fülem mellett a kérdést- Aztán, majd utána megnézzük azt a kontaktlencsét.
-Oké.- bököm oda kedvetlenül, majd rögtön tele is tömöm a szám csirkével
Mégis hogy kezdjek ebbe bele? Még én is azt mondom, hogy ez az egész olyan ciki. Még elõtte is…vagyis fõleg elõtte.
-Timo!- szól rám kicsit türelmetlenül
-Tessék?
Szemöldöke felkúszik, de eleinte nem mond semmit. Majd mikor látja, hogy én sem fogok megszólalni, ajkai mégis szóra nyílnak.
-Mi történt azzal a csajjal?- ismétli meg a kérdést
-Hát…-teszem le a villát-…szakítottunk.- arca meg se rezdül, biztosan sejtette
-Miért?
-Mert…-kezdem kínomban dörzsölni a tarkómat, tekintetemet pedig a padlóra szegezem-…én nem…amikor együtt voltunk…vagyis amikor akartunk, akkor nekem…- kész eddig ment
Még életemben nem éreztem magam ilyen kellemetlenül. Ennél még a reggeli kis beszélgetésünk is jobb volt Natalie-val. Nem olyan egyszerû arról beszélni, hogy amikor le akarsz feküdni a csajoddal, nem áll fel, bármit is csináljatok. Oké, nem én akartam vele járni, igazán soha nem is tetszett, de akkor is! Ez irtó gáz! És most, hogy belegondolok, soha nem is volt olyan, hogy egy lánytól akár egyszer is úgy igazán beindultam volna…hajjajj…
-És akkor…-szólal meg némi habozás után, de félbe szakítom
- Egyél sütit!- vágom rá az asztalra a táskámból elõhúzott dobozt- Anya nektek küldte.
-Üzenem, hogy köszönjük…és - amint észlelem, hogy részérõl még nincs lezárva az elõbbi téma, felpattanok és a táskájához sietek, amit még az elõbb szúrtam ki, ezzel sikeresen beléfojtva a szót

A táska nyitva van, a kis dobozok pedig legfelül vannak, így egy gyors mozdulattal kikapom õket. Az egyik dobozt odadobom Leonnak, én pedig elkezdem kibontani a másikat. Van benne valami papír. „Használati utasítás”. Felpattanok az asztal tetejére, majd elkezdem kihajtogatni, de…te jó ég! Köszönöm, ezt inkább passzolnám.
Egy könnyed mozdulattal félredobom a terítõ nagyságú papírt és inkább a lencséket kezdem el nézegetni. Közben szemem sarkából vetek néha egy-egy pillantást Leonra is, de megnyugodva állapítom meg, hogy nem áll szándékában tovább lovagolni a Natalie-ügyön. Helyette elkezdte falni a sütit, közben a használati utasítást olvasgatja. Csodás.
Na jó, nézzük ezeket a csodalencséket! Ránézésre ugyan olyanok, mint a többi, de mikor kiveszem, érzem, hogy a tapintásuk már korántsem olyan. Ez valahogy puccosabbnak tûnik, még a minõségi kontaktlencsékhez képest is. Beteszem õket, majd- mivel láttam, hogy a használati utasításban a pálcikaemberke is így csinálta- csöpögtettek a szemembe abból a folyadékból, ami a dobozban volt. Hú, anyám, de szúr! Te jó isten, mindjárt kifolyik a szemem! És milyen büdös!
-Mit csinálsz?- halvány rosszallás a hangjában, de nem tudok rá figyelni, mert figyelmem a szoba másik felében megjelenõ kis fénypontra irányul. Ez meg mi?
Pár másodpercig csak villog, majd hirtelen megnõ és a cég orbitális logója kezd el felém száguldani. Mi a…
-Vááá!- kapálózva borulok hátra, le az asztalról, egyenesen a földre
Mindenem sajog, mégsem foglalkozom vele. Elakad a szavam, ámulva figyelem az elõttem megjelenõ képernyõt. A sarokban kis óra-ami amúgy rosszul jár- , egy-két ikonszerû akármi, mögöttük meg valami ákombákom díszeleg…valami háttér-féle.
AZTA!
-Tomothy!- Leon arcát pillantom meg, halványan sejlik át a „képernyõn”. Megáll mellettem, fölém hajol, szemeiben aggodalom csillan meg, de mikor látja, hogy nagyjából egészben vagyok, fölényes sóhajjal a kezét nyújtja.
-Egyben vagy?
- Aha.- megfogom a felém nyújtott kezét, õ fejét ingatva felhúz, közben én nagyokat pislogva tekintgetek ide-oda, a képernyõ pedig követi a fejem mozgását. Hát ez kész!-Látod ezt?- kérdezem izgatottan, de csak értetlenkedõ pillantást kapok válaszul
-Mit?- ahogy sejtettem, ezt csak az látja, aki betette a lencsét
-Ez nagyon állat!- fordulok izgatottan felé, vigyoromat képtelen vagyok eltûntetni- Próbáld ki, tök baró!
Hümmögve pillant ismét a másik a kezében lévõ papírra.
-Jaj, hagyd már! - veszem el tõle a papírt- Tedd be! Meglátod, nagyon zsír!