Pofátlan ihletõim: Imagine Dragons és hát... hm... ez. Na és persze maga Klaus.

____________________________________________________________________

Tehetetlenül figyelem, ahogy felém közelít. Nagyot nyelek és megfeszítem a kezeimet, de a kötés egy milliméternyit sem enged. Tágra nyílt szemekkel követem a mozdulatot, ahogy lassan felemeli a kezét, hogy kilazítsa a nyakkendõjét, majd egy gyors mozdulattal már le is vegye. A következõ lépésnél a zakó csúszik le a válláról, majd az inge gombjai is lassan kioldódnak, hogy aztán halk suhogással az is a padlón végezze. Mire az ágyhoz ér, már a nadrágja sincs rajta. Összeszorítom az állkapcsomat és tovább húzom azt a rohadt övet, de nem enged... Õ pedig végig engem figyel azzal a tipikus ragadozó nézéssel, amitõl hidegrázást kapok.

Pillantása még egyszer végigsiklik a testemen, hogy aztán a szemeimnél állapodjon meg. Sötét íriszei ugyanúgy ejtik fogságba az én tekintetemet, mint ahogy az övemmel ejtette foglyul a kezeimet – egyszerûen nem enged. Hiába remegek a félelemtõl, a mélyen bennem lévõ undorító Omega szinte ordít, hogy engedelmeskedjek, hogy adjam meg magam, adjam neki magam.

Na meg a nagy büdös francokat.

Ökölbe szorított kezekkel és szorosan összepréselt ajkakkal figyelem, ahogy ismét fölém térdel és felveszi a ragadozó pózt, arra viszont nem vagyok felkészülve, ami ez után következik. Amikor lehajol, elõre felvértezem magam egy újabb aljas, erõszakos támadásra, de semmi ilyesmi nem történik, egyszerûen csak... megpuszilja a számat. Szinte már gyengéden. Zavartan nyögök fel, az Omega, akit minden áron szeretnék elnyomni magamban, szinte repes a mellkasomban, legszívesebben jókorát vágnék az ominózus testrészemre, mert ez teljesen össze fogja zavarni az érzékeimet, jól tudom.

Amikor felnyúl a kezeivel és elkezdi kioldani az övemre kötött csomót, végképp összezavarodok.
- Mi... mit csinálsz, te szemét? – nyöszörgöm bizonytalanul. Elengedi a kezeimet, de közben mélyen lefoglalja, hogy a nyakam bõrét becézgesse és szívogassa finoman, lehetõleg a legérzékenyebb helyeken. – HÉ! – ütöm meg a vállát, rohadtul nem tetszik nekem ez az újonnan jövõ gyengédség.

- Tessék, min kjàre? – kérdez vissza elmélyült hangon, mire a testem önállósítja magát és végigfut a gerincem mentén egy finom remegés.

Fogalmam sincs, minek nevezett, de a becézõ hang akkor is a zsigereimig hatol, ha azt mondta, hogy „büdös kurva”. Lehelete finoman csiklandozza a bõrt a nyakam és a vállam találkozásánál, és az sem segít a dolgon, hogy õ közben elmélyülten csókolgatja is azt.

- Ah! – nyögök fel öntudatlanul, ahogy birtoklón, mégsem fájdalmasan meg is harap. Össze kell szorítanom a szemeimet és hevesen megrázom a fejem. Harcolj ellene, a fenébe is! – Nhem... Mi a faszt csinálsz? Mi a francra készülsz? – ütöm meg a vállát újra, de meg sem kottyan neki.

Válaszra sem méltat, csak egy finom, gyengéd simítást érzek a bal oldalamon. Egy pillanatra átveszi az irányítást a bennem rejlõ Omega, csak rá fókuszálok – az Alfámra, ahogy a teste felettem támaszkodik, forróság és birtoklási vágy sugárzik belõle felém. Amikor ujjai hirtelen belemarkolnak a derekamba, elgyengülve nyögök fel, az Omega azon nyomban behódolna, ha tehetné, de nem hagyom magam. A saját hangom térít magamhoz, erõvel kitisztítom a tudatomat, és tovább küzdök ellene.

- Milyen ördögi játékot játszol, te szemét? – sziszegem ökölbe szorított kezekkel.

- Ne játszd itt nekem az szûzies kis Omegát – kuncogja sötéten. Felemeli a fejét, hogy az arcomra tudjon nézni, én pedig szinte kétségbeesve mélyítem pillantásom a sötét szemekbe, a választ kutatom, de egyszerûen nem tudok kiigazodni rajta. Hiába a megtévesztõ gyengédség, ha most úgy néz rám, mint egy értéktelen használati tárgyra. – Tudom, hogy milyen kis kurva a te fajtád...

Úgy érzem, mintha leforráztak volna, az egyébként is elnyomott Omega énem egy szempillantás alatt lekushad és csendben marad. Szóval errõl szólt az egész, te kegyetlen, szadista állat?! Hazug gyengédséggel próbáltad elõcsalogatni belõlem az engedelmes Omegát, hm?

Milyen kár, hogy ez a szerencsétlen félnótás még mindig nem tudja, kivel van dolga.

- Mit tudsz te, fasz? – sziszegem gyûlölettel. – Ti Alfák, olyan nagyra vagytok magatokkal, önelégülten, önzõen, mit sem törõdve a világgal élitek rózsaszínbe burkolt mindennapjaitokat, miközben mindenki szenved. Undorítóak vagytok, mocskosak és szadisták, a leggonoszabb és sötétebb lények, akiket valaha a hátán hordott a föld. – Fáradtan felnevetek a következõ gondolatra, és rohadjak meg, ha nem mondom ki hangosan is. – Még a pokol is kivetne magából titeket.

Szokatlanul hosszú csend ereszkedik közénk, csípõs visszavágás helyett most csak mélységes haraggal teli tekintettel bámul rám. Önelégült mosoly kúszik az arcomra. Na mi van, elvitte a cica a nyelved?

- Azt hiszed nem látok át rajtad, te szemét?! – folytatom, felbátorodva a reakciójától. – Azt hiszed annyira szánalmas és gyenge vagyok, csak mert Omegának születtem, hogy még arra is képtelennek hiszel, hogy nem látom, milyen kegyetlen játékot ûzöl? EZT HISZED, TE MEGALOMÁN, KEGYETLEN FA...

Hirtelen hallgatok el, amikor az ökle erõteljesen az arcomba csapódik.

Néhány pillanatig döbbenten tartom a fejem kissé oldalra fordítva, amilyen helyzetbe az ütés ereje kényszerítette, aztán csak lassan fordítom vissza felé. Tudom, hogy nem teljes erejébõl ütött meg, mert akkor ripityára tört volna minden csontot az arcomban, de a jobb fele így is tompán lüktet, a számban pedig a vér fémes íze érzõdik.

Szóra nyitom az ajkaimat, de fogalmam sincs, mit akarok mondani. A gondolataimban ismét gyermek vagyok, anyát látom magam elõtt. A földön fekszik, az arca eltorzult és csupa vér, de én még így is felismerem a vonásait és persze a szemeit, amelyek mintha a sajátjaim tükörképei lennének. A fejét felém fordította, ezért tudom, hogy már hosszú percek óta nem pislog, de az a szörnyeteg, aki az apámnak meri nevezni magát, mégis tovább üti.

Furcsa, de csalódottságot érzek. Valahol mélyen legbelül mégis reménykedtem benne, hogy rám nem ez a sors vár, és az elõzõ megtévesztõ viselkedése valamelyest megerõsítette ezt a csalfa reményt. Hiba volt elhinnem, súlyos hiba és mélységes gyengeség.

- És te? – térít vissza a másik szörnyeteg hangja a valóságba. – Azt hiszed Alfának lenni aranyélet? Alfának születni átok – morogja szinte vicsorogva. Lejjebb engedi a fejét és az enyémnek préseli a homlokát, úgy mered a szemeibe hidegen, mint a jég. – Mielõtt még megtanulhatnád milyen élni, szeretni és szeretve lenni, kiölik belõled az emberséget, a kegyességet, a megbocsátást, a mások iránti tiszteletet. – Elhallgat, látom a szemein, hogy mélyen a gondolataiba merül. – A tábor...

Homlokráncolva nézem arcát és szemeit, azokat a sötét íriszeket, amik most nem hideget és nem fortyogó dühöt tükröznek, de még csak nem is a ragadozót látom benne. Nem. Sokkal inkább magamat, mikor az elsõ sorból kellett végignéznem az anyám halálát. Kínkeserves fájdalmat és szenvedést.

- Mirõl beszélsz? – kérdezem halkan, próbálván rálelni a magyarázatra a tekintetében.

Egyik vállán felejtett kezem öntudatlanul emelkedik fel onnan, tétován mozdítom az arca felé, hátha egy aprócska érintés segítségével eltüntethetem róla ezt a most megrepedezett álarcot. Habozva állítom meg az ujjaimat néhány milliméternyire a járomcsontjától, a tekintete mélyébõl tükrözõdõ gyötrelem kérdõjelek végtelen sorát gerjeszti a gondolataimban.

A következõ másodpercben viszont egy szempillantás alatt változik meg teljesen – már megint –, szemeibe visszaköltözik a harag, felmordulva ragadja meg az államat. Ujjait erõteljesen szorítja össze, mélyen a bõrömbe mélyesztve õket és durván szorítva a csontomat, én pedig felnyögök a fájdalomtól és minden kérdõjel kiröppen a fejembõl. Újra a vállára ütök a kezemmel, de látszólag észre sem veszi.

- Nem értesz te semmit. – Szinte köpi a szavakat. – Csak arra vagy jó, drága Omegám, hogy valaki jól megbasszon. Fogadok, hogy teljesen nedves vagy odalent.

Erre a felháborító kijelentésre a dühöm még a fájdalmat is túlszárnyalja, õ viszont szélesen elvigyorodik. Visszatért a vérbeli Alfa, az igazi énje, a kegyetlen, szadista vadállat.

- Baszd meg, te hülye, narcisztikus fasz! – sziszegem.

Kihasználom, hogy a nagy színészkedésben megfeledkezett a lábaimról és olyan erõsen rúgok a hasfalába, amennyire csak tudok, de persze megint én húzom a rövidebbet. Egy pillanatra csillagokat látok, ahogy a térdem találkozik a hasizmaival, õ viszont csak felnevet. Komolyan mondom, még azon sem lepõdnék meg, ha nekem jobban fájt volna, mint neki...

- Vigyázz, mit kívánsz – morogja elmélyült hangon, majd újra lehajtja a fejét, hogy végignyaljon a nyakamon, meg sem állva a járomcsontomig, viszont éppen azon az oldalon, ahova az ökle is becsapódott az imént. Az ütés ereje akkora volt, hogy még ettõl a kis nyomástól is belenyilall a fájdalom az arcomba. – Micsoda gyönyörûség vagy te, igazi szépség – nyög fel élvezettel, még a szemeit is lehunyja.

Képtelen vagyok kiigazodni rajta, fejfájást kapok ezektõl a hirtelen 180 fokos fordulatoktól.

- Ne csináld! – próbálom eltolni magamtól. – Hallod, te szemét?! – kiabálok rá kétségbeesve, mikor nyelve a nyakam helyett a mellbimbómra tér rá. – Hagyj… ngh… hagyj békén! – Egyre rémültebben érzékelem, hogy a testem kezd reagálni az Alfa törõdésére, ezért újra megrúgom. Ujjaim a hajába markolnak, megpróbálom lefeszegetni magamról a fejét, hülye, hülye, hülye Omega! – Azt hiszed, hogy bármit megtehetsz?

Olyan hangosan mordul fel, amivel egy pillanatra rám is ijeszt, de nincs idõm ezt az érzés emésztgetni, a következõ pillanatban ugyanis olyan erõvel harap a mellkasom bõrébe, hogy felkiáltok a fájdalomtól.

- Azt hiszed… azt hiszed… Más kérdõszerkezetet nem is ismersz? – kérdezi szinte szórakozottan, elborzadva figyelem, ahogy nyelvével a véremet ízlelgeti.

- Komolyan nyelvhelyességi kérdéseket fogunk most megvitatni? – nevetek fel keserûen.

- Szeretem az intellektuális társalgást – vonja fel a szemöldökét.

- Intellektuális? – kérdezek vissza kétkedve.

- Igen – dörmögi a választ most már a hasam bõrébe.

Késõ bánat, te szörnyeteg, kár volt harapnod, mert így képes vagyok arra koncentrálni az ajkaid érintése helyett.

- Ez mióta intellektuális, te barom? – horkanok fel. – Egy tobzoskával értelmesebben el lehet beszélgetni, mint veled. Ráadásul még csak nem is harapdálna, mint valami elmebeteg szemétláda.

Fel vagyok készülve egy újabb fájdalmas elhallgattatásra, éppen ezért nem tudom, hogy melyikünk lepõdik meg jobban, amikor a következõ pillanatban valaki egyszerûen lerántja rólam. Tágra nyílt szemekkel figyelem, ahogy egy magas alak megragadja a vállát, majd egy laza mozdulattal a falhoz vágja, de úgy, hogy a feje koppan a téglán.

Még fel sem tudok ocsúdni a döbbenetembõl, mikor az ismeretlen máris az ágy mellé lép. Ösztönösen cselekszem, amikor megérzem az idegen Alfa szagát, most nincs idõm bátorságot sem gyûjteni, rémülten hõkölök hátra, szinte leesek az ágyról a másik oldalon. Még össze sem vagyunk kötõdve, de máris így reagálok, te jó ég...

Viszont pont a másik Alfa keze ragadja meg az én karomat, mielõtt még ívesen a földön kötnék ki. Összerándulok, de õ mintha pontosan tudná, mi a helyzet, csak visszahúz az ágyra egy biztonságos távolságba, aztán már el is enged. Még arra is gondosan ügyel, hogy a takarót is mindenféle fenyegetõ gesztus nélkül nyújtsa felém.

Értetlenül és zavartan meredek rá, de elfogadom a segítséget, elveszem a takarót, és magamra terítem. Az arca szöges ellentéte az én Alfáménak, szelíd és kedves, a tekintete nyitott... és aggódó, ahogy végigvezeti a tekintetét a testemen. Most, hogy megnyugodtam, már nem érzek semmi fenyegetõt vagy tolakodót, látom rajta, hogy mi okból pásztáz végig – és ez az ok nem a vágy.

- Jól vagy? – szólal meg aztán, a hangja olyan, akár az arca és a tekintete: kedves, szelíd és aggódó.

- Én... Azt hiszem – bólintok lassan. – Ki vagy te? – kérdezem homlokráncolva.

- A nevem Michael. – Halvány, kedves mosolyra húzza az ajkait. – Téged hogy hívnak?

- Ethan – felelem óvatosan.

- Ne haragudj, ha rád ijesztettem, Ethan – mosolyog tovább bátorítóan. – Nem akarlak bántani.

A tekintetem az Alfámra siklik, aki éppen tántorogva áll fel a fal tövébõl, aztán ismét ránézek.

- Tudom – nyelek egy nagyot.

Mintha egy cseppnyi szomorúságot látnék megcsillanni a szemeiben, de mielõtt még megszólalhatnék, az Alfám ismét megjelenik a látóteremben. A morgása olyan hangos és vad, hogy komolyan megrémiszt, de hamar kiderül, hogy a haragja nem felém irányul, ugyanis a másik Alfát kapja el a hajánál fogva, így rántván távolabb tõlem. Egy Alfa akkor a legveszélyesebb, ha féltékeny, idézõdik a fejembe az a mondat, amit kezdettõl fogva próbáltak belénk sulykolni abban az átkozott intézetben. Veszélyesen birtoklóak, és ha fenyegetve érzik a tulajdonukat, például a saját Omegájuk erényét egy másik Alfa által, sokszor akár a gyilkosságig is képesek elmenni.

Már éppen kezdene megrémíteni a gondolat, hogy ez a másik Alfa, aki éppen az imént mentett meg, talán súlyos árat fog fizetni ezért a lépésért... De aztán látom, hogy meglepõen könnyedén leszereli az Alfám támadását, megragadja a nyakát és ezúttal annál fogva csapja neki a fejét a falnak. Most nem is engedi el, innen is látom, hogy ujjait mélyen a bõrébe nyomva tartja a falhoz préselve a fejét.

- Te idióta pöcs – hallom meg ismét a másik Alfa hangját. – Nagyon jól tudod, hogy a te fajtád mennyire megbolondul az Elsõ Pillanatkor. Tûnj el, verd ki magadnak vagy verj szét valakit, de NE az Omegádon töltsd ki...

- Nekem te ne parancsolgass – mordul fel most az én Alfám, megrándul a szorítás alatt, de mind hiába.

Értetlenül figyelem a párosukat. Nem tudom, milyen kapcsolat lehet köztük, de ez az Alfa vagy nagyon bátor, vagy nagyon jól ismeri az Alfámat, hogy ilyesmit meg mer engedni magának...

- Ugyan, gyenge vagy most, mint a harmat – nevet fel az Alfám próbálkozásain. – Menj és nyugodj le, aztán gyere vissza és tedd jóvá, amit vele tettél.

Gúnyos horkanás a válasz, aztán a sötét szempár egy pillanat alatt megtalál engem. Akaratlanul is összerezzenek, a tekintete olyan mértékû szikrázó gyûlöletet és undort sugároz felém, hogy szabályosan megrettenek.

- Ugyan minek, az ott meg se érdemli, hogy élõlénynek nevezzék – köp az ágy elé megvetõen, majd újra megpróbálja ellökni magától a másik Alfát.

Furcsa, szentül hittem, hogy teljesen felvérteztem magam minden verbális és testi bántalmazás ellen, a szavai mégis tõrként fúródnak egyenesen valahova a lelkem mélyébe. Hogyan is hihettem néhány hazug megnyilvánulásból, hogy õ egy kicsit is más lehet, mint a többi? Pont õ, egy kibaszott Salvesen...

- Hogy te ezt mennyire meg fogod bánni... – sóhajt egy nagyot a másik Alfa, Michael. – Vigyázok rá, megígérem, testvérem, de most tûnj innen, mielõtt megölöd a nagy hangulatingadozásaidban – mondja, miközben vasmarokkal tartva a karjait kifelé vezeti a szobából.

- Szarok rád – mordul fel az Alfám.

Egy pillanat múlva már kint is van az ajtón, a Michael névre hallgató Alfa pedig egyszerûen az orrára csapja azt, majd belülrõl fordítja rá a kulcsot. Furcsa, ha nem láttam volna azt a tiszta kedvességet a tekintetében, most biztosan halálra rémülnék.

Michael a fejét rázva indul el vissza az ágy felé, én pedig már éppen szólásra nyitnám a számat, mikor megint az a furcsa érzés lesz úrrá rajtam, amit már a lakásomban is éreztem korábban, csak ezúttal sokkal erõsebben. Mintha elszorítaná valami a mellkasomat, egy vaslánc, aminél fogva az Alfám felé rángat egy láthatatlan erõ... Szabályosan megrándulok az ágyon, a mellkasomhoz kapom a kezem, ujjaim ökölbe szorulnak, a körmeim felsértik a bõrömet a mozdulatban, majd egy elhaló nyögés is kicsúszik az ajkaimon.

- Mi... Mi ez? – nyögöm ijedten, kétségbeesve nézek Michaelre, aki feszülten figyel.

Valami az ajtónak csapódik kívülrõl, elõször azt hiszem, hogy egy széket vágott neki, de a felhangzó dörömbölésbõl hamar kiderül, hogy maga az Alfám vetette rá magát.

- Engedj be, ígérem, nem teszek semmit... nyisd ki, kérlek! – A keserû kiáltás tovább fokozza a szorítást a mellkasomban, a testem önálló életre kel, a lábaim maguktól cselekszenek, felpattanok az ágyról, és az ajtó felé indulok. – Michael, kérlek! Nyisd ki!

Michael elkapja a vállamat és biztonságos távolban tart az ajtótól, de én két kézzel kapaszkodok a karjába, így próbálván minél közelebb jutni az ajtóhoz, az Alfámhoz. Közelebb... Közelebb... Közelebb...

- Menj el és nyugodj LE! – hallom Michael határozott utasítását, miközben továbbra is vasmarokkal tart.

A felhangzó ordítás mélyen megráz, a szorítás elviselhetetlenné válik a mellkasomban, és mielõtt még rájönnék, mit csinálok, a saját kiáltásom egybe fonódik az Alfáméval. Forró nedvesség folyik végig az arcomon, miközben Michael fogást vált, a derekamat kapja el, hátrébb húz és mindkét kezével tart, a testével takarva elõlem az ajtót. Tehetetlenül nyújtom az ajtó irányába a kezem, a nedvesség tovább áztatja az arcom és már az õ pólóját is, az Alfám üvöltése olyan hatással van rám, mintha ezer apró cafatra akarnának szaggatni belülrõl.

- Neki is fájdalmat okozol, te idióta barom, tûnj már el! – ordítja túl mindkettõnk hangját Michael idegesen. A fájdalom nem szûnik, képtelen vagyok abbahagyni a kiabálást, pedig már most rekedtnek érzõdik a hangom, de ez elviselhetetlen... – Rohadtul fáj neki, nem hallod?! Tûnj. El. Innen!

Valószínûleg egy egész örökkévalóság is eltelik, mire a kín és a szorítás enyhülni látszik. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, minden végtagom elgyengül, és valószínûleg tehetetlenül rogynék össze, ha Michael nem tartana meg. De megtart, visszavisz az ágyhoz, és visszateríti rám a takarót is.

- Hamarosan jobb lesz, ne félj – ül le az ágy szélére, gyengéden törli le az arcomról a könnyeket. Könnyek? – Mindjárt elmúlik.

Hosszú percek telnek el, talán egy negyed órába is beletelik, mire a szorítás teljesen megszûnik a mellkasomban. Michael csendben ül mellettem, le-letörli a könnyeket az arcomról, és néha odapillant az ajtóra is, mintha nem lenne biztos benne, hogy az Alfám képes távol tartani magát a szobától... és tõlem.

- Mi volt ez az egész? – kérdezem, mikor már képes vagyok megszólalni, bár a hangom még mindig rekedt.

- Azt hiszem ezt csúfolják az Alfa hívó szavának – rázza meg a fejét. – Teljesen kifordult önmagából, ilyenkor képes olyan hatással lenni rád, amit tudatosan képtelen lenne elõidézni, te pedig szintén nem tudod megállítani puszta akarattal. Az egyetlen megoldás, ha biztos távolságba kerültök.

- Szóval szerencsém van, hogy képes volt egyáltalán távolabb menni? – ülök feljebb egy kicsit.

- Határozottan – bólint. – Nem szívesen engedtem volna újra egy légtérbe veled, de ha nem ment volna el, kénytelen lettem volna, mert képes lett volna egymaga betörni az ajtót – sóhajt fel.

Nagyot nyelve pillantok le a takaróra. Nos, legalább ebbõl a szempontból nem feltétlenül akart ártani nekem. Vagy csak a benne rejlõ Alfa mutatott némi gyengédséget a bennem lévõ Omegával szemben... Sokkal logikusabb magyarázatnak tûnik.

- Honnan tudtad, hogy mi történik? – pillantok fel Michaelre ismét.

- Valamilyen szinten tapasztalat, bár sejtettem, hogy Klaus esetében ez hatványozottan fog jelentkezni – von vállat. – Csak azt sajnálom, hogy nem értem ide elõbb.

- Ugyan, nem történt semmi visszafordíthatatlan. – Vagy legalábbis semmi olyan, amire ne számítottam volna. – Ezek szerint neked már van Omegád? – kérdezem kíváncsian, hogy eltereljük a témát. Mikor láthatóan összeszorítja az állkapcsát és megfeszül ültében, gondolkodás nélkül visszakozni kezdek. – Ne haragudj, ha indiszkrét voltam, nem kell válaszolnod...

- Nem, semmi baj – rázza meg a fejét. A földre szegezi a pillantását és néhány másodpercig hallgat, mielõtt halk, tompa hangon megválaszolná a kérdésemet. – Volt.

Elkerekedett szemekkel bámulok rá, egy pillanatra még az ajkaim is elnyílnak döbbenetemben. Meg sem fordul a fejemben, hogy õ tehet errõl, a kedves és nyílt tekintete rögtön elárulta, hogy szöges ellentéte az apám fajtájának. Ráadásul ha õ intézte volna így, most nem ülne az a mélységes szomorúság az arcán. Biztosan nagyon szerették egymást, fõleg, ha azóta sem vette át az Omega helyét egy új.

Az én apámnak már jó ideje megvolt a tartaléka, mire eljött értünk, csak összekötõdni nem tudott vele, amíg meg nem ölte anyát. De hát utána már az sem lehetett neki probléma... Kíváncsi lennék, azóta hány Omega esett már neki áldozatul. Talán a világ tele van a féltestvéreimmel, csak én nem tudok róla.

Csak annak az Alfának fáj igazán az Omegája elvesztése, aki tényleg törõdött vele, márpedig ez igen ritka. Sajnos. Michael viszont ezek szerint éppen azon kevesek egyike lehet. Szeretném megkérdezni, hogy történt, vagy egyáltalán mi történt, de félek, már így is túl messzire mentem... Elvégre semmi közöm hozzá, neki pedig szemmel láthatóan fájdalmas a téma.

- Sajnálom – mondom végül halkan.

- Én is – mosolyodik el szomorúan. Újabb másodpercekig hallgat, a gondolataiba, vagy talán az emlékeibe merülve, de aztán megrázza a fejét, és mikor újra felnéz, a tekintete már tiszta. – És ti? Klaus tényleg ennyire bekattant, vagy történt valami?

- Hát... – fordítom el a pillantásom zavartan. – Talán nem... könnyítettem meg a dolgát... túlzottan – köszörülöm meg a torkom.

- Ó, azt hiszem kezdem érteni – nevet fel halkan.

- Kérdezhetek valamit? – nézek vissza rá hirtelen.

- Persze, csak bátran – mosolyog rám.

- Miért nem akar összekötõdni velem? – kérdezem, mire felszalad a szemöldöke.

- Nem akar? – kérdez vissza meglepve. – Már miért ne akarna?

- Nem tudom – rázom meg a fejem. – Azt mondta, hogy az... megkönnyítené nekem, vagy valami ilyesmi.

- Ah – sóhajt fel –, akkor minden bizonnyal a Kötelékre gondolt.

- A mire? – meredek rá.

- A Kötelékre. Nem is hallottál róla? – vonja fel a szemöldökét.

- Valószínûleg azon az órán épp nem figyeltem – pillantok oldalra.

- Á, értem – neveti el magát ismét. – Mi, Alfák már attól a pillanattól kezdve kezdünk beleszeretni az Omegánkba, ahogy megpillantottuk...

- Beleszeretni? – vágok közbe kétkedve, lelki szemeim elõtt ismét felsejlik az apám képe... aztán a saját Alfámé.

- Nos... Mindenki a maga módján – javítja ki magát. – Nálatok ez viszont egészen másképp megy, nektek szükségetek van a kötõdésre ahhoz, hogy ez elkezdjen kialakulni bennetek. A Kötelék az, amikor az Omega is beleszeret az Alfájába. – Elkerekedett szemekkel bámulok rá, mire õ elmosolyodik. – Ne nézz így, a Kötelék színtiszta biológia. Bizonyított és elkerülhetetlen, elõbb-utóbb mindenkinél bekövetkezik. Azt hiszem, csak a saját gyermek iránti szeretet tudja felülmúlni.

Szólásra nyitom a számat, aztán inkább becsukom. Ez igazából sok mindent megmagyaráz, minden bizonnyal ezért tûri el minden összekötõdött Omega, hogy kutyaként bánjanak vele. És persze az is érthet, hogy a Kötelék ellenére Anya hogy volt képes rávenni magát a szökésre... Na de hogy én beleszeressek abba a szadista vadállatba? A fejemet tenném rá, hogy õ még a szeretetét is az öklével mutatja ki, már ha igaz a rájuk esõ része a dolognak... Márpedig miért hazudna errõl Michael? Õ biztosan tudja, hiszen a saját bõrén tapasztalta.

- Hát ez remek – sóhajtok egy nagyot.

- Ne aggódj, Klaus sokkal rosszabbnak látszik, mint amilyen valójában – paskolja meg a karom mosolyogva.

- Ezt most te sem gondoltad komolyan – meredek rá.

- De, nagyon is komolyan beszélek. – A mosoly az arcán marad, a szemei azonban elkomorulnak. – Idõvel meg kell majd tudnod bocsátani neki mindezt. Klaus mélyen belül jó ember, csak... Mindegy – rázza meg a fejét. – Majd egyszer elmondja neked, ha úgy érzi.

Hát ez rohadt titokzatosan hangzik. Kétkedve ráncolom a homlokom, jó mélyen lehet benne az a „jó ember”.

- Ha te mondod – vonok végül vállat.

Egy szavát sem hiszem el azzal az állattal kapcsolatban, amit valószínûleg õ is lát rajtam, viszont nem is erõlteti a témát. Ezzel is engem igazol, de nem érdekes. Mondhatnám, hogy nekem már úgyis mindegy – hiszen így is van, nem?

- Most már biztos jól vagy? – vált is témát.

- Persze, nincs semmi gond – bólintok.

- Akkor magadra is hagylak, ha nem bánod – sóhajt fel. – Azt hiszem, erre az idiótára is ráfér, hogy váltsak vele néhány szót – int a fejével az ajtó felé.

- Nyugodtan, menj csak – eresztek meg egy halvány mosolyt.

- Ígérem, hogy addig nem engedem a közeledbe, amíg teljesen le nem nyugszik – mosolyog rám. – Késõbb még visszanézek, oké?

- Rendben – bólintok. – Köszönöm, Michael.

- Ugyan már – int le már az ajtó felé menet.

Nagyot sóhajtok, amikor bezáródik mögötte a szoba ajtaja. Lejjebb csúszok az ágyon, a párnába fúrom a fejem, a takarót pedig felhúzom a nyakamig. A bézsszínû ágynemût már piros foltok tarkítják itt-ott, vagy a számból, vagy a mellkasomról, vagy mindkettõrõl. Végtelen hosszú ez a nap, és mintha egyre rosszabb lenne, kivéve persze Michael megjelenését. Elõször Henry, aztán...

Istenem, Henry. Összeszorítom a szemeimet és erõsen a nyelvemre harapok, hogy el ne sírjam magam. Rettenetesen fáj, amit vele tett az a szörnyeteg, Henry volt a legjobb és legkedvesebb ember, akit valaha ismertem, közvetlenül Anya után. Nem ezt a sorsot, és fõleg nem ezt a véget érdemelte... Egyáltalán nem. És szörnyû érzés belegondolni, hogy tulajdonképpen én okoztam a vesztét.

A fenébe is, éppen úgy, ahogy Anyáét is. Mindketten szerettek és engem akartak megvédeni mindenáron, segíteni akartak nekem és egy szebb jövõt biztosítani, míg végül mindkettõjüknek ezért kellett meghalnia. Elõször az apám, utána meg ez a vadállat...

Édes istenem, mit vétettem, hogy ezt érdemlem? És õk mit vétettek?

***

Furcsa, kényelmetlen érzés ébreszt fel, amit nem is igazán tudnék szavakba önteni. Egyébként is, mikor aludtam egyáltalán el? Sóhajtva nyitom ki a szemeimet, majd engedélyezek magamnak némi kába pislogást. Eltart egy ideig, mire rájövök, hogy miért ismeretlen a szoba, amiben találom magam. A személytelen, mégis sokkal nagyobb luxust sugalló berendezés, mint amit én valaha láttam; a kínosan patyolat tiszta, hófehérre festett falak; a szintén luxusnak érzõdõ ágynemû és a túlságosan puha ágy...

Mindez azért, mert mint kiderült, az Alfám egy rohadt Salvesen.

Ráadásul még akar is engem.

És megölte Henryt.

Összeszorítom a szemeimet és halkan felnyögve megmasszírozom az orrnyergemet. Ahogy lassan újra eszembe jutnak a tegnapi nap eseményei, egyre biztosabban érzek némi lüktetõ fejfájást formálódni a szemeim mögött. Viszont nekem inkább némi erõre lenne nagy szükségem, ha folytatni akarom, amit elkezdtem. Márpedig folytatnom kell.

Ha igaz, amit a másik Alfa... Michael mondott tegnap, akkor az az állat még egy ideig halogatni fogja az összekötõdést, ebben a tekintetben viszont az idõ nekem dolgozik. Csak fenn kell tartanom a makacs ellenállást a megfelelõ ideig, bebizonyítva ezzel neki, hogy én vagyok az utolsó Omega, akit magának akarna. Még az összekötõdés elõtt rá kell ébresztenem, hogy én vagyok a legrosszabb rémálma minden Alfának, és akkor még azelõtt meggondolhatja magát, hogy megtörténne az elkerülhetetlen.

Igen, pontosan ezt fogom tenni.

Újult erõre kapva ülök fel, hogy aztán egy pillanat alatt halálra rémülve hõköljek vissza. Nem szenteltem több gondolatot annak, hogy mi is volt az a furcsa érzés, ami felébresztett, de most már tudom. A már említett Szörnyeteg ugyanis ott ül az oldalamon, egy széken, amit az ágy közelébe húzott. A testtartása alapvetõen lezsernek tûnik, a lábai terpeszben, a könyökei a térdein támaszkodnak ahogy elõre dõl, az ujjai lazán összefonva – viszont a vállán láthatóan megfeszül a fehér ing, és sötét szemeivel olyan intenzíven bámul, hogy szinte lyukat éget a koponyámba.

Te jó ég, mégis mióta ülhet ott?

- Látsz valami érdekeset? – vonom fel a szemöldökömet. A kérdésemre csak a szemeimbe fúrja átható tekintetét, de nem szól egy szót sem. – Most meg mi van? – kérdezem félig zavartan, félig dühösen.

Ha csak így bámul és még csak egy sértést sem vág a fejemhez, akkor nehéz támadási felületet találni. Eltelik még néhány perc ezzel a néma farkasszemezéssel, de aztán lassan feláll és a tekintetét is elfordítja rólam, mielõtt elindulna kifelé a szobából. Ki tudja meddig bámulta, ahogy alszom, most meg szó nélkül elsétál? Mi a franc ütött belé?!

- Enned kell – veti még oda. – Öltözz fel és...

- Kösz, nem vagyok éhes – vágom rá.

A szavaimra megtorpan, és azt is látom, ahogy lassan ökölbe szorulnak a kezei, de a következõ pillanatban a saját testem követ el szégyenteljes árulást: hangosan megkordul a gyomrom. Pedig esküszöm, hogy tényleg nem éreztem magam éhesnek. Az Alfa felhorkan a hangra, majd vet rám egy önelégült mosolyt a válla felett.

- Mint mondtam, öltözz fel és Daniel majd elkísér az étkezõbe. – Futó pillantást vet a takaró felsõ részére. – És küldök valakit, hogy gondoskodjon errõl – int a kisebb vérfoltok felé a fejével, mintha nem kurvára neki lenne köszönhetõ. – Még mindig vérzel?

És van képe úgy feltenni ezt a kérdést, mintha a kibaszott idõjárásról beszélgetnénk! Süt róla a pofátlan arrogancia és ez engem kurvára idegesít.

- Mert ha igen, akkor majd elkezdesz aggódni, ugye? – nézek rá megvetõen.

Erre már csak egy kifejezéstelen pillantással felvonja a szemöldökét, majd újra az ajtó felé veszi az irányt.

- Öltözz fel – utasít normál hangnemben, de a két szó így is parancsként csattan.

- Nem látom a ruháimat – szólok utána bosszúsan.

Nem hagyott felöltözni, most meg el is tüntette a ruháimat... de azt akarja, hogy öltözzek fel. Eszelõs.

- A szekrény csak a te ruháiddal van tele – kúszik az arcára egy újabb arrogáns mosoly.

Szólásra nyitom a szám, de most már meg sem várja, hogy mit akarok mondani, egyszerûen becsapja az ajtót maga mögött. Seggfej... De legalább nem elõtte kell felöltöznöm. A tegnapi napból kiindulva csúnya vége lehetne a dolognak.

Eltelt egyáltalán egy nap azóta?

Kimászok a takaró alól, de amikor éppen a párnára támaszkodok, rögtön felkapom a kezem a furcsa, recsegõ, csörgésszerû hangra – mintha papír gyûrõdne. Homlokráncolva tapogatom végig a párnát, aztán felemelem, és meg is találom alatta a hang forrását: tényleg egy papír fecni. Felvont szemöldökkel hajtom szét a lapot, de nem látok rajta mást, csak egy telefonszámot, meg egy kis üzenetet.

„Ha beszélni szeretnél valakivel.”

Nem tûnnek ismerõsnek a cirkalmas, kusza betûk, de eszembe jut, hogy Michael azt ígérte azután a bizonyos... incidens után, hogy majd késõbb visszanéz. Ezek szerint tényleg gyorsan elnyomott az álom, ha elszalasztottam, de legalább õ betartotta az ígéretét. A cetlit újra összehajtom és azzal a kezemben állok fel az ágyról.

Gyanakodva lépek a szekrény elé, hogy aztán lassan kinyissam. Odabent tényleg egy egész halom ruha sorakozik kínos rendben. Mégis mikor kerültek ezek ide?! Ennyit és ennyire mélyen aludtam? Vagy beadott valamit az a hülye állat? Nem csodálkoznék rajta...

A ruhák az én ízlésemnek túl hivalkodóak, ráadásul jóval szûkebbnek is tûnnek, mint szeretném, pedig direkt ellenõrzöm a méreteket is – az stimmel. Biztos kinézte a ruháimból... Vagy még ez is benne van a nyilvántartásban. Viszont vagy ezek a ruhák vagy a meztelenség.

Tíz perccel késõbb egy kényelmetlenül rám tapadó farmerben és egy pulcsiban nyitom ki a szobám ajtaját. Legalább a belebújós, kapucnis pulóver a szabásának köszönhetõen kicsit bõvebb, így megfelelõen ellensúlyozza ezt az átkozott nadrágot... még a cetlit is alig tudtam belegyûrni a farzsebébe.

A Daniel névre hallgató újkeletû gardedámomban felfedezni vélem a sok kétajtós szekrény egyikét, akik a minap is... hm, elkísértek az új otthonomba. Nem is szól egy szót sem, csak lenéz rám, aztán a fejével jobbra int a folyosón. Tudnak ezek egyáltalán beszélni? Megerõltetem magam egy kicsit és a saját érdekemben inkább nem teszem fel hangosan is a kérdést, csak engedelmesen kutyagolok Daniel elõtt a kijelölt irányokban.

Az egyik keresztezõdésnél újabb gorilla bukkan fel, láthatóan az õrangyalommal kíván néhány szót váltani. Nyilvánvalóan nem kíváncsi füleknek való diskurzus lesz, mert Daniel rám pillant, aztán balra int a fejével.

- A folyosó végén jobbra, onnan tovább egyenesen lesz a konyha.

- Szóval mégiscsak tudtok beszélni.

Észre sem veszem, hogy hangosan gondolkodtam, amíg mindketten rám nem szegezik a nem túl barátságos pillantásukat, Daniel pedig a szemöldökét is jelentõségteljesen felvonja. Bölcsen úgy döntök, hogy legjobb lesz, ha többet egy szót sem szólok, úgyhogy inkább csak feltartom a kezeimet és lassan elhátrálok az utasításnak megfelelõ irányba.

Kíváncsi vagyok, hogy élnek-e egyáltalán ebben a házban kedves emberek. Na jó, ne is menjünk ilyen messzire, elég lesz az is, ha valaki normális. Vagy ez a Salvesen-kúriában elfogadhatatlannak minõsülne? Õszintén szólva nem lepõdnék meg rajta. Talán a fõmufti elbûvölõ modora tényleg fertõzõ. Viszont ha így áll a dolog, kénytelen leszek megkérni Michaelt, hogy lehetõleg minden nap átjöjjön látogatóba, mielõtt még...

- Hogy érted, hogy már nem volt ott?! – Az Alfám ijesztõen jeges hangja megtorpanásra kényszerít.

A mellettem lévõ helyiségbõl szûrõdnek ki egy beszélgetés hangjai, úgyhogy én megállok a résnyire nyitott ajtó elõtt és gardedámmentesen, pofátlanul hallgatózni kezdek.

- Úgy, ahogy mondom. – A másik hang is ismerõsnek tûnik, de egyelõre nem tudom beazonosítani. – Valamelyik rendõr leadta a drótot és a szülei emberei szinte rögtön ott...

- Tudni akarom, melyik nyomorult köpött – vág közbe az Alfám dühösen.

- Nem oldanál meg vele semmit, Klaus. Lehet, hogy az a fiú csak egy Semleges volt, de a családja átkozottul befolyásos. Mindkét szülõje egy kibaszott miniszter.

Ahogy hallgatom a hangját, egyre biztosabbá válik, hogy kivel diskurál ez a szörnyeteg. Az a másik Alfa lesz az, akinek úgy mutogatott, mint egy dísztárgyat... és akit elküldött Henry testéért. Akaratlanul is elmosolyodom, mert így rögtön összeáll a kép. Henry halála mégsem lesz elfelejtve, sõt – Brian és Francis addig nem fog nyugodni, amíg ki nem derítik a fiuk halálának körülményeit.

És meg nem bosszulják.

- Minden jogom megvolt hozzá, hogy megöljem azt a semmirekellõt – mordul fel az Alfám.

- Biztos vagy benne? – kérdez vissza a másik rohadék, mire még nekem is felszalad a szemöldököm. – Van ugyanis még egy dolog, ami miatt törheted a fejed: a Semleges szülei ismerték az Omegádat, és mivel neki nyoma veszett, a hulla pedig az õ lakásában volt... Csak azt kell kideríteniük, hogy te vagy az Alfája, onnantól pedig te is tudod, hogy simán perre vihetik az ügyet. Akkor viszont bizonyítanod kell, hogy a Semleges veszélyeztette vagy birtokolni akarta az Omegádat, mert egy ilyen vád lenne az utolsó, amire jelenleg szükségünk van.

- Õk sem tudják bizonyítani az ellenkezõjét.

- De még mindig beidézhetik tanúnak az Omegádat, amit ilyen esetben te sem tudsz megakadályozni. És, már ne vedd sértésnek, de jelen pillanatban erõsen kétlem, hogy a kicsike melletted vallana, Klaus.

Az Alfám következõ szavait már nem tudom kivenni – pedig aggasztóan nyugodt a hangja –, mert kizökkent egy nem túl gyengéd lökés a hátamon. Hátra sem kell pillantanom a vállam felett, hogy tudjam, a gardedámom ért utol... Pedig már épp kezdett izgalmassá válni a beszélgetés.

Bár szívesen hallgattam volna még õket, engedelmesen indulok tovább a folyosón, miközben lassan széles, elégedett vigyor kúszik az arcomra. Egyet kell értenem ezzel a másik Alfával. Ha azt hiszik, hogy rá tudnak venni a hamis tanúzásra ennek a szörnyetegnek a kedvéért, akkor nagyon tévednek. Semmivel sem lenne képes eléggé megfélemlíteni, már csak Henry üdvéért sem hagynám magam, meg egyébként is... nekem már nincs veszítenivalóm, amivel fenyegethetne. Két dolog, két ember számított valaha, õket pedig már elvették tõlem – méghozzá éppen az a két Alfa tett róla, akikhez valaha is bármi közöm lehetett, akiket a legjobban gyûlölök ezen az egész elbaszott világon.

És ha a saját életemmel fenyegetõzne? Nos, az maga lenne a valóságos megváltás. Az egyetlen menekülõút tõle és attól az élettõl, ami mellette várna rám.

Az evés erejéig szerencsére magamra maradok. Jó tudni, hogy annyira már megbíznak bennem, hogy feltételezésük szerint sem fogom felnyársalni magam egy kiflire. Sõt, az evõeszközökbõl ítélve már azt is kinézik belõlem, hogy nem fogom felvágni az ereimet egy életlen késsel... mondjuk annál még mindig célravezetõbb lenne, ha eltenném, és késõbb a drágalátos Alfám torkát vágnám el vele. Bár ki tudja, talán minden ajtóban van beépített fémdetektor.

Az asztalon zavarba ejtõen sok luxuskaja van egy reggelihez képest – vagy legalábbis a legtöbb olyan, amirõl azt sem tudom, enni kell-e vagy inni. Igyekszem megkímélni magam mindenféle jövõbeni gyomorbántalomtól és/vagy kellemetlen ízélménytõl, úgyhogy megmaradok a biztonságos pirítósnál és a veszélytelennek tûnõ kávénál. A többihez jobb, ha hozzá sem nyúlok.

Éppen felállok az asztaltól, mikor kinyílik egy oldalsó ajtó, amit eddig észre sem vettem. Egy Semleges lép be, méghozzá egy tipikus cselédruhába öltöztetett, kedves arcú nõ. Bár a szemei nem zöldek, a haja sötétje és a finom vonásai valahogy Anyára emlékeztetnek, úgyhogy akaratlanul is rámosolygok. Meglep, hogy milyen zavartan süti le a szemeit, az pedig még inkább, hogy mikor az asztalra pillant, mintha szabályosan megijedne.

- Valami baj van az étellel, uram? – kérdezi aggódó hangon, már-már félve.

Megütközök az aggodalmán, azon meg pláne, hogy „uram”-nak szólít.

- Az égvilágon semmi baj nincs vele, csak nem voltam igazán éhes – igyekszem gyorsan megnyugtatni, mire rögtön fellélegez. – És kérem, szólítson csak Ethannek, nem vagyok több senkinél.

A fellélegzésnek lõttek. Erre a mondatomra a nõ rám mered, szinte elborzadva, mintha arra kértem volna, hogy legyen szíves és itt helyben válassza el a fejem a nyakamtól. Te jó ég, mi lelte ezt a szegény asszonyt? Ilyen nagy kérés lenne, hogy a nevemen szólítson? Valahogy fogadni mernék, hogy bizonyos szinten ehhez is köze van az én drágalátos Alfámnak.

- Mégis mi... – Kezdeném, de egy túlzottan ismerõs hang közbevág.

- Helen egy szolgáló – szólal meg az Alfám valahol mögöttem, mintha ez mindent megmagyarázna –, te pedig az én Omegám vagy. Még szép, hogy nem szólíthat a neveden.

Megfordulok és felháborodva meredek rá. Azt eddig is tudtam, hogy túl sokat képzel magáról, na de hogy valaki ennyire felsõbbrendûnek tartsa magát?!

- Csak hogy tudd, ezerszer inkább engedném meg nekik ezt a luxust – hangsúlyozom a szót gúnyosan –, mint neked.

Szerencsétlen Helen erre szabályosan egy elfojtott kiáltás-félét hallat, a szemem sarkából látom, hogy még a szája elé is kapja a kezét elszörnyedésében. Az viszont sokkal inkább leköti a figyelmem, ahogy az Alfám szemei láthatóan még az eredetinél is jobban elsötétülnek a haragtól. A kezét kivételesen nem szorítja ökölbe, de látom, hogy az állkapcsa megfeszül, nem sok jót ígérve.

- Gyere ide, Ethan. – A hangja veszélyesen halk, legalább annyi fenyegetés sugárzik belõle, mint a tekintetébõl. Pedig most mondta ki elõször a nevem. – Beszédem van veled.

Összefonom a kezeimet a mellkasom elõtt és megrázom a fejem. Látom, hogy Helen még mindig nem hagyta el a helyiséget, szinte megkövülten áll és rettegve néz az Alfámra. Mintha megérezné, hogy õt nézem, hirtelen felém kapja a pillantását – a tekintete pedig féltõvé változik. Újabb emlékeztetõ Anyára. Bátorítóan rámosolygok, aztán visszafordulok az egyetlen szörnyeteghez a szobában.

- Inkább itt maradnék és beszélgetnék Helennel.

Az ingujja könyékig fel van tûrve, így jól látható, mikor az alkarján megrándul egy izom. Azt hiszem, kezdem ismét túlfeszíteni a húrt, de egyszerûen nem tud érdekelni. Amíg úgy bánik velem, mint egy háziállattal, addig én is úgy fogok viselkedni, ahogy kedvem tartja. Ha pedig még sokáig életben maradok, feltétlenül megváltoztatom ezeket a szolga-úr viszonyokat, mert felháborító és visszataszító ilyen módon a többi ember fölé helyezni önmagát.

- Mondtam valamit, Ethan. – Ahogy a nevemet mondja, most sem több tömör fenyegetésnél. – Gyere. Ide.

- Kérem... – Helen olyan halkan suttog, hogy talán csak én hallom.

Meglepve fordulok felé, õ pedig szinte rimánkodva néz vissza rám. Azt hiszem, túlságosan jól ismerheti már a ház urát, és egyre jobban aggódik értem. Felsóhajtok és újra az Alfámra szegezem a pillantásomat, aztán lassan el is indulok felé. Õ erre Helenre néz, és a fejével az oldalsó ajtó felé int, ahonnan be is jött a szobába. Hallom a nõ lépteit magam mögött, és éppen akkor érek az Alfa elé, amikor az ajtó halkan becsukódik.

A rohadék pedig szinte azonnal elkapja a pulóverem elejét, majd egy mozdulattal erõteljesen a szemközti falhoz vág. Felnyögök a fájdalomtól, ahogy a már megkínzott bordáim találkoznak a kemény felülettel, de töretlen elszántsággal bámulok a szemeibe, miután képes vagyok felemelni a fejem. Neki meg még van képe elmosolyodni, miközben belemászik a képembe...

- Ideje lenne alkalmazkodnod a szabályokhoz – suttogja vészjóslóan.

- Kösz, nem – vonom fel a szemöldökömet, és visszamosolygok rá. – Ragaszkodom a neveltetésemhez, úgyhogy inkább kihagynám.

- Azt akarod, hogy kényszerítselek? – A tekintete egy csapásra megváltozik, csak tudnám, hogy ennek a kérdésnek mi köze a ragadozó nézéshez...

- Legalább méltó lennél a nevedhez, te szörnyeteg – sziszegem közelebb hajolva az arcához.

- Próbára teheted a türelmemet, Omega, de akkor olyan játékokat fogunk játszani, amik nekem tetszenek – húzza egy semmi jót nem ígérõ mosolyra az ajkait.

- Csak rajta, te meg tegyél próbára engem, Alfa.

- Talán fájna kiejteni a nevemet a szádon? – vonja fel a szemöldökét, de az arcán már ott ül egy alattomos, gonosz vigyor. – Bár ahogy látom téged vonz a fájdalom... lehet, hogy inkább túlságosan jó érzés lenne? – búgja a fülembe.

- Ne is reménykedj – mosolyodom el lassan. – A neved is nagyjából annyira vonz, mint te magad, Niklaus.

Értetlenül vonom össze a szemöldököm, mikor szinte üdvözült mosollyal lehunyja a szemeit.

- Mennyei... – Kinyitja a szemeit és egyenesen az enyémekbe bámul sötétlõ íriszeivel. – Már alig várom, hogy nyögés formájában hagyja el azokat a kívánatos ajkaidat...

A mondat végére már a számat bámulja, engem meg az õ bámulása köt le, úgyhogy meglepve nyögök fel, mikor hirtelen megérzem az ujjait a derekamon. A bõrömön. A pulcsim alatt. Hiába próbálnék viszont elhúzódni, mikor az egyik oldalon a fal van, a másik oldalról pedig õ présel hozzá a testével. Elégedett vigyorral karolja át teljesen a derekam, alkarjának meztelen bõre az enyémmel érintkezik, nekem pedig felfordul a gyomrom, mikor megérzem, hogy a testem reagál az õ testének közelségére – a bõröm alatt mintha apró szikrák gyúlnának minden egyes ponton, ahol hozzám ér.

- Engedj el, te rohadék... – próbálom meg eltaszítani magamtól a vállainál fogva, de ennyi erõvel egy sziklát is megpróbálhatnék odébb görgetni puszta kézzel.

- Félsz az érzéstõl, hm? – húz még közelebb magához, az arcát a nyakamhoz nyomva. – Félelmetes, hogy vonzódsz hozzám, ugye? – Lassan fájdalmasan gyengéd, hosszú csókokkal kezdi elhalmozni a nyakam érzékeny bõrét. Libabõrös leszek, de nem tudok tenni ellene. – Pedig így van... Érzem. Érzem rajtad, az illatodon – nyög fel élvezettel.

- Hagyd abba! – szorítom össze a szemeimet, nem akarom látni azt a sötét tekintetet, mert túlságosan összezavar, amit bennük látok.

- Felesleges küzdened ellene – suttogja a fülembe. – A tested tudja, hogy mire van szüksége.

- És az te lennél? – pattannak fel a szemeim, hogy utálkozva meredhessek rá.

Csak arra nem számítok, hogy ilyen közel van az arca az enyémhez. A lélegzete a számat súrolja, és ilyen távolságból még a szinte fekete íriszekbe vegyülõ arany pöttyöket is látni vélem.

- Hozzám tartozol, Ethan. – Nem is beszél, inkább félig morog, olyan, mint aki... dorombol. – Fogadd el!

Mielõtt még bármit is válaszolhatnék, egy pillanat alatt az enyémekre szorítja a saját ajkait. Ellenkezve nyögök fel és megpróbálom újra eltaszítani magamtól a vállainál fogva, de a derekamat átölelõ kezével túl szorosan tart, és mikor megpróbálok elhúzódni tõle, csak még szorosabban magához karol, szinte a saját testéhez préselve engem.

Próbálom kitisztítani a fejem, próbálok nem arra figyelni, hogy milyen érzés a karja a derekamon, a szája a számon... A burkolt fenyegetések ellenére nem bántott sem fizikailag, sem szavakkal, a bordáim tompa lüktetése pedig édes kevés ahhoz, hogy elterelje a figyelmem. Fõleg azért, mert ugyanott most az alkarja simul a bõrömhöz, és az agyam ezt az érzést valamiért jóval elõrébb sorolja.

Hagyom, hadd próbálkozzon, de eszemben sincs visszacsókolni. Amikor viszont a másik kezét is becsúsztatja a pulóverem alá, hogy aztán az ujjait leheletfinoman végigfuttassa az oldalamon, akaratlanul is megremegek, ezzel egy elégedett mordulást csalva elõ a torkából. Lassan még feljebb csúsztatja a kezét, és már kezdenék reménykedni, mikor a tegnapi harapásának a helye felé veszi az irányt. Ha most fájdalmat okoz, tudok majd arra koncentrálni...

De fájdalom helyett csak egy leheletfinom érintést érzek, ahogy az ujjbegyeivel lágyan végigsimít a hegen. Tehetetlenül nyögök fel, õ pedig ismét kihasználja a lehetõséget, a nyelve betör az ajkaim közé. Észre sem vettem, mióta nem kellemetlen az élmény, ahogy azt sem, hogy a kezeim mióta kapaszkodnak a vállaiba ahelyett, hogy megpróbálnák ellökni.

A nyelvem akaratlanul is megrándul, mikor végigsimít rajta a sajátjával, de még éppen idõben megálljt parancsolok neki. Amikor válaszul elhúzódik, fel vagyok készülve a haragjára és egy újabb erõszakos megmozdulásra, úgyhogy nem kicsit lep meg, mikor a tekintetében nyomát sem látom haragnak, és hogy továbbra is csak ugyanannyira szorít magához, mint eddig.

- Ne harcolj ellene! – súgja az ajkaimra.

- Nem... – rázom meg a fejem, szorosan becsukom a szemeimet és a fejemet is lehajtom, hogy ne láthassam az arcát, a tekintetét.

Az állam alá nyúlva emeli fel újra a fejem, de nem kényszerít semmire, csak gyengéd csókokkal végighalad a szám sarkától az arcomon át a fülemig... Aztán újra visszatér a járomcsontomhoz, hogy egy még lágyabb csókot hintsen el rajta – a halvány, szúró fájdalomból tudom, hogy valószínûleg ott sötétlik az ütése helye.

Mik ezek, bocsánatkérések? Képes õ egyáltalán valami olyan lealacsonyító és rangján aluli dologra, mint a bocsánatkérés? Érzem, hogy a gyûlöletem újra éledezni kezd a harag lángjaival, de mintha csak érezné, csírájában fojtja el, pusztán a hangjával.

- Ethan... – A fülembe suttog, de a nevem ezúttal közel sem fenyegetésként hangzik, inkább olyan, mintha valami... értékesrõl beszélne.

Végigfut a testemen egy halvány remegés, amit õ is megérez, és válaszul a még mindig a derekamon nyugvó kezének ujjaival finoman végigsimít a gerincem vonalán, ezzel újabb remegést csalva elõ belõlem.

- Kérlek, ne! – rebegem, összeszedve és felhasználva az ellenállásom utolsó megmaradt morzsáit is.

- Nyisd ki a szemed! – A lélegzetébõl érzem, hogy most pont úgy tartja az állam, hogy egyenesen az õ arcára nézzek. – Nézz rám, Ethan!

A hangja a parancsokat leszámítva is szokatlanul szelídnek hat, ezzel sikerül ledöntenie az általam felépített falak utolsó tégláit is. Teljesítem a kérést – vagy finom köntösbe bújtatott parancsot –, de aztán a második opció lehetõsége már nem is tud érdekelni. Sötét szemeivel egy pillanat alatt rabul ejti az enyémeket, hogy a végén már egyetlen tiszta gondolatom se maradhasson.

Tiszta gondolatok híján viszont mintha a tekintetébõl is ki tudnám olvasni, hogy mit akar.

- Niklaus – suttogom, a nyelvemen ízlelgetve a szót, ismerkedve vele, a hangzásával. – Klaus...

Minden egyes alkalommal, amikor kimondom a nevét, elégedetten csillannak fel a szemei, de most egyenesen fel is mordul. Az államat tartó ujjait az arcomra simítja, majd onnan hátra a tarkómra, ujjaival szokatlan gyengédséggel túrva a hajamba hátul. A lehetõ legközelebb húzza az arcomat a sajátjához, de csak néz a szemeimbe és nem tesz semmit.

- Csókolj meg! – Szavai most tényleg nem hatnak többnek egy halkan elsuttogott kérésnél.

Az arcom magától mozdul elõre, meg sem állva addig, míg az ajkaim nem találkoznak az övéivel.

Újabb elégedett mordulása válasz, ezúttal hangosabb, követelõzõbb. Az ujjai a bõrömbe mélyednek a tarkómnál, a szorítása erõsödik a derekamon, a csók pedig hamar elmélyül. Egy kicsit talán túlzottan is hamar, de ezúttal amikor a nyelvem mozdulni akar, nem állítom meg. Erre egy még hangosabb morgás tör fel a mellkasából, szinte én is érzem, annyira szorít magához, mégis... kellemes érzés. Az egész.

Fogalmam sincs, meddig hagyom, hogy a bennem lévõ Omega irányítsa a testemet, de mikor gyengéd erõszakkal, de akkor is erõszakkal markoló ujjakat érzek meg a hátsó felemnél, mintha elvágták volna az euforikus ködöt, ami eddig gátolta a józan eszem mûködését.

Érzem magamon az Alfát, mindenhol érzem, az egész teste hozzám simul és túl sok helyen érint... ráadásul én is az õ nyakát karolom át és viszonzom a csókját?! Nem gondolkozok, csak ösztönösen cselekszem. Mielõtt még józanabbul átgondolhatnék egy ilyen vakmerõ cselekedetet, a térdem már mozdul is, hogy a következõ pillanatban az Alfa ágyékával találkozzon.

De ez legalább beválik.

Megdöbbent és nem kevésbé fájdalmas nyögéssel tántorodik hátra, én pedig azonnal kihasználom a kínálkozó – és soha vissza nem térõ – lehetõséget, úgyhogy a következõ pillanatban már kint is vagyok a folyosón. Emlékezetbõl próbálom felidézni, hogy merre van a szobám, de már legalább egy folyosóval arrébb vagyok, mikor meghallom az üvöltést. Félig morgás, félig üvöltés, de olyan hangos, hogy szerintem az egész épület beleremeg.

És dühös. Nagyon dühös.

Legközelebb talán tényleg kétszer is át kellene gondolnom, hogy hova rúgok, mert ezt nem fogom ép bõrrel megúszni...

{Ihletõ zenék: elsõ és második fél.}

Hiába fut viszont Henry, ha még annyi ideje sincs a nyugalomnak, hogy egy másodpercre az uralma alá kerülhessek. Ahogy az Alfa felém fordul, a gyilkos pillantás új értelmet nyer – szinte felnyársal a tekintetével, az egész lényébõl düh sugárzik, és ezt látva egy gonosz hangocska a fejemben pofátlanul azt suttogja: az életed hátralévõ percei meg vannak számlálva. Én pedig valamiért hiszek neki... Viszont ha Henrynek szerencséje van, velem kezdi, és neki legalább lesz ideje elmenekülni.

- Ezért még számolunk! –mordul rám az Alfa.

Henrynek nincs szerencséje.

Még mindig a falhoz préselõdve, tehetetlenül nézem, ahogy utána veti magát, két hosszú lépéssel már kint is van a hátsó ajtón, én pedig csak állok, és egyszerûen képtelen vagyok megmozdulni. Mintha csak most érne el igazán a tudatomig, hogy itt van, hogy megtalált, és nem csak megtalált, de akar is engem. Igényt tart rám, éppen rám, éppen egy ilyen szörnyeteg...

A törvény és a belsõm egy szánalmas, gyenge, vérbeli Omega része is azt diktálja, hogy be kell hódolnom, fejet kell hajtanom az akarata elõtt, önként és dalolva kell engedelmeskednem minden parancsának. De az a világ még nem jött el, ahol én üdvözült mosollyal a képemen hagyni fogom, hogy rám tegye a mocskos kezeit, hogy ostoba nyakörvet aggasson rám, hogy birtokoljon. Nem egy kibaszott trófea vagyok, amit kitehet a polcára, aztán büszkélkedhet vele, pláne nem használati tárgy, amivel kedvére tehet azt, amit csak akar...

Ha nem végez velem itt helyben, akkor magával fog vinni, és minden valószínûséggel személyre szabott büntetésben lesz részem, aminek a részleteit nagyon nem szeretném megtudni. Küzdeni viszont felesleges lenne ellene, ez világos... Túl erõs, esélyem se lenne vele szemben. És ha magával visz, onnan már csak két kiút létezik: anya nyomdokaiba lépni, vagy a halál. Kár, hogy az elsõ lehetõség már eleve magában hordozza a másodikat is.

A gondolataimból az ránt vissza, hogy Henry újra megjelenik a látóteremben. Bár a „megjelenik” kifejezés nem írja le igazán pontosan azt, hogy szó szerint berepül a nappaliba... A feje vérzik, és minden orvosi szaktudás híján is meg tudom állapítani, hogy valószínûleg be is törhetett valahol hátul. Ráadásul fel sem emeli a kezeit, hogy tompítsa az esést, egyenesen az arcára érkezik, és az a hangos reccsenés, ami a fájdalmas kiáltást elõzi meg, szintén semmi jót nem ígér.

Elborzadva sikoltok fel, a testem magától mozdul, és már lépnék is felé, de alig két pillanattal késõbb egy széles mellkas takarja el elõlem Henry összetört testét, én pedig újra a falra kenve találom magam.

- Ha csak hozzá mersz érni – csatlakozik az ismerõs fájdalmas érkezéshez egy ismerõs fenyegetõ suttogás is, valamint az Alfám vészjósló tekintete közvetlenül az orrom elõtt –, eltöröm abban a kíváncsi kis kezedben lévõ összes csontot. Ami drágám, huszonnégy fájdalmas percet jelent majd. Csak hogy tudd, egyenként és gyötrelmesen lassan fogom csinálni... – mormolja a fülembe.

Nem tudom eldönteni, hogy a fenyegetés, vagy az azt követõ gyengéd csók rémiszt-e meg jobban, amit a halántékomra lehel. Lefegyverezve állok és döbbenten bámulok a kegyetlen, gyilkos szempárba, próbálván kiolvasni belõle valamit, bármit... de a sötét tekintet semmit nem árul el nekem.

Elégedett mosolyra húzódik szája egyik sarka, ahogy ellép tõlem, majd megfordulva Henryhez sétál, én pedig újult erõvel borzadok el, ahogy ismét megpillantom a barátom összeroncsolódott testét. Az Alfa egy cseppet sem finom mozdulattal ragadja meg a nyakát, annál fogva kényszeríti a térdeire és tartja meg, felém fordítva.

- Nézz csak rá nyugodtan, nem lesz semmi baj – suttogja neki, Henry viszont nem reagál.

A fejét lehajtja, így nem látom jól, de mintha halkan mormolna valamit, miközben reszket és szipog. Az Alfa közelebb hajol hozzá, és felnevet, halljon bármit is, mielõtt szabad kezével megragadná az állát, így kényszerítve, hogy rám nézzen.

Gyengeség ide vagy oda, érzem, hogy könnyek kezdik szúrni a szemem, ahogy Henry véres, összetört, szinte felismerhetetlen arcára pillantok. Azóta ismerem, hogy kikerültem az intézetbõl, négy éve mellettem van, és õ az egyetlen... Mindig segített bujkálni és rejtõzködni, õ találta ezt a lakást és általában a munkákat is õ szerezte nekem... Most pedig éppen annak a szörnyetegnek a markában van, aki miatt mindarra szükség volt, és én kurvára tehetetlen vagyok!

- Itt az ima már nem ér semmit – sóhajt fel az Alfa, majd mindkét kezét Henry nyakára fekteti. – Öntsd ki nyugodtan a szíved, mondd meg neki, hogy szereted... – Henryhez beszél, mégis egyenesen engem néz. – Ugyanis nem lesz több alkalmad rá.

A tehetetlenség, a látvány és a tudat fájdalmas gyötrelemmé keveredik össze bennem, amihez színtiszta gyûlölet is csatlakozik, ahogy felpillantok az Alfára. Az én Alfámra. Egy szörnyetegre. Nem is bírok huzamosabb ideig ránézni, inkább visszafordítom a tekintetem Henryre. Nehezen fókuszálva, de rám néz, a szemeiben fájdalom csillog, viszont megkísérel egy halvány, bátorító mosolyt, ami bár torzra sikeredik, mégis ott hordozza magában, hogy „minden rendben lesz”.

Az ajkaimba harapva hagyom, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot, és lassan lecsúszok a fal mentén, miközben érzem, hogy a könnyeim már utat is nyertek maguknak. Henry felé nyújtom a kezem, mintha elérhetném, és bár az Alfa megvetõ horkantást hallat, Henry megkísérel egy újabb mosolyt.

Sajnálom, Henry, annyira sajnálom...

- Nos? – szólal meg újra az Alfa. – Nem használod ki az istenadta lehetõséget?

Henry reszketegen, fájdalmasan felsóhajt, és lassan megpróbálja feljebb emelni a fejét.

- Rohadj meg – nyögi ki, mire az Alfa ajkai széles mosolyra húzódnak, és lehajol hozzá.

- Egyszer biztosan így lesz, de elõtte majd feltétlenül tájékoztass arról, hogy milyen érzés...

Csak egy hangos roppanás, amitõl végigfut a hátamon a hideg, és Henry élettelen teste a padlóra csuklik. Döbbenten, szinte sokkosan nézem semmibe meredõ, üres szemeit és véres arcát, mozdulatlan, furcsán kicsavarodott helyzetben fekvõ testét... Nem ezt érdemelte. Henry egyáltalán nem szolgált rá a halálra, pláne nem így, ilyen erõszakos módon, egy ilyen szörnyeteg keze által...

Gondolj arra, hogy nem fájt neki sokáig...

Nem tudom, mikor sikerül teljesen visszatérnem a valóságba, de a végtelen gyûlölet hullámai újult erõvel öntenek el, ahogy lassan felnézek az Alfára.

- Te rohadék, te utolsó féreg... hogy tehetted ezt?! – üvöltök fel. – Õ ártatlan volt, nem csinált semmit! A barátom volt, az egyetlen barátom!

A homlokát ráncolva lép hozzám és guggol le elém, majd félrebillentett fejjel tanulmányozni kezdi az arcom.

- Fáj?

- Tessék?!

- Azt kérdeztem, hogy fáj az elvesztése? – kérdezi emelt hangon.

- Dögölj meg – sziszegem dühösen. – Soha, de soha nem fogok behódolni neked. Henry miatt nem. El fogom érni, hogy hamarabb megölj, minthogy megtörj.

Halkan felnevet, és megrázza a fejét.

- Szerintem már megtörtelek.

Ó, dehogyis törtél meg.

- Higgy, amit akarsz, de engem sohasem fogsz térdre kényszeríteni! – mordulok fel.

Csak várd ki a végét, te undorító féreg...

***

A fogamat csikorgatva tûröm, hogy az Alfa emberei, biztonsági õrei, testõrei, szolgái, vagy tudom is én, hogy kik ezek, újra egészen az alsómig vetkõztessenek. Frusztrált sóhajjal hagyom, hogy idegen kezek tapogassanak végig, miközben unottan nézem, ahogy a többi a ruháimat kutatja át zsebrõl-zsebre. Csodálkozom, hogy nem szaggatják darabokra, hátha két anyagréteg közé dinamitot rejtettem.

Ugyanezt már eljátszották a lakásomban, aztán a repülõtéren, majd akkor is, mikor egy órával késõbb leszálltunk a géprõl, és most ez elõtt a hatalmas, émelyítõen fényûzõ villa elõtt is. Fantasztikus. Most komolyan, mi a francot képzelnek? Hogy zsebre vágtam a gép egyik turbináját, és azzal készülök megigazítani a drágalátos uruk frizuráját? Netalántán összetörtem néhány poharat, és a bõröm alá dugdostam az üvegdarabokat, hogy késõbb legyen mivel elvágnom a torkát... Mindezt úgy, hogy egész úton a klausztrofóbia ellen küzdöttem a minket körbeülõ és engem feszülten figyelõ hústornyok miatt.

Hát persze.

- Végeztetek már? – hallatszik valahonnan mögülem az Alfa unott hangja.

- Uram...

- Ez a – rövid szünet – negyedik alkalom, hogy tetõtõl-talpig átvizsgálják. A francba is, ha csak nem képes arra, hogy szemmel gyilkoljon... nos, nem fenyeget túl nagy veszély.

Legalább valaki másnak is van realitásérzéke.

- De ez a protokoll, a szülei-

- Szarok a protokollra és még inkább szarok a szüleimre – mordul fel az Alfa válaszul, a következõ pillanatban meg már itt is áll az eddig engem tapizó õr fölé tornyosulva. – Most, azonnal átengeditek õt...

Felszalad a szemöldököm a fenyegetés hallatán, de még inkább az emberek arcára kiülõ tanácstalanság láttán. Ki a faszom ez az ember, hogy úgy kell vigyázni rá, mint valami rohadt antik bútordarabra? Ha elõbb szólnak, elhozom a faápolót a lakásomból...

- Kitûnõ – dörmögi aztán az említett, miután a mellettem ácsorgó õr megadta magát, és bólintott.

Kirántja a kezébõl a ruháimat, majd megragadja a karomat, és az ajtó felé irányít, ami elég álmosító tempóban nyílik ki. Viszont amikor kinyílik, és én bepillantok az épületbe, nem tudok elfojtani egy döbbent nyögést. Ez egy kibaszott kastély, nem csak kívülrõl olyan hivalkodóan fényûzõ... A hall több méter magasra is nyújtózkodhat, és tele van festményekkel, fali freskókkal, szobrokkal és antik mintára faragott oszlopokkal. Ráadásul belépve egy kibaszott vérvörös szõnyegen toporgok.

Ki a fasz ez?!

- Üdvözöllek új otthonodban, a Salvesen Kúriában – sóhajt fel, mintha csak a gondolataimban olvasott volna.

Az állam a padlón köt ki, ahogy eljut a tudatomig, mit mondott. Döbbenten kapom felé a fejem, tágra nyílt szemekkel bámulom a szája sarkában ülõ hûvös, számító mosolyt, miközben végigsöpör rajtam a félelem jéghideg hulláma.

- Salvesen?! – kérdezek vissza elhûlve.

Most komolyan? Pont egy kibaszott Salvesen?! Nem is egy, hanem a Salvesen... És én még azt hittem, csak átlagos szarban vagyok, ami hullámzani kezdett, de nem, ez már most belepi a fejem tetejét is. Még én is pontosan tudom, mi az a Salvesen Industries, és hogy ki annak a kibaszott feje. Hiba volt azt gondolni, hogy a sors vicces kedvében volt, mikor egy különösen agresszív Alfát szánt nekem, ugyanis sokkal inkább szó szerint halálosan jó hangulata lehetett, amikor éppen Niklaus Salvesenre esett a választása.

Ahogy lassacskán túljutok a döbbeneten, látom, hogy õ még mindig a reakciómat figyeli, ráadásul a vigyora mintha ki is szélesedett volna... Nos, igen, számára biztosan szórakoztató lehet a helyzet. Jó neki.

- Most, hogy ezen túl vagyunk, megmutatom a helyedet – ragadja meg újra a karom, elindítva a hallon keresztül.

- A... helyemet? – ismétlem meg homlokráncolva, miközben akaratlanul is eszembe jut a minapi gondolatfoszlányom az ólokról és az ugatásról. És az talán még nem is a legrosszabb lehetõség. – Talán az alagsor is egy kastélynak megfelelõen van kialakítva, kínzókamrával meg mindennel?

Erre meg van pofája röhögni.

- Nem foglak ketrecbe zárni, ha ettõl tartasz – feleli végül, de a vigyor még mindig ott ül az arcán.

Azért remélem nem szórakoztatja a gondolat annyira, hogy egyszer mégis kipróbálja.

- Akkor? – kérdezem értetlenül.

- Ugye te sem gondoltad komolyan – kezdi olyan hirtelen megtorpanva, hogy szabályosan belerohanok, de õ ezt kihasználva az ujjai közé fogja az államat, így kényszerítve fel a tekintetemet és hajolva az arcomba –, hogy a mai viselkedésed után rögtön a saját hálószobámba viszlek, és hercegnõként fogok bánni veled? – Pislogni sem merek, csak nyelek egy nagyot, miközben lassan megrázom a fejem. – Okos fiú – dörmögi szinte az ajkaimra.

Olyan közel van, hogy egy pillanatra õszintén megrémülök, hogy meg fog csókolni, de végül nem teszi meg. Elhúzódik, és újra a karomnál fogva kezd tovább vezetni... valamilyen folyosón. Igazából én abban a szent pillanatban eltévedtem, mikor elhagytuk a hallt, szóval akárhová is visz, valószínûleg a bejárati ajtót sem találnám meg egy óránál hamarabb.

Végül egy teljesen átlagos folyosón állunk meg, egy teljes átlagos ajtó elõtt. Kinyitja az ajtót, és egy minden gyengédséget mellõzõ mozdulattal betessékel rajta... Én pedig ott találom magam egy teljesen átlagos szobában. Oké, elég sivár és teljesen személytelen, de van benne ágy, szekrény, meg a szemközti ajtóból ítélve fürdõszoba is tartozik hozzá. Ennél azért sokkalta rosszabb elszállásolásra számítottam az elõzõek alapján.

Hátrapillantok az Alfa arcára, de – furcsa mód – semmi fenyegetõt nem látok a tekintetében, és én ezt egyfajta engedélynek veszem, hogy körülnézhetek. Nem megyek messzire, mert hát ki tudja... talán õ is örökölt valamit az emberei paranoiájából, és azt hiszi, menten felnyársalom magam az elsõ porcicára. Már ha van itt egyáltalán, bár igazság szerint nem igazán látok. Minden tiszta és tök átlagos, sõt, az ágy még akár kényelmes is lehet, ahogy így elnézem.

Csak valamikor mostanában jut el a tudatomig, hogy az egymillió-egyedik ellenõrzés során levetett ruháimat továbbra is a kezemben szorongatom, vagyis tulajdonképpen még mindig majdnem totál pucéran flangálok itt.

- Most már felöltözhetek? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, és megfordulok, hogy...

Még a gondolataim is félbeszakadnak, ahogy zavartan pislogok a széles mellkasra. Ez meg mikor sétált mögém?

- Nem lesz rá szükség – hangzik a felelet valami furcsa, morgás és dörmögés közti hangon.

Nekem pedig jóformán pislogni sincs idõm, mert a következõ pillanatban a hátam a mellettem lévõ ágy tetején landol, viszont azután is éppen egy pislantásnyi idõ alatt az Alfa már fölöttem is van. Mi a szent szar. Térdei a testem, tenyerei pedig a fejem két oldalán támaszkodnak, és nekem önkéntelenül is megint a ragadozó-effekt jut eszembe.  Értetlenül nézek az arcára, de aztán elég egyetlen pillantás a sötéten kavargó szempárba, hogy tudjam...

Na neeeeeeem. Nem, nem, nem, nem, nem... Kibaszottul nem!

- Mit... – kezdek reflexszerûen ellenkezni és védekezni.

- Csend – mordul rám válaszul, és könnyedén lesöpri magáról a kezeimet, amivel megpróbáltam ellökni magamtól.

Csak akkor kap el igazán a rémület, amikor lehajtja a fejét, és a nyakamnál érzem meg langyos lélegzetét, mintha szagolgatna...

- Mi a faszt csinálsz?! – kérdezem ijedten, és mindkét tenyeremet a vállához nyomva veselkedek neki teljes erõmbõl újra, hogy lelökjem magamról.

- Azt mondtam, csend legyen – mordul fel ismét, felemelve a fejét is, és elkapva mindkét karomat. – És nyughass!

- Arról ne is álmodj – rázom meg a fejem tágra nyílt szemekkel.

Minden erõmet beleadva kezdek küzdeni a vasmarka ellen, és hiába lehetne egyenlõ egy megszégyenítõ vereséggel, hogy egy kezével is képes lefogni mindkét csuklómat, nem adom fel. Itt helyben dögöljek meg, ha hagyom, hogy ez az állat bármit is tegyen velem, fõleg olyasmit, ami mellõzi a ruhákat... Viszont legalább olyan feszülten figyelem, mégis miért nyúl a másik kezével, mint amilyen hévvel a lefogása ellen küzdök.

Amikor a másik kezében meglátom a saját övemet, egy pillanatra a tüdõmben reked a levegõ. Õ viszont legalább olyan szélesen vigyorodik el az arckifejezésem láttán, mint amennyire engem megrémiszt az övé.

- Engedj el, te hülye állat, most azonnal! – emelem fel a hangom ijedten, ahogy könnyedén a fejem fölé hajtja mindkét kezem, és fél kézzel az ágyhoz szorítja mindkét csuklómat.

Fáj a szorítása, hogyne fájna, de valahogy nem tud érdekelni, mikor érzem, hogy a csuklóim köré tekeri az övet. A saját övemet.

- Itt nem te írod a szabályokat, édesem – leheli a fülembe, majd egy erõteljes mozdulattal megrántja az övet.

Az olyan hirtelen és olyan erõsen szorul a csuklóim köré, hogy felszisszenek a fájdalomtól, de ez õt mit sem érdekli, miközben könnyedén az ágy támlájához erõsíti a maradék szárat. Kétségbeesetten rántom meg a kezeimet, de ez a szar olyan erõsen tart, mintha legalábbis odabilincselt volna.

- Te rohadék... – mordulok fel.

A düh és a félelem furcsa egyveleget alkot bennem, de engedelmeskedem az ösztönzésüknek, és megkísérlem megrúgni, ha már a lábaim szabadon vannak legalább... Viszont mielõtt még bármi kárt tehetnék benne, a térdét olyan erõteljesen nyomja a combomba, hogy nem csak hatásosan leszorítja vele a lábam, de még csillagokat is látok tõle.

- Próbáld ezt meg még egyszer, és esküszöm eltöröm a lábad – morogja a fülemhez hajolva.

Nyelek egy nagyot, és megpróbálok egy kis nyugalmat erõltetni magamra, mert hiszek neki, tudom, hogy megtenné.

- Baszd meg – köpöm undorodva.

- Kitûnõ ötlet – vigyorodik el szélesen, én pedig abban a szent pillanatban megbánom a szavaimat. Felemelkedik rólam, de csak annyira, hogy térdelve lenézhessen rám. – Nézz magadra... – vezeti végig rajtam a tekintetét, az ágyhoz kötözött kezeimtõl végig az arcomon, a felsõtestemen, egészen addig a pontig, ahol õ ül. Úgy néz rám, mint aki menten fel akar falni, és ez kimondhatatlanul megrémít. – Tökély.

Undorodom a hangjától, a tekintetétõl, a szavaitól...a kiszolgáltatottságtól. Mégis egyenesen a szemeibe nézek, és amennyire tudom, felemelem a fejem az ágyról.

- Soha nem leszek a tiéd – sziszegem gyûlölettel teli hangon. – Önként biztosan nem.

- Azt hittem, ezt már megbeszéltük – húzza szinte gyengéd mosolyra az ajkait.

- Pontosan tudod, mire gondolok – csikorgatom a fogaimat.

- Ó, nem, nem, drágám – felei még mindig mosolyogva. Felemeli az egyik kezét, és ujjait lassan végighúzza a felsõtestemen, a nyakamtól indulva lefelé. Az érintésétõl a hideg futkos a hátamon. – Nem fogok összekötõdni veled.

Hogy... mi van? Egy pillanatra még a gyûlöletem is szabadságra megy, hogy helyet adjon a meglepettségnek és az értetlenségnek.

- Nem? – kérdezem homlokráncolva.

- Nem – rázza meg a fejét, az idegesítõ mosolya még mindig nem tûnt el. – Még nem. A kötõdés csak megkönnyítené számodra a helyzetet, azt pedig sajnos nem engedhetem meg... a mai jeleneteid után nem. – Újra lehajol, kezeivel a fejem mellett támaszkodik meg. – Elõször tiszteletet kell tanulnod.

Majdnem felröhögök. Nem is, tényleg felröhögök.

- És mégis kit kéne tisztelnem? Téged?!

A mosolya jéghideggé és sötétté válik, ahogy egyenesen a szemembe néz.

- Hidd el, mire végzek veled, nem fogod ilyen viccesnek találni a gondolatot.

- Rohadtul tévedsz, ha azt hiszed, valaha is be fogsz törni – sziszegem, és újra felemelem kissé a fejem, bár már így is túl közel van. Szörnyen undorít ez a közelség, hiszen jóformán a szájának beszélek, de meg kell mutatnom neki, hogy nem félek tõle... A félelem luxusa az, amit kurvára nem engedhetek meg magamnak, ha nem akarok két nap alatt összeroppanni. – Tehetsz velem bármit, de soha nem fogod elérni, hogy tiszteljelek, soha.

Nem húzza el a fejét, egy kicsit sem, inkább ugyanazzal a ragadozóvigyorral néz egyik szememrõl a másikra, amivel az imént is végignézett rajtam.

- Halvány elképzelésed sincs róla, hogy ezzel a viselkedéssel csak szítod a tüzet, ugye? – kérdezi végül, szinte suttogva.

- Szarok. Rá.

Valami velõs visszavágásra, vagy egy újabb fontoskodó bölcsességre számítok válasz gyanánt, de még nekem is be kell látnom, hogy sokkal hatásosabb a taktikája. Amikor ugyanis felemeli az egyik kezét, leginkább arra tudok gondolni, hogy na most bemos nekem egy alaposat, így hát szabályosan megdöbbenek, mikor beletúr vele a hajamba. Aztán egyszerûen ennél fogva visszanyomja a fejem az ágyra, és... megcsókol.

Kibaszottul megcsókol.

Ugyanúgy, ahogy azt az ember elvárná tõle – amilyen õ maga is –, vadul, keményen és durván, egy hangyányit sem kérve, de annál inkább követelve.

- Nmph! – próbálom elküldeni a jó büdös picsába, de azt hiszem, fel lehetett készülve erre a fordulatra.

Ugyanis ezt kihasználva egyszerûen beleerõszakolja a nyelvét a számba, hogy aztán egyszerre küzdhessek a hányinger és most már a fulladás ellen is. Ellenkezõ nyögéssel rántom meg újra a kezeimet, de az öv még mindig nem enged, ráadásul a rohadék felmordul válaszul. Nos, bassza meg. Talán tényleg nem kéne a szájába nyögdösnöm.

Jöjjön a B-terv. Szuszogva erõt gyûjtök, mert emiatt már talán tényleg kapok egy alapos jobbegyenest, de akkor sincs más választásom. Így hát fogom magam, és szépen ráharapok a nyelvére... De nagyon úgy tûnik, hogy ez sem jött be. Amikor ugyanis egy szisszenéssel elhúzódik tõlem – végre –, még mindig ott ül az az istenverte vigyor a képén.

Azt hiszem, mellé lõttem. Minden valószínûséggel még ez is tetszik neki. Te jó ég, akkor mégis mi a szent szart kellene csinálnom?!

Amikor halk, de határozott kopogást hallok az ajtó felõl, úgy érzem magam, mint akiért eljött a kibaszott megváltó. Bárki is állsz odakint, áldott legyen a neved!

- Uram? – csatlakozik a kopogáshoz egy férfihang is, ami ismerõs valahonnan, szóval minden bizonnyal valamelyik hústorony lehet a királyi testõrségbõl. – Mr. Baker kocsija érkezett az imént. Bebocsátást kér, és azt mondta, fontos.

Erre a rohadék végre lekaparja magát rólam, ami engem annyira felvillanyoz, hogy nem is érdekel, mit morog az orra alatt. Szabadság, gyönyörû szabadság! Legalábbis egy ideig. Tudom, hogy nem húzhatom a végtelenségig, elõbb-utóbb úgyis elfogy a türelme, és rohadtul nem fogja érdekelni, akarom-e vagy sem... Talán ha nem éltem volna kibaszott remeteéletet, kevésbé fájna. Vagy nem – ha rajta múlik, biztosan tudna gondoskodni róla, hogy fokozza.

Fantasztikus kilátások.

Viszont hátha ez a bizonyos Mr. Baker elég ideig feltartja és talán még le is fárasztja ahhoz, hogy a nap hátralevõ részében már ne legyen se kedve, se türelme velem foglalkozni. Minden bizonnyal valami munkaügy lehet, legalábbis abból ítélve, hogy az Alfa – bocs, Niklaus, esetleg Mr. Salvesen – egyetlen szó nélkül magamra hagy. Annyira méltóztat, hogy rám hajtja a takarót – bár azt is csak a hasamig –, aztán sarkon fordul, és kisétál a szobából. Még a kezeimet is az ágyhoz szíjazva hagyja.

Milyen kedves...

Mikor végre újra kinyílik az ajtó, a kezeim már nem csak fájnak, hanem zsibbadnak is. Ennek köszönhetõen már a nyelvemen van egy alapos lecseszés, ahogy az ajtó irányába fordítom a fejem, de aztán az illetlen szavak ott is maradnak. Az Alfám ugyanis nem egyedül tért vissza.

A mellette álló férfi biztos, hogy egy újabb Alfa, aki nem akkora ugyan, mint õ, de azért neki is megvannak a maga méretei, amik meggyõzik az embert, hogy vele szemben sem lenne jó ötlet fejjel menni a falnak. A feje teljesen átlagos, bár némelyik szánalomra méltó fajtámbéli biztosan jóképûnek találná – na de azok az én Alfámat egyenesen félistennek titulálnák... Viszont azokban a kék szemekben legalább annyi gonoszság lapul, mint abban az általam olyannyira gyûlölt sötét szempárban. Ráadásul kurvára idegesítõ, ahogy végignéz velük rajtam.

- Hagyd abba a kibaszott bámulásomat – sziszegem.

Az addig is az arcán ülõ visszataszító vigyor csak kiszélesedik ennek hallatán.

- Éppen neked való – fordul az Alfámhoz, mire az sötéten elvigyorodik.

- Szóljatok, ha vége a kiállításnak – mordulok fel, és inkább visszafordítom a fejem a plafon felé, hogy ne is kelljen rájuk néznem.

Amikor az Alfám újra megszólal, ügyet sem vetek rájuk.

- Jut eszembe, lenne egy kis eltakarítani való – hallom a hangját, de nem is ez az, ami igazán megdöbbent, hanem az, hogy az én címemet diktálja le a drágalátos haverjának.

- Eltakarítani való?! – kapom felé a fejem újra, dühösen ismételve meg a kifejezést. – Egy emberrõl beszélsz, te aljas szemétláda!

- Egy Semlegesrõl – javít ki, kifejezéstelen arccal nézve rám.

- Csak nem? – int felém a fejével felvont szemöldökkel a másik Alfa.

- Nagy szerencséjére nem – hangzik a még így is kissé morgós felelet.

- Egy Semlegesrõl, aki sokkal emberibb volt annál, mint amilyen te valaha is leszel – sziszegem színtiszta gyûlölettel a hangomban, ügyet sem vetve a másikra.

- Jó nagy szája van – vigyorodik el erre éppen õ. – Talán ideje lenne magatokra hagynom titeket, hogy befogasd neki valamivel...

 Végigfut a hátamon a hideg, és újfent a hányinger kezd kerülgetni, mind az obszcén célozgatástól, mind annak a tartalmától. Az Alfámnak viszont a sötét mosolyából ítélve túlságosan is tetszik az ötlet... A kurva életbe.

- Frank majd kikísér.

A francba, legalább annyi idõt adhatott volna lelkiekben felkészülni, míg elmegy vele az ajtóig!

- A takarítást vedd elintézettnek – biccent a másik, majd sejtelmes vigyorral kilép a folyosóra. – Jó szórakozást! – szól még vissza, mielõtt becsukná maga mögött az ajtót.

Tágra nyílt szemekkel, nagyot nyelve figyelem, ahogy a rohadék lassan átszeli a köztünk lévõ távolságot, újra azzal a nyomorult ragadozóvigyorral a pofáján. Nos, legalább valamelyikünk kétségtelenül jól fog szórakozni.

Bár már tavasz közepe van, a napsugarak még mindig túl lustán világítják meg a szûk utcát, mikor kilépek a kapun. A szemeim már szinte berögzött mozdulattal siklanak végig a környéken, mielõtt elindulnék – nem mintha az elõvigyázatosság segíthetne rajtam, de azért ártani nem árt. Ahogy kikanyarodok a már jóval zsúfoltabb utcákra, a nap legalább annyira kezdi bántani a szemeimet, mint amennyire gyengén süt, de legalább megfelelõ indokot szolgáltat, hogy az orromra tolhassam a napszemüvegemet. Összébb húzom magamon a dzsekimet, és igyekszem a lehetõ legkevesebb feltûnést keltve, szinte észrevétlenül végigszlalomozva az emberek között.

Szintén nem rejt el az elõl, amitõl tartok, de legalább a lelkemet egy kicsit megnyugtatja.

Mindenkirõl egyetlen pillantással meg lehet állapítani, hová tartozik, és minden egyes nagybetûs Rohadék látványától végigfut a hideg a hátamon, de a valódi hányinger csak akkor fog el, amikor egy „pár” sétál el mellettem.

Az Alfa túlságosan is hasonlít egy seggfejre az emlékeimbõl, egy pillanatra tényleg azt hiszem, hogy õ az, de hamar rájövök, hogy nem – a jó ég óvja attól, hogy valóban õ legyen. Csak egyszer találjam meg, és addig nem nyugszom, míg puszta kézzel nem végzek vele... Pontosan ugyanazzal a módszerrel, ahogy õ tette anyával. Nem érdekel, hogy valószínûleg fél kézzel legyûrne, és az sem, hogy ha mégis sikerülne, ugyanúgy halál lenne a jussom... Ha ez az ára, hogy végre oda juttassam azt a nyomorultat, ahol a helye is van – a pokol legmélyebb bugyrába –, akkor boldogan és emelt fõvel viselem a következményeket.

A debella állatnál már csak az Omega nyakában éktelenkedõ nyakláncnak csúfolt nyakörv a visszataszítóbb. Szerencsétlennek egyébként is olyan a képe, mint aki citromba harapott, de ahogy elhaladnak mellettem, feltûnik, hogy az õ nyakörvéhez még lánc is jár. Édes.

Kíváncsian várom, mikor jutunk el arra a pontra, hogy külön ólokat fognak fenntartani nekünk az Alfák kertjében, és az utcán is négykézláb kell majd mászkálni utánuk. Talán még az ugatást is törvénybe foglalják, vagy még inkább a nyávogást.

Akárhogy is nézzük, ez az elbaszott társadalom egy végtelen lejtõn csúszik lefelé.

***

- Komolyan nem tudtál ennél feltûnõbb helyet választani? – dobom le magam morogva a puccos bõrszékbe.

Csak egy szúrós pillantás a jussom.

- Neked is szia.

- Ezerszer elmondtam már, hogy gyûlölök ilyen helyekre járni – pillantok körbe idegesen.

- Már négy éve szabadon jársz-kelsz és semmi nyoma, hogy...

- Szerintem tartsd magad a kétszer átgondolod mielõtt kimondasz valamit attitûdhöz, és ne is folytasd – sziszegem.

- Jézusom, legalább egy fél percre kiengednéd a levegõt és lazítanál végre?! – tárja szét a karját Henry, a legjobb... na jó, inkább egyetlen barátom. – Csak most az egyszer.

- Csak egy egészen kicsikét képzeld magad a helyembe, és akkor ismételd meg ezt a mondatot.

- Néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy vagyok képes elviselni téged – vonja fel a szemöldökét.

- Akkor már ketten vagyunk – fonom össze a mellkasom elõtt a kezeimet. A beálló csend nagyjából fél percig tart, Henry türelmesen figyel, míg végül felsóhajtok és leengedem a kezeimet. – Ne haragudj.

- Mi történt? – kérdezi már sokkal gyengédebb hangon.

- Idefele jövet azt hittem, hogy az a rohadék jön velem szembe – szorítom össze a fogaimat.

- Egészen pontosan melyik rohadék?

- Miért, hányat ismersz? – vonom fel a szemöldököm szkeptikusan.

- Hát, ha a te értelmezõ szótáradat nézzük, akkor a hivatalos adatok szerint minden tízedik percben születik egy...

- Pontosan tudod, kire gondolok – emelem az égre a pillantásomat. – De egyébként igazad van, talán az enyém is éppen most születik meg, és mire felnõ, már túl öreg leszek az ízléséhez – sóhajtok fel.

- Te is pontosan tudod, hogy ilyen nincs. – Most rajta a sor, hogy szkeptikusan nézzen.

- Legalább pár percet adhattál volna, hogy beleéljem magam.

Henry csak elneveti magát, majd int az egyik pincérnek, és rendel két kávét. Én ez idõ alatt engedélyezek magamnak egy újabb körbepillantást, bár magam sem értem igazán, miért. Reggel óta rossz elõérzetem van, ami nem hagy nyugodni, de magyarázat sincs rá.

- Szóval megint az apád? – szólal meg újra, mikor már elõttünk gõzölög a két ital, én pedig némán bólintok. – Ugye tudod, hogy soha nem állhatsz bosszút rajta? – kérdezi finoman.

- De igen – felelem makacsul. – Csak meg kell találnom.

- Minden tiszteletem a tiéd, Ethan, de ti a legkevésbé sem úgy születtek, hogy elbánhassatok egy Alfával... Még mi sem lennénk rá képesek. Egyébként is, hol keresnéd?

Felsóhajtok, mert pontosan tudom, hogy igaza van. A seggfej már valószínûleg elérhetetlen távolban él, ki tudja hányadik Omegájával. Talán már minden hozzá tartozót felhasznált és végzett is velük... Ki tudja, lehet, hogy megannyi hozzám hasonlóan bosszúszomjas féltestvérem van szerte a világon, akikkel ugyanúgy végignézette az anyjuk kivégzését, mint velem. De persze az is lehet, hogy csak engem tüntetett ki ezzel a figyelmességgel.

- Inkább hagyjuk is – rázom meg a fejem, majd félresöpörve a problémáimmal kapcsolatos gondolatokat, rámosolygok. – Mesélj te, hogy megy a sorod a kutatóintézetben?

- Egyre jobban – feleli felvillanyozva, széles mosoly jelenik meg az arcán. – Belekezdtünk egy új kísérletbe...

Aztán mesélni kezd, aminek a felét mintha másik nyelven mondaná a rengeteg tudományos szakszó miatt, amit én a legkevésbé sem értek. A lelkesedése viszont engem is felvidít, úgyhogy mosolyogva hallgatom, és néha bólintok egyet, mintha a leghalványabb fogalmam is lenne, mirõl beszél.

Valahol a monológ közepe táján vesztem el a fonalat, amikor is egy furcsa, számomra teljesen ismeretlen érzés szinte gyomorszájon vág. Elõször nem is tudom hova tenni az egészet, fogalmam sincs mi ez, még csak hasonlót sem éreztem soha. Teljesen értetlenül állok a múlni nem akaró, furcsán bizsergetõ érzés elõtt. Olyan, mintha az ösztöneim olyan nyelven akarnának üzenni nekem valamit, amit én nem értek.

Aztán az agyam lefordítja a jelet, mintha csak a szentlélek súgná meg, hogy mi a helyzet.

Õ az.

Tágra nyílt szemekkel dermedek meg, nagyot nyelve emelem fel a fejem, a tekintetemet pedig jóformán nem is én irányítom, mert nincs rá szükség. Mintha mágnes mozdítaná a fejemet a megfelelõ arányba, vagy még inkább mintha én lennék egy kibaszott mágnes, amit valami lehetetlenül erõs fém vonz maga felé...

És amit végül megpillantok, attól a hideg is kiráz.

- El kell tûnnöm innen – pattanok fel hirtelen. Henry mit sem vett észre az egészbõl, csak most hallgat el. – Most azonnal.

- Ethan? – néz rám értetlenül, de én addigra már félúton vagyok a hátsó kijárat felé. – Ethan!

Sebes léptekkel szelem át az egész helyiséget, és jóformán kirontok az ajtón, éppen akkor, mikor Henry utolér. Mielõtt még megszólalhatna, hirtelen szembefordulok vele, és a pólója elejét megmarkolva rántok egyet rajta, egyenesen a szemeibe nézve.

- Most azonnal szívódj fel, mintha soha nem is lettél volna itt – sziszegem.

- Ethan, mirõl...

- Itt van.

- Ki van itt?!

- Kettõt találhatsz, te idióta! – emelem fel a hangom. – Most azonnal tûnj el innen, és menj egyenesen a szüleidhez, õk elég befolyásosak ahhoz, hogy visszatartsák. Láttam a szemeit, Henry, ha meglát a közelemben, meg fog ölni.

- És te...? – leheli még mindig sokkosan.

- Én húzom a nyúlcipõt – vágom rá, és már fordulok is sarkon.

- El... Elfutsz elõle? De Ethan, a törvény...

- Szarok a törvényre! – kiabálok rá. – Mostanra már mindkettõnknek árkon-bokron túl kellene lennünk, úgyhogy légy oly szíves és fejezd be az akadékoskodást! Ha kedves az életed, most azonnal eltûnsz innen. És eszedbe se jusson utánam jönni!

Többször nem fordulok hátra, és meg sem állok. Futni kezdek, amilyen gyorsan csak tudok, bár a szívem már eleve olyan hevesen vert, hogy majd’ kiugrott a helyérõl, de nem érdekel. Talán elveszem a kedvét magamtól, ha menekülök... De ha a sors vicces kedvében volt, akkor éppen olyan Alfát választott nekem, mint amilyen az apám is – és akkor kifejezetten élvezni fogja, ha küzdenek ellene. Csak adja az ég, hogy az elõbbi lehetõség legyen!

Rekordidõ alatt érek a totál jellegtelen lakásom még jellegtelenebb ajtajához. A sprinteléstõl alig kapok levegõt, zihálva dõlök az ajtónak, miután bevágtam magam mögött. Valószínûleg ez lesz az elsõ hely, ahol keresni fognak – ha keresnek –, úgyhogy gyorsan el kell pucolnom innen. Innen, aztán a városból is. Talán az egész kibaszott földrészrõl.

Nem húzom az idõt összepakolással, csak két váltásruhát gyûrök be egy kisebb táskába az összes megtakarított pénzem mellé, aztán a vállamra kanyarítom a táskát, és már indulok is. Viszont még el sem érem az ajtót, mikor a kilincs látszólag magától lenyomódik, az ajtó pedig kinyílik... Visszatartott lélegzettel, egy pillanatra teljesen lebénulva állok, hogy aztán tágra nyílt szemekkel bámuljak...

- Henry?! – nyögök fel. – Mi a francot keresel itt?

- Én csak... – Idegesen körbepillant a lakásban. – Minden rendben?

- Kurvára semmi nincs rendben, fõleg azért, mert még mindig itt vagy – sziszegem felé lépve. – Nem megmondtam, hogy mentsd a bõröd?!

- Aggódtam érted – néz a szemembe.

- Remek, a lelkiismereted kibékítve, most már viszont ideje lenne felszívódni. Mindkettõnknek.

Henry szólásra nyitja a száját, de mielõtt még egy hang is kijöhetne a torkán, gyanús fényvillanások szöknek be a még mindig résnyire nyitott ajtón. A döbbenet rövid hullámán túllépve gyorsan mozdulok, Henry mellett ellépve újra az ajtónak támaszkodok a hátammal, így csukva be, és ráfordítom a kulcsot is belülrõl.

- A rendõrség... – nyel egy nagyot Henry.

- Eggyel több ok a sietségre – felelem idegesen.

- Azt hiszem, itt van az Alfád is – teszi hozzá, tágra nyílt szemekkel kibámulva az ajtó melletti kis ablakon.

Megdermedek.

- Mi? – lehelem. – Honnan... Honnan tudod?

- Hárman tartják vissza – fordul felém lassan.

- Menj a hátsó ajtón! – lököm el magam remegõ kezekkel az ajtótól. – Azonnal el kell tûnnöd innen, egy percig sem fog tétovázni, hogy megöljön.

- Már miért akarna megölni? – néz rám értetlenül, ahogy a karjánál fogva a hátsó ajtó felé vonszolom.

- Egy Semleges és egy nem birtokolt Omega – mit gondolsz? Látott velem abban a rohadt kávézóban, és most itt állsz az istenverte lakásom kellõs közepén!

Henry szemei csak még nagyobbra nyílnak, már ha ez egyáltalán lehetséges.

- Akkor sem hagyhatlak itt csak így...

- Az isten szerelmére, tûnj már el! – emelem fel a hangon kétségbeesve.

- Nem! – ellenkezik most már õ is emelt hangon. – Ismerlek, Ethan, mindent tudok rólad, és ez az Alfa... – Összeszorított ajkakkal néz ki újra az ablakon. – Te vagy a legutolsó Omega, aki hozzá hasonlót érdemelne, úgyhogy ne haragudj, de nem fogok gyáván elrohanni. Segíteni akarok.

- Ez is törvényellenes – jegyzem meg. – Csak úgy mondom.

- Pontosan tudom, de akkor is segíteni akarok – makacsolja meg magát. – Ha hátul megyünk ki, nagyjából két perc alatt elérjük a kocsimat. Meg tudlak szöktetni.

- Henry...

- Egy tucatnyi rendõr van odakint rendõrautókkal, nem is beszélve a nyugodtnak legkevésbé sem nevezhetõ Alfádról, te sem gondolhatod komolyan, hogy el tudsz futni elõlük!

Az ajkamba harapva vacillálok, melyik lenne a kisebbik rossz. Nem fogja feladni, addig vitatkozna velem, míg ránk törik az ajtót, ha rajta múlik. Viszont ha vele megyek, õt is bajba keverem... De legalább az Alfától megvédhetem.

Úgy ahogy.

- Legyen – sóhajtok fel. – Adj öt percet. Menj elõre, és megyek utánad.

- De...

- Menj elõre! Ígérem, hogy utánad megyek. Viszont ha... ha öt percen belül nem érek oda, ne gondolkozz, csak menekülj. Világos?

A ház elõl kiáltás hallatszik, mit kiáltás, szabályos üvöltés, én pedig majdhogynem fizikai lökést érzek a mellkasomnál, ami a hang irányába akar taszítani. Szóval ilyen lehet egy Alfa hívó szava.

- Ethan...

- Világos?!

Végre bólint egyet, és néhány másodpercnyi néma bámulás után a hátsó ajtó felé veszi az irányt, és kisiet rajta. Látom, hogy futni kezd, ami megnyugtat...

Az már viszont sokkal kevésbé, amit a bejárat felõl hallok meg. Egy-két tompa kiáltás, a masszív tölgyfaajtó pedig rövidesen egy erõtlen reccsenéssel megadja magát, majd egy hangos csattanással kivágódik. Halálra váltan fordulok meg, úgy érzem magam, mint valami béna horrorfilmben, amit ráadásul lassítva játszanak le.

A szívem a torkomban dobog, a kezeim remegnek, a térdeim pedig mintha készülnének feladni a szolgálatot, ahogy egyenesen a kávézónál is látott sötétlõ szempárba bámulok.

Az Alfám szemeibe.

Négy teljes évig békében élhettem nélküle, még csak nyoma sem volt, négy hosszú évig reménykedtem, hogy ez a pillanat soha nem fog eljönni... Most pedig itt áll a lakásom küszöbén. Az arckifejezése nem árul el túl sok mindent, nehéz eldönteni, hogy az a csillogás a szemeiben a harag, a bosszúság, vagy éppen az izgalom jele. A negatív típusú izgalomé – legalábbis rám nézve. Az viszont határozottan nem sok jót ígérõ látvány, ahogy ott áll az ajtóban ökölbe szorított kezekkel, a magassága még innen is fenyegetõ, ráadásul az a rohadt ajtó kulcsra volt zárva, õ meg valószínûleg laza mozdulattal berúgta...

Ösztönösen hátrálni kezdek, ahogy felém indul, a mozdulataiból egyszerre sugárzik a magabiztosság és a fenyegetés, olyan, mint valami áldozatát becserkészni készülõ csúcsragadozó. Nem is csak olyan, valahol tényleg az. Görcsbe rándul a gyomrom, mikor szintén horrorfilmekbe illõ módon a hátam nekiütközik a nappali falának – komolyan, legalább kieshettem volna a hátsó ajtón, vagy valami –, de õ tovább közelít, én pedig nem gyõzök beleépülni a vakolatba.

Mikor végül elém ér, levegõt sem merek venni. A szemeim nagyjából a mellkasával vannak egy vonalban, széles vállaival jóformán teljesen eltakar mindenki elõl, aki felbukkan mögötte. Ha eddig nem voltam biztos a halálomban, a méretkülönbségek most azzá tettek.

Nagyot nyelek, de a levegõ újfent a torkomon akad, ahogy felemeli az egyik kezét, majd hosszú ujjaival megragadja az állam, és egy határozott mozdulattal felemeli a fejem. A szorítás már-már fájdalmas, viszont hatásos kényszerítés, hogy ránézzek.

- Nem kellett volna elfutnod.

Négy egyszerû szó, és a félelem újult erõvel rántja görcsbe a gyomromat. Nem a szavaktól – nem az rémít meg, amit mond, hanem ahogy mondja. Az a halk, hûvös, morgásszerû hang nem ígér jó kilátásokat a jövõmre nézve.

De itt helyben dögöljek meg, ha hagyom magam megfélemlíteni.

- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy önként és dalolva fogok a karjaidba omlani – meredek rá a fogaim közt szûrve a szavakat.

- Kettõnk közül nem nekem fog fájni, ha próbára teszed a türelmemet – feleli ugyanazon a hangon, ugyanakkor felháborítóan nyugodtan.

A nyugodtsággal ugyanakkor éles ellentétben áll a mozdulat, ahogy ujjai az államról a nyakamra kúsznak. Játszi könnyedséggel fonja õket a torkom köré, én pedig valamiért biztosra veszem, hogy mindössze egy apró mozdulatba telne neki itt helyben eltörni a nyakam. Nyelek egy nagyot, ami minden bizonnyal neki is éreznie kell, de megmakacsolom magam, és nem hagyom, hogy halálra rémítsen.

Ha meg akar ölni, akkor tegye meg itt és most, legalább hamar túlesünk rajta és soha egy percet sem kell birtokolva eltöltenem.

- Soha nem fogok behódolni neked – sziszegem.

- Azt majd meglátjuk. – A szája egyik sarka felfelé görbül, de ezt a jéghideg fintort a legkevésbé sem lehet mosolynak nevezni. – Hidd el, igazán meggyõzõ tudok lenni.

Újabb nyelés. Efelõl valahogy nem volt kétségem. Már a nyelvemen van valami csípõs válasz, de még mielõtt megszólalhatnék, ezúttal a hátsó ajtó nyílik ki nem messze tõlünk, bár jóval finomabban, mint a bejárati ajtó tette nem sokkal ezelõtt.

- Ethan? – érkezik mellé egy bizonytalan hang is.

Döbbenten meredek Henryre. Ennek tényleg teljesen elment az esze. De erre legalább látszólag õ is kezd ráébredni, mikor belép az ajtón, a fenyegetõen fölém tornyosuló Alfa pedig felé kapja a felét. Nem csodálkozom a szemeiben megcsillanó halálfélelmen, az a tekintet engem már ki tudja hányszor rémített halálra, pedig nagyjából háromnegyed órával ezelõtt láttam elõször.

Édes istenem, mondd, hogy ez csak egy kibaszott rémálom.

- Te teljesen meghibbantál?! – nyögök fel.

Az Alfa ujjai megszorulnak a torkom körül, ahogy pillantását visszavezeti rám, és közelebb hajol.

- Ki ez? – kérdezi halkan, de ha lehet, még fenyegetõbben. Nagyot nyelve nézek vissza rá, az arca vészesen közel van, a tekintete pedig szinte villámokat szór. Mikor nem válaszolok, tovább erõsít a szorításon. – Válaszolj! Ki õ neked?!

- Ahhoz neked kurvára semmi közöd! – vicsorgok rá.

A szemei villanásából rögtön tudom: rossz válasz.

- Ó, dehogy nincs. – Újra megjelenik az a mosolyszerû grimasz a szája sarkában. – Az enyém vagy.

- Nem! – ragadom meg a csuklóját mindkét kezemmel, de hiába próbálom lefeszíteni a kezét magamról, olyan, mintha egy rohadt kõtömböt próbálnék mozgatni a kisujjammal. – Soha nem leszek senkié!

- Ezzel már egy kicsit elkéstél, nem gondolod? – Szabad kezével könnyedén elkapja mindkét csuklómat, és egy laza mozdulattal a fejem fölé szorítja õket, majd újra lehajol. – Mindig is az enyém voltál, és örökre az is leszel – mormolja a fülembe, engem pedig kiráz a hideg. – Most pedig szépen elmondod, hogy ki ez, vagy kénytelen leszek itt helyben megölni anélkül, hogy tudnám, mi köze van hozzád.

A kezeim ökölbe szorulnak, ahogy ránézek. Semmi kétségem afelõl, hogy ez nem üres fenyegetõzés, tényleg kész lenne végezni Henryvel. A fenébe is, az az idióta is miért nem tudta egyszer az életben azt csinálni, amit mondtam neki...

- Azonnal engedd el! – elõzi meg Henry emelt hangja az enyémet.

Döbbenten kapom felé a fejem, egyre inkább kezdem azt hinni, hogy nála mindenki elment otthonról, és még a villanyt is lekapcsolták maguk után. Normális ember nem akarhat ennyire veszettül meghalni...

- Nocsak – vonja fel a szemöldökét meglepve az Alfa, lassan fordítva a fejét Henry felé.

Szólásra nyitom a számat, hogy mentsem, ami még menthetõ, mielõtt ez a szerencsétlen spontán öngyilkossága lovallja magát a nem kicsit vakmerõ szövegelésével, de Henry megint megelõz.

- Mi van, ha én már rég gondoskodtam róla, hogy ne lehessen a tiéd? – kérdezi fapofával.

Az állam valahol mérföldekkel a padló alatt köt ki.

- Tessék? – kérdez vissza az Alfa halkan, nagyon halkan, túl halkan.

Talán szándékosan, talán tudat alatt, de a szorítása újfent erõsödik, mind a nyakamon, mind a csuklóim körül. Tágra nyílt szemekkel, rémülten bámulok Henryre, és vadul rázni kezdem a fejem, hogy ne mondjon több hülyeséget.

- Ethan és én már évek óta együtt vagyunk.

Uh-oh.

Az Alfa mellkasából hangos, fenyegetõ morgás tör fel, a két vasmarok egy szempillantás alatt tûnik el a torkomról és a kezeimrõl, ahogy fenyegetõ léptekkel Henry felé veszi az irányt. A színtiszta gyûlölettõl csak úgy vibrál a levegõ, és tudom, hogy ha sürgõsen nem teszek valamit, itt másodperceken belül vér fog folyni.

Henry vére.

Így hát anélkül mozdulok, hogy komolyabban átgondolnám, mit teszek, és az Alfám után vetve magam mindkét kezemmel megragadom az egyik karját.

- Hazudik! – kiáltok fel kétségbeesetten.

Egyszerûen lerázza magáról a kezeimet, és csak egy futó pillantásra méltat a szeme sarkából.

- Te maradj ki ebbõl – mordul rám.

Én viszont nem adom fel, ahogy újra Henry felé lép, szinte rácsimpaszkodok a hátára.

- Egy szava sem igaz, esküszöm! Csak barátok vagyunk, soha nem történt... – Megszeppenve hallgatok el, ahogy bosszúsan levakar magáról, és szinte felken a falra.

- Te itt maradsz – jelenti ki ellentmondást nem tûrõ hangon, a nyomorult Omega énem pedig monoton kezdi kántálni bennem, hogy engedelmeskedjengedelmeskedjengedelmeskedj. – Én meg elintézem ezt.

Szinte köpi az utolsó szavakat, miközben újra Henry felé indul. A fejem szinte kong az életmentõ ötletek hiányától, így csak annyit tudok tenni, hogy Henryre meredek, és rákiabálok.

- Fuss!

Õ pedig életében elõször megteszi, amire kérem, és rohanni kezd.

Nem nagyon ettem semmi a lakomán, nem volt kedvem enni és idõm sem volt rá hisz a végére értem csak oda, körbe néztem hátha van ellenség. Most nem volt és remélem egy ideig nem is lesznek az utóbbi idõben  megsokasodtak a támadások. Leültem a földre és csipegettem egy kicsit közben folyamatosan Moirát néztem muszáj figyelnem rá olyan mint egy nagy gyerek,de mégis a királynõnk ami nem baj tökéletes vezetõ,de néha hezitál. Ahogy most is azt teszi, csak egy párbajról van szó nem értem mi olyan nehéz , egyszerûen át kell vágni a torkát és kész. Biztos van még valami a dologban. Na majd utána járok, de elõtte megfürdök.  Elmegyek a fürdõhelyre, legalább senki nincs aki zavarhatni egyedül szeretek fürödni. Hamar megvoltam és átvettem a vértemet is ugyanolyan volt mint a fémbõl lévõ csak könnyebben tudtam benne mozogni. Káosz szintén velem volt, mindenhová követ engem és bármit megtenne értem ez az érzés kölcsönös.

Elindulok Miához ,útközben kisebb utasításokat adok az esti védõknek. Párducom mint az árnyék úgy követ és megáll az ajtónál.

-         Min gondolkodsz ennyire? – kérdezem nyugodtan.

-         Ariman. Tudod te azt nagyon jól. Minek kérded? – kérdezi tõlem. Már megint ideges.

-         Minek gondolkozol ennyit rajta? Csak elvágod a torkát, és kész. Többé senkinek nem fog már gondot okozni.

-         Ugye tudod, hogy ilyenkor félek a kegyetlenségedtõl? Hogy lehetsz ennyire kegyetlen, és érzéketlen? Egy… - hangja remegni kezd ,de folytatja - egy emberi életrõl beszélünk

-         Moira ne kezdjük ezt újra. – Nagyon jól tudja ha nem Mia-nak szólítom akkor mérges vagyok rá. - Ha nem lennék jó harcos téged sem védhetnélek. Hisz… nem egyszer sújtott le helyetted a kardom, jól tudod… -, és folytatnám, de nem tudom mert lesújt amit mond…

-         De… õ… Arima… mintha a testvérem lenne… és… és terhes… - könnyek folnyak végig az arcán én meg ledöbbenek . – segíts… segíts nekem megoldást találni… könyörgöm Dia.

Közelebb lépek hozzá és kinyújtom felé a karomat. Egy apró rántással magamhoz húzom és vigasztalni kezdem. Hát ez jól összejött neki. De hogyan segíthetnék én csak a testõre vagyok nincs sok beleszólásom. Leültetem és leülök mellé.

-         Figyelj rám Mia. Nem kell most rögtön megölnöd ha elmondod a Tanács tagjainak,hogy terhes csak utána kell megölnöd. Ha lánya lesz természetesen  megkapja az Ariman nevet. Ha fiú akkor megkell ölni és ezt megteszem én.

-         De.. de ez nem fog sikerülni.- nyöszörgi

-         Te vagy a királynõ és neked van beleszólásod nekem nincs.- mondom egyszerûen.

-         Ez igaz,de mi van ha leszavaznak.

-         Az utolsó szó a tied. Ne aggódj.- ásítok és nyújtózkodom egy nagyot.- Tudod mit most alszunk egy jót és majd holnap megbeszéljük jobban bár ezt úgy sem kell.

Felállok és betakarom. A saját kis fekvõhelyemre megyek kardom mellettem nyugszik ha bármi támadás is esedékes meg kell védenem az a feladatom.

Nem álmodtam semmi érdekeset. De nem is nagyon foglalkozom azzal,hogy mit álmodok. Reggeli elõtt még körbe járom a területet, újabb parancsokat osztogatok és megjelenik elõttem egy lány is.

-         Mit szeretnél Alicia?

-         Diana , ellenség közeledik két napi járásra vannak innen.

-         Értem, szólj a csapatoknak indulunk 2 órán belül.

-         Rendben.

Mia-hoz sietek és felrázom.

-         Mia! Ébredj, ellenség jön.

-         Heh? Mi van?- motyogja álmosan, istenem ez a nõ lesz a halálom.

-         Néhány bandita erre felé lófrál ,de elintézem Alicia-val és a többiekkel te meg menj a Tanácshoz és, mond meg nekik, hogy terhes a csaj.

-         Rendben, siessetek vissza! Vigyázz rájuk és persze magadra!

-         Mindig vigyázok, és te is remélem sikerrel jársz.- köszönök el tõle és gyorsan a saját kunyhómba megyek ahol felöltöm a páncélom.

Megara-t jelölöm ki Mia védelmére persze csak addig amíg távol vagyok. A fenébe mindig minden egyszerre jön össze.

A csapat élén lovagolok és nem kell sok, hogy a banditákhoz érjünk, nincsenek olyan sokan és le is tudjuk õket gyõzni veszteségek nélkül.

A lovakról leszállunk és elengedjük õket, tudják, hogy nem kell messzire menniük. Kéz jelekkel kommunikálunk egymással és rájuk támadunk. Hangos üvöltés rázza meg az erdõt ahogy észrevesznek minket.

Idõben mentettem meg Aliciát akit hátba akartak támadni. Elég hosszúra nyúlik az a kis összeröffenés ,de a végén csak elmenekülnek.

-         Gratulálok, senki nem sebesült meg,- kérdezem gyorsan

-         Rendben vagyunk.- mondja Alicia

-         Akkor induljunk vissza.- mosolyodtam el egy hangyányit.

A lovak rögtön visszajötték, és visszavágtatunk a táborhoz. Kicsit rosszul érzem magam,de nem foglalkozom vele. Ahogy beérek és megállítom Spartant (ló) leesek róla, valószínû elájultam…