Figyelem a tekintetét, le se veszem az arcáról.

 

-          Olyan kihívó a tekinteted – mondja körbenézve.

-          Akad valahol még egy katana – mondom célozgatva.

-          Nem hiszem, hogy megfelelõ partner lennék. Ahhoz te túl ügyes vagy…

Beszélgetünk. Nagyon régen beszélgettem egy emberrel pár szónál többet, hacsak nem üzletrõl volt szó, vagy bármirõl, ami a kötelességeimet takarja…
Jó volt vele beszélgetni. Még kértem is, hogy harcoljon velem. Egyszerûen izgatott, hogy mire képes.

De amikor nem figyeltem, túlságosan is… beleéltem magam, legyõzött. Tombolok magamban, ilyen még sohasem történt velem…

Akármennyire is kelletlen volt a közelsége, õ emberként kezelt. Furcsa volt… majdnem olyan jó volt mellette, mint Sylviával.
Ugyanolyan jó, de másmilyen. Különös…

Hangosan csattanok a földön, morogva nézek a szemeibe. De a tekintete… érezni, ahogy dobog a szíve, egyszerûen érezni a verítéke legkisebb porcikáján is…
Akaratlanul, nem tudom miért, de lehunyom a szemeim. Semmit se értek és hirtelen rém… arcpirító kezdett lenni a helyzet.

-          Leadom ezt az ügyet – csattan a hangja, bár csak suttog. – Összepakolom a holmijaim, és már itt sem vagyok…

Kikerekedett szemekkel nézek rá, bennakad a levegõ. Tessék?

-          Hogy… tessék?! – veszek egy mély, éles levegõt. Miért? Miért pont most?

-          Jól hallottad… ez volt az utolsó közös napunk…

-          Mégis milyen alapon? Nem mehetsz el!

Egyetlen mozdulattal karolom át a derekát és tépem oldalra, hogy felül legyek.
Látom, hogy hirtelen agresszió gyullad a sötét szemeiben.

-          Nem kötelességem megindokolni a döntésem, pláne nem egy taknyosnak!

Megdermedek, csak a szemébe nézek, érzem, hogy lassan ködösül el a szemem.
Ez fájt.
Õ is csak olyan, mint a többiek. Mint mindenki!

-          Szóval taknyos.

-          Én… nem úgy értettem…

Felpattanok és minden otthagyok. A ruháimat, a kardokat… õt a földön.

***

Állok az ablakban, ujjaim között szorongatom a függönyt; mozdulatlan, megfeszült arccal, néha nagyot nyelve figyelem, ahogy elpöcköli a cigit és beszáll az autóba. Elmegy… tényleg elmegy.

Egy kéz simul a vállamra, kicsit megszorítja.

-          Jól van, úrfi?

-          Teljesen – mondom jeges hangon – Miért lenne bármi bajom, csak mert elmegy egy kolonc? Nevetséges – morgok és elfordulok.

-          Nemsokára megjön az új testõre, úrfi.

-          Nem érdekel – suttogom. – Kimegyek sétálni.

-          De úrfi!

-          Majd küldd utánam.

***

Kint sétálok, jön utánam egy tag; zsebre dugott kézzel rugdosom a köveket a tóba, komor arckifejezéssel, a hajam elõrehullik a szemembe.

-          Micah úrfi? – hallom a férfi hangját. A púp a hátamra.

-          Igen?- fordulok felé és sóhajtok, mire valami éles szagú nyomódik az arcomra és az orromra. Elsõ megdöbbenésemben éles levegõt veszek, mire minden lassan tompul el.

Mi történik…?

***

Az egész csak egy szörnyû… szörnyû rémálom. Már hetek óta…
Onnan tudom, hogy telnek a napok, hogy néha melegen simogat a nap fénye. Néha ha láttam a holdat, meg tudtam állapítani, hogy telihold van… Három tökéletes telihold.

Lenyúzták a bõrt a hátamról, ahogy kikötve lógtam, mint egy kibelezett disznó, és korbácsoltak, mert nem adtam meg magam; néha úgy érzem, már csak a csont maradt belõle… Mindenhol vágásnyomok, foltok, ahol elnyomták a csikkeket, az arcom megdagadt és belilult; láttam a pocsolyákban, amik ebbe a lyukba folytak le.

Úgy bántak velem, mint egy állattal. Fogalmam sincs, hányan másztak már rám, hányszor vertek és aláztak meg, kikötve taszítottak térdre és kényszerítettek…

Megremegve húzom magam összébb az ágynak nevezett priccsen. De az ujjaimmal legalább nem történt semmi. Ha egyszer kijutok innen… olyan jó lesz érezni a lakkozott fa illatát…

Minden mozdulat olyan rettenetesen fáj.
Nem próbálok beszélni. A sok ordítástól elment a hangom, egy emberrel se váltottam egy szót se… de nem adtam fel. Nem törtem meg, így nem vagyok olyan élvezetes a számukra…
Kis mocskok.

Feladtam, hogy eljönnek értem. Hogy megmentenek.
Csak ölnétek már meg, nem értem ezt az idõhúzást…

***

Épp leengednek a láncokról, hangosan csattank a földön, a hátamból szivárog a vér. Gyerünk már… mire vártok…

Fehér bõröm vakítóan ragyog a fekete mocskos köveken, kicsit feljebb húzom a lábam, hogy keserû gyûlölettel takarjam a meztelenségem.

Egy pillantást nem kaptak tõlem, nem könyörögtem, nem sírtam el magam, bármit is csináltak, konokul küzdöttem, majd tûrtem.

-          Kis kurva – hörög fel, de csak vigyorra húzom a felrepedt számat. Halkan, gonoszan kuncogok. Káromkodik, kiabál, hallom a pisztoly kakasának kattanását… Gyerünk, mi tart vissza? Húzd meg azt a kibaszott ravaszt!

Kirobban az ajtó, még jobban összehúzom magam. Vendégek…? Rossz az idõzítés.

-          Tegye le a fegyvert és lépjen hátra!

Mindenhol csak moraj… lassan fordulok az oldalamra és felnyomom magam, de nem fordítom feléjük a fejem.

-          Micah… - lép felém valaki, csak kevlárt látok, maszkot, szemüveget… megannyi kommandósok… Valaki egy takarót borít körém, lassan állok fel és szorosan magam köré fogom, a vége a fejemre lóg, takarom az összesebesedett arcom.
Végignézek a maszkokon, nem szólok egy szót sem, komolyan mérem õket végig.

Nos, hát megmentettek. Nem öltek meg, ismételten elvették tõlem a lehetõséget… lehajtom a fejem. Nem szólok egy szót sem.

Volt ott egy mentõkocsi, oda ültettek be… de végig kellett sétálnom az összes ember elõtt.
Milyen megalázó… milyen mulatságos…

Á, Kenzo… te is itt vagy?
Egy pillanatra megállok és mélyen a szemébe nézek. Szia.

Aztán elfordulok és megyek tovább, beülök a mentõbe.

***

Nem éreztem szükségét annak, hogy megszólaljak. Hogy beszéljek. Egyszerûen nem volt mondanivalóm, ennyi az egész, hiába vizsgálgattam magam lelkileg, nem találtam mást, csak gúnyt és iróniát. Nincs lelki oka annak, hogy nem beszélek, egyszerûen nem akarok, nincs mit mondanom… akármit is mondanak azok a debil pszichiáterek. Nem tudom, mi értelme ennek az egésznek.

Lehunyt szemmel fekszek, az arcom már rendbejött, mindennek keserû gyógyszerszaga van, de még ez is kellemesebb, mint az a dohos szar… élvezem, ahogy a beszûrõdõ nap melegíti a bõröm. Ez jó… halvány mosollyal fekszek, amikor az egész csendes idillt megtöri az ajtó koppanásainak hangja. Nem nyitom ki a szemeimet.

-          Kérem, uram, mit mûvel? Az úrfinak pihenésre van szüksége!

Hogy engedték ezt át a biztonságiak?? Kész katonai osztagot állítottak a kórház köré és az ajtóm elé, magasan vagyunk, a tetõn is zsaruk, hogy egy debil fotós se jöhessen ide… nehogy apám vállalatának híre megromoljon. Ez nem az én lelki békém védelmében van.

-          Uram! Azonnal jöjjön ki onnan! – suttogja sziszegve a nõvérke – Uram!

-          Csak. Öt. Percet! – sziszegi vérfagyasztó hangon. Lehunyt szemmel fekszek, az ablakhoz fordulok. Öt percet se. Ne engedd, légy jó kislány.

Ajtócsapódás. Picsába.

-          Micah…? – közelebb lép, hallom a lépéseit, a szívdobbanásait. Minek jöttél vissza?

Minek?

-          Csendesen nézek ki az ablakon, mind a két kezem a sétapálca gombján pihen. A közeljövõben illene meglátogatnom az edzõtermet az alagsorban, eléggé elhanyagoltam az utóbbi napokban a mozgást, s nem szolgálhat mentségemül sem a tudat, hogy az élet felgyorsult, hiszen állítólag egy emberrabló-hálózat kiszemelt célpontja vagyok.

Ostobaság.

Csendesen megyek be az elõadók számára fenntartott mûvészbejárón, Cecil azonnal elveszi a kabátom és a pálcát, majd a kalappal együtt rendbe teszi.
És hogy Cecil lenne a beépített tégla… még nagyobb ostobaság, azóta szolgál minket, mióta az eszemet tudom, õ nevelt fel… A családja mindig is minket szolgált, régi tradíció ez. Megpendítem a hegedû húrjait, megelégedve mindennel sétálok ki a színpadra, látom az emberiség fertõjének lecsiszolt csúcsát, mindannyian milliókat áldoznak egy szervezetnek, hogy az élet jobb legyen… Micsoda álszentség, mégis a látszat megtartása…

Sylvia, te voltál az egyetlen, aki másképp gondolkozott, aki szívébõl adott mindent…
Csak játszok, neki, senki másnak, hogy a dallam szárnyán a hangjegyek hátán jusson fel a muzsika a legjobb helyre, ahonnan a nõvérem figyel.
Csak neki. Senki másnak.

Paganini mindig is maradandót alkotott.

***

Amikor leszállok, még arcomon fészkel a mosoly, ami csak ilyenkor látható. Ahogy a dallam felszabadít, aki nem érzi, az mint a halott nyújtózik, aki nem játszik hangszeren, nem szólaltatja meg a lelkét, mintha kétségbeesett árny volna.

-          Gratulálok, Micah – szólal meg felettem a férfi, halvány mosollyal biccentek és köszönöm meg. Cecil suhanva adja rám a kabátom, pálcám a kezembe fogom, ahogy most a hegedû tokját is. Érezni akarom a remegését.

***

Az autóút a szokásos csendben telik, nézem az elsuhanó fényeket, még a fülemben dobol a csodálatos zene, a mai elõadás. Szerettem ezt a frenetikus érzést, ahogy lüktet a vérem, ahogy élõnek érzem magam.

Otthon nem vacsorázok, nincs étvágyam, kabátom széles ívben repül utánam, ahogy felmegyek, majd Cecil elveszi tõlem és a helyére tesz mindent. Letusolok, hajamból a vizet törlöm ki, pizsamába öltözök, ami egy halványabb piros póló és egy szürke melegítõnadrág, eszembe jutva, hogy én ma edzeni akartam, na majd holnap… iskola után.
Jó lenne bemenni a mûvészetire is, megbeszélni pár dolgot az egyik iskolai elõadás kapcsán. Természetesen iskola után.

Nyugodtan nézem át a dolgaimat, ellenõröm az egyenruhát, az iskolatáskámat… Halk kopogásra felkapom a fejem.

-          Ki az? – szólok ki.

-          Kenzo – megrebben a szemöldököm, az órára nézve Már késõ van.

-          Jöjjön be – mondom nyugodtan és visszafordulok a táskám felé, rákapcsolva a bõrtáskára a csatot.

-          Készül valahová, kölyök? – húzza össze a szemöldökét. Persze, elszökök, mert épp nincs jobb dolgom.

-          Nem, nyomozó. A holnapi napra készülök elõ.

-          Miért, mi lesz holnap?

-          A szokásos hétfõi nap… - dünnyögöm halkan, majd felegyenesedek.

Leül az ágyamra, elkapva a kezem húz oda engem is, a számítógépet is alig tudom lecsukni, majd szusszantva mászok az ágyba, felülve, a takarót a lábaimra dobva.

-          Nem az üggyel kapcsolatban jöttem… azt hiszem… ránk férne némi emberismereti óra, elvégre szegrõl-végrõl most társak vagyunk.

-          Talán… nyomozó – mondom csendesen, kicsit összeszorítva a számat. Kis átformálással a lényege ugyanaz, mint amit a pszichiáter mondott öt éve.

-          Szólíts Kenzonak…

Szemeim végigfuttatom a bõrén, amit a sötét póló nem takar, nézem a tetoválásokat, a bélyegeket. Milyen érdekes…

-          Nagyon fáj? – kérdezem. Ha lelkizni akart, hát kérdezek.

-          Mi?

-          Az – érintem meg az alkarján levõ mintát. Halványan elmosolyodik, meglepve nézek a szemébe. Még nem láttam mosolyogni, nahát, az ember mindig tanul valami újat.

-          Nem jobban, mint amikor golyót kaptam. Nem szúrják olya mélyre a tûket… a szõrszálad mélyebben fészkel a bõrödben.

-          Magát lelõtték, nyomozó? – kérdezem meglepve, szemeim kicsit elkerekednek. Milyen furcsa, ebbe soha nem gondoltam bele. Bizarrnak tûnik.

-          Kenzo, és le – mozdul meg, a nadrág szélét kicsit lejjebb nyomva mutatja a heget, ami mintha kis félhold alakú kráter lenne az amúgy is fehér bõrében. Meglepve és csodálkozva nézek rá, utána észbe kapva dõlök hátra, a szemközti falra függesztve a tekintetem.

-          Akkor most én had kérdezzek – zendül fel mély hangja hirtelen – Nem tûnsz valami boldognak.
Magam se tudom mit válaszolok. Ki boldog manapság, úgy istenigazából?

-          Mióta csinálod… - ránézek, hogy mire céloz, mikor úgy tartja a kezét, mintha hegedõ lenne benne. – Ezt.

-          Mióta az eszemet tudom – biccentek lassan. – Kiskoromban kezdtem, a többi mellett.

-          És nem gondoltál rá, hogy ezen a vonalon tovább mész? Tehetséges vagy… és függetlenedhetnél ezektõl… úgy értem. A sznoboktól.

-          Vannak kötelességek, amik fontosabbak, mint hogy az egyén mit akar – mondom csendesen.

-          Szabad megtudnom, ki az a nõ a képen? – mutat rá a fényképre. Csendesen, mélyen veszek egy mély levegõt, mint amikor egy haldokló engedi ki utolsó sóhaját.
Forgatom a nyelvemen a szavakat, majd halkan válaszolok.

-          A nõvérem, Sylvia – mondom.

-          Tudtommal egyke vagy.

-          Már – rándul meg a szám sarka. – Öt éve hunyt el. Agyrákban.

Nehéz csend telepedik a szobába, hangon jellegtelen, érzelemmentes, ennyi év alatt bõven volt idõm megszokni a kérdéseket, a részvétnyilvánítás, a bocsánatkéréseket hogy fájó helyet érintenek…

-          Ne eméssze magát, nyomozó, régen volt – mondom nyugodtan, szinte szórakozottan – Apámék talán már nem is emlékeznek rá, hogy milyen volt.

-          Hogy érted…? – kérdezi a szemembe nézve. Úgy érzem magam, mint egy halott, az arcom is ezt tükrözi; semmiféle érzelmet, mint egy drága, velencei maszk, ami díszes, megdobbantja a szívet, de minden mást eltakar.

-          Miért, rám emlékeznek? – kérdezem csendesen.

***

Reggel felveszem az inget, az iskolai sötétkék zakót, rajta az iskola jelével, kabátot és Mikor Kenzo mellém ül, elindulunk az iskola felé. Fejem a tenyerembe támasztom, ahogy nézem a kint a dolgukra sietõ embereket.
Az iskolában nyugodtan ülök a helyemen, legfeljebb pár szóval beszélek az osztálytársaimmal, inkább csak felszínesen, ahogy muszáj… hiszen mégiscsak egy szociális közösségbe vagyunk zárva.

-          Micah, ki az a férfi? – ül le a velem szemben levõ székre Annelise, az egyik osztálytársam.

-          A neve Osagawa Kenzo, és szükséges óvintézkedés – mondom nyugodtan csendesen. Aztán elterelve a beszélgetést magyarázom el neki az algebrát, amit nem ért belõle…

***

Otthon szépen a helyére teszem az egyenruhát és nyugodtan öltözök át. Úgy döntök, hiába kendo, csak a nadrágot veszem fel hozzá, majd meztélláb megyek le a terembe.

-          Úrfi, edzeni készül? – lép mellém Cecil.

-          Igen. Senki sem zavarhat – mondom nyugodtan, mire meghajol és lemarad mellõlem.

Lent a teremben elõveszem a katanám, eredeti, régi és még mindig éles… Tökéletes.
Lassan kezdem el a mozdulatsort, majd egyre felgyorsulok, a felsõtestemen lassan csorognak végig a verítékcseppek.
Halk lépést hallok, megnyikordul egy deszka. Odafordulok, de Kenzo áll az ajtóban.

-          Ó – nézek rá és leeresztem a kardot. – Micsoda meglepetés – morgom halkan.

-          Jobb, ha szem elõtt vagy – mondja higgadtan.
Biccentek, hogy nekem mindegy, majd ismét a fejem mellé tartom a kardot, alapállásba helyezkedek. Figyeli minden mozdulatom, éget, s amikor már nem bírom a pillantását, felé fordulok, hajam hátrasimítom, csapzott, hát úgy marad.

A szemébe nézek, hosszan komolyan, feláll, felém sétál: Meg sem moccanok, a katana a kezemben lóg.

Semmitõl se félek. A haláltól a legkevésbé.

-          Beülünk az autóba, pár szavas kényelmetlen beszélgetés a férfival, majd Cecillel beszélem meg az elkövetkezõket.

A Madleine család hivatalosan az apám vállalatának egyik vezetõ szponzora, természetesen a beszélgetésbe illik belevonni a családot és a munkát is persze. Hiszen amint több pénzt ki lehet facsarni belõlük, miért ne? Több a fejlesztés, jobb a munka, minõségibb az áru. A végén a levegõbõl is pénzt csinálunk.
Hogy én ezt hogy gyûlölöm, fellengzõs sznob mindannyi, csak a külsõség, és akármennyire is mást gondolok, ezt kell látniuk. Ezért gyûlölöm magam, az életet. Ezért nem bánnám, ha hirtelen elvágnák a torkom vagy megmérgeznének. Fájjon, amit el sem lehet már viselni, jobb, mint a mindennapok posvadt némasága.

Otthon átöltöztet Cecil, bár nem akarom, elviselem. Lesétálok, vállamon a kabáttal, kezemben a sétapálcával. Cecil már lent vár…
Meglátom a Férfit, akinek rám kell vigyáznia. De minek? Nem ragaszkodok annyira az élethez, hogy óvnom kelljen. Csak a kötelességtudat marasztal.

-          Jól néz ki, nyomozó – biccentek.

-          Ne hozz zavarba kölyök, még a végén elpirulok – néz rám, de komoly, szavaiból süt a gúny. Biccentek egyet megfagyott arccal és suhogó hosszú kabátomban kifelé megyek.

Legszívesebben nem szólnék hozzá, úgy kezelném, mint egy kötelezõ dísztárgyat az oldalamon, de a késztetés és az aggodalom, hogy esetleg elront valamit, nagyobb. Szeretem a körülöttem minden tökéletes. Próbálom a tudtára adni, de passzív gúnya felpörgeti az agyam.

Gúnyolódik… hogy csapna beléd a villám, te agyontetovált balfasz!
Már bocsánat.

Bemegyünk, Cecil elveszi a kabátom a pálcám, tartva õket áll be a hátam mögé. Semmiségekrõl beszélgetünk, higgadt vagyok, de azért szemmel tartom új barátom.

-          Mondd csak Micah, ki ez a kedves férfi? – kérdezi a ház úrnõje. Elkerekedik egy pillanatra a szemem, válaszolnák valami üzleties, légbõl kapott hazugságot, de megelõz.

Ahha. Régi-új barát.
Konok hallgatással egyezem bele a mesébe, jobban csavarja a szót, mint egy fakír a kígyót. Ez viszont elképesztett és lenyûgözött, csak ne felejtsem el majd szóvá tenni, hogy nagyobb hazug, mint amekkora én életemben valaha is leszek.

Alig várom hogy leteljen a kiszánt idõ, a vége felé sûrûn pislantva fel az órára lopva, majd Cecil finoman a vállamra teszi a kezét, jelzésképpen. Felállok, kezet csókolok a nõnek.

-          Sajnálom, Mrs Madleine, de sajnos hív a kötelesség – mondom a keze fölé hajolva.

-          Ó, Micah. – lepõdik meg. – Mirõl lenne szó?

-          Elõadást tart az Orchestra, és számolnak velem. Engedelmükkel meghívom önöket is, már ha idejük engedi – biccentek. Tudom, hogy nem jönnek el, mégis ezt kívánja a kötelesség.

Az a fránya illem.

***

Az autóban ülök, pár szóval utasítom Cecilt, hogy siessen, nem szeretek ott hangolni, ezért még otthon át akartam játszani a hegedûm. Engedelmesen a gázra lép, csendesen ülök, a térdemen dobolva.

-          Kitûnõ mesét talált ki – szólalok meg, de nem fordítom felé a fejem.

-          Az a lényeg hogy bevették, nem? – mondja. Megrántom a fejem szórakozottan.

-          Gyors és hatásos hazugság. Irigylem ezért – mar a hangom – nekem nem menne ilyen jól – mélyedek a szemébe lángolva, látom hogy elönti a méreg. Megrándul a szám sarka, mintha nevetnék, de az már régen volt. Visszavágna, de kinyílik az otthoni ajtó és szó nélkül kiszállok. Nem kell ide Cecil.

Idegenkedek ettõl a férfitõl, nem akarom hogy a közelembe legyen. Jeges, mint a halál. Épp ezért fogom magam mellett tartani.
Felmegyek a szobámba, Cecil utánam, miután megtartotta a pár szavas kiselõadást, hogy hova megyünk, mit illik felvenni. Engem is „felöltöztet”, megköti a nyakkendõt, megigazítja a mandzsettám, majd távozik, hogy minden mást elõkészítsem, a kabátom, a cilindert, a kesztyûket… felveszem a tokot, kipattintom a zárat és elõveszem a hegedût. Eredeti, régi, tökéletes állapotban, frissen gyantázva. Megpattintom a húrokat majd hátrasöpröm pár kóbor, hosszabb tincsem, és a vonót ráillesztem. Csak kétszer végighúzom, hogy minden hang a helyén ül-e, ujjaim megremegnek, hogy végre ismét az ujjaim között érezhetem; ez a fellépés hegedûre vár, nem csellóra, pedig annál nagyobb öröm tényleg nincs…

Ráillesztett ujjaim táncolni kezdenek a nyakán, egyre gyorsabban, semmibe véve mindent és mindenkit, csak a hangokat érzem, az ujjaim között remegõ húrokat, a tiszta hangokat, a delíriumos játékot.

Amikor abbahagyom hátrafordulok, ég a nyakam, tudom hogy figyelnek. Ott áll Kenzo, figyel, a szeme érthetetlenül ködös és áthatolhatatlan. Biccentek; már õ is készen áll. Megigazítom halványkék mellényem és leeresztem a hegedõt, mellkasom kicsit piheg. Bele tudom élni magam, s ez most kissé kínos.

-          Mehetünk? – érdeklõdök, mintha az autós incidens meg sem történt volna. Csak biccent, oldalra áll, de még nem megyek ki. Megfordulok, az egyik polchoz lépek, ahol egy keretezett kép van a polcon, két ujjamra csókot nyomok és a képhez érintem. A kék szemek visszaragyognak a fotóról.  

Folyosóra lépek, lent, az elõtérben már Cecil vár, hosszú, fekete kabátommal, cilinderemmel és pálcámmal. Rezzenéstelen arccal szállok be a kocsiba, testõröm mellém ül és indulunk.

Sylvia… ezt a muzsikát is neked ajánlom.

-          Micah Ghilonsteel, le van tartóztatva kábítószer birtoklása és terjesztése miatt! Jogában áll… - az elsõ vádnál kikerekednek a szemeim, teljes blokk.

Hogy parancsol…? Mit mondott ez a kis senkiházi narkós férfi?!

-          Én…én nem! Ez valami félreértés! – háborodok fel, de a kezemen hátul kattan a bilincs,mire végigfut a hátamon a hideg. – CECIL! – kiáltok utána, kapna is utánam, de az autó máris elindul és a hirtelen gáz hatására hátracsapódok.

Kemény és bevertem a tarkóm is.
TELEFONÁLNI AKAROK! MOST!

-          Én nem…! – csattanok fel elõre hajolva, megfeszítve a kezeimet, mert a hirtelen sebességtõl rohadtul meg lett szorítva. Nem illõ, de a kurva anyád!

-          Tudom.

Na, nem erre a válaszra számítottam.

-          Tudja? – emelem fel a hangom mérgesen aztán veszek egy mély levegõt. Higgadtan, csak nyugodtan. Szabadítsam ki a kezeim, neked annyi. Velem ezt senki se játszhatja el! – Akkor miért…?

-          Mert el fognak rabolni.

Egyetlen pillanat alatt felmérem a helyzetet, pupilláim a méregtõl összeszûkül. Elõre vetõdök, karját oldalra taszítom, de a mellkasomnál fogva lök vissza a hátsó ülésre, hogy sikerül a kallantyúba beleverni a fejemet is, kicsit befékez.

-          Nem, Micah! Én a jó fiú vagyok… - nem nézel ki annak, ne is haragudj – Én leszek az, aki megvéd téged.

Mérgesen szegezem a szemeibe a pillantásom a visszapillantó tükrén keresztül. Egyszer úgyis leveszed rólam ezt az átkozott bilincset!

***

Némi dióhéjas összefoglaló esti mese után elõvázol egy sztorit. Na most vagy elhiszem, vagy nem. Elméletileg nincs más választásom, mint hinni neki, de gyakorlatilag több sebtõl is kezd elvérezni a meséje.

Nem hiszem el. Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetbe kerültem.

Megállunk egy hotel elõtt. Nem éppen Hilton, annyi szent, de egy szót se szólok, az arcom mozdulatlan.
Kinyitja az ajtót, de nem moccanok.

-          Na, gyere.

-          Nyomozó, tudtommal nem ittunk pertut, hogy tegezhessen – mondom nyugodtan, elõre nézve. – És nem vagyok hajlandó kimenni megbilincselve, mint egy utolsó narkós! – fordítom oldalra a fejem, mélyen és eltántoríthatatlanul a szemébe nézve. Látom, hogy vékony ajkait összepréseli, de nem engedheti meg magának, hogy erõszakkal léphessen fel ellenem. Biccent, én megfordulok és érem, ahogy a bilincs kikattan a csuklómon. Elõre veszem a kezeim és megmasszírozom, vastag, vörös sáv maradt ott. Lesimítom az ingem és a mellényem, ha már a huzavona közben elveszítettem a kabátom és a pálcám. Kiszállok az autóból, büszke tartással.

-          Telefonálni szeretnék. Tudtommal ehhez jogom van – mondom higgadtan.

-          Így van. De nem tanácsolom.

-          Remek. Ennek ellenére fogok – mondom és megvárom, hogy elõre menjen. Nem ismerem itt a járást.

Bent a szobában még négyen voltak, három férfi és egy szõke hölgy. Mindenki felé biccentek, a hölgynek pedig, amikor közelebb lép, finoman kezet csókolok. Apró mosoly játszik a szám sarkában, mire finoman elpirul.

-          Mr. Ghilonsteel, megbocsát egy pillanatra? – mondja finoman hebegve, majd beleegyezésen jeléül finoman meghajlok. – Osagawa, van némi változás…

Nem törõdöm a férfiak pillantásával, nevetgélõ lökdösõdésével, rezzenéstelen arccal várom, hogy önjelölt elrablóm és a felettese visszatérjen. Oldalra fordított fejjel nézek ki az enyhe légyköpetes ablakon.
Ideges vagyok, kicsit a félelemre hasonlít a dolog. Elvégre, ki tudja, mi ez az egész… megdörgölöm az orrnyergem. Nyugalom, Micah, mindig minden megoldódik.

Mikor visszatérnek, Õrkutyám komorabb, mint a hurrikán, a nõ pedig mérgében piros és zavarodott a tekintete.

-          Nos, Mr Ghilonsteel, tudtommal ismertették magával a helyzetet…

-          Nagy vonalakban, természetesen. – biccentek.

-          Értem… lenne valami…

-          Igen, lenne – emelem fel a kezem, megkeményítve a hangom és a tekintetem. – Nem szándékozok itt maradni. Nem tudom, hogy tervezték, hogy eladnak – néztem rá a sápadt férfira, hogy tudatosítsa: nem vagyok ostoba –, de ha mégis vállalnom kell a csalétek szerepét, se áll szándékomban itt maradni. Nyomozó úrnak természetesen nincs jogom megtiltani, hogy teljesítse a kötelességét, de hazamegyek. Ugyanis nekem is vannak kötelességeim, amit ilyen dolog miatt, mint pár unatkozó rosszfiú, nem fogok hanyagolni. – jelentem ki. Szóhoz se jut. Jobb is.

-          De úrfi…

-          Ez veszélyes, öcsi, és a mi munkánkat is megkevered! – fortyan fel az egyik. Ránézek és felvonom az egyik szemöldököm és csípõre teszem a kezem.

-          Maguk a hatósági szervezet, nem? Oldják meg. – mondom, mérgemben kicsit vicsorogva. – És most telefonálni szeretnék. Megoldható?

***

Alig negyed óra múlva a telefon után már várt az autó, elõtte Cecil, kezében a kabátommal és a botommal. Amíg vártam, nem ültem le, állok, mint akit bebetonoztak, amíg azok fojtott hangon veszekedtek a másik szobában. De amikor a portás felszólt, hogy várnak rám, megrebbennek, mint a madarak, és én egy szó nélkül indulok el lefelé.

Nincs más választásuk, követnek. Bizonyára a pokolba kívántak, a legmélyebb bugyrába, de nem akarok csalódást és szégyent okozni a családomnak…

-          Cecil – biccentek mire meghajol és eligazítja a vállamon a kabátot.

-          Úrfi… minden rendben? Jól érzi magát? – aggodalmaskodott. Megrebbent a szám sarka, mintha mosolyognék.

-          Kielégítõen. Indulhatunk? Mi az esti program?

-          Fellépés az Orchestrával.

-          Kitûnõ.

Megállok, amikor kinyitja elõttem az ajtót.

-          Nos, nyomozó, csatlakozik hozzánk, hogy maradéktalanul végezze el a feladatát? – mélyedek sötét szemeibe.

Az arca feszült, mérges. Igazán sajnálom, de sajnos, ez már csak így alakult.