- Tán el kéne mondanom neked? Tényleg úgy gondolod? – halkan felnevet, de választ nem vár, én pedig érzem, hogy most jött el az ideje a hallgatásnak.
- Tedd el azt a kardod, kivétel, ha meg akarsz halni.

Elengedi az államat, de tekintete még egy pár pillanatig fogva tar. Nem moccanok, õ pedig végül a kanapéhoz sétál, és letelepedik rá, elhelyezkedik, majd várakozóan figyel tovább. Mire vár? Jah, el kéne tennem a kardom. De ez az egyetlen mentsváram, hogyan engedhetném el? Nélküle védtelenebb vagyok, mint valaha hittem volna. Nem mintha ellene eddig bármit is ért volna.
- Azért tettem, hogy ne tudj visszamenni a vadászokhoz. – szólal meg végül. Felé kapom a fejem, de továbbra se szólalok meg. Miért…miért számít neki bármit is, hogy visszamehetek e, vagy sem?
- Azért vagy itt, mert kíváncsi voltam, ennyi vér mit tesz veled.

Nem értem. Nem értem az indítékait, nem értem a céljait. Mi vagyok én? Kísérleti fehér egér?
- A terveim... Konkrét terveim nincsenek. – teszi hozzá elgondolkodva.

- Talán megismernélek, talán felmérném a képességeidet, talán csak azt szeretném tudni, hogy ki is vagy valójában, és miért lettél vámpírvadász. – sorolja egyhangúan, én pedig elkerekedett szemekkel figyelem. Ugye nem várja, hogy pont neki kezdjek lelkizni? Nem mozdulok, vagy szólalok meg, csak zavarodottan, szétszórtan kapkodom a levegõt. Õ azonban megunja a várakozást, tekintetét mélyen a szemeimbe fúrva, betör a tudatomba.
Megvonaglik az arcom, és kétségbeesetten próbálok falat emelni emlékeim, érzéseim elé, viszont ezzel csak elvezetem a keresett információkhoz. Túl erõs, nem vagyok képes kilökni az elmémbõl.
Emlékek…képtöredékek…múltam gyötrõ pillanatai, melyeket kénytelen vagyok ismét átélni. Nem úszom meg pusztán a rémálmokkal, már õ is feltépi a sebeimet. Szembesülhetek ismét, azzal az éjszakával…szüleim élettelen szeme, a gyilkos kékje, a rettegésem, mely késõbb gyûlöletbe, keserûségbe csapott át. Az eltökéltség…megtalálom, ha addig élek is.
Hirtelen vége szakad a képeknek, mintha elvágták volna a filmszalagot. Visszahúzódik, elereszt. A földre rogyok, kardom csörömpölve hullik mellém. Összetörten karolom át remegõ testemet.
- Bánt, hogy én is életben hagytalak, mint az a másik kettõ réges-régen? – szólal meg halkan, hangja mégis tõrként hasít néma gyötrõdésembe.
- Semmi közöd hozzá! – kiáltok fel elkeseredetten, de erõm nincs a felálláshoz, elesetten a földön maradok. Tudom, hogy össze kell szednem magam, de egyelõre ez túl nagy feladat.
- Mik a céljaid, Mailo? –szegezi nekem a kérdést, melyet egyszer én is feltettem már neki.

- A céljaim? – nyekkenek fel, majd hirtelen rákapom könnyes, dühtõl fortyogó, méregzöld szemeim, és jóval hangosabban esek neki. – Hisz mindent láttál nem igaz? Nagyon jól tudod! – hangom elhal, megremegek, és lehorgasztom fejemet. Homályos tekintettel szorítom ökölbe a kezem, és elkeseredetten csapok a földre.

- A bosszú nem épp a legjobb életcél egy gyereknek. – szólal meg halkan, mire felhorkanok.

- A bosszú nem cél, hanem életvitel. Egy olyan érzés, mely minden mást kiöl belõled. Képtelen leszel másra gondolni, mindenben a lehetõséget keresed, hogy beteljesíthesd. – színtelenül beszélek, a padlót bámulva. – Ha jobban belegondolok, a bosszú a legerõteljesebb érzelem, mert mindent magába foglal. Gyûlöletet, haragot, és mérhetetlen szeretetet, mert csak azért állsz bosszút, akihez a végletekig ragaszkodtál. – megrázom a fejemet. – Nekem a szüleim jelentettek mindent, de nem vagyok ilyen erõs, ennyire elvakult. Nem, én nem bosszút, hanem igazságot akarok. És nem vagyok már gyerek, max a te fajtád szemében.

Mondandóm végén mélyen a végtelen éjszakát idézõ tekintetébe fúrom sajátomat. De végül félrekapom fejemet, és a tõlem nem messze lévõ tõrré visszaalakult kardért nyúlok. Elmerengve figyelem a keresztvasát díszítõ koponyákat. Apám tõrje, mely a vadászvéremnek köszönhetõen vette fel, az alakváltó képességet. Ez az egyetlen fegyver, mellyel a kezemben, képes vagyok ölni. Rászorítok a markolatra, és megpróbálom megnyugtatni háborgó lelkemet. Az emlékeim…fájó sebek, mind feltépve. Gyakran jutnak eszembe, mégis ritkán vannak elõttem ilyen élesen. Ez elgyengít, megrendíti a nyugalmamat.

-       Igazság? – moccan meg hirtelen a vámpír, gondolván, elég idõt hagyott, hogy összeszedjem magam. – Ne akard becsapni magad! Bölcsen leírtad milyen a bosszú, de ahány ember, annyi változat. Te gyötröd magad, a közönyösség álcája mögé bújsz, de tekinteted fortyog. Gyûlölsz, elégtételt akarsz. Te is bosszúra vágysz.

Hangja ostorkén csap, összerezzenve nézek fel rá. Próbálom helyretenni a hallottakat, átrendezni az értékrendem. De ez nem megy egyik pillanatról a másikra…

-       Tévedsz! – nyögök fel, és ingadozva talpra állok, hátamat a falnak vetem, hogy úgy is maradjak. – Én csak…csak azt az egy vámpírt akartam holtan…csak õt. De vadász vagyok, a véremben van, így nem hunyhatok szemet a többi veszélyes vérszívó tette fölött. Nem vagyok átlagember…sose leszek, mert valaki a családomból szintén vadász volt.

-       A többi vérszívó tette felett? – gunyorosan felnevet, és olya hirtelen terem elõttem, hogy bennem reked a levegõ. – A vadászok ostoba elõítélete is megvan benned, nem csak a vérük. Vajon hány veszélyes ember él, aki ellen senki nem tesz semmit? Hány olyan vámpír halt meg a fajtád keze által, akik viszont ártatlanok voltak? Akármit is gondolsz, a felfogásod gyerekes. Semmit se tudsz a múltról, a valóságról, túl fiatal vagy még!

Dühösen szorítom össze a szám, de képtelen vagyok állni a pillantását, félrefordulok. Utálom, hogy van igazság abban, amit mond.

-       Kérlek…kérlek eressz el. – nyögök fel hirtelen, felnézve rá. – Meg kell keresnem a vadászokat…szük..szükségem van a nevelõmre!

Meglepetten húzódik hátra, némi teret engedve nekem. Õ is tudja, ahogy én is, hogy vámpírvérrel az ereimben eléjük kerülni, egyenlõ az öngyilkossággal. Én azonban bízok benne, hogy elnézõbbek lesznek velem. Annak kell lenniük, õk neveltek fel.
- Ha oda mész, nem védelek meg tõlük! - jelenti ki közömbösen.
- Nem kértem a védelmed. - húzom fel az orrom. - Se mostanra, se a jövõre nézve. Nincs szükségem rád!
Gunyorosan húzza el a száját, mint aki nem egészen biztos ebben, de félre áll, hogy szabad legyen az utam a távozáshoz. Kétkedve nézek fel rá, de látva, hogy nem mozdul mikor teszek pár lépést, kilövök, mint egy rakéta, és meg se állok a bejárati ajtóig. Persze az nincs nyitva, így kénytelen vagyok megvárni, míg kienged. Nem egy elegáns távozás.

Már jó 11 körül lehet, mire a számomra ismeretlen városrészben, találok egy nyilvános telefont. Elõkaparok némi aprót, és remegõ kézzel tárcsázom Leont. Aggódva faggatózik, de csak halkan benyögöm a helyzetemet, és hogy jöjjön értem. Sajnos messze jár, de azt mondja, elküld értem valakit. Nincs erõm tiltakozni, pedig tudom, hogy ebbõl még baj lehet.

Lecsusszanok a fülke tövébe, és fejemet a karcos üvegnek vetve, kissé elbóbiskolok. Arra riadok, hogy egy sportkocsi fékezik le mellettem. Felszisszenek, mikor meglátom a sofõrt. Balthazar! Pár évvel idõsebb nálam, együtt nõttünk fel, mivel az õ családját is vámpírok ölték meg. Elvakultan gyûlöli õket, és mindenkit akiknek közük van hozzájuk.

Engem se kedvel, mivel két éve visszautasítottam a közeledését. Nem túl szerencsés számomra, hogy Leon pont õt tudta küldeni.

- Nocsak, a kis Mailo bajba került? – kezdi hûvös hangon, pedig még jó pár lépés elválaszt minket. Szép lassan megkerüli a kocsit, miközben én gyorsan felpattanok. Mikor elém ér, már nyitná a száját, hogy újabb gúnyos megjegyzést tegyen, mikor elkerekednek a szemei.

Tudtam, hogy észreveszi, megérzi. Minden vadász rájött volna, hogy vámpírvér van bennem, hála különleges képességünknek.

- Mi a… - felmorran és a fegyvere után kap, ami nála egy tucat dobókést, és egy alkar hosszúságú tõrt jelent.

- Balthazar, ne! – nyekkenek fel, és hátrálok pár lépést. – Nem változtam át, esküszöm!

- Pofa be! Nem érdekel mi történ Mailo, már közéjük tartozol. Mint vadásznak, ilyenkor a halált kéne választanod, és mi lehet annál jobb, mint a saját társad keze által meghalni. – hidegen közli velem a tényeket, én pedig hirtelen nem tudok mit felelni, csak elõhúzom saját tõrömet. Egyelõre nem alakítom át, bízok benne, hogy jobb belátásra tudom téríteni.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! Együtt nõttünk fel, társak vagyunk!

- Csak voltunk. Benned már az õ vérük csörgedezik, nem vagy többé se vadász, se ember! – ezzel lezártnak tekinti a témát, és támad. Vadászvére neki is plusz gyorsaságot, sõt, velem ellentétben, nagyobb erõt is adott.

Épphogy sikerül kitérnem az elsõ tõr elõl, de mér védekezhetek is a csapása miatt. Nem akarok ártani neki, nem akarom megsebezni, így viszont én kerülök hátrányba, mert visszafogom magam.

Hamarosan sarokba szorít, és hezitálás nélkül vágja vállamba a dobókések egykét. Felkiáltok, és a földre rogyok. Csalódottan nézek fel rá, minden fájdalmamat a szemeimbe összpontosítva. Megtorpan az újabb csapással, és meginogva néz le rám.

- A francba…ne nézz így Mailo, neked is így lesz a jobb! – fordítja élre a fejét, és keserûen húzza össze a szemét. Õ valóban ebben hisz, de én élni akarok. A vámpírnak…ch, még a nevét se tudom, és most már késõ, igaza volt. Bosszút akarok állni!

- Ki dönti el, mi a jó neki? – a hûvös, gunyoros hang, közvetlenül mellettünk szólal meg, és egy emberként fordulunk a vámpír felé. Zsebre dugott kezekkel, közönyösen néz vissza ránk. Tekintete végigsiklik tetemen, felméri a sebesüléseimet, majd a gyûlölködve õt figyelõ srác felé fordul.

- Te voltál! – szisszen fel Balthazar, és a dühtõl megbicsaklik a hangja. – Te tetted ezt Mailoval! Te vetted el tõlem!

He? Na erre az utolsó kijelentésre elkerekednek a szemeim. Elõször is, sose voltam az övé. Másodszorra, kinek a kése kandikál ki a vállamból?! Valószínûleg a vérszívó is hasonlóra gondol, mert felhúzott szemöldökkel tekint a sebemre.

- Ha szereted… - na most pirulok mindjárt el. – miért akarod megölni?

- Mert azzá vált, amit gyûlöl! Nem élhet vámpírként! Õk ölték meg a szüleit…a szüleim. Inkább legyen halott, mint vérszopó! – a végén már szinte ordít, én pedig döbbenten nézek fel rá. – Sajnálom Mailo, így lesz a legjobb! – fordul felém keserûen. – De elõbb végzek azzal, aki ezt tett veled!

Azzal megpördül, és a vámpírra támad.

- Ne, Balthazar, õ túl erõs! – kiáltok fel, de lábra állni nincs erõm, túl sok vért vesztettem.

Kinyitom szemeimet, és kábán nézek körül. Elõttem a vámpír áll, éppen takarót terít rám. Gyenge és fáradt vagyok, képtelen vagyok felidézni mi történt, így nincs is mit mondanom.

- Aludj, ha felkelsz, egyél, amit találsz. – szólal meg kisvártatva.

Hangjára a rémület is átcikázik rajtam, valami kezd rémleni a történtekbõl. Vár egy pillanatot, mintha azt akarná, hogy mondjak valamit, de képtelen vagyok megszólalni.
- Holnap este találkozunk. – vonja meg végül a vállát, és távozik.

Ülnék fel, hogy helyre tegyem magamban a dolgokat, de túl gyenge vagyok, azonnal visszazuhanok, és hamarosan ismét elnyom az álom…..

***

- Mailo, ideadnád nekem azt a cserepet?

Fiatal, fehérhajú kisfiú kapja fel a fejét, és széles mosollyal szalad, hogy eleget tegyen édesanyja kérésének. Óvatosan, mégis fürgén cipeli a méretes edényt, majd büszkén a fiatalasszony elé helyezi. A nõ felnevet, és fia hajába borzol.

A kisfiú is felkacag, gyermeki, ártatlan hangon.

Boldog, családi élet, apró kertvárosi ház, munkából hazatérõ apuka, üdvözlõ puszi, majd közös vacsora, és végül kardforgató edzés. Évek telnek békés nyugalomban, a fiú már lassan tizenkettõ éves.

- Mailo, nagyon ügyes voltál, büszke vagyok rád – mosolyog le a férfi, a szaporán lihegõ fiúra, aki kihúzza magát és lendít egyet az ezüstös fegyverrel.

Ekkor sikítás hallatszik a konyha felöl, majd hangos csörömpölés. Apa és fia egy emberként kapja fel a fejét, majd a férfi futásnak ered, de még maradásra inti gyermekét.

A fiú azonban rémült és türelmetlen, követi. A konyhába lépve, földbe gyökerezik a lába. Elõtte két sötét alak áll, egyikük anyját, míg a másik apját tartja kezei között. A szülök szeme rémülten villan, mikor megpillantják dermedt fiukat. A támadók eleinte nem foglalkoznak vele, végeznek áldozataikkal.

A gyerek nyöszörögve csúszik le a fal tövébe, képtelen félrekapni fejét családja élettelen tekintetérõl. Az egyik alak elé lép, és a sokkos fiú arcát maga felé fordítja. Kék szeme gunyorosan fénylik, agyarairól vér csöpög.

Nem tudtam cselekedni. Képtelen voltam megakadályozni tettüket, leblokkoltam, és nem hívtam segítséget. Mikor pedig megérkezett, hívás nélkül, már késõ volt. Meghaltak…megölték õket…én pedig élek…

***

Zihálva riadok fel, szemeim elõtt múltam árnyképeivel. Idõ kell, míg elég erõt gyûjtök, hogy kinyissam szemeimet. Azonban jobban tettem volna, ha csukva hagyom. A fény szinte tõrként mar a retinámba, és azonnal lehunyom újra. Fáj…tényleg fáj, de miért?

Újra próbálkozok, és ezúttal egy fokkal jobb, de a tompa, kellemetlen fájdalom megmarad. Keserûen felsóhajtok, és arcomat kezembe temetve, próbálok visszaemlékezni.

Megtámadtam, de legyõzött, aztán a falnak nyomott, megpördített, és végül megharapott…istenem, tényleg megharapott! Felnyögök, és megrázom sajgó fejemet. De akkor miért élek még? Mintha mondott volna errõl valamit, de lehet, hogy csak képzeltem.

Mit tett velem?

Át nem változtatott, mert akkor nem élném túl a napot. Valamit mégis csinált, mert nem vagyok a régi, ezt világosan érzem. Feltápászkodom, és eléggé instabilan indulok el, magam sem tudom merre. Fogalmam sincs épp milyen ajtót nyitok ki, nem memorizálom a látottakat, kába, és fáradt vagyok.

Végül magam sem tudom hogyan, megtalálom a mosdót, és alaposan megmosom az arcom. Okosabb ugyan nem leszek, a helyzetemet illetõen, de legalább elkezdenek forogni az agykerekeim.

Vegyük sorra. Egy vámpír házában vagyok, fogalmam sincs mit tett velem, mit akar tenni velem, sõt, azt sem tudom merre van.

Erre a gondolatra felkapom a fejem, és elindulok felfedezni a házat. Sorra veszek minden ajtót, a konyhában magamhoz veszem a tõröm, és nem foglalkozva hasam korgásával, a nem rég megtalált pincéhez lépek.

Bizonytalanul meredek a sötétbe, és a megszokottnál is tisztában látok, a feketeség ellenére. Le menjek, vagy inkább húzzam el a csíkot? Toporgok egy darabig, majd elindulok lefelé. A lenti szobában azonban megtorpanok. Pár berendezési tárgyat leszámítva, üres. Egy árva lélek sincs benne. Morogva kezdek kutakodni, mert valahol itt kell lennie. Hamarosan találok egy gyanús rést a falban, de képtelen vagyok tenni vele bármit is. Dühösen hagyom magam mögött a pincét, és feltrappolok a nappaliba.

Riadtan veszem észre, hogy hamarosan sötétedik, szinte az egész napot átaludtam. Elõkotrom zsebembõl a mobilom, az azonban beadta a kulcsot, valószínûleg mikor fenékre esve landoltam. Hát ez remek! Akkor most mihez kezdjek? Azt tudnom kell, mit tett velem!

Lenézek a kezemben lapuló tõrre, mely az agresszióm forrása. Megsuhintom, és azonnal karddá válik.

Az ajtó elõtt várok, amint sötét van. Hamarosan hallom is a motoszkálást, és torkomban dobogó szívvel várom, hogy megjelenjen. Kitárul az ajtó, én pedig ösztönösen a szemközti falhoz hátrálok, de kardomat rászegezem a kilépõre.

Megtorpan, és elgondolkodva méreget, vár.

- Mi…mit tettél velem? – nyekkenek fel, majd összeszedem magam, és kisé erélyesebben folytatom. – Bökd ki, különben ezúttal végzek veled!

Elmosolyodik, és közelebb lép. Élvezi, hogy miden mozdulatára összerezzenek kissé, és kezem a markolatra szorul. Emlékszem a tegnap estére, esélyem se volt, olyan könnyedén gyõzött le, mintha csak egy ötéves indulna egy profi bokszoló ellen.

- Látom érted már, hogy mennyire csekély az esélyed ellenem. – jegyi meg tárgyilagosan, remegõ kezemre bökve. Dühösen viszonzom a pillantását, nem hagyom, hogy lenézzen. Már az is jó pont nekem, hogy nem menekültem fejvesztve, hanem itt vagyok, mert tudni akarom mit miért tesz.

- Mit mûveltél? Miért nem öltél meg?

- Nos, azért vagy még életben, mert így döntöttem. Mit mûveltem? Csupán némi vért kaptál, ne aggódj, ennyitõl nem változol át. – közli semleges hangon.

- Némi…vért? – nyögöm halkan. Vámpír vért….ez azt jelenti, hogy ha teljesen nem is, kisé már hozzájuk tartozom. Akkor ezért nem esett jól a napfény.

Kábán eresztem le a kardot, és dermedten figyelem, amint közelebb lép. Magához kötött…így nem mehetek vissza a vadászok közé. Nem léphetek eléjük úgy, hogy az általuk leginkább gyûlölt teremtmény vére csörgedezik ereimben.

- Ne ess így kétségbe, járhattál volna rosszabbul is.

- Rosszabbul? – kapom fel a fejem keserûen. – Én vadász vagyok! Öltél volna meg inkább!

- Még megtehetem! – morran fel, és államat elkapva, kényszerít, hogy a szemébe nézzek. – Ne drámázz, mert még a végén meggondolom magam.

Felszisszenek, és kitépem magam a kezébõl. Igaza van, még bepótolhatja amit elmulasztott, én pedig elõzõ szavaimmal ellentétben, élni akarok. Még nem teljesítettem a bosszúmat.

- Miért tetted ezt? Miért vagyok itt? Mik a terveid velem? – bukik ki belõlem a kérdésözön, mire felvonja a szemöldökét, és kissé gunyorosan kezd méregetni.

Egy darabig némán farkasszemet nézünk. Õ nem támad, én nem támadok. Hogy õ mire vár, azt nem tudom, de én arra, hogy õ lépjen elõször. Ha valamelyest látom a mozgását, talán sikerül kiismernem. Így majd több esélyem lesz a harcban.

Hirtelen megmoccan, kezem ösztönösen szorul a markolatra, azonban csak a holteste ereszti le a földre. Meglepõdök. Tisztelettel, sõt, sajnálattal bánik a hullával, mintha számítana neki, mit tesz egy léleknélküli testtel. Végül a sikátor másik felére suhan és nekidõl a falnak. Egy halandó számára követhetetlen a mozgása, én azonban, ha szaggatottan is, de láttam.

Ha a menekülés mellett dönt, esélyem se lesz követni, ha támad…esélyem sincs, túlélni. Durván hangzik, de legyünk reálisak, erõsebb nálam. Ez azonban nem azt jelenti, hogy meg se próbálok harcolni.
- Azt azért remélem sejted, hogy nem fiatal vagyok. – szólal meg halkan, tájékoztató hangnemben. Hogy sejtem e?

Hülye kérdés, világosan látom, érzem. Túl van talán már az 500 éven is. Ritka az olyan vámpír manapság, aki ilyen idõs, és ekkora erõkkel bír. Nekem meg pont vele kellett összefutnom.
- És ha nem az vagy, akkor mi van? – vágom rá ingerülten. Velem ne játsszon, ha meg akar öni tegye, ha nem, húzzon el, had üldözhessem, ha pedig hajlandó harcolni, cselekedjen végre.

- Akkor nincs semmi, csak szóltam. – érkezik az érdektelen válasz.

Újra kezdjük a néma farkasszemezést, és már kezdem unni, mégis õ az, aki elõször mozdul. Már emelném a kardom, de egyszerûen hátat fordít, és a sikátor világosabb oldala felé indul. Menekül, itt hagy.

Na neeee! Megszorítom a kardot, majd emberfeletti gyorsasággal termek mögötte, de sajnos félreugrik, így a kard a fölre súlyt helyette.

Már pördülnék az újabb rohamhoz, ám hirtelen mögöttem terem, tisztán érzem a belõle áradó márvány hidegséget. Megragadja fegyvert tartó kezemet, majd fülemhez hajolva belesuttog:
- Mondd, miért kellene életben hagynom téged?

Elakad a lélegzetem, és szívem heves kalimpálásba kezd. Megrémülök, de tartom magam. Ha úgy is ki akar nyírni, semmire nem megyek a magamba zuhanással.

- Ha…ha megölsz, számtalan vadász kezd majd üldözni, hogy bosszút álljon. – közlöm vele, eleinte elcsukló hangon.

- Ha nem ölek meg, te leszel a nyomomban, még több vadásszal, erõsítésként – állapítja meg, majd halkan felnevet, és céltudatosan megszorítja a csuklómat. Felszisszenek, és kénytelen vagyok elereszteni a kardomat, ami hangos, fémes koppanással ér földet. Hangja sokáig visszhangzik a néma sikátorban. Amint a langyos fém súlya eltûnik a kezembõl, kihuny a bennem tomboló gyilkos ösztön, és a düh egy része is.

- Nocsak, ez egész érdekes – hümmög egy sort a fülem mellett, majd közelebb hajol. Heves mocorgásba kezdek, hogy szabaduljak, neki azonban meg se kottyan a tiltakozásom, rabul ejti a másik karomat is, és a falnak lök. Arcom a hûvös téglákra simul, és a mögém lépõ vámpír se éppen fûtésre van kitalálva.

- Addig vagy ilyen heves, míg kezedben a fegyver – suttogja a nyakamba. – de utána…Mond csak kölyök, miben reménykedtél, mikor kiálltál ellenem?

- A remény…a remény a halandóké – nyöszörgöm csendesen. Nekem ezt tanították a vadászok. Folyton azt hallgattam, hogy Mailo, te nem vagy egyszerû ember, hát vigyázz, az érzelmeik ne befolyásoljanak. A reményt hagyd meg nekik, te cselekedj, és ne a csodára várj!

De jelen helyzetben, mit kéne cselekednem?

- Hogy hívnak, kicsi vadász? – hajol kissé hátrébb hirtelen. Összeszorítom a szám, fogalmam sincs, mit tegyek. Minden esetre inkább hallgatok, ez azonban nincs ínyére.

Türelmetlenül morog, majd hirtelen megpördít, így háttal kerülök a falnak, szembe vele.

- Ne tedd próbára a türelmemet, kölyök! Ha nem válaszolsz magadtól, majd belelesek a makacs fejedbe. – sziszegi az arcomba, mire riadtan összerezzenek. A mentális pajzsom közel se olyan erõs, mint az idõseb vadászoké. Egy erõs vámpír hamar áthatol rajta.

- Mailo Grey – préselem ki magamból fáradtan. Elégedetten villan a szeme és mélyen a szemembe néz.

- Ugye, hogy nem haltál bele – mosolyodik el gunyorosan. Félrekapom a fejem, ám ezzel hatalmas hibát követek el. Felkínálom neki a nyakamat, õ pedig halk morranással rá is veti magát.

 Elõször csak végig nyal nyakam ívén, majd fogaival felkarcolja kissé a bõrömet. Nyöszörögve, teljesen elgyengülve hagyom, tegyen amit akar. A szúró fájdalomra azonban feléled az életösztön, és amint belém mar, kezeimet mellkasára téve megpróbálom eltolni. Reménytelen.

Csak szívja és szívja a vérem, elégedet horkantásokat hallatva, mialatt én egyre inkább gyengülök, és elkeseredem. Szép lassan kezdem elveszteni az eszméletem. A lábaim feladták, már csak az elõttem álló vámpír tart karjaiban. Zihálva felsóhajtok, és lehunyom a szemem, átadva magam az eszméletlenségnek.

Ekkor azonban hirtelen elszakad a nyakamtól, és egy utolsót nyalva a seben, sötét szemeivel az arcomat fürkészi.

- Majd én megmondom, miért nem öllek meg. – mintha súlyos vattán keresztül hallanám a szavait. – Ezért a vérért, igazán kár lenne, te még kellesz nekem, Mailo Grey.

Gyengén pislogok párat, majd a karjaiba ájulok.

Aludnom kéne…ó igen, azt kéne. Vagy legalábbis elkerülni a nagyvárosokat. Utálom õket, mert zsúfoltak, büdösek, a bûnözések melegágya, tökéletes hely azoknak, akikre vadászom. Ilyen helyeken egyszerûen akadnak prédára, majd feltûnés nélkül végeznek vele, és soha senki nem tudja meg ki miatt veszett el újabb élet. Nem, még a vámpírvadászok se gyakran figyelnek fel, egy ekkora városban történt halálesetre.

Már készülnék elbóbiskolni, hátamat a hûvös betonon nyugtatva – milyen legyen egy beton tömb teteje este, ha nem hideg? – mikor mobilom rezegni kezd a zsebemben. Morogva veszem elõ a kis készüléket, és kijelzõjére pillantva, kedvem lenne kinyomni. Munka.

Végül megrázva fejemet, mégis fogadom a hívást.

- Mailo, de jó, hogy elértelek – pattog nevelõm a vonal másik oldalán. – Azt hittem megint aludni fogsz, és nem reagálsz.

- Ühümm – adok hangot véleményemnek, de Leon nem is vár többet tõlem. Megszokta, hogy ha épp nincs kedvem, nem beszélek.

- Azt hallottuk, hogy a városban ahol tartózkodsz, elõfordulhatnak vérszopók. Tartsd nyitva a szemed, de ha lehetõséged van rá, ne keveredj magánakcióba. Ha látsz valamit, szólj, és megy az erõsítés.

- Aha – felelem bõbeszédûen. Válaszként halkan felsóhajt, majd kölcsönös búcsúzásunk után, bontja a vonalat. Egy darabig még bámulom a kijelzõt, majd a zsebembe süllyesztem, és felülök.

Felsóhajtok, és lábamat lelógatva a tetõ peremérõl, elgondolkodva tekintek le az ember folyamra, mely megállíthatatlan áradatként hömpölyög alattam, a késõi óra ellenére. Milyen uncsi lehet, mindig sietni valahová, megállás nélkül a kötelességeiket végezni.

Vajon megéri nekik? Vagy egyszerûen eszükbe se jut kitörni a mindennapok monoton hangulatából?

Ha a szüleim nem halnak meg, és vadászvérem rejtve marad, én is így élnék? Ha ez a számomra nem kívánt, állandó szabályokból álló élet lenne az ára, akkor is inkább a szüleimet választanám.

Nem vagyok agresszív típus, de múltam felidézésére ökölbe szorul a kezem. Meg fogom találni azt a kék szemû vámpírt, aki végzett velük. Megtalálom, és ugyan annyi könyörületet kap majd õ is, mint amennyit anno õ adott.

Túlságosan elmerülök dühöngésemben, így kis híján észre se veszem az alattam elhaladó, gyanús alakot. Hosszú, éjfekete haj, hasonló árnyalatú ruházat, és egy ragadozó kecses mozgása, amint zsákmány után kutat…és meg is találja.

Hirtelen pattanok fel, majdhogy nem le is bucskázom a tetõrõl látva, hogy áldozatot választott, és követi, majd mindketten eltûnnek egy sikátorban.

Felspécizett véremnek, és az egymásnak igen közel álló házaknak hála, egyikrõl a másikra ugorva, viszonylag gyorsan közelítem meg a kérdéses utcát.

Nincs idõm erõsítésre várni, ha nem cselekszem, az a férfi meghal. Megtorpanok a tetõ szélén, és lepillantva szembesülnöm kell vele, hogy nem voltam elég gyors, a vámpír már táplálkozik.

Felszisszenek, és levezetõ út után kutatva nézek körbe. Nem ugorhatok le ilyen magasságból, egy ilyen mutatvánnyal, még én is csontom törném, ha nyakam nem is. Végül egy tûzlépcsõt pillantok meg, és már csúszom is le rajta.

Nem egy halk mutatvány, a vérszívó fel is pillant vacsorájából, karjaiban tartva mozdulatlan, ernyedt áldozatát. Nem túl elegánsan, egy nyekkenéssel érek földet, és ciccegve tapogatom fájó hátsómat, majd észbe kapok és gyorsan talpra szökkenek.

A vámpír félrebiccentett fejjel, a meglepettség és az ingerültség keverékével figyel. Biztos nem túl boldog, hogy megzavartam. Lélegzetem visszafojtva fülelek egy darabig, de az áldozat szívverését nem hallom. Elkéstem…

- Megölted! – szisszenek fel dühödten, és smaragdzöld szemeimet az övébe fúrom, mely sötétebb, mint a csillagtalan éjszaka.

- Ez volt a kívánsága – feleli közönyösen. Kijelentése alaposan megdöbbent, és úgy lépek hátrébb, mint akit felpofoztak.

- Arra kért, nyírd ki? – kérdezem nyersen. Kissé talán meglepi, hogy ennyire félelem nélkül beszélek hozzá, de nem mutatja, talán már rájött, hogy nem egyszerû halandó vagyok.

- Nem akart élni tovább – emeli fel a fejét, és hátrébb kotorja szénfekete haját. Ennél jobban, már nem is lehetne az ellentétem. Fekete és fehér, mint a sakktábla bábúi.

Talán én az is vagyok…báb, a vadászok kezében, mely önszántából nem vágja el a mozgató zsinórokat. De õ…kétlem, hogy hagyná magát irányítani.

- Mond csak kölyök! – lép közelebb. -  Mit akarsz itt?

Felkapom a fejem, és azonnal elõrántom tõrömet, majd egy suhintással karddá alakítom, és rászegezem.

- Találgass, míg van rá lehetõséged! – jelentem ki szárazon, és ahogy fegyverem a kezemben van, szememben szinte felizzik a harcias tûz. Tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor egy egészen másik énem bújik elõ, aki bármikor küzdelembe bocsátkozik, és ha arra kerül sor, öl.

Reakcióm mintha szórakoztatná.

Száját gúnyos mosolyra húzza, és végigmér. Ingerülten húzom össze a szememet, de csak nem akar mozdulni. Most azt várja én lépjek? Azért hülye én se vagyok, nem futok a halálba, megvárom, míg õ jön hozzám, hogy aztán elküldhessem a búsba.

Reggel van, erre a megszólaló hangfal a legnagyobb bizonyíték. Mozart egyik csodálatos orchestrája szól, miközben készülõdök. A fürdõszobában fésülködök, amikor leáll a zene. Csodálkozva nézek ki, de hallani lehet, ahogy a zene átvált egy másik CD-re, és egy sokkal pörgõsebb, modern zene szólal meg. Pici táncmozdulatokkal élvezem a zenét, bár nem a kedvenc bandám, van egy-két szám, ami kivételesen tetszik, és ezeket Amy összeszedte nekem egy gyûjteménybe. Amy, a legjobb barátnõm egy idegbeteg, megszállott vadállat, aki bolondul a bandáért, meg minden másért is, ahol bevallása szerint jóseggû férfiállatok vannak.

Felkontyoltam a hajam a fejem tetejére, és hagytam, hogy a többi egészen a lapockámig leomoljon, majd felkapva egy fehér blúzt és fekete szoknyát kimentek a konyhába, hogy elkészítsen magamnak a reggelit. Zöldséges omlett, salátával.

-          Jó étvágyat – mondtam magamnak, és bekaptam egy falatot. Nem is rossz. Mindig van annyi idõm, hogy könnyedén meg tudjak reggelizni, rendet rakjak a lakásba, aztán hívok magamnak egy taxit vagy bebuszozok az iskolába. A külvárosban lakom, szóval elég hosszú az út, de megoldom. És sétálni is szeretek, de azt csak iskola után. Amikor van idõd, sokkal jobb.

Rendrakás, lehúzom az ágyat, minden egyéb… kéthetente jön egy takarítónõ, aki a nagyobb dolgokat elintézi, de nem fogok csak arra várni, amikor megcsinálhatom én is. Õ csak függönyöket mos, szõnyeget porol, egyebek.

Elindulok az iskolába. A taxi mellett döntöttem, szóval elég hamar beérek. A hangzavar a szokásos, mégsem ugyanaz. Hiányzik egy édesen dobhártyaszaggató sikoly.

-          Amy hiányzik? – ülök le a helyemre, és a mellettem levõ padra nézek. Az össze van ragasztgatva mindenféle fiúképekkel, vagyis pontosabban négy fiú arcával, akikért odavan. My Ground, hirdeti az orbitális felirat a pad tetején. Ezt szokta eláztatni a nyálcsorgatással. Jó, elismerem, van pár nagyon jó számuk, de nem értem, miért kell ennyire rajongani pár üresfejû libáért. Van egy tehetséges dalszövegírójuk, szerencsétlent biztos kizsákmányolják, õk meg elhörgik vagy énekelik, egyre megy. Egoista banda.

-          Igen, állítólag beteg – ül le elém az egyik osztálytársnõm, majd felszínes csevegésbe kezdünk. Már most alig várom, hogy véget érjen a nap, és hazamehessek. És még csak hétfõ van! Ez túl sok, komolyan.

Ebédidõben a szokott helyemen ülök és nyugodtan eszegetem a frissen vett bár valószínûleg nem a legfrissebb szendvicseket. Egyetlen jó dolog az almalé, ami legyen cukros, szinte itatja magát. Lassan mániákus leszek, megszállott, érzem. De ez vicces a maga formájában is. Egy fekete zongora, aminek nem egy szál vörös rózsa ad festõi, bár kissé sablonosan romantikus képet, hanem egy doboz almalé csillog… mindjárt jobban néz ki. Elmosolyodtam, és szörcsögve szívtam be az utolsó cseppeket is.

Az utolsó két órát szinte végigvegetáltam, vagyis figyeltem a tanár magyarázatát, de nem voltam túlzottan aktív. Nem kedvelem a fizikát, vagyis érdekes kísérleteket csinálunk néhanapján, de amúgy a száraz elmélet… elmerohasztó. Érzem, hogy sikoltoznak az agysejtjeim.

Talán le kellene szoknom a magamban beszélgetésrõl.

Az utolsó óra a francia nyelv szépsége, a változatosság gyönyörködtet. Folyékonyan, anyanyelvi szinten beszélem a nyelvet, ugyanis a szüleim Franciaországban élnek, szóval ezzel semmi problémám nincs.

Vége. Istenem, vége, köszönöm, és még csak hétfõ van… nem fogom bírni. Nagyot sóhajtva indulok el gyalog a hazavezetõ úton, szeretem kiszellõztetni a fejem iskola után. Akkor úgyis mindig olyan nehéznek érzem… És rá kell gyúrnom a történelem elõadásra is, mindjárt itt az ideje az én beszámolómnak, nem akarok hanyag munkát bemutatni.

Megcsörren a telefonom. Rosszat sejtek. Amy neve villog a kijelzõn, és a kezemben hozzácsapódik a pici zöld csengettyû, ami dísznek lóg a hátulján. Kinyitom, de elõvigyázatosan eltartom a fülemtõl.

-          ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ – megmondtam. – NEM FOGOD… KJÁÁÁÁÁÁÁÁ…. – mit is mondtam? Én megmondtam.

-          Most mondd el úgy, hogy én is értsem – szóltam bele higgadtan a mobiltelefonba.

-          VÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!! NA KI AZ ISTEN? NA KIIII??? ÉÉÉÉÉN!!!! – sikítozik, valószínûleg az egész környékük azon fogja a fejét, hogy mégis mi a jó istent csinált már megint ez a buggyant.

-          Te. De miért is?

-          NEM FOGOD ELHINNI, MIM VAN!

Ez volt minden rossz forrása. Mit keresek én itt? Miért nem tudtam hazudni egy szépet, hogy ma dolgom van vagy akármi? Nem. Nekem muszáj volt hagynom magam rábeszélni, hogy eljöjjek erre a… koncertre. Ez nem koncert, ez állatoknak tartott felvonulás, ahogy a hímekért eltapossák egymást az alacsonyrendû nõstények. Pár tesztoszterontól dagadó kan miatt. Nem hiszem el.

-          Istenem, istenem, emberek, nem hiszem el, itt vagyok, itt vagyunk! – sikítozott kétpercenként… másodpercenként Amy. Már abban leizzad, ha csak belegondol, hogy húúú, nemsokára megláthatja azokat a… khm… hogy szavaival éljek: orgazmus-cunami-férfiállatokat. Jesszusom, Mit. Keresek. Én. ITT??!!

-          Hallom – morgok, és keresztbe fonom a kezeim. De olyan szépen kért, muszáj volt eljönnöm vele, amint beengednek, egy órán belül úgyis részeg lesz! Annyit meg kibírok, aztán hazavonszolom a lábánál fogva és hagyom, hogy minden lépcsõbe beleverje a fejét. Ha már másnapos, legalább istenesen fájjon a feje!

-          Jesszusmária, mindjárt… mindjárt itt lesznek! – eresztette ki az üvegrepesztõ hangját, és pedig elõvigyázatosan odébb hajolta, hogy ne az én dobhártyáim lássák kárát ennek az éktelen visítozásnak.

Abby nem szokott így viselkedni. Vagyis igen, de csak ha errõl a bandáról van szó, vagy mindegy mirõl, csak õ szeresse. Ettõl eltekintve teljesen normális, komoly, felelõtlen, éretlen, goth-mániás liba.

Barnásvöröses tincseit rövidre vágatta, és pihentagyú napjain mindenféle élénk színû parókákat hord, de csak kivételes esetekben – ha nálam alszik, teszem azt.

-          Ott vannak az én sötét uraim! – sikította, és nekem fennakadtak a szemeim. Közvetlenül a fülembe kaptam.

-          Jesszus, maradj már! Látom – morgom, és megtapintom a táskám. Még jó, hogy hoztam magammal könyvet és iPodot is. Nem kedvelem a bandát, csupán pár számukat tatom szépnek. Túl elvont az én ízlésemnek.

Végre beengedtek minket. Amy átölelt és izgalmában kiszorította belõlem a szuszt, aztán intett nekem, hogy elfut egy pillanatra. Mielõtt eltûnt volna az extázisban tomboló embertömegben, megragadtam a karját egy pillanatra.

-          Én nem fogom élvezni, ha lefejelnek. Kint ülök a pultnál. Ha kellekk, ott keress meg.

-          Imádlak! – sikította, aztán tényleg eltûnt. Nagyot sóhajtottam, és alig vártam, hogy másfél óra múlva eszébe jusson, hogy én is itt vagyok, és hazavonszolhassam részeg tetemét.

Felülök a magasított bárszékre és bokánál összekulcsolom a lábaim, hogy kényelmesen ülhessek, majd a mixertõl rendeltem egy alkoholmentes mojitot. Elõvettem a könyvem és mikor felharsant a lányok eszelõs sikolya, egy elfojtott, türelmetlen sóhaj után elõveszem az iPodomat is. Nem nekem való ez… hogy nevezhetik ezt koncertnek?

Tüntetõen nem nézek a színpad felé, mert nem érdekel. Kevergetem a koktélomat és belemerülök a könyvbe. Történelmi, nem az a léleklekötõ olvasmány, inkább… egyszeri olvasatra megfelel.

Már nem tudtam pontosan, mennyi idõ telt el, de kihúztam magam, hogy kiroppantsam a hátamat. Már csak a jégkockák és a mentalevelek voltak a pohárban; remélem, mindjárt vége ennek a szörnyûségnek, igazán haza szeretnék már menni.
Valaki elkapta a karom és kiszedte a fülembõl a fülhallgatókat. Elhûlve néztem a fiúra, aki inkább már férfi volt, és rettenetesen unott, talán kissé felbõszült arccal hallgatott bele abba, amit ÉN hallgattam. Jeges pillantással rántottam ki a karom a szorításból és ugyanolyan hidegen vissza is vettem az eltulajdonított fülhallgatómat.

Ez pofátlanság, ráadásul olyan tekintettel néz rám, mintha egy neveletlen kiskölyök lennék, akit idomítani kell… nekem ezt nem kötelességem eltûrni. Amy majd hazamegy, ahogy akar. Összecsuktam a könyvemet is, és szó nélkül a táskám mélyére süllyesztettem. Néz is nézve a kék szemû fazonra lecsusszanok a székrõl és az ajtó felé vettem az irányt, dacosan felszegett fejjel és egyenes háttal ki akarok menni az egyre bûzösebb és dohányfüsttõl terhes helyiségbõl. Épp becsapódott mögöttem az ajtó, és megállok az elõtérben, hogy megigazítsam a szandálom pántját, mert már nagyon törte a bokámat, amikor ismét megcsapott a penetráns bûz és fintorogva fordulok meg.

A reakcióm csak annyi, hogy megforgatom a szemeim. Nagyszerû, egy bájmajom. Csak õ hiányzott a boldogságomhoz.