- Az elõbb még élvezted a csókomat – súgja a fülembe, közben pedig a mellkasomon simít végig. Visszafojtom a lélegzetem, hátha megint felhasítja a bõröm, de mikor nem teszi, felé kapom izzó tekintetem. Élveztem? Talán… tényleg. De mi a fene ütött megint belé? Hirtelen rezzenek össze, ahogy eléri a hasamat, és bõrömön végigszánt valami, számomra ismeretlen bizsergés.

- Mit szeretnél, mivel büntesselek? – állítja meg a kezét. Felháborodottan pillantok fel rá, nem értem miért akar büntetni. Azonban nem veszi észre, el van foglalva a ruhái levételével. Meghökkenek, nem tudom mire vélni a dolgot, de mikor felsõteste teljesen szabaddá válik, és visszahajol fölém, el is felejtem számon kérni. Mint a márvány… Vajon tapintásra is? Épphogy csak érintve simítok végig rajta.
- Én is ilyen tökéletes leszek? Sehol egy sebhely, ránc, anyajegy? – érdeklõdök, mikor megérzem ujjaim alatt, hûvös, hibátlan bõrét.
- Igen, de csak ha okos leszel... – feleli pár percnyi gondolkodás után. Kezeimet visszaejtem magam mellé, és csak szemeimmel vizsgálom tovább. Nekem még mindig megvan a heg, melyet Balthazar támadása okozott. Vajon az is el fog múlni, vagy a fegyver ezüst mivolta miatt, örökre megmarad? Mondjuk akkor biztos rajta is lennének még sebek. Végül gyõz a kíváncsiságom.
- A lábad is ilyen? – bököm ki érdeklõdve, és kissé feljebb emelkedek. Meglepõdik, de azért leszáll rólam, és függõlegesbe hozva magát, leveti alsó ruházatát is. Tekintetem rögtön a combjára siklik.

 - Itt kéne lennie annak a hegnek – kezdek bele lassan, és elõrébb dõlve, tétován érek a lábához. -, amit Balthazar tõre okozott.

Nem vagyok felkészülve a reakciójára, de valószínûleg ha szól, se tudok kitérni az erõteljes pofon elõl, amit hirtelen lekever. Egy pillanatra bekönnyezik a szemem a fájdalomtól, és nyakam ijesztõ roppanásától, de gyorsan felszárítom.

A tanácstalanságtól és sajgó nyakamtól kábán nézek fel rá, most még inkább elvesztettem a fonalat, mivel is érdemeltem ezt ki. Izzik a szeme, és ösztöneim szinte sikítanak, hogy meneküljek, de nem kapok rá lehetõséget. Könnyedén, és hirtelen szaggatja le rólam alsóimat, majd csípõmet megragadva, lendületesen hasra vág. A rémület és a felháborodás hördülve szakad fel belõlem, kénytelen combjaimra nehezedni, hogy ne dobjam le magamról. Közben kezével a hátamon barangol, egészen a fenekemig, és már várom a fájdalmat, mikor mar belém. Helyette egészen mást csinál…

- Miért kell arról beszélned? – sziszegi gyûlölködve, nekem pedig csak most esik le, mi húzta fel. Balthazar? De miért? Már kérdeznék rá, mikor megérzem ujjait a farpofáim közé csúszni, egyesével, hirtelen hatol mélyebbre.

Ráharapok a számra, hogy visszatartsam fájdalmas sikolyom, így csak tompa nyögés hallatszik, de arra se figyel fel, kíméletlenül folytatja, hiába ficánkolok, feszülök meg, és szorítom.

 - Ha fáj, akkor szûkebb, és még rá is feszítesz. Ez így kellemetlen lesz, pici Mailo...

Szinte meg se hallom, levegõ után kapkodva próbálom kényszeríteni magam az ellazulásra. Fogalmam sincs, mennyi ideig tágít, közben a hátamhoz simulva, hol becézõen, hol durván érintve, mire végül kihúzza belõlem a kezét.

Pillanatnyi szünet, hogy aztán makacsul összeszorított combjaim szétfeszítésének álljon neki. Két okból kifolyólag nem akarok engedni. Elõször is, a testem reagált rá, szívesen elrejteném merevedésemet elõle. Másodszor, hiába a testi vágy, a lelkem nem vágyik rá, hogy dühbõl érintsen.

Végül mégis megmutatkozik a kettõnk közötti erõkülönbség.

- No-csak... – szólal meg, és ahogy fejemet oldalra fordítom, látom, hogy szélesen vigyorog. A szégyentõl szinte lángra kap az arcom, de rám se néz, térdeivel befurakszik lábaim közé, és hozzám préselõdik. Bennem reked a levegõ, mikor érzem, hogyan kényszeríti belém férfiasságát.

Iszonyúan fáj, úgy érzem majd szétszakít, de próbálom visszatartani a hangom, és minél jobban elfojtva felkiáltani. Olyan erõvel szorítom a kanapé karfáját, hogy ujjaim már szinte belefehérednek. Vár egy kicsit, de számomra nem eleget, és mozogni kezd, nem kifejezetten durván, de alaposakat, mélyeket lökve. Eleinte nagyon rossz, nyöszörögve próbálok nem a fájdalomra koncentrálni, de idõvel csillapodik a feszítés, és ahogy egyre többször talál el nekem tetszõ pontot, úgy kezdek átváltani kéjes nyögésekre.
- Kellemes idebent – morogja maga elé, de fel se fogom a szavait, szaporán kapkodok levegõ után, mikor épp nem nyögök akaratlanul is. Teljesen kitölt, és nem is tudok másra koncentrálni, csak a forróságra, ahogy bennem mozogva, szinte mindenemet érinti. Egyszer csak mélyebbet lök, mint eddig bármikor, és felmorranva belém élvez, majd teljesen rám nehezedik.
- Még egy kicsit... – suttogom magam elé öntudatlanul. Remegek, ég a testem, és kétségbeesetten vágyok a kielégülésre. Nem értem miért teszi ezt, de ha már belekezdett, fejezze is be normálisa.
- Oké... – szólal meg ki idõ múlva, majd válaszával egy idõben, a hónom alá nyúlva ránt fel az ölébe. Képtelen vagyok bármit is tenni, már magára is ránt, hol engem mozgatva magán, hol a csípõjével lökve alulról. Lihegve, nyöszörögve kutatok valami kapaszkodó után, de hiányát tudomásul véve, hagyom, hogy õ tartson meg, néha egy-egy mozdulattal rásegítek a mozgásra. Egyszer csak, egyik kezét elhúzza csípõmtõl, és az ölembe vezetve, rámarkol a merevesésemre. Ledermedek, ahogy a hideg körbeöleli tûzforró, izzó testrészemet, de mikor mozdít a kezén, csak sóvárogva hagyom, hogy két irányból kényeztessen.

Ezt azonban nem bírom túl sokáig, kéjtõ gyötört testem hamarosan feladja, és felkiáltva élvezek a tenyerébe, míg õ ismételten belém. Lecsúszok róla, négykézláb landolva a kanapén. Csillagokat látok a gyönyörtõl, és az enyhén, kéjesen feszítõ fájdalomtól. Remegve kapkodok levegõ után, és próbálom összeszedni magam. Neki hamarabb sikerül, hallom amint feltápászkodik, és mielõtt eltûnne, végigsimít a hátamon, a fenekemig.

Érintése nyomán bizsereg a bõröm, de ugyanakkor szégyenkezve ég az arcom. Mit tettünk…. Kiterülök az együttlétünk illatát árasztó kanapén, és üres tekintettel kezdem bámulni a karfát. Nem fekszem a hátamra, túl fáradt vagyok hozzá. Némi idõ után, mégis megmoccanok, és egy fájdalmas fintor kíséretében felülök. El kéne mennem zuhanyozni, de nincs kedvem egyedül lenni itt fent. Úgy ahogy vagyok, meztelenül sétálok le a pincébe, és némi hezitálás után, benyitok a fürdõbe.

Rögtön megcsap a gõz és a forróság, még inkább feltüzelve amúgy is forró testemet. Megfordul a fejemben, hogy ez marha rossz ötlet, de aztán rá szólok magamra. Most dugott meg, a legkevesebb, ha hagyja, hogy vele fürödjek! Azért eléggé tétován nyitom ki a zuhany ajtaját, és csusszanok be a résen.
- Fürödhetek idelent? Nem szeretnék egyedül fent lenni... – kérdezem szinte suttogva, és mikor elgondolkodik a válaszon, hozzásimulok hûvös mellkasának. Kellemesen hideg, a forró víz és gõz mellett.
- Nem meleg a víz? – szólal meg végül, felém fordulva, és már nyúlna a csaphoz.
- Ezért bújok hozzád, mert olyan jó hideg vagy... – lehelem, még az elõbbinél is halkabban.

Nem küldött el, és ez valamiért nem csupán megkönnyebbülést, hanem némi örömöt is jelent számomra. Válaszomat hallva felnevet, és hagyja, hogy továbbra is bújjak hozzá.

Szép lassan megnyugszok, a légzésem is újra normális tempót vesz fel, csupán a belsõmben nem tudok rendet rakni. Piszkosul élveztem, ezt kár lenne tagadni, mégse értem, miért tette dühbõl az egészet. Miért húzta fel magát ennyire?

-       Miért csináltad ezt… így? – emelem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Csurom víz tincsei azonban félig takarják az arcát, kénytelen vagyok felnyúlva, kissé arrébb csúsztatni õket. De még így se néz rám, a falat fixírozza mögöttem.

-       Mert így akartam – érkezik végül a közönyös felelet. Megfeszülök, és összehúzom a szemeimet, de nem lépek el tõle.

-       Nem értelek – morgom duzzogva. – Mi a fene ütött beléd? Ennyire zavar, ha nem azt teszem amit mondasz? Vagy… - elbizonytalanodva harapom el a mondandóm, majd erõt véve magamon, folytatom. – Vagy Balhazar említése húzott fel?

Ahogy megmerevedik, rögtön tudom, hogy megint hibát követtem el, egykori társam megemlítésével. Elkapja az államat, és erõsen tartja, hogy még véletlenül se kaphassam félre a fejem.

-       Ne merd még egyszer emlegetni elõttem, különben rögtön kinyírom, ahogy megpillantom! – sziszegi fenyegetõen. Szemei hidegen fénylenek, de mintha megbántottság is lenne bennük. Mi ez? Féltékenység…?

- Te… féltékeny vagy rá? – pislogok rá döbbenten. Ez az Mailo, még mindig nem tanultad meg, mikor kéne csöndben maradni.

Ujjai megszorulnak az államon, de aztán elenged, és válasz nélkül eltol magától. Nyúlnék utána, de miután hûvösebbre állította a vizet, kiszáll mellõlem. Felébred bennem a dac, és sértõdötten, csurom vizesen pattanok ki mellé. Megragadom a karját, és ha ahhoz nem is vagyok elég erõs, hogy visszarántsam, koloncként lazán lógok rajta.

Ingerülten felsóhajt, és felém fordulva, lefejti magáról a kezemet, de el nem engedve, odahúz magához.

- Ne szállj el magadtól, kicsi Mailo! Nem ismerem azt az érzést, pusztán nem szeretem, ha azok után, amit érted tettem, továbbra is a vadászokat részesíted elõnyben, velem szemben – közli hidegen, majd elengedve, kissé ellök magától.

Leblokkolva nézek utána, mikor elhagyja a fürdõt. Reménykedtem? Ne már! Mégis miben? Hogy több vagyok neki, mint egy problémás fióka, akit használhat a szükségletei kielégítésére? Igen.

De talán több is vagyok, pusztán nem képes ezt kifejezni. Legalábbis remélem, hogy csak ezzel van gond. Mindenesetre, ez most nem esett túl jól, dühöngve tekerek magam köré törülközõt, majd ruháim felkapkodása után, felviharzok a földszintre.

Friss levegõre van szükségem, nem érdekel, milyen közel van a hajnal. Megnézhetném az órát, de igazából fogalmam sincs, merre keressem, és nincs kedvem most felkutatni.

Halkan nyitom ki az ajtót, hogy ne hallja meg lent, habár van egy olyan érzésem, hogy ez reménytelen, így is úgyis eljut a fülébe.

Ahogy kilépek, megcsap a hûvös, éjszakai levegõ. Még látszanak a csillagok, nem lehet túl korán. Felugrok a kerítésre, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy utamat az utcán folytatom, de végül egyszerûen leülök, és kissé megtámaszkodva bámulni kezdem a csillagokat.

Nem is olyan rég, ezt még emberként tettem, jelenlegi fajtámra vadászva. Felsóhajtok, és ahogy sorra hunynak ki a csillagok, elgondolkodok, vajon mit hoz számunkra a jövõ. Többes szám, mi?

De végül is sokra nem mennék nélküle. Nem is akarom elhagyni, habár neki köszönhetem, hogy ezentúl vámpírként kell élnem… örökre. Az hosszú idõ…

Beletúrok nedves tincseimbe, és figyelem, ahogy egyre több csillag halványul, majd tûnik el. Be kéne mennem, de fût a kíváncsiság, hogy vajon a vadászvéremnek köszönhetõen, nem bírnám-e a napot? Ha nem, akkor elégek? Ha igen, akkor az mérhetetlenül nagy elõny lenne számomra.

Csak annyi lenne a dolgom Iannal szemben, hogy kicsalom a napra. Ott aztán vagy én, vagy a fényes sugarak végeznének vele. El akarom pusztítani!

Ez lenne a bosszú, amit Lors szerint nem ismerek? A tapasztalat, aminek híján vagyok? Folyton csak kérdezek, de válaszokkal nem tudok szolgálni magamnak.

Kezdek elálmosodni, és egyre nagyobbakat pislogva nézem a világosodó horizontot.

- Mailo! – csattan mögöttem a dühös hang. Hirtelenségétõl, felriadva esek hátra, és ha a fal tövében álldogáló mesterem nem kapna el, nagyot nyekkenve landolnék a földön. – Megörültél? Mi a fenét csinálsz itt hajnalban? – Nagyon mérges, csak úgy árad belõle a feszültség.

Nem felelek, csak fejemet a mellkasának döntöm. Fáradt vagyok. Felsóhajt, mintha kissé lenyugodna, és a karjában tartva, sietve besétál a házba, egyenesen le a pincébe.

- Ha még egyszer ilyen hülyeséget csinálsz, nem avatkozok bele! – morogja, mintegy csak magának. Nem hiszem, hogy tartani tudná magát a kijelentéséhez, de asszem nem fogom kipróbálni. – Most komolyan, mit csináltál kint?

- Kíváncsi voltam, nem segít-e a vadászvér a nap elviselésében – motyogom egyre fáradtabban. Biztos felkelt már kint a nap. – Szerinted sikerülhet?

- Nem tudom… Még senki sem volt olyan idióta, hogy kipróbálja – feleli halkan, majd berak a „koporsómba”. Elhúzom a számat, utálok ebben aludni. Így tényleg úgy érzem magam, mint egy hulla, aki a puccos temetésére vár. Mielõtt ellépne mellõlem, gondolkodás nélkül, ösztönösen kapom el a karját, és húzom vissza. Nyújtózok kicsit, és félve a reakciótól, szájon csókolom. Nem mélyen, nem szenvedélyesen, inkább csak bocsánatkérõen.

Elengedem, és hátat fordítva neki, elfészkelõdöm. Még áll mellettem kicsit, majd arrébb lép.

- Lors… - szólítom meg, mikor már õ is a helyén van.

- Hm? – Kicsit késve érkezett a reakció, talán még mindig a megnyilvánulásom hatása alatt áll, vagy meglepte, hogy a nevén szólítom. Nem is tudom, tettem e már így.

- Miért nincs itt lent ágy? Így olyan… hideg – fejezem be, habár eredetileg azt akartam mondani, hogy messze van tõlem. De a fene se fogja az orrára kötni, hogy most szívesen bújnék hozzá.

A válaszát azonban már nem hallom, a kimerültség gyõzedelmeskedik felettem, és hirtelen nyom el az álom.

Mikor felébredek, még mindig nyúzottnak érzem kissé magamat. A tegnapi akciójának, azonban már nyoma sincs, egyáltalán nem sajog a hátsóm. Lors már nincs a helyén, így miután rendbe szedtem magam a fürdõbe, felbotorkálok hozzá.

Némán áll a nyitott ajtóban, és a sötétséget figyeli.

- A vadászok jártak erre nappal – közli velem kifejezéstelen hangon. Riadtan nyelek egyet, és mellé lépek, egészen hozzásimulva, hogy elférjünk. Nem merek rákérdezni, hogy tudja e, pontosan kik, pedig furdal a kíváncsiság.

- Ha megtalálják a házat, tovább kell mennünk! – Kissé feszültnek tûnik, de mikor rám néz, tudom, hogy ez most nem nekem szól. Én most nem csináltam rosszat.

- Talán… ha kevesebbet vadásznánk, nem hívnánk fel magunkra a figyelmet – próbálkozok halkan.

- Mailo, szükséged van vérre, ezt te is nagyon jól tudod! – sóhajt fel fáradtan. Kezdi unni a folytonos küzdelmet velem. Fintorogva fordulok el, nem igen tudok mit mondani erre. Persze, hogy tudom, a szomjúság szárazzá teszi a torkomat, és marja a bensõmet, de mégis úgy érzem, képes vagyok elviselni. Már mondanám meg neki, mikor hirtelen felkapja a fejét.

- Azay… - suttogja maga elé, és a következõ pillanatban, az említett meg is jelenik, átugorva a kerítést. Úgy tûnik vámpíréknál senki nem használja a kertkaput.

Nem szólal meg, nyilvánvaló, hogy gondolatban diskurálnak. Felettébb idegesítõ, hogy engem kihagynak belõle, fõleg, hogy fontos dologról lehet szó. Lors arca elsötétül, és a tekintete rám rebben.

- Mi történt? – kezdek követelõzni, feszülten lesve minden rezdülésüket. Nem akaródzik megszólalnia, de végül sóhajtva belekezd:

- Ian, és pár társa, meg akarja támadni a vadászok itteni központját – morogja halkan. – Hamarosan indulnak.

Elkerekednek a szemeim, és valami összeszorul a mellkasomban. Beviharzok a házba, és a cuccaim közül, elõkotrom a tõrömet. Mikor visszaérek, Lors karba font kézzel, gyanakvóan áll az ajtóban, Azay pedig kíváncsian támasztja a falat kintrõl.

- Mit tervezel Mailo?

- Én… Nekem muszáj odamennem! – jelentem ki kétségbeesetten. – Õk neveltek fel, és most… Leon, meg…a többiek… - szándékosan nem mondom ki Balthazar nevét.

- Már az ellenségeid! – vágja rá ingerülten. Megrázom a fejem, a kezem remeg az idegességtõl.

- Ha segítünk nekik, biztos nem üldöznek tovább! Ráadásul itt az esélyem, hogy Iant… - elharapom a mondatot, felesleges befejeznem, nagyon is jól tudja, mit akarok mondani. Ahogy azt is, hogy nem fog tudni lebeszélni a tervemrõl. Ha nem állna az ajtóban, már rég az utcán rohannék.

Hirtelen, mutatóujjával kalandozni kezd a mellkasomon, mire értetlen, tágra nyílt szemekkel fordulok felé. Ez... túl fura, az arcán érzelmek hada sorjázik át, pedig már hozzászoktam a kemény álarcához.

- Nem azért hoztalak át, hogy pár õrült miatt meg is halj egy hét alatt. Amikor vért adunk, gyengülünk és gyengül egy picit a vérünk is. Minél idõsebben adunk elõször vért egy fiókának, annál erõsebb lesz… - szólal meg halk, de tiszta hangon, közben ujjaival egyre feljebb kúszik, végül megállapodik az arcélemen.

- Szerinted hány fiókám volt eddig?

Nem felelek, csak döbbenten figyelem minden mozdulatát. Végül keze elveszik a hajamban, de nem tesz mást, csupán végigcirógatja a fejbõröm, és megáll.

- Nagyjából egy sem… Vért adtam párnak, de korántsem eleget ahhoz, hogy átváltozzanak, így ereje mit sem csappant. Nagy erõre tettél szert… Elsõdlegesen azért, hogy ne halj meg. Hogy mi lett azokkal, akik ittak belõlem? – Szinte csak magának beszél, de tudja, hogy koncentrálok, és mindent megjegyzek. A mondandója pedig meglep. – Már meghaltak, szárazra szívtam õket.

Erre egészen leblokkolok, és akaratlanul is megijedek kissé. Õ pedig lehorgasztja a fejét, nem néz az arcomba, keze pedig mozdulatlanul pihen a vállamon. Elmerült a gondolataiban, ami tök jó, meg minden, de mi lenne, ha nem rajtam, a kanapéba passzírozva engem, tenné meg.
- Leszállnál… rólam? – kérdezem óvatosan, mire rám néz, és elvigyorodik.
- Miért kéne? Tán fázol alattam? Nem ittál eleget? Vagy csak… zavarban vagy?

Szeretném rávágni, hogy még szép, hogy nem, de sajnos arcomra pír kúszik, õ pedig befogja a szám, szóhoz se jutok.

- Ha vért szeretnél, tessék, harapj csak meg nyugodtan. De akkor én sem leszek finom veled… - figyelmeztet halk gúnnyal. Kár volt, errõl eszembe jutott, mennyire jól esett a vére.

Ösztönösen nyitom a számat jobb keze alatt, miközben a balt a mellkasomra helyezi. Szinte gondolkodás nélkül mélyesztem bele ujjába a fogamat, mire körmével átszakítja a bõrömet. Hiába figyelmeztetett, ez váratlanul ért, a fájdalomtól és döbbenettõl, tágra nyílnak a szemeim.

- Szeretnéd, hogy tovább hasítsam?

Riadtan rázom meg kissé a fejem, mivel keze szorítása, nem ad több teret. Így viszont fogaim jobban a húsába mélyednek, mire még jobban felhasítja a bõröm, lejjebb húzva a kezét. Megrándul az arcom, nem kellemes érzés...

- Tudom, fáj… - állapítja meg nagy bölcsen, de el már nem venné a kezét, sõt, gonoszan elvigyorodik. - Szerinted kedves barátom hogy bánt volna veled ma este, ha nem velem lettél volna? Még ugyan finom vagyok…

Erre már elengedem az ujját, és õ visszahúzza jobbját.

- Na és akkor mi van? Én akkor is meg akarom õt ölni! Nem érdekel a fájdalom!- vágom rá határozottan.

Ismét megmozdul mellkasomon pihenõ keze, és még mélyebben vág belém, és karcol tovább. Felszisszenek, és észbe kapva, megpróbálom leszedni magamról, de semmi esélyem ellne.

- Menjünk már aludni! - nyöszörgöm követelõzõen.

- Nem tetszik a játék?

- Játék? Ez neked hol játék? – hördülök fel, de szerencsére végre hagyja, hogy leszedjem magamról a kezét. – Te õrült vagy!

- Egy kicsit talán… - vallja be egyszerûen, majd ismét érzelemmentes maszkot vesz fel. – De, ha észrevetted volna, a sebeid máris beforrtak, ahogy az enyémek is. A ruháid a fekhelyed mellett lesznek. Majd beszerzek egy szekrényt is, amibe berakhatod õket, de azt majd csak holnap. Jó éjszakát.

Olyan gyorsan zárja le ezzel a dolgot, hogy reagálni sincs idõm, felkel rólam, és megindul a pince felé. Döbbent tekintettel figyelem egy darabig a hûlt helyét. Fogalmam sincs, mi ütött belé. Talán felzaklatta, hogy a régi „társairól” beszélt? Vagy szimplán, tényleg õrült? Nem, azért azt kétlem.

Némi idõ elteltével, bizonytalanul követem. Hagyott rést, hogy bemehessek, én pedig nagy nehézségek árán, visszaküzdöm a helyére a bejáratot, és befészkelõdök a „koporsóba”. De utálom én ezt, miért nem lehet egy normális ágy?

Azért csak kiüt az ájulás szerû álom, és mire másnap este felébredek, Losr már nincs a helyén. Felkúszok a lépcsõn, és bizonytalan, kómás léptekkel indulok meg, csak úgy találomra.

- Itt vagyok! – hallom meg a hangját, és azt követve, hamarosan rábukkanok, a számítógép elõtt ülve. – Ezeket a szekrényeket néztem ki, melyik legyen?

Kómásan bámulom a képernyõt, jó két percig. Fekete...fekete...fekete. Akkor mondjuk legye ez a fekete! Rábökök az egyikre.

- Akkor az lesz. - Leadja a rendelést, miközben én a kanapéra telepedve figyelem. Mikor végez, és kikapcsolja a gépet, egybõl letámadom a kérdésemmel.

- Tegnap este mi a jó istenit csináltál? - Ugye nem hitte, hogy elfelejtettem?

- Én még ugyan semmit. Megmondtam, hogy ha harapsz, nem leszek finom veled… De végül okosan döntöttél, hogy nem kezdted el szívni a vérem, ennyi az egész.

Erre mégis mit mondhatnék? Õ provokálta ki, nem igazán értem, mégis mi célja volt az egésszel.

- Miért nem mentél el? – kérdezi hûvösen, mire meglepetten pislogok rá.

- Mert… mert… - Mert miért is nem? De hiszen tudja, hogy nem boldogulnék...miért várja el, hogy kimondjam?

- Nem fontos – vág hirtelen a szavamba. Nem tudok kiigazodni rajta. - Felkészültél az esti vadászatra?

- Hagyjál már a vadászattal! – Rögtön el is felejtem az elõzõ témát, és kezdek ismét tiltakozni. – Hagyjuk ki a ma estét, jó?!

- Nem, nem jó… megyünk vadászni, vagy egy emberrel fogok beállítani, és bezárlak vele lentre. Az illatába úgyis beleõrülnél, és két nap alatt rávetnéd magad.

- Persze, higgyem is el, mi? - akadékoskodok makacsul.
- Na jó, nem. De egy hét alatt biztosan. Fény nem jut le a pincébe, és ha nem jönnek õrült emberek a házam közelébe, de leginkább a házamba, akkor semmi baj sem történhet velem lent.
- A vadászokról megfeledkeztél?

Talált süllyedt. Elhúzza a száját, nagyon jól tudja, hogy ha Balthazar felépül, egész könnyen idevezetheti õket. Összehúzza a szemét, és hevesen vágja rá a választ.

- Nem, de nem is érdekel. Megyünk vadászni, és ha kell, vonszolni foglak a betonon, amíg nem találok valakit számodra.

Elgondolkodva, kissé megszeppenve figyelem, majd kelletlenül felsóhajtok és bólintok.
- Öltözz fel, így nem jöhetsz – utasít végül, én pedig eltûnök a nappaliból, és gyorsan magamra kapom a tegnap vásárolt ruhák néhány darabját. Mir visszaérek, õ már a cipõjét veszi, és hamarosan indulásra kész.
- Belegondolva, le kellett volna beszélnem téged a fehér ingekrõl… Macerás õket kitisztítani… De mindegy. Menjünk.

Elhúzom a számat, és lenézek fehér ingemre. Amióta az eszemet tudom, kerülöm a fekete felsõket, magam se tudom miért. Talán a szüleim temetésére emlékeztet. Végül kilépek mögötte az ajtón, õ pedig alaposan bezárja.

Némán haladok a nyomában, semmi kedvem egy újabb vadászathoz. Persze, hogy érzem a vérszomjat, de elfojtom, próbálok megfeledkezni róla. Makacsul ragaszkodok hozzá, hogy nem õrülnék meg, ha ritkábban innék.
- Figyelj az orrod elé, mert ebben a tempóban, méreteset lehet zakózni! - szól rám, miután merengésem miatt, harmadszorra is megbotlom, és kis híján elterülök a földön, felszántva a talajt. Morgok valamit válaszként, de azért inkább megfogadom a tanácsát, és a sebes tempó közben, nézem hová lépek.

Hamarosan elérjük a várost, ahol még nagyban zajlik az élet, és egy ház tetejérõl kezdjük fürkészni a tömeget. Vagyis õ fürkészi, én meg nagyban bambulom a csillagokat.

- Próbálj meg koncentrálni, és egy-egy ember gondolatát meghallani. Olyat válassz ki, akinek piszkos szándéka van, vagy az öngyilkosság jár a fejében. - Tompán hallom, hogy magyaráz, és tudom, hogy figyelnem kéne, de nem megy. Ezt õ is észreveszi. - Mailo! - csattan fel, én pedig gyorsan felé kapom a fejem, némi értelmet csempészve a tekintetembe.

- Figyeltem, de nem fogok megtámadni senkit! - jelentem ki, továbbra is makacsul tartva magam az elvemhez. Ingerülten felsóhajt, majd a sikátor felé int, õ pedig leveti magát a tetõrõl.

Kissé óvatosabban, követem a példáját, és megállok a sikátorban. Déjá vum van, de szándékomban áll, hogy ezúttal ne gyengüljek el, és vessem rá magam az elém cibált emberre.

Pár perc múlva, Lors egy középkorú nõvel jelenik meg, akibõl még gondolatolvasás nélkül is megérzem, az áradó elkeseredést. Még csak fel se sikolt, mikor Lors elkapja, és a nyakába mélyeszti a fogait. Döbbenten figyelem, és csak akkor ocsúdok fel, mikor vámpírom halkan köhint egyet.

Megrázom a fejem, oda se figyelve az arcán átsuhanó ingerültségre. Fordulnék el, hogy ne kússzon az orromba a friss vér illata, de Lors hirtelen mellettem terem, és míg egyik kezével a félig ájult nõt tarja, a másikkal elkapja az állam.

-E...eressz el! - Próbálkozok a fejem elrántásával, de erõs a szorítása, nem tudom eltolni se magamtól.
-Nem rég, még a mesterednek neveztél. Most mégis mindenben ellenszegülsz, amit kérek tõled. Nem figyelsz rám, és még inni se vagy hajlandó, pedig ez a te érdekedet szolgálná! Szedd össze magad Mailo! - morogja fojtottan, olyan közel az arcomhoz, hogy lehelete perzseli a bõröm.
-De én nem akarok továbbra se ölni! Olyan ritkán akarok inni, amennyire csak lehet! Még bírom, de tényleg! - nyöszörgöm dacosan.

- Ó, igen? - húzza fel gúnyosan a szemöldökét, és a nõ nyakához hajolva, bevérezi a száját, majd visszatér hozzám. Túl közel van a vér, fémes illata az orromba kúszik, és tekintetemben felkavarodik a vérszomj, fogaim megnyúlnak, és szaporán kezdek levegõ után kapkodni.

- Ha...hagyd abba! - Megpróbálom oldalra kapni a fejem, de nem enged. Ismét szív a nõbõl, majd a száját az enyémre nyomva, csókkal kényszeríti belém a vért. Ahogy megízlelem, képtelen vagyok tovább türtõztetni magam, úgy nyelem a felkínált vért, mint fuldokló a levegõt.

Õ pedig még inkább magához húz, elengedi az államat, hisz már nem ellenkezek, és helyette a derekamat átkarolva húz magához. Fogai az alsó ajkamba marnak, saját ízem keveredik az idegenével, felmorranva megszívja kicsit, majd elszakad tõlem, hagyja, hogy a nõ nyakára tapadjak.

Mivel legutóbb csak maszatoltam a vért, és nem igazán ittam, ezúttal már nem tudom visszafogni magam, jó pár kortyot nyelek, mielõtt észhez térve, elkapom a fejem.
- Igen, tényleg jól bírod – nevet fel gunyorosan, és lenyalja a számról a vért. Félre kapom a fejem, és sértõdötten elhúzódok tõle. Utálom, hogy ilyen hatással van rám. Amíg én pufogok magamban, õ elintézi a szokásos dolgokat a testtel.

- Megöltem? - kérdezem halkan, mikor végül mellém lép. Elgondolkodva figyel egy darabig, majd megrázza a fejét.
- Lélekben már rég halott volt. Ezért mondom, hogy olvass a fejükben. Ha láttad volna, mennyire vágyott a halálra, nem hezitálsz megadni neki – feleli erõs meggyõzõdéssel.

Bólintok, de nem tudok teljes mértékben egyetérteni vele. Akárhogy is nézem, öltem, ráadásul nem elõször. Ezek után, a vadászok még erõteljesebben állnak majd neki, hogy levadásszanak. Veszélyesebb vagyok rájuk nézve, mint bármelyik másik vámpír, hisz ismerem a legtöbbjüket. Harcmodorukat, múltjukat, gondolkodásukat. Köztük nõttem fel, volt idõm megtanulni, hogy ki milyen.

- Nem leszek képes megölni a vadászokat, ha megtámadnak – suttogom alig hallhatóan menet közben, de tudom, hogy tökéletesen hallja.
- Én igen – vágja rá, mire felkapom a fejem, és megrázom.
- Nem akarom, hogy megtedd, fõleg ne Leont vagy Balthazart!

Dühösen felmorran, és megtorpan, számomra túl hirtelen, így csak pár méterrel arrébb követem a példáját. Mellém sétál, de érzem, hogy nem nyerte el túlságosan a tetszését, hogy ragaszkodok a védelmükhöz.

- Jól jegyezd meg Mailo, hogy ha megtámadnak minket, nem érdekel mennyire fogsz utálni miatta, de eltakarítom õket az útból. Nem áll szándékomban, két oldalról is, fenyegetve érezni magam! - közli velem hûvös nyugalommal, mire kapásból fortyannék fel, de tekintete figyelmeztetõen villan, jobbnak látom visszafogni magam.

- Akkor intézzük el Iant – ötletelek csendesen. Gunyorosan felnevet, és megragadva a kezem, közelebb húz magához. Ösztönösen szabadulnék, de satuként tart fogva, és keményen megszorít. Felnyögök, mire lazít kissé, és megingatja a fejét.
- Ha még velem se boldogulsz, mit kezdenél Iannal?

Igaza van, még akkor is, ha ezt nagyon kelletlenül ismerem el. Elhúzom a kezem, és duzzogva indulok meg, a ház felé vezetõ úton. Hallom, hogy õ is jön utánam. Képtelen vagyok kiismerni õt. A csókok, az érintései... akár akarom, akár nem, hatással vannak rám. De õ vajon mit gondol, mit miért tesz? Csak játszik velem, vagy van valami célja is?

Azt mondta, az elsõ fiókája vagyok. De miért pont én?

Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy kis híján nekisétálok a kerítésnek. Felkuncog mögöttem, majd átugrik fölötte, én pedig sértõdötten követem.

- Megmondtam, hogy a fehér ing nem a legjobb ötlet – szólal meg, mikor belépünk a házba. Végignézek magamon, és elhúzom a számat, mikor megpillantom a vérfoltokat.
- Vesd le, majd kitisztítjuk!

Morogva állok neki kigombolni, és miután levetettem, indulnék a pincébe a cuccaimhoz, hogy felvegyek egy másikat, de elém állva, torpanásra késztet. Kérdõn nézek fel rá, de nem tudok kiolvasni semmit a tekintetébõl.

- Megint ellenem szegültél a vadászok, az ellenségeink miatt – szólal meg halk, gyanúsan közönyös hangon. - Nem gondolod, hogy ezért büntetés jár?
- Nem! - vágom rá, talán túl gyorsan, és megpróbálom kikerülni. Ez pont olyan, mint ami legutóbb történt. De miért jön rá néha az öt perc, és kattan meg?

- Téves! - Felizzik valami a szemében, és mielõtt hangot adhatnék megdöbbenésemnek, nyekkenve landolok a kanapén. Megint ide-oda dobálnak? Nem vagyok pöttyös labda! Felpattannék, de a tegnapihoz hasonlóan, megint saját testével nyom vissza.
- Megõrültél? Engedj el! - hadakozok kissé riadtan. Nem tetszik, hogy ekkora különbség van, a kettõnk ereje között.

Ha jobban belegondolok, ez azt jelenti, hogy sose lesz esélyem Ian ellen. Valójában Lors ellen se.

Keserûen felsóhajtok, és elernyedek alatta. Ezen meglepõdik, és kíváncsian pillant rám, miközben ujjaival az arcomat cirógatja. Nem felelek, a néma kérdésre, csak elfordítom a fejem, hagyom, tegyen amit akar, úgy se tudok tenni ellene semmit.

Ráadásul a közelsége ismét teljesen elkábít, félek, hogyha a szemébe nézek, olyat teszek, mit nem kéne. Saját gondolataimtól is elpirulok, és igyekszem belefúrni arcomat a kanapé anyagába, de ennyire nem tudom kicsavarni a nyakam.

- Nem vagy egykönnyen kiismerhetõ, kicsi Mailo – suttogja a fülembe halkan.
- Bagoly mondja verébnek! - vágom rá, oldalra mormolva a válaszom. Felkuncog, és maga felé fordítva az arcom, megcsókol. Mielõtt elveszthetném a fejem, próbálok elhúzódni, de nem enged, így fogaimat az ajkába mélyesztem.

Nem enged el, viszont visszaharap, jóval erõsebben, így az én vérem nagyobb részben tölti meg a szánkat. Felnyögök a fájdalomtól, szembe jut, a szemet szemért elve, és visszavonulót fújok. Cserébe elhajol tõlem, adva némi szünetet.

- Jó fiú, látom tanulsz – mosolyodik el féloldalasan. Dühösen csapom megint oldalra a fejem, de nem próbálom lelökni magamról. Felesleges.

A bent lévõ arca nem mondhatni, hogy felvidult volna megjegyzésem hatására, sõt, még a keze is lefele igyekszik, hogy valamiféle fegyvert húzzon elõ. Pisztoly... No lám, vénemberekhez távolsági fegyver dukál? Csak a fiatalokat küldik közelharcba? A vigyorom nem olvad le az arcomról, de ezt legalább Mailo nem látja, és még arról sincs fogalma, hogy mire gondolok, de ez jelen esetben nagyon is szerencsés. Még csak az kéne, hogy egy létfontosságú beszélgetésnél egy ilyesfajta megjegyzéssel magam ellen hangoljam.
- Leon, én… én csak pár cuccomért jöttem, és már itt se vagyok - suttogja halkan az elõttem álló, majd már érkezik is rá a kedvesnek nem nevezhetõ válasz.
- Ilyen egyszerûen magad mögött akarod hagyni a múltadat, Mailo? Képes voltál vámpírrá válni, de miért? Kérlek mond, hogy kényszerített!
A leggyönyörûbb, hogy Leon szinte figyelmen kívül hagyja a jelenlétemet, és úgy beszél, mintha tényleg itt se lennék - városi szinten. Ezzel szemben fiókám nem tud válaszolni, csak elfordul, hogy ne kelljen a másikat néznie. Így viszont nekem kell megtörnöm a csöndet, és akkor már kapjon szép és kielégítõ választ az eseményekrõl.
- Eszembe se jutott kényszeríteni, tettem neki egy ajánlatot, és õ élt vele.
A férfi ennek hallatán újra a mélység felé tesz pár lépést, majd mintha megpróbálna kijönni belõle, úgy lépdel Mailo felé. Mikor kezével az arcához ér, és mozdítja maga felé, érzem, hogy gyengül el smaragdszemûm, ugyanis könnyedén képes lett volna elfordítva tartani a fejét a továbbiakban is. Közelednék, de érzem, ahogy ujjai a mellkasomat érintik, így megállok, és hagyom, had intézze tovább ügyes-bajos dolgát.
- Mailo, ezzel nem csak a vadászokat árultad el, hanem a saját elhatározásaidat is, a családod örökségét!
- Én… én sajnálom… - válaszolja szinte hang nélkül, majd elõbújik belõle az oly jól ismert elhatározás. - De az egyetlen amit a családom rám hagyott, az a kötelesség, hogy bosszút álljak értük!
Hozzám hátrál, háta a kabátomnak simul. Kezeim dermedten lógnak a föld felé, és csak egy kép villan be: hogy tudnám átkarolni, figyelmen kívül hagyva azt a veszélyt, hogy egy vadász van itt velünk. De nem teszem... Nem most van itt ennek az ideje.
- Mailo! Ne légy ostoba! Gyûlölted a vámpírokat, küzdöttél ellenük, most mégis közéjük állsz?
Miért, a történelem folyamán nem fordultak elõ hasonló dolgok? Eggyel több vagy kevesebb már fel sem tûnik, kedves és tiszteletreméltó Leon...
- Nem állok közéjük! Lors az egyetlen, akit elfogadok!
- Elfogadod? - kérdezi a férfi. A probléma, hogy ezt akár én is kérdezhettem volna tõle. - Mit csinált veled?
Most tényleg... Ez most azt jelentené, hogy többé nem kell arra gondolnom, hogy a drága fegyverét belém állítja, ezzel összetörve a szívem? Egyáltalán milyen szívem? Mintha a hold fénye megvilágította volna, õ pedig elõbújt volna évszázados sötétségbõl. Furcsa ilyenekre gondolni...
- Jól van, most már elég! - kezem ezúttal könnyedén emelkedik, és finoman ér hozzá Mailo felkarjához, majd tolja arrébb testem útjából. Két apró lépéssel már kedves beszélgetõtársunk elõtt álldogálok. - A kölyök döntött, és már a fiókámmá vált. Ha meggondolja magát, akkor se tud mit tenni az átváltozás ellen.
Ezúttal úgy érzem, jó döntés volt parancsolni az arcizmaimnak, mert Leon elõvette fegyverét, és felém szegezi. Mailo próbálna közénk állni, de errõl itt és most szó sem lehet. Különben is, nekem nem árthatnak, nem, egyszerûen képtelenség, hogy kárt tegyenek bennem... Vagy csak semmit nem tudok a vadászfegyverek pontos képességeirõl. De ez akkor is képtelenség, hiszen a kereszt meg a karó se hat sok mindent ellenünk...
- Hogy merészel egy vámpír átváltoztatni egy vadászt? - és a pisztoly csöve a kérdés végére már a szívemnél is pihen.
- Talán vadászként megkapta az erõt, amire szüksége volt? - kérdezem már szinte kissé flegmatikusan. - És nem õ volt e az, aki ezt az utat választotta?
- Mailo… - arcát elfordítja, levéve tekintetét rólam. Most könnyedén megölhetném... - Képes lennél ölni is?
- Eddig is öltem, nem igaz? Csupán változott a fajom, így változtak a célpontok.
Egy pillanatra boldog mosoly fut át arcomon, de azonnal visszaveszem komor álarcom. Még csak az kellene, hogy tovább idegesítsem. De ez most jól esett. Úgy néz ki, kezdi felfogni a fiú azokat a dolgokat, amiket az elmúlt pár napban próbáltam beleverni a fejébe. Pár másodpercig semmi sem történik, így gondolataim a távozás irányába vándorolnak, de az nem megy úgy, hogy a szívemet célozgatják egy lõfegyverrel, így könnyed suhintással Leon kezét arrébb ütöm, majd ugyanazzal a lendülettel átkulcsolom Mailo kezét, és az ajtó felé kezdem húzni, jelezve, hogy ennyi elég volt. Azonban a bent lévõ idõsebb vadász ezt nem óhajtja engedélyezni, és megint felém emeli kezét. Mailo elém lép, pedig tudhatná, hogy az ilyen apróságokat nem tolerálom.
- Állj félre Mailo!
- Ha mindenképp meg akarod ölni itt és most, hát végezz velem is, hisz a mesterem nélkül úgy se húznám sokáig.
Mester? Mesternek nevezett? Tényleg elhatározta magát, hogy maga mögött hagyja a vadászokat? Hisz akár még segíthetné is õket azzal az erõvel, amit birtokol, bár néha szüksége lenne vérre, az igaz... És kell vagy tíz év, mire megtanulja, mi is az a kis korty...
- Ezúttal egérutat kaptok… vámpírok… - nyögi ki, mintegy lemondóan, és elfordul. Nem hiszem, hogy innentõl kezdve veszélyforrásként kellene rá tekintenem. Nem rám veszélyként, Mailora. Az említett ezalatt elkezd pakolni, ruhadarabok és egyéb apróságok, amire szüksége lehet. Ha megél jó száz évet, ezeknek csökkenni fog a jelentõségük, aztán majd még több idõ elteltével a múlton fog derengeni, és akár még hiányozhatnak is neki eredeti állapotukban. Persze fölösleges erre gondolni, hiszen még ott járunk, hogy az elsõ hónapot át kellene valahogy vészelnie. Még egy hét se telt el azóta...
Mikor mellém áll, hátán a táskával, várakozóan nézek rá, szeretne-e még valamit. Mivel semmit nem mond, elõre billenek, hogy hátam megszabaduljon a fal fehéres érintésétõl, majd kisétálok az ajtón. Két lépcsõfokot lépek lefele a lépcsõn, majd leülök, és úgy várom, hogy fiókám utánam jöjjön. Persze odabentrõl még kihallatszódnak a - reményeim szerinti - utolsó párbeszédnek a hangjai, ami közöttük zajlik le.
- Leon… Balthazar hogy van?
- Gyógyul! Jobb, ha tudod, Mailo, hogy ha nem is épül fel egészen, hasonlít rád, a soha nem adom fel felfogásban. Gondolom rájöttél, mire akarok célozni.
- Üldözni fog - majd kisebb szünet után - Sajnálom!
Mikor hallom, hogy záródik az ajtó, felállok, és új... hm, társamra nézek. Nem kérdezek semmit, itt úgysem sok értelme lenne. Még a végén Leon kitörne hozzánk, és belénk eresztené fegyvere teljes tartalmát.

Az éjszaka csöndes vadászai hazafelé bóklásznak. Ebbõl egy vadász, és kettõ vámpír. Ezt összerakni mindenkinek nehezére eshet, nekem most mégis könnyedén megy. Úgy néz ki, tényleg el fog fogadni, a kérdés...
Én mennyire tudom...
... a kérdés az, hogy a vadászok nem fognak e belepiszkítani a dologba. Ha az a drága Balthazar felgyógyul, és utánunk jön, és rendbe rakják a kezét, meg fogom ölni, annyi biztos. Mert utánunk fog jönni, ez sütött ki Leon gondolataiból. Képes... képes lenne megölni Mailot? Tényleg meg bírná ölni? Elsõ felindulásból megpróbálta, holott még csak pár csepp vér vegyült el benne, ami alig valami ahhoz képest, ami most van benne. Engem gyûlöl, az biztos, miért õt próbálná meg elõször bántani? Lehet, megölne engem, és akkor... akkor megkérné mondjuk Mailot, hogy vérezze meg, és élhetnének boldogan az idõk végezetéig, vagy amíg meg nem õrülnek.
Vagy engem próbálna megvédeni kedves kis vadászom, és elõ se fordulna, hogy megvérezze Balthazart? Mennyivel könnyebb lenne most a helyzet, ha megöltem volna! De akkor a kis idióta inkább elvérzett volna ott az utcán, ahelyett, hogy velem jött volna, efelõl kétségem sincs. És így visszajutunk az eredeti kérdésre, csak éppen a mód változik benne...
Én mennyire tudtam volna így...
Így...
Hát igen, így jön a kérdés. Balthazar nem az egyetlen a vadász a földön, ugye? Nem hát. Többen vannak. És fel lehet õket hergelni, van egy olyan érzésem. Indítsuk meg a nagy vadászatot a vadászcsábító ellen!
Tényleg, olyan ez az egész, mintha én pontosan ezt akartam volna. Õk mit látnak ebbõl? Hogy él Balthazar, nem öltem meg, valamiért megkegyelmeztem neki. Él Leon is, õt se öltem meg, Mailot meg szép nagy erõvel ruháztam fel. Mire gondolhatnak? Biztosan arra, hogy valamit akarok tenni a körükben, be akarok építeni embereket, és meg akarom semmisíteni a vadászok szövetségét. Pedig errõl szó sincs. Ha így lenne, hát, te jó ég, inkább levadásztam volna az összest, pár jóbaráttal együtt. De, ránk, erõsekre nem veszélyesek...
Mailo az "enyém". Most már ragaszkodik hozzám, mert ragaszkodnia kell. Nem tud mit tenni. De ragaszkodna Balthazarhoz is, ha az úgy tudna felé közelíteni? És jön, igen, jön a kérdés, hogy ameddig fel nem tûnik Balthazar, addig...
Én mennyire tudom megszerettetni vele magam?

A házamhoz érünk, a kerítést könnyedén hagyjuk immáron magunk mögött. A kényelmes hazatempáig tartó tempónk után különös lett volna, ha nyitnom kellett volna a zárat. A házba lépve körültekintõen zárom be az ajtót. Azay nem értesített az éjszaka folyamán, de meg is lepõdtem volna, ha ez történik. Ianra nem jellemzõ, hogy egy éjszaka kétszer kopogtat.
Óvatosan fordulok meg, és teljes mértékben ártatlan arckifejezéssel teszem fel kérdésemet Mailonak címezve.
- Csak nem féltetted az életemet, mikor szembenéztem a fegyverével? - egy másodperc sem telik el, és máris kibukik belõlem a nevetés, majd testem segítségével a falhoz préselem, hogy ne tudjon elszökni elõlem és a válaszadás elõl.
- Naná, hogy nem! - ujjai ma este már másodjára érnek mellkasomhoz, és próbál eltolni az elõzõ alkalomnál kissé hevesebben. - Leont védtem!
- Mikor nekem szegezõdött a fegyver? - adok hangot kételkedésemnek, és egyszerûen tényleg nem bírom elhinni válaszát. Vagy csak nem akarom elhinni. Azonban az arcán árulkodó jelek tûnnek fel, így magabiztosságom tovább növelõdik, még ha errõl még nekem sincs száz százalékosan tudomásom.
- Nem kéne már menni aludni? - kérdezi teljes mértékben nem témába vágóan, ami egyáltalán nem feltûnõ jelenség. Akár a holnapi idõjárásról is érdeklõdhetett volna.
- Addig még minimum másfél óra van! - vigyorodom el, bár ehhez néma megjegyzésem is sokat segített. Na meg a viselkedése. - Azt azonban meg kell, hogy mondjam, örömmel hallottam, hogy elismertél mesterednek. Persze nem mintha lett volna választásod, de érzésem szerint, komolyan is gondoltad.
Mondani persze nem mond rá semmit, csak valami motyorgás hagyja el a száját, mert beismerni nem szeretné. Ahhoz még túl vadász. Vagy ember? Mindkettõnek nagy a büszkesége, vámpírként meg még jobban ki fog jönni... Hagyom, had menjen.
Ahogy õ, én is a zuhanyzás mellett döntök, elvégre mit is tudnék addig csinálni, amíg éppen áztatja magát. Lefele menet felkapom az új cuccait, majd fekhelye mellé rakom le õket. Van egy olyan érzésem, hogy még így is én leszek hamarabb kész, és valóban, mire lemosom magamról az aznapi szennyt, és visszatérek a földszintre, õ még mindig a zuhany alatt álldogál.
- Hol vannak a szatyrok? - kérdezi, miközben egy szál törölközõben besétál a nappaliba. Hajából egy-egy csepp hullik alá vállaira, újra benedvesítve bõrét. A csillogása tényleg kezd kicsit márványos fényûvé válni...
- Megmondom, ha elárulod nekem, mit érzel valójában azzal a sráccal szemben - válaszolom, miközben tekintetét fürkészem.
- Balthazarról beszélsz? - kérdi, és fogalma sincs arról, milyen gondolataim voltak hazaúton... - Nem tudom, milyen érzelmekre gondolsz, de Balthazar a barátom, a társam volt, semmi több!
- És úgy hiszed, õ is így érzett, érez még most is? Naiv vagy. Te is elismerted, hogy keresni fog…
- Mert árulónak tart, bosszút akar állni.
 - Akkor jobb lenne elintézni, mikor legközelebb összefutunk vele - bököm ki a legegyszerûbb megoldást, vagyis ami számomra a legegyszerûbb lenne. Igaz, várhatnánk éveket, míg meghal, de Ianra nem jellemzõ az olyan hosszú várakozási idõ. Két oldalról meg nem hiányzik a támadás.
- Nem! - kiállt fel, holott neki is tudnia kéne, hogy én nem óhajtok ártani neki.
Kezem automatikusan indul meg alkarja felé, és finomnak nem nevezhetõ mozdulattal rántom le a kanapéra, majd fölé térdelek, hogy véletlenül se tudjon elszaladni. Ha próbálkozna, akkor a törölközõt búcsúztathatná...
- Nem leszel hosszú életû kölyök, ha minden életedre törõt megsajnálsz!
Azonban csak a fejét fordítja el, mintha nem akarna szembenézni az igazsággal. Pedig errõl van szó, és még sok minden másról… Hajam a bõrét cirógatja, de ez fel sem tûnik neki, amit nem is csodálok. Amikor ideges, mindig másra figyel, de arra a másra nagyon, és fel sem tûnnek neki olyan apróságok, hogy esetleg az adott helyzetben õ gyengébb, hogy milyenek a körülmények, ki hol is áll pontosan…
Vagy éppen ki hol fekszik félig-meddig, és ki van éppen fölötte…
Mutatóujjam önállóan kel életre, és kezd el táncolni a fiú mellkasán, mire értetlen szemekkel néz rám, és elkerekednek szemei. Bár ezt inkább az arckifejezésem miatt történhet meg, ugyanis a szokott fehér maszk helyett egy érzõ lényé jelenik meg.
- Nem azért hoztalak át, hogy pár õrült miatt meg is halj egy hét alatt. Amikor vért adunk, gyengülünk és gyengül egy picit a vérünk is. Minél idõsebben adunk elõször vért egy fiókának, annál erõsebb lesz…
Ujjaim fentebb kúsznak, nyakát végigsimítják, majd az arcélénél állnak meg.
- Szerinted hány fiókám volt eddig?
Arcán még mindig a megrökönyödést látom, de szeme az arcom helyett már a kezemet fürkészi, hogy merre indul meg újra. Ezúttal nem kell aggódnia, legalábbis aggodalma már elmúlhatott volna… Legalábbis egy idõre. Ujjaim a hajában úszkálnak, de nem ragadják meg, és húzzák oda fejét a számhoz.
- Nagyjából egy sem… Vért adtam párnak, de korántsem eleget ahhoz, hogy átváltozzanak, így ereje mit sem csappant. Nagy erõre tettél szert… Elsõdlegesen azért, hogy ne halj meg. Hogy mi lett azokkal, akik ittak belõlem? – kérdezem, mikor tekintetébõl ezt a kérdést olvasom ki. – Már meghaltak, szárazra szívtam õket.
Pár ismerõs arc képe villan fel szemeim elõtt, fekete és szõke hajú egyaránt, öt-tíz fõé mindösszesen, akik mellettem éltek pár éven át. De amint szembesültek azzal, hogy örökkévaló életre szánom õket, és hogy ez mit is takar… mikor látták, hogy játszok mások életével, és hogy ezt várom el tõlük ugyancsak… sorra omlottak össze, és fakadtak sírva a halál után. Nem is a halandó életüket akarták, amit még leélhettek volna, csak azt, hogy megtapasztalják, mi a véges, és egy vámpírnak köszönhetõen érezhetik meg legjobban, milyen az, mikor a vég finoman közeledik. Mert nem kapkodtam velük, hagytam, hogy érezzék, és hagytam idõt nekik, hogy meggondolják magukat, de egyik sem döntött így…
Mindezt öt év alatt. Te még csak pár napja vagy velem. Mégis mi lesz veled öt év múlva? Bizalmat fektettem beléd, hogy erõs leszel, mert vadászként is erõsnek kellett lenned, és nem futamodtál meg elõlem ostoba módon… Kicsi Mailo…
Már rég nem az arcába nézek, és ujjaim is élettelenül pihennek a vállán, majd nagy nehezen erõt veszek magamon. Majd’ fél évszázadot töltöttem el idiótákkal, akik nem voltak erõsek mellém. Azon kell lennem, hogy ne az ilyen fölösleges évek számát gyarapítsam hozzá.
- Leszállnál… rólam? – kérdezi óvatosan az ezüsthajú, majd ránézve elvigyorodok.
- Miért kéne? Tán fázol alattam? Nem ittál eleget? Vagy csak… zavarban vagy?
Az ezüstös pír azonban mindent elárul, és hiába próbál választ adni a kérdéseimre, már réges-régen befogtam a száját a jobbommal.
- Ha vért szeretnél, tessék, harapj csak meg nyugodtan. De akkor én sem leszek finom veled…
Érzem, hogy nyitni próbálja a száját, én pedig bal kezem a mellkasára helyezem. Mikor nagy nehezen beleharap az ujjamba, körmeimmel átszakítom a bõrét, mire szeme kerekre tágul a döbbenettõl és a fájdalomtól.
- Szeretnéd, hogy tovább hasítsam?
Alig láthatóan rázza a fejét, mivel jobban nem tudja a kezem szorítása miatt. Fogai azonban egy leheletnyivel jobban belevájódnak a húsomba, így egy centit lentebb húzom a kezem, felhasítva jobban a bõrét.
- Tudom, fáj…
Ian arca villan fel egy pillanatra elõttem, majd gonosz vigyorral ötletet merítek belõle.
- Szerinted kedves barátom hogy bánt volna veled ma este, ha nem velem lettél volna? Még ugyan finom vagyok…
Szája szétnyílik, mire leemelem a kezem a szájáról.
- Na és akkor mi van? Én akkor is meg akarom õt ölni! Nem érdekel a fájdalom!
Újabb egy centit húzom lentebb a kezem, mire felszisszen, és észbe kapva felemeli a kezét, hogy megpróbálja eltûntetni a kezemet róla. Erõs a szorítása, de meg sem tudja emelni.
- Menjünk már aludni!
- Nem tetszik a játék?
- Játék? Ez neked hol játék? – hörög fel, majd hagyom, hogy felemelje a kezemet. – Te õrült vagy!
- Egy kicsit talán… - vallom be, majd visszarendezem arcom redõit az érzelemmentes maszkká. – De, ha észrevetted volna, a sebeid máris beforrtak, ahogy az enyémek is. A ruháid a fekhelyed mellett lesznek. Majd beszerzek egy szekrényt is, amibe berakhatod õket, de azt majd csak holnap. Jó éjszakát.
Felkelek fölüle, és a pince felé veszem az irányt. A falat ugyancsak résnyire nyitva hagyom, hogy majd ha lehiggad, be tudjon jönni.
Hogy õrült lennék? Nem tudom, csak egy picit… De ez legalább jó alkalom volt arra, hogy legközelebb ne kezdjen el félni tõlem… Egy darabig.

Korán kelek, ahogy mindig. Meglepõ módon, a helyén találom Mailot, azaz valami ok folytán mégsem szökött el az este. Pedig adtam neki okot rá, hogy megtegye, de vagy nem tettem benne nagyobb kárt, vagy csak praktikusabbnak tûnt az, hogy velem maradjon. Végül is, Azay engem fog figyelmeztetni, ha Ian közeleg, nem pedig õt, és a vadászok is mind ellene vannak. Vagy megfogtam a viselkedésemmel, vagy azért, mert ha kicsit nehezen is veszem észre a határokat, de észreveszem. Vagy csak õ is õrült egy kicsit, bár ezt a jelzõt kicsit erõsnek érzem. Magamnál is erõsnek érzem…
Felmegyek a nappaliba, majd beülök kedves kis számítógépem elé. Végignézem a legtöbb bútorgyártó cég oldalát, keresek valami szép fekete szekrényt, amibe kedves kis „vendégem” elrakhatja a dolgait, ha maradásra szánja magát. Lehet, csak közölni akarja velem, hogy mégiscsak lelépne? Bár nekem meg ki és hol írta elõ azt, hogy kötelezõ elengednem? Kicsit szívhatok a vérébõl, és elgyengíthetem annyira, hogy ne tudja elhagyni a pincét, és úgy szórakozhatnék vele, ahogy csak akarok…
Fél órás böngészés után találok négy darab, a célnak megfelelõ szekrényt, és nagyjából ezzel egy idõben lépteket hallok a lépcsõ felõl.
- Itt vagyok! – kiálltok fel, mire kissé álmosan és ziláltan beállít a smaragdszemû. – Ezeket a szekrényeket néztem ki, melyik legyen?
Vagy két percig nézi a képeket, majd végül rábök a második darabra.
- Akkor az lesz.
Leadom a rendelést, megadom az adatokat, addig õ leül a kanapéra és engem méreget. Mikor kikapcsolom a gépet, és felé nézek, egybõl érkezik az ingerült kérdés.
- Tegnap este mi a jó istenit csináltál?
- Én még ugyan semmit. Megmondtam, hogy ha harapsz, nem leszek finom veled… De végül okosan döntöttél, hogy nem kezdted el szívni a vérem, ennyi az egész.
Csöndben méreget tovább, mint aki nem hiszi el a szavaimat. Nos, az õ helyében én sem hinném el õket. De hát csak nem ronthatunk el mindent azzal, hogy két-három nap után egybõl falastól rontok be a házba… Négy-öt nap már egészen más. És ez a negyedik nap. Mmm…
- Miért nem mentél el? – kérdezem hûvösen, mire döbbent tekintettel néz rám.
- Mert… mert…
- Nem fontos – vágok a szavába, mielõtt válaszolhatna bármit is. Vagy gyengének tartja magát, vagy nem tud egyedül ölni még embert, vagy más. De ezen most inkább ne törje a fejét, vagy ne szégyenítse meg magát elõttem. Könnyebb, ha erõsnek tudja magát mutatni. Gondolom…
- Felkészültél az esti vadászatra?
- Hagyjál már a vadászattal! – tûnik fel a jól ismert Mailo. – Hagyjuk ki a ma estét, jó?!
- Nem, nem jó… megyünk vadászni, vagy egy emberrel fogok beállítani, és bezárlak vele lentre. Az illatába úgyis beleõrülnél, és két nap alatt rávetnéd magad.
- Persze, higgyem is el, mi?
- Na jó, nem. De egy hét alatt biztosan. Fény nem jut le a pincébe, és ha nem jönnek õrült emberek a házam közelébe, de leginkább a házamba, akkor semmi baj sem történhet velem lent.
- A vadászokról megfeledkeztél?
Elhúzom a számat a visszakérdés miatt. Igaz, hogy nem tudják, hogy lakom, de a Balthazar versus Mailo küzdelem pár utcányira volt csak tõlem. Ha felderítõket küldenek ide, egy hét simán elég lenne arra, hogy kiszúrják, nincs nappal mozgás az épületben, éjszaka viszont annál nagyobb. Nem jó ez így… Lesznek még itt kisebb problémák. De addig még vagy egy-két hét. Az az idióta amúgy is lehet, hogy úgy gondolja, csak neki van joga hozzá és hozzám, és nem mondja el senkinek, hol is volt… Basszus, Mailo telefonja, és érte mentek…
Pupilláim összeszûkülnek, majd a kelleténél kicsit nagyobb hévvel válaszolok.
- Nem, de nem is érdekel. Megyünk vadászni, és ha kell, vonszolni foglak a betonon, amíg nem találok valakit számodra.
Figyelmesen néz rám, hogy ezt komolyan gondoltam-e, majd lemondóan bólint.
- Öltözz fel, így nem jöhetsz.
Eltûnik a nappaliból, én pedig az elõszobában húzom a cipõmet, mire újból felbukkan.
- Belegondolva, le kellett volna beszélnem téged a fehér ingekrõl… Macerás õket kitisztítani… De mindegy. Menjünk.

Nem igazán vagyok tudatában a tetteimnek, csak kapaszkodok belé ahol érem, mígnem hirtelen megcsapja orromat a friss vér illata. Felkapom a fejem, és pár pillanatig némán figyelem a rubint cseppeket Lors nyakán, majd bizonytalanul nyújtózok felé, de mikor lejjebb hajol, hogy könnyebben elérhessem, mohón tapadok rá.

A vérszomjam nem enged tisztán gondolkodni, csak azt érzem, ahogy a bensõmben tomboló fájdalom alábbhagy, minél többet iszok. Belekapaszkodok a vállába, és egyre erõsebben szívom, megnyúlt szemfogaimmal kemény bõrébe marva. Egy darabig hagyja.

 - Mailo... – szólít meg végül halkan, de se a hangjára, se a mocorgására nem ébredek fel a vér mámorából. - Elég! – kiált fel hangosan, erre kissé lassítok, de képtelen vagyok elszakadni tõle. Vele együtt mozdulok, de tovább már nem hagyja, egy pofonnal elszakít magától. Erre már magamhoz térek, és döbbenten meredek magam elé.

- Adj a véredbõl – szólal meg halkan, és felém lép. Riadtan hátrálok, félek, mit tesz velem azok után, hogy ennyire megcsapoltam. Megint lép, és én megint hátrálok. - Ne szórakozz velem! – morran fel, és könnyedén elkap, annak ellenére, hogy látszik, gyengébb a szokottnál.

Képtelen vagyok szabadulni, õ pedig cseppet se szelíden mélyeszti nyakamba a fogait. Nem kiáltok fel, de szemeim megtelnek könnyel, amiket gyorsan felszárítok, mire végez.

Kábé feleakkora ideig iszik, mint ahogy én tettem, majd elhúzódik. Csillapodik a remegésem, és csodálkozva figyelem. Nem bántott különösebben, pedig én…

- Mit hittél, hogy megöllek? – kérdezi fancsali képpel, de nem tudok mit felelni. Talán megfordult a fejemben, de ki tudja?

- De hiszen te sokkal kevesebbet ittál, mint én belõled... – állapítom meg halkan.

- Problémád van vele? – emeli rám izzó pillantását, mire összerezzenve húzom be a nyakam. - Szeretnéd, hogy igyak még belõled? Akkor meg hallgass!

Nem merek felelni, szörnyen idegesnek tûnik.

- Elmegyek itthonról. Tévézz, vagy csinálj, amit akarsz. Feküdj le vagy bánom is én...

Nem néz rám miközben beszél, csak elindul a kijárat felé. Hezitálok egy darabig, de végül kibukik belõlem a kérdés:

- De hát hová mész?

Hideg pillantást villant rám, jelezvén, hogy jobb ha nem kérdezek többet, majd eltûnik az ajtó mögött.
Némán, reszketve nézem egy darabig a csukott ajtót, majd kitárom, és kisétálok a ház elé. Már messze jár, nyomát se látom, de leülök a lépcsõre, és csak meredek a sötétbe. Sokkal élesebb a látásom, szinte kitûnõen látok így is, de ez vadászként se volt sokkal másképp.

A gondolataim szétziláltak, csakúgy csaponganak a fejemben, de azt tudom, valamivel alaposan felhúztam, pedig most csak rá számíthatok.

A lépcsõn ücsörögve, nem tudom mennyi ideig, de várom, hogy visszatérjen. Kissé megijedek, hogy talán végleg itt hagyott, de kétlem, hogy ezt tenné, miután annyit gürcölt velem. Akkor már egyszerûbb lett volna megölnie.

Végül hajnaltájt megjelenik, tekintetemmel némán követem, ahogy átugrik a kerítésen.

- Ölni voltál? – kérdezem halk, szomorkás hangon. Ehhez sose fogok hozzászokni. Hidegen viszonozza a pillantásom, szemei acélként fénylenek.

- Igen – feleli színtelen hangon.

- Követni akartalak, de... nem lett volna helyes... –szólalok meg némi csend után. Valójában csak nem akartam látni, ahogy öl.

Csak egy morranással jelzi, hogy jól tettem. Helyeslése okára, nem merek rákérdezni.

- Sajnálom – préselem ki végül magamból, tétován a szemébe nézve. Minden bizonnyal anélkül is tudja mit, hogy kimondanám.

- Nincs mit, nemsokára neked is kelleni fog – feleli szárazon, majd halkabban teszi hozzá. - Annyi idõ után, amennyi ideje én ölök, az ilyen vadászatok fel sem tûnnek.

Erre nem tudok mit mondani, kétlem, hogy én valaha is hozzá tudnék szokni. Inkább témát váltok.

- Máskor is adtál ennyi vért egy fiókádnak?

Egy darabig gondolkodik a válaszon.

- Az elején nem. – feleli végül halkan.

Tétován figyelem, nem merem tovább feszegetni a dolgot.

 - Kérdezd... – sóhajt fel, mikor észreveszi hezitálásom.

- Hány fiókád volt... rajtam kívül?

- Nem sok – feleli kissé vontatottan, én pedig nem kérdezek többet, gondolkozok a hallottakon.

- Menjünk be, te meg fürödjél le. Borzalmasan nézel ki. – töri meg végül a csendet, én pedig bólintok, és belépünk a házba. Zárja az ajtót, és a pince felé indul.

- De hiszen fent van a fürdõ... – szólalok meg halkan.

- Felõlem használhatod azt is. Én addig megfürdök a sajátomban – érkezik a közönyös válasz, majd elindul lefelé, de a vállai felett még hátraszól. - Valamelyik szekrényben találsz majd törölközõt!

Elcaplatok a fürdõig, majd keresek törülközõt, és majd ösztönösen magamra zárom az ajtót. Tudom, hogy nem igazán akadályozná, ha be akarna jönni, de engem megnyugtat.

Kezemet a csempének vetve hagyom, hogy a forró víz lemossa rólam a vért és piszkot. Jó darabig áztatom magam, majd miután kiszállok, lerázom ezüst tincseimrõl a vizet, és más ötletem lévén, a használt pólómat kapom magamra.

Végül lesétálok Lorshoz, és becsusszanok a keskeny résen, amit a falon hagyott. Nem semmi szoba. Vet rám egy pillantást, majd a szekrényhez lép, és a következõ pillanatban, egy fekete pólót dob nekem.

- Tessék, vedd fel, nehogy abban a szennyben aludjál...

Elfordul, én pedig kelletlenül átvedlek feketébe. Jó pár számmal nagyobb a kelleténél a felsõ, de végül is éjszakára kit zavar?

- A szennyest...

- Csak dobd le a többihez. Oda – mutat egy kupac ruhára, és én is rádobom a sajátomat.

- Ott fogsz aludni, én pedig ott. – mutat rá két koporsó szerû képzõdményre, mire kikerekednek a szemeim.
- Én abban nem alszok. – jelentem ki határozottan.

- Vagy nem húzod rá a fedõt, vagy lent alszol a pincében, és imádkozol, hogy ne legyen olyan szomszéd, aki úgy dönt, benéz hozzám, hogy hol vagyok. Te se szeretnéd, hogy öntudatlan állapotodban ölni kezdjél.

Megborzongok, és bizalmatlan pillantást vetek a nekem szánt fekhelyre. Az ölésnél jobb, de…
- Tényleg nem kell ráhúznom a tetejét?

Nem méltat válaszra, csak a helyére teszi a falat. Kezemet bizonytalanul futtatom végig a szarkofágon. Sima az érintése, de rémisztõen hideg. Hallom ahogy Lors elhelyezkedik a sajátjában.
- Jó éjszakát – szólal meg, majd magára húzza a tetõt.

- De hiszen... – kezdem riadtan, de már késõn. Õ komolyan magára csukja?

Tétován toporgok még egy darabig, de mivel egyre fáradtabb vagyok, végül kelletlenül bemászok a helyemre, elvackolom magam, de eszembe se jut becsukni.

Nem alszok valami fényesen. Folyton rémálmok gyötörnek, távoli, és közeli múltam emlékképei. Végül megkönnyebbülten ébredek, de kissé megriadok, mikor egy vámpírral találom szemben magam.
- Nyughass, nem harapok.

Felülök, és miután kipislogtam az álmot a szemembõl, tekintetemmel a ruháimat keresem, de miután nem lelem õket, vádlón pillantok Lorsra.

- Hol vannak a ruháim?

- A kukában. Szörnyû állapotban voltak.

- De legalább jók voltak rám! Nekem már a pólód is sokkal nagyobb!

- De sok problémád van... Elleszel benne addig, amíg nem veszünk neked ruhát - vagy inkább menjünk el hozzád érte? Esetleg inkább vadásszunk?

Gondolkodok egy kicsit, de nem merem kijelenteni, hogy nem akarok vadászni. Nem akarom még inkább magamra haragítani.

- Elõször... inkább a bolt, utána jöhet a vadászat és végül... a lakásom. – bököm ki végül.

Bólint, és feltápászkodik, én pedig követem a példáját. Elhúzza a falat, én pedig felcaplatok a fürdõbe megmosakodni.

Végül miután összeszedtem magam, odasétálok a bejárati ajtóhoz, ahol már kifejezéstelen tekintettel vár. Vajon bosszantom? Biztos nem az volt az álma, hogy egy…fiókát pesztráljon, aki ott szegül szembe, ahol tud. De végül is õ volt az, aki úgy is felajánlotta a segítségét, hogy tudta, vadász vagyok.

Kitárja az ajtót, hogy elõre engedjen, de nekem földbe gyökereznek a lábaim. A szám is tátva marad, mikor tekintetemet egy jég kék szempár ejti rabul. Megremegek, a gyûlölet felcsap bennem, és már ugranék neki, ha Lors nem kapná el a kezem, és hajítana keresztül az elõtéren, hogy a nappali kanapéján landoljak.

Már talpon is vagyok, de õ meg elõttem, és a falnak nyomva, elém áll.

- Nyughass! – morran rám fenyegetõen, de csak azért nem mozdulok, mert erõsen a falnak szorít.

- Ezt nevezem én meglepõ fordulatnak. – hallom meg a halk, lágy hangot, ami végigkísértett egész életemen. – Lorsnak fiókája van! Micsoda elképesztõ tény! És ami még jobb, egy kicsi vadász a kiválasztott!

Egy pillanatra abbahagyom a mocorgást, mikor felfogom mit is jelentenek a vámpír szavai. Lorsnak vagy nagyon kevés, vagy egy fiókája se volt eddig. A megfogalmazást hallva, inkább egy se. De akkor, én miért…?

- Miért vagy itt, Ian? – szólal meg Lors halk, fenyegetõ hangon.

- Csak eljutott hozzám a hír, hogy az én régen látott, kedves kis áldozatom erre tevékenykedik, és jöttem, hogy meglátogassam. De úgy tûnik, te elõbb botlottál bele. – érkezik a felelet csevegõ hangon, én pedig ismét nekiállok hadakozni, hogy kiszabaduljak.

Miért, nem enged? Hisz tudja, hogy egész életemben ezt a pillanatot vártam, hogy csak ezért váltam azzá, amivé, hogy ezért adtam fel mindent, amit belém neveltek! Miért áll az utamba?

- Már az én fiókám, nincs vele dolgod! – Lors hangja fenyegetõ, de még én is érzem, hogy az elõtte álló vámpír idõsebb nála. Csak engem teljesen hidegen hagy, míg õ tartja a távolságot.

- Ugyan, ne légy ilyen ellenséges, csupán köszönnék a drágának, hisz végül is nekem köszönheti, hogy megismerkedett a világunkkal, hogy rájött ki is õ valójában.

Itt telik be nálam a pohár, és minden erõmet összeszedve, neki feszülök az elõtte álló hátának, aki erre annyira meglepõdik, hogy lehetõséget ad arra, hogy kiszökjek mögüle, és mielõtt elkaphatna, a kékszemû vámpírnak ugrom.

 Ellenségem gunyorosan elmosolyodik, és könnyedén elkapja a torkom, és egy másik falnak vág. Nyekkenve csapódik a hátam, és rúgnék karmolnék a szabadulásért, ha hirtelenjében nem bénítana le a ugyan az a félelem, mint gyerekkoromba, mikor a szemébe néztem.

Leblokkolok, és remegve tûröm, hogy vigyorogva behatoljon a tudatomba. Áttanulmányozza mi is történt velem az elmúlt években, különös figyelmet szentelve az elmúlt pár napnak, és vissza-visszatér múltam azon pontjához, mikor õ maga feltûnt.

Könnyek gyûlnek a szemembe, és kezembõl kihullik az épp csak elõhúzott tõr.

- Elég! – csattan Lors hangja keményen, mire a gondolataimat tanulmányozó vámpír kelletlenül visszahúzódik. Szorítása lazul a nyakamon, de továbbra se enged el.

- Jaj, de udvariatlan vagyok! Más fiókáját nem zargatjuk, míg nincs rá okunk, igaz?

- Így van Ian, úgyhogy kérlek engedd el!

- Hümm… - visszafordul hozzám, és hosszan figyeli a tekintetem, amibe ismét kezd visszatérni a gyûlölködõ izzás. – Azért meglepett, hogy emlékeztél rám, Mailoka, hisz még kisfiú voltál legutóbb.

- Gyilkos… - sziszegem halkan, mire felnevet.

- A tekinteted még mindig a régi, a gondolkodásmódod pedig egy vadászé. Tudod, már akkor is gondolkodtam rajta, hogy átváltoztatlak, de gyerektestben megragadni nem túl kellemes, számomra pedig nem hasznos. – elégedetten végigmér, majd folytatja. – Milyen igaz, hogy szépen felnõttél. De azt nem hittem volna, hogy valaki elõttem változtat át.

Mindketten Lorsra pillantunk, de õ csak Iant figyeli meredten, aki végül elengedi a nyakam, és odalök hozzá. Lors rögtön elkapja a csuklómat, és maga mögé tol. Hirtelenjében annyira az emlékeim, és ellenségem mondandójának hatása alatt vagyok, hogy nem ugrok ismét neki.

- Van egy olyan érzésem, hogy nem utoljára találkoztunk. – szólal meg a szõke vámpír gunyorosan, nekem címezve a szavait, majd Lorshoz fordul. – Nos, örvendek a viszontlátásnak, és a legközelebbiig, pá!

Azzal hirtelen eltûnik, kába szemeimmel képtelen vagyok követni. Lors elengedi a csuklómat, és maga felé fordítva, mélyen a szemembe néz.

- Csinált valamit a fejedben, vagy csak körbenézett?

Tanácstalanul pislogok párat, majd megrázom a fejem. Veszi annak, aminek akarja. De látszólag helyes következtetést vont le, mert nem kérdezõsködik tovább.

- Nem vagy normális! – inkább áttér a szidásra. – Nem ugorhatsz így neki egy ilyen öreg vámpírnak!

Erre már én is felcsattanok.

- Miért fogtál vissza? Õ volt az! A szüleim gyilkosa, aki miatt mindezen keresztülmentem! Itt volt a lehetõségem, és te megakadályoztad! – kiáltok rá dühösen.

- Ne légy ostoba! Még túl fiatal és gyenge vagy, te is láttad, hogy esélyed se volt. Túl forrófejûen viselkedsz, ez nem te vagy! – érkezik a halk, de határozott válasz.

- Honnan tudod ki vagyok én? Nem tudsz rólam semmit?

- Higgy amit akarsz, de ne cselekedj ilyen meggondolatlanul, különben legközelebb hagyom, hogy tegyen veled amit akar. – szólal meg hidegen, mire összerezzenek, és lehorgasztom a fejem.

Valahol érthetõ az idegessége, hisz õt is veszélybe sodortam, ráadásul megvédett, én pedig csak nekiestem köszönet helyett.

- Sajnálom. – suttogom magam elé. – Csak egész életemben kísértett ez a szempár, és most, hogy itt volt…

A hangom elcsuklik, és a történtek feszültsége könnyek képében kibukik belõlem. Szipogva törlöm meg az arcom, de csak nem akarnak elállni.

- Tudom, hogy nehéz, de légy türelemmel. – hallom meg Lors hangját közvetlenül magam elõtt, majd állam alá nyúlva felemeli a fejem, hogy a szemembe nézhessen. – Idõvel elég erõd lesz, hogy elérd a célod, én pedig segítek.

Elkerekedett szemekkel nézek az övébe. Még sose volt ilyen szelíd a hangja, és még sose volt ilyen közel az arca.

Nem figyel rám egyikük se, és ködös tekintetemen keresztül, képtelen vagyok követni a harc mozzanatait. Csak néhány képkocka…Balthazar a falnak csapódik, vért köhög…
- Ne öld meg! – nyekkenek alig hallhatóan, a vérveszteségtõl teljesen kábán. Mintha meg se hallaná, ahogy Balthazar újra támad egy „Dögölj meg!” felkiáltással, elkapja csuklóját és olyan erõvel szorítja össze, hogy ide hallom a csont ripityára törését.

Egykori társam felordít, de egy tõrt a vámpír combjába vág, mielõtt õ durván az oldalába üt, és földre küldi. Balthazar eszméletlenül puffan a talajon, én pedig tágra nyílt szemekkel hol rá, hol a dühösen motyogó vámpírra pillantok. Az egyetlen, ami eljutott a tudatomig, az, hogy társam, aki valószínûleg erõsebb volt nálam, milyen könnyen vesztett.

Zihálva tekintek fel az elém lépõ vámpírra, de se erõm, se kedvem bármit is mondani. Vészesen sok vért vesztettem, nem húzom sokáig…ch…svédasztal számára.

Kihúzza a tõrt sebembõl, majd feltépi a csuklóját, és saját életnedvét folyatja a gyorsabban zubogó vérem helyére. A seb hirtelen gyógyulni kezd, és a fájdalom is tompul, csak egy heg marad. Döbbenten pislogva figyelem a történteket. Most…komolyan megmentett?
- Ide figyelj – szólal meg halkan, mélyen a szemembe nézve. - Ha nem iszol a vérembõl, két nap se telik bele, és meghalsz, hiába forrasztottam össze a sebed. – száraz tényként közli a dolgokat, és rubintvörös csuklóját a számhoz tartja.
- Nem... – nyöszörgöm halkan, és elfordítom a fejem. Ezt én nem akarom…
- Erõsebb fegyver a bosszúdhoz, mint hogy vadász vagy.
Gyanakodva fordítom felé a fejem, de úgy tûnik, komolyan gondolja amit mond. Talán igaza van, mégis… Már utasítanám el, mikor felrémlik elõttem szüleim élettelen tekintete. Igaza van, bosszút akarok! Ehhez pedig szükségem van erõre. Jobb kezemmel megpróbálom közelebb húzni, de ahhoz is gyenge vagyok, hogy normálisan felemeljem. Közelebb jön, és csuklóját a számhoz tartja.

- Egyébként... Lors Noalnak hívnak. – szólal meg halkan. Nem pillantok fel, bátorságot gyûjtök az iváshoz.

Eleinte bátortalanul szívom az életet jelentõ folyadékot, gyengéden, kissé undorodva, de minél több jut a szervezetembe, annál kevésbé taszít. Számomra, túl kevés ideig hagyja, hogy igyak, majd elhúzza a kezét.
Döbbenten próbálom feldolgozni a változást, ami lezajlik bennem. Minden érzékszervem kiélesedik, a szaglás, hallá, és látás szinte már fájdalmasan pontos és erõs. Látja rajtam, hogy nem egyszerû az alkalmazkodás.
- Sokat kell majd tanulnod... – halkan beszél, hanga mégis szinte ordításnak hat.
- Mibõl gondolod, hogy melletted akarok maradni? – szegem fel a fejem, figyelmen kívül hagyva minden újdonságot.

Jeges pillantással néz vissza rám, a hideg futkos tõle a hátamon, így gyorsan témát váltok.
- Megölted? – pillantok aggódva Balthazar felé. Nem akarom, hogy a halála az én hibám legyen…nem akarom, hogy meghaljon.
- Nem. Ha akarod, megölheted. Vagy hívj segítséget neki. Nem érdekel. – feleli érzelemmentes hangon. Némán feltápászkodom, és besétálok a telefonfülkébe. Remegõ kézzel ütöm le Leon számát, és szinte levegõt se veszek, míg kicsöng.

- Itt Leon!

- Le…Leon…- nyekkenem tétován.

- Mailo? Mi történt? Miért nem vagy már Balthazarral?

- Én…Leon….én… - sóhajtok, és kissé összeszedettebben folytatom. – Küldj valakit érte, csúnyán megsérült. Engem pedig ne keressetek, kérlek. A lényeget majd Balt elmondja, de a döntésemnek okát te is tudod. Elfogadtam a vámpír ajánlatát.

A végén már szinte suttogok, és hála kiélesedett hallásomnak, még a halk szisszenése se kerüli el a figyelmem. El se tudja hirtelenjében hinni.

- Mailo…ugye csak viccelsz?

- Sajnálom – lehelem fáradtan, majd gyorsan lerakom a kagylót, még mielõtt válasza elérhetne hozzám.

Kilépek a fülkébõl, és ájult társam mellé sétálok. Leguggolok hozzá, és megpróbálom megvizsgálni az állapotát. Nem tapintok sérült bordát, de a keze csúnyán néz ki. Remélem felépül.
- Menj vadászni, otthon várlak – veti oda nekem Lors, majd elnyeli az éjszaka.

Magamra hagyott, még csak vissza se nézett, de úgy tûnik, abban biztos, hogy nem hagyom el, nem megyek a saját fejem után. Mégis, miért ne tenném? Azt hiszi, nem boldogulok egyedül? Hogy szükségem van rá?

Keserûen öklözök bele a telefonfülkébe, és riadtan ugrok hátrébb, mikor az üvegszilánkokra törik. Dermedten bámulom a kezeimet, és könnyes szemmel hátrálok pár lépést. Nem tudom elhinni, hogy tényleg… mármint persze, hogy valóban átváltoztam…mégis….ez az erõ, sok nekem…félek magamtól.

Megrázom a fejem, és pár mély lélegzettel lenyugtatom háborgó érzelmeim… legalábbis próbálom. Én választottam, hát viseljem a következményeit.

Csak egy valamit – meg még sok mindent, de ez a leglényegesebb – nem gondoltam át eléggé, de utolsó szavai rádöbbentettek, hogy bosszúm érdekében, letértem az útról, melyre a vadászok, sõt talán a szüleim is, neveltek. Nekem most, minden meggyõzõdésem ellenére… embert kéne ölnöm! Nem akarom…

Félek… tényleg rettegek a jövõmtõl. Tanácstalan vagyok, magányos és az egyedüli, akire számíthatok, egy vámpír. Ch… nem mintha mostantól én nem az lennék.

Zihálva, szinte hisztérikusan nevetek fel, rám egyáltalán nem jellemzõ módon, és a hajamba túrok. Kezem még mindig véres, így ezüstös tincseimet alaposan összemaszatolom.
Vetek egy oldalpillantást Balthazar felé. Mikor legközelebb összefutunk, nem fog habozni a kérdéses pillanatban, ahogy egyik régi társam se.

Összeszedem magam, hisz kiborulásommal csak hátráltatom a célom.

Fáradtan, megviselten indulok el, hagyom, hogy lábaim vigyenek ahová akarnak. Vadászni…vért szívni…ölni! Nem!

Bensõm vágyik az éltetõ nedûre, ösztönöm támadni akar, de lelkem hevesen sikít fel, tagadólag nyilvánul meg, még a gondolatra is.

Céltalan kóborlásom maga a Pokol. Ha embert érzékelek, minden önuralmamra szükségem van, hogy az árnyékba húzódva elrejtõzzek, és ne ugorjak neki. Kiélesedett érzékeimnek még nem vagyok ura, már magam se tudom, mi valóság, és mi csupán az éhség szülte tévképzet.

Órákig keringek a városban, de ezzel csak magamat gyötröm, így hajnali három körül, rejtekhelyként egy elhagyott gyár pincéjét választom.

Nem mehetek napra – habár ki tudja a vadász vérem milyen engedménnyel szolgál vámpírként, de nem ilyen gyengén kéne kísérleteznem – és ez jeges tõrként mar a szívembe. Talán…sötétségre kárhoztattam magam az örökkévalóságig. Bekuporodok az egyik sötét sarokba, és nem törõdve a bensõm gyötrõ éhségével, kényszerítem magam az alvásra.

Átalszom a nappalt, és sötétedéskor a kínra ébredek, melyet a vérszomj okoz. Zihálva vetem hátamat a hûvös falnak, és átkarolva testemet, erõvel próbálom leküzdeni vér utáni vágyamat. Órákon át gyötröm magam, mert nem vagyok hajlandó vadászni indulni. Én nem fogok ölni!

Néha feltápászkodom, máskor szédelegve a földre rogyok és igyekszem minél kisebbre összehúzni magam. Hideg van…félek…fáj…

Szükségem van rá! Nem szívesen ismerem el, de Lors Noal az egyetlen mentsváram, az egyetlen akire most számíthatok.

Zavaros gondolataim közepette, minden kétségbeesésemmel rá koncentrálok. Ha képes vol nem rég betörni a tudatomba, talán a létrejött kapcsolat segítségével, most is meghall. Persze ez nem jelenti azt, hogy el is jön. Pár pillanat múlva képtelen vagyok tovább összpontosítani, az éhség okozta, õrület közelsége összekuszál bennem mindent.

- Mailo… - a halk, de kissé ingerült szólításra felkapom a fejem, és érzelmektõl kavargó tekintetem, a szemrehányó feketékbe fúrom.

- Lo…Lors… - nyekkenek fel, és a következõ pillanatban mindkettõnket alaposan meglepem, mikor hirtelen neki csapódom, és remegve bújok hozzá. Szükségem van valaki közelségére, régóta, most elõször.

- Nem ittál – inkább kijelentés, mint kérdés. – Meg akarsz halni, vagy a vérszomj okozta õrületre hajtasz? Ha elveszted az irányítást magad felett, meg kell, hogy öljelek! – hangja feszült, látszik, hogy ez az eshetõség nem dobja fel különösen.

Nem mozdulok, és nem is szólalok meg, õ pedig vállamat megfogva, eltol márvány testétõl, hogy a szemembe nézhessen.

- Vérre van szükséged! – jelenti ki ellentmondást nem tûrõen. Összerezzenek, és kitépve magam a kezei közül, a falhoz hátrálok.

- Neh…nem! – megrázom a fejem, és megdörzsölöm az arcom. Nem festhetek valami fényesen. Véres haj és ruha, könnyektõl, piszoktól maszatos arc és meggyötört pillantás. – Nem akarok ölni! – jelentem ki kissé tisztábban.

- Ostoba kölyök! – terem elõttem ingerült, fáradt sóhajjal, és mélyen a szemembe néz. – Törõdj bele a dologba, különben meghalsz! Te döntöttél így, már nincs lehetõséged visszakozni!

Tágra nyílt, könnyekben úszó smaragdokkal meredek rá. Most, hogy a közelemben van, tisztábban tudok gondolkodni, így felismerem a szavaiban rejlõ igazságot.

- Nem azt sugalltad nem rég, hogy egyedül is boldogulsz? Hogy nincs szükséged segítségre? – teszi hozzá enyhén gunyorosan, mire dühösen kapom rá a tekintetem. Veszettül gyorsan, rám nem jellemzõ módon változik a hangulatom mellette. Õt azonban nem hatja meg izzó pillantásom, én fordulok félre elõbb, hisz ismét beletrafált, igaz, övön aluli ütés volt a részérõl.

- Én…nem akarok ölni! – ismétlem makacsul.

- Már öltél – jegyzi meg hidegen. – A vámpír élet is élet, és te elvetted, mert erre tanítottak, mert veszélyeztette a fajtád. De már új néped van, az õ és saját érdekükben cselekedsz a régi ellen. Fogadd el!

Lehorgasztom a fejem, és nem vágok vissza. Igaza van…megint. Magam se tudom, hány vámpírt öltem vadászként, embert viszont még soha, pedig köztük is számtalan elvetemült létezik.

- Ne…nem jó a saját vérem? Vagy állati? – nyögök fáradtan, pedig tudom a választ.

- Ha a saját véred innád, semmit se érne, csak gyengülnél. Az állatival szintén ez a helyzet, jó talán nem gyengít, de nem oltja a vérszomjad – közelebb lépve az állam alá nyúl, és felemeli a fejem. Egy darabig némán figyel, majd felsóhajt. – Ne szokd meg, de most adok a vérembõl. Késõbb így is mindenképp szükséged lesz emberire, de ezúttal megteszi az enyém is. Viszont cserébe neked is adnod kell. Így le fogsz kissé gyengülni, mert közel se olyan erõs a tied mint az enyém, többre van szükségem ahhoz, hogy jól lakjak, míg neked kevesebb kell.

Elkerekedett szemekkel nézek fel rá. Nem érdekel, hogy legyengülök, ha elmúlik a vérszomjam. Meglepett az ajánlata, biztos nem sok ilyen erõs vámpír ajánlja fel a vérét egy fiókának, még akkor se, ha õ teremtette.

Bizonytalanul bólintok, ennél jobb lehetõségem nincs, ha nem akarok ölni. Hogy késõbb mi lesz…az kiderül majd akkor, egyelõre gondolni se akarok rá.

- Elõtte azonban menjünk haza, ez nem túl kellemes hely.

El is indul, én pedig botladozva, csiga tempóban követem, amit hamar megelégel, és hirtelen elõttem teremve, a vállára dob.

- Hé! Tegyél le! – kezdek azonnal kapálózni, de meg se érzi, émelyítõ sebességgel indul el, le kell hunynom a szemem, ha nem akarok rosszul lenni.

Mikor legközelebb kinyitom, már a házában vagyunk…huhh…elaludtam volna?

Saját lábamra állít, de rögtön belé is kell kapaszkodnom, hirtelenjében majdnem a földre szédültem. Zihálva, egy égetõbb vérszomjjal markolom a ruhát mellkasán, és szinte könyörögve nézek fel rá.