Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

<<1.oldal>> 2. 3. 4.

Yui2018. 05. 20. 22:16:45#35503
Karakter: Yui Satako (kitalált)
Megjegyzés: Asa-nak


 A mosdóban elég sok időt eltölthettem mert a jelzőcsengő habgjára lettem figyelmes. Gyorsan megmostam az arcom és visszafele indultam de megcsapta a fülemet hogy valakik rolam beszélnek. Besiettem a terembe és Asa meg egy másik gyerek épp engem beszéltek ki. Minden szot hallottam és emiatt egy mosoly kuszott arconra hogy Asa megvédett. Talán tényleg nem akar rosszat.
Mikor bementem mindenki elhallgatott és engem nézett. Megálltam a terem közepén és megszolaltam.
-Ha nem akarjátok a vacsorámként végezni akkor törödjetek magatokkal.
Mondtam végig az előttem lévő ablakot nézve majd visszamentem a helyemre ahol felállitottam a székem és leültem.
-Ne haragudj az előbbi incidens miatt. És...köszönöm hogy megvédtél
*Mosolyog halványan* remélem most nem ijesztettem el. De már kéne valamit ennem. *gondolkodik miközben kordul egyet hasa majd előveszi reggelijét és enni kezd*
-Asa! Azt a rajzot amit rajzoltál szünetben. Nem adnád nekem? *néz rá a fiura éjfekete szemeivel*
Lehet hogy most bunkonak tart de nem igazán konyitok a kedvességhez és az érzelmekhez.
*Pont hallja hogy osztálytársai megint rola terjesztenek egy pletykát miszerint Yui ölte meg saját szüleit. De nem foglalkozik vele. Tovább eszik*


Jarmyla2018. 05. 16. 18:45:42#35502
Karakter: Asa Kasa /kitalált/
Megjegyzés: Yui-nak


Nem nagyon törődött az órán elhangzó dolgokkal. Csak ült bambán, meredte s jegyzetelt. Néha egy-egy pillantás erejéig végigfutotta szemét Yui-n, de csak mosoly kúszott arcára. A csöngő hangos robajára, kénytelen volt füleit befogni, hisz kis híján dobhártyájába került. Ezzel egy időben Yui szinte puskagolyóként hagyta el a termet. A tanár még felírta a táblára a feladatokat, amiket Asa szorgosan le körmölt, majd megmasszírozta nyakát. Kicsit megforgatta fejét, de nem érzett javulást. ~Ez van, ha távol vagyok az erdöktől… ~ Morgott magában, bár ez lehet külsös is hallotta, ahogy torkából morgó hang szakad fel. Kelletlenül felállt és odalépett az osztályterem egy dísznövényéhez és annak levelét kezdte cirógatni. Mintha egy hat éves lány hajával játszana. Visszament táskájához és kivette flakonját. A flakon tartalmának kis hányadát a virág földjére öntötte. Hirtelen valaki megérintette a vállát. -Hé! Mit akarsz Yui-val? Mint mondta, egy pszicho csaj, te meg szimplán ott ülsz mellette? Megvesztél? -kérdezte a srác meg sem várva, hogy Asa felé forduljon. A fiú ezt megtette és a flakon vízből megkínálta osztálytársát. -Ismered, hogy ilyeneket mondasz róla? – tette fel a kérdést, majd meg sem várta a választ visszaült padjába, lábát felhelyezte a padra, kezeit összekulcsolta a tarkójánál és óvatosan billegni kezdett. Igyekezett minden zajt kizárni fejéből, de az osztály egész megelevenedett Yui jelenlétének hiányában. ~Hogy lehetnek ennyire zajosak? Eh…~ Újabb morgás hagyja el torkát és már egy otromba vigyor is társult hozzá, mi talán vicsornak is elment volna. Megvillantotta négy tűhegyes agyarát.


Yui2018. 05. 16. 15:41:44#35501
Karakter: Yui Satako (kitalált)
Megjegyzés: Asa-nak


 Hm...tényleg elég fura hogy beszélget velem. Lehet hogy varázslat alatt áll? Vagy vakaki megkérte hogy beszéljen velem. Mindegy.
-Ne aggodj, majd én falatozom az osztálybol *kuncog és  kicsit hangosabban mondja, hogy a teremben lévő gyerekek is jol hallják*
Olyan jó ijesztgetni az osztályomat. De furi hogy Asa nem fél. Pedig jobban tenné.
-bátor egy fiucska vagy te. Csak el ne száljj magadtol *vigyorog ezzel kivillantva éles szemfogait
Istenem...tiszta hülye vagyok. Yui! Nem engedheted közel magadhoz. Ne vigyorogj rá sőt...legyél vele nemtörődő ahogy a többiekkel....ahj de nem fog menni. Ő teljesen más *kezd magával veszekedni gondolataiban
-Áh...igy már értem. Soha nem hallottam még *rázza fejét* 
Talán majd elkérem Asatol azt a rajzot. 
Látom hogy magyaráz valamit a tanár de nem tudok figyelni. A füleim elkezdtek hangosan sípolni és semmi t nem hallok. Azt hiszem mindjárt megőrülök. Csak csengessenek már ki *tur idegesen és feszülten hajába majd kezeit fülére szorítja. Egyszercsak meghallja a csengőt és olyan nagy hévvel áll fel hogy a szék felborul és kishilyán az asztal is. A tanár nagy szemekkel nézi végig a jelenetet és az osztály is majd sugdolozni kezdenek* végre...azt hittem elájulok *rázza meg fejét mikor kiér a folyosóra majd a lánymosdóba megy megmosni arcát*


Jarmyla2018. 05. 15. 17:17:15#35499
Karakter: Asa Kasa /kitalált/
Megjegyzés: Yui-nak


 

Asa meglepődött a lány kedvességén. ~Kedves… Tehát még egy pont nekem a többiekkel szemben. ~ Nemlegesen megemeli kezét. -Köszönöm, de nem fogadhatom el! Az a te ételed. Majd ebédnél bepótlom. Meg majd a büfében veszek, ha nagyon nem bírom. – Kicsit végignéz magán. Kinézetre nem mondaná meg senki, hogy mekkora erő is lakozik benne. ~Ahogy a farkasokat sem. Vékonyak, kecsesek és veszedelmes vadak. ~A férfiú csak mosolyogni tudott a lány demonstrációján. Kicsit megingatja a fejét. -Ha így lenne, nem ajánlottad volna fel az élelmed. -enyhén megvonja a vállát. -Majd meglátjuk, mennyit tudsz, ha egyszer az életemre törnél. Igazából nincs mit vesztenem. Ha alul maradok, így jártam. -hangja beletörődő, ahogy gondolata is. Viszont arca kissé megfeszül.  ~Farkas vagyok. Haltomig küzdők. Ha alul maradok, akkor lesz még egy sírhalom a kertünkben. ~ Amikor Yui fel áll az osztályon pihenteti tekintetét. ~Kiszolgáltatott emberek. Már értem anyám miért olyan segítőkész velük. De én nem ilyen vagyok…~ Ő is demonstrálta egyik tehetségét, de egyáltalán nem fenyegetésként. Nem értette, hogy miért nem érti egyetlen törvényét a szelíd farkasnak és a tábla felé tekint míg magyaráz. Fel sem tűnt neki, hogy Yui elkapta róla a tekintetét. -Amilyen az adjon Isten annyit jelent, hogy te vagy bárki más, hogy viszonyul hozzám. Hogy viselkedik velem. Olyan a fogadj Isten, annyi, hogy tőlem se várjanak különbet, mint amit ők adtak. -elve elmondásakor kihúzta magát. A rajz folytatásával érzi Yui tekintetét a lapon. Szeme sarkából figyelemmel követi a lányt, de rajzol is. Amint belép a tanár, egy cetlit tép ki füzetéből, ráfirkant gyorsan és Yui padjára dobja. „Ha gondolod beszéljünk szünetben is. ~Asa” aláírása mellett egy apró mancsnyomot is rajzolt. Nem várta el, hogy a lány válaszoljon, csak nyugalmat akart a többi embertől. Kicsit jó is, hogy olyannal beszél, akitől tartanak. Nem zavarja őket senki.


Yui2018. 05. 15. 14:36:24#35498
Karakter: Yui Satako (kitalált)
Megjegyzés: Asa-nak


 Furcsa ez a fiu...biztos hallott rolam hisz többnyire mindenki minket figyel és rolunk beszélgetnek *néz körbe az osztályba* vagy lehet arra várnak hogy mikor fog Asa felálni és a képembe röhögni *kuncog magában*
-Értem...én nem vagyok kollégista ugyhogy nem tudom *motyogja* reggeli...van egy szendvicsem. Ha gondolod neked adom *nézi kezeit ami ölében pihen*
Biztos éhes lehet hisz a hasa is korgott...most igy elnézve elég kis vékonyka. Etetik valyon rendesen? 
-És? Miért nem teszed azt. Egy pszichopata lány mellettülsz aki bármelyik pillanatban felállhat és leszurhat *szűri ki fogai közt kicsit feszülten* tudod az osztálytársaim nem olyan rosszak. Nem bántanak mert félnek tőlem *vigyorog majd feláll nagy zajt csapva és az osztály egy emberként sikit fel* látod? Aranyosak *kezd tollával játszani* valyon most megijedt tőlem? Rossz dolok ez a skizofrénia...de nem kell tudnia rola. Jobb ha távol marad tőlem
- jol tudsz célozni *lesz hirtelen megint kedves
Hm...nemsokára biztos bejön a tanár elő kéne venni a füzetemet *lehajol táskájához és kivesz belőle egy füzetet* nem hagy nyugodni ez a fiu. Van benne valami ami vonz. És olyan mintha valami azt sugná hogy nem szabad elengednem. Kkk~ idegesítő. 
-ezt nem teljesen értem? Amilyen az adjon isten olyan a fogadj isten? *néz homlok ráncolva
Te jo ég...a szemeimet nézi. *pislog párat és elrántja tekintetét
Asa elővesz egy füzetet amikben rajzok vannak. Elkezdi folytatni egy befejezetlen munkáját amin egy farkas van előtte pedig egy cica. Teljesen megbabonázott ez a rajz *hajol közelebb a füzethez és csillogó szemekkel figyeli mintha varázslat alatt lenne és nem tudna másra figyelni* hmm...olyan furcsa ez a rajz...valyon mi lehet? Valamiért olyan fontosnak érzem pedig nem is az enyém. Még csak nem is láttam. *nézi továbbra is a rajzot és farkincáját ösztönösen csoválja* kk~ már megint...nem igaz hogy nem tud nyugton maradni *nem igazán érdekli tovább fürkészi a lapot*
Bejött a tanár ezzel együtt Asa becsukta a füzetét engem visszarángatva a való világba. Valyon...áh mindegy. Biztos csak a családom miatt reagáltam ilyen furán *sohajt egyett


Jarmyla2018. 05. 14. 11:13:21#35497
Karakter: Asa Kasa /kitalált/
Megjegyzés: Yui-nak


Asa kifúja a bent tartott levegőjét. ~Ez már egy jó jel, ha válaszol is. Nem igaz? ~ Már ez az apró visszacsatolás is sokat jelent Asa-nak. Hisz már ezzel megtorpedózta azokat, akikkel tegnap váltott pár szót. A visszakérdezésnek is örült, hisz ezzel a lány elfogadta a csevegésre való kérést. -Köszönöm kérdésed. Kicsit még szokatlan a kolesz, de nem olyan nagyon vészes. Viszont a reggeli karcsú volt. -mosolyog kajlán, majd hasára teszi kezét, mely hangosan felmorgott. Kicsit nagyobb levegőt vett és az osztály felé nézett rosszallóan. -Tegnap, meséltek ezt azt rólad. Meg, hogy jobb, ha kerüllek. Gyűlölöm az előítéleteket. Ez csak azt mutatja, mennyire is félnek az emberek egymástól. Ha engeded, megismernélek és csak az után formálnék rólad véleményt. – mosolyint a lányra barátságosan, majd egy tollat vesz elő. Egy jól irányzott dobással fejbe talált egy srácot, aki ép Yui és az ő nevét mondta. A srác csúnya pillantással tekint hátra. -Ha bajod van, a szemembe mond! -szólítja fel jeges, kimért hangon. Tekintete sem árulkodik sok jóról. Ha a srác csöndesebben piszmog, nem vág hozzá semmit, ha továbbra is fennhangon teszi, kap még egy tollat. ~Beképzelt barom. Ch… még hogy embereket kellene védelmeznem a hegyekben. Anya sem teljesen ép elméjű, ha elvárja, hogy ilyet tegyek.~ Kicsit halkabban újra Yui felé fordulva megszólal. -Nálam amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten is. -néz komolyan a lány sötét szemeibe. Számára ez az első és legfontosabb törvény fajtájából kifolyólag. Továbbra is figyel Yuira, de előveszi firkás füzetét és egy rotringot meg egy radírt. Szeretné befejezni rajzát, amit még tegnap este kezdett rajzolni az ablakában ülve. Egy nagy farkast ábrázolt, mely vicsorog a rajz nézőjére. Az ülő farkas mellső lábánál egy cica helyezkedik el, ki a farkas lábába dúrja fejét. Amint bejön a tanár, azonnal előveszi a tantárgyas mappáját, miben csak lapok volta. Kivesz egyet és arra jegyzetel, majd a megfelelő jelzéshez helyezi az óra végén. Fél szemmel Yui-t figyeli. Kicsit aggódik érte, de érzi, hogy ez a lány más. Valami, olyan, ami vonzza. nem tudja még mi az, de érdekli és fúrja is az oldalát.


Yui2018. 05. 13. 02:48:13#35496
Karakter: Yui Satako (kitalált)
Megjegyzés: Asa-nak


 Az ébresztőm fülsüketítő hangja zavarja meg álmomat. Gyorsan lenyomom, majd ülő helyzetbe tornázom magamat. Nyujtózkodom egyet és utan a fürdőbe vezet, ahol elvégzem a napi rutinomat, majd visszamegyek szobámba és felveszem a tegnap kivasalt, egyenruhát. Még csak 6:50 van, de én már a suliba tartok. Szeretek korán bent lenni, mert...igazábol nincs különösebb oka. Talán csak azért mert ilyenkor még nincsenek bent sokan és kevesebben bámulnak meg.
Az osztályba érve levágódom az ablak felöli utolsó padba, ahol lehajtom a fejem és pihenek még egy kicsit.
Hasam kordul egyet hiszen nem reggeliztem de majd talán később. Most nincs kedvem hozzá. A diákok szép lassan beözönlenek a terembe és elfoglalják helyüket.  Nehányan rolam, mások pedig a saját dolgukrol beszélgetnek. Elkapok pár beszéd foszlányt miszerint, ma uj osztálytársunk lesz. Nem különösebben érdekel hisz a többiek ugy is ellenem fordítják. De talán, a szívem mélyén kicsit reménykedem hogy kedves lesz.

A csengő megszólal, ezzel együtt belép az igazgató is, igy nindenki, szinte egyszerre áll fel vigyázzba, köztük én is. A nő mellett ott áll az uj fiu is. Azt hittem lány jön. De igy elnézve...szép arca van.
Gondolatomat az igazgatónő hangja zavarja meg.

-Bemutatom új osztálytársatokat! Asa Kasa a neve és sok sikert kívánok neki a továbbiakban! Legyetek vele türelemmel!

Leül mindenki és az uj fiu, akinek Asa ezekszerint a neve felém jön. Biztos hallott már rólam és biztos csak azért akar mellém ülni hogy piszkáljon. Haladnak végig a fejemben idióta gondolatok.
A következő pillanatban az uj diák leül a mellettem lévő padba, és megszólit.

Szia! Bizonyára te vagy Yui. Milyen reggeled volt? 
Hát...erre nem számítottam. De válaszolni is kéne neki.

-I...igen én vagyok! Hát...türhető! Na és...neked?
Válaszolok nyögvenyelősen és gyorsan el is fordítom fejem az ellenkező irányba. Már csak ez hiányzott hogy dadogjak. Te jó isten.


Jarmyla2018. 05. 12. 19:48:32#35495
Karakter: Asa Kasa /kitalált/
Megjegyzés: Yui-nak


Kedvetlenül ülök fel a kollégiumi ágyon. Az ablakon beszűrődik némi fény, az éjjeliszekrényemen még csendesen üldögélő modern kijelzős óra. 5:45-öt mutat. Negyedóra múlva hatalmas csörömpöléssel fogja jelezni, hogy ideje elhagynom ágyam és plédem takarását. Nem akarok ebbe belegondolni... Halk sóhaj kíséretében, megelőzve a csörömpölést felülök ágyamon, nyújtózkodom és kitörlöm álmom maradékát a szememből. Felállok, kezembe veszem a székemre terített zöld törölközőt és elfoglalom a közös fürdőt. Miután elintéztem fontos és sürgető dolgom, nekiállok mosakodni és fogat mosni. Negyedóra elteltével, szinte csak be kellet lépnem szobám ajtaján, hangos zene-bonába kezdett kis modern kütyü. Kikapcsolom, majd a szekrényemhez lépve előveszem az iskola egyenruháját. Ing, sötét kék nyakkendő, ugyan ilyen nadrág és egy fekete cipő. Szokásimhoz híven adok külsőmre, de a hajamat nem nyalom félre. Csupán kifésülöm, hogy ne keltsen olyan hatást, mintha egy kolónia patkány fészkelne benne. Jobb szemem felé elhúzom frufrum, ahogy alapból szokott lenni. Táskám félig a hátamra veszem, kisé talán túl lázadón, de nem érdekel. A nyakkendőmet megigazítom és halkan elhagyom, kulcsra zárom szobám ajtaját. Az étkezőbe vezet utam, ahol már köszönt egy nagy adag rántotta egy vékony szelet sonkával. Több hús jöhetne... Magamban zsörtölődve foglalok helyet egy elszigeteltebb asztalnál és kelletlenül fogyasztom rántottámat, végére hagyva a csekély hús szeletet. Amint végzek visszaviszem a tálcám és megköszönöm a reggelit egy halovány mosollyal. Átkaptatok az udvaron, az iskolába egyenesen a dirihez megyek, hisz tegnap ezzel távoztam tőle. Kopogás után egy halk "Kerülj beljebb!" hangzott. Benyitottam, becsuktam magam mögött az ajtót és meghajolok az igazgató elött egy hangos "Jó reggelt!" kíséretében. Viszonozta üdvözlésem, majd hellyel kínál. Helyet foglalok és azonnal nekilátunk a formalitásnak. Egy dossziényi papír aláfirkantása után, kérdezgetett erről arról, amikre igyekeztem a legjobb válaszokat adni. Szerencsémre a családról nem faggatott. Ezt követően egy teremhez kisért. A tanár még nem volt bent, de a bent lévő diákság azonnal vigyázba vágta magát.

-Bemutatom új osztálytársatokat! Asa Kasa a neve és sok sikert kívánok neki a továbbiakban! Legyetek vele türelemmel!

Azzal ki is libbent a teremből. A tekintetem végig hordom a termen. Párakkal tegnap már találkoztam. Váltottam velük pár szót, de leginkább arra ösztönöztek, hogy kerüljek az osztályból egy bizonyos leányt. ~Előítéletek... undorító...~ Biztos léptekkel indulok felé, hisz a mellette lévő padok üresek. Helyet foglalok, táskám nagyot koppan a landoláskor. Nem tudom, hogy is szólíthatnám meg, végül egy mély levegőt véve felé fordulok.

-Szia! Bizonyára te vagy Yui. Milyen reggeled volt? - próbálkozom egy suta beszélgetés kezdeménnyel, de ezt már én bánom, hisz tényleg suta lett.


Calael2014. 09. 17. 13:48:55#31338
Karakter: Lors Noal
Megjegyzés: [ Morámnak ]




A különböző társasági követelményekre fittyet hányva vonulunk vissza kellemesebb helyre Mailóval. Gondolataim csendben meghúzódnak a nagy felszín sötéten fénylő tükre alatt, én pedig kiélvezem ezt az átmeneti állapotot. Egy kicsit elegem van az állandó agyalásból, és a különböző fenyegetésekből. Pont elég lesz, ha újra összeáll a mi kis hármasunk, és volt vadásszal kiegészülve, akit nem más, mint én véreztem meg. Én. Hallom a fülemben Gildas nevetését, ahogy kifordul magából, és természetellenes pózba görnyedve már szinte röhög, megfeledkezve emberi természetesség színjátékáról.
A tekintetemmel gyújtom meg nagyobb koncentráció nélkül a kis fehér mécses kanócát. Még a viasz is megolvad a felszínén, majd hirtelen meg is dermed. Ian, tényleg nagyon kegyes voltál hozzám, hogy így érlelted évszázadokon keresztül a véred, hogy aztán lakomát ülhessünk pusztulófélben lévő tested fölött. Igaz, te cseszted el az egóddal az egészet, de ez a történteken nem változtat semmit. Hálás vagyok ezért az erőért, legalább valamivel én is heccelhetem a jó öreg Ambroise cimborát.
Erőt veszek magamon, és elkezdem összedobálni azt a pár dolgot az egyik táskámba, amit az elmúlt napokban elővettem belőle.
- Tényleg hagytad volna, hogy beköltözzek a vadászokhoz? - zökkent ki a gondolataimból Mailo a nekem célzott kérdésével. Nem fordulok felé, úgy kérdezek vissza.
- Nem azt akartad?
- Az régen volt – feleli, én pedig elraktározom magamban azt az információt, miszerint két hét hosszú időnek számít. Eddig úgy tűnt, csak másodpercek... Talán újra át kellene értékelnem az időhöz való hozzáállásomat.
- Azt hittem csatlakozunk a mesteredékhez, amint szövetkeztünk a vadászokkal.
Erre már felemelkedem, és megindulok felé üres kezeimmel.
- Fogunk, de nem látom okát, hogy annyira várd azt a bizonyos csatlakozást. Ne felejtsd el Mailo, mit mondtam a jogokról, amik egy ilyen bokorban neked juthatnak!
Arról nem is beszélve, hogy Gildas mennyire rajongóvá tud válni néha. Ezt nagyon jól tudja titkolni, de attól még hosszú távon nem jönne ki egyikünk sem, ha valamelyikünk iránt hirtelen fellángolna.
- Emlékszem rájuk – motyogja maga elé. Mintha letörné a viselkedésem, pedig igazán megszokhatta volna már, hogy meglehetősen hóbortossá tudok néha válni, ami úgy jelentkezik nálam, hogy távolságtartó leszek. Nem, ez nem hóbort, ez én vagyok. Hiába emlékeztetem azonban magam, egyre jobban kezd kicsúszni a kezemből az a fagyos pajzs, ami eddig megvédett mindentől, fájdalomtól és kudarctól egyaránt. Igazi, szívtelen szörnyeteg vagyok – mondom ki magamban a legfőbb jellemzőmet, és igyekszem továbbra is a fejemben tartani.
- Mi jár a fejedben? – kérdezem legalább kétpercnyi némaság után. Úgy ül ott, mint aki elfelejtette, hogy igazából életben van és képes a mozgásra, és nem igazi hulla. Túl merev, mikor elkalandozik. Ha ezt egy utcán tenné meg, biztosan mentőt hívnának hozzá, hogy biztos rohama van. Nem válaszol, és nem is mozdul meg, amitől átcikázik rajtam valami, ami egy elfeledett emlékképből táplálkozik, és hideglelésre hasonlít. Az álla alá helyezem a kezem, és finoman, de ellenkezést nem tűrve felém irányítom a pillantását – és egyszersmind kimozdítom abból a fagyott állapotából.
- Miért távolodtál el a mesteredtől?
- Már mondtam, hogy meguntam, ami közte és Ambroise között zajlott – felelem higgadtan.
- De... Velem mi lesz? Ha lesz egy másik fiókád...? Előttem nem volt, igaz? Vagy elment, ahogy te a mesteredtől?
Bizonytalanságot érzek a hangjában, én pedig valahol mélyen kibontakozó dühöt, amiért nem képes leszállni a témáról.
- Hagyd abba, Mailo! – Szinte kérem, hogy fejezze be ebben a témában a kérdezősködést. – Menj inkább aludni!
- Még hajnal egy sincs! – csattan fel válaszként. – Miért nem válaszolsz?
- Elég! – tör ki belőlem morgásként a felszínre szivárgó haragom. – Nem volt még fiókám. Most örülsz? És fogalmam sincs, mi lesz később! Nem vagyok bébiszitter Mailo, nem tudok, és nem is szeretek gondoskodni másokról. Mostanában túl sok minden történt, és nem vagyok biztos benne, hogy tetszenek a változások.
- Megbántad, hogy... átváltoztattál? – kérdi színtelennek tetsző hangon, miközben szemeivel az én sötét lélekvesztőimet figyeli.
- Nem szokásom olyat tenni, amit később megbánok – adom meg a választ, szemeimmel pedig a táskát nézegetem, ami arra vár, hogy újabb dolgok kerüljenek bele. Nincs kedvem beszélni arról, hogy mit miért tettem, mert a végén még én is kétségbe esem, és megváltozik a véleményem arról, hogy mindent jól és magamért csináltam, vagy csak – ne adj isten – megesett rajta a szívem és segíteni akartam neki?
- De akkor miért... - fog bele egy újabb kérdésbe, de a szavába vágok.
- Ezt majd máskor! Vendégünk érkezik – jelentem be, ahogy megérzem egykori lakótársam közeledtét. Az ajtó megadóan csapódik ki, szerencsére nem volt kulcsra zárva, máskülönben most igen nagy bajban lennénk. Kellemetlenségben, ez pontosabb. Még jelentenék a rendőrségen, hogy valami hajléktalanok tanyát vertek a pincéjükben. Megalázó lenne, még ha nem kapnának el, akkor is.
- Megzavartam valamit? – Köszönés helyett állít be ezzel, nekem meg egy pillanatra, de tényleg csak annyira megfordul a fejemben, hogy leköpöm. – Nyugodtan folytathatjátok ám, megvárom!
Annyira letörölném a képéről azt az idegesítő, behízelgő mosolyt, ami miatt soha nem büntette meg senki, és a legrosszabb bűntettei után Gildas inkább csak ágyba vitte, és úgy viselkedett, mintha az eset meg sem történt volna.
- Miért jöttél? – fordulok felé jeges pillantással, megfeszülő izmokkal kísérve.
- Nem valami meleg az üdvözlés – sóhajtja, mint aki ennél többre számított. Elhasznált álca, már annyiszor láttam, hogy akár sértésnek is vehetném, hogy nem képes újítani a tiszteletemre. – És ha már itt tartunk, az „otthonotok” se valami irigylésre méltó.
- Te is tudod, hogy ez csak ideiglenes, és gondolom nem azért jöttél, hogy gyönyörködj benne, szóval elárulnád, minek köszönhetjük a jelenléted?
- Hűvös vagy, mint mindig – mosolyodik el újfent egy pillanata. – Azért jöttem, hogy elvigyelek titeket a „fészkünkbe”. Gondolom te is így számoltál, ha már szövetkezünk, igaz? Na meg ennél a helynél bármi jobb! Szegény kicsi fiókádat idehozni... – jegyzi meg, majd már Mailo mellett is van, úgy simogatva a fejét, mint egy kisgyereknek, akit éppen valami nagy baj ért, és így lehet megvigasztalni. Nyugalmamra szolgál, hogy a kis ezüsthajú azonnal reagál, és félresöpri a másik vámpír kezét.
- Pont mint a mestered. Nos, jöttök? – kérdi immáron felém fordulva.
- Ha nem tennénk, állandóan a nyakunkra járnál. Igazam van?
Nem felel, de a teste mozdulata egyértelműen a tudtomra adja, hogy még mindig jól ismerem. Lemondóan sóhajtanék, de még ehhez sem érzek elég lelkierőt, így csak ennyit nyekkenek fiókám felé:
- Mailo, pakolj!
Én is ugyanígy teszek, és igyekszem a leggyorsabban belevágni mindent a táskámba. Nem hiányzik, hogy a cuccaimat nézegesse.

Fél óra múlva már a vállunkon átvetett táskákkal suhanunk a közös főhadiszállás felé. Elég nagyképű annak nevezni, főleg, hogy nem vagyunk katonai szervezet. Jó messze állunk tőle...
A város szélét elérve Mailo megtorpan, mire ösztönösen reagálok, és én is így teszek. Azonnal mellette termek, és kíváncsian teszem fel neki a kérdést, ami az eszembe jutott.
- Elfáradtál?
- Nem, csak... Elhagytuk a várost.
Egy kicsit meglep, hogy ennyire váratlanul éri a dolog, számíthatott volna rá, hogy nem a vadászokkal teli városban fogunk ennyien táborozni. Meg eddig nem is voltak a közelünkben, nem véletlenül.
- A szomszéd városban élünk, nincs messze – jegyzi meg Ambroise, mintha csak meg akarná nyugtatni. Vagy gúnyolódik vele? Néha nem tudom eldönteni, mit is akar pontosan.
- Visszajövünk majd, az új otthonunkat ide építik – csatlakozom én is a nyugtató hadművelethez. – Gyere – bíztatom nagyon egyszerűen az indulásra, ami szerencsére be is válik.
Kellemes tempóban haladunk, amit Mailo is tud követni. Örülök ennek, hiszen így kevésbé érzem azt, hogy minden pillanatban gondoskodnom kellene róla. Végre valami jó dolog, amit el tudok könyvelni vele kapcsolatban a makacsság és a meggondolatlan viselkedés mellett.
Egy hatalmas épülethez érünk, ami hozzá passzoló méretekkel rendelkező tömör kerítéssel van körülölelve. Amióta elszakadtunk egymástól, először találkozok a menedékükkel, és nem vagyok elragadtatva tőle. Túlságosan nagyratörő, fölöslegesen túlcicomázott. Nem szívesen lakok egy ilyen helyen.
- Nos, haladunk a korral. Itt nincs koporsó, az ágyak jóval kényelmesebbé tesznek bizonyos tevékenységeket...
Felhorkantok. Mintha az én házamban nem lett volna ágy, szimplán nem alvásra használtuk. Különben is, a koporsó elsődleges funkciója nem az alvást, hanem a kibaszott biztonságot szolgálja, de ha ti ennyire köptök rá, remélem, elégtek a napon. Tovább indulunk, egyenesen az épület belsejébe. Egy kisebb palotának is elmenne, de azokban sokkal több ember él.
- Gildas vadászik, így én mutatom meg a szobátokat, lassan úgy is hajnalodik, és valakire igen csak ráfér a pihenés.
Mailora néz, ahogy én is. A szemén látszódik, hogy kimerült az iramtól és a távolság együttesétől. Nekem már nem tűnik fel az ilyen tempónál az erőfeszítés, ami egy fiatalnál igencsak jelentkezik.
- Rendben.
Bemegyünk a főbejáraton, ugyanis biztosra veszem, hogy több ajtó is vezet az udvarra. Odabent a legkomolyabb elektronika fogad, ami az összes ablakon körbefuthat, ha jól feltételezem. Nem tetszik ez az egész. Nappal a környéken élőknek nem tűnik fel, hogy a teljes épület le van sötétítve? Vagy csak ennyire elfelejtettek hinni a régi mítoszokban? Ostoba fehérnépség, mind a két fél...
Ambroise a Mailo melletti szobába vezet be. Nem igazán akarok a fiókám nélkül aludni, aki ki van szolgáltatva a másik kettő kénye-kedve szerint, csak ezt még nem látja be.
- Mi ez a hang? – fordulok Ambroise felé.
- Semmi, csak megjött Gildas.
Pár pillanat sem telik el, mikor megérzem a jelenlétét, mégpedig a másik szobából.
- Mi fog csinálni vele? – kérdezem feszülten.
- Mostanában szeret gyorsan túlesni mások megismerésén – mondja vállvonogatva vértestvérem.
- Na azt már nem – suttogom magam elé, és már indulok is a másik szoba felé, azonban Ambroise elém lép. – Eressz!
- Jobb lesz ez így – feleli negédes mosollyal, mire ökölbe szorított kézzel arcon ütöm. A szája felreped, és már indítanám is a következő támadást, de félrelibben az utamból, és már suhanok is a szomszédba.
- Elég lesz! – csattanok fel, ahogy meglátom Mailót, miközben szorongatja a fejét a földre rogyva, a lábai előtt a fegyvere, Gildas pedig fapofával méregeti előbb őt, majd feltűnésem után engem.
- Nocsak, Lors – szólal meg Gildas szemeimet fürkészve. – Azt mondod elég, de amint láttam, te is megtetted ugyan ezt... Nekem még több jogom is volt hozzá, mint bokorvezetőnek. Nem igaz?
De arra nagyon is jó okom volt! – ordítanám legszívesebben a képébe, amit persze nem teszek meg. Soha nem lehetett neki elmagyarázni, hogy más óvatosságból vizslatni valaki elméjét, mint hobbiból. Látom Mailón, hogy ő is beszállna a kibontakozó vitába, de egy gyors szempillantással elhallgattatom.
- Mindjárt hajnalodik – térek ki a téma elől nagy nehezen lecsillapítva az elmémet. – Hosszú éjszakája volt.
- Nem tartom fel tovább, ráérek jobban is üdvözölni benneteket este – adja be a derekát Gildas, amiért most az egyszer igen hálás vagyok. Ma éjjel képes a konfliktushelyzet elkerülésére. Bárcsak mindig ilyen lenne!
Követem a pillantásommal, és az immáron teljesen ép arcú Ambroise zárja ránk az ajtót továbbra is azzal a mindent tudó mosolyával. Rühellem.
Társamhoz sétálok, akit részben én rángattam bele ebbe a helyzetbe, és a karját finoman megszorítva segítem talpra. A szokottnál sápadtabb a bőre, amit nem is csodálok Gildast ismerve. Egyszer túrta szét az én agyamat, mielőtt megvérzett, és egyáltalán nem finomkodott. Talán ezt soha nem bocsájtottam meg neki... Azonban ennél fontosabb dolgaim is vannak, mint hogy ezen rágódjak.
- Joga volt ehhez, de valószínűleg nem lett volna ilyen kemény, ha nem vagy vadász – próbálom megnyugtatni, nem tudom, mennyi sikerrel. Felveszem a fegyverét, majd az asztalhoz sétálok vele, és finoman leteszem. Mikor végre rám veti pillantását, újra megszólalok csendesen. – Feküdj le, fél öt van!
- Mi lesz innentől kezdve? – kérdezem bizonytalankodva, ahogy az ágyhoz botorkál és leroskad rá.
- Majd este megbeszéljük, most tényleg aludj!
Lassú mozdulatokkal veszi le magáról a ruháit, én pedig megbűvölve nézem. Annyira jó lenne egyből a magamévá tenni a beköltözésünk tiszteletére! Annyi ideig viaskodom, hogy végül arra eszmélek, hogy be sem bújt a takaró alá és máris alszik. Ez valahogy még jobban feltüzeli a fantáziámat, így kulcsra zárom az ajtót belülről, még egyszer ellenőrzöm, hogy teljesen le van engedve a redőny, majd ebben a tipikus, modern szobában az ágyra térdelve fordítom át a hasára az én kis fiókámat. Nem ébred fel rá, ami felcsigázza az idegeim, és már a helyzettől olyan merev vagyok, hogy szinte fáj.
Mindenképpen a ma estére felvállalt szerepemben akarok maradni, így a legóvatosabban húzom le az alsónadrágot a hátsó feléről. Fölé térdelek, majd könnyeden cirógatni kezdem a hátát, kiélvezve a sima bőr tapintását, a testének az illatát, amit normál ember soha nem érezhet. Hagyom, hogy megbabonázzon, hogy ne érdekeljen, kik vannak még rajtunk kívül a házban, hogy maga a világ tűnjön el, minden, ami a szoba falain túl van. Jobb kezemmel finoman az ágy puha anyagába nyomom a felsőtestét, míg a ballal finoman utat török magamnak az éjszakai menethez. Erre már felriad, de nem tud felemelkedni.
- Csak én vagyok az – búgom csendesen felette, és nem kívánok többször megszólalni. Az előjátékkal nem sokat foglalkozok, annyira kényszerít a vágy arra, hogy mihamarabb cselekedjek. Még az se érdekel, hogy ő élvezze, pedig máskor legalább meg szokott fordulni a fejemben…
Keményen hatolok belé, és pár finomkodó mozdulat után a teljes uralomra törekszem, amit csak így kaphatok meg. Talán beteges, de ha egyszer olyan jó érzés, miért lenne rossz?
Hamar megfeszülök benne, az összes új magom átadom neki. Azonban nem csillapodik a vágy, egyre inkább azt érzem, hogy tovább kell csinálnom, tovább, tovább, tovább, to –
- Lors, hagyd abba, kérlek! – nyüszíti bele a matracba Mailo, mire kizökkenek az eddigi csodálatos sötétségből. Nem mondok semmit, csak nagyon lassan kihúzom belőle a farkam, ami a száraz levegőn azonnal fázni kezd. Nem kibírhatatlanul, de akkor sem jó érzés.
- Ezt miért... kaptam? – kérdi.
Nem tudom eldönteni, hogy megtört, vagy csak túl nagy fájdalmat okoztam neki… Azonban nem húzódik semerre, mert nem akar, vagy, mert nem mer.
- Kellett – felelem tömören, lefordulok róla, majd a másik irányban az oldalamra fekszem letolt nadrággal és teljes ruházattal. Nincs kedvem leöltözni, és szükségét se érzem a dolognak.
Néma csendben alszunk el egymás mellett.

Másnap, mint aki nem aludt semmit, úgy kelek ki az ágyból. Lenézve a ruházatomra rossz érzésem támad, amely közel áll a bűntudathoz. Lerúgom magamról a nadrágot, és a rajtam lévő többi anyagot is leveszem, majd meztelenül sétálok be a kis zuhanyzóba, ami a szobához tartozik.
A bőröm beszívja a vizet, ahogyan a hajam is, és csak meredten bámulok magam elé. Mikor voltam utoljára ilyen ideges ott legbelül? Talán akkor, mikor megelégeltem az ő párosukat és leléptem. Lehetett még más ilyen eset is, de azokra egyáltalán nem emlékszem. Ujjaimat a hajamba mélyesztem, és hagyom, hogy a fekete szálak megfeszüljenek a szemem előtt.
Bocsánatot kellene kérnem Mailótól? El kéne magyaráznom neki, hogy is működik ez nálam? Nem, amíg velük vagyunk, jobb, ha nem tudja, miért is bújik elő belőlem a legrosszabb oldalam. A végén még őrültnek nézne az alkotóm, és megpróbálna elpusztítani. Akkor ő egyedül maradna, én pedig...
Nem túl gyakran gondolkodom a halálon, de most mégis elemi erővel tör rám a földi világon túli üresség érzése. Ha porrá válok, hová megyek? Lehet, Ian itt van szellemként, és csak röhög a markába. Neki már nem lehet ártani, én meg csak szenvedek. Van így értelme élni?
Elengedem a hajam, és elzárom a csapot. Kinyúlok a kabinból, megragadom a törölközőt, és behúzom magamhoz. Ahogy átdörgölöm a testem, megszabadulva az apró kis cseppektől, tudatosul bennem zaklatottságom. Nem akarok itt maradni, amíg ki nem tisztul a fejem. Becsavarom a derekam az immáron vizes törölközővel, felkapom a szobában a levetett ruhadarabjaim. Rápillantok Mailóra, aki nyitott szemekkel engem figyel. Nem mondok semmit, csak csöndben távozom a saját szállásomra.
A folyosón nincs senki, ahogy az én nyughelyemen sem. A szennyest a sarokba dobom, a táskámból tiszta ruhaneműket húzok elő. A törölköző ernyedten heveredik el a földön, annyira magányosnak tűnik, hogy legszívesebben mellé feküdnék. Ehelyett azonban cipőt húzok, és lelépek a házból.
Egyedül keresek áldozatot, egy árnyék sem szegődik a sarkamba. Teljes nyugalom árad szét a tagjaimban, ahogy az emberek agyát fürkészem, és megfeledkezem saját magamról. Néha így is érzem, hogy megrándulnak a lábujjaim, mintha önálló akarattal bírnának. Lehet, így is van. Ösztönösen húzódnak össze, arra késztetve, hogy minél kevesebb ideig húzódjak meg egy másik élőlény tudatában, a szöveteim pedig friss eledelhez juthassanak. Én azonban nem vágyok rá, csak a testem küzd a tökéletes állapotért.
A város másik végében gyilkolok, és Gildas háza felé veszem az irányt. Ott hagytam nekik a fiókámat, teljesen egyedül, anélkül, hogy megmondtam volna neki, mikor jövök vissza. Szerencsére egy tárgyalóteremben találok rá Gildasra és Ambroise-ra is, és mikor megpillantanak, elmosolyodnak. Utóbb említett inkább gúnyosan, mintsem megértően.
- Hozd Mailót, és fogjunk bele egymás alaposabb megismerésébe – szólal meg Gildas félreérthetően, de nem is csodálkozok el ezen. Olyan régen láttuk egymást, rég elfelejthettem volna ezeket a kis apróságokat, és mégis, mintha tegnap lett volna...
- Jó. – Nem így gondolom, de nem mondhatok ellent neki, csak ha megpattanunk innen, és soha többé nem nézünk hátrafelé.
Hamar megtalálom Mailo szobáját, bár beletelik egy kis időbe, hogy megtaláljam a helyes folyosót, ami azt rejti. Ahhoz képest, hogy mennyire nem figyeltem arra, hol is vagyok, mikor elmentem.

Bekopogtatok, majd mikor hallom a halk "Szabad!", a kilincsre helyezem a kezem, és nagyon lassan benyitok. A hajnali képek peregnek le az elmémben, mire akaratlanul is összeszorítom a szemem, és próbálok az éjszakai sötétségre gondolni. Odabent világosság fogad, így kénytelen vagyok hunyorogni. Nem is erős a fény, csak az állólámpa van felkapcsolva, az sem teljes erejével világít, épp csak a félhomályt garantálja.
- Gyere, Gildasék várnak minket – szólítom meg, kissé feszülten. Bólint, majd nagy nehezen feltápászkodik. Látom rajta, hogy nem akar jönni, és ezzel egyet is értek. Nekem sincs kedvem menni, ahogy a színjátékhoz sem, ami le fog játszódni.
A tárgyalóban egymás mellé ülünk, Gildas az asztalnál velünk szemben, míg Ambroise az asztallapon ül, lábát pedig Gildas felé lógatja. Egy ideig semmi nem történik, majd azt veszem észre, hogy mindenki engem néz. De miért, mi vagyok én itt? Csak egy nem kívánt elem.
- Mit szóltok ahhoz, hogy mindenki feltesz egy-egy kérdést, és szépen körbe megyünk? – kérdem idegesen nevetgélve, miközben igyekszem senkinek sem a szemébe nézni, azonban mégsem a saját kezeimet bámulni.
- Eléggé gyerekes megközelítés, kedves Lorsom – feleli Gildas. – De azért egy ötletnek nem rossz.
- Tudhatod, hogy nem bírom a csöndet túl sokáig, főleg, mikor engem tartanak a legérdekesebb dolognak egy épületben.
- Ez talán így is van. A tegnap estétek eléggé érdekes volt...
A szemem sarkából Mailóra nézek, akinek az arcán újra ott az az ezüstöt pír, amit annyira megkedveltem az elmúlt időszakban. Ő viszont az ölébe bámul, amint megérezte a pillantásom. Mit mondtál nekik? Úgy szeretném megkérdezni, de itt nem tehetem meg.
- Mintha nektek nem lennének érdekes szokásaitok – felelem sértődöttséget tettetve, amivel csak azt érem el, hogy felnevessenek.
- Tán nem lettél idővel mégis féltékeny ránk? – fordul felém Ambroise. – Mi megadtuk az esélyt, hogy legyél velünk az idők végezetéig.
Terelődik a téma, jó, menni fog!
- És most itt is vagyok, ráadásul egy új játékszert is hoztam, ami kifejezetten érdekes darab. Az árát azonban nem kérem el, ahogyan nektek sem adom ingyen.
- Hogy véded! – nevet fel szőke testvérem, még a szeme is bepárásodik. – Pedig nem úgy viselkedsz, mint aki megérdemelné – szúr oda végül, én pedig magamban szidom magam, hogy mégsem tértünk el ettől a rohadt témától.
- Viszont nem azért vagyunk itt, hogy a magánéleti gondjainkat megbeszéljük – zárja le a vitánkat Gildas, bár a szemén látom, hogy ő is igazán folytatná. – Térjünk át a vadászokra. Szerencsére van egy igen jól beavatott egyedünk, aki segíteni tud majd, miután megosztottuk veletek a mi információinkat.
Bólintok, majd várakozóan Mailóra nézek. Mikor megszólal, hallom a hangján, hogy még nem tette túl magát a tegnapi eseményeken.
- Nem biztos, hogy olyan sok dologgal tudok nektek szolgálni, mint hinnétek. Nekem csak az volt a feladatom, hogy Lorst figyeljem, ahogy pár másik vadászt is ráállítottak bizonyos vámpírokra, akiknek a jelenlétéről biztosan tudtunk a városban. A fejesek nem mondták el, hogy pontosan miért.
- Azt hiszem, vezető alakokat kerestek, akik fenyegetést jelenthetnek – jegyzem meg keserűen. Balra pillantok, és éppen elkapom azt az alattomos arckifejezés Ambroise arcán, amitől mindent világosan láthatok.
- Ti szóltatok a vadászoknak arról, hogy abban a kurva városban vagyok! – Az öklömmel önkéntelenül is belevágok az asztalba, ami vészes, roppanó hangot ad ki, de nem törik ketté, valószínűleg a belső szerkezete sérült.
- Mi mást tehettünk volna? – kérdi vigyorogva Ambroise. – Meg amúgy se tudtuk, hogy pont egy vadászt akarsz kikapni saját nevelésnek, ahogy azt sem, hogy pont ez a vadász egy igen öreg vámpírt tekint első számú ellenségének.
- Meg fenyegetőnek tartottatok, aki veszélyes a vadászokra és a vámpírok lebuktatására a hétköznapi emberek között – hitetlenkedek megpattant idegekkel.
- Annak nem, de azért nagyon szeretünk téged, Lors. Gondoltuk, így visszakaphatunk – mosolyog negédesen rám a szőkeség. Ezt szuperül össze is hoztátok, de miért nem bírtatok békén hagyni?
- Elég – szólal meg csendesen Gildas. – A vámpírok egy része, köztük Clovis, Ignace, Renaud, és Lucie, akik már megéltek egy évezredet, úgy gondolták, ideje változtatni a szokásokon. Engem is megkerestek, de közöltem velük, hogy ebből nem kérek, nekem megvan a nyugodt kis életem, amibe nem hiányzik az ő kis háborújuk. Addig keresgéltek, amíg elegendően nem lettek a kis szervezetükben, ami az „Új éjszaka” nevet viseli. Kreatívak, nem?
Felnevet, és ebben a nevetésben érződik ki igazán a valódi kora, aki látott több száz népcsoportot megsemmisülni, ő pedig az összest túlélte, ahogy a világ változását is, ami oly sokat fajtánk közül a föld alá küldött. Nem őrült meg, a nevetéséből pedig feltételezni, hogy a többi ezeréves bolondot mindet annak tartja.
- Meguntuk őket. Szóltunk hát a vadászoknak, hogy olyan vihar készül, amit még nem láttak. Volt már háború a vámpírok és a vadászok között, de nem ilyen összeszedett vezetés alatt. A támadás időpontját nem láttuk előre, és csak az isteni szerencsének köszönhetik a szomszédban élők azt, hogy figyelmeztetést kaptak.
Az nem isteni szerencse volt, kedves mesterem, de ez nem rád tartozik. Renaud… Milyen régen találkoztam már vele! És igazán megtisztelve is érezhettem magam. A többieket csak névről ismerem, meg az ő elmeséléseiből. Na meg a festményein láthattam is őket, hogy néznek ki. Ha őt a mi oldalunkra tudnánk állítani, ha még van annyi józan esze, amire hatni lehet…
- Gildas, Renauddal mi a helyzet? Vele beszéltél?
- Nem igazán. Utánam keresték meg őt, és csatlakozott hozzájuk. Semmi közöm hozzá, nem ismerem.
- De én igen. Nem töltöttem vele sok időt, de belőle több értelmet kinézek, minthogy a pusztulásba hajszolja magát.
- Soha nem tudhatod, mi játszódik le egy öreg fejében – vigyorodik el Gildas gonoszan. – Néha én is azt érzem, nekik van igazuk, aztán Ambroise emlékeztet arra, ki is vagyok valójában.
Ha így állunk, nagyon rossz a helyzet. Mailo felé fordulok, hogy neki mi a véleménye erről, de megtartja magának.
- Mi a célja pontosan az Új éjszakának? – kérdezem Gildastól.
- Eltűntetni a vadászokat, akik szerintük élősködnek a fajtánkon. Ha eltűntetik egytől egyig őket, úgy válhatnak vérengző fenevadakká, ahogy nekik tetszik. Egymásnak nem fognak ártani, és az egyetlen veszélyt jelentő emberi rend is megszűnik létezni.
- Lebecsülik a hétköznapi embereket? Ostobák – szólal meg csendesen Mailo. – Ha így lenne, akkor azzal sem törődnének, hogy vannak vadászok. Ők inkább annyiból különlegesek, hogy tudják vezetni őket, hiszen ismerik a vámpírok gyenge pontjait. Ezért lehet olyan fontos nekik, hogy eltűnjenek a színről.
- Igazad lehet – bólint rá Gildas. – Ezért kell gyorsan végezniük velük, mielőtt szervezkedni kezdenének, és egy emberekből álló sereget hoznának létre.
- Azonban van egy bökkenő – szólal meg újra Mailo, szomorúan elmosolyodva. – A legtöbbjüket, ha megpróbálnak szervezkedni, őrültnek néznék az emberek, és kórházba juttatnák őket egy kényszerzubbonyban. Ez ugyanis már nem a tizenhetedik század, hogy az emberek csak úgy higgyenek a misztikumban.
- Erre azonban az öregek aligha jönnek rá. Ők ugyanis már nem nagyon tudják lekövetni ezt a világot, amely számukra elképzelhetetlenül gyors. Évtizedeken át ugyanazok az országok háborúztak egymással, most pedig annyi az információ, hogy belefájdul a fejük. Az enyém is kótyagos kissé, de épp ezért töltök el pár órát hetente egy-egy halandóval, hogy ne maradjak le ezekről a változásokról, és ne őrüljek meg. Persze Ambroise is segít – néz fiatalabb fiókájára, aki oly emberi módon küld csókot neki, hogy még be is venném, hogy tényleg közéjük tartozik.


Mora2014. 01. 10. 23:10:48#28876
Karakter: Mailo Grey
Megjegyzés: (Calaelnek)


 - Éjfélig áll a paktum, ugye? – kérdezi Lors színtelen hangon Erictől. Ő látszólag nem pont erre a kérdésre számított, mert egy pillanatra zavar villan a szemében, amit nem igen szokott megengedni magának.
- Hogyne, de miért?
- Egy órát kérnék szépen, hogy mennyi az idő. Ne legyen átállítva nektek előnyös időpontra, mert tudni fogok róla! – Némán figyelem, ahogy egykori társam ingerülten nekiáll előkeríteni egy órát, eleget téve Lors kérésének. Minden bizonnyal nem az volt álmai netovábbja, hogy három vámpírral tartózkodjon egy légtérben, és még az óhajaiknak is eleget tegyen. Ebben a pillanatban mégse tudok együtt érezni vele, még mindig fáj az egész szituáció.  
- Félkor akartam indulni, hogy legyen elég időnk – morogja mesterem, miután az elé rakott órára pillantott.
- Megint szökni próbálsz és elbújni?
A szőke vámpír gunyoros kérdése meglepő reakciót vált ki Lorsból. Igen kevésszer húzta fel magát, mióta ismerem, és többnyire számomra érthetetlen okból.
- Nem bujkáltam előletek! – csattan fel, ezúttal a felheccelésre reagálva, amit meg tudok érteni, de nem szoktam meg tőle, kissé össze is rezzenek. Tényleg nem semmi a „testvére”, ha egy mondattal is ezt éri el nála. - Megelégeltem az enyelgéseteket, akármilyen hihetetlen is.
- Csak nem féltékeny voltál rám, hogy jobban szeret?
Szótlanul kapdosom tekintetem kettőjük közt, bár Lors háttal áll nekem, az arcát nem láthatom. Testtartása viszont azt mutatja, hogy kezd igen ideges lenni. Égetik a nyelvem a feltoluló kérdések mesterével való kapcsolatát illetően, de tisztában vagyok vele, hogy ez nem a legjobb idő a feltevésükre, így hallgatok. Nehezemre esik, de megteszem. Egyelőre…
 
- Mit terveztek Gildas-szal? – kérdezi, hirtelen váltva témát, nyugalmat erőltetve magára. Szerencsére a másik vámpír nem szurkálódik tovább.
- Észrevettük, hogy kisebb átrendeződések zajlottak le köreinkben, és a vadászokhoz fordultunk, akik készséggel segítettek nekünk kérdéseinket hallva. Ez olyan nagy bűn? – Kiráz a hideg a mosolyától, de még inkább szavaitól. Ennyi? Előállnak egy ilyen dologgal, és a vadászok vezetősége máris kezet nyújt nekik? Engem pedig, aki hosszú évek óta velük együtt harcol, képesek lettek volna megöletni?
Nem tudom figyelmen kívül hagyni a mellkasomat feszítő keserű csalódottságot, de makacsul igyekszem inkább a társalgást követni. Addig nem kell foglalkoznom a fájdalmammal, előtérbe helyezhetem a dühöm.
- Részetekről ezzel semmi baj nincs, a vadászokéról van – jelenti ki Lors, és egyet értek vele, példáját követve én is Ericre pillantok. - Mi magyarázatotok van arra, hogy hagyjátok itt szabadon mászkálni?
A férfi megfeszül, kerüli a tekintetünk. Nem tudom mire vélni a viselkedését, a legegyenesebb és szókimondóbb emberek közé tartozott, akiket valaha is ismertem. Nyitnám a szám, hogy számon kérjem rajta a negatív változást, és annak okát, de mesterem hangja belém fojtja a szavakat.
- Jól van... – hagyja annyiban a dolgot, látszólag neki megvan a válasza. Nekem azonban nincs, és ez iszonyatosan zavar. Úgy érzem kihagynak a dolgokból, mint egy éretlen gyereket. - Milyen átszerveződésekről hallottatok?
Ez már biztosabb terep Eric számára, látom ahogy egészen megnyugszik, és határozottan kezd bele a válaszba.
- A helyzet az, hogy nem csak Ian és a csapata szervezett támadást akkor éjjel, hanem más bázispontjainkat is megtámadták más és más városokban. Sajnos ott ennél súlyosabb veszteségeket értünk el -
- És ezt miért nem mondtátok, mikor nálunk voltatok?! – találom meg végre a hangom dühösen, keserűen. Vajon hányan haltak meg még azok közül országszerte, akiket ismertem, tiszteltem, esetleg szerettem? Miért nem tartanak már arra se érdemesnek, hogy egy ilyen fontos tényről tájékoztassanak?
Ösztönösen lépnék közelebb a vadászhoz, hogy ezúttal minden kérdésemre választ követeljek, de Lors karja nem engedi. Ingerülten pillantok fel rá, de még csak felém se pillant, továbbra is a másik két jelenlévőt tartja szemmel.
- Na, hozzátok meg a vadászok járnak? És mit csináltok? – A szőke vámpír megjegyzése ezúttal engem is felhúz, de makacsul szuggerálom Ericet, így igyekszem elengedni a fülem mellett.

- Azért, mert hozzánk sem jutottak el a pontos információk! - feleli ő cseppet se nyugodtan, igazodva az én hangulatomhoz. Vágnék vissza, emlékeztetve rá, hogy már ma is társalogtunk, amikor igazán megdobhatott volna az infóval, de mesterem kérdése után, ismét kívül rekedek a társalgásból. Kezd igazán bosszantani a dolog, pedig régebben gond nélkül átaludtam a megbeszéléseket, és nem igazán zavart. Most azonban egészen másnak érzem a helyzetet.
 - Vámpír-veszteségekről kérhetek én is pár információt?
- Néhány idősebb vámpírt sikerült elpusztítanunk, de nem mindenhol voltunk olyan jó helyzetben, mint itt. Ian halála után véget ért a küzdelem, ott azonban nem olyan fiatal vámpírok voltak, hogy a vezetőjük halála után lelépjenek. Olyan ötven-hatvan vámpír halt meg összesen, és nagyjából ugyanennyien menekültek el. Vagy húszan lehettek nyolcszáz év körüliek, de a többiek is javában a harmadik-negyedik százasukat taposták. Frissen vérezettek ott nem voltak. 
Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Jó ideje nem volt ekkora fellépés vámpírok részéről a vadászok ellen, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez még csak a kezdet. Úgy érzem fenekestül felfordul ismét az életem, és megint azt kívánom, bárcsak Leon még itt lenne…
- Mik a terveitek? Megtámadjátok a vámpírokat teljes erővel? – faggatózik tovább Lors, én pedig még időben állok le a gyászba merüléssel. Nem kap választ. Miért is kapna? Végül is csak az egész világot érintő háború ki-vagy nem kitöréséről van szó…
- Nem teljes erővel – szólal meg hosszú percek után Eric. Ha nem ismerném, még azt hinném az időt húzza, de habozása inkább azt mutatja, hogy valóban nagy horderejű a dolog. - Azt nem bírnánk erővel. Szimplán azokat akarjuk elpusztítani, akik ész nélkül ölnek.
- Persze, higgyem is el. Ez eddig sem volt jellemző rátok, rám is vadásztattatok valakivel, pedig biz'isten, nem vagyok vérengző fajta.

Nos, igen… Velem. De tegyük hozzá, hogy azért tényleg ölt… Ahogy azóta én is… Keserűen hunyom le a szemem egy pillanatra, de aztán kiverem a fejemből az ide nem való gondolatokat. Elértem a célom, és ezt Lorsnak köszönhetem. Ha csak félig is, de beteljesítettem a bosszúm. Már csak azt kell megtalálnom, aki anno Iannal együtt vadászott… Ami könnyebb lenne, ha…
 - Ajánlanám, hogy induljatok – morogja Eric, nem titkolva, hogy kezd terhes lenni a társaságunk.
- Még van két nagyon tökéletes percünk beszélni. Miért jó ez nektek?
- Az embereket vé -
- Nem nektek, hanem nektek. – Lors ezúttal a másik vámpír felé fordul. - Mit akartok? Hatalmat, pénzt?
- Megelégeltük a sok csövesünket, akik felhívják magukra a figyelmet.
- Lors – szólalok meg halkan, miután sebesen átgondoltam néhány dolgot. Felém fordul, én pedig igyekszem minden árulkodó érzelmet, szóval mindent eltűntetni az arcomról, hogy ne sejtsen meg semmit. Rosszul érzem magam attól, hogy nem árulok el neki semmit bosszúm második feléről, de amíg nincs semmi információm, nem akarom terhelni vele. - Mi lenne, ha csatlakoznánk hozzájuk? Mármint ehhez az akcióhoz. 
Körbepillantok, remélve, hogy valaki támogatja az ötletem. Eric arcán bosszankodást látok, nem kell sokat agyalnia, hogy tudja miért akarok a dolgok sűrűjében lenni. Lors kissé kifejezéstelenül vizsgálgatja az arcom, és végül az segít ki, akire a legkevésbé számítottam.
- Én örülnék neki! Akkor nem érezném azt, hogy kettő hibbant vámpír olyanokkal áll össze, akikkel egyáltalán nem kellene. Négyzetére emelkedne a létszámunk! – szólal meg a szőke vámpír. Óvatosan mesteremre pillantok, aki egy kis ideig gondolkodik, majd Erichez fordul.
- Eric, nektek lenne a legnagyobb előnyötök abból, ha mi is összefognánk veletek. Nem fűlik hozzá a fogam, de nektek is nagyobb biztonságot jelentene az, ha szemmel tartjátok Mailot. Persze abba nem mennék bele, hogy itt aludjon, ő az enyém, de nektek sem lenne tartani valótok tőle. Bizonyított, mikor védett titeket.
Nem tudnám megmondani milyen érzelmek moccannak meg bennem, mikor azt mondja az övé vagyok, de egy szóval se ellenkezek. Nagy részt igaza van.
- Nem minket védett, hanem Ian-ra pályázott – vág vissza a vadász, mire őszinte szomorúság önt el, jó adag keserűséggel. Komolyan ennyit néz ki belőlem?
- De figyelmeztetett titeket arról, hogy veszély közelít. Nem tett volna így, ha nem törődne a sorsotokkal. – Melegséget ébreszt bennem, hogy Lors megvéd, még ha nem is egészen ez volt a szándéka. - Bárhogy is döntsetek, holnap tízkor találkozzunk a régi házamnál, ha már kiűztetek onnan minket. Ti ketten legyetek ott, vagy valamelyikőtök, többen nem, azt fenyegetésnek fogom venni, és nem érdekel majd, ha utána Gildast külditek a nyakamra, ölni fogok. Ajánlom, és tényleg jó szívből, hogy fogadjátok el. 
Nem vár választ, kezemet megragadva siet ki a helyiségből, majd pár perc alatt az épületet is elhagyjuk. Kint az ellenkezésemmel mit sem törődve a hátára dob, hogy gyorsabban haladhasson. Remek… nehezen lehetne ennél megalázóbb…

***

Hosszú percekig, némán figyelem Lors földön ücsörgő alakját a gyertyafényben, majd összeszedve minden határozottságom, elé sétálok.
- Köszönöm, hogy kiálltál mellettem – szólalok meg csendesen, és némi hezitálás után, apró csókot lehelek a nyakára, majd leülök mellé. Hátamat a falnak döntve helyezkedem el, maga elé meredő arcát figyelve.
- Nincs mit – feleli tömören, látszólag nincs beszélgetős hangulatában, de én eddig bírom magamban tartani a kérdéseimet, és nem tovább. 
- Mi volt köztetek a mestereddel és a... testvéreddel?
Kizökkentem ezzel a gondolataiból, és bár tartok tőle, hogy nem fog örülni, végül nem küld el, inkább elkezd rám koncentrálni.
- Nem sok. Ambroise lett az értelme a mesterem életének, mint azt te is láthattad a mai nap folyamán.
- Milyen idősek?
- Olyan négyszázötven vámpírév áll Ambroise mögött, míg Gildas ezer vagy ezerötszáz biztosan van. Sosem kérdeztem meg felőle, egyszerűen nem érdekelt.
Nem tudom, hogy tehetném fel a következő engem érdeklő kérdést, de nem hagy nyugodni a lehetőség, hogy van… volt köztük valami. Lehet azt mondja majd, nincs is közöm hozzá, hisz mi vagyok én neki? A fiókája… de vajon más is? Nekem úgy néz ki, tényleg csak ő maradt, de mi van vele?
Ezt nem kérdezhetem meg tőle, de a mesterével való kapcsolatát talán…
- Igazából köztünk semmi nem volt az égvilágon, csak együtt éltünk, vándoroltunk és vadásztunk – vág elébe a kérdésemnek, amit megkönnyebbült sóhajjal fogadok. - Aztán mikor kettejük közé erősebb szál szövődött, kezdtek megváltozni. Aztán engem is megpróbáltak belerángatni a kapcsolatukba, de ebből nem kértem. Addigra már a lopásokból és hullarablásokból volt elég pénzem, hogy egyedül is élhessek, magas színvonalon.
A hullarablás gondolatára összerezzenek. Rossz belegondolni…
- Akkoriban nem volt ilyen az erkölcs, más volt a véleményünk a világról, meg arról, mi a jó és mi a rossz – reagálja le a reakciómat. - Ma már természetesen nem tennék ilyet, csak ha nagyon muszáj lenne. Sok ember ebből él mai napig. 
- Persze... persze... – motyogom. Tudom, hogy igaza van, nem is ez aggaszt.
- Mailo – szólít meg, mire felé fordulok, jelezve figyelmemet. Mélyen a szemembe néz, a gyertyák fénye visszatükröződik sötét íriszében, ami valamilyen oknál fogva, megbabonáz. - Nem fogok visszamenni hozzájuk, ők már a saját életüket élik. Ha most kereszteződnek is az útjaink - már ha a vadászok belemennek az ajánlatunkba -, akkor igen, most egy ideig mi négyen leszünk. Az már felér egy kisebb bokorral, és a bokorvezető nem én leszek. A te fejedbe beleláthat Gildas, és Ambroise is, bár rá nem jellemző a kutakodás. Mindig ügyelj arra a jelenlétükben, mire gondolsz, mert mindkettejüknek megvan a hatalma, hogy akaraterővel feltörjék az elmédet védő burkokat. Nagyon kevés jogod lesz a csapatunkban, de ha lehet, kiállok melléd.

Bólintok, és halványan elmosolyodok. Nem dob fel a gondolat, se azé, hogy belekutakodhatnak a fejembe, se azé, hogy alig lesz jogom, de ez van… Én vetettem fel a beszállás gondolatát, viselnem kell a következményeit. Azért pedig igen hálás vagyok, hogy mint mesterem, Lors nem lát bele a fejembe. Nem akarom, hogy dühös legyen, és elhagyjon… Nekem már tényleg csak ő van…
Kifejezetten jól esik, mikor hosszú töprengés után hozzám hajol, és csókot lehel az ajkaimra, amit én hezitálás nélkül viszonzok. Szükségem van az ilyesmire, bár vicces belegondolni, nem rég el se tudtam volna képzelni ezt az egészet.
- Nagyon... kedves vagy – töröm meg kissé rekedtesen a ránk ereszkedett csendet, miután elhajolt. Nem akarok belegondolni, mennyire lehetek elpirulva.
Elfordul tőlem, az apró lángot kezdi figyelni, és nem felel. Én pedig berekesztem mára a faggatózást, csendben ücsörgöm mellette még jó darabig.
- Feküdjünk le, holnap a döntésük meghallgatása előtt vadászunk – szólal meg egy idő után.
- Mehetünk most is, ha szeretnéd...
- Mivel ártottál nekem, hogy most így ajánlgatod azt, hogy menjünk emberekre vadászni?
- Semmivel, csak gyengének érzem magam – felelem gyorsan. Ösztönösen engesztelném már most, hogy még nem is dühös… Óvatosabbnak kell lennem!

Óvatos rázogatásra ébredek, és bele telik pár pillanatba, mire rájövök hol is vagyok pontosan, és mi történik. Későn, vagy ha úgy vesszük, túl korán feküdtünk a vadászat után.
- Mennyi az idő? – motyogom, miután nagy nehezen kinyitottam a szemeim.
- Még bőven van időnk. De menjél és zuhanyozz le, a másodikon van üres lakás. Biztos délután dolgozik az ott lakó.
- Rendben.
- Te most a kedvemben akarsz járni?
- Csak nincs kedvem vitatkozni, ameddig nem látok ki a fejemből – ásítom őszintén, de a következő pillanatban egészen felébredek, mikor egy halk mordulással kicsomagol a hálózsákból, és talpra állít. Mindketten alaposan meglepődünk, bár én még azt se nagyon fogom fel, hogy pontosan min. Lehet azon, hogy ő meglepődött a saját tettén.
- Na jó, szedd a lábad!
Némán meredek rá pár pillanatig, majd rosszkedvűen felkapom a fürdős cuccom és a ruhám, majd felszáguldok a mondott lakásba. Bevetem magam a fürdőbe, és gyorsan lezuhanyozok. Igyekszem nem arra koncentrálni, hogy most milyen hűvös volt a tegnaphoz képest.
Miután végeztem, magamra kapom az ingem és a felsőm, de leesik, hogy a cipőmet elfelejtettem felhozni. Sóhajtva rendezek vissza mindent a fürdőben, majd csattogok le sebesen az alagsorba. Lors végigmér, mikor betoppanok, és felhúzza a szemöldökét, mikor a lábamhoz ér.
- Elfelejtettem.
- Arra én is rájöttem.
Ennyiben maradunk, és miután én is kiteregettem a vizes cuccom, vadászni indulunk. Nem szívesen teszem még mindig, de lenyelem ellenérzéseim, és engedek az ösztöneimnek. Már úgysincs miért bizonygatnom, hogy belül vadász maradtam…

Mire elérjük Lors előző házát, már a kertben vannak, és mivel nyitott kapuval várnak minket, nem kell kísérleteznem azzal, képes vagyok-e átugrani a kerítést.  
- Mire jutottatok? – vág a közepébe mesterem, mikor megközelítettük a kis csapatot. 
- Belemegyünk abba, hogy csatlakozzatok ti is, bár nem tudom, ezt hogy képzeltétek el.
- Egyeztetünk veletek, és segítünk, ahol tudunk. Ez nem egyértelmű?
- Egyáltalán nem - feleli komoran Eric. - A te fiad sokkal fiatalabb, mint te, vagy bármelyik csapatbeli tagunk. Ha véletlenül meghalna, nem lázadnál ellenünk?
A fia? Ennyi? Már nevemen se szólít? Mégis mióta? Nem mondhatnám, hogy ez olyan jól esik, pláne, hogy Leon ravatalán még azt mondta, segít nekem.
- Eszednél vagy? Most is lázadok ellenetek! De megtűrlek titeket, és elfogadom az elveiteket. Tegyetek róla, hogy ne essen baja Mailo-nak – teszi hozzá, mire döbbenten pillantok felé. Ez azt jelenti, hogy…
- Tényleg itt akarsz hagyni egyedül? – kérdezem elkerekedett szemekkel, és igyekszem titkolni a keserű csalódottságom. Elhagyna…?
- Megadom a lehetőséget, hogy visszamenj hozzájuk, ameddig tart a szövetség.
Egy kissé megkönnyebbülök, ez nem úgy hangzott, mintha véglegesen le akarna mondani rólam és a velem járó problémákról. De át kell gondolnom ezt az egészet, hisz ha visszamennék a vadászokhoz, lehet könnyebben bukkannék arra akit keresek, a szívem valahogy mégis ellenkezik.
- Befogadnátok? – fordulok Eric felé, ő pedig nehézkesen, de bólint.
- Sokaknak hiányzol, mindamellett, hogy megvetnek teljes szívükből, és természetesen jogosan. De most, hogy itt van ez a támadás... felülírt pár dolgot.
Most rajtam a sor, hogy bólintsak. Sajnos több volt a negatív dolog a válaszában, mint a pozitív, de az a kicsi is örömet okozott. Töprengve pillantok Lorsra, de ő szobor merev arccal bámul maga elé, míg a másik vámpír a csillagokra. Rám hagyják a döntést, teljesen. Én pedig ezúttal a szívemre hallgatok, semmi másra.
- Köszönöm nektek, de... maradok. Egyszer véget ér ez az ügy, és akkor ugyanazok a vádak fognak érni, ami most is. Majd csak... kibírom valahogy – sóhajtom, és Lors mellé lépve, ragaszkodóan átkarolom az egyik karját.  
- Rendezzétek a soraitokat, vadászok. Ambroise megtalál engem, ha akar, és majd értesít. Ne kövessetek, és ne álljatok az utunkba. Ha kialakulnak a tervek, segítünk. Ennyit szerettünk volna. Köszönöm a részvétet, a legközelebbi viszontlátásig.  

A következő pillanatban már sebesen haladunk ideiglenes otthonunk felé. Odaérve még mindig tart a köztünk feszülő csend, melyet néha tör meg a gyertya lángjának sercegése. Próbálom helyre tenni magamban a dolgokat, és eldönteni, mit is érzek most tulajdonképpen döntésem miatt, és azért, mert ő azt teljesen rám bízta.
- Tényleg hagytad volna, hogy beköltözzek a vadászokhoz? – veszem rá magam végül a kérdés feltételére. Éppen az egyik táskájában pakolt valamit, de nem fordul felém a hangomra.
- Nem azt akartad? – Színtelen a hangja, pedig mostanában kezdtem benne megérezni némi… melegséget is. A kérdés viszont jogos, hisz jó darabig szerettem volna ismét közéjük tartozni, most mégis jobban fájt a lehetőség, hogy lemondana rólam, mint Eric megjegyzései.
- Az régen volt – motyogom magam elé, de képtelenség, hogy kitűnő hallásával ne hallja meg. Azonban nem reagál rá, így némi csend után, ismét én szólalok meg. – Azt hittem csatlakozunk a mesteredékhez, amint szövetkeztünk a vadászokkal.
Erre végre felém fordul, és mivel egy használaton kívüli komód tetején ücsörgöm, nem kell nyaktörő mozdulattal néznem fel rá, mikor közelebb lép.
- Fogunk, de nem látom okát, hogy annyira várd azt a bizonyos csatlakozást. Ne felejtsd el Mailo, mit mondtam a jogokról, amik egy ilyen bokorban neked juthatnak! – figyelmeztet keményen, és bár egy szavát se feledtem, kicsit bánt, hogy ilyen hangon beszél. Olyan, mintha igyekezne visszatérni ahhoz a viselkedéséhez, melyet először tanúsított velem szemben, miután átváltoztatott. Hűvös és távolságtartó…
- Emlékszem rájuk – motyogom lehajtott fejjel. Természetesen nem dob fel a tudat, hogy alig lesz jogom, és ha lehetne, Lorssal kettesben folytatnám a nyomozásom, de tudom mit reagálna, ha elmondanám neki. Számára már Ian iránti bosszúszomjam is ostobaság volt. Segített, de nem szívesen ártotta bele magát.

- Mi jár a fejedben? – szólal meg hirtelen, és csak ekkor veszem észre, hogy hosszú percek óta gondolataimba merülve bámulok magam elé, ő pedig mindvégig engem fürkészett. Sikerül nem összerezzennem, de mikor az állam alá nyúlva kényszerít, hogy ránézzek, igen nehezemre esik nem bűnbánóan kerülni a tekintetét.
- Miért távolodtál el a mesteredtől? – bukik ki belőlem válaszként az első kérdés ami eszembe jut. Szemöldökét felhúzva, gyanakodva méreget.
- Már mondtam, hogy meguntam, ami közte és Ambroise között zajlott.
- De… Velem mi lesz? Ha lesz egy másik fiókád…? Előttem nem volt, igaz? Vagy elment, ahogy te a mesteredtől? – Fogalmam sincs, honnan jöttek hirtelenjében ezek a kérdések, de amint kimondom őket, rájövök, hogy valóban gyötörnek. Csak el akartam terelni a figyelmét a titkomról, de most már tényleg tudni akarom a válaszait!
- Hagyd abba, Mailo! – sóhajtja halkan, és a hajába túrva elfordul tőlem. – Menj inkább aludni!
- Még hajnali egy sincs! – csattanok fel, leugorva a komódról. – Miért nem válaszolsz?
- Elég! – morran fel, belém fojtva a többi számon kérést. – Nem volt még fiókám. Most örülsz? És fogalmam sincs, mi lesz később! Nem vagyok bébiszitter Mailo, nem tudok, és nem is szeretek gondoskodni másokról. Mostanában túl sok minden történt, és nem vagyok biztos benne, hogy tetszenek a változások.
Lefagyok egy pillanatra, mikor sikerül feldolgoznom a szavait. Én vagyok a változás, és mindaz, ami jelenlétemmel együtt a nyakába szakadt!
- Megbántad, hogy… átváltoztattál? – nézek fel rá. Igyekszem közönyös hangon beszélni, nem akarom, hogy kiérezze belőle a kétségbeesésem. Tényleg félek a magánytól, most hogy még a vadászokat is elutasítottam. Ráadásul azt hittem, valamit azért már érez irántam, és nem vagyok egyedül a kötődésemmel…
- Nem szokásom olyat tenni, amit később megbánok – feleli tömören, mire kissé megnyugszom, de abból ahogy elfordul, világosan látszik, hogy nem akarja folytatni a társalgást. Én viszont annál inkább!
- De akkor miért…
- Ezt majd máskor! Vendégünk érkezik.
Értetlenül nyelem vissza a mondandómat, de a következő pillanatban valóban nyílik az ajtó, és ismerős alak suhan be. Szőke haj, világos szem, és úgy tűnik ő se a fekete ruhákat részesíti előnyben.

- Megzavartam valamit? – szólal meg üdvözlés helyett, de kissé tenyérbe mászó hangjából süt, hogy tudja nagyon jól a választ. – Nyugodtan folytathatjátok ám, megvárom! – mosolyodik el, én pedig automatikusan erősítem meg a falat elmém körül. Lors azt mondta, Ambroise-nak nem szokása nagyon belemászni mások fejébe, de sose lehet tudni…
- Miért jöttél? – fordul felé Lors, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.
- Nem valami meleg az üdvözlés – sóhajt fel a szőke vámpír drámaian. – És ha már itt tartunk, az „otthonotok” se valami irigylésre méltó.
- Te is tudod, hogy ez csak ideiglenes, és gondolom nem azért jöttél, hogy gyönyörködj benne, szóval elárulnád, minek köszönhetjük a jelenléted?
Némán hallgatom őket, a komód helyett most a fal tövébe ülve. Ambroise tényleg megtalált minket, pont úgy, ahogy Lors mondta. Vajon én is meg tudok keresni így másokat?
- Hűvös vagy, mint mindig – mosolyodik el a szőke. – Azért jöttem, hogy elvigyelek titeket a „fészkünkbe”. Gondolom te is így számoltál, ha már szövetkezünk, igaz? Na meg ennél a helynél bármi jobb! Szegény kicsi fiókádat idehozni… - Itt hirtelen mellettem terem, és mielőtt riadtamban megnyekkenhetnék, úgy lapogatja meg a fejem, mint egy óvódásnak.
Reflexszerűen ütöm félre a kezét, és húzódom arrébb ellenséges pillantással, mire jól szórakozva elvigyorodik.
- Pont mint a mestered – jegyzi meg, majd kiegyenesedve visszafordul az említett felé. – Nos, jöttök?
- Ha nem tennénk, állandóan a nyakunkra járnál. Igazam van?
A kérdezett nem válaszol semmit, csak félrebillentett fejjel, sokatmondóan kiszélesíti a mosolyát. Lors rosszkedvűen felmorran, majd a cuccaihoz lép.
- Mailo, pakolj!
Felpattanok, és kissé tétován dobálom össze a nem túl sok dolgomat, miközben óvatos pillantásokat vetek vendégünkre. Egyértelmű, hogy örömmel hecceli Lorst, és ha ő ilyen, vajon milyen lehet a mesterük? Nem olyan, mint az enyém, mert akkor valószínűleg jól kijöttek volna…

Nem telik bele túl sok időbe, és már az utcákon suhanunk, cuccainkkal megpakolva. Mikor azonban elérjük a város szélét, ösztönösen megtorpanok, ők pedig követik a példámat.
- Elfáradtál? – kérdezi Lors mellém lépve. Valójában kissé igen, de ezt nem kötöm az orrukra, nem kell, hogy lenézzenek.
- Nem, csak… elhagytuk a várost. – Tudom, hogy a nyilvánvalót jelentettem ki, de jó ideje itt élek, és bár néha küldtek máshová küldetések miatt, ezt a helyet tartom az otthonomnak.
- A szomszéd városban élünk, nincs messze – jegyzi meg Ambroise, és egy pillanatra megijedek, hogy belenézett a szemembe, de mikor Lors is megszólal, rájövök, hogy valószínűleg csak minden az arcomra volt írva.
- Visszajövünk majd, az új otthonunkat ide építik. – Melegséggel tölt el, hogy otthonunkat mondott, és meg is nyugszom kissé. – Gyere.
Engedelmesen követem őket, és makacsul tartom a tempójukat. Tudom, hogy tudnának ennél gyorsabban is haladni, de legalább ezzel a gyorsasággal felveszem a versenyt. Így is alaposan kimerülök, mire elérjük a célunkat.
Kissé szájtátva nézek végig a méretes kőkerítés mögött elterülő, elegáns épületen. Mintha egy filmbéli gazdag család otthona lenne. Lors háza sokkal kisebb volt, de valahogy barátságosabb is. Lorsra pillantok, aki óvatosan méregeti a helyet. Úgy tűnik ő is most jár itt először.
- Nos, haladunk a korral – mosolyodik el Ambroise, kihívó pillantást vetve mesteremre. – Itt nincs koporsó, az ágyak jóval kényelmesebbé tesznek bizonyos tevékenységeket…
Lors halkan felhorkan, én pedig makacsul a bejáratot kezdem fürkészni, amit már el is értünk. Valahogy meg tudom érteni, hogy miért nem akart velük maradni, ha folyton ezt kellett hallgatnia. Persze mi se vagyunk ártatlanok a témában, de az…más. Vagy nem…

- Gildas vadászik, így én mutatom meg a szobátokat, lassan úgy is hajnalodik, és valakire igen csak ráfér a pihenés.
Összerezzenve, sértetten viszonzom rám szegezett pillantását. Tudom, hogy igaza van, tényleg elfáradtam, de nem tetszik, hogy az orrom alá dörgöli. Utálom, ha lebecsülnek!
- Rendben – feleli Lors tömören, rám nézve a szeme sarkából. Megigazítom a táskámat a vállamon, és szó nélkül lépek be a házba a szőke vámpír után.
Bent tényleg olyan minden, mint a filmekben, csak a komornyik, meg a lépcső két oldalán álló személyzet hiányzik. Inkább egy ősi kísértetkastélyt vártam volna egy idősebb vámpírtól, de Ambroise jól mondta, haladnak a korral.
Erre főleg akkor döbbenek rá, mikor feltűnik, hogy minden ablakot el lehet sötétíteni egy gombnyomással, nem csak a szobákban, de az egész épületben. Sok mást nincs is erőm megfigyelni, de ez kifejezetten tetszik, így mikor megkapom a szobámat, párszor ki is próbálom, míg Ambroise a mellette lévőbe vezeti Lorsot.
- Tetszik? – csendül mögöttem egy ismeretlen hang, mire sebesen megpördülök, ösztönösen kapva elő tőrömet. Az idegen, barna hajú vámpír erre halkan felnevet, és közelebb lép. – Nos, a vadászvér se válik vízzé, ahogy látom. Te vagy Mailo, ha jól sejtem.
Kényszeredetten engedem le a fegyverem, mielőtt karddá változtatnám. Kizárásos alapon, ő Lors mestere, Gildas. Valahogy egy öregember képe lebegett a szemem előtt, mikor eddig elképzeltem, de ő semmivel se tűnik idősebbnek, mint Lors és Ambroise.
Az erő viszont, ami körüllengi, egészen más. Valahogy félelmetesebb, ősibb. Nem találkoztam még sose ilyen öreg vámpírral…

- Én vagyok – préselem ki magamból a választ, és makacsul küzdök a nyugalmam megtartásáért. – Mailo Grey.
- Egykori vámpírvadász, most egy a célpontjai közül… - Összehúzott szemekkel, gyanakodva pillantok rá, ami látszólag igen csak szórakoztatja. – Egyszerűsítsük le az egymás megismerésének a procedúráját!
Rögtön tudom mire gondol, de mivel teljes szívemből utálom amit tervez, makacsul erősítem meg az elmémet védő falakat, amint megérzem őt a fejemben.
- Így csak kellemetlenebb lesz, kicsi Mailo. – Úgy érzem a távolból szól a hangja, miközben keményen küzdök ellene. Talán ehhez se lenne jogom, de nem és nem fogok senkit se beengedni csak úgy a fejembe!
~ Ha valakinek rejtegetnie valója van, akkor ez érthető.
Ne! Nem akarom! A gondolataim, emlékeim és érzéseim az enyémek, nem engedem, hogy megint…
~ Megint? Áh… Lors és Ian is járt már itt.
Felnyekkenve ejtem el a tőröm, és szorítom mindkét kezemet a fejemre. Nem törődök a fájdalommal, amivel az erőszakos betörés jár, csak arra koncentrálok, hogy elrejtsem a legfontosabb gondolataim. Széfbe zárom a múltamat, érzéseimet, céljaimat…
~ Minél inkább el akarsz rejteni valamit, arra annál könnyebb rátalálni. Nem mondták még neked?
Könnyek szöknek a szemembe, ahogy ismét lepereg a szemem előtt a múltam. Szüleim halála, az egész életemen át kísértő kék szempár, a vadászokkal eltöltött idő, Leon, Balthazar, Eric… és természetesen Lors, akinek a megjelenése mindent megváltoztatott. Nem csak engem, de az érzéseim is… Újra átélem az együttléteinket, a harcot Ianék ellen, Leon halálát, a bosszúm beteljesülését, és a rádöbbenést, hogy az mégse teljes…Az új cé-
- Elég lesz! – csattan ismerős hang, félbevágva a szemem előtt pergő „filmet”. Felnyögve, könnyes szemekkel rogyok le a földre, úgy kapkodva levegő után, mintha mindent újra megtettem volna, amit láttam.
- Nocsak, Lors. – szólal meg Gildas, számomra kiismerhetetlen hangon. – Azt mondod elég, de amint láttam, te is megtetted ugyan ezt… Nekem még több jogom is volt hozzá, mint bokorvezetőnek. Nem igaz?

A számat összeszorítva, villogó szemekkel nézek fel rá, de mesterem pillantása figyelmeztet, hogy maradjak csöndben.
- Mindjárt hajnalodik – jegyzi meg. – Hosszú éjszakája volt.
- Nem tartom fel tovább, ráérek jobban is üdvözölni benneteket este – közli Gildas nyugodt hangon, majd utolsó pillantást vetve rám, távozik. Ambroise a le nem hervadó mosolyával csukja maguk mögött az ajtót, így egyedül maradok Lorssal.
Mellém lép, és a karomat megfogva, határozottan segít talpra állni. Nem mondok semmit, nem is igen nézek rá. Gyengének érzem magam, megint túl könnyen engedtem be valakit az elmémbe. Szánalmas vagyok…
- Joga volt ehhez, de valószínűleg nem lett volna ilyen kemény, ha nem vagy vadász – töri meg a csendet Lors hangja. Sóhajtva veszi fel a tőrömet a földről, és a szobában található asztalra teszi. Én még mindig hallgatok, de végre rápillantok. – Feküdj le, fél öt van!
- Mi lesz innentől kezdve? – kérdezem csendesen, lerogyva az ágyra.
- Majd este megbeszéljük, most tényleg aludj! – Érzem a hangján, hogy ebből nem fog engedni, így végül kimerülten levetem a ruháimat, hogy csak egy alsó maradjon rajtam, és ledőlök az ágyra. Be kell, hogy valljam, sokkal kényelmesebben érzem magam, mint a koporsóban. Ráadásul itt együtt is aludhatnánk… Felvetni azonban nem merem. Már nincs is erőm megszólalni, elnyom az álom…


<<1.oldal>> 2. 3. 4.

© Copyright 2009-2018. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).